Mit tehetünk, milyen válaszokat adhatunk a bennünket ért igazságtalanságokra 2.

2007.12.04.

Megosztom
Elküldöm
Isten Hozott Benneteket! Köszöntök mindenkit!

A múlt alkalommal arról volt szó, hogy az igazságtalanságra, veszteségeinkre, elidegenedéseinkre milyen klasszikus válaszokat adhatunk, ha bennünket ér valami igazságtalanság, milyen válasz érkezik tőlünk. Az öngyilkosság, az őrület, az igazság megszállott keresése és érvényesítése. Az igazságtalanság továbbadása a következő generációnak, a bosszúállás, a megbetegedés, a másokat okolás és az életünkért másokat folytonosan felelőssé tevés. Az élet értelmetlenségébe vetett bizalom elvesztése, cinikussá, bántóvá és kritikussá válás. Közömbössé, közönyössé lenni, önsorsrontónak, önbüntetőnek lenni. Ez volt a 11 válasz, aztán ahogy ezen gondolkodtam még egy hetet, rájöttem, hogy jó pár van még. De ezekkel nem untatlak titeket, hanem rátok bízom, hogy esetleg egy eredeti, 12. rossz megoldást válasszatok, kifejezetten pártolom, hogy legyetek kreatívak abban, hogy hogyan csináljátok rosszul, mert az is nagydolog, ha már eredetien tudok béna lenni. A múlt alkalom legvégén elkezdtük azt a 6 pontot mondani, hogy még mielőtt néznénk, hogy akkor mit lehet tenni, mi az a tizenvalahányadik jó út, aminek aztán nyilván nagyon sok ága-boga van. Hogy mi az, ami az egészséges önértékelést és önbecsülést megalapozó háttér. Erről a háttérről pedig egy kutatás számol be, és 6 pontban foglalható össze, és az elsőt mondtam el eddig nektek, illetve épp csak megneveztem, hogy egy gyereknek a legtöbb, amit adhatunk – de akkor van még öt másik – hogy szeretünk élni, és az életszeretetünk, hogyha át tud kerülni a gyerekeinkhez, a gyerekeinkbe. Hogyha ezt tőlünk megtanulják, hogy az életet érdemes élni, hogy szerethető ez a dolog, hogy élünk, akkor ezzel valami olyasmit adtunk, ami az ő egészséges önértékelését és önbecsülését megerősíti, és nem csak megerősíti, megalapozza. Szeretek élni, hogy a játékosság mennyire része annak, hogy szeretek élni, és most az utóbbi időben bele-bele néztem a tévéadásba, és látom ezeket az új műsorokat. Például, Pókerarc, és van egy másik, az Örökös. Most az élet szeretete szempontjából, ha nézzük, micsoda kultúrformái ezen játékok annak, hogy egymást legyőzzük, hogy csak egy győztes lehet a végén, és kicikizzük és bealázzuk és kigúnyoljuk, és különböző megszégyenítő jeleket kapunk, és utána rögtön megint mit szólsz ahhoz, hogy elbuktad. Tehát értitek, egy picit se örülhessen annak, hogy okosabb volt, mint gondolta. Nem, rosszul döntött, kiszavazta magát, pedig benn maradhatott volna. Ezen gondolkodtam, hogy van ez, amikor felnőtt emberek játszanak, az nem is tudom, hogy minek nevezhető, inkább a harcnak egy ilyen kultúrformája. Eszembe jutottak a gyerekek, hát hogy játszunk a gyerekekkel is. Fontos, hogy a gyerek megtanuljon veszíteni, fontos, hogy a gyereknek a frusztráció tűrése egyre nőjön, én ezeket tudom. Átgondoltam, hogy az elsőáldozó táborban a kis pöttyök, 9 évesek, milyen játékokkal töltik az idejüket – ezen játékokat én hozom nekik – elszörnyedve vettem észre, hogy naponta alig van egy-egy olyan játék, amiben mindenki győz, vagy amelyik játéknak az volna az értelme, hogy mindenki élvezi, és hogy nem a másik rovására élvezem azt, hogy játszok. Minden táborban csinálunk sorversenyt, hú de macerás. A sorverseny, az kifejezetten felnőtt játék. Van, mondjuk 4 csapat, és az lehetetlen, hogy a 4 csapat egyenlő erős legyen. Minden sorversenyről az, az alapélményem, hogy mindig van legalább egy csapat, amelyik totál veszít. A gyerekeket 9 évesen elvisszük az elsőáldozó táborba, és nem kell semmit tanulni. Ez annyira jó, hogy milyen jó fejek vagyunk, az első áldozó táborban nincs hittananyag, nincs vizsga, de van sorverseny. Az első áldozó vizsga az sokkal gyengébb annál, amikor sorversenyt csinálunk. Mert ott minden gyerek átmegy a vizsgán, minden gyereket megdicsérek. Hogy kiszúrt velem egy szülő. Jött a szülő fehér arccal, első áldozási vizsga: „Feri atya! Az én pöttyöcském annyira izgul, had súgjak, nehogy meghallja valaki, de azt hogy mit kérdezzek. Feri atya, menjünk be a wc-be. Az én gyerekem azt, hogy katolikus köszöntés, ez az első kérdés.” Gyere, Töhikém! Nézzünk egy nehéz kérdést. Mi a katolikus köszöntés? Se kép, se hang. Az egyetlen kérdésre, amiről az anyja azt mondta, hogy tudja a választ. Ez nekem stressz. A vizsga le tud úgy menni, hogy az egészben van egy ilyen játékosság. Hogy mi történik, emlékeztek a múlt alkalommal? Megyünk át a templomba harangozni, mindenkinek sikerült a vizsgája. Tehát a vizsgához képest a sorverseny maga a katasztrófa. Ott kezdődik, mikor kiderül, hogy a Peti melyik csapatban van, és az összes csapattársa fúj, fúj, nem leszek a Petivel, és utána az egész játékot úgy levezényelni, hogy egyre rosszabb helyzetbe kerülnek. Jártatom az agyam, hogy tudnék egy olyan gyakorlatot kitalálni, amelyikben a legügyetlenebb győz, de ilyen gyakorlat nincs. Elmondtam ezt az élményemet egy edzőnek, az edző így elkomorult és azt mondta: „Hát, Feri! Éppen a múlt alkalommal volt sorverseny az edzésen, láttam, hogy nekiindult ez a kislány, de már ahogy elindul, lehet tudni, hogy az egész egy szégyenbe fulladó szörnyűség, és mindenki azt nézi, hogy ő hogyan veszít. Mert, hogy semmi esélye semmire. Ha beleadja az összes erejét, akkor is veszít, és senki sem kíváncsi már, hogy ő még megcsinálja a gyakorlatot. A kislány soha többet nem jött edzésre. Az élet szeretete a játékban.

Az elsőáldozó táborban a leginkább az vált be, hogy hoztunk a faluból egy lovat, és lovagoltunk az erdőben, és minden gyerek lovagolt és egyik sem esett le. Ez valami olyasmi volt, ami az élet szeretetét át tudta adni ezeknek a gyerekeknek. Vannak olyan emberek néhányan, akik a spontaneitásnak, az élet szeretetének olyan megnyilvánulásait adják, hogy utána évekig lehet belőle élni. Szóval, meghalt egy nagymama, és az unokája, akit én jól ismerek, mondta nekem: „Te Feri! Temesd el a nagymamát légy szíves.” Az egyházközségünkhöz tartozott, és ez azt jelenti, hogy vagy én temetem, vagy nem. Jött ez a kis unoka, és kérdezi tőlem: „Feri atya! Mond csak, te fogod temetni a nagymamát?” Igen, én, már be is írtam a naptáramba. Erre így kivirult az arca az unokának, és azt mondja: „Feri atya! Adhatok egy puszit?” Valaki a gyászában is ezt tudja mondani.

A gyerekeknek milyen nagy szükségük van rá, hogy kézzelfogható ajándékokat kapjanak. Micsoda mellébeszélés az, hogy: Fiam, elég neked az én szeretetem, nem kell neked az a játék. Dehogy nem kell neki! Nem az összes, de egy-kettő biztos. Most arra jutottam, hogy mi lenne, ha megtennénk a gyerekekkel, hogy a mikulás ünnepség után a Mikulás azt mondaná: Kedves gyerekek! Mondjátok meg nekem, mi a fontos, az, hogy ajándékot adjak, vagy az, hogy a felnőttek szeressenek? - Hogy a felnőttek szeressenek! A következő kitolást találtam ki, és a Mikulás azt mondja: „Jól van gyerekek, akkor most senki sem kap ajándékot, mert jól válaszoltatok, és ha jöttök ki a templomból ott fog állni a karitászvezető, tőle kaptok két puszit. Utána az egyházközség világi elnöke vár benneteket, ő ölelni titeket, és végül az atya megáld.” Na, ne! Ahelyett, hogy együtt játszanánk a Mikulással. Csináltunk olyat, hogy egyszer hétvégére esett a Mikulás, és azt találtam ki, mi lenne, hogy ha a Mikulás szánon érkezne, két paci vezetné a szánt. A gyerekekkel a templomban találkoznánk, és azt mondanám, hogy a Mikulásnak annyi dolga van, hogy nem tud bejönni a templomba, de ha kimegyünk gyorsan a Hajógyári szigetre, biztos ott találnánk, és ha nagyon kiabálunk neki, megáll, és lesz egy kis szaloncukor. Kiadtam az utasítást a Mikulást megnyerő felnőttnek, hogy a mi Mikulásunk minimum zselés szaloncukrot kell, hogy adjon a gyerekeknek. Egyébként is a mikulásfigurák zöme ehetetlen. Tehát kitaláltuk, és meg is valósítottuk. Egy pechünk volt, nem volt hó. Úgyhogy az utolsó pillanatban hintóra váltottunk. Nem volt könnyű hintót szerezni egy nap alatt, de sikerült. Úgyhogy 2003-ban a Mikulás hintón érkezett. Láttátok volna a gyerekeket. Felmentünk a domb tetejére, akkor elindult a Mikulás, és pont előttük suhant el. A gyerekek, mint az őrültek vágtattak le a dombról.

Önelfogadás. Az egészséges önbecsülést, önértékelést megalapozó háttér abból fakad, hogy a szüleink önmagukat elfogadják. Nem csak minket, magukat. Hogy ha egy szülő engedélyezi magának azt, hogy...Nem azt, hogy lenyomja a gyerekét, hanem, hogy a gyerek megtanulhassa, hogy én is értékes vagyok. Ismeritek a statisztikát, hogy Magyarországon a nőknek hány százaléka elégedetlen a testével? A magyarországi statisztikák szerint 90 fölött van a testükkel elégedetlen nők aránya, és ez egyáltalán nem életkor függő. Azért jutott ez eszembe, mert lehet, hogy van némi összefüggés aközött, hogy a nők testével elégedetlen férfiaknak hány százalékát lehetne kimutatni. Tehát lehet, hogy a kettő között van némi összefüggés. Mondjuk, hogy az önmagam elfogadása ott kezdődik, hogy a testemet elfogadom. Ez a klímaváltozás döbbenetes titkokat tár föl. Ugyanis régen a papok zárt cipőben jártak. Na, most, ahogy egyre melegebb van, a papok kezdenek szandálra áttérni. Hát, azok a körmök…Döbbenetes, hogy férfiaknak micsoda elhanyagolt körmözete van. Komolyan, néha úgy tűnik nekem, nézem barátaimat. Hát a körmük…Olyan, mintha a körme az én tudatából hiányozna. Tehát ez vagyok én, kivéve a körmöm.

Emlékszem, édesanyám micsoda zavarban volt, serdülő kor felé jártam, és akkor láttam, hogy, hogy szorong, azt mondja: Feri, kérdeznék egy nehezet. Nem akarnád a füledet hátravarratni? Most, hogy serdülőkor hajnalában állsz, rád pirkad a szerelem, nem akarod növelni az esélyeidet? Anyukám olyan aranyos volt, erre gondolt. Akkor egy felszabadító érzés kerített hatalmába, hogy ez csak az én fülem. Nem! Jó, jó ez. Most elmesélem nektek, hogy az elálló fül miért nehéz viselet. Betereli a levegőt a hallójáratba. Akinek rendesen áll a füle, a levegő zöme elmegy, és csak hallod, hogy süvít. Én azonban fülgyulladást kapok minden télen. Egyszerűen bevezeti a fülem a levegőt a dobhártyámba. Sapka nélkül nem tudok elmenni kirándulni. De az enyém.

Tehát önelfogadás, test, pocak, köröm, kopasz fej, szemüveges vagy, izzadsz, bűzölögsz, lábbűz, korpa, csipák. Most szégyellnem kéne a középső ujjam? Tehát a test elfogadása.

Van egy kedves sekrestyésünk, nem nézett tükörbe reggel és úgy élte az életét. Ez úgy nézett ki, hogy így választékba van fésülve a haja, de nagyon felállt egy részen a haja. Így ment a nap, míg el nem érkezett a ministrálás ideje, állunk talpig készenlétben. Mondom neki, hogy: „Laci, föl áll a hajad, ha gondolod, még van annyi idő, hogy a mosdóban mosd le esetleg.” Akkor így ellapogatta a haját, amitől még jobban felállt.

Önelfogadás, testem. Nagy a feneked? Van, akinek az jön be. Jegyes oktatáson, azt mondja: „Hát, igazából egy félelmem van, hogy a feleségemnek nem elég nagy a feneke.” Ezt mondta. „Nem elég nagy, és én ezen nagyon sokat vívódtam, és ezt ő is tudja.” A feleségének olyan formás popója volt, párját ritkította.

Test, életút, örökségeink, tehetségeink, tehetetlenségeink, szüleink, kudarcaink. Tehát az önelfogadásban ez mind benne van.

3. A szüleink általi, feltételnélküli elfogadás.

4. Világnézet átadása. Virginia Satír asszony azt mondja, az én, a te és a kontextus. Hogy egy gyerek képes legyen felfogni azt a kontextust, amiben van. Egy világnézet, hogyan látjuk a világot. Nagyon leszűkítettük a gondolatainkat arra, hogy én oké, te oké, én nem oké, te nem oké. Mintha csak ez az összefüggés létezne. Természetesen ennél sokkal árnyaltabb a kép, csak nem akartam annyira bonyolítani, de minimum azt az összefüggést kellene nézni, hogy én, te, ők. Hogy mit mondunk a világról, mert nagyon sok ember olyan örökséget kap, hogy a családban mindenki oké, mi okék vagyunk, de ők nem. A család az egyetlen biztonságos hely, a külvilág azonban fenyegető. A családban oltalom alatt vagy, itt szeretnek téged, de ha kimész, ott élet-halál harc folyik. Ezért egy olyan világnézet átadása, ami nem csak az énről, a te-ről szól pozitívan, hanem a kontextusról is, amiben az én meg a te van. Hogy itt van apuci, anyuci, itt vagy te, a húgod, meg a bátyád, és az a világ, amiben vagyunk, az is jó. Hogy egy ilyen összefüggésnek az átadása nagyon fontos. Különben rettenetesen megterheljük magunkat, mert amikor kilépünk az otthonunk ajtaján, és máris egy harc és küzdelem terepén találjuk magunkat, ahol minden fenyegető, és mindenért küzdeni kell és senki sem jóindulatú. De akkor az otthont is megterheljük, mert ott viszont akkor békének kell lennie. Ott akkor úgy kell a dolgoknak lenni, hogy én akkor ott átérezhessem, hogy az egész napi harchoz ott erőt tudok meríteni, akkor ott ne legyenek problémák. Egy egységes, élhető, pozitív világnézet átadása kifejezetten összefüggésben van az úgynevezett hivatás személyiséggel. Azt mondja a lélektan – ez egy érdekes felismerés – hogy nem minden embernek a személyisége alkalmas arra, hogy hivatásszerűen éljen. Az, hogy valaki a világ felé, mások felé, ők felé, valamiféle ilyen pozitív, de szeretetteljes, a másikat is pozitívnak látó gesztussal tudjon lépni, és hogy ebbe energiákat tudjon fektetni, és ezt ne kényszerből tegye, hanem szabadon. Hogy úgy tudjon áldozatokat hozni, hogy közben ő magát nem tartja áldozatnak. Hogy nem mindenki alkalmas arra, hogy az életét hivatásszerűen élje, és ennek egy döntő eleme, hogy a szüleik mit közvetítettek a világról, amiben vagyunk. A ma emberének a toleranciája sok esetben az elkötelezettség hiánya. Egyszerűen közömbösség, nem tolerancia. Hogy mindenki csinálhat, amit akar, ez nem a világnak egy pozitív szemlélete és mély elfogadása a különbségeknek. Dehogyis. Közömbösség, érdektelenség, ott dögölsz meg, ahol vagy. Tehát nincs elkötelezettség akkor a világ felé. A szentháromság egy nagy titok, úgyhogy én most egy teológust szeretnék idézni, aki azon elmélkedett, hogy ha Isten szentháromság, akkor ennek mi lehet az alapja, hogy miért nem szent kettősség. Miért vannak hárman? Akkor azt mondta azért, mert két ember egymás iránti szeretetének része, hogy együtt szeretnek másokat. Hogy nem tudok teljesen szeretni egy másik embert, ha nem éljük át azt, hogy együtt szeretünk egy harmadikat. Ezt gyönyörű gondolatnak tartom. Ez a teológus azt mondta, ezért a szentháromságnak háromságként kell létezni. Ha azt mondjuk, hogy Isten a szeretet, akkor abban a szeretet nem csak egymás felé, hanem közösen valaki felé is kell, hogy irányuljon, ezért az Isten háromság kell, hogy legyen. Ezt most nem kell így elfogadni, csak mondom, ahogy ő mondta. Az elköteleződésre, a hivatásszerű, életrevaló képtelenségre a börtön jutott eszembe. Szoktam olyasmivel is foglalkozni, hogy lelki gondozókat segítek. Lelki gondozók jönnek, és a lelki gondozással kapcsolatos problémáikkal foglalkozunk. Éppen jött hozzám egy börtönlelkész, és azt mondta, hogy én nagyon ki vagyok purcanva, mert átéltem azt, hogy az a valaki, akivel az volt az élményem a börtönben hosszú hónapos beszélgetések után, hogy az illető megtért, miután kiment a börtönből egyszerűen egy csapásra felhagyott a hívő életével. Akkor lehet e hinni ezeknek az embereknek, nem átverés-e ez az egész, hogy itt vagyok iszonyatos meló és hihetetlen megterhelés, hogy börtönviselt emberekkel beszélgetni? Az egésznek van e akkor így értelme, hogy ez nem átvágás-e, nem egyszerűen azért csinálják e, hogy előnyökhöz jussanak? Nagyon meg volt rendülve, és ilyen kiábrándultan beszélt erről. Vajon azoknak az embereknek a zöme, akik ott vannak a börtönben, azoknak a személyisége úgy általában alkalmas e arra, hogy az elég szilárd legyen ahhoz, hogy mély elköteleződése legyen. Hol alkalmas az arra? Milyen nagyon meg kell becsülni egy-egy napot, egy-egy villanást, azt a törekvést, aminek lehet, hogy csak egy hétig, vagy egy hónapig van valami látszatja. Nagyon sokaknak az a nehézsége, hogy kiköti ők a csónakot a bikához, de a bikát is elviszi a víz.

Albert Schweitzert megkérdezte egy újságíró: „Kedves doktor úr! Összefoglalná egy mondatban a hitét.”Ez én egy instant szemlélet. Tehát a bölcsességeket bezárjuk egy ilyen kis teafilternyi papirkába, és ezt áruljuk. Megvesszük és megisszuk, és akkor már a miénk. Egy mondatba foglalja össze a hitét. Akkor Albert Schweitzer körbe nézett, ott voltak a betegek, rájuk mutatott és azt mondta: „Én már összefoglaltam a hitem.” Ez volt a világnézet átadása, aminek kulcsa, hogy a világ egy jó hely. Átmenetileg biztos.

5. Kielégítő, interperszonális kapcsolatok. Önmagammá lehetek, önmagam lehetek a veled való kapcsolatban, meghittség. A veled való találkozásban lehetek önmagam, és a velem való találkozásban lehetsz önmagad. Félelem nélkül kifejezhetem az érzéseim, szükségleteim, élményeim, nem kell állandóan igazodni meg megfelelni.

Ez a diákmise micsoda szorongató dolog tud lenni. Van egy kislány, állandóan azt kutatja, hogy én milyen választ várok. Annyira nehéz nekem ez, hogy az összes gyerek, ahogy próbálok olyan kérdéseket feltenni, hogy valahogy beinduljon a fantáziájuk, hogy egy kicsit elfelejtsék, hogy ki vagyok én, hogy mondhassák, amit gondolnak. Van egy kislány, egy szomorú arcú kislány, volt már elsőáldozó, egyszerűen látszik, hogy görcsösen ül, hogy kitalálja, mit gondolok én jó válasznak. Van ez a szentháromság, hogy szeretet, mindig bedobható, Jézus meg mindenki. Ez a három általában a kérdések felére jó válasz. Ez a kislány ezt produkálja. Próbálok feltenni értelmes kérdéseket, hogy mondjuk, hogy mivel töltenétek az Élők napját. Akkor játszanánk, énekelnénk, nagyokat ennénk. Ez a kislány mit mond? Gyónnék. Szóval, hogy mi szorongás lehet egy ilyen gyerekben, hogy 9 évesen el van vágva a legelemibb normális gondolataitól. Milyen érdekes ez, hogy én először nagyon dühös voltam erre a gyerekre. Bosszantott, dühített, hogy 9 évesen már áldozat szerepben van, már megpróbál nekem extra mód megfelelni és én belerúgok. Valahogy mindig kijön ez a logika. Akinek nincs, attól az is elvétetik, amiről azt gondolta, hogy van neki.

Most vasárnapi mise. Volt egy kislány. Tök mindegy, hogy mit kérdeztem, jelentkezett. Ezt most azért mondom, hogy tök mindegy, hogy mit kérdeztem, mert teljesen oda nem illő dolgot válaszolt. „Én nagyon sokat hallgatom a Mária rádiót.” De ennek semmi előzménye nem volt. Utána azt mondja: „Én nagyon-nagyon sokat hallgattam már a Mária rádiót, és rájöttem, hogy nekem Jézus kell.” Nem nagyon tudtam erre mit mondani. Mondom: „Szép, szép.” Elkezdtem ezen gondolkozni, hogy Jézus kell, most akkor belekössünk e, hogy ilyet nem szabad mondani, hogy Jézus kell. Rájöttem, hogy miért ne mondhatná egy gyerek, hogy neki Jézus kell. Aztán egy fél nap gondolkozás után rájöttem, hogy ez honnan jöhetett. Mert a Mária rádiónak van ez a szlogenje, hogy a Mária rádió Jézust adja neked. Akkor így összeraktam a mancsomat, hogy de jó, hogy nem oktattam ki, hogy nem neveltem rajta, teljesen normális volt ez a gyerek. Kiderült, hogy tényleg hallgatja a Mária rádiót.

Kielégítő kapcsolatok, ahol átélhetővé válnak az érzések.

6. Tapasztalatból kiemelkedő kompetencia tudat. Tehát ez nem az, hogy megdicsérjük a gyereket akkor is, ha tök béna, mert akkor hazudtunk neki. Ő pontosan tudja, hogy azt nem csinálta jól. Azért ne dicsérjük meg, amit nem csinált jól. Ezer más dologért meg lehet dicsérni, és lehet őt erősítgetni, szeretgetni, támogatni. Ezért a tapasztalatból kiemelkedő kompetencia tudat. Hogy képes legyen felfogni, hogy elérhetem a céljaim, a kapcsolataimat fönntarthatom, a nehézségeimmel meg tudok küzdeni. Bejött hozzám egyszer egy kisfiú, talán 10 éves. Olyat kérdezett, ha nem ültem volna, biztos hanyatt esek. Azt mondja: „Feri atya! Tudod, én rögtön hittanra jöttem az iskolából, ezért még ezt a szüleimmel nem tudtam megbeszélni, de most téged szeretnélek kérdezni valamiről, lehet? El sem tudtam képzelni, hogy mit fog mondani. Azt mondja: „Feri atya! Megkaptam a matematika dolgozatot, 97 %-os lett. Nekem akkor most korrepetálásra kell járnom? Értitek?

Elmondtam ezt a 6 pontot, hogy az egészséges önértékelést, önbecsülést megalapozó tapasztalati háttér a családban mi, és most nézzük egy picit részletesebben azt, hogy elsősorban az eddig elmondottak alapján, Alice Millerre gondolok, mit tehetünk. Most keressük azt a plusz pontot, hogy milyen választ adhatunk a bennünket ért igazságtalanságra. Alice Miller ezt úgy mondja, a fekete pedagógiára. Ez a kifejezése. Felteszi a kérdést, létezik e fehér pedagógia? Keressük a fehér pedagógiát, hogy mit tehetünk akkor.

1. Engedélyezzük a tudást magunkról, a szüleinkről és a gyerekeinkről. Adjunk engedélyt arra, hogy tudhassuk, hogy mi történt velünk, hogy mi történt a szüleinkkel, vagy, hogy mit tettünk a gyerekeinkkel. Ahogy beszélek, azért újból meg újból olyanokra nézek, akiknek sok gyereke van, de ha egy van, az is sok. Az, az egy, az a minden. Azt gondolom, hogy néha hihetetlenül nehéz lehet hallgatnod neked, aki már szülő vagy, azt, amit én mondok. Ha szoktál rám dühös lenni, megértelek. Azt mondta egy sok gyerekes anyuka. Én adtam a nagy okosat. Iszonyú dühös lett rám, és akkor azt mondja: „Feri! Utálom ezt, ahogy beszélsz, a szabadság látszatával.” Ebben a kifejezésben minden benne volt. Legszívesebben a torkomat szorongatta volna. HEngedélyezzük magunknak a tudást szülőként vagy gyerekként, vagy felnőtt gyerekként. Felnőtt gyerekként a szüleinkre vonatkozóan, és ez iszonyú nehéz. Kifejezetten nehéz. Hányszor hallottam már olyat, apám, anyám megírta élete történetét, nem olvastam el, nem bírom elolvasni. Hogy egy felnőtt gyerek azt mondja a szüleinek, erről ne beszélj, nem engedélyezte magának a tudást arról, hogy mit tettek a szülei. Felnőttként már mi magunk mondhatjuk a szüleinknek, hogy ne beszéljenek. Mikor elmentem pszichoanalízisre, nagyon sok jót tett velem. Azt mondja az analitikus, hát akkor írja le élete 20 legfontosabb eseményét. Egy hétig vívódtam. Az analízis elején voltam, most elkápráztatom az analitikust, hogy micsoda dolgok történtek velem. Leírtam a 20 dolgot és átadtam. Elolvasta, rám nézett, és a következőt kérdezi: „Ön 17 évesen született?” Ugyanis az életem első legfontosabb eseménye 17 éve koromhoz volt kapcsolódva. Na, elkezdtük az analízist. Rögtön témánál voltunk. „Önnek az első 17 évében nem történt fontos dolog?” Akkor történtek a legfontosabb dolgok, amiről nekem fogalmam sem volt. Ez az én alapélményem, én annyira hálás vagyok ezért.

Bemutattak egy filmet. Ez a Richard Gere, mi a film címe? Falka. Szexuális bűnöket elkövető embereket üldöz, és tanulságos. Hogy hogyan lehet egy ilyen lélektani sztorival átszőtt történetet úgy előadni, hogy a világért se tanuljunk belőle valami fontosat. Tehát, hogy a lényegig semmiképp ne jussunk el. Ez például az, hogy lássunk másokat kizárólag gonosznak, rossznak, elvetemültnek, akikkel szemben egyetlen reális eszköz van, az agresszió. A tudás, amit itt nem engedélyezünk, mert felborzolja a világlátásunkat, hogy minden tettes egykor áldozat volt. Ezt szeretnénk nem így látni, mert sokkal jobban esne nekünk ilyen feketén-fehéren azt mondani, hogy az csak egy rohadék, az csak egy szemét, és nem így van. Ha valaki egy normális közegben nőtt fel, fehér pedagógiától átölelve, miért ütlegelné a nem tudom én kit, eszébe sem jutna, hogy az neki örömet okozna. Ezért például a híradók is csak ezt a torzítást erősítik. Mi minden van a világban, vannak ilyen gonoszak. Nehogy véletlenül meglássuk, hogy azoknak a gonoszoknak milyen volt a gyerekkora, mert az kb. ugyanolyan lehetett. Ezzel most a bűnt nem festem fehérre, csak azt, hogy van olyan tudás, amit kifejezetten nagy belső munka árán tudunk engedélyezni magunknak. Egy kliens beszélt arról, hogy az édesanyja elindult egy ilyen önismereti munkával, és kezdett rájönni, hogy mi mindent tolt el a fia életével kapcsolatban, és ahogy több éve dolgozott már vele, eljutott oda, hogy elkezdett a fiával beszélni erről. Nagyon természetesen, hogy fiam, beláttam, én azt gondoltam, hogy az a javadra van, és most látom, hogy micsoda marhaságot csináltam. A fiúnak az első ösztönös reakciója az óriási harag volt az anyja iránt. Hogy fogja be a száját, ne mondja, nem akarom tudni. Ne derüljön ki semmi, ne legyen ott világosság, rettegek, félek, hogy mi történt. Tehát ez az első pont, engedélyezni a tudást a szüleinknek, magunknak vagy a gyerekeinknek. Hogy ha a gyerekem oda áll elém, és azt mondja, hogy te anya ez így volt, ezt te, hogy csináltad. Engedjük meg, hogy a gyerekünk tudhasson dolgokat, ezt megengedhetjük neki, mert ez a továbblépésben segít.

Mikor anyukám haldoklott, már otthon volt, úgy beszéltük meg, hogy amikor már morfint kap, akkor rögtön hazavisszük. Amíg lehet még gyógyítani addig kórház, de ha nem, akkor had haljon meg otthon. Akkor hazavittük, már otthon volt, lehetett tudni, hogy két hét, három hét. Napi 24 órát kellett vele lenni. Egy ilyen beszélgetésben - mert azért voltak néha tiszta órái - akkor azt mondja, hogy: „Hát Feri! Én azt hiszem, és ezt nagyon sajnálom, hogy neked kevesebb jutott.” Mert, hogy van egy ikertesóm. Akkor anyukám, két héttel a halála előtt ki merte mondani azt, hogy a tesómnak több jutott az ő szeretetéből, mint nekem. Mi volt az én első reakcióm? Ugyanaz, amiről az előbb beszéltem. Iszonyú dühösen mentem el aznap, és azt mondogattam magamban, hogy minek kellett elmondani, miért nem haltál meg úgy, hogy vitted volna a sírba. Ez volt az első reakcióm, és most pedig nagyon hálás vagyok neki. Hogy egy fátylat föllebbentett. Az, hogy engedélyezzük a tudást, az óriási meló. De ezzel én most nem rémisztgetni akarlak titeket, nagyon megéri.

Alice Millernek a gondolatát még egyszer aláhúzni. „A gyerekeinktől sokat tanulhatunk magunkról.” A gyerekeinktől, a gyerekeink által rengeteget megtudhatunk magunkról, és érdemes engedélyeznünk ezt a tudást. Hogy nem is vagyok olyan béketűrő, mint gondoltam. Mindeddig azt gondoltam magamról, hogy kifejezetten empatikus vagyok, míg nem a gyerekem 3 napot nem sírt. Ekkor rájöttem, hogy komoly határaim vannak, de ez normális, de legalább rájöttem és nem idealizálom magam tovább. A gyerekeinktől nagyon sokat megtudhatunk a szüleinkről. Valaki egy nagyon nagy okosságot mondott, azt mondta: „Feri! Képtelen vagyok visszaemlékezni arra, hogy a szüleim mit tettek velem ilyen meg olyan helyzetben. Akkor eszembe jutott valami. Arra azonban emlékszem, hogy én mit tettem a gyerekemmel ilyen vagy olyan helyzetben. Azt gondolom, valami olyasmit kaptam én is.” Egyszer csak szerepet tudott cserélni önmagával, és meglátta magát gyerekként, ahogyan önmaga csinálja azt, amit csinált a gyerekével. Többé-kevésbé valami ilyesmit kaphattam. Gyerekként elborzadt attól, ami szülőként teljesen jónak tűnt. Tehát a gyerekeinktől nagyon sokat tanulhatunk.

2. A tanuláshoz empátiára van szükségünk. Gyerekeink iránt meg önmagunk iránt. Amikor valaki végérvényesen a másikat bántalmazó ember lesz, mint a Falka című filmben, és üti-vágja azt a nyomorult áldozatot, akkor ott tulajdonképpen a saját sebzettségét, traumáját ismétli meg, csak egyáltalán nincs benne együttérzés az áldozattal kapcsolatban. Lélektani értelemben próbálja feldolgozni a traumáját, ezért átéli újból a megalázottságot, a kiszolgáltatottságot, de kizárólag az agresszor szerepéből, úgy hogy egyáltalán nincs benne együttérzés az áldozattal. Mert nincs benne együttérzés semmi sem az áldozatra vonatkozóan, ezért nem tud meggyógyulni. Ha az együttérzése megjelenne az áldozatra vonatkozóan, akkor együtt tudna érezni önmagával kapcsolatban is, de ahhoz fel kellene ismerni, hogy ő valamikor áldozat volt, és akkor nem érezhetett magával együtt, mert akkor a szüleivel kellett együtt éreznie. Amikor valaki bűnözővé válik, lélektanilag kifejezetten érthető, csak egyáltalán nem segíti az integrációt, mert a bűncselekményében is teljesen elválasztja magát attól az áldozattól, akitől gyerekkorában el kellett idegenednie, vagyis saját kiszolgáltatott gyerekkori valójától. A magzatokkal szembeni erőszakon kezdtem el gondolkodni, hogy milyen érdekes az együttérzés hiánya a magzatokra vonatkozóan. Hogy mi lehet itt a háttérben. Hogy valaki csak önmagával tud itt azonosulni, és bizonyos értelemben az agresszorral, akinek szabad egy magzattal akármit tennie. Ez a propaganda. Szabad, mert ez az anyának a joga, az anyának a teste. Nagyon propagandisztikus. Eléggé fekete pedagógia jellege van. Ha valaki a magzatával nem tud együtt érző lenni, feltételezem, hogy vele sem tudtak eléggé együtt érzők lenni ekkor meg akkor. Tehát a szavaimban semmi ítélkezés nincsen. Valaki egyszer erre azt mondta, legalább is a kimondásra mindenképpen érdemes mondat: „Ha a papok az abortusszal szemben beszélnek, akkor alapítsanak otthonokat.” Tehát könnyű onnan dumálni. Ezért Teréz anya korrekt volt. Azt mondta: „Szüld meg, hozd el hozzám.” Ez a Teréz anya módszere. Mert Teréz anyának ez volt a módszere, volt egy pont, kicsit több volt a gyerek, mint az anyuci. Akkor szólt Rose testvérnek, hogy: „Te Rose! Van itt egy gyerkőc, legközelebb mikor megyek hozzád, viszem neked.” El is vitte.

Tehát a tanuláshoz együttérzésre van szükségünk, különben bizonyos tartalmakat nem engedhetünk magunkhoz közel.

3. Szüleinkkel nem rendezett kapcsolatainkat átvisszük a társunkra, majd a gyerekeinkre. Vagyis érdemes lenne megtanulni, hogy fölfelé és nem lefelé válaszoljunk a családunkban átélt dolgainkra. Rengeteg válás hátterében van az, hogy egy föl nem dolgozott, meg nem oldott, át nem vívódott szülő kapcsolatnak az összes dinamikáját átvisszük a házastársunkra. A házastársunkkal kapcsolatban pedig végeláthatatlanul ezt csináljuk és amazt, míg nem elválunk, és megint elválunk és megint, azért mert nem ott próbáljuk a dolgot megoldani, ahol a probléma van. Nagyon sok válás hátterében van ez. Tudattalanul választunk párt, a párválasztásnak egy klasszikus motívuma a sebzettségünk, a sebzettségek találkoznak, régi traumákat ismételgetjük, és a tudás meg nincs meg, hogy honnan visszük ezt a dinamikát. Ha valaki a szüleivel való kapcsolatba energiát fektet be, az sokszorosan megtérül a következő generációval való kapcsolatában. Gyerekeivel, házastársával. A legrosszabb módszerek egyike, hogy nem tudok a szüleimről, nem érdekelnek a szüleim, hanem én most új életet kezdek. Ilyen egyszerűen nincs, ilyen nem létezik. A szüleink itt vannak bennünk, az összes földolgozatlan dolgunkat visszük át, próbáljuk kézben tartani, megoldani, föloldani, átélni, gyógyítani. Az egy más kérdés, hogy milyen módszereket, lehetőségeket vegyek igénybe a szüleimmel való kapcsolatra, ha a szüleim továbbra is brutálisak velem. Most nem hajtalak titeket egy újabb pofonért a szüleitekhez.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika