Mit tehetünk, milyen válaszokat adhatunk a bennünket ért igazságtalanságokra 4.

2007.12.18.

Megosztom
Elküldöm


Köszöntelek Benneteket! Isten hozott mindenkit!

Ott tartunk, hogy ha nézzük a 3 generációt - márpedig Alice Miller is ebben gondolkodik – és azt a kérdést tesszük fel, hogy mit tehetünk mi. Lehet, hogy éppen mi vagyunk középen, mert már gyerekeink vannak. Lehet, hogy mi még a legfrissebb generáció vagyunk. Mindegy is. A kérdés az, az, hogy mit tehetünk az örökségünkkel. Az idei témánk az volt, hogy a családi örökségeink hogyan hatnak ránk, és hogyan befolyásolják az egyéni életutunkat, és hogy most már képesek vagyunk rálátni az életutunkra, az összefüggésekre. Akkor érdemes feltenni azt a kérdést, hogy mit lehet tenni. Akkor nézzük, gyors ismétlés.

1. Engedélyezzük a tudást magunkról, szüleinkről, gyerekeinkről, nagyszüleinkről, unokáinkról.

2. A tanuláshoz, a tudás megszerzéséhez ebben az összefüggésben gondolkozva empátiára lesz szükségünk, és az együttérzés önmagunkra is vonatkozik, mert ha átestünk egy jó kis – ahogy Alice Miller mondja – fekete pedagógián, akkor ez azt fogja jelenteni, hogy a szüleinkkel nagyon együtt érzőek tudunk lenni, de magunkkal alig-alig. Tehát az együttérzés önmagunkra is vonatkozik.

3. A szüleinkkel nem rendezett kapcsolatainkat átvisszük a társunkra és a gyerekeinkre. Érdemes nézni hol kapjuk föl a vizet, hol leszünk hihetetlenül idegesek, hol vagyunk képtelenek konfrontálódni.

4. A serdülőkor nagy lehetőség önmagunk megismerésére, mert ott felszínre tör sok minden, ami addig rejtve volt. Ha ezen túl vagyunk egy kicsivel, akkor az egy lehetőség, hogy visszagondolunk, hogy mi minden tartalmak törtek felszínre mikor serdülő voltam. Lehet, hogy akkor engedtem meg magamnak utoljára ezt-azt, illetve akkor sem engedtem meg, csak nem tudtam vele mit kezdeni, de azóta már megint bezárultam, és jól nevelt kisfiú és kislány vagyok, és megállom a helyemet a munka frontján, a tanulás mezején. Szörnyű, elviselhetetlen. Egy öreg, már nyugdíj felé készülő professzorral beszélgettem, azt mondja: „Elegem van a mai egyetemistákból, elegem van belőlük, annyira tekintélytisztelőek, nyalnak, előre akarnak jutni, már az egyetem elején helyezkednek, a vizsgán be akarnak vágódni, egyszerűen rosszul vagyok tőlük.”- mondta a professzor. Nem a ti bűnötök, de azért most már lassan ti is benne vagytok. Van, aki serdülőkorában volt a legelviselhetetlenebb és egyben a legnormálisabb.

5. Függőségeink, a függőségek és alávetettségek, kiszolgáltatottságok ismétlései. Tehát a jelenlegi függőségeink nagyon sok esetben a hajdan volt kiszolgáltatottságaink, alávetettségünknek az ismétlései. Drogfüggés volt itt a példa.

6. Valójában nem gyűlölni akarjuk a szüleinket, hanem szeretni, mert hiszen ott belül természetesen mindenki szereti a szüleit, de valahogy az éppen ellentétesnek tűnő érzéseken gyakran át kell verekedni magunkat.

7. Önmagunk elárulásához a szüleink szeretete is kellett, nem csak a félelmeink. A szüleink éppen azzal vettek rá bennünket, hogy eláruljuk magunkat, hogy szerettek bennünket, nem csak azzal, hogy megvertek, vagy fegyelmeztek.

8. A harag, gyűlölet, bosszúfantáziák átélése nélkülözhetetlennek tűnik, nem lehet megúszni.

9. A harag mögött valódi fájdalom, veszteség és gyász átélése lehetővé válik. A harag a fájdalom előszobája, ezért nagyon fontos a harag szüleinkkel kapcsolatban, nagyszüleinkkel, de nem érdemes ott rekedni, mert akkor kihagytuk a fájdalmat, ami talán még nehezebb.

10. Abszurdnak tűnő viselkedéseinknek meg van a maga kora gyerekkori előtörténete. Ezért sokszor a leg lehetetlenebb dolgaink árulkodnak valami nagyon fontos dologról, beleértve az álmainkat is. Milyen könnyen lebecsüljük az álmainkat. „Micsoda marhaságot álmodtam megint.” Emlékszem, egy valaki megneszelte, hogy fontosnak tartom az álmokat miután egy évig minden álmomat leírtam minden nap. Melós. Ahogy emlékszel vissza az álmaidra, egyszer csak nem egy álmodra emlékszel, hanem 2-3-4 különböző álomesemény egy éjszakából, több mint egy óra leírni. Utána nemcsak, hogy leírom, hanem menni az analitikushoz. Akkor jött valaki, hogy: „Feri atya! Olyan baromságokat álmodok. Gondoltam jövök és elmondom, mert szerinted ezeknek van értelme.” Mondom, szerintem ne azért gyere, mert szerintem van értelme, hanem most ez érdekel, vagy nem érdekel? Akkor eljött, egy órát beszélgettünk az álmáról, nem talált ki az ajtón utána, és az előszobában eltévedt.

11. Annyira kellene tisztelni a gyerekeinket, mint a szüleinket. Elég, ha csak annyira tiszteljük a gyerekeinket, mint a szüleinket.

12. A szüleink bántalmazó magatartását később mi magunk folytatjuk önmagunkkal. Jól megtanuljuk, és rá szoktunk tenni még egy lapáttal.

13. Ismerjük meg szüleink életét, hogy a saját életünket élhessük.

14. Nem kell a szüleink életét magunkban megélni és megismételni, hanem inkább dolgozzuk föl a magunk életét. A szüleink életét hagyjuk a szüleinkre, bajlódjanak ők vele. Szinte zsigerből általában a gyerekek, még ha már felnőttek is, megakarják menteni a saját szüleiket. Ez zsigerből jön. Érdemes volna visszagondolni különböző eseményekre, hogyan próbáljuk a saját szüleinket megmenteni. Jött hozzám valaki, egy nagyon kedves valaki, és azt mondja: „Feri atya! Édesanyámnál rákot diagnosztizáltak, de nagyon súlyos, és hétről hétre nagyon súlyosan romlik az állapota. Én azt gondolom, hogy apáca leszek. Ha az én édesanyám túléli a rákot, én elmegyek apácának.” Egy bimbózó hivatás? Hát…és látom, hogy teljesen odavan. Jól van, én értem, hogy miről beszél, de azt mondom neki: „Hát tudod, te mindent megtennél azért, hogy az anyukád éljen, ezt látom rajtad.” Hát persze, hogy elkezdett sírni. „Fölajánlottam Istennek, hogy elmegyek apácának, hogy az én édesanyám élhessen.” Szerinted – kérdem én – van köze a te apácahivatásodnak valamilyen köze édesanyád rákjához? Itt kezdett gondolkodóba esni. „De én ezt felajánlottam, már évek óta nincs barátom, és én azt gondolom, hogy miért lehetnék apáca. Főleg ez egy kivételesen jó pillanat. Most döbbenek rá, hogy mi is az én élethivatásom.” Szóval meg akarod menteni az anyukádat? „Hát, ha rajtam múlik, persze, hogy meg akarom menteni.”Próbálkoztam. Próbálkozás 1. Tudod, én úgy ismerem Istent, hogy ő valahogy ezeket az „anyáca” hivatásokat szabadságból növeszti föl. Valaki szabad, és szabadon azt mondja, hogy hát én úgy mennék. De én itt nem látom a szabadságot. Inkább nagy kényszert látok, nagyon súlyosat. Ez nem jött be. És akkor nagyon szemét voltam. Mondom a fájdalmas módszert. Ugye akkor te azt mondod nekem, hogy az Isten az édesanyád gyógyulása révén fogja megmutatni neked azt, hogy valóban „anyáca” hivatásod van? Azt mondja: „Igen, ezt gondolom.” Akkor ez azt jelenti, hogy a te édesanyádnak meg kell halnia, hogy ha Isten úgy dönt, hogy ne legyél apáca? Vártam, hogy leérjen, de ez hatott. „Erre nem gondoltam, nem gondoltam, hogy van egy másik oldala is.” Pont a másik oldal miatt beszélünk itt. Hogy felnőttek, de valakinek a gyerekeként, bármit megtennénk azért, hogy megmentsük a szüleinket. Így, úgy vagy amúgy, egész tudattalan módon, és nem a mi dolgunk. Azt gondolom, hogy ez a valaki sokkal jobban járt azzal, hogy most eljött hozzám, mint hogy 10 év múlva örök fogadalmasként beszélgessünk arról, hogy van neki hivatása vagy nincs. Ezzel együtt lehet, hogy apáca lesz. Remélem szabadon dönt majd valami jót. Tehát bármit elkövetnénk azért, majdnem mindenkiben zsigerből ott van, hogy megmentse a szüleit.

15. A negyedik parancsot ne használjuk a természetes indulatok megakadályozására. Nem kell tudnotok a 10 parancsolatot, most gyorsan mondom. A negyedik parancs nem arra van, hogy sunyin Istent arra használjuk föl, hogy saját magunkat legitimáljuk vele. Istent ilyen módon tárgynak tekinteni és eszközként használni…Akkor elmondom a szentírási verzióját.

„Amikor tovább haladtak – mármint Jézus meg tanítványai – betértek egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony házába fogadta. Volt ennek egy Mária nevű testvére, aki leült az Úr lábához és hallgatta beszédét. Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok felszolgálás. Ezért előállt Márta és így szólt: „Uram! Nem törődsz azzal, hogy testvérem magamra hagyott a szolgálatban? Mondd hát neki, hogy segítsen.” Az Úr azonban így felelt neki: „Márta, sok minden miatt aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. Mária jobbik részt választotta, amelyet nem vesznek el tőle soha.” Ez az a történet, amit katolika anyaszentegyházunkban szocializálódott testvéreim utálnak. Egyszerűen utálják. Miért van az, hogy ez a szegény Márta melózik, főz, takarít, és ez a léhűtő, ez a semmirekellő, pernahajder ott ücsörög a Mester lábánál, és még meg is dicsérik? Akárhány közösségbe vagyok, és előjön ez. Na, ezzel csináljunk valamit. Az a legizgalmasabb, hogy ha van pap, aki erről beszél, olyan mélyen van a felháborodás emiatt a történet miatt, hogy akárhányszor mondja valaki, sokkal mélyebben van az alapállásunk, hogy botránkozunk ezen. Szokták a papot kérdezni, hogy nem lehet, hogy itt valami fordítási galiba van, hogy a Máriát a Mártával összekeverték? Tehát amikor meghalljuk ezt a történetet rögtön dühbe gurulunk és botránkozunk és nem értjük, ez azt jelenti, hogy érintettek vagyunk. Miben is? Hogy fel sem tűnik ez az undormány mondat, hogy nem látjuk magunk előtt ezt a helyzetet. Számomra ez az izgalmas, hogy ennek a történetnek ez a nagyon egyszerű életbe ágyazottsága nem tűnik föl, egyszerűen nem is jön elő, mert annyira a vérünkben van, és hogy Istent moralizálásra, a saját dolgaink legitimálására használjuk, ez a kisujjunkban van. Bibliát ilyesmire használni, hogy el akarok érni valamit, és keresek egy szöveget hozzá.

Tehát a negyedik parancsolatot ne használjuk a természetes indulatok megakadályozására senkinél sem.

16. Ismerjük föl a megvalósíthatatlan erkölcsi követelményeinket, amelyeket támasztunk - itt most elsősorban – a gyerekek felé, vagy támasztottunk. Pöttyös mise. Advent első vasárnapja volt, mondom: „Gyerekek, most az volna jó, ha adventre nem csak rutinból készülnénk. De abban biztos vagyok, hogy már ti is készültetek, meg tudjátok, hogy mit szoktunk csinálni adventben. Most azt szeretném kérni tőletek, hogy az jelentkezzen, aki ki tud találni valami olyan készületet magának erre az adventre…”Gyerekek jelentkeznek. -„Figyelek majd misén.”Ez jött neki, nagyon édi. Meg kell őt dicsérni érte. Micsoda őszinteség. Mennyire normális, hát egy gyerek nem bír egy 50 perces misét végig figyelni. A háromnegyedét nem érti. A szülő gondolja csak azt, hogy azért mert szentmise, ezért a gyereknek nem tudom, mit kell tennie. Nem normális az a gyerek, aki kibír egy misét, az már meg van terhelve. Jópofa szülők mondják, hogy kell menni vasárnap a misére. Keksz, csoki, képeskönyv, játék, innivaló. Tehát e nélkül az 5 dolog nélkül egy gyereket nem viszünk vasárnapi misére. Még akkor sem könnyű neki. Képesek vagyunk olyan elvárásokat támasztani a gyerek felé, ami egyszerűen megvalósíthatatlan, és nem reflektálunk rá, de nagyon erősen moralizálunk.

Most olvasok egy levelet nektek, tegnap kaptam, Németországból egy kisfiútól.

„Drága Feri atya! Már itt vagyok Németországban 3 hónapja. Járok templomba, de nekem a te prédikációd hiányzik.” Itt a legvastagabb betűkkel ezt írja: „Tudom, vicces vagyok. Sok jót csináltam, de van sajnos rossz is.” Itt 5 oldal gyónási szöveg, ezt most nem olvasom fel. „Kérlek, mondd, mit csináljak, hogy karácsonyra ne legyen vétkem? Nagyon szomorú vagyok, mert a lelkemben van vétek.” De a leg tündi-bündibb a befejezés. „Puszi, Laci.” A legnagyobb betűkkel pedig ez: „Ha gyorsan szeretnél írni, a mamám e-mail címe a következő.” Ez egy 10 éves kisfiú. Most azt nem tudom, hogy levélben van-e föloldozás. Nehéz ügy, de majd megoldjuk.

17. Az agressziónkkal együtt, és nem ellene kéne tudnunk élni. Erről már sok szó esett, nem arról van szó, hogy csapjuk egymást agyon, hanem, hogy szabad haragudni Istenre is.

18. Ez most nehéz lesz az idősebbeknek. Ne várjuk el a fölmentést, megbocsájtást a gyerekeinktől. Azt vagy szabadon megkapjuk tőlük, vagy megint ugyanazt csináljuk. Ne kényszerítsük ki. Engedjük meg a gyerekeinknek, mondjuk ki, hogy „Jaj, fiam, most már de másképp tenném. Jaj, lányom, most látom csak mit tettem.” Hagyjuk azokat a mondatokat, hogy „Ugye meg tudsz bocsájtani anyádnak, aki szeretett téged?” Hagyjuk ezt, végre itt a nagy pillanat, hogy szabadon megengedjük, hogy megbocsájt vagy nem. Hogy felment-e bennünket vagy nem. Minden gyerek, ha kap néhány ilyen egyszerű, hiteles mondatot a szüleitől, szívesen megteszi, ez a tapasztalatom. Olyan fölemelő egy szülő részéről, amikor hallja azt a gyereke, akárhány éves is, hogy „Ó, fiam, de sajnálom, hogy…” Ha ezt erőltetjük a gyerekeinknél, mert megrémültünk, mert megijedtünk, mert bűntudatunk van, félünk vagy szégyenkezünk, újabb terhet rakunk rá. Megint a saját irhádat mented, ezt csinálod. Már megint kihasználod a gyereked, hogy általa fölmentést kapjál. Menj az Istenhez, rendezd le vele, és a gyerekedet meg hagyd szabadon.

Mondok egy történetet. Megtörtént. Lesz egy pillanat, amikor botránkozni fogtok, de azért mondom így, mert így történt, és így van értelme a történetnek.

Ment az apa, az anya meg a gyereke karácsonyra vásárolni. Egy olyan családról van szó – itt az apa egyáltalán nem hívő, és kritikus megjegyzéseket szokott tenni erre a témára, az anya meg úgy a maga módján. – „Micsoda hülyeség, hogy Jézus hozza az ajándékot, a gyereket nem szabad becsapni.” A személyiségfejlődés totális figyelembe nem vétele. Tehát egy gyerek, mondjuk 6 éves korában egy mitikus világban él. Köszöni szépen, hogy ismeri ezt a szót, hogy realitás, de ő egy gyerek, 6 éves, és egy mitikus szószerinti világban él, ahol van annak értelme, hogy „Szezám tárulj”. Egy gyereknek a valóság és a képzelet összeolvad a világában. „Nem csapjuk be a gyerekünket ezzel a Jézuskázással, micsoda hülyeség. Na, Töhötöm mit kérsz, mit vegyünk neked karácsonyra?” Aztán ahogy megállnának a szülők a gyereknek semmi sem kell. Mert, ami kéne neki, azt nem kapja. A gyereknek semmi sem kell, és a gyerek egyre kibírhatatlanabb, és az apa dühös lesz. Az apából kifakad egy mondat, szó szerint idézem: „Mi az Isten kell már neked, hogy örüljél végre?” Erre az anya a következőt mondja: „Te, hát ez kell neki! Ennek a gyereknek ez kell.” A 25. elemes autóval már nem tud mit csinálni. Lehet, hogy a csoda kell a gyereknek.

Tehát ismerjük föl a megvalósíthatatlan erkölcsi követelményeinket. A gyerek a megvalósíthatatlan követelmények teljesítéséért az életerejével fizet. Minden erőt kiszívunk belőle, az életkedvet. Minden erő kimegy belőle, sápadt lesz és rengeteget fog köhögni. Nem lehetséges őszintének és becsületesnek lenni, miközben csak jó és szép érzéseink és gondolataink vannak. Egy gyerektől ne várjuk azt, hogy csupa jót tegyen, és közben még jó érzései is legyenek, és még jókat is gondoljon. Aki a gyerekével ezt csinálja, egyszerűen szadista. Pedig ezt csináljuk. Jónak kell lenni, ülj le szépen. Úgy kell jónak lennie, hogy se érezni, se gondolni semmi olyat nem lehet, amit nem illik. Nincs felnőtt, aki ilyen lenne, és egy gyerektől ezt elvárjuk, a szavainkkal ezt közvetítjük. Szerintem ez folyik, akármerre megyek.

19. A bűntudatot ne kerüljük, és ne hárítsuk okát másra, hanem tartsunk bűnbánatot, és főleg ne védekezzünk. Tehát, ha rájövök, hogy mit tettem a gyermekemmel, akkor ne kerüljem el a bűntudatot, ne hárítsam át a gyerekre. Ha a szülő üti-vágja a gyerekét, akkor utána azt gondolja, hogy igen, jól megvertem sokszor, ennek az lett az eredménye, hogy most meg is tanulta, hogy becsületes, rendes, és meg is állja a helyét. Ha te látnád, hogy mi van benn, nem lennél olyan büszke magadra. A verésnek egyetlen nagyon markáns, hiteles következménye van, mert az, hogy rendes ember lett, az nem hiteles, hanem tartja a száját. Egy hiteles üzenet átment a verésből, ez pedig az: A helyzeteket agresszióval meg lehet oldani, ez átment. Ez a hiteles üzenet. Az életben vannak olyan helyzetek, amelyeket agresszióval szoktunk kezelni, és az lehet agresszív, aki fölül van, annak szabad. Aki alul van, az meg pórul jár. Ez az én üzenetem az életre. Vagy begyalázódik, képtelen önmagáért kiállni, vagy ő is ilyen lesz, rendes ember, néha fölrobban. Mitől vagyunk feszültek, idegesek, nyugtalanok? Ne rekedjünk meg az önvádban sem. A bűnbánattartás nem azt jelenti, hogy akkor most ameddig meg nem halok, magamat szidalmazom, bántalmazom. Jön a gyerekem és ahelyett, hogy végre szabad viszonyban lennénk egymással…És akkor még egy, hogy a szülőkből, mikor kezdenek valamilyen belső önismereti munkát, - néha kényszer hatására dolgok nem oldódnak meg attól, hogy még egyszer megverem a gyerekem – kénytelen vagyok elgondolkodni végre magamra vonatkozóan, hogy akkor meg az szokott történni, hogy tele vagyunk félelemmel, szorongással, aggodalommal, egyszer csak a sérült gyerek előtör belőlünk, akinek nem szabad felismernie, hogy rossz, mert akkor azt gondolja, hogy vége az életnek, vége a világnak. Jött hozzám valaki gyónni, és mindig ezt hallom: „Feri atya. Miért olyan nehéz gyónni?” Azért olyan nehéz gyónni annak, akinek olyan nehéz gyónni, mert megsebződtél. Az a sebzettség miatt nehéz, mert mindig, amikor kezdenéd egy picit látni a saját árnyékod, ez olyan félelmet, szorongást és aggodalmat hoz elő belőled. Ez normális? Te normális vagy, de ez a reakció inadekvát. Ez azt jelenti, hogy gyerekkorban, ott, amikor fölsejlett az, hogy rossz kisfiú vagyok, vagy rossz kislány, ott sebződtél meg, ott nyílt meg alattad a föld, ott gyalázódtál be, ott mélyült el benned az, hogy vége a világnak. Ezért van az, hogy felnőtt korban is, hogy embereket látok gyónni remegő kézzel, felnőtteket. Ha ez nem gyerekkori sérülés, akkor micsoda? Lehetek a legkedvesebb, aranyosabb akárki sem tudom ezt föloldani, legfeljebb valahogy elviselhetővé tudom tenni. Ezért, hogy ha nehezen indulunk el magunk felé, és jön kis dolgoktól is ez a félelem, szorongás és egyéb, akkor az nem annak a jele, hogy na, most kiderül, hogy micsoda bűnös vagyok. Nem az derül ki, hanem, hogy sérült vagy, ez derül ki.

20. Túlzott engedelmességből jussunk az érzéseink átéléséhez. Mikor a tanítványok jönnek vissza, és azt mondja szentíró, hogy nagy örömmel számoltak be Jézusnak, hogy mi minden történt a missziós útjukon. A tanítványok örömmel számolnak be erről, Jézus pedig felujjong ott a szentlélekben. Na, ez tetszik nekem.

Jött hozzánk a Mikulás, és az történt, ült a Mikulás – de görnyedt volt, mert öreg Mikulás – ült és engem kért meg, hogy osszam ki az ajándékokat, amiket hozott. Osztogattam először, ki az, akit Miklósnak hívnak, összes Miklós kapott ajándékot. Kinek van a héten szülinapja? Ajándék…Névnapja? Ajándék…Ki tett valami jót advent alatt? Ajándék…Ki az, aki kislány? Ajándék…Kisfiú? Ajándék…Van-e, aki nem kapott ajándékot? A legnagyobb vicc, hogy volt, merthogy jön az anyuka, egy olyan 3 évforma kislánnyal, aki egyébként már tudna járni, de látszik, hogy totál meg van illetődve. Jön, és belekapaszkodik az anyukájába, nyújtom neki az ajándékot, tesztelem, hogy az anyuka fogja meg vagy a gyerek. Az egész templom lélegzetvisszafojtva figyel, erre az anyuka is zavarba jött, és azt mondja: „Mit kell ilyenkor mondani?” Mire a kislány ránéz a Mikulásra, ránéz az ajándékra és azt mondja: „Hűha!” 3 éves, még működik.

Az érzéseinknek szüksége van térre, időre, figyelemre. Egy érzésnek meg van a maga útja, módja, ideje, felfutása, lecsengése. Megkéri a magáét.

21. Saját tapasztalatainkhoz, érzéseinken át vezet az út, és ezen keresztül alakul ki a saját meggyőződés, az én igazi hitem így alakul ki. Ha valakit megfosztunk attól a lehetőségtől, hogy az érzéseit, az érzelmeit átélje, mert hogy neki illedelmes kisfiúnak, kislánynak kell lenni, akkor nem tud eljutni a saját hitéig, akkor csak átvett, megtanult hite lesz, ami pont akkor, amikor kellene a hit, gyöngének bizonyul. Az a hit tud erős lenni, ami innen belülről, egy ilyen átélt valami, beleértve a haragomat, a félelmemet, az agressziómat, a bosszúvágyamat és mindent. Ebből kifejlődik a saját hit. A kérdés, hogy a hit a személyiségemben hol fészkel. Most ha nagyon egyszerű modellt nézünk, a legtöbb ember hitének a zöme, a felettes énben lakik. A szerepeiben lakik. Az legfeljebb illedelmessé tesz az Isten előtt, többre nem jó. A kérdés, hogy a személyiségemnek milyen mély rétegéből van saját személyes hitem. Ott a mélyrétegben más mély dolgok is vannak, olyan nincs, hogy ott csak a mély hited lakik. Ahol a mély hited lakik, ott lakik a megrendülésed…Ha, te azoktól az árnyékodnak a mélységeitől elhatárolod magad, nem jutsz el mély személyes hitre, én legalábbis így látom. Nagyon becsületes, kitartó igyekezetre el lehet jutni. Egy kifelé való, nagyon tisztességes élethez is el lehet jutni, szent is lehetsz, de, hogy milyen árat fizetsz itt benn, meg akikkel te találkozol, milyen árat fizetnek a te életszentségedért. 125-ször meggondolnám, hogy melyik paphoz menjek el gyónni, hogy kinek szolgáltassam ki a lelkem mélységeit, mert nekem egy pap ne mondjon olyat, hogy…

Csak egyetlen példa. Egy neves pszichiáterrel beszélgettünk az önkielégítésről. Volt egy kifejezetten pszichotikus kliense, és a pszichotikus kliensnek a pszichózisában a legmélyebb bűntudata, és feneketlen mélysége az önkielégítésre összpontosult. Ettől szenvedett, oda áramlott az összes szégyene meg bűntudata, és naná, hogy nem bírta megállni. A pszichiáter meg heteken, hónapokon keresztül gyógyította, és látta, hogy kicsit felszabadul, kicsit normális lesz. Elmegy gyónni, és akkor a pap meg rátesz egy lapáttal, de nem arra a lapátra, amelyikre a pszichiáter. Amit felépített a pszichiáter azt lerontotta a pap. Mondja a pszichiáter, hogy eljött az a pillanat, hogy nincs értelme a munkámnak, én felkeresem ezt a papot. Elment és bevetett mindent, hogy itt van ez a kliens, együtt dolgozunk érte. Talán látja kedves atya, hogy mennyire sérült. Akkor a pap meg hajthatatlan, végül azt mondja a pszichiáternek: „Kedves asszonyom! Most döntse el, hogy bűn vagy nem bűn!” Az önkielégítést így ab ovo bűnnek tartani, az bűn. Katasztrófa, hogy felnőtt emberek jönnek, és ez nekik a bűnök bűne, ettől én megpusztulok. Hogy magyar szóval éljek, hülyét kapok tőle. Ezek gyerekkori sérülések. Ez az önkielégítésnek a démonizálása. Nem csak azért vagyunk ludasok papok, apácák, mert, hogy egyszerűen az emberi természettel nem vagyunk tisztában, és akkor mondjuk azt, amitől csak rosszabbul lesz valaki, aki azt gondolta, hogy jobban lesz. Nem csak ez, hanem az is, hogy erről nem beszélünk elég rendesen, mert „akkor majd rólam mit fognak gondolni.” Szerintem ez az ember ellen való vétek.

Saját tapasztalataink, érzéseink, a saját meggyőződés és hit. Kislány, azt hiszem 4 éves volt, amikor ezt mondta, tavaszodott: „Mama! Olyan csodaszép az élet, mindenütt változást érzek magamban.” Ez a lány még él, még nem lett zombi, a vallási neurózis még nem érintette meg.

22. A növekedéshez érzelem-teliségre, védelemadásra, kölcsönös engedelmességre, és problémamegoldásra van szükség. Ez az utóbbi évtizedek pedagógiájának egy szép foglalata. Ez a 4 dolog szükséges. A fehér pedagógia azt mondja, egy szülő is engedelmeskedik a gyereknek, de megmarad a szülő szerepében. Más szóval ezt úgy mondják, hogy akkor működik jól egy család, ha lehet alkudozni. Ha semmilyen tere nincs az alkunak, az nem jó, ha túl merev a határ, de az sem jó, ha a gyerek mond meg mindent, hogy, hogy legyen. Közös probléma megoldás és közös döntés a gyerekkel együtt, de a szülő attól még szülő szerepben van. A védelem azt jelenti, hogy utat mutatok a gyerekemnek. A 6 pontban egy picit ez úgy nézett ki, hogy egy világnézetet adok. A védelemhez hozzátartozik az útmutatás, a gyermekem információinak a megértése. Ha a kisfiam 7 évesen bepisil, akkor nem megverem szíjjal, hanem megértem az információt. A gyerek, aki otthon teljesen rendes, megbolondul az osztályban, akkor nem megverem, hanem megértem, hogy mitől lehet agresszív az iskolában. Tehát az információk megértésére törekszem, hogy mit üzen a gyerek a sajátos magatartásával. A védelemhez hozzátartozik, hogy a gyermekem szükségletét figyelembe veszem. Ez azt fogja jelenteni, hogy ebben a kölcsönösségben, ahol a gyerek gyerekszerepben van, én pedig szülőszerepben vagyok, ebben a gyerek engedelmességre, engedelmességgel a szülő szeretetére adott válaszként jelenik meg, nem pedig a büntetéstől való félelemként, vagy aggodalomként, vagy bealázottságként, vagy veszedelemként, hanem a szülői szeretetre való szabad válaszként. Szó sincs róla, hogy az engedelmességet ki kell dobni az ablakon, mert az engedelmességre szükség van, csakhogy mi van mögötte?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika

Kövess minket Facebook-on a legújabb bejegyzésekért!