Mit tehetünk, milyen válaszokat adhatunk a bennünket ért igazságtalanságokra 5. - Leplezzük le a hamis vélekedéseinket 1.

2008.01.08.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket, szervusztok! Köszöntök mindenkit!

2008, hűha! Most itt tartunk.

Elég fáradt vagyok. Próbáltam ezen töprengeni, hogy mitől is vagyok ilyen fáradt. S rájöttem, hogy három szabadnapom is elúszott. Ugye, mindig szerdán vagyok szabadnapos, de most a karácsony miatt három is elúszott. Akkor ez azt jelenti, hogy egy hónapja dolgozom szabadnap nélkül. Az necces. Holnap lesz végre szabadnapom! Na, erről ennyit.

Úgyhogy most vagyok a legfáradtabb! Remélem, ti azonban kipihentétek magatokat. Egy gyors ismétlés, csak azért, hogy visszarázódjunk. Kifejezetten nekem is szükségem volt rá. Elraktam ezeket a papírokat, 3 hétig bele se néztem; úgy kellett visszahoznom magam. Emlékeztek, Virginia Satirral kezdtünk, hogy Satir asszony mit mond arról, hogy hogyan látunk egy kapcsolatot, hogyan látjuk magunkat, az embert, a konfliktust, a változást – hogy ez nagyban befolyásolja azt, hogy milyen életminőségben élünk. És hogy az alá-fölérendelő szemléletmódnak a túlsúlya az nem nagyon engedi meg számunkra azt, hogy igazán tudunk fejlődni, meg hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben. És ez pedig kihat majd a kommunikációnkra, a kommunikációnkban nem tudunk hitelesek lenni, mert az alá-fölé rendelő szemléletmód, ami beleivódott a sejtjeinkbe a magzati kortól kezdve, az azzal a következménnyel is jár, hogy elidegenedünk saját magunktól. Mert hiszen egy alá-fölé rendelő viszonyban nem nagyon engedhetjük meg magunknak, hogy ilyenek legyünk; olyanok, amilyenek éppen vagyunk. Mert hiszen alá kell rendelődnünk. Ennek az a következménye, hogy kommunikálni nem tudunk hitelesen. Ugye, Satír asszony azt mondja, hogy körülbelül 95%-unk nem tud hitelesen kommunikálni. Ami nem azért van, mert rosszak vagyunk vagy bénák vagyunk – egyszerűen már eléggé elidegenedtünk magunktól ahhoz, hogy képesek legyünk hitelesek lenni (önmagunkkal azonosak). Így aztán ez a kommunikációnkban is meglátszik. És aztán pedig elkezdtünk beszélni Alice Millerről, aki nagyon jó meglátásokat fogalmaz meg arról, hogy hogyan írhatjuk le ezt a folyamatot, ahogyan elidegenedtünk saját magunktól. És hogy ebben a szüleink meg a felnőttek vastagon benne voltak annak idején! A szüleink, de hát a szüleink is vastagon benne voltak abban, hogy az ő szüleik ővelük hogyan voltak. Tehát máris 3 generáció van előttünk. Ha meg akarjuk érteni, hogy miért vagyunk olyanok, amilyenek, fontos, hogy megértsük, hogy a szüleink miért lettek olyanok, amilyenek. Miért nem tudták azt megadni nekünk, amire valóban szükségünk volt? Mert ők sem kapták meg. És közben a gondolataink nemcsak énközpontúak, hanem nagyon a következő generációra is figyelünk. A jövőre! Tehát látszólag nagyon, nagyon egyfajta analitikus szemlélettel beszélünk, valójában kifejezetten nem szeretnénk a múltban ragadni. Pont azért beszélünk a múltról, hogy végre szabadok legyünk tőle! Á! Hogy tudjuk a jelenben lenni, s hogy a jövő számára tudjunk nyitottan élni! És a jövőben nagyon ott vannak a gyerekeink. Ugye? Ott vannak! A ti gyerekeitek! A leendő pöttyeitek!

(Jaj, ez rajtam maradt... Nem jön le? A nyakam nem jön le...)

Szóval a leendő gyerekeink tulajdonképpen lehet, hogy többet fognak profitálni ezekből az előadásokból, mint ti. Komolyan! Tehát, ha igazán azt kellene kérdeznem, hogy ki az ki, az akiknek a javára van ez: a ti gyerekeiteknek. Ti már sok minden bajotokból nem fogtok kigyógyulni. Ez ilyen jó évkezdő... Nem akarok illúziókat táplálni. Azt gondolom, hogy sokkal normálisabbak leszünk, meg úgy jobban érezzük magunkat a bőrünkben... de hogy úgy teljesen százas legyen mindenki – ezt én nem ígérem. Ezt nem. Én sem vagyok, tehát mekkora vakmerőség lenne, hogy én tudok egy ehhez vezető utat. Nem tudok. De, hogy így elvagyunk a saját sebeinkkel, meg mindennel. De a gyerekeink egy kicsit jobban járhatnak, mint mi. Szerintem ez jó program, nem? Énszerintem nagyon!

Gyorsan nézzük, hogy mit mondhatunk Alice Miller nyomán arról, hogy mit lehet tenni akkor, hogyha felismertük mindazt, amit most már nem ismétlek el...

1 Engedélyezzük a tudást magunkról, szüleinkről, gyermekeinkről.

2 Ehhez a tanuláshoz empátiára van szükségünk.

3 Szüleinkkel nem rendezett kapcsolatainkat átvisszük társunkra, gyerekeinkre.

4 A serdülőkor nagy lehetőség önmagunk megismerésére.

5 Függőségeink a függőségek, alávetettségek, kiszolgáltatottságok ismétlései.

6 Valójában nem gyűlölni akarjuk a szüleinket; utálni, haragudni rájuk, megsértettek lenni, nem beszélni velük és a többi, hanem szeretni akarjuk őket, mert normálisak vagyunk.

7 Önmagunk elárulásához a szüleink szeretete is kellett, nemcsak a félelem tőlük.

8 A harag, a gyűlölet, a bosszúfantáziák átélése nélkülözhetetlenek tűnik. Mert az bizony belénk szorult!

9 A harag mögött a valódi fájdalom és veszteség, gyász átélése lehetővé válik. A harag a fájdalom előszobája.

10 Abszurd viselkedésinknek megvan a maga kora gyerekkori előtörténete.

11 Annyira kellene legalább tisztelni a gyerekeinket, mint a szüleinket.

12 A szüleink bántalmazó magatartását később mi folytatjuk önmagunkkal.

13 Ismerjük meg szüleink életét, hogy a saját életünket élhessük!

14 Nem kell a szüleink életét magunkban megélni, feldolgozni, megoldani, mert az az ő dolguk. Oldják meg ők a saját életüket!

15 A negyedik parancsot ne használjuk a természetes indulatok megakadályozására.

16 Ismerjük föl a megvalósíthatatlan erkölcsi követelményeket, amelyeket először is velünk szemben támasztottak, és amelyeket kezdtünk mi is támasztani másokkal szemben.

17 Az agressziónkkal együtt (és nem kellene) kéne tudunk élni.

18 Ne várjunk el fölmentést, megbocsájtást a gyerekeinktől (az áldozatoktól).

19 A bűntudatot ne kerüljük és ne hárítsuk okát másra.

20 Túlzott engedelmességből jussunk el az érzéseink átéléséhez.

21 Saját tapasztalatainkon, érzéseinket át vezet az út a saját meggyőződéshez és egy valódi keresztény hithez.

22 A növekedéshez, érzelem-teliségre, védelem-adásra, kölcsönös engedelmességre, problémamegoldásra és döntésekre van szükség.

És itt egy kicsit hadd álljak meg, mert jön a 22-es pont, aminek van 25 alpontja.

Igen, kicsit, kicsit... igen. És hogy itt egyensúly azért mégiscsak kialakuljon, hadd mondjak el itt néhány mondatot. Emlékeztek erre? A növekedéshez védelem-adásra van szükség! Tehát szó sincs arról, hogy én arról beszélnék, hogy a gyerekeket engedjük szabadon; éljenek, ahogy akarnak; nem kell őket nevelni... csináljanak, ami jól esik nekik. A gyerekekre ne szóljunk rá, a gyerek egy szent tehén (bár néhány szülő legfeljebb tehénnek látja a gyerekeit). Szóval: szó sincsen erről! Merthogy, emlékeztek, a védelem-adás azt jelenti, hogy útmutatást ad a szülő, megérti a gyermek magatartásából fakadó információkat, a szükségleteit figyelembe veszi; közös problémamegoldásban vannak, közösen hoznak döntéseket. És hogy egy valamiféle egységes világképet is közvetít a szülő, és ad szabályokat az élethez. Hát ebből igazán nem lehet azt a következtetést levonni, hogy itt Alice Miller nyomán azt mondanánk: ááá, a gyerekek éljenek, ahogy nekik tetszik, mert a gyerek az egy szent nemtommicsoda. Viszont:

23 Leplezzük le a hamis vélekedéseinket.

Rengeteg „hamisítvány” van forgalomban. Hamis igazságok, álbölcsességek. Ezekből mondanék 25-öt. Mert van körülbelül 250, de legalább mondjunk 25-öt. Az összes többit ti tegyétek hozzá, a sajátjaitokat. Amiket ti kaptatok meg ti műveltek. Úgyhogy ez csak egy pillantás ebbe a világba.

Az jutott eszembe most, a három királyok hódolata kapcsán... Tudjátok, napkeleti bölcsek, tcc-tccs-tccs-tccs-tccs, mentek. És hogy milyen érdekes ez: az a gondolat volt bennem, hogy mit is jelent nekem ez, hogy a napkeleti bölcsek elmentek a kis Jézushoz. Mondjuk így: az Istenhez, így, egyszerűen. Hát, hogy a bölcsességeinket érdemes egy kicsit útnak ereszteni az Istenhez. Hogy amik szerint élünk, ezek a nagy „életbölcsességeink, okosságaink” meg a szüleinktől hozott mindenféle programok, hogy mi az élet meg nem-tudom-mi, hogy ezeket egy kicsit át kéne világítani Isten fényénél. Szóval, a bölcsek egy kicsit menjenek el ahhoz a kis Jézushoz, hátha valamit másképp látnak majd. Úgyhogy most ezeket az álbölcsességeket szeretném mondani, amik azonban keresztül-kasul meghatároznak nagyon sok mindenkit. (Minket nem...:-) )

1. A felnőttnek uralkodnia kell, és uralnia a gyereket.

Tehát a felnőttnek az a dolga, hogy uralkodjon a gyereken.

Ezzel szemben eszembe jut egy történet. Hogy már a fizikai valónkkal is kifejezhetjük azt, hogy nem akarunk uralkodni egy gyerek fölött. Hanem, hogy a maga módján, a maga szintjén kompetensnek látjuk őt a saját életére vonatkozóan!

Cserkész táborban voltunk és dráma történt. Döbbenet. Még visszagondolni is szöhhrnyű! Az egyik fiatalember több társával szeszesitalt fogyasztott!!! Szsssslllllccc!

Természetesen én, mint a cserkésztábor lelki vezetője, súlyos probléma elé kerültem. Ezt nem lehet szó nélkül hagyni! Emlékszem, leült ez a 3 srác, a 3 legvagányabb gyerek, és ültek ott törökülésben. Odamentem hozzájuk, hogy ezt akkor beszéljük meg, hogy miért nem bírták ki a cserkésztábort, csak alkohollal. És akkor, ahogy így beszélgetünk, egyszer csak elkezdtem kényelmetlenül érezni magam. Mert minden szándékom ellenére az, hogy ők ültek, én meg ott álltam, olyan... olyan alá-fölé rendelő viszonyba helyezett engem, hogy elkezdtem kényelmetlenül érezni magam. És már ott beszélgettünk legalább 10 perce és sehová se jutottunk. Én is szenvedtem, ők is szenvedtek (de ők legalább ültek). Nem mintha úgy különösebben megvilágosodtam volna, de mindenesetre úgy elegem lett ebből és leültem közéjük. És tudjátok, mit mondott egy 16 éves srác? (Azóta egy sok gyerekes apuka; a legvagányabb gyerek volt (akkor még finoman fogalmazok)). Azt mondja: Na erre vártam, hogy mikor ülsz már le!

Amiről már olyan hosszan beszéltünk: hogy egy felnőtt, egy szülő milyen hihetetlenül nagy egy pici gyereket képest. Hogy a szónak mindenféle értelmében le tudunk-e guggolni a gyerekekhez? Tudunk-e úgy ott lenni, ahogy egy gyerek. Nem is csak, hogy „lehajolni”, nem, nem. Ha most... Isten... Isten nem „lehajolt” az emberhez. Leguggolt, letérdelt, odafeküdt! Nem?

Úgyhogy ez a történet ahhoz, hogy egy gyereken egyáltalán nem kell uralkodni! Á! Erre nincsen szükség. Mégis, mennyire sokan gondolják ezt szülők, hogy ha megszületik, akkor egyből „uralnom kell azt a gyereket”. Miért kéne uralni?! Azt kellene megtanítani a gyereknek, hogy tudja uralni magát! De ahhoz nekem tudnom kéne uralni magamat. Háhá!

Amikor egy gyereket akarok uralni, az általában annak a jele, hogy magamon nem tudok uralkodni. Ezért egy gyereket akarok uralni. Ugye? Hogy „ő ne hozzon ki a sodromból!”.

Na, ilyesmiket fogok mondani. Egy gyereket inkább kellene engedni, hadd tanuljon a hibáiból. Ez a „Matula bácsi módszere”. Tőle tanultam. Matula bácsi nagyon tud. Ez nem azt jelenti, hogy amikor a gyerek pofára esik, akkor kigúnyolom. Vagy nem tudom, mit csinálok. Hogy „na, én megmondtam!” „Előre megmondtam!”.

Szó sincs róla. Itt meg egy pap – nem is pap, lelkész ismerősöm mondta (bár a lelkészek azt szokták mondani, hogy mi is papok vagyunk – mindegy). Szóval: a lelkész ismerősöm mondja...

Diktatúra. Már nem annyira legdurvább, még, még, még az. A hetvenes évek eleje. Azon vívódott ez a lelkész, hogy most bekeményítsen-e, vagy úgy, úgy … a „kis lépések politikája” legyen. Ezen vívódott, és akkor úgy döntött, hogy bekeményít. Lesz, ami lesz. Börtön – börtön, verés – verés, kihallgatás – kihallgatás. Mindegy. És elment a lelkiatyjához (az is egy lelkész). Háh! Micsoda döbbenetes véletlen! S azt mondja neki: Te, én úgy döntöttem, hogy én kiállok a dolgokért. Dörömmm... Mire az öreg lelkész azt mondja: Hát, tudod, Laci, én nem értek ezzel egyet. De ha így gondolod, csináld így. S utána egy kis csönd, és azt mondja: Ha valami bajod lesz, akkor én legyek az első, akihez jössz. (17:06)

Micsoda szépség ez! Én nem értek veled egyet, de ha bajod lesz, gyere hozzám. Na, ezt értem Matula bácsi módszere alatt. Hogy mit jelent az, hogy egy gyereken nem uralkodom. Hanem engedem, engedem. De közben persze hát nyilván olyan feladatokat adok neki, vagy olyan feladatokra, kihívásokra engedem őt, ami az erőforrásainak megfelel. Nyilván nem azt élvezem, hogy állandóan pofára esik...

Na. Milyen csúnyán beszélek!

2. A felnőtt határozza meg, mi a jó és a rossz.

Ez a „fekete pedagógia” egyik klasszikus kijelentése. „A felnőtt tudja”. Az ő kezében van az, hogy mi a jó és mi a rossz, és véletlenül sem lehet az, hogy egy gyerek hozzá tudjon szólni ahhoz, hogy neki adott esetben mi esne jól. Ugye, ennek a klasszikusa (tudom, hogy ezt már mondtam), mikor a szülő adja a gyereknek a nem-tudom-micsodát, és akkor azt mondja: „finom!”. Honnan tudja?! Hát a gyerek evett már belőle, vagy mondta, hogy...? Nem. Azt lehet mondani, hogy „papi!”. Vagy „alma”, vagy „körte”, vagy ezeket lehet mondani. De hogy finom-e? Majd a gyerek eldönti, hogy finom-e vagy nem.

Amikor egy szülő dönti el, hogy mi jó és mi rossz – ilyen értelemben! Hogy a gyerekeknek mi kell, hogy jól essen, hogy a gyereknek mihez kell, hogy kedve legyen, hogy egy gyerek mit tartson szórakoztatónak, vagy mit gondoljon a szabadideje eltöltésére, hogy mi... Ez nem azt jelenti, hogy a gyerek csinálja azt, amit akar! De hogy nem mondjam már azt, amikor a gyerek azt mondja, hogy „fúj” akkor ne mondjam már, hogy „Nem fúj!! Finom!”. De hát... amilyen hülyén hangzik ez... pedig ezt szoktuk tenni! …. Nem? Addig nyomjuk... hogy ez „finom”! És akkor?

Ha egy kicsit már van valami gógyija a szülőnek, akkor nem azt mondja, hogy finom, hanem: egészséges! Nem finom, de egészséges! Hát, a gyerek nagyon ki van segítve ezzel. (19:34)

Tehát a felnőtt határozza meg, hogy mi a jó és a rossz.

3. A rossz gyerekek gyakran feldühíti a szülőt.

Ez annyira általános: a szülők a saját érzéseikért állandóan a gyerekeket teszik felelőssé. Mindig ilyen mondatokat mondunk. „Mindig.” Ne dühíts föl! Ne bosszants! Ne idegelj! Ne hozz ki a sodromból!

Ahelyett, hogy a szülő reflektálna arra, hogy ő lesz dühös! A gyerekével interakcióban van, és dühössé válik! Kinek a haragja? A szülők kifejezetten minden érzésükért a gyerekeiket szokták felelőssé tenni, legalábbis a szavaikkal ezt fejezi ki. Ez: minden érzésemért a másikat felelőssé tenni, tulajdonképpen a felelősség áthárítása. Arról nem is beszélve, hogy a hozott érzéseinkért sem szoktunk felelősséget vállalni. Mikor az apa fáradtan hazajön a munkából és a gyerek a kanállal csapkodja a tejbegrízt (és az mintákat hagy a plafonon), és a szülőnek ehhez nincsen türelme és lekever jobbról-balról: sitty-sutty – ez a szülő haragja. Ne tegye felelőssé a gyerekét, aki játszik a tejbegrízzel. Miért kéne felelőssé tenni a gyereket ezért? Sok mindent lehet tenni, de az én haragomért őt felelőssé tenni?! Kinek a haragja?!? Hát az enyém, itt van benn; én, én vagyok haragos. Tudom, hogy ezt már sokszor mondtam, de tényleg: „dühítesz” – ilyen nincs. Dühös lettem! Azt mondhatom: olyan kifejezéseket használsz, amitől olyan dühbe gurultam, hogy megbolondulok tőle! Korrekt mondat. Valójában a szülő-gyermek kapcsolatból hozzuk ezt a teljesen reflektálatlan beszédet. „Dühítesz”. „Megijesztesz”. Dehogy, hát miért? Most jut eszembe: tettem-vettem a konyhában, és közben az a valaki, akit vártam, megérkezett. És miután szokott hozzám jönni, ezért beült a szobámba. De én nem voltam benn. Beült, és gondolta, hogy majd jövök. És, ugye, nyitottam ki a szobám ajtaját és ott volt egy ember! Hát megijedtem! De ő nem „ijesztett meg”. Ott ült, teljesen jámborul, tényleg semmi nem tett. Ha megáll így az ajtó mögött, és hjjááÁÁÁÁRRR!, ezt csinálja, erre mondhatom, hogy ne ijesztgess, vagy hogy menj a sunyiba – erre sok mindent lehet mondani. De ő nem csinált semmi ilyesmit, ott ült teljesen jámborul és várta, hogy én megjöjjek. De erre mégis azt mondjuk: „jaj, de megijesztettél!”. Nem ijesztett meg, csak ült.

Szóval, azt gondolom, hogy ennek a gyökereit totálisan gyerekkorból hozzuk. Totálisan! És mennyire nem reflektálunk rá. Na jó.

A párkapcsolataink tele vannak ezzel. Tele, telistele. Ezt nem … nem, nem. Sajnos a szavak nem az erősségem most, ami egy előadáson nem egy kis hiba, de... majd valamit csinálunk.

4. A gyereknek kímélnie kell a szüleit!

Szerintem ti, akik mosolyogtok, ti ismeritek ezt, nem? Most játszhatnánk, hogy tegye föl a kezét, aki hallotta annyiszor, hogy az összes ujja nem elég, hogy visszaemlékezzen, miközben a gyerekkorról nincsenek is emlékeid. Hogy: maradj csendben, Petike; apád fáradt és alszik! Hát hogy én ezt hányszor hallottam?!? Ugye, ebben az a vicc, hogy ami...

Mondjad, mi lett veletek? Ja, hogy kicsit kívül vagyok a saját testemen? Jó, mert itt váltottam, csak nem mondok minden szót ki. Rátok bízom a felét. Igen, ez most már nem az a...

De most: képzeljük el ezt a helyzetet. Hát a szülők (most vegyük jelesül az apákat). Az apák, ha normálisan dolgoznak, akkor fáradtan fognak hazajönni, nem? Ez tehát azt jelenti, hogy a gyereknek a hétvégén kívül mindig tekintetbe kell venni azt, hogy az apukája fáradt, nemdebár? Miközben a gyerek sokkal jobban rászorul az apukájára, mint fordítva! De azért: „szombaton apa alszik”. Hát: egész héten a gyerekért dolgozik! A gyerekért! Esték nem, szombat délelőtt nem, akkor délutánra... Na de délután?! Hát értitek... délután apa azért mégiscsak elmegy, hogy azért egy kicsit mégiscsak lelazuljon. Nem? Ezért akkor: szombati meccs, ilyesmi (ma már ilyen, hogy meccs...). Na nem baj.

Hát a vasárnap meg? Rá kell pihenni a hétfőre! Tehát végül is, amit a gyerekekkel kapcsolatban a szülők... Hát ez az apa, ez... Tényleg, hogy ki lehet esni ebből! Az agyam berozsdált, na. (26:00)

5. A gyerek spontán érzései, indulatai, vágyai a rosszaságának a jelei.

Tudom, már erről is volt szó. Kereszteltem most, nagykarácsony és kiskarácsony között. (Milyen. Szépen fejeztem ki magam...) és persze a gyerek bőgött. Bőgött. És minden szülő, amikor egy gyerek sír, azt mondja: „ne légy rossz”. S amikor egy gyerek nem sír, akkor „jó gyerek”. Katasztrófális kijelentések! Ha egy gyerek sír, akkor nem jó vagy rossz, ha nem sír! Mit csináljon?! Hát mit csináljon?!? Oldjon meg matematikai feladványokat, vagy mit tegyen? Hát persze, hogy sír!

És akkor... mindig ezt teszem. Kedves apuci, anyuci! Nem, nem kell a szájába összes létező beleférő tárgyat odagyömöszölni! Az döbbenetes, ahogy a szülők... adja a kisujját, az nem jó... hüvelykujját … két ujját. Akkor előkerülnek a cumik, a cuccok, a... Dehát csak kereszteljük, tehát ez nem egy ilyen túlélő nem tom mi, hogy mindent a szájába kelljen dugni! És akkor utána a szülők: hogy hogy van az, hogy mindig-mindig kell, hogy cigizik meg iszik meg nem tom mi. Mert mindig a a szájába dugtak valamit! Hát az összes érzését úgy csitították el, hogy nyammogott valamit. Hát akkor miért ne nyammogna felnőtt korában is? Nem? Hát jól begyakoroltattuk mi vele: mindig nyammogjon!

Tehát mondom a szülőknek: apucik, anyucik! Hagyjátok a gyerek száját! Hát arra van, hogy sírjon, nyomja. Hát hadd nyomja! Legalább rövidebben beszélek. Nem jó nektek? Na ez jó érv volt, ez hatott rájuk. És akkor utána lement a keresztelő. Sírt? Na és, hát sírt. És akkor délután telefon. Feri atya! Ez annyira szép volt! Hát ilyen keresztelőt! Hogy sírhatott a gyerek! Az egész rokonság odavan! Micsoda szép keresztelő volt!

Persze: a gyerek spontán érzései, indulatai, vágyai a szülőkre veszélyt jelentenek - gondoljuk mi, sérült felnőttek. Hogy ez a számunkra veszélyt jelent. Egy kétéves kislány azt mondja most a nyaralás után (már ugye ősszel): Mama! Messzire szeretnék utazni! Hát de miért? Mert a Balaton nem tud idejönni!

Úgyhogy a gyerek vágyaival semmi baj nincs.

6. A gyerek akaratát korán meg kell törni!

És aztán ez szép lassan egy annyira torz kereszténységhez vezet... Tehát először a szülők megtörik a gyerek akaratát, utána pedig azt mondjuk, hogy „aki le nem mond a saját akaratáról, nem lehet az én tanítványom”. Aki az akaratát nem „áldozza föl”, az nem lehet Krisztus követője. Ezt a gyagyaságot! Ha kibelezzük magunkból az akaratot (mert „föláldozzuk”), akkor mivel fogunk akarni? Ez ilyen egyszerű. Hát akarni kell valamivel, nem? Erre van az akarat! Ezért majd hülye leszek az akaratomat beáldozni, föláldozni begyalázni, rossznak tartani – én aztán nem! Örülök, hogy van! Hát különben régen nem tudom mi lenne velem. Nem? Ezért aztán a kérdés az, hogy a saját akaratomat (amit fejlesztek) hogyan tudom összefüggésbe hozni Isten akaratával? Hogy a két akarat tud-e együttműködni egymással? Mert ez volna a jó minta a szülő és a gyerek részéről. Hogy a szülőnek is van akarata, és a gyereknek is. És alkudoznak, és tudnak kompromisszumot kötni. És kölcsönösen elismerik, hogy az, amit a gyerek akar, az nem rossz – csak lehet, hogy a szülő mást akar! És a szülő rá tudja venni a gyereket, hogy ő akarjon mást is. Vagyis, hogy ne lemondjon az akaratáról, hanem együttműködjön az akaratával a szülő elgondolásának! Hát erre szükség van!

Ez fantasztikus. Ilyen karácsonyi, nem? Ez tök jó!

Úgyhogy egy olyan kereszténység, ahol az ember (nem tudom én) keresztre feszíti az akaratát, hogy aztán Isten akarata dobogjon benne... Hát Isten akarata dobogjon Istenben! Sokkal szebbnek tartom, ha nem egy akaratunkból kibelezett nem tudom én micsodák vagyunk, hanem, ha ez a két akarat együtt tud működni egymással!

7. A gyerek kötelességtudatából, engedelmeskedéséből szeretet fakad.

Tehát kötelességtudóvá nevelünk egy gyereket, „megtörjük” az akaratát jól, ööőőüüürrggh, és akkor majd szeretni fog bennünket meg a felnőtteket meg a jó Istent! Hát, hogy nem, az is biztos.

Minden két alkalommal eszembe jut ez a valaki, aki ütötte-vágta a saját gyerekét. S akkor mindig arról beszélt, hogy „én jót akartam neki, hogy megtanulja, hogy mi a helyes! Hát, hogy nem azt tanulta meg, az is biztos! Csináltak veletek olyant a szüleitek..:? Összebalhéztál a tesóval, nem tudom én kivel? Állj ide! Te állj oda! Most kérjetek bocsánatot!! Ismerős ez? Addig innen nem mentek el, amíg nem kértek bocsánatot, de őszintén!

Persze. Szívből, spontánul, saját elgondolásból. Ugye, ennek aztán vannak verziói. Az én szüleim azt mondták: térdelj be a sarokba. Te a jobb sarokba, te a bal sarokba (merthogy ikertesóm volt). S betérdeltünk. „Akkor állhatsz föl a sarokból, ha odamész a testvéredhez és őszintén bocsánatot kérsz!” (Nagy, kifejező kacaj a háttérből.) (33:56)

Ez egy kicsit fáj azért! És hogy... De azért az élmény megvan, ugye?

Most hagynék egy kis időt nektek. Hogy titeket ez mire tanított meg? Mit tanultatok meg ebből? A képmutatást; hazudni kell, és akkor jól érezzük magunkat. Akkor lehet menekülni. Úgy van! Vagy: csak azért se, és akkor nincs vacsora! Van, aki két órát is kibírt. Hát, akkor meg megtanultuk, hogy az élet egy szenvedés. Én azt tanultam meg, amit a tesómmal meg is beszéltünk: egy kicsit térdelünk, aztán odamegyünk: Bocsáss meg, tesó! Megbocsátok, tesó! S megyünk a dolgunkra. Vagyis: ütjük-vágjuk egymást, és utána egy hamis megbocsátás-procedúrát végigcsinálunk, és akkor üthetjük-vághatjuk egymást. Engem ez a cinkosságra tanított meg: hogyan lehet kijátszani a szüleinket? És arra gondolni, hogy a szüleink nagyon buták! Nagyon. Hát nem látják?! Hát, ha nekik ez kell? Megvan ez a mondat? Hát, ha neked ez kell! Hát akkor odalököm!

Hát de hogy a bocsánatkérésre ez nem tanított meg engem. Másra nagyon, nagyon jól! Ugye, hogy hogyan legyünk cinkosok a hatalommal szemben? Engem erre tanított meg. S hogyan röhögjük ki? Ahogy Presser Gábor énekli (ez jutott eszembe): a cinkos, összekacsintó egymást keresés! Na, ez ez. Tehát engem erre tanított meg.

8. Heves indulatokat, érzéseket tiltással ki lehet irtani.

Azért tiltunk, hogy ezek a heves érzések tűnjenek el! Jött hozzám egy 17 éves fiú (volt ő 19 is). Ez egy ilyen szentírási formula. „Kettőt mondok, három lesz belőle!”. Azt mondja. Gyónt. Mondta így az egszerűeket. Ütöttem-vágtam belerúgtam, fölhasítottam satöbbi. Űha. De van itt egy nagy bökkenő. Rájöttem, hogy szívből utálom az egyik tanárom. Ez bűn?

Ez a fogós helyzet! Na, pap bácsi! Erre mit mondasz? Szívből utálom a tanárom – ez bűn? Na? Na? Kedves szülők? Mindenkiben van egy szülő. Mondjam, mit mondtam? Na, azt nem kapjátok! De, mondom, persze, hogy mondom. Miért volna bűn? Miért volna bűn? Hát utálod. Ez egy érzés. Annyi. Nem érzés – érzelem. Utálod őt. A kérdés nem ez, hogy bűn vagy nem bűn. Két nagy kérdés van szerintem. Az egyik: mit kezdesz az utálatoddal? Ez nagy kérdés! És hogy mit kezd veled az utálatod? Én ezzel fiúval erről beszéltem. Az, hogy te utálod a tanárodat – biztos van okod rá. Ok nélkül nem történik semmi. Utálod – utálod. Mit tesz veled az utálat, és te mit teszel az utálattal? Ez a kérdés! (38:24)

Van annak értelme, hogy „utálni valakit, az tilos!”? Hát ez... a piros lámpára megszűnik?

9 A gyerek őszinte megnyilatkozásai a tiszteletlenség jelei.

Na ez megint egy igazi klasszikus! Mondanék példákat. Mindenképpen meg kell őrizni az udvariasságot, a tisztelettudást. 3 éves kislány azt mondja (tesójának): Apa olyan, mint a karácsonyfa. Mindenhol szőrös, csak a tetején nem. (Mert tényleg kopaszodik a papája.) Hát ez olyan eredeti... nincs ebben semmi tiszteletlen!

Egy saját élmény: szüleinkkel kirándultunk. Még óvodás sem voltam. A tesómmal ültünk a buszon hátul, mert ott jó hányingert lehetett szerezni. Nem kellett... szüleink nem vidámparkba vittek, hanem fölültettek az 56-os buszra. Tényleg az 56-osra: a Hűvösvölgyből megy. Ismeritek? Ott van az a bukkanó. S ha elég gyorsan megy a busz, akkor „huuuuUUUuuuúú!”. Ismeritek, ugye? Nem kell hullámvasút – ez megvan, az 56-os busz? Neked is! Közös élmények!

Na, és akkor ülök a tesómmal (fiú tesóm van). Ülünk, és akkor nyiuuuúúúúÚÚúmmm! És akkor fölkiált valamelyikünk (már nem tudom, melyikünk, mert a családi legendáriumból nem derül ki, hogy ki), mindenesetre elhangzik a fontos mondat: „Érezted a pisilődben?!?”. (40:25)

És ahogy visszaidéztem, tényleg: ott is, ott is jön. Tehát ez egy nagyon... Nem tudom, hogy a lányok érzik-e ezt valahol? És annyira bennem van, pedig még nem voltam 3 éves sem. Tényleg, egészen pici. És akkor emlékszem: anyukám jó fej volt. Hazamentünk, és akkor elmondta, hogy: Tudod, Ferike, ilyet lehet mondani, csak hát úgy magadban, nem szavakkal... De mindenesetre nem tolt le érte. És milyen érdekes, hogy ez a történet úgy él bennem, hogy „nem tolt le érte”; hogy a családi legendáriumba bekerülhetett és ezért meg is őrződött! És nincs is vele kapcsolatban szégyenérzetem. Azt gondolom, hogy gyerekként egy csomó ilyet mondunk, és vagy kitörlődnek, vagy már csak a szégyen van meg. Amit újból és újból, teljesen más helyzetekben az életünkben átélünk. Hogy hogyan tudott megőrződni bennem egy ilyen emlék, miközben 3 éves koromból alig emlékszem valamire!

Az apuka mondta a gyerekének: figyelj, Rozikám; most el fogunk menni ide meg ide, és tururumm, dururumm. Mire Rozi azt mondja: Apa, nekem ehhez nincs kedvem! Node miért nincs?! Hát azt még nem gondoltam ki.

Szóval, a gyerek őszinte megnyilatkozásai azok őszinte megnyilatkozások és kész. Nem ellenünk vannak.

10 A gyereket nem kell tisztelni, legfeljebb a teljesítményét. A szülőt viszont mindig!

A szülőt mindig kell tisztelni, a gyerekek viszont nem – legfeljebb a teljesítményéért. Hmm.

Eszembe jutnak azok, azok a beszélgetések a szüleimmel, amikor óriási marhaságokat mondtam nagy meggyőződéssel. (Ez nem sokat változott – ezt a tulajdonságomat sikerült tovább örökítenem). És hogy milyen... az anyukám tudott engem nagy türelemmel hallgatni. S ahogy visszagondolok, hogy hogy? Hogy tudta félórákon keresztül hallgatni, ahogy én mondtam a magam sületlenségeit?! Azt, emlékszem, elmeséltem néhány éve, hogy amikor életem első szerelmével jártam, és az életem első szerelme a spejzben lakott. Tényleg. Mert több testvér volt, kicsi volt a lakás – s akkor az már úgy adta magát az életkor szerint. Akkor az én szerelmem úgy döntött, hogy ő már független szeretne lenni. S akkor beköltözött a spejzba. S tényleg; nagyon jó fej volt (hát nem véletlen, ugye...).

Ez azért volt vicces, mert amikor ketten voltunk bent a spejzben, akkor az ajtót már csak nehezen lehetett becsukni. És a spejznek a fala összeért a nagyszobával. És ilyen vékony, nem tudom milyen fal volt. És hát én aztán nyomtam a púpot, ami belefért. Én aztán mondtam ezeket a... 14-16 éves volt, és mondtam és mondtam és mondtam. De nem volt egy hosszú kapcsolat (de hosszú volt, hosszú volt...). Emlékszem, egyszer a monológom átszűrődött a nagyszobába, s akkor jött az anyuka, és azt mondta: Feri! Te nem akarsz népművelő lenni?

(Most egy kicsit meg tetszett alázni; ugye, Margit néni?)

Szóval, hogy... hogy amikor a felnőttek a gyereknek azt a rengeteg csacskaságát (ami azonban a gyerekek annyira hitelesen jön, pont, pont belőle jön ahogy jön), azt képesek tisztelettel vagy odafigyeléssel hallgatni! Mennyiszer fojtjuk a gyerekekbe a szót! Most is vasárnap beszélgetek a pöttyökkel. És hogy ez milyen fájdalmas tud lenni, ahogy látom a szülőknek a magatartását! Hogy kérdeztem a gyerekektől, hogy mondjátok meg, hogy a mesékben kik szoktak útnak indulni? Kik?! (Ahogy a három királyok útnak indultak és akkor erről beszélgettünk. És a mesékben ez hogy van?) Az első, aki jelentkezett egy kislány. És mondja: hát mind a három testvér! S az apja elkezdte rángatni, hogy hagyd már! Micsoda hülyeséget beszélsz??!? S akkor úgy kellett utánamenni, hogy: na, nem mondtál te rosszat! Csak nem egyszerre! Először a legidősebb; középső, s végül a legkisebb! Na. S itt jutott valami az eszembe (hogy a gyerekek tisztelete). Tudjátok, mire gondoltam? Hogy ha a házasságkötéskor esküt teszünk arra (hát, már ti: ugye, a férfi a nőnek, a nő a férfinek), hogy Isten engem úgy segéljen, téged szeretni foglak, holtodiglan-holtodiglan...

Ismeritek a székely viccet, ugye? Hogy ül a férfi meg a nő a lócán. Azt mondja az asszony: te apjok, ha valamelyikünk meghal, én bekőtözök a városba!

Arra gondoltam, hogy milyen szép az, amikor a nő azt mondja: Isten engem úgy segéljen (most mondom nagyon egyszerűen): elkötelezetten akarlak téged szeretni. Elköteleződöm melletted, és így foglak szeretni. S a férfi: elkötelezetten szeretlek én is! Na, akkor jöhet a gyűrű! Háhh! Miért nincs ilyen, amikor megszületik a gyerek?!? Szülői fogadalomtétel! Szülői eskü! Rájöttem, hogy ezt kéne csinálni! Minden kereszteléskor a szülőket...

Mi lenne, ha odatérdelnének az oltár elé, s a gyereket föltennénk az oltárra. Hadd sírjon! És ott a szülők... most nem az, hogy „tegyen!”; most nem rászóltam a szülőkre... csak próbálok valamit, amire rájöttem. Miért? Csak a férj a feleség felé köteleződjön el? A gyerekei felé nem kell? Az úgy jött, oszt majd csinálunk vele... Majd uralkodunk fölötte; majd ütjük-vágjuk, ahogy nekünk jólesik. Persze jó szándékkal!

Hogy milyen fontos lenne megfogalmazni egy szép esküszöveget! Ezzel is lehetne kezdeni, hogy... (Na, erről eszembe jutott valami, egy gyerekszáj. Kisgyerek imádkozott (kétéves). Azt mondja: Az Atya, a Fiú és szerintem nevében. (48:54)

Ez jó! Nem? Hát teljesen! Ez egy igazi belső hitvallás. Az Atya, a Fiú és szerintem nevében. Szóval, valami olyasmit képzelnék el: szülői hitvallás, amit Isten felé mond el a szülők a gyerekére vonatkozóan. Pont úgy, mint az esküvőn hogy Isten engem úgy segéljen, hogy a gyermekemet tisztelni és szeretni fogom! Hogy az ő szükségleteit támogatom és érzelmileg melletted fogok állni! Hogy a lehető legtöbb tehetségemmel ...nem tudom, most nem akarok ilyen... nem, nem szép mondatokat akarok mondani, hanem... hogy nem volna, nem volna ez helyénvaló?

Hahh! Jaj, de ezt gondoltam! Most azon ötletelek, hogy ezeket valahogy sundán-bundán...

És akkor még egy.

Az elköteleződésnek nagyon, nagyon szép irodalma van. Hogy úgy mondjuk, milyen lazán, egyszerűen: hát elköteleződtünk... Az elköteleződésnek mi az alapja? Mikor nevezhetjük úgy, hogy valaki elköteleződött a másik felé?

Ha közös céljaink vannak, és a közös célokért együtt erőfeszítéseket teszünk. Most a szülő-gyerek kapcsolatról beszélek! Ha egy szülő valóban elköteleződik a gyereke mellett, akkor ez azt jelenti, hogy kölcsönös célkeresésben és együtt munkálkodásban vannak. Az elköteleződéshez hozzá tartozik az, hogy érzelmi támogatást adok annak, akivel elköteleződésben vagyok. Az nagy kamu, amit férfiak szoktak mondani, hogy itt vannak a céljaink, a gyerekeket fölneveljük, nem tudom micsoda - és nem ad a feleségének érzelmi támogatást! Hehh! Hahhh! Az nem elköteleződés! Lehet, hogy a férfinak gyönyörű céljai vannak; melózik, mint az állat (tiszteletreméltó). De hogy a felesége mellett nincs elköteleződve – ide a rozsdás bökőt!

Érzelmi támogatás nélkül nincs elköteleződés! És a harmadik: hogyan volna lehetséges elköteleződésről beszélni akkor, ha nincsen önátadás és nincs elfogadás? Hát akkor szerződéskötés, üzleti viszony, nem tudom micsoda. Tehát: közös cél és együtt munkálkodás, érzelmi támogatás; önátadás és elfogadás. És hogy ez a 3 – ha egy szülő, megfelelő módon, szülőként a gyerek felé elköteleződik – hát, hogy ez mennyire van meg? Nem lehet, hogy nagyon gyorsan eljutunk oda, hogy a szülők nagyon sajátosan nem köteleződnek el a gyerekeik mellett? Az apa hozza haza a pénzt - ez igaz. Az anya 1-2 évig otthon van – igaz. Ahogyan a párkapcsolatban rögtön kibújik a szög a zsákból, nem? Elkezdünk rettenetesen boldogtalanok lenni. Azt mondjuk: ez... már csak együtt élünk! Fél év alatt úgy ki tud hűlni egy kapcsolat, mint a sicc! Fél év alatt – ha nincs kölcsönös érzelmi támogatást. Ha nem közös célokért együtt dolgozunk, ha nincs önátadás, ha nincs elfogadás – annyi annak a kapcsolatnak! És az, hogy a gyerekeinkkel való kapcsolatnak nincs „annyi”, az csak azért van, mert a gyerekeink nem tudnak útibatyut kötni a vállukra. Próbálják, jelzik ők, hogy hát ez azért... Mi pedig micsoda, micsoda álszent nem tudom én miben leledzkedünk, hogy mi így a gyerekeinkért meg úgy... nem is vagyok elköteleződve! A szónak valódi értelmében – abban az elköteleződésben, amiből azok az értékek ki tudnak jönni.

11. Álbölcsesség: Az engedelmesség erőssé tesz

Khrrrmmm... (kuncog)

Egy 3 éves kislány azt mondta (sírva, amikor a szülei már 25-ször „így csináld meg úgy csináld!”, 3 éves volt; azt mondja): Én nem gondoltam, hogy ilyen dirigálósak vagytok! Ezt a szót, ezt hamar megtanulta!

Az egyházban az engedelmesség. Hú, de nagy téma ez! Hát, hogy erőssé teszi-e az embert, azt nem tudom. Depresszióssá. Hmm. Tehát a kikényszerített engedelmességről beszélek. A szabadon megélt engedelmesség az nagyon jó dolog! Nagyon jó dolog! Az a tapasztalatom, hogy emberként nagyon is, nagyon is embervoltunk tartozik az hozzá, hogy tudjunk leborulni. Hogy tudjunk. Hogy az engedelmesség valahogy a személyiségnek egy része (énszerintem). Most mondok egy példát. Hogy a természettel kapcsolatosan is: jobb, ha az ember belátásra jut, és azt mondja, hogy jobb, hogyha tudomásul veszem, hogy a folyó a magasabb pontokról az alacsonyabb pontok felé folyik. És engedelmeskedünk ennek a törvényszerűségek. Az embert nem gyalázza le az engedelmesség (önmagában). Egy kicsit se! Tehát nem önmagában az engedelmességgel van a baj! Azzal semmi baj nincs. Az afféle engedelmességgel, aminek az ára az, hogy az akaratod az pfújjj, akkor beleződjé' ki, hunyászkodjá' meg... Na, az efféle engedelmességhez nem füllik a fogam! Hmm.

Á, mondok néhány mondatot.

A bíboros úr behívatott. Tényleg! Hogy legyek plébános. S mondom neki: Bíboros úr, én azt gondolom magamról, hogy én nem vagyok plébánosnak való. Egyszerűen énnekem másra több tehetségem van. Én azt gondolom, kedves püspök atya, hogy engem nem plébánosnak kéne rakni, hanem függetleníteni kellene, hogy tehetségem szerint tudjam csinálni azt, amiből talán valami jó kijön.

Bíboros úr azt mondta: Feri, szerintem neked igazad van. Jogosnak látom amit mondasz. De kevés a pap, tehát...

És ez így teljesen oké! Ez oké! De hogy engedelmességben miért ne mondhatnám azt, hogy mit gondolok magamról, meg azt, hogy mit gondolok arról, hogy hol van az én helyem? És ő is elmondhatja az, mert ő meg a püspök. Hogy ő meg akkor ezt mondom neked, hogy menj oda. És ez teljesen rendjén van! Ez egy teljesen korrekt kapcsolat.

És amikor valaki nekem szegezi azt: hát azért, kedves Ferenc atya („Pál atya”). Na, kedves Pál atya, azért maga nem egy plébánosok gyöngye! (Hát van ilyen!) Akkor én csak annyit mondanék: a Bíboros úrnak én is pont ezt mondtam! Ilyen egyszerű. És erre nem lehet mit mondani. Érted?

Vagyis, hogy egy szabadon meghozott engedelmesség az engem is véd. Én ebben nagyon szabad vagyok! Úgy vagyok plébános, ahogy tudok. Pont úgy! Jó? Átment? Nincs az engedelmességgel semmi baj, ha az nem önmagunknak a bealázása, meghunyászkodás, „nem szabad kimondani semmit”. NNNa. Látjátok, milyen jó püspök ez az Erdő Péter bíboros úr? Azért mondtam ezt, mert hogy olyan kritikusan szoktam ugye, beszélni. Na, és akkor tessék: a másik serpenyőbe is került valami.

12 A dicséret elbizakodottá tesz és károsan hat a helyes önértékelésre.

Hát, ezt a jól bejáratott badarságot! Szlogenszerű, ahogy valaki azt mondja: nem akarlak szembedicsérni, de... Miért nem akarsz?! Csak nyugodtan! Ne fogd vissza magad! Ahogy jön, csak úgy szabadon! De hát ez nem egy egészséges dolog? Hogy odamegyek: de fantasztikus! Hát most a pöttyös misén kérdeztem a gyerekeket, és az egyik gyerek egy olyat mondott... hogy mondjam: 20 évig kellene börtönben ülni és gondolkodni, hogy eszembe jusson az. Hát nagyon is a szemébe mondtam: Laci (mindenki Laci), te olyat mondtál, hogy...zseniális! Sose jutott volna eszembe! Hát nagyon is szemébe kell mondani. Mi mitől félünk? Ugye? „Majd elbizakodott lesz.” Hát gyagyaság! (60:23)

Mondjad? Hogy mit mondott? Neked kell az egész történet... te kis mohó! Hát, a három királyok történetének a tanulságát kérdeztem. Hogy mondjátok meg gyerekek, ennek a történetnek mi a tanulsága szerintetek? S ez a kisfiú (most 11 éves) ennek a történetnek az a tanulsága, hogy aki másnak vermet ás, maga esik bele! Most azt mondd meg nekem Laci, hogy ebből a történetből ez hogy jön ki? Értem ezt a két dolgot külön-külön, de hogy Heródes milyen verembe esett bele? S a gyerek azt mondja: Nana! Heródes meg akarta tudni, hogy hol születik meg a messiás, mert neki az konkurrencia volt, és el akarta tenni láb alól. De azzal, hogy akarta tenni láb alól a három királyokat is, ezzel azt érte el, hogy sosem tudta meg, hogy hol születik a kis Jézus! Tehát ki akart szúrni a három királyokkal, és azt érte el, hogy sose tudta meg, amit meg akart tudni! Ez már számítógép-korszak!

Ez az űr-korszak. Én még egy-két évet maradok, de már...

13 Az alacsony önértékelés mások megbecsüléséhez vezet.

Ez egy eléggé ilyen kultúrkeresztény. Ugye? Hogy jól ütjük-vágjuk, bealázzuk magunkat: te senki vagy, semmi vagy. Keresd mindig magadban a hibát. Ismerős ez a bölcsesség? Mindig keresd magadban a hibát!

Hát ez... Mindig csak magadban keresni a hibát, ez embertelen. Embertelen! Ha azt mondjuk, hogy nagyon fontos, hogy mindig magadban is meglásd, hogy mi az, amit nem tettél jól – ha van ilyen. Ezt nézd meg, vizsgáld meg. Ez nagyon jó mondat. De hogy mindig magadban keresd a hibát – ez nagyon embertelen. Az alacsony önértékelés az nem mások megbecsüléséhez vezet, hanem függéshez. Ugye, hogyha én egy senki vagyok, akkor rád szorulok, aki valaki vagy. Ha én nem tudom megcsinálni, mert kis hülye vagyok, kis béna vagyok... akkor kellesz TE, nagyon okos, nagyon szép, nagyon ügyes, nagyon rátermett. Ugye? Tehát függéshez és kiszolgáltatottsághoz vezet. Megbecsüléshez nem annyira.

14 A gyöngédség a szülő részéről káros, mert elkényezteti a gyereket.

Ez? Na, van akinek ez. A normális gyöngédségre azt mondják sokan: micsoda majomszeretet! Minek kell nyalni-falni azt a gyereket? Hát nem nyalja-falja; hát adott neki két puszit. Jó.

15 A gyerek érzelmi szükségletei nem lényegesek.

Nagyon sok szülő azt gondolja a gyerekéről, hogy tulajdonképpen egy neveletlen kis állat. Egy kis állatka, akit ő kell, hogy emberré tegyen. Úgyhogy most faragunk belőle ember! Hát ismerős ez? „Fiam, én embert akartam belőled faragni!” Miért, mi volt addig?! Hát ez csak úgy lehet, hogy szamár volt és ember lett. Ökör volt és ember lett. Csacsi volt és ember lett. Béka volt és ember lett! Hát egyetlen szülő se akarjon embert „faragni” a gyerekéből, mert már az! Hmm. (Most belehúztam!) A kereszt... A keménység (kereszténységnek olvastam a keménységet).

16 A keménység jó előkészület az élet nehézségeire.

Sajnos egyáltalán nem. A keménység a későbbi felnőttet kiszolgáltatottá teszi az élet nehézségeivel szemben. Mert annyira sérültté teszi, hogy az élet természetes kihívásaival az illető nem bír megbirkózni. Mert amikor föl kellett volna tankolni, azzal, hogy értékes vagyok, kompetens vagyok, szerethető vagyok, meg fogom tudni csinálni; szép az élet, jók az emberek és ha nem, azt is el lehet viselni... akkor én nem ezt kaptam. Ütöttek-vágtak. S akkor felnőttként egyszerűen nem bírok felnőtt módon élni. És itt egy nagyon... olyan harag van bennem! Jött hozzám egy valaki, egy állami gondozott kislány érdekében, aki nem is kislány, mert 16 éves. De ugye falcolja magát (ugye, tudjátok, ez mi: vagdossa magát) és volt már két öngyilkossági kísérlete. És teljesen ki van a kislány. Gyerekkorában, hogy „megedződjön az élet nehézségeire”, mondjuk, ez is az odakötötte a radiátorhoz! Hát ha ez valakit felkészít az élet nehézségeire... Az, hogyha valakit odakötnek a radiátorhoz, az nem készít föl senkit sem az élet nehézségeire, hanem a pszichiátriai kezelésre készíti föl! És hogyha ennél kevesebbet tettek velünk, az sem az élet nehézségeire készített föl, hanem arra, hogy sok pénzt keresünk, hogy el tudjunk menni majd a pszichiáterhez. Arra készített föl! Hogy aztán jó sok milliókat költsünk arra, hogy normálisak lehessünk. Jó, jó üzlet! Ez a pszicho-biznisz egy jó buli!

És képzeljétek el, hogy na, akkor nekiálltam/unk, hogy keressünk egy 16 éves lánynak megfelelő segítséget, ahol be tud feküdni, ahol van terápia, van gyógyszeres kezelés. De ahol nemcsak a gyógyszert nyomják bele, hanem valami terápia van; de normális hely, ahol... És Budapesten nincs. Miért nincs? Mert a gyerekosztályra nem veszik föl, mertt elmúlt 14. A felnőtt (egyébként jó helyekre) nem veszik föl, mert nem nagykorú. S amikor a harmadik pszichiáterrel futottam az ötvennyolcadik kört, akkor végül is azt az üzenetet kaptam az egyik neves magyar pszichiátertől, hogy „egyetlen tanulsága van ennek a történetnek: hogy ma Magyarországon serdülőkorban nem érdemes betegnek lenni.”. Ez a tanulsága van. Mert nincs ellátás! Így, ahogy mondom. Serdülőkorban! Ezt nem tudom minősíteni, na. Csak iszonyat dühös tudok rá lenni. Most mondjátok meg, micsoda világ az, ahol a felnőtteknek ezt megteszik a gyerekekkel, majd amikor a gyerek totál padlón van, akkor „sajnos neked nincs hely sehol”. Vahhh...(69:30)

Az anyuka szigorúan rászólt a kislányára: Katika, fogadj szót! Mire Katika azt mondja: „Jó, mindjárt fogat szólok”.

Én, azt hiszem, most befejezem. Úgyhogy szóljatok fogat. Nagyon köszönöm a figyelmeteket is akkor a következő héten találkozhatunk. Akar-e valaki hirdetni, van-e valakinek valami fontos? (70:22)

Videók a keddi alkalmakról YouTube-on