A helyes önbecsülés építőkövei 1.

Isten hozott benneteket, szervusztok! Köszöntök mindenkit! Látom, hogy kint nem voltak meg a jó kis székek ott a falnál. Na, de még itt van egy-két hely, ezek itt puhák.

Ismétlés

Egy gyors ismétlés: nem akarok hosszan visszanyúlni, csak az előző huszonöt pontra. Mert huszonöt pontban foglaltuk össze azt, amit kétszázötvenben is leírhattunk vagy elmondhattunk volna. Hogy Alice Miller szavával élve „a fekete pedagógia által milyen féligazságok, sőt, adott esetben – és Alice Miller ezt nagyon aláhúzza – nem is féligazságok, hanem kifejezetten hamisságok, hazugságok és téveszmék azok, amelyek az igazság köpenyébe öltözködnek, és aztán meghatározzák a nevelésről alkotott gondolatainkat”. Illetve azt, ahogy a gyerekek látják a szüleiket; ahogy a szülők maguknak különböző kijelentéseket követelnek; és ahogy a szülők látják a gyerekeiket.

(Gyere, Sándor; jöjj át előttem! Külön megtisztelő, hogy a filmszemle helyett itt vagy! Mert Sándor filmrendező. Ennyit a gyónási titoktartásról. De ezt még nem gyónta meg nálam… Ugye van filmed? Szombaton… Nem… MA! Azt a nemjóját! Ma és holnap! Persze, mondtad is! Azt a betyárját! Most meg vagyok illetődve. Sándor, mi a címe? Gyere! – A hirdetések a végén szoktak lenni. Nem akartam magamat hirdetni. Köszönöm szépen. Nem én adtam neki a címet. Az a címe, hogy Imádság. Annyit lehet még róla tudni, hogy 26 perc és hét évig készült.)

Szóval, van ez a huszonöt pont. A múlt alkalommal minden ígéretemmel ellentétesen, de ezt már megszoktátok, hogy nem tartom be az ígéreteimet, és úgy tűnik, hogy kezditek ezt elfogadni – mert azt állítottam, hogy háromnegyed óra alatt sikerül elmondanom, hogy ennek a huszonöt pontnak akkor milyen vonatkozása van az istenképzetünkre, az Istennel való kapcsolatunkra. Talán mondhatom azt (mer a végén próbáltunk egy-két következtetést levonni, hogy a fekete pedagógiának fekete következményei vannak az istenképzeteinkre és az Istennel való kapcsolatunkra nézve. Illetve mondhatnám… de ez így jó. Mert a kapcsolatunk persze ehhez a képzethez kötődik, és az lenne a célunk, hogy a képzet mögött meglássuk azt a valakit, akivel lehetséges egy teljesen másfajta viszonyt kialakítani, mint a képzetünkkel.

Hadd hozzak erre egy példát, bár nem akarok itt leragadni, csak eszembe jutott: Ha valamelyikőtöknek megadatott az, hogy járhatott a Szentföldön, akkor ott az Olajfák Hegyén… Amikor Jézus azt mondja (mielőtt vérrel verítékezik), hogy „Ez most a sötétség ideje. A sötétség órájának a hatalma. Az én elárultatásom.”. Az a híres építész, akinek fogalmam sincs, hogy mi a neve, építette a templomot az Olajfák Hegyén, kifejezve azt, hogy ez az a pont, ahol Jézus vérrel verítékezik és nyűglődik és a sötétség órája beköszönt, akkor egy olyan templomot épített, aminek – bár nagyon sok ablaka van, de – az ablakok sötétlilák. Ezért rekkenő hőség van kint, szikrázik a nap (nyáron mindig szikrázik a nap arrafelé), és közben a templomban mindig félhomály van. Mindig, mindig és mindig. Nincs az a világosság kint, ami be tudna jönni ezeken a sötétlila ablakokon keresztül. S ez nagyon jól kifejezi azt, hogy mit jelent „a sötétség órája”.

És valahogy így vagyunk az istenképzeteinkkel is. Vagyis, ha jól átmosott bennünket a fekete pedagógia (de nem akarom már most ezt a kifejezést ennyire nyomatni), akkor ez azzal a következménnyel jár, hogy az istenképzetünk is eléggé bekoszolódik; az Istenhez való viszonyunk is ehhez kapcsolódik. Süthet az Isten (hogy? hogy? hogy süt az Isten?) „hétágra”, mondhatjuk mi akárhányszor: „Isten a világosság! A világosság a világba jött, hogy az embereknek világítson.”… Mondhatjuk ezt nyugodtan, ha itt a lelkünkben sötétlila ablak van, amivel erre a világosságra rálátunk. Na erről beszélek!

Ezért gondoltam, hogy van értelme egy alkalmat szánni (bár eredetileg csak ¾ órát akartam) arra, hogy mi a fekete pedagógia következménye az istenképzetekre. Az összes ablak sötétlila lesz!

A helyes önbecsülés építőkövei

Jöjjön megint Virginia Satir (aztán majd kimegyünk belőle – már elnézést). „A helyes önbecsülés építőkövei.” Mit mond Virginia Satir arról, hogy mit jelent a helyes önbecsülés és önértékelés? Milyen jellemzői vannak? A jellemzőkkel együtt próbáljuk megfogalmazni azt is, hogy mi a hozzá vezető út? Ezt a kettőt mindig egyszerre próbáljuk meg érvényre juttatni! Ez tizenhárom pont. Többé-kevésbé elolvasható „A család együttélésének művészete” című könyvben, de így tizenhárom pontban sehol sem találjátok, mert el kell hozzá olvasni az egész könyvet, és össze kell szedni! Nagy meló!

A helyes önbecsülés összefüggései (kultúra)

Mielőtt azonban belekezdenék, szeretnék hűséges lenni Satir asszonyhoz. Mégpedig, hogyha ő annyira hangsúlyozza, hogy fontos az „én”, fontos a „te” és fontos a kontextus, amelyben az „én” és a „te” van, akkor most vessük vigyázó szemünket a kontextusra.

Mielőtt belefognék (Virginia Satir felől nézve) annak a kimondásába, hogy mit jelent a helyes önbecsülés, akkor nézzük meg, hogy mi az az összefüggés, amiben a helyes önbecsülésről beszélünk. Ez kb. 10 perc (tehát fél óra), ugyanis a helyes önbecsülés kultúrfüggő! Egészen más alapozza meg egy japán férfi vagy asszony önbecsülését és egy amerikai nőnek! Mind a kettejüknek van önbecsülése, de a kutatásokat olvasva (délután ezt olvastam) az derül ki, hogy egy japán vagy egy kínai asszony önbecsülésében nagyon fontos szerepet játszik az, hogy állandóan figyelje, hogy azok a kapcsolatok, amelyekben ő van, azok a kulturális elvárások, amelyekben él, azoknak ő megfelel-e? Hogy nem bánt-e, nem sért-e másokat? Hogy nem tiszteletlen-e másokkal stb.? Hogy nem tesz-e szégyenletes dolgokat (amelyek az alapján szégyenletesek, hogy az őt körülvevő világ azt szégyenletesnek tartja-e vagy sem). Ezért tehát a helyes önbecsülés egy kínai vagy japán nő esetén egészen más motívumokra alapul, mint egy amerikai nő esetében.

Ez tehát azt jelenti, hogy (bár minden embernek van önbecsülése, de) annak a forrása lehet bizonyos szempontból ellentétes is. Ha egy individuális kultúrában kérdezünk meg valamit, hogy mi az, ami sérti az önbecsülésedet, akkor nyilvánvalóan az lesz az elsők között megemlítve, hogy: „Hát ha függök valakitől! Hát ha kiszolgáltatott vagyok! Hát ha nem tudom az életemet élni!” (Már egyedül.) Ugye, és ezeket élem át, amikor romokban hever az önbecsülésem. De kérdezzünk meg egy kínai vagy japán férfit! Az pont az ellenkezőjét fogja mondani: „Hát annál nagyobb szégyen, minthogy elkezdjek egy ilyen individuális életet élni… és nem veszek tekintetbe másokat… és nem járulok hozzá a közös kultúrának a kincseihez! Hát ennél nagyobb szégyent el sem birok képzelni! Sőt, inkább öngyilkos leszek….” Ami miatt egy japán férfi öngyilkos lesz, az egy amerikai férfinek a dicsősége.

Tehát van olyan, hogy önbecsülés, de hogy milyen motívumokra alapul, az néha teljesen ellentétes tud lenni. Ezért tehát a helyes önbecsülésnek egy, a mi kultúránknak megfelelő kifejezését szeretnénk elmondani. Tehát azt állítom, hogy ez most kultúrfüggő lesz, amit most mondunk, mert Virginia Satir is kultúrfüggő volt (mint mi mindannyian – mert mindannyian függünk a kultúrától), viszont Satir modellje azért jó, mert se nem egyoldalúan individuális, sem nem egyoldalúan kollektivista. A két értéket ő egyszerre hozza be a szemléletmódjába.

Ezért az önbecsülés vagy önértékelés Virginia Satirnál nem egy individuális kifejezés! Tehát amikor ő azt mondja, hogy „önmagam megbecsülése”, sosem gondolja azt, hogy „téged meg gyalázlak közben”. Tehát, hogy az volna az ára az önbecsülésnek, hogy elszakítom magam a többi embertől. Ezt Satir sosem mondta és sosem gondolta. Ő a szélsőségesen nyugati és szélsőségesen keleti önbecsülésnek az alapjait összeteszi; ezért izgalmas, amit mond. Direkt úgy fogalmaztam meg az általa mondott dolgokból adódó kijelentéseket, hogy ellentmondásokat tartalmazzanak. Ez azért fontos, mert még jó pár évtizeddel ezelőtt is, vagy a világnak a gazdaságilag fejletlenebb területein érvényes az, hogy az autonómia, a függetlenség, az individualizmus, az önmagam kifejlesztése és megvalósítása – ezek kifejezetten káromkodásnak tűntek. Azért, mert ha túl nagy a gazdasági függés, akkor a családban az engedelmesség hatalmas értékké válik. A hagyománytisztelet hatalmas érték. Ha nagyon nagy a gazdasági függés, akkor a gyereknek a gazdasági értéke nagyon magas. Azért fontos akkor, hogy egy családban sok gyerek legyen és gyerekeket neveljünk, mert később (amikor mi idősek leszünk és anyagilag teljesen kiszolgáltatottak, akkor) a gyerekeink tartanak el minket.

A gazdaságilag kiszolgáltatott világban nem nagyon lehetséges olyan pedagógia, amiről mi eddig beszéltünk. Egyszerűen nem lehetséges! Ha sikerül egészen autonóm embereket fölnöveszteni (ami egy szélsőséges autonómiához is vezethet: semmi közöm másokhoz, élem az életem, magamat kiteljesítem, és majd, ha én akarok, esetleg kapcsolódom másokhoz), hát ha ez egy gazdaságilag kiszolgáltatott világban van, akkor a szülők éhen fognak halni. Ezért, hogy mi egyáltalán arról beszélünk, hogy a pedagógia is változik és alakul, ez azért lehetséges, mert a gazdasági kiszolgáltatottság is enyhült.

Azonban nyugaton egy másik szélsőségig jutott el a pszichológia és így a pedagógia is. Vagyis, hogy túlságosan egyoldalúan az individuális értékeket hangsúlyozta. Ezért érthető, hogy egyháziak részéről van egy sajátos pszichológia-kritika. Úgy általában a pszichológiával kapcsolatban mondjuk erre hivatkozva kritikus kijelentéseket tesznek. Joggal! Mert a szélsőségesen individuális szemléletmódra alapuló lélektan és pedagógia valóban egyoldalú. Fedák Sárit akarja követni. Ó, kifejezetten nem kérünk belőle!

Törekvések az egységesülésre

Ezt a két összetevőt tehát (egyén és közösség, egyén és csoport, autonómia és kapcsolódás) a pedagógiában is és személyiségünk fejlődésében is egyszerre szeretnénk érvényre juttatni. Egyszerre! Az az érdekes, hogy ha kultúrpszichológiát olvasok, akkor úgy tűnik, mintha a globalizációnak lenne egy olyan iránya, hogy (miután a gazdasági totális függőségi elmaradás azért lassan-lassan csökkenni látszik), ezért a család szerkezete és a pedagógia fő iránya is kezd ebből a teljesen autoriter és a függőségen alapuló világból átmenni egy demokratikusabb szerkezetbe, ahol tere lehet az autonómiának. És nem az engedelmesség és a hála a fő értékek.

A nyugati világ pedig kezd fölébredni. Kifejezetten a 80-as évek elejétől kezdve egyre több könyv jelenik meg arról, hogy ahogyan szélsőségesen individuálisan alakítottuk ki az önbecsülés alapján, ez ma már tarthatatlan. Ezt kezdik nyugaton is (meg Kultúr-Európában is, ha létezik ilyen) belátni. Mitől Kultúr-Európa? Akik magukat tartják a kultúra letéteményeseinek, azok mondák, hogy Kultúr-Európa.

Egy nagyon érdekes kutatás: képzeljétek el, hogy azt kutatták, hogy az indiaiak vagy a svédek hangsúlyozzák-e jobban a társas értékeket? S mi derült ki? Hogy a svédek jobban hangsúlyozzák az életükben a társas értékeket, mint az indiaiak! Mi következik ebből? Az, hogy Indiában természetesek a társas értékek, és az annak való alárendelődés; ezért nincs miért hangsúlyozni. Mert abban élnek! A svédeknél azonban egyáltalán nem természetes! Ezért nagyon hiányzik nekik, ezért elkezdték ezt hangsúlyozni. Mintha itt valami egységesülés felé mennénk, amely egységesülésben az ellentét(nek látszó érték)ek együtt jelennek meg. Erre két kifejezés született.

Autonóm kapcsolódási modell

Az egyik: autonóm kapcsolódási modell Tehát hogy a családban autonóm kapcsolódási modell létezik. Vagy, hogy az „én” az nem egy önmagában álló független valami, hanem egy másokhoz kapcsolódó „én”! Tehát amikor az önbecsülésről beszél Virginia Satir, akkor nem úgy gondolja el az „én”-t (aminek a becsüléséről szó van), mintha az egy másokhoz nem kapcsolódó valami lenne. Hanem ő azt mondja, hogy az önbecsülésnek eleve adott része a „te”, és a „te”-hez fűződő kapcsolat, és a „te”-vel való – bizonyos értelmű – függés!

Tavaly (akármennyire is nem tetszett nekünk, de) kiderült az, hogy az intimitásnak is része az, hogy egymást olyan pszichés funkciókkal ruházzuk föl (szabadon), amelyek aztán egy nagyon sajátos kölcsönös egymásra utaltságot fognak eredményezni! Nem létezik intimitás egymásra utaltság nélkül! Olyan nincsen. Az lehetséges, hogy valaki tud egyedül élni. De ha ő házasságban akar élni, akkor pszichés funkciókat átruház a férjére/feleségére! Átruház a gyerekére! Emlékeztek, ugye, erre? Ő tudná ezt egyedül is vinni, de nem tudna kapcsolódni az intimitás jegyében a másikhoz, ha ilyen funkciókat nem adna a másiknak! 

Mondok egy nagyon egyszerű példát: Hazamegy a férfi (aki tudna egyedül is élni) a munkából. De ha a felesége azt mondja, hogy „na, mi történt veled a munkahelyen?!”, és ő elmondja, hogy milyen jó dolgokat csinált, s hogy milyen eredményei vannak, és a felesége őt megdicséri, és azt mondja, hogy „na hát, drágám, hát, jajjj, de ügyes vagy! adok egy puszit! na jó, kettőt!” – akkor a férfi ebben a kapcsolatban az önbecsülésnek, az önértékelésnek, az örömnek… a lélektani funkcióját átruházta a feleségére. Nem azért, mert ő hazafelé a munkából vezetve a kocsit ne tudná azt, hogy ő egy értékes valaki! De ebben a kapcsolatban mégiscsak egy oda-vissza való történet van.

Ennek az a következménye, hogy igenis, egy szabad függés jön létre. Há-há! Hogy egy jó kis ellentmondást mondjak! Hát az elköteleződés tulajdonképpen egy szabadon vállalt kiszolgáltatottság, egy szabadon vállalt függőség! Ha direkt az ellentéteket akarom nagyon élezni. Tehát, hogy az intimitás az nem egyenlő a másiktól való függéssel (láttuk), hanem ennek része az autonómia.

Tehát az „én”-ről nem a „te”-től (és a kontextustól) elszakítva beszélünk. Ezért tehát olyanfajta önbecsülés az én számból nem fog elhangozni, ami az önbecsülésnek nagyon egyoldalú és szélsőségesen individuális kifejezése. Ilyen nem fog elhangozni!

Gyerekvállalás: gazdasági vagy kapcsolati funkció?

Ez azonban mit jelent? Hogy az ellentétes tendenciák (az önbecsülésre nézve is) belső és kapcsolati konfliktusokhoz vezetnek. Vagyis (megint visszamegyek egy picit) ha gazdaságilag nagyon függünk, akkor ez azt jelenti, hogy a gyerek gazdasági értéke nagyon nagy, mert ő fog bennünket eltartani. Erre a függésre kezdünk egyébként rájönni, amikor azt mondjuk, hogy „a magyar fogy!”. Akkor végül is eljutunk oda, hogy akármennyire is individuálisak vagyunk, függünk a következő generációtól! Mert nem lesz nyugdíjunk! Tehát okoskodhatunk akármeddig, előbb-utóbb azonban (ha szélsőségesek vagyunk) eljutunk ide, hogy azért valamiféle gazdasági függés a mi világunkban is van (a gyerekektől)! De ez a függés viszonylag kicsi; addig, amíg vannak gyerekek. Addig jól működünk. Csakhogy most nincsenek gyerekek! És ki fog derülni, hogy így viszont nem működik ez a világ, amit kitaláltunk. Vagyis hogy egyoldalúak lettünk.

Na most: ha a gazdasági függőség enyhül, akkor a gyerek gazdasági értéke csökken. Vagyis fölmerül az, hogy mi a fenének legyen gyerek?! Ha a gazdasági értéke csökken? És itt jön be egy másik érték: a gyerek érzelmi, pszichológiai értéke. Vagyis hogy a gyerekvállalásnak nem a későbbi gazdasági megfontolások, hanem az érzelmi-pszichológiai funkciók az egyik motívuma. Ez durva esetben annyit jelent, hogy az anyának és az apának érzelmileg „érdekes” és „érdemes” „gyerekeket tartani”. Ugye, ezzel szemben vagyunk nagyon kritikusak, ha semmi más nem történik, mint hogy „megéri” a szülőknek érzelmileg, ha egy tőlük függő valakit nevelgessenek. Akin ki lehet tölteni a haragom, akit lehet utasítgatni, akivel szemben lehet a fölényem… dörörö dörörö. Ó.

Tehát a cél az lenne, hogy miközben a gyerekvállalásnak egy ilyen nagyon sajátos lélektani „haszna” van a szülők részéről, és nagyon sok (leendő) szülő azért nem lesz szülő, mert azt mondja: „köszönöm, nem kérek ebből a haszonból”. „Számomra mindaz a pszichés haszon, amit egy leendő gyerektől remélek, nem ér annyit, amennyit fáradni kell érte.” Háá! Na de… Az lenne tehát a cél, hogy miközben elfogadjuk, hogy a gyerekeknek egy ilyen pszichés és érzelmi funkciója van a családban (kölcsönösen a szülők felé és a szülőktől a gyerek felé), aközben két ellentétesnek tűnő értéket mégiscsak egyszerre juttassunk érvényre. Az „egyszerre” alatt azt értem, hogy egy családban, hosszú távon.

A gyereknevelésben érvényre juttatni a két szempontot

Ez pedig: hogy a társas értékekre is fogékonnyá tegyünk egy gyereket, ami, még ha az intimitás irányába nevelünk is, akkor is egy nagyon sajátos függőséget is jelent. Legfeljebb azt szabadon vállalja majd. Másfelől azonban az individualizmusnak, az autonómiának az értékeit is segítsük kifejlődni. Az a kérdés, hogy lehetséges-e az, hogy a gyereknevelésben egyszerre juttassuk érvényre ezt a kétféle szempontot? A gyerekeinket egyszerre neveljük autonómiára és kapcsolódásra! Elköteleződésre és saját útra! Saját érték megbecsülésére és a másik tiszteletére! Hogy ez egyszerre lehetséges-e?

Néhány évtizeddel ezelőtt azt gondolták, hogy nem. Ezért hajlott el nagyon erősen az individualizmus irányába a nyugat. Ma azonban éppen azt látjuk, hogy a kettő egyszerre is lehetséges. Miközben látszólagos ellentmondás, sőt kizárólagosság van bizonyos értékek között.

Tudom, jó száraz, amit mondok! („Hova kerültem?!? Nemrég még voltak pöttyök, meg sztorik, meg katonaság… Istenem, ne olvass annyit, Feri! Inkább csak készülj… vagy nem tudom…”) Mindjárt, mindjárt, mindjárt befejezem… Csak valamit, mert ez fontos, és utána már könnyebb vizekre evezünk. Jönnek a sztorik meg minden. Úgy látszik, ez a „kontextus” ez egy ilyen szigorú dolog. Ez komoly. Szóval… 

„Ellentétek” nyugati és keleti gondolkozásban

Az derül ki (számomra), hogy itt a nyugati gondolkodás egyoldalúságáról van szó. Hogy mi gondolkodunk pl. „az ellentét kizárásának” az elvében. Hogy a mi nyugati logikánk (ami a görög filozófiára épül) zárja ki az ellentéteket. Mondok egy nagyon egyszerű példát. Ha látunk feketét és fehéret. Tudom, nagyon egyszerűen akarom megragadni. Mit mond erre egy nyugati ember? Azt mondja: a fekete a fehérnek „ellentéte”, a fehér a feketének „ellentéte”. A fehér a feketét és a fekete a fehéret kölcsönösen kizárja! Nemde? A fehér akkor tud fehér lenni, ha elhatárolódik a feketétől! És így van a feketével is! Vagyis, hogy a fehér önazonossága akkor lehetséges, ha megvédi magát a feketétől. És ha a fehérbe belecsúszik egy kis fekete, akkor a fehér megszűnik annak lenni, ami! Ezért tehát a fehér és fekete között egy ellentét feszül! Sőt, szinte harc és kibékíthetetlen nem-tudom-micsoda! És ahhoz, hogy ezek azok legyenek, amik, ahhoz ezeknek egymást vagy le kell harcolniuk, vagy legalábbis nagyon erősen meg kell védeniük magukat! Ez a nyugati gondolkodás. És hogy a fehér pont attól fehér, hogy semmi fekete nincs benne. És a a fekete pont attól fekete, hogy teljesen kizárja a fehéret. Így gondolkodik egy nyugati ember.

Nem csoda, hogy ezért aztán állandóan azt gondolhatjuk, hogy most állandóan autonómiára, individuális értékekre, a világban való talpon állásra, karrierre, sikerre neveljük a gyereket, vagy pedig ilyen tutyimutyi kapcsolati izé lesz belőle, hogy szeretget másokat… á, de akkor az gyengeség, az… tírirümm. Mert azt gondoljuk, hogy ezeket csak így lehet látni.

Mit lát egy keleti ember, ha látja a feketét meg a fehéret? Nahát! Ezek milyen szépen kiegészítik egymást! Nahát, ez a fekete meg ez a fehér, ezek együtt mutatják meg, hogy milyen ellentétek vannak az életben! Nahát, ennek a feketének meg a fehérnek milyen fontos, hogy kapcsolódjanak egymással, mert különben milyen rettenetesen egyoldalúak külön-külön! Nahát, ez a fehér! Ebben semmi fekete nincs!?! Nagyon szüksége van a feketére. Ez a nyomorult fekete… Éhen pusztul a fehér nélkül! Hát kiált segítségért, hogy „fehér, fehér, gyere, mert csak fekete van bennem!” A keleti gondolkodás az ellentéteket nem kizárja, nem ellenségnek látja, …, hanem éppen: „Hűha! Ezeknek mennyire szükségük van egymásra! Hát ezek …”. Tehát most a hardverről beszéltem!

Egy nyugati ember gondolkodik abban, hogy „férfi és nő örök küzdelme!” Ez a nyugati hardver. Tehát hiába, egy férfi agyába akármilyen nőt eresztünk be, nem képes mást mondani: „De az más, az különböző …” S akkor ennek aztán lehetnek akár humoros megnyilatkozásai is: a férfi és a nő örök küzdelmének az az alapja, hogy mind a kettő mást akar; a férfi a nőt, a nő a férfit. Ez a bajuk! Hogy örökösen mást akarnak! De ez egy nyugati gondolat. Ha egy keleti férfi agyába beeresztünk egy nőt, akkor azt mondja: „Ó, hát így vagyok egész! Hahh! Hát nem hogy állandóan tusakodni kell ezzel a más valakivel; hanem enélkül a más valaki nélkül én nem vagyok az, aki vagyok! Merthogy én szeretnék egész lenni! De egész csak azzal a más valakivel tudok lenni!

Oké ez? Hát persze, hogy oké, mert nincs benne semmi nehéz. Még én is megértettem. Pedig nekem második gimnáziumban csak  hármasaim voltak (a ketteseim mellett). Tényleg így volt. Nem volt se négyes, se ötös. Tényleg. Ez volt a „szent harmónia”. Kiegyenlítettem a jegyeket. A keleti gondolat olyan mélyen átjárt. Most „ötös/kettes”?!?? Nem, nem. Áhh!

Ez alatt most akkor tehát azt értem, hogy úgy tűnik: a hardveren is változtatni kell! Azon, ahogy egyáltalán elkezdünk gondolkodni valamin. Ahogyan úgy egyáltalán felvetjük a kérdéseket, már ezen is változtatnunk kell. (Kelleni nem kell – de ha nem változtatunk, akkor gyötrő, föloldhatatlan konfliktusokban leszünk rettenetesen boldogtalanok. Mint ahogy ezt látjuk.) Vagyis, hogyha azokat az értékeket, amelyeket eddig beszéltünk, szeretnénk együtt érvényre juttatni, mindenképpen konfliktusos helyzetek fognak kialakulni a fejünkben meg az életünkben, és az lesz az élményünk, hogy ez egy „labilis egyensúly”. Egy keleti ember nem gondolja ezt labilis egyensúlynak, de mi annak gondoljuk. Ez pedig – merthogy ellentétesnek tűnő értékeket akarunk egyszerre érvényre juttatni – mindig előhozza belőlünk a harcost, az alá-fölé rendelésben gondolkodó embert. Hogy azért legvégül mégis az a tuti, ha beléd szúrom a kést. Ez nagyon-nagyon mélyen a zsigereinkben van. Jó, hogy megtanulunk egyezkedni meg kommunikálni, meg ilyen kedvesek vagyunk, de azért a legjobb az lenne, ha úgy csinálnád, ahogy mondom. És ezen az ereinkben folyó attitűdön változtatni rettenetesen nehéz. Mert… Na.

Ezt muszáj volt elmondani! Mert hogyha az önbecsülésről beszélünk, akkor én most nagyon tudatosan ellentéteket fogok mondani, hogy mi a helyes önbecsülés, és hogy az önbecsülést nem individuális értelemben gondolom. (Merthogy én nem is gondolom sehogy, csak a Satir asszony… Én csak tanulok tőle.) (Megszomjaztam. Ez a kontextus kitikkasztott. Miért nincs három kezem?! Nnna. Más is használja, András? Mert ez már nem steril! … Tessék? Beszóltak nekem. Szabadon. Az hangzott el, hogy „Freud biztos mondana erre valamit”. De nem él! Na most. Tehát.)

A helyes önbecsülés építőkövei Satir asszony szerint (13 pontban, babonásoknak 12):

1. Értékes vagyok, számítok. A világ jobbá válik általam, miközben képes vagyok meglátni hibáimat és gyöngéimet.

Tudjátok, van ez a mondás, hogy „Amikor gyerek voltál, te sírtál. Amikor meghalsz, sírjanak mások.” Ugye ez csúnyának, gonoszkodónak tűnik, de nyilván az van benne, hogy „Éljél olyan értékes életet, hogy érdemes legyen téged megsiratni!”. Gondolkodtatok, szoktatok fantáziálni a temetésetekről? Nem! Nem vagytok ennyire nekrofilok, mint én! Nekem ez eszembe szokott jutni. Komolyan. Van bennem egy enyhe nekrofil tendencia. Hogy? Egy hét múlva is jössz? Na szóval. Jó… Kifejezetten… évente eltemetek olyan száz embert kb. Ez akkor azt jelenti, hogy háromnaponta. Hogyha száz embert kellene eltemetnetek (nem naponta) évente, akkor valahogy meg kéne barátkoznotok ezzel a dologgal, nem? Hát most úgy kimenni a temetőbe, hogy …. ba-ba-ba-ba…. úgy azt nem nagyon lehet. Aki nem szereti a vért, az ne menjen sebésznek. Ezért aztán, kifejezetten, hogyha nem tudom én a kántor nem egy bőbeszédű valaki, és csak úgy megyünk, akkor el-elgondolkozom rajta, hogy az én temetésemen vajon mit mondana a pap? S akkor szoktam írni beszédeket magamnak. Olyan… Azért jó, mert sosem fogom elmondani őket. Nagyon.

Az is nagyon érdekes, hogy amikor (ritkán) előbb érek a temetőbe, akkor be-behallgatok, hogy hogyan temetnek mások. Vagy milyen zene van, amikor hozzák ki a koporsót vagy az urnát. Egyik-másik nagyon megtetszett. Komolyan, most két zene között ingadozom, hogy melyiket szeretném én. Mind a kettő nagyon jó! De mire meghalok, biztos egy harmadik fog tetszeni. De akkor már nem fogok élni. Ja, a papoknak végrendeletet kell írni. Kötelező! Te úgy szabadon átgondolod, hogy „írok vagy nem írok”, nekem meg kell! Igaz, nem tettem még meg. Na, szóval úgy élni, hogy azt tudjuk, hogy több lett a világ, miután elmentünk… Kicsit több lett.

Ez akkor azt jelenti, hogy egy helyes önbecsülés nem a másik lenézése árán történik. Mert úgy is lehet önbecsüléshez jutni! Egy alá-fölé rendelő, individuális, kizárólag a versengésen alapuló (most majdnem mondtam jelzőket)… Max Weber A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme érdekes olvasmány! Szóval lehetséges egy helyes önértékelésre és önbecsülésre jutni úgy, hogy annak nem ára a másik lenézése és leértékelése. Hogy nem az által erősödöm meg, hogy téged állandóan magamnál kevesebbnek kell, hogy tartsalak. Hogy mindig egy összehasonlítás legyen a föltétele annak, hogy magamat értékesnek tudjam látni. A nyugati világnak ez (szerintem) egy tragédiája. Hogy miközben így az önbecsülés, úgy az önmegvalósítás; ez állandóan mások vére árán történik. Kicsiben és nagyban! Ez szerintem szörnyű!

Azt mondja Satir (egy szép gondolatmenetet csak úgy elmondok): Ha van (helyes) önbecsülés, az azt jelenti, hogy tudunk és merünk változni. Nem kell merevnek lenni; nem kell, hogy mindig nekem legyen igazam! Ha az ember tud változni (és helyes önbecsülése van), akkor nem követel túl sokat a környezetétől. Se legyőzni nem akarja őket, sem azt nem akarja, hogy a környezete őt állandóan magasztalja meg nem-tudom-én-mit-csináljon, merthogy van helyes önbecsülése. Ezért nincs túl sok elvárása a környezete felé. Ha ez így van, akkor ennek az lesz a következménye, hogy mernek benne bízni, és ő is szabadabban tud bízni másokban, mert nincs annyira kiszolgáltatva másoknak.

Ez azt jelenti, hogy (a bizalom arányában) növekszik a szeretet, csökken a félelem. Ha csökken a félelem, könnyebben tudunk együttműködni! Mert nem kell rettegni egymástól. Ha könnyebben tudunk együttműködni, akkor önmagam és a másik megismerése is elmélyül. Milyen szép ez! Tehát az önbecsüléstől Satir asszony eljutott az együttműködéshez. Tehát, hogy egy helyes önbecsülés éppen hogy megerősíti az együttműködést! Mert annak az alapjait teremti meg a bizalommal, a félelem csökkenésével és önmagunk/egymás megismerésének elmélyülésével.

2. Bízom saját alkalmasságomban (kompetenciámban, rátermettségemben), de tudom, hogy másokra is szükségem van az élethez.

A kettő együtt. Moreno (a pszichodráma atyja) azt mondja, hogy ha az embert akarjuk leírni, akkor erre a legjobb kifejezés a „szociális atom”. Ez nagyon érdekes: egy atom – de szociális! Vagyis, ha a szociális atomodat meg akarod nézni („ez vagyok én”) – attól atom, hogy ez a (lényegében) legkisebb egység, hogy én vagyok a középpontban, és hozzám kapcsolódnak a számomra fontos emberek. S amikor ezt le tudom írni, hogy „én és a számomra fontos emberek együtt” – ez az én (amit úgy hív Moreno, hogy szociális atom). S akkor azt mondja, hogy ha az ember körül eltűnnek azok a fontos személyek, akikhez kapcsolódik, akkor bekövetkezik a szociális halál. Az az ember halála. Nem biztos, hogy rögvest biológiailag, de aztán (természetesen) úgy is. Tehát, hogy bízom a saját alkalmasságomban, de tudom, hogy másokra is szükségem van.

Ez akkor azt jelenti, hogy az önbizalmam nem a hierarchikus, alá-fölé rendelő szemléletet erősíti. Mert erre nincsen szükségem. Hanem az önbizalom a kapcsolati tendenciákat és kompetenciákat erősíti! Ez nagyon jól hangzik, nem? Minél egészségesebben bízom magamban, annál árnyaltabb és gazdagabb és együttműködőbb kapcsolatokra vagyok kész
 (alkalmas), és közben motivált is! És a kettő nem zárja ki egymást! Az önbizalom és az önértékelés nem az elhatárolódás révén alakul ki.

Amikor csoportdinamikát tanulunk, akkor az elsők között szokott az lenni, hogy mi erősít meg egy csoportot? „A csoportot megerősíti, ha van saját neve!”. Ugye, hogy tudjuk, hogy mi vagyunk a Csipet Csapat! Mi vagyunk a keddiek! „Te is keddi vagy? Igeeen!” Nagyon megerősít bennünket… Aztán, ha van zászlónk. Hol van a zászló?! Az kell! Plömplömplömplöm. Akármilyen furcsán is hangzik, a csoportkohéziót nagyon megerősíti a közös ellenség. Na? „Oszd meg és uralkodj!” Ha az önbecsülésnek egy árnyalt, a különbözőségek dolgait is egyben megvalósítani nem tudó szemléletében vagyunk, akkor az önbecsülés, önértékelés mindig el fog kanyarodni ebbe az irányba. Katolikus vagyok (ezt nagyon élvezem!), szemben veled, mert te egy protestáns vagy! Az NULLA! Protestáns?!? Micsoda?!?? XVI. század! Ne röhögtesd ki magad!
Most… És természetesen fordítva is lehet. Katolikus vagy? Búcsúcédula?!? Gratulálok, nagyszerőőő. Tehát hogy a másik gyalázása révén nagyon meg tudunk erősödni. Hát nem így történik az osztályban, a gimnáziumban? Van egy osztály, abban pedig klikkek. A serdülők ezen problémáznak: „Á, rossz ez az osztály, nincs egység meg minden…”. Mindaddig, amíg nem jön egy szívből utálható osztályfőnök. Ugye? Elmegy a jó fej osztályfőnök, és jön egy kibírhatatlan, autoriter valaki. S az osztály úgy összeugrik, mint az ember szájában a nyál. Styyyú! Citrom láttán, pavlovi reflex-szerűen. A csoportkohézió Sttty! S egyszer csak ezek a tanulók, akik egyébként tök mások és korábban utálták egymást, olyan egységesek a tanár utálatában, hogy rájönnek: „Mégiscsak van azért valami közös bennünk! Valami csak összetart minket!”.

A családdinamika ugyanez. Ezért van az, hogy minden családban – ha az önbecsülés ilyen alá-fölé rendelő alapokon áll – mindig kell, hogy legyen egy bűnbak. Nézzétek meg a családtörténeteteket, hogy nem úgy sikerült-e nektek egységesnek lennetek és a család önazonosságát újból és újból fönntartani, hogy a családon belül azért mindig volt egy fekete bárány. Szinte mindig van egy fekete bárány, mert olyan három generációt én nem ismerek, ahol a személyiségek fejlettsége olyan lenne, hogy erre ne lett volna valakinek szüksége. Ilyet én nem ismerek. Ki nálatok a fekete bárány? Mert a fekete bárány a család összetart(oz)ásának építőköve! Na az a nagybácsi! Na a te apád! Na az a testvér! Ilyen szokott lenni. Egy testvér, aki… aki! Vagy egy nagyszülő. „A mi családunk egy rendes család – kivéve a Lonci bácsit, mer’ az elkártyázta a családi örökségeeet!!!” Ugye megvan ez? Értjük.

Mindenféle közösségedben, munkahelyi kollektívában… Nehogy már! Ott ültök hatan, nők, a számítógép előtt… és ne legyen valaki, akit aktuálisan utáltok! Olyan nincs… Legfeljebb vannak ketten is. És aztán persze lehet, hogy próbálunk kevésbé a csoporton belül utálni valakit; inkább legyen kívül! S akkor ezzel erősítgetjük magunkat.

A pszichiáterrel beszélgetett az egyik beteg. Azt mondja neki: „Nem várhatok tovább, hogy valaki más megtanítsa nekem azt, amire szükségem van. Tényleg nekem kell megcsinálnom.” Ugye egy beteg számára az első rész nagyon hiányos: „bízom a saját alkalmasságomban, rátermettségemben, hogy az életre képes vagyok”. S azt mondja ez a pszichiáter, akitől ezt vettem: amikor ezt mondta a kliense, hogy „nem várhatok tovább, hogy más valaki tanítsa meg azt, amire nekem szükségem van”, hogy akkor tudta, hogy meg fog gyógyulni. Vagy, hogy együtt fog tudni élni a barátaival (képes lesz velük együtt élni). Nem biztos, hogy mindig meggyógyul, de megtanulunk vele együtt élni! Ezt Jung is nagyon sokszor mondta: a legtöbb neurózis semmiféle terápiára meg se nyikkan. De ha megtanulunk vele együtt élni, kifejezett érettségre tudunk eljutni. Oké?

Hadd idézzek valakit (lehet, hogy itt is ül köztetek, mert valakitől tőletek tanultam ezt; minden évben el szoktam mondani, annyira zseniális). Egy nő, aki az önértékelésével bajban volt, egyszer csak a következő mondatot mondta: „Feri, rájöttem valamire! Nem a pasi hozza a boldogságot! Hanem a boldogság hozza a pasit!” Micsoda… A női kompetenciának ez olyan fölismerése… Hháá! Gyönyörű. És így is van! Tényleg, hát egy boldog nő… hát…sz-sz mint a királykisasszony: Na, ki legyen, melyik legyen? Egy nő, aki meg távcsővel lehet látni, hogy a körmeit mereszti, hogy melyik pasit nyelje el – hát attól meg mindenki menekül! Nem így van? Ó, dehogynem! Hát a férfiak vadászösztönére is gondoljunk… Nem? Tehát egy… Na, jól van.

3. Tudok segítséget kérni, miközben bízom a döntéseimben.

Nekem ezek tetszenek! Az, hogy „bízom a döntéseimben” nem azt jelenti, hogy „ó, én mindig jó döntéseket hozok!”, hanem hogy szabad vagyok arra, hogy hozzam a döntéseimet. És ha tévedek, majd akkor azzal is tudok valamit kezdeni. Szabad nekem dönteni, és tévedni is szabad. És miután kompetens vagyok, ezért a döntéseim általában jók is szoktak lenni. Vagy: hamar be tudom látni, hogyha korrigálni kell. Ezért is merek dönteni. Plöm-plöm-plöm.

A szélsőségesen individuális önbecsülés kizárja azt, hogy ő segítséget kérjen. Ezért van az, hogy nagyon sok férfi nem kér segítséget. Mert egy individuális nyugati (ráadásul egy férfi szocializációtól sújtott) kultúrában a legnagyobb ciki és szégyen segítséget kérni. Inkább beledöglik! Olyan gyönyörűeket tudtok nekem mondani, férfiak! Hogy mondjátok: „Na egyszer eljöttem egy előadásra – énnekem semmi bajom nincs!” Három előadás múlva: „Lehet, hogy… talán… velem se stimmel minden. De majd megoldom.” Három előadás múlva: „Lehet, hogy velem se stimmel minden, de majd megoldom… egy év alatt.” Töm-töm-töm. Most nem mondom el az összes részletet. Végül sokszor évtizedekbe kerül, míg valaki mer segítséget kérni, és nem gondolja az, hogy ez az önbecsülését totálisan aláássa. Nem szomorú egy olyan önbecsülés, amiből ki kell zárni azt, hogy segítséget kérjek valakitől? Ebből a szempontból a nők sokkal egészségesebbek. Úgy tűnik (de nem biztos, hogy így van).

Azért (például) én egy ilyen nagyon kiszolgáltatott önbecsülésű ember voltam régebben. Nagyon. Tele voltam szorongással, szégyennel… Csöpögtem a neurózistól. Így, ahogy mondom. A szó szoros értelmében. Egy orvos mondta ezt egyszer nekem. Tényleg. Vizsgálat volt. És izzadtam, mint az állat – vagyis, mint egy neurotikus ember. És akkor rám néz (csurgok az izzadtságtól), és azt mondja: ez aztán neurózis! Ugye, pusztán attól, hogy „Mit csinál a doktor bácsi, fájni fog Ferikének?” – ettől teljesen oda voltam. (Egész jól állok. Jól izzadok.) Jaj, kaptam egy ilyet. Pedig nem is ezt használom. A-lo-e Ve-ra. Na. Egy nőről van szól. Legalább ennyi, nem? Hónaljszex.

Erről eszembe jutott: képzeljétek el, múltkor… De tényleg, a neurózis tűntével kevésbé izzadok! Összefüggés van! Nem vagyok állandóan berezelve, besózva, beijedve… Múltkor beszéltem a „Szex, szerelem, család”-ról, mint az egyetlen műről, ami segített nekem. Most már nem ejtem ki ezeket a csúnya szavakat… És képzeljétek el, volt köztetek valaki, aki a következő alkalomra ajándékba odaadta nekem. Merthogy nem volt meg! És újból elolvastam a fitymaszűkület címszót. S tényleg benne van. Benne. Pont úgy. Az összes érzés visszajött. Úúúú. Na, úgyhogy már megvan. Ha valakinek kéne, kölcsön tudom adni, csak szóljatok. Nagyon biztató gondolatok is vannak benne.

Ott tartottunk, hogy „tudok segítséget kérni, miközben bízom a saját döntéseimben”. Törökországban és Németországban tették fel ugyanazt e kérdést: „Kedves török felnőtt! Mit szólsz ahhoz, ha idős korodra rászorult leszel a gyerekeid gondoskodó, anyagilag is biztonságot adó törődésére?” Mire a török felnőttek (főleg, ha egy falusi, tradicionális kultúrában kérdezték ezt), fölháborodtak a kérdéstől, s azt mondták, hogy mit képzel ez a nyugati/török kérdező, hogy az ő gyerekeikről azt gondolja, hogy majd nem fogja őket eltartani?!? Hát mit képzel, hogy nevelik ők a gyerekeket? Hogy olyan gyerekeket nevelnének, aki majd nem tartja el őket?! Fölháborodtak a kérdéstől. Mert azt mondták, hogy az a természetes és normális, hogy idős korban annyira függünk és kiszolgáltatottak vagyunk, hogy a gyerekeinkre szorulunk, akik majd eltartanak minket. És amikor

Németországban megkérdezték: „Kedves német felnőtt! Mit gondolsz te arról, ha idős korodra rászorult leszel a gyerekeid gondoskodó, anyagilag is biztonságot adó törődésére?” Mire a német felnőttek is felháborodtak: „Mit képzel ez piszok kérdező?! Hogy ő nem tud olyan karriert csinálni, hogy ő nem tud úgy megállni a lábán, hogy majd pont a gyerekére fog rászorulni?! Nincs az a pénz!” – és tényleg nincs. Tehát az a pénz nincs, mert van neki saját. Tehát, hogy ami az egyik kultúrában szégyen, a másikban pont az ellentéte a nagy szégyen.

Ezért tehát kiszolgáltatottnak lenni és (ilyen értelemben) segítséget kérni tradicionális török faluban maga az evidencia. Nálunk meg: „Áááá! Ki ne derüljön!” Hát nálunk a pénz az egyik legnagyobb tabu. Ezt mondtam már úgyis, csak mondom-mondom megint. Kiderült a kutatásokból (Magyarország, körül), hogy a szexualitásnál nagyobb tabu: a pénz. Hogy ki mennyit keres, mivel keresi és abból hogy él meg. Azért, mert a mi világunkban az önbecsülést nagyon-nagyon negatívan érinti.

Van egy nagyszerű házas csoport, akikkel kilenc éve együtt vagyok; együtt fejlődünk. Tök buli. Kifejezetten nagy bizalmi légkör, nagy összetartás, mit-tudom-én micsoda. És előkerült a pénz téma (többször is). És rögtön volt valaki… Tudtunk nagyon nyíltan beszélni erről. De… (kifejezetten mielőtt belementünk volna a téma személyes részébe) ez a házas csoport úgy döntött (kifejezetten baráti kapcsolatok, bizalmi légkör – egy tuti csoport), hogy ne kelljen elmondani, hogy ki mennyit keres. Hogy azért ezt ne kelljen megmondani! És volt köztük valaki, aki azon tűnődött, hogy most az öt-hat-hét gyerekét el tudja-e tartani abból a fizetésből, ami van neki, vagy pedig menjen bele ebbe a „multinacionális cég, nagy lóvé, gályarabság”-ba. Azt kérte a többiektől, hogy ha nem is mondják el nyíltan, hogy ki mennyit keres, megtennénk-e azt, hogy mindenki egy kis papírra fölír egy számot. Hogy ő be tudja lőni, hogy a többiek nagyjából mennyit visznek haza. Azért, hogy a tárgyaláson ő tudjon egy olyan pénzt mondani, amit még el fognak fogadni, de ami nem is röhejes. Azt csináltuk, mint amikor Mikuláskor kihúzzuk egymást… Mindenki felírta a számot, nagyon megköszönte… és nagyon gazdag lett. Komolyan! Tehát, hogy még egy ilyen csoportban is anonim módon mondták el az emberek, hogy mennyit keresnek. És ez nagyon egyértelmű összefüggésben van az önbecsüléssel. Na most még egy.

Azt tudjátok, hogy ha egy férfi Magyarországon egy évnél tovább munkanélküli, abban a személyisége már komoly változást szenved. Egy év munkanélküliség elég, hogy másképp lássa önmagát, a családját, a világot, az értékét, a fontosságát, a céljait. Hát akkor egy-két év az utcán… Mit vártok tőlük? Hm? Nem kell szájharmonikáznia vagy a feje tetejére állnia, hogy adjál egy százast. Gőzünk sincs, hogy micsoda sérülések vannak egy tél után! Ezt is szoktam nektek mondani.

Tudjátok, hogy hajléktalan szállón laktam egy évet. Van némi élményem erről, hogy mit jelent hajléktalanokkal beszélgetni. És az egyik egy olyat mondott – azt sosem felejtem el (már ötvenedszer mondom, úgyhogy ti sem fogjátok elfelejteni). „Ide figyelj, Feri! Ha te egy telet végigcsinálsz az utcán, én becsókolok neked!” Ez egy iránymutató mondat. De ez engem nagyon sok mindenre megtanított. Arra, hogy ha valaki egy telet kibírt az utcán, annak szabad innia. Én annak megengedem. Hát hogy bírja ki másképp? Almalével, vagy hogy, mivel? Mit gondolunk mi a fokos lakásunkban? „Adok egy százast, de aztán ne bort vegyen belőle!” Igen, tényleg? S mitől lesz melege? Na jó… De elkanyarodtam, mert valamit akartam mondani, de aztán csak beszéltem helyette.A személyiség változása…

Mindenféle kutatásból totálisan egyértelműen az derül ki, hogy ha a férfi kevesebbet keres, mint a felesége, az a mi kultúránkban a férfiak számára hihetetlenül önbecsülést romboló dolog. Ebbe a mi világunkban egy férfi belebetegszik. És ennek aztán különböző formáit mutatja. Tehát akkor lehet, hogy alkoholista lesz, lehet, hogy elkezdni szekálni a feleségét, lehet, hogy keres egy másik nőt, akivel szemben ő nem-tudom-én-mi lehet. Vagy egyszerűen csak depressziós lesz, vagy nem-tudom-én-mi. Ez nagyon… rettenetesen… Ha jön egy férfi, akiről megtudom, hogy a felesége már többet keres… akkor tudom, hogy nehéz helyzetben van. Ha őneki egy Virginia Satir szerinti önbecsülése lenne, akkor ez nem lenne baj. De egy ilyen alá-fölé rendelő individuális önbecsülésben ez katasztrófa. Ha egy férfinak egészséges az önbecsülése, akkor simán megteheti, hogy elmegy GYES-re. Na, miért? Ha valami ok ezt nagyon indokolja. Hát van ilyen! Miért, volt már ilyen a történelemben. Nekem jó pár ismerősöm van, akik meghányták-vetették, és a férfi maradt otthon. Egy pici csecsemővel kapcsolatban nem egy ideális dolog… Hát nem! Mert az anyára van szüksége. Hát most mit csináljunk ezzel? De még mindig jobb, mint ha egyik sincs otthon!

Annál rosszabb megoldás, hogy „azért, hogy az önbecsülésemet el ne veszítsem, inkább én is dolgozom tíz forintért havonta”. Hát akkor a gyereked sokkal jobban jár, ha otthon vagy vele. Csak ezért tűnik ez ilyen képtelenségnek a mi kultúránkban. Pedig nem az. Néha kifejezetten a legjobb megoldás. Néha a férfi is azt mondja, hogy „jaj, jaj, jaj, de szívesen maradnék most otthon!” Nem? Éppen már a kiégés határán van, a búrája tele van azzal a munkával – különben is nem-tudom-én-mi van, és kapóra jön neki. „De jó, valami mást csinálhatok!” A feleség meg pont úgy van, hogy nem akar most a sodrásból kilépni. Vagy pedig a negyedik gyerek után azt mondja, hogy „drágám, én megbolondulok, ha ezt ezzel a gyerekkel is végig köll most csinálni”. Hát akkor… tik-tik-tik! Tehát: tudok segítséget kérni, miközben bízom a döntéseimben. (Hú, de elszaladt az idő! Hét perc! Szimbolikus szám!)

4. Becsülöm a saját értékeimet, ugyanakkor tisztelem a másokét.

Úgy becsülöm a saját értékeimet, hogy közben nem becsülöm le a másikét. Még akkor sem, hogyha az látszólag az én értékeimnek az ellentéte.

Tudjátok, ilyen az egyházban a „konzervatív-liberális ádáz küzdelem”. Ez a macskafogó történet. Hogy a macska tusakodik az egérrel. Az egér pedig harcol a macskával. Ez egy marhaság! Ezért szeretem ezt inkább úgy mondani, hogy hagyományőrzők és hagyományteremtők! Mert ebben ki tudjuk fejezni, hogy mind a kettő érték. Közös is van bennük (a hagyomány), de az egyik őrzi, a másik meg teremti. Ha az egyházban a feketét és a fehéret nem csak nyugati szemmel látnánk, akkor tudnánk azt, hogy milyen jó az, hogy van ilyen is meg olyan is. Pont ettől vagyunk életképesek. Egy populáció is akkor életképes, ha az ellentétek képesek együtt élni benne. Mert ha mindenki egyforma lesz, és jön a klímaváltozás – annyi nekik. Ezért nagyon nagy kincs, hogy különbözünk.

Az Egyházat is érte már nagyon sokféle klímaváltozás. És szerencsére (bár mindent elkövettünk, hogy ne így legyen) egész különböző emberek tudtak életképesek lenni benne. Az más kérdés, hogy a ma egyházában még mindig a konzervatívok érzik jól magukat. Kifejezetten! Tehát a depresszív alkatú ÉS konzervatív emberek érzik otthon magukat. A depresszív alatt azt értem, hogy mindig-mindig kölcsönös függésben szereti jól érezni magát. Ezért fontos, hogy a másik mit mond, a „Hagyomány…”, és akkor így, és megfelelni és rendesnek lenni (ez a depresszív). Ugye, inkább lemondok magamról, csak hogy a kapcsolatok megmaradjanak, mert félek, hogy akkor mi lesz velem? És a konzervatívot nem akarom… A ma katolikus egyházában ez így van. Tele vagyunk ilyen depresszív-konzervatív emberekkel! Mi az, amiből nagy hiány van? …

 Ezért nincs abban semmi rendkívüli, hogy ennyien vagyunk. Én egy „hiánypótló” vagyok. Én vagyok a kilyukadt Noé bárkájában a dugó. Ha az egész világ olyan lenne, mint én, akkor itt egy reverendás férfi állna, és itt lennénk négyszázan. Mert akkor abból lenne ínség. Ennek egyszerűen csak egy ilyen dialektikája van. Ezt gondolom, ezt, ezt. Ezért szomorú voltam a múltkori előadásom után. Mert túlságosan kritikus voltam. Túlságosan is… Ááá, így a mások, úgy a mások… Nem tetszett nekem. Nem. Ilyen előadásra nem járok! Ezért gondoltam, hogy most akkor ilyen normálisabb leszek máma. Egész sikerült is! Nem, az a múltkori, az nem tetszett nekem. Rossz érzéssel mentem el. Úgy töprengtem, hogy mi szakadt ki belőlem, miből jött ez a dühöngés, ez a kritizálás. De nem mondom meg. Itt még rengeteg mindent akarok mondani, tehát biztos, hogy nem fogom tudni ezt a pontot sem befejezni. Egyetlen gondolat csak ide, és majd itt folytatjuk.

Azért olyan nagyon fontos a helyes önbecsülés, mert ha van helyes önbecsülés és önértékelés, akkor nem a másiktól várom azt, hogy ő engem állandóan megerősítsen, pátyolgasson, értékeljen, értékes embernek tartson és mondjon és ilyesmi. Ha nincs helyes önbecsülés, akkor állandóan megyek abba az irányba, hogy „el kell téged nyomni”, „uralkodni kell fölötted”. Erről beszéltünk nagyon sokat a kölcsönös függés kapcsán. Ha nincs helyes önbecsülés, rengeteg mindent kell elvárnom tőled. Majd azt mondani, hogy „az egy tisztességes házastársi kapcsolat, az egy keresztény házasság, hogy én ezt a százhuszonnyolcezer dolgot elvárom tőled! Az a minimum, hogy te ezeknek mind megfelelj! És erre a kötetnyi elvárásra az Isten nyomja a pecsétet! – Dehogy nyomja a pecsétet! Te vagy bekakálva!!! Az nyomta rá az elvárásaidra a pecsétet… Most… ?? Ahol van helyes önbecsülés, ott csak annyi elvárásom van feléd, amennyi ahhoz kell, hogy a kapcsolat működni tudjon.

Egyetlen kapcsolat sem tud működni, ha annak az alapfeltételeit nem teljesítjük. Nincsen intimitás az intimitás föltételeinek a megvalósulása nélkül. Tehát ezt nevezhetem elvárásnak, de csak annyi elvárás lehet, hogy egyáltalán létrejöhessen az, amiért kapcsolatba kerültünk! És nincs több!! És hogyha az elvárásnak a másik nem felel meg, akkor nem arról van szó, hogy „Te rohadék, te szemét, te boldogtalanná teszel, te tönkreteszed az életemet, Eeeehhh!” 

(Ez a verbalitás előtti korszakomból származó előadáselem volt.) Hanem arról van szó, hogy beláttuk azt, hogy így együtt az, amire vállalkoztunk, nem megy. Alapvető feltételeket nem tudunk teljesíteni. Kész. Hmm? Jól van. Köszönöm a figyelmeteket.