Az eredetileg pozitív komplexusok hatása az életünkre

Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Ez az utolsó előtti alkalom, de utolsó abból a szempontból, hogy most még a témánkat vesszük, és valamiféle sajátos, félig-meddig való lezárás is lesz. A következő alkalomra pedig majd a kérdéseiteket lehetne hozni, ami azt jelenti, hogy most a mai alkalom alatt, miközben én beszélek, ne figyeljetek rám. Szórjátok szét a gondolataitokat a saját kérdéseitek felé. Azt kéne, hogy majd kicsi cetlin adjátok ide le. Nem kell ráírni a nevet.

Valami befejezés. Két altémánk maradt. Az egyik az, hogy nézzük meg az eredetileg pozitív komplexusnak a hatását az életünkre. Mert olyan naivul tudjuk azt gondolni, hogy attól, hogy valakinek jó volt az anyukájával való viszonya olyan értelemben, hogy komplexusosan jó - tehát, ott ragadt az anyukájánál az a fiú, vagy ott ragadt az apukájánál az a lány, és gyönyörű dolgokat tud elmondani az apjáról és az anyjáról -, ez az eredetileg pozitív komplexus azonban egy csomó árnyékkal jár. Nézzük meg ezt egy kicsit fonákjáról. Azt, amikor valakinek valami jó dolga volt otthon. Utána pedig bulvár vizekre evezünk, és belevájkálunk VIII. Henrik magánéletébe. Ott pedig azt szeretném egy picit érzékeltetni, hogy mi történik akkor, amikor valaki a komplexusaiból egyáltalán nem gyógyul ki, és az egész életét végig éli úgy, ahogyan azt a komplexusos reakciói diktálják számára. És ugye elég szabad, elég független és sok hatalommal bír, merthogy ő VIII. Henrik, hogy rajta meglássuk azt, hogy mi történik, mikor valaki gátlástalanul megélheti a komplexusos életmintáit. Ezért jó példa. Ma már nincsenek ilyen királyok. Ma már nem lehet gátlástalannak lenni, rögtön lecsukják az embert. Bezzeg a régi szép időkben, virultak a komplexusok. Aztán ennek a témának lesz egy kis vége, hogyha a bevezető nem nyúlik 1 óra 10 percesre, ez pedig az: nézzük meg, hogy a gyógyulatlan komplexusos mintáink és ösztönzéseink, hogyan hatnak többek között a házasságtörésre. Ugyanis általában azt szoktuk megint csak mondani, és valamiféle bulvárlélektan nagyon szereti azt elhitetni velünk, hogy amikor végre meg tudod csalni azt a piszok pasit, micsoda fejlődése a nőnek, mikor végre "kinövöm azt a hülye férjemet". Vagy, hogy "végre a sarkadra álltál, és otthagytad azt a béna, szerencsétlen barmot!" - aki a férjed. Egy ilyen nagyon sajátos, nagyon egyoldalú, lélektanilag motivált megközelítés szokta ezt mondani, hogy micsoda személyiség fejlődés, mikor valaki végre szeretőt tud tartani, vagy elválik. Nézzük meg ezt a komplexuselmélet felől nézve. Ez vár ma ránk.

A pozitív anyakomplexus tipikus jegyeit úgy kezdtük el mondani, hogy miközben száz éve már ragozzák, hogy a kora anya-gyerekkapcsolat, az anya-gyerekkapcsolat mennyire kihat az egész életre, aközben ma is mi egy tulajdonképpen férfikomplexusos világban élünk kifejezetten, egy feldolgozatlan férfikomplexusos világban, ahol még mindig az anyákat arra vesszük rá, hogy "valósítsa meg magát, és hagyja ott hat hónapos csecsemőjét, és végre tisztességes életet éljen, dolgozzon". Ez az irány egy férfikomplexussal terhelt világ. Ebből a szempontból a feminista mozgalmak rettenetesen kétes eredményeket érnek el. Képzeljünk el egy nőt, akinek negatív apakomplexusa van. Ezt el tudjuk képzelni, elég sokan vagytok. Ha ezt el tudtuk képzelni, képzeljük el azt, hogy egy negatív apakomplexussal jól átjárt, feminista mozgalom keretébe valakinek sikerül beágyazódnia. Mert az valójában ugyanezt ragozza, csak egy kibővített szinten. Mi történik? "A férfiak ilyenek meg olyanok, majd a nők megmutatják, mi is tudunk férfiak lenni" - ez negatív apakomplexus. Nincs rendes apaminta, nem történt jól meg a fejlődés - "akkor majd mi leszünk a férfiak, a férfiak semmit sem érnek". Akkor az illető hölgy úgy éli meg, hogy fölvirradt az értelem világosságának a napja. Végre ő a helyére került. Végre ezek a tuti feministák megmondják, hogy hogy is kell élni. Tulajdonképpen mi történik? Tulajdonképpen csak fölhangosítják, fölerősítik az ő bent meglévő, negatív apakomplexusát, majd pedig azzal, hogy teljességgel meggyőzik őt arról, hogy ő látja jól a világot, kiszolgáltatják őt a saját apakomplexusának. Miközben azzal kecsegtetik a nőt, hogy föl fog szabadulni, aközben éppen az történik, hogy kiszolgáltatódik a negatív apakomplexusának. Teljesen tudattalanul megy és még rosszabb helyzetbe kerül, mint volt. Tök mindegy, hogy úgy hívják, hogy feminista mozgalom vagy nem - most nem egy mozgalomról akartam beszélni -, hanem valamiről, ami egy mozgalomban is meg tud jelenni. Aztán hosszútávon nem látom, hogy mi haszna volna a nőknek ebből, hogy egy apakomplexusnak a markába jól benyomtuk őket. Én ezt nem látom, hogy bárkinek jó lenne. (De lehet nagyon büszkén viselni a komplexusos trikóinkat.)

Tehát, ott tartunk, hogy amennyire itt a fejünkben, legalábbis ami kultúrvilágunkban, egy-két főiskolát elvégezve közhelyszerű, hogy az anyának mekkora jelentősége van, aközben ennek a gyakorlati megvalósítása egy kicsit sem lépett olyan óriási lépésekkel előre, mint ahogy ezt gondolhatnánk 100 év alatt sem. Sőt nem is ez a trend. Egyfelől mondjuk, hogy így az anyák és úgy a prenatális korszak - ami magyarul a születés előttit jelenti -, attól még: "Csak nem képzeled, hogy kisbabát várok és leállok a cigiről? Micsoda hülyeség, ugyan már, bulizunk… " (Jó, hagyjuk ezt a papi szöveget.) Az utolsó megjegyzésem arra vonatkozóan, hogy hiába van ez a fejünkben, és pöcköljük le - micsoda közhelyszerű dolog ez az anya-gyerek kapcsolat, korai kötődés, ugyan már!-, közben pedig a természethez való viszonyunk milyen döbbenetesen problémás. Most kezdünk valami csipkerózsika álomból fölébredni: "Jé van ilyen, valami természetben élünk, jé és elfogy a levegő? Nahát, milyen érdekes! Hetven fok lesz árnyékban? Jé!" Ha valaki Nobel díjat kaphat ma azért, hogy azt mondja, hogy: "Tesókáim, a nagyon melegben nem fogunk bírni élni. Csináljunk valamit!" Erre ma Nobel díjat osztanak. Hátha ez nem a nőhöz, a nőihez való elégtelen viszonynak a tükröződése, akkor ez miről szól? Arról, hogy egy egyoldalúan férfikomplexussal elvakított világban fejlődünk.

A természethez fűződő elégtelen viszonyunk az anyához, a nőhöz, a nőieshez fűződő nem tudatos, elégtelen viszonyban nagyon jól meg tud mutatkozni. Ennek egy szeletét nézzük. Ez pedig a spiritualitásra gyakorolt hatás. Ha ma valaki megbetegszik, akkor mit szokott mondani? "Micsoda őrült szemétség! Ezt a rohadékságot, hogy pont énnekem lett ez! Hogy lehet az, mikor nekem ezer dolgom van, és fáj a fogam?" S hogyha valakinek egy kicsit komolyabb betegsége van, már az öklét rázza az Isten felé: "Istenem, miért büntetsz engem? Pont énvelem, mikor nem látod, hogy…! " Ez mit tükröz? Azt, hogy a betegséget nem tartjuk már természetesnek. Azt mondjuk, hogy a betegség Istennek valami külön, személyes, individuális büntetése. "Ha öregszem, az aztán egy micsoda egy …." Kereszteltem most egy kislányt - tudjátok, aki azt mondta, hogy az élet nagy nehézsége, hogy reggel a tükör előtt állva, nem tudjuk, hogy mit vegyünk föl -, na ezt a kislányt ezért a mondatáért megkereszteltem (na, nem ezért, de ez is benne volt), és kérdeztem a gyerekeket, hogy miért kenjük meg ezt a kislányt most olajjal? Akkor jelentkezett egy kisfiú, és azt mondta: "Hogy ne legyen ráncos!" Szóval, a legtermészetesebb dolgokat, minthogy betegség is létezik, és természetes még az én életemben is. Az öregség is természetes. Hogy meghalok, az ad abszurdum. Hogy ti meghaltok, az hagyján, ti vagytok a tömeg, ti vagytok az emberek, az ember meghal. De én?! Ezt nem is értem! Ezért mondhatta Polcz Alaine, hogy a halál pornóvilágában vagyunk. Folyik a vér a TV-ből, de most már a számítógépből is. De hogy én meghalok, az ugyanúgy egy teljességgel lehetetlen viszonyban van még itt a szívemben, mint volt 50 meg 100 évvel ezelőtt, amikor egyáltalán nem szívesen beszéltünk kultúrkörökben erről a "csúnya" dologról. Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy az élet legtermészetesebb dolgai, hogy néha egészséges vagyok, és néha megbillen az egészségem és akkor beteg vagyok. Hogy most fiatal vagyok és 20 év múlva idős leszek. Valamikor meghaltok. Ez természetes. Ebbe nyugodjatok bele. Szóval a lehető legegyszerűbb, legtermészetesebb dolgok, hihetetlenül fölháborítóvá, kiszúrássá, rendkívüli dologgá válnak itt benn, az én egyéni élettörténetemben. A spiritualitásban istenkapcsolati problémává magasztosulnak. Ott fekszik ma egy hetven akárhány éves valaki, és az istenkapcsolata megfeneklik pusztán csak azért, mert nincsen természetes viszonya ahhoz, ami természetes. Én nem azt akarom ezzel mondani, hogy személy szerint betegnek lenni az nem egy nagy szenvedés, oda kell állni a másik mellé, meg oda kell ülni. Szóval, világos, hogy ez nem egy közönyösséget jelent. Sok istenkapcsolati nehézségünk megoldódna, ha pusztán csak a természethez fűződő viszonyunk normalizálódna. Rengeteg istenproblémánk egyszerűen megszűnne. Nem gondolnánk többet, hogy ez Istennek valami külön büntetése, vagy az élet kiszúrása velem és a többi. Azért akartam ezt elmondani, hogy ma még a spiritualitásunkban is vastagon benne van az, hogy a nőivel, a nőiessel, az anyával, az anyaival való viszonyunk nem elég kielégítő. Ha elég kielégítő volna, ha természetes volna, akkor ezek is természetesen lennének bennünk. Sokkal természetesebben, mint ahogy vannak.

Nézzük akkor a pozitív, eredetileg pozitív anyakomplexusnak a tipikus jegyeit. Tök jókat fogok mondani, aztán jön a feketeleves:

Értékes és érdekes vagyok; fontos vagyok; az élet szép; van jogom élni; jó is élni; természetes, hogy megélek; van bennem elevenség, élmény, tapasztalat; betöltöm a teret; alapvető védettség, biztonság, oltalom; élek és téged is hagylak élni; élvezem az életet és megengedem, hogy te is élvezd az életet; van egy megfelelő bizalmam a világ felé; tudok birtokolni is, azért a világ valamiképp az enyém; egy kicsit te is az enyém vagy; a gyerekeket el tudjuk fogadni; viszonylag jó viszonyunk van a természethez; színes a fantáziánk, tudunk ötletelni; van némi természetes adottságunk az óceánélményre, spirituális tapasztalatokra, van egy természetes affinitásunk hozzá. Ugye, ezek tök jók így, de ez a dolognak csak az egyik oldala. Minél inkább reflektálatlan, földolgozatlan egy eredetileg pozitív anyakomplexus, annál jobban látjuk az árnyékát. Például azt, hogy az ilyen felnőttek tudnak rettenetesen önzőek lenni. Mert azt mondják, hogy az természetes, hogy te értem élsz, mert ugyanis ez az alapélményem az anyukámról. Az természetes, hogy az anyukám kielégíti az én szükségleteimet, amennyire tudja, és én kiszolgáltatott vagyok, és van egy alapélményem, hogy van egy személy, aki értem van. Ez normális csecsemőként. Gyerekként is normális, de ott már azért árnyalódik a helyzet, és annak a gyereknek szép lassan meg kell erősödni abban, hogy bizonyos teljesítményeket is várunk tőle. Tehát, hogy kezdjük őt az apa világába is bevinni, vagy hát az apa megszólítja őt, és kiderül, hogy ott már nincs mindig öntyöm-pönytöm. Hanem megcsináltad vagy nem. Jó vagy rossz. Ha ott van - bár egy kezdődő - jól bebetonozott, eredetileg pozitív anyakomplexus, akkor mindig oda lehet menni az anyához. Akkor az anyukám azt mondja: "Ez apád milyen durva, milyen szemétség, hogy azt mondta, tanulj egy fél órát naponta. A te apád egy brutális, egy ketrecharcos. Gyere csak hozzám, az én ölemben mindig megpihenhetsz! Az én ölem pihe-puha anyai öl, hát gyere kis pöttyöm." Ugye, ez éppen ott ennek a kisfiúcskának, kislánykának nagyon jólesik. Csak mi lesz vele később? Vagy az anyjánál reked, majd adja meg neki ezután is, ami neki jár, vagy rettenetesen elviselhetetlen feleségek tudnak lenni. Logikus módon. "Olyan nincs, hogy a férfi nem adja meg!" Van egy ismerősöm. Hívtak lakást szentelni. Gyönyörű lakás - a III. kerület, a hegyvidék része - ott olyan paloták épülnek..! Minden része ki van találva, hú, de szép. A férfi sápadt arccal 25 kilóra fogyva. Mondom neki: Szép a lakás. - Szép, szép. Csak a tempó sok. A tempó az nagyon gyors. A férfinek is lehet pozitív anyakomplexusa eredetileg. Szépen rávitte erre a nőre, és most a nő pörgeti őt. Ő meg melózik, gürizik, egy infarktus, két infarktus: "Nem állhatunk le drágám, még "csak" Audink van!" Szóval, az eredetileg pozitív anyakomplexusnak aztán meg tud jönni az árnyéka. Például az, hogy az ilyen ember a dolgokat nem tudja ajándéknak tekinteni. Mert természetesnek tartja. Tehát, hogyha itt van ez a kóla az asztalon, az a természetes, hogy ez itt van, tehát ez nem egy ajándék, az hogy ez itt van, hanem ez jár. Ez nekem jár. Csak ennyi?

És van, mondjuk, egy ilyen hölgy, és van egy pasi, aki egy kicsit nehezebb körülmények között nőtt föl, egy kicsit az apai világban is forgolódott, és nem tudja elmagyarázni a feleségének, hogy ez nem úgy van, hogy hozom a táskával a lóvét. Itt most kezdjük azt látni, hogy sokszor, ha valaki teljesen csak az anya világában reked, akkor hihetetlen hiányai tudnak lenni. Az ilyen ember adott esetben tud döbbenetesen kincstári optimizmussal élni. Egészen el tudja veszíteni a realitás érzékét. "A világ őt megvédi. Csak mindennek jónak kell lenni. Ez a legtermészetesebb, hogy minden jól fog alakulni." Olyan dolgokba belemegy, ami aztán tönkreteszi az életét. Adott esetben nincs reális veszélyérzete. Nem védi meg magát kellően. Ilyen is lehet.

Az agresszióhoz, a hatalomhoz való viszony egészen problémás tud lenni. Erről már esett szó. Mi az, ami iszonyúan nehezére esik egy eredetileg pozitív anyakomplexusú személynek? Minden, ami veszteség. Mert hiszen az élet alapvető és első vesztesége, hogy most nem lehet szopizni az anyukám melléből. Most nem. Hogy hatévesen már nem szopizhatok a két kisebb tesómmal együtt. Vannak olyan édesanyák - mindig összeáll a rendszer: egy év - az a minimum, két év - hát szoptatjuk, három év - hát olyan kicsi még, négy - hát a pici is szopik, van itt tej, adunk neki is. Kétes eredményeket lehet így elérni. Egy gyereket nem lehet megóvni minden veszteségtől. Azonban a pozitív anyakomplexus sokszor azt jelenti, hogy az anyám engem a természetes veszteségektől is meg akart engem kímélni. Olyan nincs, ugye? Túloltalmaztak. Egy fiút, amikor nem engedik le a haverjaival focizni, mert múltkor is abba a csúnya labdába Petike belerúgott, és állítólag a labda kemény. "Fiam, lemehetsz egy picit, de a lányokkal játsszál, és csak dobálgassátok. Hogyha valamelyik kislány orrba dob véletlenül, csak szóljál az anyádnak, majd én lemegyek és rendet rakok! Az a Tündike is, én múltkor láttam a szemem sarkából - tudod, édes fiam azért le-, letekintek oda az udvarra -, hogy az a kislány szinte eszét vesztetten, jobb kézzel dobta a labdát. Tulajdonképpen, ha jól láttam, feléd. Nagyon veszélyes." Szóval, azt sem ajánlom, hogy legyetek olyanok, mint az indián nők. Az indián kultúrában egy sajátos megoldása van ennek. Az indián kisbaba addig szopik, ameddig jólesik neki. Illetve addig, ameddig először meg nem harapja az anyja mellét. Mikor az indián kisgyerek megharapja az anyja mellét, akkor az indián anya egy jó nagy pofont lekever neki, vagy rácsap a fejére. És ettől kezdve férfi vagy nő. A lényeg, hogy "innen nem szopsz többet, te rohadék" - ez a lényeg. "Tudod, kinek a mellét harapdáld!" Ettől kezdve teljességgel váratlanul, minden előkészítés nélkül, brutálisan el van választva. Ha az illető indián kisfiú, akkor aztán annyi neki. Akkor jó keményen be van rakva az apa világába.

Tehát, eredetileg pozitív anyakomplexus - a nagy probléma: minden veszteség. Minden, amit el kellene tudni engedni. Minden, amiről le kellene tudni mondani. Minden, amit hagyni kell, vagy elfogadni, hogy az nem lesz az enyém. Vagy talán az nem jár nekem, vagy azt nem kapom meg az élettől. Tehát, az eredetileg pozitív anyakomplexusú férfiak vagy nők egyszerűen rosszak a veszteség kezelésében. Kifejezetten, nagyon rosszak is tudnak lenni. Ennek a legjobb példája, hogy azt az alapveszteséget hogy elintegetem az anyukámat, azt sem bírjuk meglépni. Már ettől a veszteségtől is az anyukám is meg akar óvni, és én is megóvom magamat tőle. Ezért a pozitív anyakomplexusú férfiak vagy nők hihetetlenül "nem tudnak" meghalni. Azt utálják a legjobban. Azt a nagy "kiszúrást"! Egyszer csak az, ami nekik mindig is volt, amióta az eszüket tudják - hogy élnek -, "ezt csak úgy? Azért azt már nem!" Tudnak rettenetesen haragudni, kikészülni. Archaikusabb kultúrákban a gyerekek tudnak sokkal hosszabb ideig ottmaradni az anyjuknál. Mi tud ennek a következménye lenni? Ugye, amiről beszéltünk, például, amikor valaki beteg lesz, akkor bemegyünk és leverjük az orvost, merthogy nem gyógyítja meg a mi szerettünket. Ismertek ilyen történeteket? Vannak bőven. Volt olyan, hogy mondták, meghalt a műtét közben a páciens és szóltak a műtétet végző orvosoknak, hogy ne arra menjenek ki, amerre a hozzátartozók vannak, mert ha megmondják, hogy meghalt, agyon fogják csapni a dokik. Az orvosok úgy menekültek ki a műtőből.

Az eredetileg pozitív anyakomplexusnak az árnyékában van az: nehezen dönt. Nagyon kedves, nagyon aranyos, dédelget, óvogat, szeretget, de dönteni… Ugye, mert a döntésben mindig ott van: ez igen, az meg nem. Nincs olyan döntés, aminek csak nyeresége van. Milyen piszokság ez! "Legyél te a feleségem, meg te is, meg te is, meg te is." Itt érdekes megfontolásaink lehetnek archaikus kultúrákról, ahol többnejűség van. Aminek az előzménye sokszor, hogy sokáig a gyerek ott van az anyjánál. Akkor meg is kíméljük fölnőttként, hogy el kelljen dönteni, hogy melyik nő. Csak kell hozzá sok marha meg juh, amin feleséget lehet venni.

Az eredetileg pozitív anyakomplexusú embereknek egy picit kevés a tartása, nem elég kemények. Nem durvaságot jelent, hanem, hogy amennyire az életben kell néha tartással élni, az nekik nincsen. Ez nehéz. Mi lehet a probléma? Belefutnak morális problémákba. Kereszteléskor szoktuk kérdezni: Ellene mondotok-e a bűnnek, hogy Isten gyermekeinek szabadságában élhessetek? - "Végül is attól függ, hogy mi a bűn. Azért ott van egy-két édes meg finom dolog. Azoknak nem. Nem lehet, hogy részlegesen mondunk ellent?" Tehát, úgy meg nehéz. Ezért a spiritualitás irányában, az erkölcs irányában, a kapcsolatok irányában az eredetileg pozitív anyakomplexus szép lassan megtermi a keserű gyümölcsét mindenhol.

Jó, erről azt hiszem, hogy ennyit tudok.

Nézzük akkor VIII. Henriket. Nézzük ezt a nyomorult gazembert! 80.000 embert végeztetett ki és két feleségét. Hitler messze túltesz rajta, de nem álltak rendelkezésére olyan eszközök. Nézzük az élettörténetét. Földolgozatlan, negatív anyakomplexus, földolgozatlan, negatív ambivalens apakomplexus és teljesen földolgozatlan, negatív énkomplexus. Azt tudjuk róla, hogy körülbelül 10 éves koráig a szülei egyáltalán nem foglalkoznak vele. Tehát, gyakorlatilag a szülei számára a kis Henrik nem létezik. Dajka nevelgeti őt. Képzeljünk el egy dajkát. Milyen viszonyban tud lenni egy dajka egy olyan kisfiúval, aki biztos, hogy nem az övé? Hogy lesz valaki dajka? Vagy van neki gyereke, nem? Tehát, a saját gyereke mellett szoptatja azt a kis "izét". Hiába kis Henrikecske, attól azért ő meg egy anya. Lehet az a következő trónörökös, akkor is csak egy idegen kisfiú, itt meg van az enyém. Ennél még problémásabb az, amikor mondjuk, az ő kisfia meghal. Mert ugye, a középkorban vagyunk. Akkor milyen dinamikája lesz ennek, hogy az én kisfiam meghalt, de itt van ez a valaki. Mondjuk, a Henrikecske számára még az lett volna a legpozitívabb, hogyha az összes szeretetét egy ilyen dajka rá tudja vinni. Még a gyerek számára ez talán a legtutibb. És ha pont az ellenkezője történik? Hogy "jó, hát szoptatom, de zsigeri gyűlöletem van, hogy ez megmaradt, az enyém meg….". Ugye, és ebben aztán minden benne lehet, "hogy bezzeg a gazdagok." Tehát, képzeljük el, hogy 10 éves koráig kifejezetten egy elhanyagolt gyerek. Leírják, hogy gyerekkorában kifejezetten dührohamai vannak. Mitől ne lennének? Képtelen a szükségletei késleltetésére már gyerekkorban is. Ez mit jelent? Egy gyerek miért mohó? Miért nem bírja egészségesen elviselni azt, hogyha az anyukája azt mondja, hogy most nem veszünk tortát az agustban, mert egy óra múlva hazaérünk és rögtön, 20 perc múlva lesz meleg ebéd. Ha valaki egy egészséges közegben nő föl, akkor ezzel az információval tud mit kezdeni. De a kis Henrik nem tud vele mit kezdeni. Miért? Mert bizonytalan abban, hogy a szükségleteit tényleg kielégítik-e. Akkor kell gyerekként iszonyat módon habzsolni mindent rögtön és most, ha bizonytalan vagyok abban, hogy egy fél óra múlva, óra múlva, másfél óra múlva meg fogom kapni, amire szükségem van. Gyerekkorban, már 10 éves kora előtt - ez a szerencsénk, hogy a királyi családi történetírók írogatták, hogy a kis Henrik milyen volt. Ha valamit nem teljesítettek neki, akkor is dührohamot kapott, már akkor is falánkságáról volt híres, ahogy a krónikák mondják. Értitek ezt? Egy gyerek nem pufira akarja enni magát, hanem azt akarja, hogy az anyukája szeresse. Ha valaki a dobostortára fanyalodik az anyja helyett a kis tejfogaival - ennél szörnyűbbet nem is bírok elképzelni! Azt látjuk, hogy 10 éves koráig - ma azt mondanánk, hogy - sokszorosan hátrányos helyzetű gyerek. Többé-kevésbé úgy nő föl állami gondozásban, hogy azért a szülei nem mondanak le róla. Mi történik ezután? Ráadásul van neki egy bátyja, Artúr. Artúr néhány - azt hiszem, három - évvel idősebb nála, az elsőszülött fiú. Tudjátok, ez mit jelent? Hogyha Henrik életét utána ismerjük, akkor tudjuk, hogy minden arról szólt, hogy elsőszülött fiú. Erről szólt a király élete, hogy fiú. Tehát, el lehet képzelni, hogy VII. Henrik, az apuka nyilvánvalóan pátyolgatja, oltalmazza a nagyfiát, aki a király lesz. Nyilván a kisebbik fia - tök mindegy, hogy mi van vele. Mikor kerül előtérbe a kisebbik fiú? Mikor meghal a nagyobbik. Értitek ezt, hogy valakinek a halála révén juthatok csak egyáltalán pozícióba a szüleimnél. Főleg az apámnál. Meg kell halnia a testvéremnek ahhoz, hogy énnekem valami önértékelésem lehessen. Utána ez a dinamika litániaszerűen ismétlődik az életében. Embereknek kell meghalni, hogy a kis Henriknek önbecsülése legyen. A testvére volt az egyetlen a krónikák szerint, akivel jókat tudott játszani. Egyetlen, akivel valami családi viszonyban tudott lenni. Ez volt a tesó. Amikor a tesója meghal, akkor ő még egy kisfiú. Még a serdülő kort éppen csak alulról, éppen csak nyalogatja. Képzeljük ezt el! Roppant ambivalens viszonya lesz tehát ezért a testvérével. A halott testvérével is. Dühös is rá. Azzal, hogy meghal a testvére, ő pozícióba kerül, de közben túl korán kerül pozícióba az életkorához képest. Képzeljétek el, hogy 10, 11, 12 évesen, miután ő már az egyetlen fiú, minden felelősség kezd egy ilyen nyomorult gyerekre rááradni. Ez nem szülősítés, hanem királyosítás. Ez még brutálisabb. Nézzük csak, hogy mi is van itt a háttérben! A bátyját, Artúrt eljegyzik Aragóniai Katalinnal. Miért? Nagyon egyszerű. Szerelemről szó sincs, tehát természetes emberi dolgok szóba sem jönnek. Spanyol-angol koalíció mai szóval. Miért kell egy spanyol nő, aki királynő? Azért kell, hogy így az angolok a spanyolokkal le tudják nyomni a franciákat. Ilyen egyszerű. Ezért van ott Aragóniai Katalin. Ő egyébként még idősebb Artúrnál is két évvel. Henriknél 6 évvel idősebb. Megházasodik az idősebb tesó. Artúr megházasodik 15 éves korában Aragóniai Katalinnal, aki meg 16. Egy év múlva meghal, ekkor kerül egyáltalán Henrik valahogy az apja közelébe. Az anyja közelébe sose került. Az apja közelébe viszont most tud valahogy kerülni. Mit talál ki az apa? Azért a spanyol-angol megdönthetetlenül szocialista barátság mégiscsak fontos, ezért aztán Katalint bezárják. Az apja kitalálja, milyen jó vicc, van egy csomó hozomány, de még nem kapták meg az összeset. Két problémája is van VII. Henriknek. Vagy a Katalinnal eddig adott hozománynak egy nagy részét vissza kell adni - ehhez nem fűlik a foga -, másfelől pedig a hozománynak egy másik részét még ígéretben tudja. Ezért egy zseniális ötlete támad. Odaadjuk a kisebbik "csávókának". Ezért bezárják a nyomorult Aragónia Katalint. A spanyol történetírók tudjátok, mit írnak? Mert a nő nem számít persze, azt mondják: Szegény VIII. Henrik, itt van 12-13 évesen és jobban van elzárva, mint egy nő! Mert, amikor az apja azt látja, hogy simán meghalt a trónörökös, akkor elzárja a fiát mindentől, hogy megóvja és tudja örökölni a trónt. El tudjátok ezt képzelni? Hogy egy teljességgel elhanyagolt fiúgyerek, anyakapcsolat nulla, az anyja aztán meg is hal, még amikor ő serdülő, annak az elején, tehát, anyakapcsolat úgy nulla, ahogy van, az apa pedig csak 10-11 éves korában vesz róla tudomást, de akkor bezárja. Mi jön ebből ki? Az jön belőle ki, hogy érdekes módon szeretik egymást. VIII. Henrik és Aragóniai Katalin szeretik egymást, azért, mert Aragóniai Katalin azzal, hogy 6-7 évvel idősebb a kis Henriknél, elkezd anyáskodni a 12-13 éves kisfiú fölött. Ez adatik. Anyáskodik, és a kis Henrik meg rácuppan a pótanyára. A kapcsolatuk klasszikusan tudattalanul komplexusos mintázatban indul. Mi történik itt? Amikor az apa kezd haldokolni, akkor a fiatal VIII. Henrik - aki akkor még csak 16 éves -, várja, hogy az apja végre meghaljon. Mert vele sincs személyes kapcsolat. Túl akar tenni az apján. Csodálja az apját - ezért mondtam, hogy vele ambivalens a viszony -, de valójában le akarja őt győzni. Alig várja már, hogy haljon meg. Nincs személyes viszony. Belobban az ödipális helyzet. Az ödipális helyzetben a kisfiú, hogy megnyerje az anyját, tulajdonképpen el akarná tenni láb alól az apját. Értitek ezt? Még ez is belobban ennek a nyomorult gyereknek az életében, aki aztán egy gazember lesz. "Hogyha az apám meghalna, akkor tudok én egyáltalán pozícióba kerülni." Mi nehezíti a helyzetet? Hogy a pápa nem engedi, hogy megházasodjon a bátyjának a feleségével. Gyula pápa. Mi ennek a következménye? Középkorban vagyunk, ezért egy udvarhölgyet beszalasztanak ehhez a nyomorult Aragóniai Katalinhoz, hogy nézzék már meg, hogy ugye biztosan szűz még. Így lehet az Egyház jogútvesztőin keresztül valahogy elérni, hogy mégiscsak a testvérem felesége az én feleségem is lehessen. Az udvarhölgy - természetesen nem akarta, hogy lenyisszantsák a fejét - megállapította, hogy Aragóniai Katalin szűz. Miközben a kis Artúr, egyébként már a nászéjszaka után hencegve mesélte egy pohár sör mellett, hogy "Spanyolország közepén jártam." Ezt a krónikákból tudhatjuk. Ilyen szófordulat nekem sosem jutott volna eszembe. Tehát, valóság-realitás - fütyülünk rá. A Pápa azt mondja, hogy nem, de miután kitalálták, hogy nem hálták el a házasságot tulajdonképpen (ami persze egy hazugság, mindegy), meghal az apa, VIII. Henrik VIII. Henrik lesz - 17 éves. 13 nappal vagy 12 nappal az apja halála után elveszi Aragóniai Katalint, és látszólag pont úgy, mint ahogy nagyon sok házasság az összes nehézség ellenére, egész jól indul. Tök ugyanaz, mint a mi életünk.

Mi történik? Az, hogy Aragóniai Katalin szereti ezt a férfit. Ez a férfi is szereti a pótanyát, mint a "szőrmajmot", és jön az első baba. Meghal. Második baba, meghal. Harmadik baba, meghal, negyedik baba, meghal. Értitek ezt? Egymás után halnak meg a gyerekek. Lányok is, fiúk is. Aztán nagy nehezen az ötödik gyerek megmarad. Nő. Utána szegény Aragóniai Katalin nagyjából negyven éves koráig próbál szülni. Szül és szül és szül, és csak az a csoda, hogy nem hal bele. De a gyerekek belehalnak. Mi ennek a következménye? Hogyha Henriknek lett volna egy természetes, picit is normális viszonya egy élő anyához, akkor talán tudta volna szeretni a feleségét. De erről szó sincsen. Nincs ilyen viszony. Tehát, ezt a nőt addig tudja csak szeretni, ameddig a nőtől olyasmit kap, ami az ő komplexusainak megfelel. Ez pedig kétirányú. Az egyik: Éljen értem! "Én kisfiú vagyok, ő az anyám, tegyen meg mindent, ahogy én szeretném." De pont ez nem teszi meg, mert nem szül férfit. Itt jön a másik rész, az apakomplexus felől, hogy "attól vagyok férfi, hogy férfit tudok nemzeni. Az apámnak sikerült és nekem nem sikerül." Nincs örököse, katasztrófa, az egész mű tönkremegy. "Férfi kell!" De nincsen férfi. Mi ennek a következménye? Meggyűlöli az egyetlen embert, aki bár komplexusos módon, de mégiscsak szerette őt, ahogy tudta. Elkezd vele szemétkedni, piszkoskodni, természetesen rengetegszer megcsalja, utána ezt már nem is leplezi, megalázza. Tehát, valami olyasmi történik néhány év alatt, ami a mostani házasságokban is különböző forgatókönyvek szerint történik. Miután a komplexusokkal nem történt semmi munka. Mikor Aragóniai Katalin közelít a negyvenhez, végérvényesen befellegzik neki. Már nőként sem túl szép, már az önbecsülése, mindene totál romokban hever, gyakorlatilag ki van készítve. Hát milyen esélye volna? Ezért aztán Henrik válni akar. Itt ez a klasszikus történet. Akkor a Pápa megint azt mondja, hogy nyet, oroszul persze. Mi történik? Henrik dühbe gurul. Rettenetesen dühbe gurul és a "nagy apát", a Pápát dobja. Miért jut eszébe valakinek az, hogy egy önálló egyházat alakítson? Egy földolgozatlan apakomplexus miatt. Leveri a Pápán, amit az apján kellett volna. "Mit érdekel engem, majd én megmutatom neked!" Végleg leszámol ezzel a "nagy apa" figurával, akkor jöhet Boleyn Anna. Annának rossz vége lesz. Ugyanis, hamar szül, de kit? Lányt: I. Erzsébet. Csak akkor még nem tudjuk, mert még akkor úgy tudjuk: a férfi számít, a nő nem. Henrik akkorra már egy totálisan a komplexusai által vezérelt valaki. Itt egy pár szót hadd mondjak a teljesen földolgozatlan negatív énkomplexusáról. Tulajdonképpen a hatalommániája, az őrülete, ahogy az egyik nőt a másik után fogyasztja, ahogy aztán a nőket megalázza. Ahogyan próbálja bizonyítani az értékét, a férfiasságát. A férfiasságát több felől is. A hatalom által, és a nők által is. Ez az egész történet akárhonnan nézzük, a szex felől vagy a hatalom felől, ahogyan általában a krónikák szoktak beszélni, a nagyon súlyosan földolgozatlan harmadik, vagyis énkomplexusról szól. Úgy vagyunk ezzel, mint ahogy láttuk Hitlernél is. Hogy embereknek kell tízezer számra meghalni, hogy az illető egy kicsit mindig aznap erősnek érezhesse magát, hogy férfinak érezhesse magát, hogy valakinek érezhesse magát. Tök mindegy, hogy ő a király. Látjátok ezt, hogy ez milyen döbbenetes? Hogy ő a király, tehát ha nem komplexusai lennének és ezek nem negatívak, hát "így is én vagyok a király, úgyis bármit megtehetek, enyém a hatalom, azt teszek, amit akarok." De nem elég: Hanem le kell fejezni, ki kell nyírni, meg kell alázni, mert csak így élhetem azt meg, hogy vagyok valaki. Katasztrófa, úgy ahogy van. Tudjátok, miért gyűlöli nagyon Boleyn Annát? A komplexus-elmélet felől értelmezve azért, mert Boleyn Anna az a nő, aki elcsábítja, elcsavarja a fejét. Boleyn Anna okos nőként kezdi, de depressziósan végzi. Depressziós lett. Ő már látta, hogy mit csinál ez a Henrikecske. Nyilván úgy végezhette volna, mint sok százan, hogy ágyasa lesz Henriknek. De azt mondta: Én a te ágyasod nem leszek. Az erkölcsre hivatkozott, nagyon okos volt. Azt mondta, hogy én csak akkor lépek a te ágyadba, ha lehetek a feleséged. Nagyon szép nő volt, elcsavarta Henriknek a fejét. Ezért nagyon szeretett volna fiút szülni neki. Nyílván azért, mert tudta, hogy Henriknél nincs jó vége annak, ha lányokat szülünk. Tudjátok, mi történt? A lány után volt egy fia, akit megszült, de halva. Tudjátok, hogy mit mondanak a krónikák? Azt mondja Boleyn Anna, mikor látja, hogy meghalt a kisfia: "Elvetéltem a megmentőmet." Ő nagyon jól érezte, hogy ez van. Utána depressziós lett, ami aztán Henriknek az összes dühét előrántotta - hogy most már aztán semmire sem vagy jó -, és kegyből ugye Franciaországból hívattak hóhért, hogy egy különösen is élesen megélezett bárddal lenyisszantsák Boleyn Anna felé. Ezt, ha analitikus füllel hallom: a nő elcsavarta a fejemet, én meg levágom. Akkor vagyok fifti-fifti.

Ezt már nem ragozom tovább, mert látjuk ezt, hogy milyen döbbenetes. Ezt az egészet azért akartam elmondani, mert ebben az élettörténetben azt látjuk, hogy valaki ezzel a három negatív komplexusával nem kezd semmit sem - merthogy kiélheti és megélheti -, akkor ebből ez jön ki. Ehhez képest azt mondhatjuk, hogy döbbenetes micsoda eredménye az emberiségnek, hogy mi csak többé-kevésbé egy-két embert szoktunk tönkretenni. Nem? Nagy eredmény. Ez kultúrteljesítmény.

Nézzük akkor, hogy mi történik - most már mivelünk -, ha komplexusainktól vezérelten megy egyszerűen csak az életünk. Nagyon ki fogom ezt hegyezni arra, hogy: háromszögkapcsolatok. Mert ezt érdemes így megnézni egyszer.

A férfi, aki anyára vágyik, mert nem szerették úgy, ahogyan ő gyerekként ezt szerette volna. Az árnyékát sem mondom a teljességnek, csak belekapunk egy-egy szempontba, hogy lássuk innen is a történeteket. Milyen választásai vannak egy olyan férfinek, aki a komplexusától vezérelten keres egy nőt, miközben őneki nem volt igazán elérhető, őt szerető anyukája. Klasszikus verzió, kell egy idősebb nő. Ugye, ez egy viszonylag egyszerű dolog. Akkor megházasodom egy nálam idősebb nővel. A másik: megrekedek gyereknek, és megszólítom a nőben az anyát. Minden nőben van anya. Mi férfiak nagyon ügyesen meg tudjuk szólítani a bennetek lévő anyát, és ti szerelemre gyúltok irántunk, de nekünk nincs kedvünk fölnőni. Csak ti ezt nem tudjátok. "Jaj de aranyos, milyen kedves, nem olyan bunkó, mint a többi pasi." Pedig csak infantilis vagyok. Tehát, az is egy verzió, hogy nem kell idősebb nő, de kell egy olyan nő, akiben nagyon meg lehet szólítani az anyát, és akkor ő majd engem pátyolgat. Ennek azonban rettenetes következményei vannak, mert neki nem lesz férje, csak rögtön egy gyereke, akit nem szült. De vannak - és most kezdünk el az izgalmasabb konstellációk felé haladni - nem jobb megoldás-e az, hogy én harmincéves vagyok, harmincöt, jófej pasi, dolgozok, karriert építek, anyakomplexusommal egyáltalán nem törődök, mert bele vagyok hullva egy apakomplexusos világba. Ki jön nekem éppen kapóra? Egy házas nő. Az pont beleillik ebbe a rendszerbe. Miért is? Mert van gyereke, mert anya. Látok egy gyakorló anyát. Van neki gyereke meg férje, de a lényeg: gyakorló anya. De pompásan fog engem szeretni. Nagyon sok férfi tehát, azért választ magának szeretőt, mert ott hihetetlen jól be tud kerülni abba rendszerbe, ahol egy élő anyával tud ő együtt lenni. Bizonyos szempontból ez VIII. Henrikre is érvényes. Mert ő nemcsak a fiatal nőket fogyasztotta, hanem a házas nőket is. Azok sokkal jobban megfeleltek az ő komplexusának. Anya kell, anya, anya, anya. Persze úgy legyen anya, hogy én lehessek gyerek, teljesítse az én vágyaim, kívánságaim, és ha nem, akkor toporzékolok. Egy szeretői viszony nem alkalmas erre? Nagyon alkalmas. Ugyanis annak a nőnek sem kell velem élnie. Ő is lehet énvelem hétvégente vagy éjszakánként jófej. Mert a dühét, a haragját azt kiélheti a férje felé. Tehát, a másik oldal neki megvan. Velem megengedi magának, hogy velem jófej legyen. Engem szeret, ezzel meg is erősítem, hogy "lám-lám tudok én jófej lenni", ezzel indirekt módon sikerül bebizonyítani, hogy "a férjem a hibás". Mert "látszik, hogy tudok én szeretni egy férfit, csak a férjem ilyen barom, azt nem lehet. Itt ez a másik, ezt hogy tudom szeretni!" Még árnyalhatjuk ezerféleképpen, hogyan tud ez összeállni. De a lényeg, hogy annak a férfinek milyen hallatlanul megérheti az, hogy egy ilyen anyát válasszon, és tök jó, ha ő tényleg az.

Arról ne is beszéljünk, hogy az a férfi, aki mindig csak szerelmes akar lenni, az egy akkora anyakomplexus, mint ide Rawalpindi. Ezt is kulturálisan jól megerősítettük. Egy szerelemmániákus világban élünk. Ez mit jelent? A szerelem megismétli az első három életév fő pszichodinamikáját. Szimbiózis, teljes eggyé válás, "énhatárok" feloldódnak. Regrediálódunk. Egy komoly regresszió a szerelem, és átéljük azt a szimbiotikus anyacuccot, amit vagy átéltünk, vagy nem. Ha énnekem pozitív anyakomplexusom van, akkor azt mondom, nekem mindig az kell, amit az anyámmal éltem meg. Tehát szeretőről szeretőre megyek. Mert mindig csak addig akarok együtt lenni egy nővel, ameddig ez a szimbiotikus egy-két éves teljes összeborulásunk tart. Mert ez emlékeztet arra, ami az én anyámmal való viszonyom. Ez a férfi tehát nem ragadt teljesen az anyjánál, de ott ragad annál az első néhány életév-élményénél, amiről nem tud lemondani. Amikor négyévesen meg hétévesen kellene léteznie a felesége mellett, akkor illaberek-nádak erek, már akkor hol van ő? Keresi az újabb szerelmet. Két szerelem között meg szenved. Ilyenkor valójában látjátok, hogy a komplexusvezérelte férfi igazából nőket vált. Mert egy élményhez tapad, valójában nem a nő kell neki. Téged nem is lát. Neki az az élmény kell, amit az endorfinból belobbant az agyában.

Nézzük azt a férfit, aki úgy dönt - mondjuk egy negatív komplexus alapján -, hogy a nők piszok "kocák", és akkor a pasi mást sem csinál nőről-nőre járva, mint az anyját bosszulja meg. "Nem szerettél, akkor majd én megmutatom, hogy én bármelyik nőt megszerzem, és jól kicsavarom őt." Nincs földolgozva a negatív anyakapcsolat, s az összes nő, aki az útjába kerül, az aztán jól megjárja.

Nézzük meg a férfit, aki apára vágyik. A férfi, aki apára vágyik, ha a kezdetek-kezdetén van az elakadás ebben a történetben, akkor homoszexuális életvitelű lesz. Akkor mindig lesz mellette egy apa. Bár ő is férfi, de egy másik férfi jelenléte által kapja meg azt, amit nem dolgozott föl. Akkor tehát kell mellé egy férfi, akivel együtt tud élni. Ne értsétek félre a szót - ebből a szempontból ez a legtermészetesebb megoldás. De itt akkor pusztán csak a természet működik, semmi más nincs benne. A másik, amikor bizonytalan vagyok a férfiasságomban, mert nem tudtam megerősödni az apám mellett a férfivilágban. Akkor mit kell tennem? Hát, hódítani. Akkor a férfiasságomat kell nagyon sajátosan bizonyítani, mert abban vagyok bizonytalan. Akkor tök mindegy, hogy házas vagy sem - sőt most jön a pszichodinamikának az izgalmasabb része -, az a nagyobb poén, ha neked van férjed. Egy olyan nőt megszerezni, aki szabad, az a kevésbé poén. Az a tuti, hogy skalpokat kell gyűjteni. A házas nő sokkal nagyobb skalp. Azzal sokkal jobban tudok bizonyítani két dolgot: az egyik, hogy férfi vagyok, a másik, hogy "látod apám, nálad is jobb pasi vagyok!". Mert ott van egy férfi, aki most legyőztem. Tehát itt nemcsak a nőről van szó, hanem a férjéről is, akit ezzel sikerül legyőzni. Itt pedig egy földolgozatlan hatalmi birtokló történet van, tehát földolgozatlan apakomplexus is van. "Az a kis béna, az a kis hülye." (már hogy a férje a nőnek)

Most belenyúlunk egy óriási nagy rendszerbe. Mi történik akkor, hogyha a férfi az édesanyjának a társa volt? Szülősítésben részesült - válás, minden -, nagyon könnyű, hogy egy anya meghívja társszerepbe a saját fiát. Akkor kell nekem egy olyan nő, aki házas, akinek már van férje, és én pontosan abban a szerepben vagyok, mint gyerekkoromban, hiszen akkor is volt az anyám, akinek volt férje: az apám, de közben én egy nagyon sajátos szerepbe kerülhettem, mert a szüleim vagy elváltak, vagy megromlott a kettejük között a kapcsolat. Ezért én a gyerekszerepből fölkerültem az anyám társa szerepébe. De a családi rendszer úgy működik, hogy azért én tudom, hogy az anyámnak van valakije, az nem az én helyem, de közben arra a helyre kerülök. Tehát van egy disszonancia. Nem az én helyem, de mégis ott vagyok. Ez a szerető pozíció. Tudom, hogy neked van férjed - minthogy tudtam, hogy az anyámnak van férje, de mégis én vagyok ott, azon a helyen, és én ezt megszoktam. Tehát nekem ez a normális. Ebből egy férfi akkor miért akarna kikerülni? Egy férfi ebből a pozícióból nem akar kikerülni, mert neki ez a normális. Ez csak ismétli azt a dinamikát, azt a komplexust, amit megtanult. A nők meg szoktak csodálkozni, hogy "miért nem vesz már el?". Azért, mert ezt a lépést az eredeti családban sem lehetett megtenni. Egy nagyon komoly tabuval van tiltva: nem vehetem el az anyámat. Tehát, amikor egy nő egy ilyen összefüggésben reménykedik, akkor nem látja azt, hogy a férfi azért nem veszi őt el soha, mert ez mélylélektani szempontból az anyámnak a feleségül vételét jelentené. Az azért mégiscsak durva.

A férfi, aki eleve anyát választ társul. Elsősorban anyát választ társul és nem társat. Minden férfi anyát is választ magának, ez világos. Mert minden férfiben van egy gyerek, nyilván kell neki egy anya. De amikor elsősorban anyát választ! Mi történik ilyenkor? Van egy feleségem, aki azonban elsősorban az anyám. Vannak a gyerekeink, ez még jobban megerősíti a feleségemet az anyaszerepben. Ezért aztán én férfiként, mit látok? "Itt élek az anyámmal meg a közös gyerekeinkkel." Mi az, amim nincsen? Feleségem. Éppen feleségem nincs. Tehát kell mellém egy nő. Mert az anyámmal élek, aki egyébként is napi huszonhárom óra ötven percben van anyaszerepben, az az evidens, hogy ezt a rendszert ki kell egészíteni egy nővel. Tehát, mi ennek a rákfenéje? Itt persze a szerető az megpróbálja esetleg megbillenteni a kapcsolatot. Majd mikor a nőről beszélek, kiderül, hogy nem minden nő akarja megbillenteni a kapcsolatot, de hogy miért, majd azt megpróbálom elmondani. Ha a nő megpróbálja megbillenteni a kapcsolatot, akkor mit csinál az a nyomorult férfi? Leválás helyett, elválik. (Erre ma jöttem rá. Micsoda frappáns szójáték!) Nem leválik az anyjáról, majd leválik az anyakomplexusról, majd elkezd dolgozni az eredeti feleségével, hogy végre férj-feleség legyenek, hanem elválik, és folytatja az egészet ugyanott, ahol elkezdte. Mert a szerető is anyaszerepbe fog kerülni, mert azzal nem csinált még semmit. Akkor jönnek válás után, "hát egy-két év, és érdekes, jönnek elő ugyanazok a nehézségek!". Sokszor ilyenkor ébrednek föl emberek. "Talán most már annyira vakon nem mondhatjuk magunknak azt, hogy…. Itt azért már valami nem stimmel!"

Most a férfiről beszéltem, és ugyanezt meg szeretném tenni a nőről. Hogy egy nőnek miért éri meg házasságtörni, háromszögkapcsolatban lenni és egyéb érdekes pozíciókba kerülni. Miközben az egész nagyon kétesen nevezhető fejlődésnek.

Most befejeznénk, és hogyha van kérdésetek - kis cetlik név nélkül - gyertek, hozzátok ki, és akkor az lesz a következő alkalommal ezt a néhány percet leszámítva.