A nő szülőkomplexusa, kérdések és feleletek

2008.05.27.

Megosztom
Elküldöm


Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Ez az utolsó alkalom – legközelebb szeptember 3. keddjén találkozunk.

Mindig így csináljuk. Május utolsó keddje a vége, és szeptember 3. keddjén kezdünk.

Ezt azért mondom, mert olyan nehéz nektek. Szeptemberben elkezdtek üldözni. Hol, mikor kezdődik?! Ez egy lehetetlen helyzet. Szeptember 3. keddje.

Kaptam kérdéseket, 16-ot. De előtte még be kellene fejeznem azt a rövidke valamicsodát.

Ha a komplexuselmélet felől tekintünk a háromszögkapcsolatokra vagy a házasságtörésre vagy a válásra, akkor milyen következtetéseket mondhatunk. Már csak azért is, mert a hétköznapi logikánk azt mondatja nem egyszer velünk, hogy azzal hogy „most már a második férfival élek”, „a harmadik nő a feleségem”, ez valamiféle fejlődést jelent. Legalább ugye a nagy számok alapján...

Mégiscsak a harmadik. Hogy fejlődés-e vagy nem?

Nem egyszer inkább éppen ellenkezőleg azt látjuk, hogy volt az illetőnek egy heroikus kísérlete arra, hogy ne egy komplexusos kapcsolatban próbáljon élni. Nem tudta, hogy mit kell csinálni, amikor előjött a komplexusból mindenféle nehézség. Hagyta az egészet a csudába és átadta magát a komplexusának.

A férfira vonatkozóan már beszéltünk, és most jöjjön a nő. (02:00)

Nagyon egyszerűen.

Hogy mi történik akkor, ha egy nő nem dolgozik a komplexusával (VIII. Henrik szerűen), hanem olyan tudattalanul mennek csak előre a dolgok.




1. A klasszikus felállás. Kell egy idősebb pasi. Ez egy igazi klasszikus!


Ennek a vágynak vannak igen termékeny korszakai.

5-6 évesen nagyon előremutató dolog: szerelmesnek lenni az apuciba. Nagyon szép.

Serdülőkor, utolsó föllángolás: azért az apám mégiscsak az összes pasinál jobb fej!

S ha tényleg van egy viszonylag normális apukám, akkor a nőnek a fejében megfordul, hogy „Hát azért nem lesz könnyű azért egy ilyen ürgét. Azért jól meg kell nézni. Azért jó fej az apám.”

Ha ennél többet gondol az apjáról, az már komplexus.

Ha azt gondolja, hogy „ó, hát az apám annyira zseniális – hadd maradjak még egy kicsit itthon!” Az már akkor sok.

Hogyan tudunk kikerülni ebből a csávából (mármost nem szabadon, hanem) komplexusvezérelten?

Hát egyszerűen úgy, hogy kell egy idősebb pasi. Az idősebb pasi... Mit mondjunk róla?

Lehet, hogy ez egy olyan apafigura?!

Nem! Nem, nem, nem. Nem, ez csak véletlen.

Mondom akkor a verziókat.

Megházasodom egy korombeli pasival: egyszerűen nem elég érett...

Miközben úgy együtt vagyunk, rájövök, hogy nem elég tuti.

Nem elég férfias. Nem elég apaias. Nem elég, nem elég...

Nem elég! Ez az!

Aztán 1-2-akárhány év. Hagyjuk ezt, vagy ne hagyjuk... Vagy válunk vagy nem válunk. De azért egy kis kacskaringó egy idősebb pasi felé.

Főnök. Főnök főnöke. Főnök főnökének a főnöke.

Vagy elválunk, vagy nem de mindegy.

Lehet, hogy valaki leegyszerűsíti ezt az utat: rögtön egy idősebb pasi.

(Kedvesen nevetsz, hát miért?)

Van ilyen, nagyon gyakori.

Mi ebben a jó? Hát nem mindig a fonákját nézzük. Mi ebben a jó?

Hát... elmondaná valaki?

Dehogynem! Hát ezt tudjuk magunktól is.

Oltalom a szőrös karjai alatt. Biztonság a domborodó mellén. Mit tudom én.

Mondjál még adalékokat! Jó, jó, nem te, nem...

El tudjuk képzelni.

Ezzel nincs komolyabb nehézség, ha most több szempontot szeretnénk érvényre juttatni, például az erkölcs szempontját is.

Lehet élni egy idősebb pasival, nincs ezzel semmi probléma.

Az a kérdés, hogy van-e szex. Ez nagyon nagy kérdés.

Ha nincs, akkor … ajjajjjaj... az már nagyon ott van. A negatívban. Az gáz. Az nehéz.

Ha van szex – na. Miért ne. Nem kell mindennek nem tudom én milyennek lennie. Ha van szex – éljenek boldogan. Éljetek boldogan! Akkor ezzel tulajdonképpen miért volna bármi probléma is?

Nincsen.

Mindaddig, amíg a nő föl nem ébred csipkerózsika-álmából. Ez vele a nagy nehézség.

És a nők föl szoktak ébredni? Manapság a nők fölébrednek a csipkerózsika-álmukból.

Egyszer csak fölébrednek a hitvesi ágyban, és azt mondják: „Te jó ég! (szuszog) Ezt a törvény is tiltja!”

Lehet azt, hogy valaki egy életen keresztül fönntartja. Hogy jó nekem, hogy az apámmal kapcsolatos dolgokat átvittem egy idősebb pasira, és most ezt vele megélem. Jó ez nekem. Látok én ezt-azt, hagyjuk; visszarakjuk. Nem tudom én...

Lehet így élni. Ha valaki ezt bírja.

Az esetek többségében a nők nem bírják. Nem bírják. Előbb utóbb – ajjajajj – mi történik?

A belső dinamikája a helyzetnek az, hogy akkor éppen a férjemről kell leválnom.

Tehát az apámtól nem váltam le, hanem mindazt, ami az apámmal kapcsolatban volt, azt egy az egyben átraktam egy másik férfira, és ott éltem tovább.

Tehát valójában nem váltam le, hanem személyt váltottam.

Az nagy különbség. Nem leválás, hanem átváltás.

És ezzel a másik személlyel akkor élek-élek-élek, és egyszer csak előjönnek az apára vonatkozó dolgok. Hogy hát le kéne válni!

Itt akkor az egy nagyon nagy nehézség.

Az egyszerűbb megoldás, hogy otthagyom. Kétségkívül ez az egyszerűbb.

A nehezebb megoldás, hogy belső szabadságra jutok.

Hogy nemcsak a természet adta utat járom.

Ha a természet adta utat járom, akkor válok. Akkor az „apámtól” elköltözöm. Hagyom, nevelje föl a „testvéreimet”. (Akik a gyerekeim.) Ezt most nem mondom tovább. Vagy elviszem őket.

Ez az egyszerűbb.

A nehezebb, a combosabb, hogy azt mondom: „Miért ne lehetne egy életre szólóan?”

Nehéz. Mert ott van a pasi is.

Gondoljátok, hogy véletlen, hogy egy öreg fószernek pont te jössz be?!?

Most nézzük meg arról az oldalról. Az pont véletlen. Hajjajj.

Nehezen fognak elengedni. Nehezen.




Most akkor ugrunk – lólépésben megyünk.

Ha egy idős valaki egy fiatal nőt talál magának, akkor – akármilyen furcsán is hangzik – ez a teljesen tudattalan anyatörténet. Jaja.

Mert hogy néz arra az idős férfira ez a 17 (vagy 21) éves diákja?

Csodálattal, hódolattal, rajongással. Hódol a nagy eszének, a nagy fejének, a ...

És – ez szerintetek miről szól, ha egy férfiember rácuppan a hódoló, csodáló tekintetre? Ez miről szól? Hát, ha ez nem az anyáról szól, akkor miről szól?

Arról, hogy minden kisfiúnak arra van szüksége, hogy az anyja ezzel a csodálattal, ezzel a megigézett tekintettel nézzen rá. „Micsoda kis vasgyúró az én kisfiam!”

Ez teljesen oké 8 évesen. Na de 58 évesen? Itt van egy pici lelassulás!

Ajjj, Feri! Most az empátiát otthon hagytam eddig. Majd mindjárt küldöm (vagy húzom).

Nem akarok én senki...

Arról akartam itt szólni, hogy azért nehéz akkor a nőnek, mert a pasi föltehetőleg nullán áll az anyjára vonatkozó történet feldolgozásán. Azért egy 50 éves férfi már nincs a toppon. Hogy azt mondja: "Eddig kihagytam a személyiségfejlődést, de most – rákapok."

Hááát. Ritka. Sokkal egyszerűbb egy fegyvert venni a kínai piacon. Egyszerűbb. És csak egy kicsit drágább. Ha hosszabb távon nézzük, nem is drágább. Egyrészt a terápia sokkal drágább, másrészt a börtönben megadják a cuccokat, ami köll. Ráadásul még nem is drágább...

Most ilyen marháskodva mondom, de átment, ugye? (12:23)

Ez hallatlanul (oda-vissza) nehéz nagyon.

Azért is klasszikus, mert – amiről sokat beszéltünk már – még mindig olyan kultúrában élünk,amely egy nő önazonossága jobban függ a férfitől és egy férfival való önazonossága, amely (ilyen értelemben) nem függ annyira egy nőtől. Ezért ez egy fő áram.

Megyünk, nézzük... Mert annyi kérdés van! 16.




Mi történik, ha ez a nő átesett egy szülősítésen? (Olyan jó, hogy itt is már komplexen látunk, összetetten; mert sok-sok év anyaga van már itt a tarsolyunkban.) Mi történik akkor, ha ez a nő otthon az apukájának a társa lett?

Az apukájának az „anyukája” lett?

Ez gyerekkorban nagyon könnyen megtörténik. Miért ne történne meg könnyen?

Az anya (a feleség) szép lassan rááll a gyerekekre. Ez klasszikus, ugye? Mert (az elején) sokkal könnyebb a gyerekekkel nem-tudom-mit csinálni, mint a férjemmel való kapcsolaton dolgozni.

Az tuti, hogy az általában sokkal evidensebben megy. Ezért a férfi és a nő eltávolodnak egymástól, és a férfi tulajdonképpen egyedül marad. Nemde? Ott van egy egyedülálló pasi.

Most vagy becsajozik, akkor – kívül megkapja.

Na de ha nem csajozik be, és rendes az a pasi, akkor nyúl a legidősebb lányért.

A szónak most nem fizikai értelmében. Vagy úgy is. (14:25)

Mi történik akkor?

Akkor a lány hihetetlenül élvezi, hogy egy nagyon sajátos pozícióba kerül. Minden lány érzi azt belül, hogy micsoda nagy dolog! Nemcsak hogy királykisasszonya vagyok az apukámnak, hanem mintha tudnám az ujjam köré is csavarni! Az apukám mintha velem szívesebben beszélgetne.

Milyen érdekes – az anyámmal balhézik, de rám milyen más szemmel néz! Egyszer-egyszer ki is önti nekem a szívét.

Jaj, de szép az élet! Milyen fontos ember vagyok!

Csak éppen most kapta be a kukacot. Mert éppen most vált az apukájának a társává. Sajna.

Ennél még rosszabb, hogyha … válhat simán egy ilyen „gondoskodó” nőcivé.

Ugye a férfiról nem gondoskodik senki, mert az anya a gyerekekről gondoskodik. Ezért a legidősebb lány elkezd gondoskodni az apáról. „Anya” lesz.

Erről hónapokat beszéltünk, most csak ide akartam hozni.

Mi következik ebből? Például az, hogy ez a nő azt mondja:

Hát én egy egészen kivételes, rendkívüli valaki vagyok! Simán kipöcköltem az apukám feleségét a pozíciójából! Hát akkor ide nekem egy házas pasit! Ismételjük csak meg azt a dinamikát, amit én megtanultam otthon? Hogy van egy pasi, aki nem szabad, de én simán ott tudok lenni a toppon. Csak fölveszem a toppom. (16:21)

Utolsó alkalommal... Mit vártok tőlem? Elsőáldozás volt vasárnap. Ki vagyok purcanva.

Ez mondjuk egy verzió. De megsejtettétek, hogy milyen sajátos dinamika van mögötte?




A másik, ha például szülő szerepbe került az a lány. Mit csinál egy szülő szerepbe került lány? EKKORA anyai szíve van. Ekkora.

Szerintetek egy 20-25-29+ éves nő fog találni szomorú férfit? Csalódott férfit? Akinek éppen olyan rossz a házassága. Pont olyan rossz... És egyszer a vállamra borul, mikor elgyöngül – pedig egyébként olyan erős!!! S az én vállamon el...pityergi magát: „Ha tudnád, hogy mi milyen rosszul élünk! Pedig milyen szép volt minden. Most egyedül vagyok.”

Mit csinál egy anya szerepbe került, egy szülősített 23 éves lány? Na mit csinál?! Tüdü! Tüdü!

Az egész komplexus úgy beindul, ahogy csak kell. Hát ez a hívószó! S akkor ezt az idős férfit ő meg-megvigasztalja, megpátyolgatja, csak most már nem öt éves, meg 15... naná, hogy a szexualitás kikerülhetetlenül megjelenik.

Olyan hihetetlen tudatlanul, mintha elhúznák, kerülnek bele nők ezekbe a helyzetekbe. (18:30)




Mi van akkor, ha az apám elérhetetlen volt? Ilyen is van.

A rosszabbik forgatókönyv szerint (ebben a témában, amiről most beszélünk) rákattanok egy elérhetetlen pasira. Vagyis egy házasra. Mert nekem éppen az a zsigeri tapasztalatom, hogy egy elérhetetlen férfi után vágyódom. Ez az apám volt Ha ebből kigyógyulnék, akkor találnék egy magamnak valót, hozzám illőt.

De nem csinálok ezzel a komplexussal semmit, ezért ösztönösen vágyódom arra a pasira, aki „elérhetetlen”. Szerintetek ma egy házas férfi elérhetetlen? „Igen!” Hát, szóval... Ezt meg ismerjük megint csak.

És a nő egyszer csak... Nagyon érdekes dolog. A személyiségfejlődése szempontjából valami fontos élményt él át: „Végre elértem az apámat!” Ez a belső dinamikája.

Nagyon értjük, hogy ha énhozzám jön: „De atya! Hát itt érzem belül! Hát ő az IGAZI! Ő AZ I-GA-ZI! Hát egy misztérium, ami közöttünk van! Olyan egymásra találás... Ez a mai fiatalok annyira bénák!! Ezek mind annyira gáz! Hát hogy!??! De ez a férfi!!!”

Aztán ennek lehet mindenféle ilyen kultúrkeresztény böffenetet is adni.

„Most mondd meg, hogy az Isten miért pont őt adja nekem?!”. Igööön?

De hát aki egy életen keresztül vágyódik az apjára, akit nem tud elérni; majd ezt a vágyát ráteszi egy férfira, aki elvileg elérhetetlen, de ő most ezt megszerzi – hát naná, hogy ő a mennyország talpát nyalogatja! (Utolsó alkalom.) Nemde teljesen érthető?

Annyira értem. Az összes élményét pontosan értem. Érzem. Igen, igeeen! De attól ez még semmi más, mint egy nagyon sajátos lépés a személyiségfejlődésben, és annak (bizonyos szempontból) a katasztrófájában. Most elért valamit, és akkor mi lesz? Amit elért, attól ötször nagyobb bajba került.

Mennek az évek, mit tudom én, mi van. Az elakadás nagyon sajátosan nagyobb lesz.

Tudok még ilyen szörnyűeket, várjatok.

Itt jön be a pap. A pap ennek klasszikus esete.

Ezt a szemináriumokban, a papnevelő intézetekben nagyon kellene tanítani.

A pap az IGAZI nagy elérhetetlen pasi. Az igazi nagy skalp! Az igazi, igazi!

Egy papra nagyon sok szempontból rá lehet startolni. Bepusziljuk a spiritualitást, egy apát, egy elérhetetlen apát, egy nagyon gondoskodó apát, egy csúcsszuper... (mit tudom én. Hát, már aki... Tessék? Ó...)

Mi, papok, nem vagyunk erre felkészülve. Hát mitől lennénk? A saját komplexusainkkal sem vagyunk felkészülve. Nem. Szeminárium. Vagy, ahogy mondják: a(z áldott) Szemenárium! Hát ott erről kellene csacsogni. (Szoktam is – ha engedik.)

Úgyis kérdés volt. Feri, mondd már el végre, hogy miért rúgtak ki abból a Szemenáriumból? (16. kérdés, ott van.) Komolyan veszlek benneteket – ráadásul most már hárman is kérdeztétek; ez csúcs. Eddig volt, aki úgy ügyeletesen kérdezte, de most már... hárman is. Volt, aki kedvesen azt kérdezte: lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem tudom, hogy miért is rúgtak ki. Lééégyszi, mondd el!

Mindenképpen. Ha...

Na, jó.

Egy mondatot majd erről szólok. (Már hogy nem.)

Mi van akkor, ha egy nő egy anyára vágyik?

(Tehát nem az apatörténet, mert a klasszikus komplexusos történet, ami elsősorban a nőt igazgatja.) Hát, az esetek kis százalékában leszbikus lesz. Az nagyon jó módszer arra, hogy az anyával, a nőivel, a nőiessel együtt lehessen élni. A probléma vele az, hogy nem magamból hozom elő a nőt, hanem találok egy másikat, akivel kapcsolatba kell kerülnöm ahhoz, hogy „a nő a nőiessel” együtt tudjak lenni. Ez az alapvető dinamikája. Sokkal nehezebb egy nőnek, aki nem találja magában a nőt, megtalálni a nőt, mint hárommilliárd emberből valakivel összeköltözni. Sokkal nehezebb!




Hát aztán, férfit arra használni, hogy gyerekem legyen... Vagy pedig: férfiakon bosszút állni. Ezek is mennek, mint a déli busz.

Erről ennyit.




És akkor gyorsan a kérdések.

Legalább négyen kérdeztétek: mi a gyógyulás útja a komplexusokból?

Azt lehetne mondani (most öt perc alatt elmondom). Mindenkinek van...

Virginia Satir, meg... sokan kérdezik, hogy „Tényleg van nekem? Mindenkinek van?”

Virginia Satir okosságát ne felejtsük el. Két kérdés van. Mi van a kondérban, és mennyire van tele?

Komplexusa mindenkinek van.

Anya-apa komplexusa mindenkinek van (nehogy má te mindent földolgoztál, nyuszifül).

A kérdés az az, hogy mennyire van tele, mennyire pozitív, mennyire negatív, és hát hogy mi van benne: hogy negatív a tartalma vagy pozitív. Kaját főztek-e a kondérban, vagy trágya van-e benne.

Ez a két kérdés. Hogy mi van benne és mennyi? (26:23)




Jött hozzám egyszer valaki. Azt mondja:

„Feri atya, én nem értem... egyszer elmondtad, hogy ahhoz, hogy a személyiségfejlődésben komoly dolgok történjenek... az első komoly dolgokhoz 2-3 év, és hogy úgy valami, az meg egy olyan tízes. És hogy itt sokan nevettek. Miért nevetnek?”

Ugye, ő már tud valamit. Ezt tudom mondani. Néhány hónap alatt is nagy élményeink tudnak lenni.

Egy-két év az a minimum, hogy komoly áttörések legyenek, de hogy úgy valamennyire..., az egy tízes. Miért volna gyorsabban?

Most képzeld el, hogy 20-25-30 éve az agyad, az agysejtjeid, az idegrendszered, a neuronhálózatod – mindened valamire be van állva. Minden valahogy már kapcsol és fut végig és megy és megy és megy és megy. Hát mitől lehetne ezt két hónap alatt átgyúrni?! Abszurdum!

De néhány hónap alatt már egy-egy villanás van. A nemjóját! Itt most valamit észrevettem! Á!! Ezt most tudtam egy picit másként csinálni!

Ilyenkor, tudjátok, megyünk az Augusztba és vesszük a tortát. Pici változás – óriási siker. A legkomolyabban! Meg kell ünnepelni minden picit! Mert látod, ilyen léptékben... Hát a természet részei vagyunk. Naná! Ez ennyibe telik.

Ráadásul a gyerekkori dolgokra épülnek rá a későbbi dolgok. Tehát minél korábbi az elakadás, akkor … az összes, minden-minden-minden arra épült rá. Hát, tízes. De már elkezdtétek!

Aztán, ha ennél többre vágytok, akkor olvassátok el A személyiség születése című könyvet. Van két nagyon szép mese. Nagyon tündi-bündi mese. Abban van nagyon szép válasz erre. Azt vegyétek meg.

Aztán (most ha mégiscsak akarok valamit mondani, hogy most akkor hogy is, akkor nagyon egyszerűen azt lehetne mondani: ha valakinek erős pozitív komplexusai vannak, neki veszteség-földolgozni kell megtanulni. Gyászolni, elengedni. A pozitív anya-, pozitív apakomlexus azt jelenti, hogy túlságosan is ragaszkodom ahhoz a jóhoz, ami azonban most már akadályává vált a felnövésnek, a párhuzamos kapcsolataimnak, házastársi kapcsolataimnak (többes számban mondtam, hallottátok? Jo) a gyerekeimmel való kapcsolataimnak – tehát akinek pozitív van: veszteség-feldolgozás. Gyászolás, siratás, leválás, beledöglés. Ilyesmi. Nem adják olcsóbban. Én legalábbis ilyet nem tudok. Ha valaki tudja, hogy olcsóbban adják valahol, szóljatok. Én is beíratkozom.

Ha valakinek negatív komplexusai vannak, ott: integrálás az énbe. Ez mit jelent?

Negatív komplexus = egy csomó fájdalom, sérelem. Azt általában az ember elhárította magától valamilyen módon. Az ént védjük ezektől a traumatikus dolgoktól. Ugye, és ezek a személyiségben külön léteznek és élnek. (30:03)

A cél (annak, akinek negatív komplexusa van) az, hogy ezekkel valahogy kezdjen találkozni. Szörnyű, elviselhetetlen. Ebbe is beledöglünk.

Mindegy tehát, hogy pozitív vagy negatív – mindenképpen beledöglünk. BE-LE-DÖG-LÜNK.

Mert az énnek – annak az énnek, ami valahogy sikerült, hogy föl tudjon nőni – annak el kell tűnnie. Egy másik én kellene, hogy kifejlődjön; persze ennek az énnek a talaján.

De hát ténylegesen... ilyen élményünk kell, hogy legyen. Ez a logikus. Hogy beledöglöm. Ez azt jelenti, hogy most történik; most jön valami új! Azt beledöglés nélkül nem lehet.

Egy rosszul épített épületet kár tatarozni. Alapig nyomni kell visszafelé. S akkor az ember beledöglik. S tí-ri-rí-ri-rí: elkezd jobb lenni.

Tehát, akinek negatív van, ott az élményre van szükség. Olyan dolgoknak az érzelmi átélésére, amelyeket nem élhettünk át akkor, amikor velünk történt, mert olyan szörnyűnek éltük meg. Vagy pedig átéltük, de annyira fájdalmas volt, hogy bezártuk. Mert akkor nem tudtunk vele mit kezdeni.

Mint A kékszakállú herceg várában, ki kell nyitogatni az ajtókat. S elővenni olyasmit, amiket azért zártunk be, mert nem tudtunk még vele mit tenni. De már most felnőttek vagyunk. Most már tudunk vele valamit kezdeni, mert nem vagyunk annyira kiszolgáltatottak. De közben persze a komplexusos személyiségünk tiltakozik ez ellen, mert még mindig azt gondolja, hogy olyan védtelen, mint gyerekkorában. És hogy bele fog dögleni.

Nagyon egyszerűen ezt tudom mondani.

Az egyiknek sírni kell megtanulni, meg a másiknak is.

Egyébként ilyen apa-anya történetre szinte mindenfajta terápia jó. Mert mindig itt kezdődik. Tulajdonképpen mindig mindig... Mindenféle terápia... a pszichodráma, menjetek. Menjetek akárhova. Az jó lesz.

Mondok egy viccet. Belefér az? Ajajajajajj. Gyorsan egy vicc.

Megy a fiatal férj a rabbihoz. „Jaj, rabbi, nagyon nagy bajban vagyok! Mert nemcsak fiatal férj vagyok, hanem apa is. Ott vannak a gyerekek – picik még. Ott van a feleségem. És amikor hazamegyek, mindenki engem akar. Hát most melyikhez menjek oda először? A gyerekekkel játsszam egy kicsit, mert úgyis le fognak feküdni, vagy pedig a feleségemhez, aki úúú, húzta a rabigát egyedül?”

A rabbi elgondolkozik. „Menj csak a gyerekekhez. Ők a jövőőő.”

Elmegy. Három nap múlva jön:

„Jaj, rabbi, rabbi! A feleségem akkora balhét csapott. Ez nem jött be!”

A rabbi elgondolkodik. „Hmm. Hát mégiscsak a feleséged az életed társa. A párod, akit szabadon választottál. Menj csak a feleségedhez először.”

Elmegy. Három nap múlva teljes összeomlásban: „Rabbi! Rabbi! Hát a gyerekek akkora rajcsűrt csináltak, szétrúgták a házat – ez nem jött be.”

A rabbi elgondolkodik. Azt mondja: „Tudod mit? Keresztelkedj ki!”

„De hát itt egy rendes zsidó emberről van szó! Hát rabbi! Ettől megoldódik a probléma?!”

Mire a rabbi azt mondja: „Hát a tied nem, de az enyém igen!”




Ez volt tehát az, hogy mit csináljunk a komplexusainkkal.

2. Csak pozitív és negatív komplexus van? Vagy van vegyes komplexus is?

(Tudjátok, mint régen a Balcsinál: csak vegyes volt. Összekötötték a két kart, és csak csoki-vanília volt egyben. De utáltam ezt! Itt is a diktatúra fagyos, hideg lehelete ért el. „Csak vegyes van.”)

Vagy hogy változnak-e a komplexusok?

Ugye erről tettem egy óvatos megjegyzést, hogy természetesen senki sem tiszta eset. Senki. Tehát olyan nincs, hogy valakinek van egy „BÖHÖM nagy anyakomplexe”, és semmi más. Mondom a szépségét, a mélységét ennek a történetnek.

Ugyanis ha énnekem itt tudatosan (már hogy az élet gyakorlatában állandóan, tapasztalás-szerűen) van mondjuk egy negatív anyakomplexusom, akkor a tudattalan ezt próbálja kiegyensúlyozni. Ott tehát kb. a komplexus „negatívságával” egyenes arányban tudattalanul lojális vagyok az anyukámhoz és mindahhoz, amit képvisel.

Ez nagyon-nagyon érdekes. Mondom a saját példámat. (36:10)

Nekem kialakult egy negatív anyakomplexusom. Azután elkezdtem többek között pszichodráma csoportokba járni, amit általában nők vezettek. Olyan iiiigazi anyafigurák.

Ugye ott vagyok 20-25-30 évesen, ott meg 50-55-60 éves nők csinálják a csoportot, én meg ott sírok, kúszok-mászok, meg dühöngök meg kiáltom, hogy „madártejet szeretnék!” – ezt tényleg.

Mikor én a szívemet ideadom neked, te kinevetsz?!

Tényleg, nagyon szerettem gyerekkoromban a madártejet, és nem kaptam eleget. Na mindegy.

Egy ilyen pszichodráma csoportban ezek a nagy anyák, ezek az anyafigurák ott dédelgettek. Kitalálták, hogy mi lesz jó a kis Ferikének... Ott gyógyultam, tí-ri-rí. És mi lett belőlem?

Hát én magam is dramatikus lettem. Egyszer csak már nem az van, hogy én ülök a csoportban és egy naaagy mágus anya gárdíroz engem... Hanem hát hogy az a nagy mágus anya a dramatikus vezetőtárs. Vagy én vagyok az ő társa. Tehát egyszer csak egymásnak munkatársai vagyunk, és egyszer ő vezet, egyszer én vezetek. És nekem lehúzták a rolót. Képzeljétek el!

Egyszer csak egy olyan dolog jött elő 30 fölött, amikor már azt gondoltam, hogy dramatikus vagyok, és én már az anyámmal egész jól elboldogulok...

És tényleg így is volt!

De egyszer csak valahogy kezdtem lebénulni. Kényelmetlenül éreztem magam. Nem volt kedvem vezetni. Ájjj, nem esik jól... Áááá, feszengtem, nyomorultul éreztem magam. Mentem: szupervízió, terápia. Nem értettem. Mi történik itt velem?

Az derült ki, hogy miközben (most így mondom) tudatosan, megélten (negatív komplexusos viszony az anyukámhoz, ami úgy többé-kevésbé meggyógyult) – mi van a tudattalanban?

Jó kisfiú akarok lenni, és meg akarok felelni az anyukámnak. Ez volt lent.

Fönt az van: á, az anyám mit érdekel, tudok én nélküle is élni. Ugye, ez van fönn.

Lenn: „Anya, ugye jó vagyok? Ugye szeretsz?”

Rádöbbentem valami olyasmire, amiről azt gondoltam, hogy „hát hooogy, á, énbennem ilyen?!”. Meg akartam felelni az anyukámnak! Ilyen egyszerűen. És ez engem ott a csoportban éveken keresztül bénított. És aztán hhhááá! átjutottam rajta. Most megint virulok!

De ez nagyon jól mutatja, hogy olyan... amit kérdeztetek, hogy most csak pozitív? Van-e vegyes? Azt tudom mondani, hogy a tudattalan mindig kiegyensúlyozásra törekszik, és ott olyan meglepő dolgok vannak... És ezért, ha valaki dolgozik azzal a részével, ami tudatos, és ott történnek jó dolgok, akkor a nem tudatos részen is (ami ennek ilyen értelemben ellentéte) ott is történnek változások.

Ugyanis én sose jutottam volna el oda, hogy ezt föl tudjam ismerni. Soha. Egy életet leéltem volna úgy, hogy ó, hát én az anyámmal rosszban vagyok, és kész. (40:00)

Egyszer csak ez átbillent, és... Ezzel azt akarom mondani, hogy látjátok, hogy ez milyen hihetetlenül szépen árnyalt dolog?

De ezt többszörösen megfigyelhetjük. Mondok egy nagyon egyszerű példát a hippi nemzedékről. Hihetetlen tudatos szembenállás a társadalommal, a neveléssel, a kultúrával és ilyesmikkel – és emlékeztek, hogy a kutatások azt mutatták, hogy a hippik szülőként konformistábban neveltek, mint az átlag amerikai lakosság?

Ugye, tudattalanul megvolt egy nagyon erős kötődés; egy nagyon erős igent-mondás arra, ami a felszínen egy negatív komplexusban jelent meg, és egy tiltakozásban. És egyik se jó nekünk!

Az se jó, hogy beszólunk a főnökeinknek, mert van egy negatív apakomplexusunk, és minden apa főnök-szerű, menjen a sunyiba.

De az se jó, ha közben meg tudattalanul itt benn a naaaagy férfiak hatása alatt élünk. (Mert azt csak gondoljuk, hogy nem.)

Vannak itt mélységek. De hát jön a nyár!




3. Mi a különbség a komplexus és az attitűd között?

Szerintem az attitűd valami szabad viszonyulás valamihez. Szabad. És érzelmekben is szabad – nem egy görcsös valami. Ez a különbség.

A kulcsszó a „realitás”. Tehát, hogy milyen a viszonyom valamihez. Ha komplexusos a viszonyom, akkor nemcsak, hogy nem „szabad”, hanem irreális is! Irreális. Túl nagy hatással van rám az anyám. Túl kis hatással van rám az anyám! Túl, túl.

Valami nem reális.

Egy teljesen egészséges attitűdben, hozzáállásban – az egyszerűen egy szabad valami. És a realitásnak megfelel. Tudom csinálni, tudom nem csinálni. Tudom nagyon csinálni. Tudom elereszteni. Egyszerűen egy szabad viszony. Tudok neki örülni...




4. Egy első generációs értelmiségi apa megfelelési neurózisa is kitermelhet-e tudós vénlányt?

Még egyszer elmondom. A kérdésnek volt egy első fele – azt már le se írtam.

Azt mondja: egy első generációs értelmiségi apa megfelelési neurózisa is kitermelheti-e a „tudós vénlányt”?

Nem tudom mi az, hogy megfelelési neurózis. Ez egy új szakmai találmány? Nem tudom. Próbálom érteni, hogy mi van emögött.

Egy tudós vénlány a legegyszerűbben úgy terem, hogyha elültetünk egy apát, aki nem nagyon mozdul a lányához.

Tehát egy tudós vénlány úgy születik, hogy az apám az igazán fontos figura, nem az anyukám. De az apámmal nincsen elégséges érzelmi kapcsolat.

Ugyanis az apámmal (ha ő az igazán fontos személy nekem) van személyes emberi kapcsolat, akkor nem maradok vénlány. Akkor át tudom vinni mindazt, ami ott van, egy élő férfire. Ha a legegyszerűbben nézzük ezt, akkor a következő kell:

Végy egy nagyon nehezen megnyíló okos férfit. Csinálj belőle apát. Szülessen neki egy lánya, és ne nagyon legyen köztük kapcsolat. Az anya pedig ne legyen fontos személy. S kapunk egy tudós vénlányt.




5. Mikor érdemes foglalkozni egy komplexussal?


A válasz: ha rád támad. Minden évben van ilyen kérdés. Házi nyúlra nem lövünk, csak ha támad! Nem, hát mit! Hát ha a nyuszi jól elvan a vackában, akkor minek zargassuk? Ott elvackol, eszegeti a répáját, akkor annyi. Ha egy komplexusos valami... Ha az a valami, amit így írunk most le, hogy „komplexus”, egyszerűen zavarja a jelenemet, akkor érdemes valamit vele kezdeni. Ilyen egyszerűen látom. Akadályozza a kapcsolataimat, fejlődésemet, életemet – akkor rágurítunk.




6. Miből tudom, hogy leküzdöttem egy komplexust?

Egy zen mester felesége a következőt mondta: „Mikor a férjem megvilágosodott, három napig nevetett.”

Ez az egymondatos válaszom. A komplexus legyőzése (vagy az azon való túljutás) lehet pillanatszerű... (persze az se pillanatszerű, csak van egy pillanatszerű... pillanata). Akkor ez úgy tűnik, mintha egy pillanat lenne, de nyilván egy csomó munka van előtte meg utána. Az olyan, mint egy megvilágosodás. Nem véletlenül mondtam így. Megvilágosodás-élményünk lesz. Egyszerűen kimegyünk az utcára, és minden másképpen néz ki. Minden! Az összes férfit, összes nőt másképpen látjuk; minden más lesz, ha ez élményszerű. Kifejezetten a megvilágosodáshoz tudom hasonlítani.

Ha nem, tud teljesen olyan folyamat lenni, amelyikben nincs ilyen kiemelkedő, kiugró pillanat. Akkor nemegyszer megtörténik az, hogy egy olyan helyzetben, amiben mindig komplexusosan reagáltunk, egyszer csak valahogy teljesen másképp csináljuk. És... jé! És ahogy utóbb visszanézünk: „Te jó ég! Meggyógyultam!” Ilyen is van. Nagyon nagy élmény. „Te jó ég! Én itt mindig be szoktam tojni. Hát most mi van?! Nem félek?” Ez nagyszerű. De itt is egy csomó munka van előtte. És egyszer csak...

Tudjátok, van Pilinszky Jánosnak az a gyönyörű verse, amit nem akarok idézni, csak utalni rá. Amikor a háziasszony meggyúrja a tésztát (nem keleszti, mert kel magától), akkor leteríti a kendővel. A tészta utána magától megkel. Mikor az ember a lelkével dolgozik, olyan, mint amikor a tésztát meggyúrjuk. Utána hagyjuk, alszunk rá egyet – és megkel magától. Nagyon szép. Nehogy már azt gondoljuk, hogy amikor azt szoktuk mondani, hogy „megdolgozom valamivel”, akkor csak én dolgozom... Dehogy is! Az egész természet a segítségemre siet. Nagyon szép!




(Miért kell ilyen kicsi betűvel írni, Feri?)

7. Kislányom / kisfiam 6 éves. Jóvá tehető-e a sok hiba, amit elkövettem?

Ez olyan szép! Valaki ilyen korán fölismeri! Legkomolyabban. Nagyon szép. Mondom a választ.

Előrefelé nagyon sok minden jóvátehető. A következő gyerekekkel már nem csináljuk meg. Vagy pedig ezekkel a gyerekekkel már más lesz a viszonyunk. Ezt nevezem előrefelé történő jóvátételnek. Vagy mások felé, vagy az időben előrefelé. Ezt ne kicsinyeljük le. Milyen nagy dolog!

A másik: te jó ég! Változik az apám! Hogy ennek hogy tud egy gyerek örülni! Mikor egy gyerek: „Látom, hogy az anyám ezen...” és akkor mond két normális mondatot utána. Hogy nem azt a szokásos izét, hanem látszik, hogy úgy... Mintha friss oxigént szívnánk. Mint ti, ott!!

Tehát: előrefelé a jelenben azt lehet jóvátenni, hogy … most ezt nem tudom. A következmények vállalásával.
Azzal szoktuk tetézni a bajt, hogy megcsináljuk, és utána letagadjuk. És ezért az áldozat duplán szenved.

Tehát, ha már megcsináltuk, akkor annak a következményeit vállaljuk. Mondok egy nagyon egyszerűt: ha csecsemőkorban elhanyagoltam a gyerekem, és utána 5-6-7 éves korban is lóg rajtam, mint moncsicsi a faágon, akkor fogadjam el, hogy az én gyerekem most éppen próbál valamit bepótolni. (50:30)

Minden évben van a születés hete. Egyszer tartottam ott egy előadást (kompetensen, persze). Jött egy anyuka és elmondta, hogy hogyan hanyagolta el a gyerekét. (De ez nem volt tudatos a számára, hogy ez elhanyagolás volt – ő csak elmondta, hogy ő milyen zseniálisan nevelte a gyerekét; hetekig hagyta, hadd sírjon, mert az ő anyja azt mondta, hogy: „Hagyd csak, hadd sírjon, majd megerősödnek a hangszálai... és akkor majd szépen a normális mederbe terelődik az élete”.) Jó, hát teljesen elhanyagolt lett, hospitalizálódott, és aztán lemondott mindenről, hogy az anyja egyszer is bemegy hozzá. És utána beszámolt arról, hogy mi történt később. Amikor mentek a játszótérre, nem szállt le az anyjáról. (51:26)

Ugye minden gyerek, aki mellett ott voltak csecsemőkorban, el merte engedni az anyja kezét és mert csúszdázni – ez a kis pöttöm meg... h-h-h-h-hhh... már volt annyi ereje, hogy kapaszkodjon az anyukájába.

Tehát akkor a jelenben fölismerem, hogy a múltbéli tettemnek ez volt a következménye. És akkor most … most … akkor szenvedek. Ez a rendes dolog. De van értelme a szenvedésemnek. Nem pedig azt mondom: „Áhh! Minden gyerek normális tud lenni, csak az én kölyköm nem. Pici korában sírt, most meg kapaszkodik, hát miért pont az én gyerekem?! Istenem, mér büntetsz engem?!?”. Nnna.

Tehát ezeket akkor levesszük a napirendről.

A másik, múltra vonatkozó jóvátétel pedig az, hogy amikor a gyerekem odaáll elém, és azt mondja: „Anya! Te miért mentél vissza dolgozni, mikor én másfél éves voltam?”, akkor szépen nyelünk egyet (iszunk egy kis kólát), leülünk és azt mondjuk: „Nem tettem jól.”.

Elismerjük. Ahhoz képest, hogy mennyi mindent elrontottunk, az elismerés hihetetlen sokat jelent a felnőtt gyerekeknek. Döbbenetesen kevéssel is be tudja érni egy felnőtt. Nagyon kevéssel. A baj az, hogy ezt a keveset se adjuk meg felnőttként. Hanem még mindig ráhárítjuk a balhét: „De hát, tudod fiam/lányom, tudod, milyen időket éltünk; ó, de nehéz volt az életünk!” – fogd már be a szádat!

Ez nem azt jelenti, hogy nem éltetek nehéz időket; hogy nem volt... ISMERD EL AKKOR IS!

És ha majd elismerted, akkor a gyereked, aki odaállt eléd, meg fogja kérdezni: „És anya, miért csináltad?!”. Akkor mondd ezt el. De nehogy ezzel kezdd! És egy kicsit se vagyok direktív! (53:42)




8. A VIII. Henrik történet folytatása: Mi van Erzsébettel?


Nagyon jó kérdés! Mi történik akkor, ha negatív anya, negatív apa, negatív én komplexus (VIII. Henrik). Boleyn Anna a felesége. Levágatjuk a fejét francia bárddal, francia bárdossal. Mi ennek a következménye? Ha ismerjük tovább a sztorit, akkor pontosan tudjuk, hogy mi. I. Erzsébet majdnem 50 évig uralkodik egy olyan világban, ahol az apja másért se veszkődött, mint hogy legyen egy férfi utód. Mert ezen múlik minket. És emlékeztek: inkább hozzáadják a testvére feleségéhez, mert hogy a perszonálunió (vagy minek hívják ezt) annyira fontos. Ehhez képest mit csinál Erzsébet? Egyedül marad, és sose házasodik meg. Soha. És az Egyesült Államokban Virginia államot I. Erzsébetről nevezték el. Mert a hagyomány (olyan szépen idealizálva) I. Erzsébetet szűz királynőnek tartja, mert a kor mindenféle szokásával ellentétben egyedülálló nőként uralkodik Anglia trónján.

Nézzük meg a hátteret. Ha az én apám megöli az anyámat, ennél jobban nem lehet elválasztani a férfi és a női világot (egy bárddal). Ha valakinek a családtörténetében a férfi és a női világ ilyen döbbenetes drasztikussággal két külön világ (és a női az még két külön kettő), akkor egy kicsit sem csodálkozom azon, hogy ez a nyomorult Elisabeth sosem tudta ezt a két világot összerakni. Soha nem tudta. A társkapcsolat szintjén soha. Szeretői voltak. Ugye ismerjük ezeket a híres filmeket, 58 epizód. Csak a nők bírják végignézni. Az erről szól.

Akkor most próbáltam megválaszolni, hogy mi történik ilyenkor. Nem egy jó örökség, ha az apám megöli az anyám. Nehezíti a társkapcsolatot.

A kérdezőnek van egy mondatom. Ha a kérdező jól beszél angolul, akkor keressen meg engem most az előadás után.




9. Ismered-e a Titok című könyvet/filmet, és mi a véleményed róla?

Nem ismerem, de a véleményem az... (57:03) De mi az? Elmondhatnátok.




10. Mi a véleményed a nudizmusról?

Két gondolatom van erről: hát ha valakinek bejön, engem nem zavar? Hát miért? Hát nudizzon, meztelenkedjen, mászkáljon. Élvezze az UV-B sugárzást. Hát mit...

Sokaknak bizonyára olyan terápiás vagy valami. Nem? Hogy ő így érzi át a természetet... Éljen boldogan. Szerintem semmi baj nincs vele.

A másik válaszom meg olyasmi, hogy ha valaki így komplexusosan naturalista vagy nudista vagy mi, hát... ha valakinek van egy egészséges kapcsolata a testével, akkor fürdőgatyában is jó viszonyban van a testével. Nem? Akkor azt mondom, hogy tökmindegy, nem? Akkor azt gondolom, hogy tökmindegy, nem? Ha most fölvettem egy gatyát, akkor azt gondolom, hogy „Most el vagyok szakíííítva az anyatermészettőőőől!!”? Hát ezt még így nem éltem meg.

Miért? Nincs semmi papi kifogásom ellene.




Látjátok, sietek, hogy a 16. kérdésre is maradjon még idő.




11. Mit lehet kezdeni a liturgia öngyalázó, öntipró részeivel?

Kihagyni. Hát csak ki kell őket hagyni. Ezt lehet velük tenni. (Jó, megválaszoltam.) Hosszú története van ennek. Érthető is, nem is. Kellene rajta változtatni. Azt gondolom, hogy most már időszerű lenne, hogy egy kicsit másként is megfogalmazzuk az alapvető Istenre utaltságunkat. Ugye ez, hogy „az ember bűnös, és rászorul az Istenre”, ez nem a legmélyebb viszonyunk az Istenhez. Ennél sokkal mélyebb viszonyunk van vele.

Emlékeztek arra a nagyon egyszerű modellre (a házasságtörő asszonnyal kapcsolatban):

vannak a normák, a „felettes én” szintje,

van a lelkiismeret szintje

és - mondjuk így – a szív legmélye, a Szentlélekkel való tőlünk telhető közvetlen találkozás helye.

Most ha az istenkapcsolat a liturgiában elsősorban a „bűnös vagyok, de az Isten megszabadít a bűnömtől”, akkor az elsősorban a lelkiismereti szinten fejez ki valamit, és kevésbé egy ponttal mélyebben. Természetesen ez a második szint azért belegyökerezik a harmadikba! Kövess el egy nagy gazemberséget. Akkor majd megtapasztalod, hogy az azért az ott a harmadik szintben gyökerezik. (60:35)

Azt gondolom, hogy ennél sokkal szebb és evidensebb a viszonyunk Istenhez. Sokkal! Tehát van min dolgozni. Kész.




12. Ha az Ószövetséget nem vesszük mindig szó szerint, az Újszövetséget miért vesszük mindig így?

Én nem. Miért venném az Újszövetséget szó szerint? „Ha megbotránkoztat a jobb kezed, vágd le! Ha megbotránkoztat az egyik szemed, vájd ki!”

Nem veszem szó szerint. Meg nem érdemes...




13. Miért áll állandó harcban az istenkapcsolat és a hétköznapi élet?


Nem állnak harcban. A kérdezőnek nehéz az élete. Ez a kettő nem áll harcban. De azért értem, hogy mi ez: „Szeretnék jó lenni, de most egy olyan világban élünk, és kö...” Ezt értem. Egyébként nem áll harcban. Az a kérdés, hogy a személyiségem elég... hogy képes voltam-e a természetet és a kultúrát itt valahol egyesíteni? Ha a természet és a kultúra bennem jó viszonyban vannak, akkor a hétköznapi élet meg a nem tudom mi, vallási életem nincsenek ellentétben egymással. Itt akkor még, még belső munkára – amondó vagyok – van szükség.




Lekicsinyőlen beszéltél a sátánról. (Mivé tettem itt magam?) Tényleg nem érzed iszonyatos nyomásnak a kísértésözönt, amely körülvesz minket?

Nem. Nem érzem, hogy kísértésözön nehezedne rám nyomasztóan. Itt is azt gondolom (ezt a két kérdést összekapcsoztam), hogy itt a kérdező éli át a világban a kísértésözönt, mely nyomasztóan hat rá. Ez a te sajátos látásod, tapasztalatod – ezzel valamit érdemes volna tenni. Ezt barátian mondom.

A sátánról nem beszéltem lekicsinylően, hanem abban az összefüggésben nem kívánom őt komolyan venni, amikor a sátán (a felettes én részeként) egy ilyen végső megerősítését adja annak, hogy „jó kisfiú legyé, jó kislány legyé, mer külömben elvisz az ördög a farkával együtt!”. Ezzel nem tudok azonosulni. Mikor a sátán a felettes én része... Nem is tudom, hogy ez rosszabb-e vagy jobb, de ugyanaz a dinamika, mint amikor Istent arra használjuk föl, hogy a gyerekeinket megfélemlítsük, hogy legyenek rendesek. Akkor Isten a végső nagy szem a háromszögben... Ebből a szempontból mindegy, hogy háromszögben egy szem, és Istentől rettegek, vagy pedig egy ilyen patás valaki; Bosch képeket nézegetek és boldogtalanul élek. Tökmindegy, mert ugyanarról szól.

Második gondolatom ehhez. A gyerekkorban van egy csomó negatív tartalom, amivel egy gyerek nem tud mit kezdeni. Ezeket a gyermek természetesen kivetíti. Ezért van olyan nagy szükségünk a mesékre. Nem lehet mindig öntyöm-pöntyöm meséket mesélni egy gyereknek, mert a meséknek pont az a dolga, hogy azt a megnevezhetetlent, a szívemben-gyomromban levő szorongást, amit négyévesen érzek, azt végre kitehetem és azt mondhatom, hogy „Attól a rohadt farkastól félek, aki a bárányt ki akarja nyírni. De szerencsére a bárány leforrázta azt a rohadékot!” És ha ilyen … számomra elfogadhatatlan fundamentalista keresztény elvektől vezérelve kizárólag nemtommilyen meséket mesélünk, akkor nem teszünk jót a gyerekeinkkel. Óriási jelentősége van annak, hogy tárgyiasulhat a félelem oka. Nagyon nagy dolog! Mert akkor már kint van és nem itt bent! És ha kint van, akkor én be tudok bújni a paplan alá, és ott nincs! Ha bent van, hiába bújsz a paplan alá, mert jön veled! Tehát kell a farkas, kell a hétfejű sárkány... Ezek nagyon kellenek. Ennek a non plusz ultrája a sátán. Ezt gondolom másodjára.

Harmadjára pedig, ha valaki nagyon sátánozik, hogy így a sátán, úgy a sátán, akkor azt sejtem, hogy nagyon sok negatív tartalmat még mindig kivetít. Nem bírja ezeket most már integrálni. Nem bírja azt mondani, hogy azért ez van itt, ez van ott, de azért én se vagyok egy matyóhímzés. Nem. Mindent a sátánra ken. (Nyugodtan tessék egy picit beljebb jönni. Az jót fog tenni.)

A harmadik válaszom: ha az istenélményeket komolyan veszem, mint szubjektív realitásokat, akkor a sátántapasztalásokat is komolyan veszem, mint szubjektív realitásokat. Nagyon komolyan veszem. Ha valakinek van olyan csontvelőig ható sátánélménye, azon egy kicsit sincs mit nevetni vagy humorizálni. Az egy olyan élmény, amit nem kívánok senkinek! Az nagyon durva. Ha valaki erről a tapasztalatról beszél, ezt hihetetlenül komolyan veszem. Nagyon! Ott vagyok száz százalékig. De az ilyen projíciált meg felettes én meg nem tudom mi sátánocskákkal nem foglalkozom. Ha értitek, hogy mit akarok ezzel mondani. Ha meg nem, hát akkor...




14. Kell-e mindenkinek lelkivezető a keresztény élethez? Mikor nem kell? Hol van annyi alkalmas ember?


Szerintem kezdjük a harmadik kérdéssel: nincs. És akkor az első kettővel már nem érdemes foglalkozni.

Tudom, fel-felröppen ez a lelkiség, hogy „miiiinden ember mellé kell egy lelkivezető”. Hát természetesen tök jó dolog, ha van egy folyamatos kontroll. De azért ezt nem kell túlspirázni. Hogy „jaj, lelkivezető nélkül nulla az istenkapcsolatom”. Viszont az is bizonyos számomra, hogy elkerülhetetlen, hogy néha ne szoruljunk rá külső segítségre. Hát az lehetetlen, hogy én jártas legyek az istenkapcsolat minden lépésében! Ezért aztán néha (legalább néha) bölcs dolog keresni egy valakit, aki már azon az úton járt. Ezt bölcs dolognak tartom. Sajnálatosnak tartom, hogy ez a lelkivezetős dolog ez olyan „szakma” lett. Ez sajnálatos – ennek sokkal természetesebbnek kellene lenni. Emlékeztek, néhány éve beszéltem erről, hogy legyenek lelki atyák és lelki anyák. Nagyon! Lelki anyákat az Egyházba! Nagyon fontos!

(Nagyon megy az idő.)




15. Közösséget keresek.


Én is. Ha valaki közösséget keres, akkor keressen meg az alkalom után, és akkor meglátjuk, hogy van-e olyan vagy nincs.

(És akkor... Két perc. Két perces felszólalásra megadom a szót Ferenc atyának.)




16. Miért rúgtak ki a szemináriumból?

Ezt mindenki tudja. Aki véletlenül nem, mert most kapcsolódott be, jövőre szerintem elérkezik ez az idő...

Nincs benne semmi titok, de tényleg semmi. Nem csináltam semmi nagy balhét, csökönyös voltam mint egy szamár – de az elöljáróim is. Ennyi. (70:22)