A férfiak eredetileg negatív anyakomplexusa 2. (jellemzők, párkapcsolat)

2008.11.11.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Az eredetileg negatív anyakomplexus világa

Olyan rossz érzés, hogy üres székek vannak, padok, és mint hogyha nem volna fontos, hogy jövök. De hát mindegy, majd valahogy elviselem ezt az érdektelenséget, ami körülvesz. Éppen hogy belecsippentettünk az eredetileg negatív anyakomplexusnak a világába. Úgyhogy erről a mai napon bőségesen lesz szó. Azért nehéz erről beszélnem, mert ha valamilyen komplexus mintázatot jól ismerek belülről, a saját tapasztalataimból, akkor ez az. Tehát minden egyes mondatnál, állandóan eszembe jut, hogy én hogy is vagyok ezzel. Úgyhogy mielőtt ezt a hasadást megpróbálnám kikerülni, inkább majd el fogom ezt mondani, hogy ezzel kapcsolatban én mit tapasztaltam, és hogy azt hogyan éltem meg. (01:05)

Azután megnéznénk, hogy… Szerintem a mai alkalommal lesz erre lehetőség, hogy az eredetileg negatív anyakomplexusnak a különböző jegyeit a spiritualitás felől egy picit megpróbálnánk értelmezni. Ez azt fogja jelenteni, hogy elég meredek kijelentéseket fogok tenni, tehát már most fölszabadítalak titeket arra, hogyha valakinek sok az, amit én mondok, nyugodtan menjen ki. Ezt a legkomolyabban. Tehát annál nagyobb, hogy mondjam, örömöm nem nagyon tud azt hiszem máma lenni, mint hogyha azt tudom rólatok, hogy olyanok vagytok, hogyha valami nektek sok, akkor elmentek. Az ember tudja megvédeni magát. Képes vagyok olyasmit mondani, ami valakinek, valamikor sok. Azt neked nem kell meghallgatni, állj ki magadért, védd meg magad, és mondd azt „Tudd meg, hogy ez nekem sok.” Látjátok, van is, aki máris elmegy. Pedig már nagyon büszke voltam rátok, de… De abba a kabátba, Istenem, ha eddig nem volt bennem együttérzés, most van. Óh! Na, nézzük akkor! (02:25)

Helmut 50 éves kora előtt infarktust kap, majd analitikushoz megy.

Tehát először nézzük azt a kisfiút, aztán azt a serdülőt, aztán azt a fiatalembert, végül azt a férjet, aki harmincvalahány évesen az analitikusához fordul, miután már jó pár éve házasságban él, és tulajdonképpen ez a házassága a maga módján boldog házasságnak mondható. Gyerekei is vannak, és többé-kevésbé az élete egész rendezett, és a helyén van. Csakhogy egy elsöprőnek ígérkező szerelemre gyullad, nem a felesége iránt. (Ez a köhögés nem t’om mit, mit…) Ez oly mértékben megviseli Helmutot – így neveztük őt múltkor – hogy fölerősödnek az egyébként is meglévő hajlamai a testi tünetekre és panaszokra, amelyek nagyon sok érzésnek, érzelemnek, ösztönnek az elfojtására utalnak. Az illető fiatalon, még 50 éves kora előtt kap egy szívinfarktust. De miután ezt túléli, jut el az analitikushoz, hogy megpróbáljon rájönni, hogy mi ennek a korai „Dobbantok ebből a világból, mert talán még ez lesz a legjobb megoldás.” helyzetnek a kulcsa. (03:50)

Arról beszéltünk, hogy nem szükséges egy eredetileg negatív anyakomplexushoz az, hogy az anyánk valamiféle brutális személy legyen, aki minden nap csak úgy passzióból, de még azt is teljesen önkényesen és kiszámíthatatlanul intézve agyba-főbe ver. Megvan még a mondat eleje? Jó. Egyszerűen szólva tehát nem kell, hogy óriási sérelmek érjenek bennünket ahhoz, hogy egy eredetileg negatív anyakomplexusunk legyen. (04:25)

Feri eredetileg negatív anyakomplexusa

A saját élettörténetemben ennek nagyon egyszerű kiinduló pontja például az volt, hogy 3,5 hétig voltam vakációzni egy inkubátorban. Ez minden gyereknek bőségesen elég ahhoz, főleg hogyha éppen 1 napos, meg 11 napos, hogy átessen egy olyan fajta személyiség alakuláson, és – mondjuk – torzuláson, ami aztán az egész életre kihatással van. Most képzeljük azt el, hogy valaki állandóan valakiben van, mert ezt azt hiszem, hogy így mondhatjuk. Nem? Tehát egy pici magzat, egy pici – hát nem t’om, a magzat szó assz’em a megfelelő kifejezés – állandóan valakiben van. Nem hogy valakivel, valakiben. Már önmagában egy neurotizáló dolog a születés, egy olyan neurotizáló dolog, amin azonban át kell menni. Aztán hogyha az anya gondoskodó szeretete ezt a traumát kellőképpen és egészségesen föloldja, akkor az a rettenetes dolog, hogy világra születni, az végül az első sikeres életnehézségeivel való megküzdésnek az élményévé válik, ha az anya gondoskodó szeretete által ez lehetővé válik. (05:45)

Na, csak hogy Ferikénél nem így van. Mert hogy azon túl, ugye 9 hónapig valakiben vagyok, azon túl a következő élményem 3,5 héten keresztül, hogy senki sincs a világon. Tehát senki, hogy fekszem egy inkubátorban. Ah, és néha valami, nem t’om én mi történik velem. 3,5 hét inkubátort nem lehet, nem lehet, nem lehet büntetlenül. A büntetlenül szó nem egy jó kifejezés. A nehézséget mi tetézi? Az, hogy én nem csak az anyukámmal voltam 9 hónapig, hanem az ikertesómmal is. A veszteségeim sokszorozottak tehát, mert megszoktam, hogy valakiben vagyok, és valakivel vagyok. Ti, ha inkubátorban töltöttétek első néhány heteteket, nem könnyű, de én, de én duplán vesztettem, duplán. Nekem a magzati kortól kezdve, a pici-pici, 2 sejt, 6 sejt, vagy nem, olyan nincsen. 4 sejt… Miért nincs 6 sejt? Azért ez piszokság! Azért majd benyújtom a számlát, hogy azért… Szóval. (06:55)

Azt akarom csak ezzel mondani, hogy nekem AZ életről, arról, hogy hogy vagyok, az alap élményem az, hogy valakivel együtt vagyok, és engem ebből rángat ki a 3,5 hét inkubátor. Ez, ez fölmérhetetlen dolog. Most nem akarom ezt már tovább ragozni, csak az, hogy egy ilyennek mindenképpen következményei vannak a későbbi élettörténetre vonatkozóan, mindenképpen. Ha az én anyukám történetesen olyan anyuka lett volna, aki egy olyan anyucis anyuci, akkor ezzel nem lett volna baj. Hát, valahogy azt a 3,5 hetet is lehet kompenzálni. Csak hogy, mi az én szerencsétlenségem? Hát hogy van egy ikertesóm. Vagyis, a szeretetet már eleve, az első pillanattól kezdve meg kell osztani. Tehát éveken keresztül alig van olyan élmény, hogy csak én. Én meg a tesóm, tesóm meg én, a tesóm… meg én. Ugye a szüleim első beszámolói, hogy tulajdonképpen hogyan is feküdtünk mi a rácsos ágyban. Mert hogy ugye azt nem lehetett tudni, hogy ketten vagyunk, akkoriban, és az orvos azt mondta: egy. A nővér azt mondta: anyuka, kettő. És hát a nővérnek lett igaza, de azért a szüleim fölösleges pénzköltésbe nem verték magukat, egy ágyikó. Így aztán heteken keresztül, már miután az inkubátor-beli nyaralásomon túl voltam, mert hogy júniusban születtem. Végül is ott kellemes klíma volt, tehát én mondhatom, hogy én légkondicionált első 3,5 hetet töltöttem, míg ti a lehetetlen melegben nyűglődtetek. (08:45)

Tehát, ennek mi lesz a következménye? Hogy a legelső tapasztalataimban mindig ott van az, amiről anyukám így számol be. „Hát tudod Ferikém, milyen jó, érdekes volt az. Mindig, mikor elaludtatok, és aztán reggel bementünk a szobába…” Igaz, hogy egy szobában laktunk, tehát nem mentek be sehova, hanem csak fölkeltek. Tényleg, egy szóba, húhh, az a szép, nem? S akkor fölkeltek, és látták, hogy hát hogyan is fekszünk ott mi. Testvérem fekszik, én pedig a sarokba vagyok rugdalva, és egy ilyen pici embrió póz szerű valamiben próbálom túlélni az éjszakát. Ezért aztán… (Na, kilóg a hasam. Szóval.) Ezért aztán a beceneveink is nagyon árulkodnak életem első néhány évéről. (Ez már olyan Mr. Bean-es, nem? Pedig… most a legkomolyabban csak a csücskét keresem… már az ingnek. Végül is, végül is csak pap vagyok, nem? Tehát… Szóval.) Hogyan neveznek el bennünket a szüleink, ez nagyon jól árulkodik arról, hogy még nekik is mi a benyomásuk a legnagyobb szeretettel is rólunk. Ugye a testvérem a Bubu, a rajzfilmből, egészéges medve, ugye. Én sajnos a medveségnek semmilyen jelét nem mutatom, ezért nem marad más számomra, mint hogy Picur legyek, és tényleg így is van. Tehát az első fotókon egy, hogy mondjam, egy koncentrációs táborban szülő anyának a gyermekeként jelenik meg az arcom. A testemet nem nagyon lehet látni a fotókon, annyira vékony. Na. (10:45)

Most, miközben hülyéskedek ezen, csak próbálom, próbálom érzékeltetni, hogy ami felnőttként „Jaj, kis aranyos, kis pici! Jó, hát ott van a rácsos ágy sarkában, ó, hát az a 3,5 hét inkubátor… De hát annyira örülünk, hogy életben marad, hát mégis csak él, jaj de nagyszerű.” Tehát ami a szüleink számára egy ilyen öröm, és egy nagy megnyugvás, hát nem t’om, hogy nekem micsoda. Óh! Inkább a személyiségem alap struktúrájának nagyon sajátos kezdeti fázisa, mondjuk így, és egy negatív anyakomplexusnak a beköszönése. (11:15)

Miért erősödik ez meg? Egyrészt azért, mert az anyukám nem egy anyucis anyuci. Ha az anyukám egy anyucis anyuci lett volna, akkor szoptat jobbról-balról, mennek a dolgok, és ő virul, mint anya. De ő nem egy ilyen valaki, mert erről – már emlékeztek – beszéltem, mert őt is vidékre rugdalták a háborúban, és akkor egy ilyen sokadik mit t’om én, befogadott gyerekként tengeti az életét kislány korában. Óh. Ezért neki anyának lenni marha nehéz, nagyon nehéz. És miután az anyukája, az én nagymamám rugdosta vidékre az én anyukámat, ezért aztán a nagymamától se lehet elégséges segítséget kapni. Mi következik ebből? Az anyukám ebbe belefárad. Az iker gyerekek anyukája bele szokott fáradni. Ez így teljesen normális, teljesen rendjén van, naná hogy belefárad. Na csak hogy, az, ha egy anya belefárad a gyerekébe, ez egy olyan előtörténet után, mint az enyém, csak még rátesz egy lapáttal arra, ami már egyébként is ott púposodik, és ott nem tudom mit csinál. Érthető, amit mondok, átmegy nektek? Hogy ez nem csak ilyen okoskodás, hanem hogy ez nagyjából mit jelenthez egy gyereknek? (12:40)

Mikor az édesanyám meghalt, persze ez óriási gyász. Ennek a gyásznak a következményeként elővettem a gyerekkori fotókat is. Tehát azt, hogy én meg az anyukám, hogy néz ki az anyukám, hogy nézek ki én. Megdöbbenve tapasztaltam azt, hogy talán 10 éves korig az összes fényképen komor arccal nézek bele a fényképezőgépbe. Nincsen egy olyan felvétel se az első 10 életévemből, amiben mosolyogva, vagy önfeledten, vagy nem tudom én hogy néznék szembe a kamerával, nincsenek ilyen képek. Én egy ilyen koravén, szomorú, nagy szemű, kis fejű, hogy mondjam… ilyen eléggé életképtelen gyerek ábrázatát öltöm ezeken a képeken. Kifejezetten ezt, ezt lehet látni. Van egy fotó, néhányat ezekből beraktam a tárcámba, évekig hordoztam magammal, hogy beszélgessek ezzel a kisfiúval, mert hát rájöttem, hogy sosem fogok meggyógyulni meg fölnőni akkor, hogyha ezt a kisfiút nem kezdem el szeretni. Az egyik kép éppen egy nyugatról érkező, hát fa lovon ábrázol, amin én trónolok. Egy ilyen nyéé-nyéé-nyéé-nyéé, csak ez egy ló és nem hintaszék. El tudjátok képzelni? Jó. Tehát azon ülök éppen, és a kezemben az annak idején kapható hatalmas 200g-os Boci csoki található. Miközben éppen egy nagyszerű hintapacin hintázok, a kezemben egy akkora Boci csoki van, ami kétszer nagyobb, mint a fejem. (Péter, Isten hozott!) Eközben az arcom egy nagyon mély szomorúságról árulkodik. Tehát hiába a hintaló, hiába a 200g-os Boci csoki, Ferike boldogtalan. Hmm, hmm! (14:40)

Mi ennek a boldogtalanságnak az oka? A már meglévő, negatív, eredetileg negatív anyakomplexusnak az újból és újból való megerősödése és elmélyülése. Mert hiszen, és itt visszatérhetünk nyugodtan Helmutkához is. Helmutkával más történik, de tulajdonképpen ugyanaz, az anyukája depressziós. Emlékeztek erre. Anyukája depressziós, ő azért nem érhető el. Ő megússza az inkubátort, de nem ússza meg az anyjának a depresszióját. Ez már bőven elég ahhoz, mint tudjuk, minden gyerek rettenet módon kiszolgáltatott a szüleinek. Ha egy gyereknek az első életéveiben újból és újból az a tapasztalata „Anyám boldogtalan. Az én anyám szomorú. Az én anyám valahogy olyan rettenetesen védtelen. Az én anyukám nagyon-nagyon gyönge.” Ez két dolgot jelent. Az egyik: ”Hát, ha az anyám is gyönge, ki véd meg? Ha az anyám szomorú, honnan jön akkor az öröm? Ha az anyám ilyen, tulajdonképpen mi lesz velem?” Egy mélységes mély bizonytalanság, és bizalmatlanság az élet felé. Óh, ez az egyik örökség. A másik, amit minden gyerek ösztönösen isz tesz (Öszt… Mit sütsz kis szűcs? Tehát.) ösztönösen is tesz, hogy megpróbálja az anyját boldoggá tenni. Ugye, hiszen az az én életben maradásomnak a föltétele. Ha az anyám jó lenne, jól lenne, akkor, akkor a számomra szükséges dolgok is megérkeznek. (16:20)

Igen, ez egy gyakori csengőhang. Tehát. Tehát. Hogyha, ha ott van az a kisfiú, mint én, ott van Helmutka, mi mást is tenne, mint hogy elkezd egyre érzékenyebbé válni, egyre érzékenyebb, és egyre inkább, teljesen tudattalan ez, kénytelen ráhangolódni az anyukájára. Ha az anyuka egészséges és életvidám, akkor mi történik? Ráhangolódik a gyerekére, igaz? Tisztában van a szükségleteivel, képes anyának lenni, megengedheti magának azt, hogy a szükségleteit itt-ott késleltesse, és ráhangolódjon a gyerekére, amit a gyereke úgy vesz tudomásuk, hogy az élet szép ez egy bizalommal teli világ, ahol érdemes bízni. Az élet tele van örömmel, és nagyszerű dolgokkal, és az anyám nagyon szeret, és ez mindig is így lesz. Ugye? Ez lenne, ha az anya képes a gyerekei szükségletére hangolódni. De egy anyának, akinek ikergyerekei vannak, és plöm-plöm-plöm-plöm. Az én anyukámnak ez lehetetlen volt. Ezt most már pontosan tudom, nem volt számára ez teljesíthető föladat. De attól én még megszívtam. (17:45)

Itt van a Helmutka, igyekszik hallatlan módon az egész életét egyre inkább egy érzékenységbe fordítani, hogy érzékelje az anyukájának minden rezdülését, minden ki nem mondott és tudattalan fájdalmát, és mindent, és megpróbálni úgy belépni az üres térbe, hogy az ő anyja mégis csak, talán egy kicsit boldog legyen. Hogy az ő anyja mégis csak, egy kicsit elégedett tudjon lenni, hogy tudjon élni. Hogyha az anyukája arcán lát valami örömet, na abból jut neki is. Hát egy gyereknek az anyukája öröméből jut valami. Ehh! Ömm, igen. „Ne haragudj, de… Az a kérdésem, hogy azt mondtad, hogy nem volt számára teljesíthető feladat. – Igen – Én azt tanultam, kultúrkeresztény körökben, hogy Isten nem ad számunkra nehezebb feladatot, mint amit teljesíteni tudunk. – Ez így van. – Ha valaki olyat kap, ami számára lehetetlen teljesíteni. – Aha.” Tehát hogy kultúrkersztény igazságunk, az ember nem kap nagyobb feladatot, mint amit teljesíteni tud. Ez azt jelenti, hogy az édesanyám annyi feladatot kapott, amennyit teljesíteni tudott. Érthető? Nem. (…) Azért, mert meghaladta az erőit, azért volt lehetetlen, mert meghaladta az erőit. (…) Nem. Óh, itt most egy… megpróbálom pusztán csak a logika eszközeivel ezt a kérdést föltárni. Tehát az én anyukám, miből indulsz te ki?, hogy az anyukámnak annyi-annyi erőt és feladatot, és készséget kellett volna kapnia, ami az én egészséges fölnövekedésemnek szükséges, ugye? Ez lenne a mértéket nem felülmúló feladat. Azonban ez nem így van, hanem az én anyukám annyi feladatot és készséget kapott, amennyit ő képes volt megtenni, ami azonban nekem lehet, hogy kevés volt. Oké? Érthető volt nektek is? Ahh! Ugye, hogy ez milyen nagy különbség? Ez nagyon izgalmas volt, látszott, ez… Jól van. Na tehát. (20:20)

Negatív anyakomplexusos gyerek alapvető élménye

Mi tehát az alapvető élménye – most persze nagyon durva általánosítással – egy negatív anyakomplexussal érkező, és aztán fölnövekvő gyereknek? Hogyha beleszakadok is, nem tudom az anyukámat boldoggá tenni. Hogy állandóan, bár már minden érzékemmel azon vagyok, hogy boldoggá tegyem őt, amennyire én tudom, azt mégse sikerül. Milyen következtetésre jut egy kisfiú, mondjuk én, vagy Helmutka? Egyrészt, hogy megpróbáljon tökéletes lenni. Nem? Tehát hogy eljusson arra, hogy „Hát valószínű, hogy nem tettem még meg mindent. Még valamit meg kellene tennem, mert látni való, hogy az anyukám nem boldog. Ugye egy valami lehet, nem tettem meg mindent.” (21:15)

A másik pedig, hogy természetesen felelőssé teszem magamat azért, amit tapasztalok. Vagyis, hogy nem tudom az anyámat boldoggá tenni. Tehát ez az én felelősségem, és én rossz vagyok. Énvelem valami alapvető baj van, amiért ezt az egészen hétköznapi, és természetes dolgot nem tudom megvalósítani. Ez már nagyon pici korban tudattalanul megjelenik. Mi történik ezekkel a gyerekekkel? Helmutkával az történik, hogy állandó gyomorpanaszai vannak, pici korától kezdve. Gyomor-, és gyomor-, és gyomorpanaszok. Én meg mondtam nektek az összes gyerekbetegség, minden, tehát ami kell. Homloküreg-gyulladás, arcüreg-gyulladás, mellhártya-gyulladás, torokgyulladás folyamatosan, tirim-dirim-didim. Emlékszem, ott hagytuk abba, hogy kivették a mandulámat, ugye, és nem álmodtam semmi szépet. (22:20)

A fotókon a jelenlegi állapotomnál sokkal soványabb vagyok, ami azért nem kis teljesítmény. Miután tudjátok, 7 éves koromtól kezdve sportolok, ezért egy csomó lap megvan a sportkórházban, hiszen legalább évente egyszer lemérték a súlyomat, meg a magasságomat, meg vérnyomást mértek. Mikor már felnőtt voltam, és benn voltam a sportkórházban, megnéztem ezeket az adatokat. Egy megdöbbentő adatot vettem észre. Azt gondoltam volna, hogy ilyen nem is lehetséges, de hát oda volt írva, hogy voltam 189 centi, és 53 kiló. Az elég szép, nem? Óh! (23:10)

Van ilyen kép, állok a dobogónak a tetején. Ugye ilyen, hogy mondjam, súly-erő aránnyal könnyű magasugrónak lenni. Ugye egy jobb sportautónál is azt mondják, hogy a súly és a lóerő arány hogyan viszonyul egymáshoz. Egy gyorsulási gépet ugye a súly és a lóerő arányában kell fölkészíteni. Nem az számít, hogy milyen erős, hanem hogy milyen könnyű, és ahhoz képest milyen erős. Úgyhogy én azért voltam nagyon jó magasugró… mert nem voltam erős, na de ahhoz a súlyhoz képest? Ott állok a dobogó tetején, ilyen klasszikus, ilyen szocialista kék klott gatyában, és a térdeim, tudjátok, így kívül így, így néznek ki, így. Tudjátok, tehát Auschwitzban lehetett látni ilyen, ilyen, ilyen, ahogy én ott állok, csak én mosolygok. Más különbséget nem, nem lehet látni úgy a fizikai fölépítésben. (24:05)

Tulajdonképpen arra emlékszem, hogy mondjuk ilyen 8-9-10 éves koromban gyakorlatilag semmit sem eszek meg. Az edzőtáborok úgy folytak, hogy míg minden más gyerek legalább az étkezésnél valami önfeledt alapvető emberi élvezethez jutott, engem az edzők közé ültettek, hogy felügyeljék, hogy legalább 5-6 falatot egyek. Ezt a legkomolyabban. És ha úgy tűnt az edzőimnek, hogy valamit hajlandó vagyok mégis csak megenni, akkor azt mind nekem adták. Azonban hogy ettől a szorongástól meneküljek, hogy semmit sincs kedvem enni, ezért természetesen ilyen, ilyen kétes dolgokra is bólintottam, hogy azt szeretem, emiatt abból kaptam egy csomó mindent. Máig is emlékszem, voltam 8 éves, Veresegyházán volt az edzőtábor. Nagy nehézségek árán képes voltam megenni egy olyan, tudjátok, egy ilyen linzerkarikát, aminek a két linzer lap, de a középsőnek a közepe ki van vágva, és a két linzerkarika közé lekvárt helyeznek nagy gondossággal. Megvan ez az objektum? Jó. Tehát ott vagyok a veresegyházi edzőtáborban, és megeszem a magamét, de alig bírom megenni, de próbálok jó arcot vágni hozzá, hogy mégis csak a szorongásomat enyhítsem. Az edzőim látják, hogy megeszem ezt a… Nem, hogy hívják ezt? „Linzer.” Linzer. Óh, milyen egyszerű az élet. Tehát megeszem ezt a linzert, de úgy vagyok vele, hogy legyen már vége az ebédnek, és hadd szabaduljak ebből a szörnyűségből. De az edzőim abba a nagyon egyszerű, átlátszó és semmire se jó szalvétába belehelyezik ezeket a linzerkarkákat, amelyeket ők saját testüktől vonnak meg. Én pedig megyek egy ilyen három fős linzerkarika csapattal, és azon gondolkodom, hogy mi a fenét csináljak velük. Teljesen világosan emlékszem, ott vagyok 8 éves, és ahogy megyek a folyosón, egy hatalmas pálma van az egyik sarokban. Bizonyára nem tévedek az emlékeimben, hogy kivárom a csendespihenő idejét, amikor azt föltételezem, hogy a folyosón nem jelenik meg senki, és egy erre a műveletre beszerzett kis faágacskával iszonyat sebességgel kiások némi kis, hogy mondjam, hát egy sír, sírt, és amilyen gyorsan csak tudom, hantot-rögöt vetek az oda lehelyezett kis, hogy mondjam, halott linzer csapatra, és gyorsan elföldelem őket, jeltelen sírba nyugtatva őket. Majd távozom, és őrzöm a 46 kilómat, ami roppant alkalmas arra, hogy élsportoló legyek. Nah, a… igen, valakinek ez volt sok. na szóval. (27:35)

Ezt most így mókásan mondom el, de, de hát azért ennek fele e tréfa. A szüleim olyan 5-10 évenként egyszer-egyszer elmondták, hogy „Azért azt gondoltuk, hogy ebbe bele fogsz halni.” Igen, többek között voltak olyan vírusfertőzéseim, hogy úgy mikor negyedik nap 40 fok, 40,5, 40,8, és akkor kád, kád, kád, kád. Szóval, tehát, nincs súly, nincs evés. Az evésnek ez a hihetetlen problematikája. Ez, hogyha lélektani összefüggésbe helyezzük, hát általában mi más lenne, mint anya téma? Itt nagyon szép valóban a kifejezés, hogy az étel, meg az élet, ugye. Étel és élet. Hogy a búzára azt mondják jobb helyeken, hogy „az élet, az élet”. Tehát ha valaki képtelen enni, hát abban ez a problematika van, hogy képtelen élni. Valami ott, az életnek a fakadásával, áramlásával nem stimmel. Hát ez rám maximálisan érvényes volt. Érvényes most… is. Na, tehát. (28:45)

Rengeteg szorongás. Miért van ilyenkor rengeteg szorongás? Erről már beszéltünk. Mert egy teljesíthetetlen feladat előtt állok. Az anyukámat kellene boldoggá tenni ahhoz, hogy én a számomra szükséges érzelmi javakhoz hozzájussak, anyukám szeretetéhez és gondoskodásához, de ezt természetesen nem tudom megtenni. Mi más is lenne bennem, mint érzékenység és szorongás, és üres gyomor. Egyébként én ezt nem éltem meg rosszul, csak úgy mondanám. Nem küzdöttem az éhségtől. Az életre való ilyen sajátos képtelenség éppen abban is fakad, hogy nem vagyok éhes. Tehát hogy jól, jól megvagyok üres gyomorral is. Na most. (29:35)

Ehhez Helmutkánál is hozzájárul az, hogy az apát meg nem lehet zavarni. Ugye az apa dolgozik a bányában, vagy akárhol. Az én apukám ugye pilóta, nem nagyon lehet elérni. Tehát egy negatív anykomplexusú kisgyereknél eredetileg nagyon nagy lehetőség volna, hogy az apával egy szoros, közvetlen viszony. De hogyha nem elérhető érzelmileg az apa, marad a magány. Én tulajdonképpen szinte újból és újból ebbe a magányba süppedek vissza. Az inkubátor magánya, a rácsos ágynak a magánya. Annak a magánya, hogy nem elérhető az, akit szeretnék, hogy elérhető legyen. Ez. Közben szorongás amiatt, hogy én nem csinálok valamit jól. Beindul egy másik kör: megpróbálni a teljesíthetetlent. Hogy lehet valakit, akit szeretek – most az anyukámra mondom ezt, és persze aztán az apukámra – hogy lehet, hogy lehet őket megpróbálni valahogy boldoggá tenni? Persze önös érdekből, hogy aztán rajtuk keresztül jusson nekem is, és tudjak élni. Hát hogy is lehet? Az összes késztetésemet vissza kell fogni. Nem? Hát nem azzal szoktuk egymást nagyon zavarni, hogy valamihez kedvünk van? Valamit valahogy szeretnénk, ez máris konfliktust hoz kettőnk között. Mmm! A legjobb módszer: lemondani. De a leges-legjobb módszer: mindenről lemondani. (31:10)

A legjobb dolog mindenről lemondani, és teljességgel megpróbálni alkalmazkodni és igazodni. Akkor – nagyon köszönöm, András – akkor nincsen konfliktus, ha sikerül teljesen lemondanom magamról. Talán még az anyukám boldog lesz. Nem? Hát ha én sírok és toporzékolok, hogy most a műanyag vonatot akarom, az anyám még boldogtalanabb lesz, nem? Mondom én ezt gyermeki fantáziából most. Tehát vissza kell szorítani a szükségleteket, beleértve az összes ösztönkésztetést. Marad az 53 kiló, a 189 centihez. Na most! (31:55)

Mandulaműtét után – majmóca

Ha tovább megyünk, egy alap élményemet hadd meséljem el, ami nagyon jól kifejezi ezt, hogy mit jelent egy negatív, eredetileg negatív anyakomplexusos kisfiúnak a világa. Mikor megtörtént az a mandulaműtét… Egyébként kicsit most… rengeteget beszélek most magamról, ez, ez… Azért ennyit nem akartam. Majd most mindjárt kicsit lehiggadok, és akkor maradunk a témánál. De azért ezt még elmondom, tehát…(32:30)

Mandulaműtét után a szüleim azt mondják. „Hát Gergő, Feri! – Tesómnak is kivették a manduláját. Hát végül is, ha már ott vagyunk, nem? Most… – Hát az lenne tulajdonképpen most a legjobb, hogyha miután megettétek 3-4 napon keresztül azt a rengeteg csokifagyit…” Amit egyébként nem szeretek. Akkor nem szerettem, én még a csokifagyit se szerettem. Azért ez már durva, nem? Valójában nem szerettem a csokifagyit se. Azt mondják szüleim. „Hát, Ferike, Gergő, Bubu és Picur!” Hmm, mert hát így mondják. „Ha már fölkelhettek az ágyból és kimehettek, mert hát mégis csak hűvös van, meg minden, akkor elmegyünk valahova, és kérhettek valamilyen ajándékot. Áhh! Mert hogy olyan hősiesen bírtátok a műtétnek a megpróbáltatásait.” Hát énnekem már ötéves koromban már rengeteg tapasztalatom van, hogy mit jelent hősiesen bírni az élet megpróbáltatásait, tehát ez sem esett nehezemre. (33:35)

Mi történik? Hát a tesóm, mert hogy sokkal egészségesebb és normálisabb, ezért aztán az első boltban lát egy nagyszerű majmot. Nem igaz majmot, hát a diktatúrában vagyunk, akkor nincsen igazi majom Magyarországon, hanem játék majom. Ez a játék majom egy ilyen nagy, még most ilyen… Na de hol van a vége? Tehát… A mikrofon a vége, így. Azért ez egy ötéves kisfiúnak igazi-igazi. Azóta is emlékszem, hogy elneveztem majmócának, és ez egy jópofa név, de nagyon aranyos volt. nagyon, nagyon, mert vagy 20 éves volt, mikor assz’em kidobta, akkor már nem volt szüksége rá. Na, ott van ez a majmóca, tényleg marha aranyos, meg minden, de hát a tesóm teljesen beleszeretett ebbe a majmócába, és azt mondta „Énnekem ez kell!” Máig emlékszem, ott öt évesen, hogy föl-fölmerül azért bennem, hogy tulajdonképpen ez nagyon aranyos ez a Majmóca, szóval hogy a tesómnak is, énnekem is jó lenne egy ilyen. De hát messze nem olyan elsöprő a vágyakozás, mint a testvérem egészséges természetéből. Bemegyünk a boltba, a szüleim természetesen, hogy az ikreknek nehogy valami igazságérzet sérülménye legyen, két majmócát akarnak venni, de csak egy van. Miután én sokkal kevésbé fejezem ki a vágyamat a majmóca iránt, a testvérem pedig elsöprő erővel igényli, hát természetesen a testvéremnek megveszik a majmócát. (35:15)

Ez az a pillanat, ahol én a már ötéves koromban szokásos dinamikára térek. „Ó, hát tulajdonképpen nem is vágytam én annyira. Megelég… nincs is nekem erre szükségem.” De itt történik valami nagyon érdekes. Nem csak lemondok a majmócáról, hanem valami mély szomorúság vett rajtam erőt, teljesen, most is át tudom élni. Ez a szomorúság pedig valami olyasmi volt, hogy tulajdonképpen nem a majmócára vágyom. Egyszer csak ott megéltem azt, amit most már meg tudok fogalmazni, hogy „Anya, te kellesz, meg apa! Mit tudom én, adjatok öt puszit, vagy játsszunk, vagy öleljetek át, vagy valami ilyesmi. Tulajdonképpen dehogy a majmóca.” A tesómnak elég volt a majmóca, mert őneki pozitív anyakomplexusa lett. Óh! Kevesebb inkubátor. Őneki, ő jól elvolt a majmócával, de nekem az anyám kellett volna. De hát hol vagyok én ahhoz, hogy ezt ki tudjam fejezni? Ugyan már, fényévekre vagyok. Mi maradt tehát ebben a helyzetben? Hogy lemondok a majmócáról, és mondom a szüleimnek, hogy „Tulajdonképpen én nem kérek semmit.” És ez igaz is. Ez igaz is. Itt van egy, megint egy lemondás, valamiről. Már egyáltalán, ha tudom, hogy mire is vágyok, de itt legalább sejtés szerűen megvan. Teljesen pontosan fejezem ki a szüleimnek, hogy „Tulajdonképpen énnekem nem is kell a majmóca.” Tulajdonképpen nem azért vagyok szomorú, mert nincs majmóca, és higyjék el, hogy tényleg nem kérek semmit. Persze azt nem tudom kifejezni, hogy mit kérek. De azt biztosan tudom, hogy nem a majmócára van szükségem. (37:05)

A szüleim pedig, látszik hogy ilyen, rettenet zavarban vannak, mert a tesóm önfeledten játszik egy nálánál picit nagyobb majommal, és ez kifejezetten boldogságot csal az orcájára. Én meg ott állok egy ilyen szomorú tekintettel, és hát mi másra gondolnának a szüleim, hát hogy nem kapott majmot. Mondhat akármit, pontosan tudjuk, hogy mire vágyik: a majomra. Tudjátok, ez az a pont, ahol – most ha így mondom – gyerekkorom utolsó szögbeverése abba a koporsóba, hogy az én anyám, vagy a szüleim nem értenek engem, nem képesek a szükségleteimet fölismerni, és akármit is csinálok, semmi esélyem. Ez, öt évesen, ott már szinte vége volt ennek az egésznek. Ott megszületett bennem egy lemondás. De persze lemondás, miről is? Meg se tudtam volna fogalmazni, hogy miről. De persze azt gondolom, hogyha az anyukám olyan igazi, boldog, szeretetteljes arccal ad öt puszit, vagy mit tudom én, vagy ott… Nem tudom, na. Akkor, akkor valami másképp lehetett volna, de hát miért is látták volna, vagy ismerték volna ezt a szükségletemet föl. Ezért aztán hosszú-hosszú unszolás után elmentünk egy másik boltba, és a szüleim mindenképpen szinte kényszerrel rám erőltettek egy oroszlánt. Na most ez az az oroszlán, amit sosem szeretek. Tehát ugye egy ilyen oroszlánt az ember nem bír megszeretni. Hát mi közöm nekem ehhez az oroszlánhoz? Semmi. Nagyon aranyos oroszlán volt egyébként, évekig megvolt, kerülgettem, mint a múlhatatlan boldogtalanságom és meg nem értettségem jelképét. De hát volt, legalább az volt. Nem, kifejezetten nem szerettem, de hát mindegy. Végül is, hogy mondjam, nem kért enni, tehát azért úgy elvolt a szobában. Na, ez öt évesen, öt, öt. Azt mondja. (39:10)

Ami Helmutnál, és az anyukámnál is hozza a rettenetes paradoxont, ez az, hogy közben Helmutkáért él az anyukája. Tehát az anya meg úgy éli ezt meg, hogy „Én mindent megadok Helmutkának, amit csak tudok.” S így is van. Ami az ő depressziójából kijön, azt megadja. Az én anyukám is újból és újból ezt mondja, mikor 30 fölött voltam, akkor is mondta. „Ferikém, Gergőkém! Tudjátok, hát én értetek élek. Ti, ti vagytok. Más ezen a világon tulajdonképpen, hozzátok fogható nincs. Ti számítotok…” Óh, hát ez benne aztán a gyerek felé nézve a még rettenetesebb paradoxon. Egy olyan valaki felé kellene akkor kifejezni egy csomó mindent, aki egyébként is már értem él, és egyébként is mindent megtesz, amit meg tud. Hahh! Ez tehát egy lehetetlen helyzetet eredményez. Na most. Igen. (40:25)

Ugye, miután nincsen a szükségletekre való elégséges ráhangolódás, ezért van rengeteg szorongás. De van egy csomó kényszer, hogy megfeleljek. Ennek mi lesz a következménye? A lemondás. Lemondás, lemondás, lemondás, rengeteg lemondás. Ugye, hogy mégis csak a lehető legkisebb zavart, vagy bajt okozzunk, mert akkor talán az anyánk boldog lesz. Emlékszem, talán 6 éves voltam, autóval mentünk. Nem volt autónk, de valaki éppen vitt bennünket, és hát egy kicsi gyerek, én kiszálltam az autóból, és ott fogtam meg az autónak a szélét, hogy a sofőr rácsukta az ajtót, és ott volt a kezem. Képzeljétek el, hogy 6 éves koromban, a so… akkora erővel csukta be, amilyen erővel egy kocsiajtót be szoktunk csukni, és én ezt kibírtam anélkül, hogy fölszisszentem volna. Csak hát iszonyatosan elkezdett vérezni, meg földagadni az ujjam, meg kék és lila lett rögtön. Úgy, mukkanás nélkül mentem az anyukámhoz, hogy hát sajnos ez történt. (41:45)

Emlékszem, hogy évekig a szüleim fölidézték ezt az élményt, hogy… De hogyan? És ez megint egy nagyon érdekes dolog lesz, majd egy órával később. Hát azért az már egy hét múlva lesz. Egy hét, meg egy óra múlva elmondandó témánkhoz, hogy itt azonban egy nagyon sajátos út kínálkozott. Ez pedig az, hogyha elég lemondó vagyok, ha elég aszketikus vagyok, ha eléggé befogom a számat, már abból a szempontból, hogy szükségletek, fájdalmak, ösztönök és a többi, tulajdonképpen ezért dicséretet kapok. Óh! Hát akkor mégis csak van egy útja annak, hogy a szüleim boldogok legyenek, hogy örüljenek? Úgy tűnik, hogy van. Akkor a lemondás az mégis csak egy jó út. Nem nyikkanunk meg, nem panaszkodunk, nem, nem, nem. Valahogy bírjuk az életet, a szorongásokkal együtt, a félelmekkel, sok minden zavarral, de lehetőleg próbálunk úgy létezni, hogy ne legyen velünk baj. Már hogy velem. Ugye? Mert hogy ennek kapcsán jönnek a megerősítések. (42:55)

Hiányzik az óceán-érzés. – Gumicsónakázás a Balatonon.

Hát, Helmutka is így van ezzel. Ami hiányzik, most a személyességen túl, amit Verena Kast újból meg újból így mond, az óceán-érzés. Nincs óceán-érzés, nincs, nincsen. Nincsen, lemondás van. Annyira bennem van, voltam körülbelül 25 éves. Mindig a vágyaimban ott volt, hogy milyen iszonyatosan jó azoknak a rettenetesen gazdag embereknek, akiknek van gumicsónakjuk. Nekünk még olyan, mi az, gumimatracunk sem volt soha, pedig az is egy jó buli. De hát voltak gazdagok, elérhetetlen, csodás életet élő személyek, akik gumimatraccal (Gumicsónakkal – szerk.) rendelkeztek. Emlékszem, 25 év, úgyvan, első éves papnövendék voltam, mikor volt egy nagy, ilyen nyári tábor, és már nem tudom, hogy hogyan, de valaki autóval hozott egy ilyen gumicsónakot. Föl-fölfújtattuk, és hát… Tényleg, azt nem úgy mondják? Föl….fújtuk, fújtuk, én fújtattam. Szóval fölfújtuk, és hogy mondjam, ilyen feszült várakozással néztem, hogy van-e olyan pillanat, ahol és amikor nincsen gazdája ennek a gumicsónaknak. Mikor úgy tűnt, hogy éppen senki sem veti rá magát, akkor jöttem én. 24 éves vagyok, beültem a gumicsónakba, tik-tik-tik, eleveztem a bójáig, ott kikötöttem, és emlékszem erre, egész nap a gumicsónakban ringatóztam, egész nap. Ment az élet, és én ennél jobbat nem bírtam kitalálni, mint hogy ki vagyok kötve egy bójához, és ringatózom. (44:55)

Az emberek úgy ki-kiúsztak, ott a táborban, néha beszálltak, akkor adtam nekik helyet. Aztán eluntak engem, mert én nem voltam egy jó társaság. Én ringatóztam és kész. Hogy mondjam, ennél többet ők nem tudtak nekem adni. Akkor beszálltak, kiszálltak, oda úsztak, lefröcsköltek, lehülyéztek, learanyosoztak, mit tudom én, és visszamentek. Mikor kezdett lemenni a nap, akkor kimentem. Ez, 24 éves vagyok akkor, amikor egy életem valamilyen első saját döntéséből és a lehetőségek sajátos összejátszása révén egy napot ringatózhatok a Balatonon, kikötve a bójához. De ez nekem elemi élmény. Ami egy pozitív anyakomplexusú gyerek számára maga az evidencia. Csak csettintenie kell, és itt van benne, és teljes természetes. Ó, nekem nem, nem. Én még most is, 42 éves vagyok, megyek valami boltba, vagy nem t’om mi, meg szoktam nézni a gumicsónakokat. Legkomolyabban. „Ez, ez, úú, úú, ez!” Tehát az eredetileg negatív anyakomplexusú gyereknek nincsen óceán-érzése. Hát hogy is lehetne? Nincsen. Na most. (46:10)

Rengeteg önkontroll. – Prága, szex nélkül.

Itt jön egy másik nagyon nagy terület, ez a szexualitás. Mert a szexualitás az ösztönöknek bizonyos szempontból a foglalata. Ahh! Ahh! Mi történik általában egy negatív anyakomplexusú gyerekkel? Természetesen ha az ösztönöket, a vágyakat, a szükségleteket a lehető legjobban kordában kell tartani. Már a logikát tudjuk, hogy miért. Mikor serdülő korban jön a szexualitásnak a föllobbanása, ez sok esetben inkább félelmet kelt, hogy mit kezdjünk ezzel. „Nem lesz-e ennek rossz vége? Ajjaj-jajjaj! Mit is kell ezzel csinálni?” Ezért lehetséges az, hogy… Énnekem annyiból nagyon nagy szerencsém volt, hogy nem neveltek vallásosan. A kultúrkeresztény cucc az önkielégítésre vonatkozóan engem nem ért el. Ez, ez nagyon, ez az én személyiségfejlődésem szempontjából egy óriási nagy adomány. Úgyhogy… Ha engem kultúrkeresztény módon, vallásosan nevelnek, nem biztos, hogy itt lennék. Áhh! Így nekem morális problémám, nevelt, tanult morális problémám az önkielégítéssel nem volt. Nem volt, azonban a helyzet ennél sokkal cifrább, mert ösztönös problémám azonban mégis csak volt. Akkor erről is mondok egy élményt. (48:00)

Miután nem gondoltam serdülő koromban, hogy meg kellene tartóztatnom magam, ezért aztán nem t’om én, volt egy… hát nem… Tudom is, nagyon is tudom. Tehát a… emlékszem egy élményre. volt akkor egy lány, akibe nagyon szerelmes voltam, és ő is belém, és akkor hát ugye sportoló voltam, Európában utazgattam itt-ott, versenyek. És hát Prága gyönyörű hely, gyönyörű. Ezért aztán a kedvesemet meghívtam Prágába. Ugyebár sport, háháá, 980 forint volt a repülőjegy Prágába. Most is emlékszem. 980 forint, háháá! 4000 forintot kerestem, 4200 forint volt az első fizetésem bútorasztalosként, az, az voltam. Na most. Hát a 4200 forintból simán kijött a 2000-es oda-vissza Prága. És mi történt? Elmentünk Prágába, ott rögtön ahogy akkor az volt, ott álltak a repülőtéren emberek, hogy fizetővendég szolgálat, vagy mi. Tehát nem kellett ott szállásról gondoskodni, rögtön kaptunk ott, ki tudtunk venni egy üres lakást. Hát… fiatal ember vagyok, mhh, 19 éves. Hát egy 19 éves fiú, a 18 éves barátnőjével, Prágában… (49:30)

Na de, ez a történet nem ilyen szép ám. Már ha ez valakinek szép. de erre most iszom. Képzeljétek, ugye nagy városnézések mennek, mert ugye én már sokat voltam Prágában, ezért én megmutatom neki Prágát. Megyünk haza, hát haza, tehát éjszaka a villamossal, és egyszer csak a villamos megáll a nyílt pályán, és ott vesztegel. De hát ugye nem értjük, hogy mi folyik, mert nem értünk csehszlovákiul, és akkor hát próbálok utánanézni annak, hogy most megy a villamos, vagy nem megy, vagy mi van. Képzeljétek el, hogy átszálltam a másik kocsiba, és azt látom, hogy ott van egy fiatalember, aki elvágta az ütőerét. Tiszta vér volt minden. Olyan sok vért vesztett, ott a villamoson vágta el az ütőerét. nem is tudom, hogy ezt hogyan tehette, mert a másik kocsiban volt, hogy tiszta vér volt itt, és már így hátra volt dőlve. Valószínű, hogy elvesztette már az eszméletét. De hát ez a látvány hihetetlen sokkoló erejű, hihetetlenül. Tehát egy fölvágott erű fiú, tiszta vér ott minden. És hogy mi volt számomra az ösztönös reakció erre az élményre? Hát az életnek, a halálnak a nagyon mély, megrendítő élményére? Az, hogy mondtam a kedvesemnek, hogy nincs szex. Aha, ajjaj-jaj. Nincs, nem, itt, itt el… itt nagyon komoly dolgok vannak, itt az ember ezzel nem hülyéskedhet. (51:25)

Ez egy egészen megfoghatatlan, egészen mélyről gyökerező bűntudat, ami az ösztön-, ösztönvilághoz, ösztönkésztetésekhez kapcsolódik. Most már pontosan tudom, hogyha énnekem pozitív anyakomplexusom lett volna, akkor egy akkorát szexelünk, amit még soha. Nem? Hát egy rettenetes élmény, találkoztunk a halállal, de mi élünk, és most aztán… élünk. Tehát… De nekem az ellenkező lett a legtermészetesebb reakcióm. Hoppá! Mint hogyha itt, a nagy szerelemben, a gondtalan szexuális életben elfelejtkeztem volna valamiről. Láttam ezt az öngyilkos fiút, és „Nana! Menjünk csak vissza a kutyaólba! Hagyjuk csak az ösztönkésztetéseket, miegymást! Húzzuk meg magunkat! Már majdnem elfelejtkeztél arról, hogy nagyon sok lemondásra van szükség. Különben sosem érdemled ki az élethez való jogot.” Valami ilyesmi. Tulajdonképpen meg vagyok döbbenve, hogy a barátnőm ezt hogy bírta. Nem, nem szólt semmit. Hát aludt, hát aludt szegény, hát hogy szólt volna. Tehát aludtunk, hát legalább aludtunk. Az is valami. (52:45)

Ezt az élményt nagyon őrzöm magamban, mert vallásos nevelésen kívül is, természetesen nagyon mélyről, a szexualitáshoz, az ösztönkésztetésekhez társulhat egy bűntudat. Éppen mindaz, ami az életnek a természetes erejét és gyökerét adná, az kerül tiltás alá azért, hogy az életet megnyerjük. Óriási ellentmondás. Hogy lehet úgy az életet megnyerni, hogy közben az életet teljesen próbáljuk eltüntetni magunkból, annak a természetes erejét és gyökereit? Szerintem sehogy. De erre csak később jöttem rá. Na! (53:30)

Az élet senkit sem kímél meg attól, hogy megszülessen.

Emlékeztek, a… az ere… hú, most tényleg egy picit… Nem t’om, hogy ez most már sok vagy nem, de az biztos, hogy most lesz egy képetek az eredetileg negatív anyakomplexusról, az tuti. Na most. Hmhh. Az eredetileg pozitív anyakomplexusnál ugye azt mondtuk, hogy… Mi a probléma? Nem válik le az anyáról. Ugye senki sem szereti azt a fiút, még 50 évesen se, mint, mint, mint az anya. Ezért aztán például sosem házasodik meg. Ugye? Nem tud leválni az anyjának a szeretetéről, ami vagy valós, való-valós szeretet, vagy egyszerűen csak hát egy ilyen belső világból fakadó kötelék, hogy „én meg az anyám”, közben már rég mit tudom én mi van köztük, de nem baj, belül azt még hordozza. Ugye ezért nem születik meg. Emlékeztek, ez a fő cím. A személyiség születése, és a valódi emberi kapcsolatok. Egy eredetileg pozitív anyakomplexusú fiú érzelmileg adott esetben sosem válik le az anyukájáról. Most mondhatnánk azt, hogy az eredetileg negatív anyakomplexusú fiúnak sokkal könnyebb a dolga, mert nincs is kapcsolata az anyukájával, legalábbis olyan életet adó, termékeny, jó értelemben virágzó, olyan nincs. De a helyezt nem így van. Ó, az élet senkit sem kímél meg attól, hogy megszülessen. (55:05)

Ugyanis ilyenkor az eredetileg negatív anyakomplexusú fiú ugyanúgy az anyukájánál marad, csak egy folyamatos lemondásban. Ő úgy tartozik az anyukájához, hogy folyamatosan lemond. Lemond róla is, meg lemond mindarról, ami az életnek ilyen, ilyen anyai viruló, nem tudom én mi. Így fönnmarad a jól ismert, gyerekkorból hozott történet és világ. Tehát látszólag, hát én már gimnazista koromban költöztem el otthonról. 20 évesen már heted határban voltam. Ugye hát nem volt kötődés. Hát akkor mit, mit maradtam volna otthon? 17 éves koromban már csak a koszos ruháimat vittem haza kimosni. Látszólag a függetlenséggel semmi problémám nem volt, látszólag. Valójában, ott belül én ugyanúgy nem születtem meg, mint az eredetileg pozitív anyakomplexusú férfitársaim. Csak náluk az volt a látványos, hogy ott maradtak, nálam meg az, hogy nem maradtam ott. Csakhogy én egy lemondásban nem maradtam ott. Talán ez érthető. Oké. (56:30)

Ebből az következik, hogy nincsen föltétlen jog az életre. Nincsen, nincs, azt nem sikerült megszerezni, ha csak a komplexust nézzük. Azt nem sikerült megszerezni, mert az anyától jön, az anyával való kapcsolatból. Ezért aztán folyamatos érzékenység, szorongások, és hát egy ilyen állandó késztetés, hogy valahogy, valahogy egyáltalán kapcsolatban lenni másokkal, és egy folyamatos késztetés arra, hogy valahogy igazolni a létemet, hogy egyáltalán van jogom ahhoz, hogy éljek. (57:05)

A spiritualitás beköszönése.

Ebből a szempontból az én nagy mázlim a spiritualitásnak a serdülőkori beköszönése. Ugyanis a spiritualitás alkalmas arra, hogy áttörje a komplexusnak egy csomó kötöttségét, alkalmas rá. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a spiritualitásnak ez a beköszönte ez a lélektani problémáknak minden elemét orvosolná, vagy megoldaná. Tehát a spiritualitás, amikor beköszönik valakinek… Beköszönik? Ez jó. Ez milyen érdekes. Beköszön valakinek az életébe, akkor egyrészt azzal a valósággal jön, hogy túl tud mutatni a komplexusos mintázaton. Ettől tud olyan iszonyatosan erős lenni, és gyógyító erejű. Másrészt pedig, állandóan föl is veszi a komplexusnak a jellegzetességeit. Túl is mutat, de föl is veszi, föl is veszi, és túl is mutat. Így akarunk majd most elérkezni ahhoz, amire mondtam, hogyha ezt valaki nem fogja bírni, az menjen ki. Ó, mert lesz egy-két megjegyzésem itt a spiritualitásra vonatkozóan. (58:30)

Milyen ember válik Helmutból? Hú, látom, fáradtok. Vagy nem is tudom. Inkább az, hogy eddig nagyon feszülten figyeltetek, igen, és most akkor egy kicsit lehet pihenni. Hagyjak egy-két percet? Jól van. Szóval. Felnőttként Helmut, hát mi más is lenne, mint megbízható, érzékeny a feleségére, egy jó apa, szükségleteit, ösztönkésztetéseit természetesen kordában tudja tartani. A felesége mindig biztosan számíthat rá. Egy olyan igazi… Mint hogy egyszer valaki egy ilyen emberről mondta, olyan, mint egy erős tölgyfa. Ú, hát mint hogyha semmi őt ki nem mozdítaná, meg nem rendítené. Csak éppen belül mi van? Látszólag minden nagyon jól tud menni, belül azonban egy csomó szorongás, csomó félelem nem oldódik föl Helmutnál. Nem tett még semmit ezzel a mintázattal. Amikor ilyen elsöprő erővel megjelenik a szerelem, az számára valamiféle szimbolikus halált hoz. Halálát annak, ahogyan és akiként addig élte az életét. Ha most életében először ösztönösen és önfeledten átadja magát egy ösztönkésztetésnek, és átéli az elsöprő erejét, hogy kellek, és mit tudom én mi, akkor meg fog halni az a Helmut, aki addig volt. Ugye? De hát közben ott a feleség, ott vannak a gyerekek, megtestesítik azt az egész világot, amiből érkezik, és hát még egy csomó minden mást. Ez egy rettenetes dilemma. (60:25)

Helmut mit tesz ebben a rettenetes dilemmában? Hogyha most pusztán csak a személyiségfejlődésnek a természetes irányát nézzük, át kellene adnia magát a szerelemnek. Óriási lépés lenne. De ezt nem engedi meg magának, hiszen egész életében azt tanulta meg: lemondás, lemondás, lemondás. De ez már olyan erővel kopogtat be nála. Nem a nő kopogtat be óriási erővel az életében. A saját belső világának az egyensúlytalansága ordít már. Az csak megtestesül egy szerelemben. Ez ugye fogható, hogy ezt hogyan mondom? Óh, óh! Tehát egyszerűen tovább nem odázható már el a személyiségének a komplexusos egyoldalúsága. Nem, nem, nem, tehát annyira már fölnőtt és érett, hogy most már tudna valamit tenni, amit nem tudott gyerekként. Most már valahogy elérhetővé válna valami. (61:30)

Hogyan oldja meg Helmut ezt a problémát? Úgy, ahogy nagyon sok keresztény ember old meg ilyen problémákat: beteg lesz. Az a legjobb megoldásnak tűnik. Azért tűnik a legjobb megoldásnak, mert erkölcsileg feddhetetlen marad, másrészt pedig nem kell szembenéznie azzal, hogy nem mert igent mondani erre a nagyon erős késztetésre, és az életnek erre a természetes, ösztön adta irányára. Tehát, a betegség, mint egy kívülről eldönti az ő sorsát. Ha nagyon nagy a dilemma, akkor az illető úgy megbetegszik, hogy belehal. Ezért aztán, most eljutottunk egy olyan témához, aminél máris lehet kimenni. De komolyan, ez most nem ilyen, hogy „Aaa, ne járjon ide, aki nem…” Nem, ez, gimnazista tanárok szoktak ilyeneket mondani. (62:30)

Mikor százával kiáltanak, kiáltotok föl: „Miért pont az a rendes ember hal meg 40 évesen? Miért az a sok gyerekes anyuka lesz rákos? Miért az a remek férfi, aki után minden nő epedne, hogy óh, ilyen férjem lenne, miért pont ő hal meg?” Hmm. Ez egy kicsit sem Isten büntetése, ezt most már láthatjuk. A legtöbb esetben egy olyan erkölcsi színezetű dilemma áll a háttérben, amit az illető nem tud megoldani, nem tud. És természetesen nem azért lesz beteg, mert beteg akar lenni, vagy mert azt mondja, hogy „Ú, még talán így, így a legelfogadhatóbb.” Ó, ez megy a maga útján. Ezért hogyha fiatal embereket temetek, már ilyen értelemben fiatalokat, sok gyerekkel, most látszólag, most nem értjük, és egy év alatt elmegy, és miért pont ő, és hihetetlen, és mindenki zokog. Én ehh, tudjátok ott állok a ravatalban, és azt mondom. „Istenem, bárcsak ne tudnám, amit tudok!” Ezt, ezt szoktam gondolni. Hogy fogok én most erről beszélni? Mit, mit mondok erről? Ha elmondom, amit gondolok… És nem azért, nem kell, hogy nálam gyónjon, vagy mit tudom én, hogy én bármit is ismerjek. Óh, rettenet rosszul szoktam lenni ezektől a helyzetektől. Tudnám a negyedét! Akkor tudnék mit tudom én, csak úgy szépeket mondani. Hmm. (64:20)

Ezért érdemes a személyiségnek megszületni, hogy ne kelljen neki meghalni. Érdemes neki megszületni, hogy ne kelljen meghalni. Ezért lehetséges az, hogy éppen a jók mennek el. Ahogy ezt szokták: Miért pont ők? Most azon túl, hogy ez egy teljesen szubjektív látásmód. Ugye, mert ha a rosszak mennek el, fütyülünk rá. De egy jó elmegy, akkor meg jön ez, hogy „Óh, miért pont a jók?” Meg van az a lehetetlen ének is, ugye? Hát ismeritek. „Miért pont a jók mennek el?” Ez van benne. Ú, hát azt csak ne halljam. Hát hol tartunk? Most nézem, hol tartunk? Akkor… (65:15)

Történet – Bulgária, bajnokság, Fanta, magyar csúcs

Mondok egy másik szimbolikus történetet arról, hogy lemondás, és visszafogni. Nagy szerencsém volt, hogy a negatív anyakomplexus mögött egy pozitív apakomplexusom tudott kialakulni, nagy szerencsém, mert itt a pozitív apakomplexuson keresztül sok életerő mégis csak belém áramlott, ez nagyon nagy szerencsém, nagyon. Ez hozott az életemben egy valamiféle természetes egyensúlyt, és aztán a spiritualitás gyógyított meg. Azt kifejezetten állítom, hogy engem a spiritualitásnak a megjelenése az életemben tett valamennyire normálissá és egészségessé. Semmi másnak ezt nem köszönhetem. Mondhatnám így is, hogy Istennek. Ha ez nektek így tetszik, akkor mondhatom, hogy ebből a lehetetlen, inkubátorral kezdődő élettörténetből az Isten gyógyított meg, és ez így is van. Ha valakinek ez így nem, akkor azt mondom, hogy a spiritualitásnak a betörése az életembe, és ahogyan az átjárta a sebzett emberi természetemet, hogy az gyógyított meg. Ez már csak ízlés kérdése. Én nem gondolom, hogy bármennyi ilyen hangya szorgalmú lélektani munkával itt állnék most, nem, nem állnék itt. Ilyen értelemben az Isten nélkül sehol se lennék, ezt, ezt… Na! (66:55)

De most oda akarok visszamenni, hogy sportoló vagyok, 18 évesen kifejezetten jó, jó sportoló vagyok. Ez azt jelenti, hogy abban az évben például az Európa ranglistán harmadik voltam magasugróként. Hát ugye, a súly meg a lóerő aránya az még mindig jó. Ott voltunk Bulgáriában egy európai versenyen. Az összes szocialista ország magasugrói vannak ott, és hát ugye akkoriban nagyjából ők jelentették egyébként Európa élvonalát, úgy magunk között szólva, mert az még az a világ. Tehát a bolgárok, az oroszok, a lengyelek, a magyarok… és akkor. Na mindegy, tehát ott vagyunk, és ez az Európa Bajnoksághoz fogható verseny volt ténylegesen. Mi történik? Van 40 fok, Bulgáriában vagyunk, augusztus. Valami irgalmatlan meleg van, és ugye egy jó magyar csapat van, és akkor fölmerül az, hogy na, hogyha vége lesz a mai napnak, akkor hogyan fogunk mulatni. És akkor persze van, aki mondja, hogy ő hoz bort, meg nem t’om micsoda. De hát hogy kellene üdítő is, és miután én egy ilyen aszkéta vagyok, hát énnekem is fölcsillan a szemem, hogy azért legyen valami üdítő is, mikor este bulizunk. A 40 fokban a saját versenyemnek a napján képes voltam egy órát, vagy mit t’om, háromnegyed órát bolyongani, hogy elmenjek Fantát venni. Most is emlékszem, ilyen kis üveges Fantákat lehetett kapni. Vettem belőle mit t’om én, 18-at, hát egy egész csapatról kellett gondoskodni. A 40 fokban, így krrrkrrr, így, életem legnagyobb versenyének a kora délutánján, amikor mindenki más, értitek, tehát a gyúrónál fekszik, meg relaxál, meg mi, én… Ugye, hát egy eredetileg negatív anyakomplexussal bármit. (69:05)

És mi történt? Az, hogy beszálltam a liftbe, tudod így ahh-ahhh, így, és a következő emeleten beszállt az edzőm. Így nézi, érted, hogy így csurog rólam a víz. De hát érted, 40 fok volt, én meg hoztam a 18 üveg Fantát. Csurog rólam a víz, és 2 óra múlva kell indulnom az életem legnagyobb versenyére. Olyan dühös lett, ezt nem felejtem el. Iszonyat dühbe gurult. Nem az edzőm volt, mert őt nem vitték ki, hanem hogy mondják ezt, a szövetségi kapitány, ugye ő volt. De úgy fölmérte egy pillanat alatt a helyzetet, és azt mondta „Ide figyelj Feri! Ha nem leszel jó, úgy seggbe rúglak…!” Nagyon, megfenyegetett. Mondjuk ez ugye egy pozitív apakomplexusú embernél működik. „Igen? Fenékbe rúgsz? Majd én…” Úgyhogy akkor ott ugrottam két magyar csúcsot. Úgy, úgy jöttem le a pályáról. (70:15)

És hogy ez a történet azért, azért, azért, hogy értitek, minden normális ember a versenynek a kora délutánján, hát patika mérlegen méregeti saját magát. Föl szokták tenni ezt, hogy „Igaz-e, hogy az élsportolók önzők?” Hát ugye erre persze a sportpszichológusok azt mondják, nem önzők, hanem asszertívek. Asszertívek, tehát nagyon pontosan tudják, hogy nekik mi kell ahhoz, hogy. Én pedig az életem legfontosabb versenyén is hozom a többieknek a Fantát. (70:50)

Na, jól van. Szerintem sikerült elodáznom a rettenetes témát. De azért nem fogok róla hallgatni, de most akkor azt lehetne mondani, hogy a következő alkalommal ne jöjjön az, aki azt nem bírja, amit én a kultúrkeresztény dolgoknak a lélektani hátteréről szeretnék beszélni, egy negatív anyakomplexus tükrében. Mert ezt fogom csinálni. Nagyon köszönöm a figyelmeteket! (taps -szerk.) (71:35)

Lejegyezte: vinkozoli

Vázlat

Jellemző életút – folytatás
Helmutnak felesége, gyerekei vannak, de egy elsöprő mértékű szerelem ébredt benne, és 40 évesen terapeutához fordul, és most kapott egy szívinfarktust.
Nem kell, hogy óriási sérelmek érjenek bennünket, hogy negatív anyakomplexusunk alakuljon ki. Elég pl. egy hét inkubátor. Épp elég a születés megrázkódtatása, ezt segítene feldolgozni az anya közelsége. Az ember 9 hónapig valakiben van, és utána – az inkubátorban – nincs senki. Ha az embernek ikertestvére van, a szeretet azonnal meg kell osztani. Az anya pedig belefárad az anyaságba. Ha az anya nem tud szeretgetni, az még rátesz egy lapáttal a negatív anyakomplexusra. Tünet: a gyerek a fényképeken mindenhol komoly, nincs vidám fénykép.
Tipp: Pár gyerekkori fényképet mindig vigyünk magunkkal, és néha szeretgessük a gyerekkori magunkat.
A gyereknek az a tapasztalata, hogy az anyja szomorú. Ezért
ha az anyám boldogtalan, mit várhatok az élettől? az anyámtól kellene jönnie a boldogságnak. -> bizalmatlanság az élettel szemben
megpróbálja az anyját boldoggá tenni, ezért egyre érzékenyebb, ráhangolódik az anyjára.
Egészséges esetben az anya ráhangolódik a gyerekére, a gyerek biztonságban érzi magát, számára szép az élet. Egy anyának, akinek ikrei vannak, ez jó eséllyel lehetetlen. Pedig a gyerek az örömöt az anyja öröméből kaphatná.
Tapasztalat: hiába igyekszem, nem tudom az anyámat boldoggá tenni. Ezért megpróbál tökéletes lenni (“nem tettem meg mindent”), és felelőssé teszi magát (“nem tudom az anyámat boldoggá tenni, valami baj van velem, rossz vagyok”). Ezért folyamatosan betegeskedik gyerekkorában. Nem szeret enni, nem éhes. Az evés problémája – anya téma. Élet = étel. Rengeteg szorongás: teljesíthetetlen feladat: anyukámat boldoggá tenni, hogy jusson nekem is belőle.
Az apa sem elérhető, ami pedig enyhítést jelentene.
Hogyan tehetem szüleimet boldoggá: az összes késztetésemet visszavonom, mindenről lemondok. Teljesen alkalmazkodok, akkor nem lesz konfliktus, talán az anyám boldog lesz. Próbálom a legkisebb zavart okozni. Visszaszorítom a késztetéseimet, ösztöneimet. Megfelelési kényszer.
Közben az anya úgy éli meg, hogy mindent megad a gyerekének. És így is van, mindent megtesz, amit a depressziójából ki tud hozni. “Gyermekem, én érted élek.”
Ha eléggé lemondó vagyok, akkor dicséretet kapok. Tehát a lemondás egy jó út.
Hiányzik az óceán-érzés (pl. ringatózás a gumicsónakban).
Rengeteg önkontroll. Serdülőkorban a szexualitás fellobbanása is inkább félelmet kelt: mit kezdjek vele, nem lesz-e rossz vége? Bűntudat társul hozzá. Paradoxon: Pont az, ami az élet forrását adná (a szexualitás) kerül tiltás alá, hogy az életet megnyerjük.
Egy eredetileg pozitív anyakomplexusú férfi nem válik le az anyukájától, nem születik meg. A negatív anyakomplexusú fiú úgy tartozik az anyukájához, hogy folyamatosan lemond. Nincs feltétlen jog az éltre, ezért folyamatos késztetés van, hogy igazoljam, hogy jogom van az élethez.
A spiritualitás serdülőkori beköszönése segíthet, de fel is veheti a komplexus tulajdonságait.
Helmut: felnőttként érzékeny a feleségére, jó apa, a késztetéseit kordában tudja tartani, a felesége mindig számíthat rá. Látszólag miden jó, de belül egy csomó szorongás van. És amikor megjelenik a szerelem, az addig Helmut meghal. De közben ott van a felesége, gyerekei… A személyiségfejlődés természetes lépése lenne a szerelem, de ő megtanult lemondani. Pedig nem odázható tovább a személyiség komplexusos egyoldalúsága… Megoldás: beteg lesz. Erkölcsileg feddhetetlen, és nem kell szembenéznie, hogy nem mert igent mondani a szerelemre, erre a természetes késztetésre. “Miért pont az a rendes ember hal meg 40 évesen?” Miért pont a jók mennek el? Nem Isten büntetése: egy erkölcsi dilemma áll a háttérben, amit nem tud megoldani. Ezért érdemes a személyiségnek megszületni, hogy ne kelljen meghalni.
A pozitív apakomplexus segíthet, a spiritualitás (Isten) meggyógyíthat.
(Elöl a másodpercek számát láthatod – így egy megfelelő médialejátszóval rá tudsz pozícionálni a kívánt részre.)