A férfiak eredetileg negatív anyakomplexusa kultúrkeresztény szempontból. Az eredetileg negatív anyakomplexusú férfi spiritualitása.

2008.11.18.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit!

Igazán próbálok majd mindenfelé fordulni, senki se… de tényleg, ez most egyre, egyre sajátosabb. Senki se érezze magát kirekesztve. Igen, igen, igen, igen. Erről a helyzetről mindig eszembe jut az, ami még az átkos diktatúra alatt történt, hogy mikor a Papnevelő Intézetben szeptemberben mindig kezdődött az év, akkor ez gyakran egy kisebb műsorral kezdődött, ilyen ünnepélyes ezzel-azzal, amire mindig meg kellett hívni Miklós Imre államtitkár urat, és egyéb bandatársait, akik az állam egyházügyi hivatalnak voltak funkcionáriusai. Mikor én a Papnevelő Intézetbe kerültem, még volt alkalmam e nemes élményt megtapasztalni. Akkor ott történt az valóságosan, hogy megkérték az egyik papnövendéket, aki előtte sokat hegedült, hogy hát hegedüljön ezen az évkezdő valamicsodán. Mikor megvolt a száma, akkor óriási tapsot kapott, de ilyen szűnni nem akaró vastaps fogadta őt a papnövendékek részéről, és neki gőze sem volt, hogy ez miért történt. Később elmondták, hogy az első sorban ültek pártunk és államunk illusztris vezetői, és ő pedig ki tudja miért, talán zavarában, úgy hangolta be a hegedűjét, hogy így hátrafordult, és így. Ez szinte a diktatúra elleni nyílt föllépésnek hatott azokban az években, amit természetesen a papnövendékek megértettek, fölfogtak, és társukat hősként dicsőítették. Én nem, nem, sz’al ilyet nem akarnék felétek, tehát semmi, semmi ilyesmi. Majd igyekszem lapossá alakítani a fenekemet, hogy ne legyen provokatív rátok nézve. Na most! (02:15)

A férfi eredetileg negatív anyakomplexusa.

Helmut életútja

Ugye ott jártunk, hogy a férfi eredetileg negatív anyakomplexusát igyekeztünk leírni. Most már többé-kevésbé szeretnék elszakadni saját magamtól, némi önazonosság válságba sodorva magamat, és akkor beszéljünk egy picit Helmutról. Nézzük is, hogy mit mondtunk őróla? Hogyan néz ki többek között egy sajátosnak nevezhető, ilyen életút? Először is az anya, bár ő úgy éli meg, hogy mindent megtesz a gyermekéért, és rá figyel, és nagyon szereti őt, a gyereknek egészen más tapasztalata van. Mert az anyukáját elérhetetlennek éli meg, nagyon sajátos okok miatt. Nem kell tehát, hogy az anya különösebben rossz legyen a gyerekével, hanem egyszerűen csak elég az, hogy meglegyenek a maga okai arra, hogy ne tudjon a gyerekének a szükségleteire hangolódni. (03:15)

A probléma azzal nehezedik el, hogy a gyerek természetesen ráhangolódik az anyukájára, aki azonban éppen az előbb említett okok miatt mindig is elérhetetlen marad. Ezért aztán a gyerek rátesz egy újabb lapáttal, még jobban eltávolodik saját magától, és igyekszik… (Ó, ez nagyon jó, inni, inni jó.) Igyekszik természetesen meghúzni magát, természetesen az édesanyja szükségleteit a saját magáé elé helyezni. Mindebben semmiféle morális fennköltség nincs, hanem az érzelmi és fizikális életben maradásnak ez a tudattalan esélye. (03:55)

Aztán ahogy így a gyerek egyre jobban nem találja azt, hogy tulajdonképpen neki önmagától és önmagában miért is volna joga élni, próbálja az anyának a szükségleteit egyre jobban kielégíteni. De hát az anya természetesen marad az, aki, és ebből a szempontból naná, hogy a gyerek újból és újból vereséget szenved, és lehetetlen lesz számára mindezt megtenni, egyszerűen lehetetlen. Ez viszont bezárja ezt a sajátosan ördögi kört, és a gyerek valamiképpen ilyen tudattalan lemondásba kerül a boldogságra, az életre, és nagyon sok mindenre vonatkozóan. Ha tud egy pozitív apakomplexus felé menni, akkor legalább nyitva marad a férfiak világa, akkor legalább lehet teljesíteni, előre jutni, satöbbi. Hátha azzal talán akkor mégis csak kiérdemelhetőek lesznek dolgok. De hát amire ő vágyik, amiről Verena Kast úgy beszél, hogy óceán-érzés, az természetesen kemény melóval sohasem érhető el, nem érhető el. Óh, kivéve egy zen mestert, de úgy egyébként nem érhető el. Ezért aztán még nagyobb csalódás, és még nagyobb fájdalom, szomorúság és saját magamtól való még nagyobb elidegenedettség. De közben pedig egy érzékenység másokra. (05:20)

És hát mi marad akkor? Hát ami mondjuk az én esetemben is maradt, többé-kevésbé, hogyha most a komplexus felől értelmezünk egy hasonló életutat bejárt valakit. Hogy hát már úgyis megvan az érzékenység másokra, hát akkor arra rátolunk még öt lapáttal, és segítő foglalkozást választunk. Ugye, ebben tulajdonképpen már úgyis járatos vagyok. Ezt akkor nem így hívták még, tehát mikor hároméves voltam, nem mondták, hogy „Feri, kezdesz a segítő foglalkozás szakmai elmélyülése irányába nevelődni.”, ezt nem mondta senki, de azért ez történt. (06:00)

Itt jön az, hogy akkor nézzük csak, mi van a jelenben. Felnőttként az ilyen ember tud nagyon megbízható lenni, biztonságot ad. Mondjuk így most nagyon egyszerű megközelítéssel, szeret másokat, tud szolgálatára lenni másoknak. Ezért aztán tulajdonképpen az ázsiója növekszik. Áhá! Itt kezdődnek a bajok. A mi Helmut barátunk is itt kezdett pórul járni. Az illető látszólag egy jó parti. Ugye? Le tud mondani magáról, képes magát háttérbe szorítani, egy ilyen szakadatlan, hasztalan igyekezete van édesanyja szeretetének az elnyeréséért. Ez aztán megy tovább a többi kapcsolatban. Ez azt jelenti, hogy, hogy, hogy… majd erről külön akarok pontokba szedve beszélni. (06:50)

Minden esetre itt van Helmut, aki természetesen elég hamar meg tud házasodni, hát mert egy ilyen rendes pasi. A nők… „Na, ez egy rendes pasi. Nem olyan önző, nem olyan disznó, nem olyan nem t’om milyen. Ez, olyan… gyermekeimnek jó apja lesz.” Ugye, ami mindig fontos. (Ezt nézzétek meg! Fantasztikus, hihetetlen, hihetetlen. Tehát az élet élvezetének egy újabb lépéséhez sikerült el, elérkezni. Egyébiránt sokkal jobb pohárból, hmm. Tudjátok, miért? Mert ha üvegből iszod, valahogy túl sok a buborék. Ugye? Nem, ezt nem fejtettem még meg, hogy miért. Üvegből nem tudok nagyon sokat inni egyszerre, pohárból viszont le lehet nyomni az egészet.) Hóó! Na szóval. (07:45)

Itt vannak ezek az eredetileg negatív anyakomplexusos pasik, akik úgy elsőre kifejezetten jó partinak bizonyulnak. Emlékeztek, mindig nézzük, hogy ha ilyen a férfi, és olyan a nő… A nő természetesen lépre megy. Hát nem? Megbízható, rendes, nem késik, vagy keveset csak, és ha késik, bocsánatot kér, és tényleg bűntudata van. Hát egy egész életútnak a bűntudata ott sejlik az ő piciny bűntudata mögött. Tehát egy ilyen pasi kifejezetten jónak tűnik. És hát főleg beteljesíteni látszik azokat a vágyakat, hogy hát, ha talán nem tudjuk, hogy elég férfias-e, lehet hogy kicsit puha, lehet hogy kicsit nem is tudom milyen. Hát kicsit olyan eehh-ehh. De a gyermekeimnek jó apja lesz, az biztos. Főleg, ha van neki pozitív apakomplexusa. Mert akkor ment előre, az az út járható volt, tehát egy főnyereménynek tűnik. Érzékeny is, megbízható is, rendes is. Jön a zsozsó is, ugye? A munkaerőpiacon képes… Az egész nagyon-nagyon jónak tűnik. (09:00)

És a nő természetesen szerelmes lesz. Mi lesz a férfivel? Ó, hát a férfi is az lesz, hát persze, hogy az lesz. Mert éppen a szerelem, mint hogyha azt az ígéretet hordozná, hogy az a soha be nem teljesedett kapcsolat az anyával, az most talán a szerelemben egy másik nővel megtörténhet. Talán most, és most, és most. S ha van egy érzékeny nő, és a szerelemben minden nő érzékeny, ezért aztán l’amour. Egy ideig. Egy ideig, de aztán, aztán, aztán… ajjaj-jaj-jaj-jaj. Azért a negatív, a negatív képezeteknek ott lesz az a rettenetes erős lenyomata, és egyszer csak a negatív képzetek mivé, mivé formálódnak kristályosodnak a nővel való kapcsolatban? Háh! Természetesen mindig azzá, a múlt felé csalódássá, a jövő felé elvárássá. Ezt így tudom, mostanában beleszerettem ebbe a mondatba. Ugye, kinek mi jut? Én egy mondatba leszek szerelmes. A mondat így szól, hogy hát tulajdonképpen a múlt csalódásainak, és a jövő felé való elvárásainak a ködén keresztül próbál tapogatózva valami életörömhöz jutni, hasztalan. Már hogy, már hogy Adventhez közeledve egy kis lilás mondatot is elrejtsünk itt. (10:35)

Szóval azt akarom csak mondani, hogy természetesen az a rengeteg igény, az elvárások, a vágyak, a hiányok, a betöltetlen szükségletek, és főleg az a fajta nagyon sajátos bizonytalanság, bizalmatlanság, ami ott van a nővel való kapcsolatban, már a férfinek nagyon sajátos nézőpontja miatt, az kezdi fölőrölni a kapcsolatot. H-hmm. Mert természetesen a nő, ha egyszerűen csak nő, és nem rohan bele az anya szerepbe, hogy megadjon mindent, amit ez a kicsi fiú nem kapott meg. Mert természetesen az elején belemegy. Ááá, még nagyobb lesz a baj. Ugye, mert a szerelemtől indítva a nő belemegy. „Majd én szeretlek, te pici, te kicsi… édeske! És főleg, hát egy ilyen férfit? Hát nem is nehéz szeretni. Hát olyan édes, olyan kis pötty.” Van is benne egy jó nagy sérült pötty, ugye. Az ilyen kisfiúban valójában nem pötty van, hanem egy karika, mert belül nincs semmi. Már abból a szempontból csak ott a nagy hiányok, az ürességek, ugye a negatív képzetek vannak, és akkor jön a nő, és bepattan oda a karikába a pötty helyére. Azt mondja „Itt vagyok! Majd én szeretlek, tündibündi.” Ez történik, és a nő is nagyon boldog. Ó, micsoda kompetenciái lettek egyszer csak. Betölti az üres karikában lévő összes kitöltetlen helyet, ó, és a férfi boldog. S kezdenek egyre nagyobb árat fizetni ezért. (12:20)

Mert a nő előbb-utóbb azt mondja „Na jól van, jól van. De nem lehetnék már csak nő? Nem akarok már anya lenni. Miért kell nekem mindig anyának lenni? Már ne kelljen nekem azt megadni, tiriri-rere.” A férfi pedig, akinek eredetileg negatív anyakomplexusa van, kétféleképp válaszolhat. Attól függ, hogy, ebbe most ne menjünk bele. Az egyik, hogy panasz és csalódás, és azt mondja a komplexusából kiindulva „Hát, ez se adja meg. Hát ettől se jön. Hát, tulajdonképpen volt szép két évünk, most be kellett látnom, hogy az élet mégis csak olyan, amilyennek mindig is tapasztaltam. Ettől a nőtől se várhatom, és kapom meg soha, amit igazán. Soha.” Miért nehéz egy ilyen pasival? Hát azért, mert nem szakít. Ez nagyon nehéz, mert a pasi azt mondja „Ó, hát akkor megyek az ismerős világba. Hát akkor megházasodunk, csináljuk, nyomjuk, nyomjuk és csináljuk, lemondunk, elfogadjuk.” Csak hogy az illető nem gyógyul meg belül. Elkezdenek nőni benne a hiányok, a csalódások, a múlt csalódásai, a jövőre vonatkozó elvárások, fájdalmak és minden, de közben húzza az igát, és egy rendes pasi. Háhh! Az ázsiója emiatt még jobban megnövekszik a piacon. Óh, és akkor már valamilyen polcra is jut, már… igen. Igen, ez eszembe jutott, hogy fölmászik egy polcra, de nem. Emiatt aztán elkezdenek a nők még jobban szerelmesek lenni bele. Bele, beléje, beléje. Itt záródik be a kör, már Helmut életében, ahogy egyszer csak rádöbben arra, hogy az előző kapcsolatom, a házasságom nem adta meg nekem, de itt van most talán egy jobbnak tűnő nő, egy ígéretesebbnek tűnő, ez már talán érettebb, már én is más vagyok. Óh, talán ez a nő, és ez a nő. Csak hogy ezt nem lehet megengedni magunknak, és tik-tik-tik-tik, vissza az eredeti ponthoz. Ahh! (14:35)

Ha az illető teljesen visszapörög, akkor lesz szívinfarktus, akkor úgy oldja meg. Valaki idejött hozzám a múltkori alkalom után, és azt mondta. „Na most akkor van ez a klasszikus helyzet, a pasiba tényleg szerelmes lesz egy nő. A pasi is szerelmes lesz tényleg abba a nőbe. Hogy oldható föl a dilemma?” Ó, milyen egyszerű kérdés, főleg egy papnak. A dilemma… Mit lehet tenni? Lehet maradni. Ha marad, akkor ebből rengeteg szenvedés fakad, mert azt kell megélnie, hogy a személyisége még követelőzőbb és még brutálisabb módon kifejezi a be nem töltött vágyait és szükségleteit. Óh! Ennek egy sajátos megoldása, hogy akkor inkább bele is hal, mert így már tényleg nem lehet élni. A másik, hogy átengedi magát neki. Abba is belehal. Nagyon sajátosan, mert később a bűntudat emészti föl, belülről. Vagy a betegség emészti föl, ha marad, vagy a bűntudat emészti föl, ha megy. Hahh! Miért is? Hiszen hát az egész életének ez a dinamikája: „Tönkreteszem az anyámat. Nem tudom eléggé szeretni az anyámat, azt a nőt, aki pedig olyan fontos, akitől megkaphatnám… Nem szeretem őt eléggé, nem vagyok elég jó, nincs is jogom az életre.” Belemegy egy úgynevezett törvénytelen kapcsolatba, és az egész dinamika itt egy másik ponton lobban be. „Ú, mit csináltam a feleségemmel? Hogy lehettem ilyen?” Hiszen van neki egy csomó neurotikus bűntudata már egyébként is abból, hogy az anyját sosem sikerült boldoggá tenni. És most itt van, és most nem csak az anyámmal tettem meg, hanem ezzel a nővel is, már a feleségemmel. És akkor jön a bűntudatnak egy ilyen újabb, nagyon is kiszámítható, de mégis váratlan pillanata. „Te jó ég! Ezt a harmadik nőt is tönkreteszem. Hát és… hát tönkre teszem. Te jó ég! Ha most elmentem volna hozzá, és tényleg ha egy boldog házasság lenne ez a második, akkor talán nem. De hát hogy tudna boldog házasság lenni, mikor tele vagyok bűntudattal? Ehh-ehhrrrr-ggg!” Rájöttem, itt is kaphat szívinfarktust. Úgyhogy ennek a helyzetnek olyan értelemben hát valódi gyógyító, egészséges föloldása ha pusztán csak azt nézzük, hogy marad vagy megy, szerintem nincsen, nincsen, nincs neki. Nincs neki, mert ugyanis a belső dinamikát hordozza szüntelenül és változatlanul. Az pedig őt továbbra is belülről föl fogja valamilyen módon emészteni. Nincs, így nincsen megoldása, tehát ezért ha elválok, akkor jobb lesz – dehogy lesz jobb, csak két év múlva lesz rosszabb. Ha maradok, rögtön rosszabb lesz, de hosszú távon se lesz jobb. Kedves vagyok ma, ugye? (De hát így… ezért… óh, nehogy a kezedre lépjek. Majd szólj, ha ráléptem. De emberi hangon, mert tudod, nagyon érzékeny vagyok. Ha rosszul is csinálok valamit, nem szeretem, ha mondják. Szóval.) (18:15)

Tényleg, hogy mondjam, az életnek, vagy nem t’om minek sajátos, nagyon sajátos kacskaringóira van szükség, hogy ez a férfi tényleg jól legyen. És akkor még a nőről nem is beszéltünk. Ugye? Hát én nem is fogok. Az ő baja, nem? Elég nekem a sajátom. De ténylegesen, hát nyilvánvaló, hogy a nő is újabb és újabb csalódásokba megy bele, hát világos, világos, világos. Nem érti, hogy az ő szerelme most akkor miért nem tud beteljesedni? Mert nem tud, és nem tud, és nem tud. Ahh! Az élet nagyon szép. Nna! (19:00)

Egy eredetileg negatív anyakomplexusos férfi a kultúrkereszténység tükrében.

Nézzük akkor azt, amiről azt mondtam, hogy csak akkor gyertek, ha bírjátok. Ezt most főleg keresztény, vagy kultúrkeresztény… hát… hallgatóságnak mondom. Ténylegesen, mert most nézzük akkor meg, hogy egy – most beszéljünk a kultúrkereszténységről. A kultúrkereszténység tükrében hogy is néz ki egy eredetileg negatív anyakomplexusú csávó? Hogy fest ő? Látszólag hallatlan magasztos erényeket birtokol. Szeretném ezeket sorra venni, de nézzük meg, hogy mi van a hátterében! (19:50)

1. Szinte született monogám.

Először is egy ilyen férfi, ha megtalálnám a lapot… Háhá! Megvan. Szinte született monogám. De ez miből fakad? Hogy nem vált le az anyjáról, kitart mellette, kitart mellette, és azt pedig nagyon megszokta, hogyha egy nővel való kapcsolata nem adja azt, amit ő tőle vár. Hát egy eredetileg pozitív anyakomplexusú csávó – miért mondom ezt, hogy csávó, nem t’om, ez jut eszembe – nem sokáig tűri. Tehát azért, kaja, minden, legyen rögvest. Ugye ott a nőnek nem sok ideje van. De egy ilyen eredetileg negatív anyakomplexusú ürge rettenetesen sokáig bírja, nagyon sokáig. Ezért szinte azt mondhatnánk, persze költői túlzással: született monogám. Most ezt beöltöztethetjük egy kultúrkeresztény erénynek a látszatába. Óhh, óhh! És jól megerősíthetjük a komplexusnak a mintázatát. Ez itt a rákfenéje a dolognak. Hogy ami a felszínen van, és bizonyos értelemben a tettekben valóban megnyilatkozik, az nagyon pozitív, pozitív. Főleg egy kultúrkeresztény világ szempontjából. Csak amilyen árat fizet érte a csávó, ott jönnek a bajok. Aztán ennek az ár megfizetésnek nagyon súlyos árnyéka van, ami aztán ránehezül őrá, meg a környezetére. (21:35)

Nézzük csak, tehát! A monogámiája nem egy szabadságból fakadó, kipróbált, megpróbált, tudatos, szabadon hozott döntésből, felelősségvállalásból hozott erény. Háhh! Dehogy is! A komplexusból fakadó beletörődés és belenyugvás, hogy „Hát ez adatott, ezt nyomjuk végig.” Végül is az idő érzékelése szempontjából a gyerekkor sokkal hosszabbnak tűnik, mint a felnőtt kor. Ebből a szempontból a nehezén már túl van. Ezt a maradék 40-50 évet simán le lehet nyomni. Gyerekként 1nap sokkal hosszabbnak tűnt. Hát igen. A monogámiában az is benne van, hasztalan és szakadatlan várunk a szeretetre, ami hát talán valamikor csak megérkezik. Tehát érdemes várni, hiszen nem történt leválás az anyáról, csak elköltözés. És még mindig ott vagyunk, talán majd, és talán majd megkapom tőle. Azt mondja. (22:45)

Van a monogámiának itt egy másik oldala is. Ez pedig az, „Hát mástól se kapom meg, úgyse. Anyámtól nem kaptam. Ebbe a nőbe is szerelmes voltam, ettől se kaptam. Hát most már többet minek próbálkozzunk?” Hát akkor legalább így, lesz egy sereg nyereségünk azzal, hogy kitartunk. Főleg, ha vannak gyerekek is. Akkor nagyon sok belátásunk lehet, hogy érdemes maradni. De valójában van egy mély csalódás, ami kezd elmélyülni. „Sose kapom meg, talán nem is érdemlem meg.” Aztán. (23:25)

2. Kitartás és megbízhatóság.

A kitartás és a megbízhatóság inkább az apa világából jön, abból a szempontból, hogy „Hát akkor megharcolunk, megküzdünk, kitartunk és dolgozunk szakadatlan azért, amit sosem érünk el, és sosem találunk meg. De ez legalább tisztességes, becsületes, ez így rendes.” Becsületes munka. Hát igen, az eredetileg negatív anyakomplexusú férfi ezt nem szabadon teszi, hanem ez maradt, neki, ez maradt neki. Mint amikor télen elmegyünk síelni, és mi hihetetlenül élvezzük a síelést, és hogyha olyan helyre megyünk, akkor a kabinos fölvonóban áll ott valaki, akinek egész nap az a dolga, reggel 9-től fél 5-ig, vagy meddig, ameddig megy a felvonó, hogy ott nézi, hogy kinyílik, becsukódik, becsukódik, kinyílik, kinyílik, becsukódik. Ugye? És miközben mi élvezzük az életet, ő dolgozik. Ugye erre szokták mondani, hogy „Neki az maradt.” Ez, ez jutott neki. Egy eredetileg negatív anyakomplexusú férfinek hát marad a munka világa. Főleg, ha még sikerei is vannak. És hát persze, mert kitartó, és mert egy csomó élvezetről képes lemondani, vannak sikerei. Ez még jobban elmélyíti a komplexusát. Következő. (25:05)

3. Fegyelem és kontroll.

Önfegyelemben jó, nem iszik kólát például. Mhh! Önfegyelem, kontroll. Ez is a gyerek… Rátapostam. Ez assz’em most fordult velem először elő. Hmm. Hmm. Feszegetem a korlátaim, szimbolikus tett. Szóval. Tehát a kontroll, az önkontroll, meg mi másról szólna, mint amiről múlt alkalommal olyan sokat beszéltünk. Állandóan kontrollálnia kell magát, a szükségleteit, a vágyait, a késztetéseit, mert ezek nagyon veszélyesnek tűnhetnek arra nézve, hogy az anyukája talán mégis csak boldog lehetne, ha ő tényleg rendes kisfiú lenne. De olyan, hogy „tényleg rendes kisfiú”, olyan nincsen. Nincsen, rendes kisfiúk vannak, de „tényleg rendes”, olyan nincs. Olyan nincs, és egy kisfiú akkor is rendes, hogyha nem rendes. Attól rendes. Már elnézést. Ez azt jelenti, hogy az önkontroll megint csak nem valami, valami szabadon létrehozott erény. Dehogy is! Dehogy is! (26:30)

4. Az élvezetek háttérbe szorítása.

Aztán itt van az élvezetek háttérbe szorítása. Hiszen az élvezetek úgy tűnnek föl, erről is szeretnék majd hosszabban beszélni, mint veszélyforrások, amelyek az embert eluralják, elvesztjük általuk az önkontrollt, még kiszámíthatatlanabbá válunk, és akkor nem tudjuk, hogy a világ mit fog nekünk adni, de rettenetesen veszélyes lesz, nagyon. Ezt nem engedhetjük meg magunknak. Arról nem is beszélve, hogyha az élvezetek, a vágyak, az ösztönök elborítanak, vagy átadjuk magunkat nekik, akkor egészen biztos, hogy rosszabb emberek leszünk. Kizárólag ez lehetséges, rosszabbá válunk. Aztán. (27:20)

5. Érzékenység másokra.

A hátterében mi van? A kiszolgáltatottság. Az, ami kívülről egy ilyen hallatlan fölemelő empátia, mélységes mély együttérzés, ennek a hátterében feldolgozatlan kiszolgáltatottság van. Olyan kiszolgáltatottság, amivel az illető sosem békélt meg, sosem fogadott el, csak megszenvedi, elviseli, eltűri, mert neki az jutott. Aztán. (27:50)

6. Szolgálatkészség.

Másokat előtérbe tud helyezni. Hát persze, hogy előtérbe helyez másokat, mert még mindig abban a gondolatban van, hogy attól a másiktól kaphatom meg, amire szükségem van. Ezért helyezem előtérbe. Azért dolgozok érted, hogy aztán te mondasz nekem egy kedves mondatot, és akkor ennek kapcsán valami olyasmit kapok, amit az anyámtól is vártam, és azt tudom mondani „Ó, akkor mégis csak értékes vagyok. Jaj de jó, akkor mégis csak érdemes élni. Jaj de jó, hát akkor van, van, szükség van rám.” Hát mi ez, ha nem egy rettenetes függés még az eredeti helyzettől? Valójában nem te vagy fontos, hanem én magam vagyok fontos, de ez nem is tudatosul bennem. Azt mondom „Ó, én nem is vagyok fontos.”, és téged fölhasznállak arra, hogy meggyőzzem magam nap mint nap a túlélés miatt, hogy mégis csak talán fontos lehetek. De ehhez te kellesz, úgyhogy segítek neked, ha kell, ha nem. Jövök keddenként, hívva, hívatlanul, én beszélek, én, én… (29:05)

7. Szexuális visszafogottság, cölibátus.

Hahaaa! A cölibátusra való komplexusos alkalmasságról lehetne beszélni. Ó, ezt hogyan szokták misztifikálni? Hogy a Papnevelő Intézetben ennek az a neve, az Isten különleges adománya, ugye, ami alkal… Egynémelyek nagyon furcsán néztek rám most. (Most kioldódott a cipőfűzőm. Ne is haragudjatok, de én ezt megkötöm. Jó? Én nem, nem érzem jól magam, ha ki van oldva, mert ha itt messze rohangászok, még elesek esetleg. Nem, nem! Ki van pukkadva a zoknim. Szóval, ja, hogy hol is tartok? Ajjaj! Itt tartok, úgy látom.) Ez a cölibátus és szexuális visszafogottság. (30:15)

Tehát ami a Papnevelő Intézet felől nézve valamiféle különleges adomány az Isten részéről, az a komplexus felől magyarázva egyszerűen csak valami rettenetes bizalmatlanság és bizonytalanság az életre vonatkozóan, a saját emberi természetre vonatkozóan. Egyáltalán az ösztönkésztetésekre vonatkozóan, amelyek még mindig azzal a burokkal vannak lefedve, hogy mindez nagyon veszélyes, mert te ezeket egyszer elereszted, anyád még boldogtalanabb lesz, és még kevésbé kapod meg mindazt, amire pedig szükséged van. Ahh! (30:55)

Ezért lehetséges az, hogy a Papnevelő Intézetben minden jószándékkal együtt, komplexusos mintázatokat erősítünk meg a végtelenségig, és ezeket aztán az égig emeljük. Aha! Ez nem rettenetes? És mikor már valakinek a komplexusos sérülései az erénybe öltöztetve az égig emelkedtek, onnan azért aztán már nehéz leszállni, és azt mondani, hogy „Hát, lehet, hogy egyszerűen csak nem bírok élni. Lehet, hogy csak félek a nőktől. Úúú! Bizalmatlan vagyok abból, hogy egyáltalán szerethet-e engem egy nő.” Ugye? Sokkal könnyebb ebbe a magasztosult erénybe öltöztetni magunkat, és reverendát venni rá. Ez sokkal könnyebben megy, és akkor ez, ez… addig megy, míg ki nem pukkan. Így, így. De nagy dolog, ha kipukkan. Az nagy dolog, mert akkor rettenetesen rosszul lehet lenni. Ezt az állapotot egy eredetileg negatív anyakomplexusú férfi nagyon jól ismeri. Lehet akkor rettenetesen rosszul lenni. Ez kifejezetten üdvös állapot, ha azt valaki megengedi magának, nagyon. „Ó, már túl vagyok rajta… háromszor.” Igen, majd még erről is, dededemm. Demm-deremm. Igen. (32:30)

8. Bűntudatra, bűnbánatra való fogékonyság.

Áhh! A kultúrkereszténységet mintha pont az ilyen pasiknak találták volna ki. Mikor a szentmise elején mondja, hogy „Én vétkem, én vétkem…”, az egész gyerekkort kopogtatja itt benn. Ajjaj-jajjaj! És megjelenik a boldogtalan anyukájának a képe, majd boldogtalan testvéreinek a képe, akik persze boldogabbak nála, de azért… és így tovább. (33:00)

A bűntudatra, bűnbánatra való fogékonyság aztán pedig az alázatnak a köpenyét hordozza. Óh! Úgy tűnik, mint hogyha a pap, aki… Azt mindig… azért… olyan piszok vagyok. Mikor több pappal együtt misézünk, azért úgy nagyon szoktam nézni, hogy ki teszi meg ezt a gesztust, hogy „Én vétkem, én vétkem…”, és azt is nézem, hogy ki mi milyen átéléssel. Ó, nagyon érdekes, nagyon, egy külön tanulmány. Tulajdonképpen a misének az első 10 perce elég, hogy úgy nagyjából kapjunk egy képet a miséző atyáról. És aztán a beszéde azt meg szokta erősíteni. Tehát azért, hogy mondjam, a nagyon mellverő atyák: „Én vétkem, én…” Tudjátok, hogy a mikrofon is így belezizeg, az szép, szép, szép. Nna, aztán. (34:00)

9. Az agresszió gátoltsága.

Agresszió gátlásoltsága, gátá…. gátoltsága. Gágá-gááá-ááá. Ugye az agressziót is illik nagyon csúnyán megbélyegezni. Ugye erre kitalálták a jó pszichológus atyák, hogy asszertivitás. Az asszertivitás az egészséges önmagunk képviselete. Hát tök mindegy, mint mondunk, de nincs neki, az biztos. Az agresszió; egy eredetileg negatív anyakomplexusú férfi a saját haragjától fél. Ő nem a másik haragjától fél, hehh, attól kevésbé fél. Mert a másik haragja az csak valami olyasmit hoz: „Ú, hát kérek engedélyt meghunyászkodni.” Ugye ez ismerős. Ugye, én a rácsos ágyban gyakoroltam ezt. Tehát ott, bár engedélyt nem kértem, de sikerült kismalaccá gömbölyödni. Ezért aztán a másik haragja sokkal kevésbé félelmetes, a sajátja viszont rettenetesnek tűnik. Ha egyszer ő a haragját meg merné engedni magának, mintha a föld megnyílna, és ő elsüllyedne alatta. Az valami rettenetes. Hát ő nem süllyedhet odáig. (35:25)

Ezért aztán persze nagyon… komoly árat kell fizetni. Na ja, robbannak szét a belső szervek. Az agresszió gátoltsága hogy tűnik? Jámborságnak, szent istenfélelemnek. Ú, jaj! Csak az a baj, hogy élő papok jutnak eszembe ilyenkor, és… Feri, ne tedd! Szóval. Hmm. Egy kedves… nem, ezt tényleg nem mondom. Egy másikat mondok. Egy kedves… Kedves, kaptam egy linzert is. Nagyon, rá van írva, hogy Szamos. Jó, hogy… nagyon szép, olyan, tényleg olyan, mint gyerekkoromban. Egyet meg bírok enni belőle. Nagyon köszönöm. Szóval. A közepét szeretem, mert az nem linzer, hanem lekvár. De legalább azt szeretem. Na, és a… Hol tartottam? Ja, persze, persze! Cenzúráztam magam. (36:45)

Ugye ott jártunk, hogy egy kedves ismerősöm azt mondja, nő az illető. „Te, Feri!” Ez, ez… na, tehát, azt mondja. „Te Feri, képzeld el, mi szoktunk mikor nők így összejövünk, barátnőzünk – hogy utaljunk a néhány héttel ezelőtti témánkra – akkor azért előkerülnek a papok.” Már nem úgy tényleg, hanem csak úgy… Annyira nem lesz izgalmas a történet. „Hát, úgy előkerülnek a papok, és tudod, most az utóbbi időben két nagy csoportra osztottuk őket.” Nem t’om, hogy ti milyen két nagy csoportra osztanátok engem. Minden esetre azt mondják „Az egyik csoportba tartoznak azok a papok, akik azért hogy papok lehessenek, férfiatlanodtak. A másik csoportba azok a papok tartoznak, akik nem férfiatlanodtak ugyan, de szenvednek.” Ezt a két csoportot nézzük. Elég meredek, ugye? Durva, durva, durva. Durva, durva, nagyon durva. Szóval. Azért, sz’al, na… De az a baj, hogy tényleg élő papok jutnak eszembe, ezt nem, Feri, nem. De hát azért lehetnének egy kicsit férfiasabbak, ti mind, ők, én, mi. Na szóval. (38:30)

10. Engedelmesség fölfelé.

Az engedelmesség fölfelé, jaj, hát egy olyan klasszikus papnevelő intézetben az engedelmesség az erények erénye. Ó, hát mi más is lenne. Óh, óh! Az engedelmesség azonban, hogyha most a lélektani hátterét nézzük, micsoda is tulajdonképpen? Például a spontaneitás hiánya. „Agyamban kopasz cenzor ül, minden szavamra ezer fül. Nem nyerhetek, nem veszthetek, ha nem leszek, hát nem leszek.” (Európa Kiadó: Szabadíts meg – szerk.) Ez a negatív anyakomplexusos férfi ars poetica-ja. Az engedelmesség tehát nem egy autonóm engedelmesség. Képzeljétek, van ilyen. Létezik heteronóm engedelmesség, és autonóm engedelmesség. Magyarul, engedelmesség ami az embert agyon nyomja és kényszeríti, mert különben dádá lesz, és még el is kárhozhatsz, te kis piszok. Ez a heteronóm engedelmesség. Az autonóm engedelmesség meg valamiféle szabadságból, bölcs belátásból, emberségből fakad. Ah, ah! Kevesek osztályrésze, keveseké. (39:50)

Az engedelmesség tehát, ha azt egy komplexus irányítja, a fent nevezett, akkor valójában a spontaneitástól való rettenetet tartalmazza. 25-ször megvizsgálom, hogy egyáltalán valami, valami olyan gondolatom legyen, amit nem egy okos teológus mondott valamikor, ha nem egyenesen a pápa úr. Ismeritek azokat az atyákat, akik minden beszédjükben legalább kétszer egy pápára hivatkoznak? Semmilyen más hivatkozásuk nincs, gondolataik se nagyon vannak, de szerencsére már olyan sok pápa volt, hogy rengeteg gondolatot hagyományoztak az utókorra. Ezért a pápák gondolatai, főleg ünnepélyes megnyilatkozásai mindig alkalmasak arra, hogy a spontaneitás nélkül létező pap engedelmességnek álcázott beszédét meghallgathassuk. (40:45)

A legkomolyabban, mikor egy-egy pap valami eredeti gondolathoz jut, amiről nem tud rögtön asszociálni egy enciklikára, vagy valamilyen pápai megnyilatkozásra, kifejezetten meg szokott rémülni. Ezt a rémületet egyébként csak az arcán lehet látni, mert azt a csúnya kontrollálatlan mondatot sosem ejti ki a száján. Ugye ilyet nem, ez elképzelhetetlen, hogy ez megtörténjék. Ez tudjátok mi? Az istenfélelemnek az eretnekségtől való félelemszerű megnyilvánulása. Valójában egy Istentől való rettenet, óh, óh. Istenre is ugyanaz a gondolat megy, hogy „Valójában talán sosem szeretett, és lehet, hogy nem is fog szeretni, és lehet, hogy nem is vagyok szerethető.” Marad a félelem tőle. És hogyha még most én eretneknek tűnő gondolatokat mondok, akkor aztán vége mindennek. Úgy lecsapnak, ahh, mint nyáron a legyet, Balcsinál a szúnyogot. Körülbelül akkor ez fog velem történni. (42:05)

Igen, nekem a… döbbenetes, na. Szóval… ugye most már évek óta papok, apácák, szerzetesek, satöbbinek a képzésében veszek részt. Újból és újból beleborzadok abba, amit rajtuk keresztül meglátok magamból. Azt, hogy mikor eljutnak egy eredeti mondathoz, azt hogyan szégyenlik. Mikor egyszer egy önismereti csoportban, emlékszem ezt is említettem már nektek, azt mondja az egyik pap a záró körben, ahogy valami nagy élmény megérintette őt, azt mondja, hogy „Hát azt gondolom, hogy hát az én önbizalmam Isten.” És ahogy ki merészelte mondani ezt a mondatot, amit egyetlen pápánál sem olvasott, meg is borzadt tőle, és rögtön helyesbítette, kis zavarral. „Ó, az én bizalmam Isten.” Áhh! Menjél már vissza, 20 éve nem volt egyetlen ilyen mondatod sem. Azonnal mondd ki még egyszer! Hát aztán majd meglátjuk, hogy leszakad-e a mennyezet. (43:20)

Pöttyös mise

Gyerekeket kérdeztem, most volt pöttyös mise. Hát vasárnap volt, mindig van. Jöttek, és ugye voltak ezek a talentumos, talentumos, hogy ötöt kap, ötöt szerez, kettőt kap, kettőt szerez, egyet kap, egyet se szerez, csak megtartja az egyet. Akkor kérdeztem a gyerekeket: Azt mondjátok meg nekem, hogy a talentummal együtt mi mindent kapott attól a gazdától az a három ember. Kicsit gondolkodtak, és zseniálisan jó dolgokat mondta. Főleg azért, mert elmondták, amit vártam tőlük. Rögtön az első kimondta azt, ami nekem a legfontosabb volt, hogy amikor attól a példabeszéd-beli szereplő gazditól kapta az öt talentumot az a pofa, akkor vele együtt bizalmat is kapott. Nem csak a talentumot, bizalmat is. S aztán innen beindult egy lavina, és akkor mondták „Ó, akkor a talentummal együtt nem csak bizalmat kapott, hanem feladatot. Nem csak feladatot, felelősséget. Nem csak felelősséget, szabadságot, nem csak szabadságot, kedvet hozzá. Olyan zseniálisakat mondtak, és ott ült egy kis fiú pötty, és akkor ő azt mondja „Hát akkor a talentummal együtt kapott hozzá önbizalmat is. Mert, ha ő öt talentumból még ötöt csinált, az biztos, hogy önbizalommal együtt lehetett csak. Áhh! Vagyis, abban a 9 éves kisfiúban még egy örömteli fölismerésként jelenik meg egy saját mondat. Óh, Isten az én önbizalmam.” 40 éves pap: uu-uuu, nem emlékszem, hogy a 150 zsoltár valamelyikében is valami hasonló utalásszerű mondat lenne. Tehát ha 150 zsoltárból se jön ki, egyikből se, akkor azért legyünk óvatosak.” Úgyhogy: „Isten a mi önbizalmunk.” Háháá! (45:35)

11. Egyszerűség, szegénység

Akkor van itt neki még egyszerűsége meg szegénysége. Az egyszerűség és szegénység, sokszor nem is értem. Ez a kultúrkeresztény szóhasználatban egy, egy érdekes mondat. Karácsonykor szoktuk mondani. Én kihúztam. Tudjátok, vannak liturgikus könyvek. Szoktam őket cenzúrázni, és hát itt például, Karácsonykor kéne azt imádkozni, hogy – most próbálom fölidézni – nem t’om én, „Mennyei Atyánk, kérünk téged, hogy segíts bennünket, hogy követhessük a Kisjézus igénytelenségét!” Ollé! Evangélium, a’la pokol, vagy nem t’om. Ugye erre…, arra történik utalás, hogy börtön… Börtön? Barlang. Barlang, meg mit tudom én, micsoda. Nehéz körülmények, ugye erre, erre történik utalás. A „Kisjézus igénytelenségét követhessük!” Hát ne kelljen! Kérünk téged, hallgass meg minket! Hát, hogy mondjam, sok békát lenyeltünk már, de azért ezt már, ezt már… Nem megrázó ez? Tehát hogy most… milyen életút áll ezen imádság szerzőjének a háta megett? Hogy ő fölvillanyozódik a Kisjézus igénytelensége láttán. Egyáltalán, hogy igénytelenségnek tekinti azt, hogy nyomorult, nem tudott valami jobb helyre kerülni. Az Kisjézusnak az „érdeme”. Ugye? Már születésekor azt mondta: „Édesanyám… ha lehetne, akkor ne a Margit kórház legyen…!” Hát… úgyhogy, és főleg Karácsonykor, hát kész vagyok ettől. Úgyhogy, liturgikus könyv, be van keménybe kötve, meg madzagok vannak, meg minden. Állítólag nagyon tisztelni kellene. Fogtam, kihúzogattam. Átjavítottam egyszerűségre. Átmeneti megoldásnak nem rossz. (48:10)

Óh, tehát egy eredetileg negatív anyakomplexusú papnak, vagy bármilyen kultúrkeresztény embernek az egyszerűsége és szegénysége valami teljesen másról szól. Például arról, hogy nagyon jól kifejezi azt, hogy magát érdemtelennek tartja, vagy értéktelennek még az élethez is. Ahh, inkább erről szól. Na, hát ezeket akartam elcsacsogni. (48:35)

Megjegyzésem; természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindebből ne fakadnának értékek. Mert fakadnak értékek, hát hogyne, hogyne. Emberi értékek. Nagyon, amit az ember megtesz, azért az mégis csak meg van ’teszve. Nem? Az nagy dolog. Tehát ha én önmagamat háttérbe szorítva, akármilyen okból kifolyólag is, de bementem a kórházba, és meglátogattam azt a valakit, akit a kutya se látogat meg, azért, az az ember meg volt látogatva. Hahh? Tehát szó sincs arról, hogy én itt most mindent zárójelbe akarnék tenni, le… Mit csinálni? Tagelni? Úgy, jól mondom? Mit csinálnak? Tessék? Tagelni. Ugye, hogy jól mondtam. Falfirkázni, falfirkázni, az olyan magyar. Snássz! Szóval. Nem lefújni akartam, és azt mondani „Értéktelen, semmi, szemét, dehogy is. Rengeteg érték van benne, csak… csak nagy az árnyéka, nagy. (50:05)

Azért mondjuk az a pap, vagy te, hogy bárki, aki ezzel a lelki alkattal, nem t’om én mivel, komplexusos világgal lépsz oda a másikhoz, azért az árnyékod is jön. Jön, jön, veled együtt jön. Hiába szép a fény, jön az árnyék is. Az árnyék rávetül a másikra is, meg terád is. Csak ennyit akarok ezzel. Előbb-utóbb, előbb-utóbb azt gondolom, hogy ezért nehéz egy eredetileg negatív anyakomplexusú valakinek, mert őneki erényeket kell megkérdőjelezni. Ez nagyon. nagyon nehéz tud lenni. Főleg, hogyha mondjuk egy kultúrkereszténység ezt az egész mintázatot oly nagyon fölmagasztalta. Mindennek meglátni az árnyékát, nem is kis teljesítmény, és mögötte nagy üresség van, rettenetes bizonytalanság. „Hogyha még ez se jó, akkor hogyan éljek?” Nagyon jónak tűnt, hogy legalább a kereszténység kiment bennünket a csávából, nem? Élünk másokért, lemondunk, egyszerűség, igénytelenség… Ugye, és mindennek valami szép gyümölcse lesz, és meglátni azt, hogy hát, az egyik fele szép, a másik meg ajjaj, de fonnyadt. Legalábbis a másik felében semmi élet nincs. Ahh, ahh! Az nem, ugye, ez a halálfélelem érkezik ezzel. Hogy, hogyan éljen akkor egy ilyen ember? Ugyanoda jut, mint mindegyik komplexusos mintázatú valaki, komplexusosan tud élni, de szabadon meg nem, mert azt se tudja, hogy azt hogyan kell. Oké. (51:55)

Közbeszúrás az élvezetekről.

Itt egy pici közbeszúrás az élvezetekről. Ugye ebben a kultúrkeresztény összefüggésben ez az élvezettelenség is nagyon nagy megerősítést nyer, az élvezettelenség. Ezért iszok itt kólákat, nagyon finom. Gyógyulási szándékkal: finom, iszom. „Hakapeszi ha kap, eszi.” Szóval, egy nagyon faramuci világban vagyunk. Látszólag hallatlan meg van erősítve bennünk az, hogy élvezni az életet, élvezni, és a carpe diem, meg nem t’om mi, ez mind meg van nagyon erősítve. Valójában úgy tűnik föl, hogy a ma embere egyáltalán nem tudja élvezni az életet. Élvezetekről élvezetekre igyekszik élni, de ez nem egyenlő azzal, hogy élvezi az életet. Attól, hogy valakinek az életében sok élvezet van, még nem biztos, hogy élvezi az életet. (53:10)

Sőt, minél inkább kiszolgáltatunk valakit annak, hogy a spiritualitást szedje ki a világából, és utána élvezetről élvezetre éljen, az illető annál kevésbé tudja az életet élvezni. Ennek a túlhajtása a szenvedélybeteg ember, aki már reggeltől estig mást se csinál, mint élvezetről élvezetre él, és az életet már egyáltalán nem tudja élvezni. Egy elhízott ember az életet hogy tudná élvezni, miközben folyamatosan eszik? Miközben folyamatosan eszik, aközben egyre kevésbé tudja az életet élvezni. Valójában azzal, hogy volt egy ilyen, hogy mondjam, egy kulturális támadás és lázadás a kultúrkereszténység ellen – joggal, tegyük hozzá, joggal, joggal-joggal – ettől a világunk nem lett jobb, hanem kiszolgáltatódtunk egy másik fenevadnak. Óh, és csak másképpen vagyunk boldogtalanok. A kultúrkeresztény ember soványan boldogtalan, kövéren, szex nélkül boldogtalan, azzal együtt boldogtalan. Férfi nélkül, nő nélkül boldogtalan, sok-sok férfi sok-sok férfivel együtt boldogtalan. Ez, ennyi történt, ennyi változott. Óh, úgyhogy én ennek biztos, hogy nem dőlök be. Nekem persze könnyű, mert én eleve egy távolságtartásban vagyok az élvezetekkel, könnyebb rálátni. (55:00)

Ezért nem véletlen, hogy a szenvedélybeteg ember, aki látszólag mindenét rátette az élet folyamatos, jelen pillanatbeli élvezetére, a legmesszebb került attól, hogy valóban élvezze az életet. Mert ahhoz, hogy valaki élvezze az életet, tulajdonképpen szinte semmire sincs szükség. Hóó! Meg kell születni, meg kellenek emberi kapcsolatok, és az élet minden pillanatában élvezhető. Akkor is élvezhető, ha nincsen kóla, akkor is élvezhető, ha linzert kell enni. Hú, most aki hozta, nagyon… cupp-cupp neked, nagyon kedves vagy… majd valakinek odaadom. Szóval. Óh, hát… neked? Gyere Péter, egyél! Ez az egészséges asszertivitás. Ne haragudj Péter, nincsen szalvétám. (56:35)

Óh, szóval, ugye megvan, megvan nektek az az életélmény… hát csak, legalább pillanatszerűen, csúcsélmény szerűen biztosan, hogy mennyire semmi se kell ahhoz, hogy legyen egy olyan nap, mikor süt a nap, vagy nem t’om, fölkelsz, és azt mondod, hogy ez úgy szép, ahogy van. Tehát nem kell rögtön a reggelire gondolni, a reggeli szexre gondolni, nem t’om, semmire nem kell gondolni, az ember csak úgy… ahh! Tehát az élet élvezete valójában nem az élvezeteken múlik! Tíra-rára-ríram-tam. Idáig jutottunk, Miki. Ez nagy dolog. Hogy mondod? Aha, Miklós az kérdezi, hány barátnőm volt. (taps – szerk.) Hát, akkor egy kicsit mégis csak azon múlik, ugye, Miki? Hát jól van. Látjátok, kerüljük a szélsőséges kijelentéseket. Egy-kettő. Ezt több féleképpen is lehet érteni, de értsük csak egy féleképpen. Na szóval! Nem, hát egy született monogám vagyok, hát énnekem nem voltak egyéjszakás kalandjaim. Hát belepusztultam volna. Ezzel a morális valamivel itt? Én ilyet sosem engedtem meg magamnak. Amit nem tartok erénynek, ugye, na így van ez, jól van, jól van, szabad beszélgetni, vagy valami. Óh! Tehát. (58:30)

A negatív anyakomplexusú világ összefonódása a kultúrkereszténységgel

Hogy állunk? Hát én igen, de ti nem. Maradt negyed óra, hogy elkezdjek valamit, ami még, még mélyebben, ehh… Most nézzük akkor meg, hogy hogyan tud egy eredetileg negatív anyakomplexusú világ összefonódni a vallásossággal, a kultúrkereszténységgel. De nem csak a nagyon sajátos, ez irányú vallásosságról szeretnék kijelentéseket tenni, hanem az emberről is. Tehát itt mind a két irányból akarok beszélni. Biztos, hogy nem fogom befejezni, ez egy jó, jó hosszú cucc lesz. (59:20)

Mi jósolható akkor, egy eredetileg negatív anyakomplexusú ember lelkiségére vonatkozóan? Az, hogy nagyon hajlamos lesz – ugye erről ejtettünk szót – a bűntudatra, a bűnösségnek az érzetére, az elégtelenségnek, az érdemtelenségnek, a szerethetetlenségnek az élményére. Ezért aztán őt nagyon könnyen rabul ejti az, amit mondjuk hogyha még egy ilyen brutális kultúrkeresztény nevelésben is részesítik, hogy a lelkisége – most nevezzük ezt, tulajdonképpen blaszfémia, mert nehezen tudunk lelkiségnek nevezni valamit, amiből az emberi lelket éppen kinyomorítja. (Jó étvágyat!) Hogy… de mégis csak nagyon könnyen válik (kerül – szerk.) akkor a bűntudat, a bűnösség, a bűnöknek az állandó lesése, figyelése, az úgynevezett lelkiségnek a középpontjába. Egy ilyen ember képes szinte reggeltől estig, ameddig csak fönn van, és tudatánál van, állandóan mindig, egy ilyen sajátos morális megközelítésből, hogy mondjam, ilyen nagyon fekete tekintettel nézni azt, hogy „Nem, nem valami bűn felé hajlok-e már megint?” Nna. (60:50)

Szakadatlan küzdelem a bűn ellen.

Tehát itt örömnek nem nagyon van helye. Küzdelem a bűnök ellen. Annyira szíven tud ütni, mert azért már gyógyuló félben vagyok, mikor jön valaki, és azt mondja, hogy „Atya, szörnyű, szörnyű dolog történt. Álmomban, álmomban volt egy nő, és a nő ment el, és én utána fordultam. De atya, álom volt. Most ez halálos bűn? Mert tulajdonképpen ez egy cselekedet. Igaz, hogy álmodtam, de hát én csináltam, én, én ott voltam, és utána néztem. A fenekét stíröltem.” Ez, hát ha valaki még az álmaiban, mikor fölébred, utána is úgy van, hogy „Te jó ég! Mit csináltam?” És ugyanaz a rettenet jön, mint ha valóban megtette volna. Ismerős ez nektek? Hát persze. (62:05)

Hát mikor pszichoanalízisre jártam, ültem, akkor nekem hosszú hónapokba tellett az, míg egyáltalán erotikus álmokat mertem vinni. Hát világos, hát az álmaimat is cenzúráztam. Már olyan értelemben, hogy azokat vittem, amiket én szalonképesnek tartottam. Ugye, ahol nagyon sírtam, mikor fölébredtem, vagy nagyon fájt, vagy szomorú voltam, azt, az megy, ugye. De ahol… mhh… Na az… csak csínján vele! Óh! Mi ennek a következménye? Most foglalat szerűen, aztán ezt szeretném kifejteni. A hit éltető ereje eltűnik. Hát semmi más nem köt le, mint hogy még az álmomban is, és hogy… hát… Bűn-e az éjszakai magömlés? Most melyik része? Az éjszakai, vagy…? Ezek, de ezek döbbenetesen fájdalmas dolgok. Főleg annak, akinek a tudatában ez képes így megjelenni. Hogy te jó ég! Hmm. Nna! (63:35)

Ösztönök, és a bűn és a bűntudat összekapcsolódnak egymással.

Ez egy rettenetes összekapcsolódás, mikor minden, ami ösztönszerű, belső késztetés, ami nem az akarat irányítása alatt van, hanem csak úgy jön, a bűnösségnek az árnya kerül rá. És itt a szexualitás, a szexuális nevelés az valóban kiemelkedő helyen van, mert kultúrkeresztény körökben a szexuális nevelés az egyenlő egy nagyon sajátos paradoxonnal, ellentmondással. Nem is paradoxon ez, vagy nem tudom mi. Az egyik részen a szülők is a neurotikus bűntudatukban vergődnek, nem tudnak nyíltan, normálisan, egyszerűen beszélni. Nem, tehát egyszerűen nyílt, rendes beszéd erről a témáról nincsen, ugye, mert hát még attól is bűntudata van, hogy álmában utána fordul egy nőnek. Hát akkor hogyan tudna nyíltan, egyszerűen, rendesen, normálisan beszélni a gyerekével? Hát hogyan? Magával se beszél, ugye. Hát akkor a gyerekével hogyan tudna? (64:55)

Ennek mi lesz a következménye? Hogy a gyerek természetes kíváncsiságára semmiféle természetes, normális válasz nincs, ezért aztán a szexualitás úgy ahogy van, valahogyan természetellenes, nem normális, elrejteni való világba kerül. Utána azonban nagyon sajátos úton-módon a téma mégis csak előkerül. Milyen formában? Tudjátok jól. Kizárólag erkölcsi megközelítésből. Mit szabad… 1 pontban, mit nem szabad, 128 pontban, lábjegyzetekkel. Tehát megjelenik a téma, de sosem önmagában, sosem úgy, hogy ez van. Így soha, hanem mindig úgy: Mire kell figyelni? Mire kell vigyázni? Mitől kell félni? Mi az, ami már veszélyes is? Mi az, ami aztán már tényleg erkölcstelen? És mi az, ami a halálos bűnnek mindenképpen a fertőjével jár? Óh, tehát van róla beszéd, de mindig ebben az összefüggésben. Hát… sz’al. (66:15)

Nehéz is ám. 9 éves gyerekek elsőáldozók lesznek, és ott van benne az a parancs, hogy „Ne barázdálkodj!” Ugye, hát ezt nehéz mondani, hogy hát nem barázdálkodunk, tehát a szántó-vető életmódot csak csínján. Ugye szokták még úgy érteni, hogy „Ne garázdálkodj!” Ez a paráználkodj, ez, ez… tehát még a párnához hasonlít leginkább, tehát párnacsatát vívni a tesókkal tilos. Most ezen túl, mhh, mhh, mhh. Tehát én szoktam kanyarítani rajta, és akkor beszélünk arról, hogy milyen klassz dolog, hogy vannak fiúk meg lányok. Az nagy dolog, az nagyon nagy dolog. Mert lehet, hogy mi fiúk nagyon örülünk neki, hogy fiúk vagyunk, de azért a lányok milyen érdekesek, ugye. És aztán a lányoknak is elmondjuk ugyanezt. Jó, jó, hülyék a fiúk, de azért van bennük valami. S akkor ebben megegyezünk, akkor végül is a szexuális nevelés valami alapját sikerült itt megteremteni. Nahh, jól van. Tehát. (67:30)

Jaj, hát azt meséltem nektek, mikor… sz’al, hogy hogyan, hogyan tud föltörni különösebb ráhatás nélkül ez a neurotikus bűntudat. Első gyónásokban, ha egyáltalán az a gyerkőc beszél erről… Majd aztán a lelkiismeretről is akarok szólni. Hát volt egy kislány, volt benne annyi életerő meg bátorság, meg bizalom, hogy elmondja nekem élete első gyónásakor, hogy ő bizony paráználkodott. Igen, igen, igen. És hát csak rákérdeztem, hogy mit. Hogy mondjam, nem az elfojtott ösztöneim dúvadként való föltámadása volt ez, papi szerepnek a rejtélye vagy nem t’om mije alatt. Hanem hát biztos voltam benne, hogy itt valamit helyre kell rakni. Akkor, hát ilyen, hogy is mondjam, egy ilyen ambivalens lelkiállapot, hogy most bűnnek is tartom, nem is, most eddig nem tartottam annak, de hát most megtanultam már, hogy az. A következőt mondja a kislány. Elnézést, aki ezt három évvel ezlőtt hallotta már tőlem. Mert azt mondja, hogy „Hát, mikor én este bebújok a pizsamámba, akkor van egy olyan fázis, mikor nincs rajtam semmi. Ugye akárhogy is töprengtem, most így az elsőáldozásra készülve, egyszerűen ezt a fázist nem bírom kihagyni. Tehát mindig, akárhogy ügyeskedek, de…” Most úgy persze lehetne, hogy a pizsamára vesszük föl a cuccot, ugye. És hogy tulajdonképpen pizsamában is lehet zuhanyozni. Hogy mindig a pizsamát is megmossuk, vagy ki. Tehát a pizsamát kimossuk, magunkat megmossuk, tehát azért, azért nem volt következetes a kislány, ezt jeleztem is neki. Úgyhogy miközben ugye én valamiféle megdicsőült papi személyként örvendezhettem volna annak, hogy hány elsőáldozóm volt nekem, ugye ahogy szokták ezt papok mondani, hogy „Idén 28 elsőáldozóm volt. – Gratulálok, ez egy nagyszerű.” Ugye aközben, csak úgy suttyomban egy kislány majdnem pórul járt, ugye attól a nagy lendülettől. Úgyhogy ezt rögtön, hogy mondjam, tisztába kellett tenni. (70:15)

A lelkiismeret nevelése.

Nézzük, van még három perc. Ezt tudjátok, hány pont? 39 pont… Hát az életet nem adják ingyen. Ha nekem nem, nektek sem. Hát ez… Na szóval. Akkor ugye itt vagyunk a lelkiismeret nevelésénél. Mire, mire volna jó a lelkiismeret? Egyszerűen arra, hogy ha már van, már pedig van, akkor nevelgetjük, ápolgatjuk, növesztgetjük azért, hogy megdicsérjen bennünket, ha jót teszünk, szóljon nekünk, ha valamit nem tettünk jól. Vagyis, segítsen bennünket az önreflexióban, az önismeretben, a személyiségünk fejlődésében, és az életszentségre való jutásban. A lelkiismeret egy nagyszerű dolog… lenne, ha valakinek nem lenne eredetileg negatív anyakomplexusa. Mert ott a lelkiismeret semmi másra nem való, mint hogy az embert egy folyamatos nyomás alatt tartsa. Nem tartja, tartsa. (71:25)

Ugye az efféle lelkiismeret állandóan és állandóan gyötri azt a szegény embert. Gyötri, és gyötri, és gyötri. Mindig szól valamiért. A lélektani irodalom is hála Istennek, már a teológiai gondolkozásban is azért meg-megjelenik az, hogy neurotikus bűntudat. Neurotikus bűntudat, rengeteg van nekünk ilyen. Egyetemistákkal szoktam olyat tenni, hogy ülünk egy körben, és azt kérem tőlük, miután beszéltünk, milyen a neurotikus bűntudat. A neurotikus bűntudat az, hogy nincs bűn, de van bűntudat. Mikor ezt tisztáztuk, akkor szoktam őket kérni, mondjatok nekem példákat. Legutóbb egy órán keresztül mondtak példákat, egy normális egyetemista társaság. Kifogyhatatlanok vagyunk belőle, kifogyhatatlanok. Tehát a lelkiismeretvizsgálat tehát nem a kultúrkeresztény mazochizmusnak egy korbácsütése az emberi lelken, hanem segít a helyes önbecsülésre és egy elmélyült, bizalommal teli spiritualitásra eljutni. Nagyon jó dolog, hogy van nekünk ilyenünk. De itt nem ez történik, hanem valójában egy ilyen aprólékos önmegfigyeléssé válik. Egy folyamatos öncenzúrává, önmegfigyelés, öndetektívezés. Állandóan annak a koslatása, szaglása, hogy történik-e itt valami… ehhrr…. amit aztán úgy lehet, hogy fúj, és undorító, gusztustalan, szégyenletes, piszkos és fölháborító. Óh, és abból, ami a szónak nagyon szép értelmében lelkiismeret áttekintése, hát ez egy nagyszerű dolog. Önismereti csoportokban tízezreket fizettek érte. E helyett egy kultúrkeresztény világban állandóan ez a koslatás, és nagyító, és… mi az a másik?, mikroszkóp, ez az. Mikroszkóp alá mindent, és hol van egy pöttyfolt, egy kosz, egy… ahh! Nna. Igen. (74:00)

Nem tudom, hogy tudok-e egy pozitív végkicsengést adni a mai alkalomnak. Egyetek linzert! Ugye, Péter? Jó.

Lejegyezte: vinkozoli

Vázlat

Helmut: Az anya úgy éli meg, hogy mindent megtesz a gyermekéért, de a gyereknek más tapasztalata van: az anyját elérhetetlennek éli meg, az anyja nem tud a gyereke szükségleteire hangolódni. A gyerek ráhangolódik az anyjára, az anyja szükségletei a saját szükségletei elé helyezi, ez az életben maradás (tudattalan) esélye. De az anya ugyanúgy elérhetetlen marad, a gyereknek pedig lehetetlen az anyját boldoggá tenni, a gyerek tudattalan lemondásba kerül, nincs meg az érzés, hogy alapvető joga van az élethez, elidegenedik saját magától. Pozitív apakomplexus esetén a férfi világ még nyitva van előtte: lehet teljesíteni, előre jutni, de az óceán-érzés kemény munkával nem érhető el. Érzékenység másokra: segítő foglalkozást választunk.
Felnőttként megbízható, biztonságot ad (szeret másokat), tud szolgálatára lenni másoknak. Látszólag jó „parti”: le tud mondani magáról, képes magát háttérbe szorítani. Hamar meg tud házasodni: rendes pasi, „gyermekeimnek jó apja lesz”. Megbízható, nem késik, vagy csak keveset, és akkor is bocsánatot kér, tényleg bűntudata van (az egész élet bűntudata ott sejlik a pici bűntudat mögött)… lehet, hogy nem egészen férfias, de „a gyermekeimnek jó apja lesz”, főleg, ha van pozitív apakomplexusa. Egy főnyereménynek tűnik: érzékeny is, megbízható is, rendes is, pénze is van (jó munkaerő). A nő szerelmes lesz, és a férfi is, annak reményében, hogy az anyjával való be nem teljesedett kapcsolat után végre beteljesedhet. Egy ideig.
A negatív tapasztalatok aztán kikristályosodnak: a múlt felé csalódássá, a jövő felé elvárássá. Ezeknek a ködén keresztül próbál valami örömhöz jutni, hasztalan. A rengeteg igény, az elvárások, hiányok, szükségletek, és a férfi sajátos bizonytalansága kezdik felőrölni a kapcsolatot. A nő kezdetben belemegy, hogy a férfinak anyja legyen, az anyja helyett szereti („majd én szeretek”). Később a nő már nem akar anya lenni, inkább csak nő. A férfi kétféleképpen válaszolhat:
csalódással („ez sem adja meg…”), volt 2 szép évünk, de aztán itt is igazolódott, hogy az élet mégiscsak olyan, mint amilyennek mindig is tapasztaltam, ettől a nőtől sem kapom meg, amit igazán akarok. De a pasi nem szakít, inkább lemond, elkezdenek nőni a hiányok, a csalódások. Dolgozik, valamilyen felsőbb beosztásba is juthat, és elkezdnek a nők még jobban szerelmesnek lenni bele. Bezárul a kör: a házasságom nem adta meg nekem, de itt van ez a másik nő, ez talán megadja… csak ezt nem engedhetjük meg magunknak. Megoldás: szívinfarktus.
Ha marad, akkor abból rengeteg szenvedés lesz: a személyisége egyre követelőzőbben fejezi ki a be nem töltött vágyait és szükségleteit. Egy sajátos megoldása a betegség, akár bele is halhat.
Ha megy, és átengedi magát a szerelemnek, akkor bűntudat emészti fel később. Az egész életének ez a dinamikája: tönkre teszem az anyámat, nem tudom eléggé szeretni az anyámat, a nőt, akitől megkaphatnám, amire szükségem van, nem vagyok elég jó, nincs jogom az életre. Belemegy egy törvénytelen kapcsolatba, és utána amiatt lesz bűntudata, hogy a feleségét hagyta el, nem tudta boldoggá tenni. És utána: most ezt a harmadik nőt is tönkreteszem, mert nem lehet boldog házasságunk, mert tele vagyok bűntudattal… itt is kaphat szívinfarktust.
Nincs gyógyító feloldása a helyzetnek, mert az eredeti dinamikát hordozza. Ha elválok, nem lesz jobb, csak két év múlva lesz rosszabb. Ha maradok, egyből rosszabb lesz, de később sem lesz jobb. A nő sem érti, hogy miért nem tud beteljesedni a szerelmük.
( a második lehetőséget nem mondta el :))
Egy negatív anyakomplexusú férfi a kultúrkereszténység tükrében
Látszólag hallatlan magasztos erényeket birtokol.
Szinte született monogám: nem vált le az anyjáról, kitart mellette, és megszokta, hogy egy nővel való kapcsolata nem adja azt, amit tőle vár. Egy eredetileg pozitív anyakomplexusú férfi nem sokáig tűrné, de a negatív anyakomplexusú sokáig tűri. Ezt beöltöztethetjük egy kultúrkeresztény erény látszatába, és jól megerősíthetjük a komplexust. A cselekedet pozitív, de nagyon nagy az ár, amit fizet érte a férfi. A monogámiája nem szabadságból, tudatos döntésből fakad, hanem a komplexusból adódó belenyugvásból. Ez adatott, ezt nyomjuk végig. Az idő érzékelése szempontjából a gyerekkor sokkal hosszabb, a maradék 40-50 évet simán le lehet nyomni…
Hasztalan, szakadatlan vár a szeretetre. Mástól sem kapom meg úgyse. Anyámtól nem kaptam meg, a feleségemtől sem kaptam meg… talán nem is érdemlem meg. A gyerekek miatt is érdemes maradni.
Kitartás, megbízhatóság. Ez az apa világából jön, dolgozunk, kitartóan. Ez legalább becsületes munka. Mivel kitartó, vannak is sikerei a munkában, és ez még jobban elmélyíti a komplexusát. De nem szabadon teszi: ez maradt neki. Mint a sípályákon a kabinos. Ez maradt neki.
Fegyelem és kontroll: önfegyelemben jó (ez még gyerekkorából származik), állandóan kontrollálnia kell a szükségleteit, mert azok veszélyesnek tűnhetnek az anyja boldogságára nézve. Ha tényleg rendes kisfiú lenne, az anyukája boldog lenne. De tényleg rendes kisfiúk nincsenek, csak rendes kisfiúk. Egy kisfiú akkor is rendes, ha nem rendes: attól rendes. Az önkontroll nem szabadon létrehozott erény…
Az élvezetek háttérbe szorítása: mert az élvezetek úgy tűnnek föl, mint veszélyforrások, amelyek az embert eluralják, kiszámíthatatlanok leszünk, és akkor nem tudjuk, hogy világ mit fog adni. Ezt nem engedhetjük meg magunknak. „Ha átengedem magunkat az ösztönöknek, egészen biztosan rosszabb emberek leszek.” (irónia)
Érzékenység másokra: hátterében a földolgozatlan kiszolgáltatottság van. Sosem békélt meg vele, csak eltűri.
Szolgálatkészség, másokat előtérbe tud helyezni: mert azt gondolja, hogy a másiktól kaphatom meg, amire szükségem van, ezért helyezem előtérbe. Azért dolgozom érted, mert ennek kapcsán te mondasz egy kedves mondatot, és így valami olyasmit kapok, amit az anyámtól is vártam, és azt mondhatom, hogy mégis csak értékes vagyok, érdemes élni, szükség van rám. Ez függés az eredeti helyzettől.
Valójában nem is te vagy fontos, hanem én, de ez nem tudatosul, azt mondom, hogy ó, én nem is vagyok fontos. És téged felhasznállak arra nap mint nap, hogy talán mégis fontos lehetek. De ehhez te kellesz, úgyhogy segítek neked, ha kell, ha nem.
Szexuális visszafogottság, cölibátus: A cölibátusra való komplexusos alkalmasság. A papnevelő intézetben: „az Isten különleges adománya, ami alkalmassá tesz…”. A komplexus felől: bizalmatlanság és bizonytalanság az életre, saját emberi természetre, ösztön-késztetésekre vonatkozóan. Az ösztönök azzal a burokkal vannak lednek, hogy veszélyesek, mert ha elengeded őket, anyád még boldogtalanabb lesz, és még kevésbé kapod meg, amire szükséged van. A papnevelő intézetben (minden jószándék ellenére) komplexusos mintázatokat erősítünk meg a végtelenségig, és ezeket aztán az égig emeljük. Onnan már nehéz leszállni, és azt mondani, hogy lehet, hogy csak egyszerűen nem bírok élni, félek a nőktől, bizalmatlan vagyok abban, hogy egyáltalán szerethet-e engem egy nő. Sokkal könnyebb egy magasztosult erénybe öltözteti magunkat, és reverendát venni rá. Addig megy, míg ki nem pukkan. De nagy dolog, ha kipukkan! Akkor rettenetesen rosszul lehet lenni, és a negatív anyakomplexusú férfi ezt jól ismeri. Ez egyébként üdvös állapot, ha valaki megengedi magának.
Bűntudatra, bűnbánatra való fogékonyság: a kultúrkereszténységet mintha pont az ilyen pasiknak találták volna ki. A mise elején: „én vétkem”, az egész élete megjelenik. És a bűntudat az alázat köpenyét hordozza.
Az agresszió gátoltása: a saját haragjától fél, a másikétól kevésbé, mert az ismerős helyzetet hoz. Ezért is betegségekkel fizet. Kívülről pedig jámborságnak tűnik. Férfiatlanok…
Engedelmesség fölfelé: a papnevelő intézetben az erények erénye. Valójában: a spontaneitás hiánya. Az agyamban kopasz cenzor cenzor ül… az engedelmesség nem autonóm (szabadságból, emberségből fakadó), hanem agyonnyom, és kényszerít. Talán Isten sem szeretett sohasem, és nem is vagyok szerethető.
A tálentumokkal együtt kapott bizalmat, feladatot, felelősséget, kedvet, önbizalmat.
Egyszerűség, szegénység: karácsonykor: Mennyei Atyánk kérünk Téged, hogy követhessük a kis Jézus igénytelenségét. Ne kelljen… 🙂
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy ezekből nem fakadnak értékek. A cselekedet akkor is értékes, ha ilyen a motivációja, csak nagy az árnyéka. Ezért nehéz az eredetileg anyakomplexusúnak, mert erényeket kell megkérdőjeleznie. Ráadásul ezeket a kultúrkereszténység egészen felmagasztalta. Meglátni az árnyékokat nagy teljesítmény, és mögötte nagy bizonytalanság van, hogy ha még ez sem jó, akkor hogyan éljek? Komplexusosan tud élni, szabadon nem.
Az élevzettelenség is nagy megerősítést nyer a kultúrkereszténységben. A világban az élvezetek látszólag nagyon meg vannak erősítve: carpe diem. Valójában úgy tűnik, a ma embere egyáltalán nem tudja élvezni az életet. Élvezetről élvezetre él, de nem tudja élvezni az életet. Ennek a túlhajtása a szenvedélybeteg ember, aki reggeltől estig élvezetről élvezetre él, és egyre kevésbé tudja élvezni az életet. Volt egy – jogos – támadás a kultúrkereszténység ellen, és most kiszolgáltatódtunk egy másik fenevadnak. Másképp vagyunk boldogtalanok. A kultúrkeresztény ember soványan boldogtalan, a másik kövéren. Szex nélkül boldogtalan – azzal együtt boldogtalan. Férfi nélkül (nő nélkül) boldogtalan, sok-sok férfi sok-sok férfivel együtt boldogtalan. Ahhoz, hogy élvezzük az életet, szinte nem kell semmi. Meg kell születni, és kellenek emberi kapcsolatok. Az élet élvezete nem az élvezeteken múlik.
Vallásosság
Lelkiség: a negatív anyakomplexusú hajlamos a bűntudatra, az érdemtelenség élményére, így könnyen válik a lelkiség középpontjává a bűnök lesése, állandó vizsgálata. Nem valami bűn felé hajlok-e már megint? Szakadatlan küzdelem a bűn ellen, öröm nincs. A hit éltető ereje eltűnik. Az ösztönök, és a bűn és a bűntudat összekapcsolódnak egymással. Mindenre, ami nem tudatos, nem akarattal irányított, arra a bűnösség árnya vetül. A kultúrkeresztény szexuális nevelésben található egy nagy paradoxon: egyrészt a szülők is a neurotikus bűntudatukban vergődnek: nem tudnak nyíltan beszélni róla, így a gyerek természetes kíváncsiságára nincs egyenes válasz, így az a természetellenes kategóriába kerül, majd utána mégiscsak előkerül: kizárólag erkölcsi megközelítésben. Mit szabad – egy pontban, mint nem szabad – 100 pontban, lábjegyzetekkel. A téma nem jelenik meg önmagában, hanem csak így: mire kell figyelni, mire kell vigyázni, mitől kell félni, mi erkölcstelen, mi halálos bűn. Van róla beszéd, de kizárólag ebben az értelemben.
A lelkiismeretet arra neveljük, hogy segítsen bennünket: megdicsérjen ha jót tettünk, jelezze, ha rosszat. De a negatív anyakomplexusú ember lelkiismereti állandóan csak figyelmezteti, mindig bűnöket talál. Neurotikus bűntudat. Nincs bűn, de van bűntudat. A lelkiismeret-vizsgálat egy aprólékos önmegfigyeléssé válik, bűn után kutatva.
(Elöl a másodpercek számát láthatod – így egy megfelelő médialejátszóval rá tudsz pozícionálni a kívánt részre.)