A férfiak eredetileg negatív anyakomplexusa 3.

2008.11.25.

Megosztom
Elküldöm

Most nekem itt túl sok terem van, már megszoktam, hogy amolyan barlanglakóként vagyok itt. Tehát még ide nyugodtan lehet ülni. Nyugodtan, nyugodtan. Tényleg, itt legalább van 4-5 hely, hogyha valaki szeretne még, akkor le lehet ülni, mert én majd itt ülök, meg itt mászkálok. Ez múltkor is már elfogadható volt. (00:20)

Spiritualitás alulnézetből.

(A negatív anyakomplexusú világ összefonódása a kultúrkereszténységgel.)

Ismétlés

Arról kezdtünk el beszélni, csak hogy azért egy rövid ismétlés után vissza tudjunk jutni oda, ahol valójában tartunk, hogy megnéztük azt, hogy mit mondhatunk el egy olyan valakiről, egy férfiről, akinek eredetileg negatív anyakomplexusa van. Miután ezt igyekeztünk leírni, akkor utána egy csavarral – így írtam ezt címként föl – spiritualitás alulnézetből. Vagyis, hogy megnéztük azokat a klasszikus, a kereszténységünkben, kultúrkereszténységünkben, talán mind a kettőben meglévő értékeket és erényeket, emlékeztek. Tehát monogámia, kitartás, megbízhatóság, becsületes munka, figyelem, érzékenység másokra, szolgálatkészség, bűntudat, bűnbánatra való fogékonyság, jámborság, engedelmesség, egyszerűség, szegénység, szexuális kontroll. Ugye ezek komoly értékek. (01:30)

Megnéztük azt, hogy az, akinek eredetileg negatív anyakomplexusa van, ő magzati korától, csecsemő korától, gyerekkorától fogva hozza az ezekre való, értékekre való fogékonyságát és érzékenységét. Így aztán ő először, mikor találkozik a kereszténységgel, vagy ha éppen beleszületik, akkor úgy fest neki, hogy a kereszténység éppen őneki való. Hát ez remek, remek, remek dolog. Hát itt fölmagasztosul nagyon sok olyan érték, ami az ő számára egyébként is élhető, elérhető, járható, hiszen egy aszketikus, satöbbi, satöbbi. Nem ragozom, ezt már, ez a téma megvan nekünk. (02:15)

Igen ám, csak hogy aztán ez őt csapdába is csalja. Mégpedig abból a szempontból, hogy miközben egy nagyon erős, hát kulturális, szociális, szakrális, teológiai, akármilyen megerősítését adja ezeknek az értékeknek, erényeknek, tulajdonságoknak, aközben egyáltalán nem kerül fény arra a tényre, hogy miért alkalmas ő egyáltalán ezekre az értékekre és erényekre. Ezért ő még jobban belelendül, még jobban rátesz egy lapáttal, mint az átkos diktatúrában a kommunista szombat. A kommunista szombatnak mi lett a következménye? Tudjuk jól, még több hiányt termeltünk. Óh, óh, tehát az derült ki, hogy sokkal jobban járt volna az a vállalat, ha szombaton legalább nem dolgozik, legalább akkor ne csinálta volna azt. De még ráhúzott, még rosszabb lett. Így jár nagyon sok olyan valaki, aki nem lát rá arra, hogy tulajdonképpen ezeknek az erényeknek, értékeknek mi a háttere az ő életében. (03:35)

Aki nem akar rálátni, neki nem muszáj. Ó, tehát, tehát dehogy akarok én fölkelteni, vagy fölébreszteni valakit, aki aludni akar. Aki éppen, mert hogy mondjuk őneki egy eredetileg negatív anyakomplexusa van, éppen mondjuk a kereszténységben legalább valami kapaszkodót talál. Hát ott legalább az, hogy ő egyébként boldogtalan, és azt gondolja, nem lehet őt szeretni, és, és, és… Hát a kereszténységbe legalább bele tud kapaszkodni, és azt tudja mondani „Jaj, jól van. Itt legalább azért valami jön. Itt legalább egy kicsit értékelnek. Itt azért legalább valami elismerést kapok.” Tehát én dehogy akarom tőle ezt a kapaszkodót, ezt elvenni. Hát ezt a szőranyát, szőristent. Nincs valódi anya, jó lesz a szőranya is. Nincs valódi Isten, nem baj, jó lesz a szőristen is. A lényeg, hogy az ember belekapaszkodik, és legalább valamibe tud kapaszkodni. Tehát mindig nagyon nagy kérdés, hogyha valaki éppen még abban van, hogy „Jaj, de jó, hogy egyáltalán van mibe kapaszkodni!”, hát én le nem szedem a kezét onnan. Hát kapaszkodj! De ha azt mondod, mert hogy nem csak kapaszkodsz már, hanem kinyitottad a szemed, és azt mondod „Jééé! Hát ez egy szőranya!”, na akkor beszélek hozzád. Különben nem, különben kapaszkodj, és, és, na. Örülök, hogy nem estél a földre. Szóval. (05:10)

Ezért természetesen egyáltalán nem kell ezeknek az erényeknek a hátterét megvilágítani. Miért kéne megvilágítani? Valaki mondhatja azt, hogy köszöni szépen, ő az életében ott tart, úgy van, hogy ő nagyon örül annak, hogy képes erre, arra, vagy amarra. Hogy képes szolgáló szeretettel élni, képes lemondani, hogy képes önzetlennek lenni. Őt hagyják békén. Mondja ezt akkor. Óh, mindenki el tudja dönteni, hogy ő mire képes, mire alkalmas. Valaki nagyon fölháborodottan mondta néhány nappal ezelőtt, hogy „Egy kicsit szeretnék már olyan sérült lenni, amilyen vagyok.” De hát akkor ne jöjjön erre az előadásra. Én, én meg nem akarom változtatni azt, aki úgy sérült, ahogy neki az éppen jó. Vagy azt mondja „Én tudom, hogy sérült vagyok, de most semmi kedvem dolgozni magamon.” Hát akkor ne dolgozz magadon, akkor egy kicsit próbáld élvezni az életet. Nem? Úgyse megy, tehát… Na, szóval. Nem, nem, én… óh, aki nem akarja, hogy a hátterét megnézzék, ne nézze meg a hátterét, aki akarja, az meg nézze meg, csak akkor a helyzet rosszabb lesz. (06:25)

Tudjátok, minden fejlődés így szokott kezdődni, hogy a helyzetem rosszabb lesz, mint volt. Hát naná, mert valaminek el kell tűnnie, ami addig legalább volt. Itt is így van. És akkor tehát nem az vezetett engem, hogy a kereszténységet kritika alá vonjam, a legszentebb erényeinket bemocskoljam. Ugyan, dehogy is! Hanem hogy valaki, aki nem érti, hogy ő már annyira összeszedte magát, ő már ezt annyira akarja, hogy jó legyen, és még mindig nem jön ki belőle az, ami neki jó lenne. Hát ezért beszélek, hogy ő akkor láthassa, hogy, hogy hol van a baj. Nem azzal van a baj, hogy nem elég önzetlen, nem azzal… tödödödöm. Hanem hogy a komplexusában él, és a komplexusából él, és abból csak ez tud kijönni. (07:20)

Akkor belekezdtünk abba, hogy nézzük meg ennek a spiritualitásra gyakorolt hatását. Tehát ha egy kicsit sarkosak vagyunk, nem nagyon, csak egy kicsit, akkor egy eredetileg negatív anyakomplexusnak milyen hatása van egy egész vallásgyakorlat, hitélet, és nagyon sajátos értelemben nevezhető spiritualitásra nézve. Fogjuk majd látni, hogy ennek a kereszténységhez, a krisztusisághoz semmi köze nincs. De nagyon sok köze van a komplexushoz. A probléma itt egy újabb megnevezést nyer. A komplexusaink vallási nyelven is tudnak beszélni, természetesen. Ezért nehéz őket lebuktatni. Gyönyörű vallási beszédet tudnak tartani a komplexusaink. Az önmagam megvetéséről, a nem tudom én micsodáról, gyönyörű beszédeket. Valójában ezek lélektani sérültségeket tükröznek, és semmi közük a kereszténységhez, csak vallási nyelven szólnak. (08:35)

Akkor itt beszéltünk, itt néhány pontot vettünk csak, hogy a bűntudat körül kezd el összpontosulni a lelki élet, a vallásosság, a vallásgyakorlat. Elkezd ez egy szüntelen küzdelemmé fokozódni a bűn ellen, a bűnök ellen. Az ösztönök és a bűntudat pedig összekapcsolódnak egymással. Ezért aztán a természetes emberi késztetéseink, ösztönkésztetéseink, vágyaink, mindenfélék valahogy elkezdenek negatív színben föltűnni. Mert mintha minden onnan kezdődne, amiről később aztán azt tudjuk mondani, hogy BŰN. Ugye? Ezért aztán, én ezt úgy szoktam mondani, hogy mintha jó megoldás lenne a főcsapot elzárni. Az a legjobb, a főcsapot kell elzárni, akkor utána már sehol se lesz víz. A probléma azonban éppen ez, hogyha a főcsapot zárom el, akkor már tényleg sehol víz. (09:40)

Ugye ez azt jelenti, hogy az életerők elkezdenek elfogyni. A vitalitás, hogy magyarul mondjuk, kezd elfogyni. Akkor a lelkiismeret, ami egy jó dolog, az emberben természetétől fogva adottságként ott van. A lelkiismeret, meg az úgynevezett lelkiismeret-vizsgálat is kezd hallatlan módon deformálódni. Erről még volt szó? Nem? Most olyat mondok, amit nem is mondtam? De, volt. nem volt, de volt, nem volt, nem volt. hát aki nem volt, ő azt mondja „Nem volt szó róla.”, aki volt, az meg azt mondja „Volt róla szó.” Akik aludtak, azok is ehhez a csoporthoz tartoznak. Nem lettem okosabb, de köszönöm, azért jó, jó, együtt vagyunk, jól van. Együtt süllyedünk el a tenger fenekére. Szóval. (10:30)

Az, ami egy egészséges dolog lenne, hogy – hát, lelkiismeretvizsgálatot tartani az egy… nem t’om mi. Hát szóval megnézzük magunkat erkölcsi szempontból is. Ez egy nagyon egészséges dolog. Jött hozzám valaki néhány nappal ezelőtt, azt mondja „Feri, évek óta hallgatom az előadásaidat. Mármost teljesen fölszabadultam.” Ezt mondja. „Teljesen kezdem jól érezni magam. Lett azonban egy nagyon nagy bajom. Ez a nagyon nagy bajom az, hogy rájöttem, hogy most a bűneimet nem látom. Ú Feri, itt valami nagy baj lett, és nagyon…” Ugye itt valami saját szabadság, felelősség, valami itt akkor elindult. Ugye eddig vergődött egy neurotikus bűntudatban, ugye, kívülről vezéreltség, jól megmondták, mi bűn, mi nem bűn, jól beleégett. Most ettől fölszabadult, de ennek mi lesz a következménye? Egyszer csak rácsodálkozik, hogy „Húha! Azért, ha Mózes nem hozza le azt a két kőtáblát, morál akkor is van.” Tehát mindenki agyontaposhatja a két kőtáblát, fújolhat Mózesre, panaszkodhat Ábrahámra és az összes prófétára, attól még erkölcs van, mert itt van benn. Mhh, mhh, már nekem biztos, de… mindenkinek. (12:05)

Úgyhogy mi történik? Hogy a lelkiismeret nem egy jó eligazítást ad, hanem, hanem, hanem… Egy ilyen roppant kritikus, aprólékos, mütyürgetős, nagyítós… Ja itt, itt, itt. Múltkor is kérdeztem ugye, ez a mikroszkópizáló detektálása annak, hogy hol sejlik föl valami bűn kezdemény. És mindig sejlik, az olyan, az olyan. Főleg miért is sejlik mindig föl? Hát azért, mert közben még… (12:45)

(Szerbusz Péter! Péter, kedves Péter! Eléna, téged is köszöntelek, nehogy úgy érezd, hogy egyoldalúan csak egy férfi tisztelet él bennem. Péternek nagyon ízlett a linzer. Mondta nekem utána. Ezt csak azért, mert hogy, hogy ilyen vicc tárgyává tettem a linzert. De a Péternek nagyon ízlett, mert az ő ízlelőbimbói nem deformálódtak egy eredetileg negatív anyakomplexus által. Ő tudja élvezni a linzert. Minden esetre azt mondja: lekvár linzer nélkül. Nagyon, nagyon köszönöm. Ez, ez… tehát ebben a linzer éppen a megfelelő arányban található. Ez, ez… És hát kitart két évig, tehát… ahogy magamra nézek, vagy a tükörbe. Tehát nagyon köszönöm. Szóval ez nekem, hogyha lesz III. világháború, ez biztos, hogy engem sokáig életben tart.) (14:00)

Lelkiismeret vizsgálat

Óh, tehát hogy valami, ami az utunkat nagyon egészségesen segítené. Hát az erkölcs miből jön, honnan pattan? Abból, hogy az ember társas lény, társas lény. Van közünk egymáshoz, és az, hogy van közünk egymáshoz, ebből néha az jön, hogy valami olyat teszek, ami nem jó neked, néha meg olyat teszek, ami jó neked. Ez az erkölcs, ilyen egyszerű. Ezen nincs, nincs különösebben mit ragozni. Ez, tehát aki erkölcs nélkül akar élni, az emberi kapcsolatait tönkre teszi. Tehát a lelkiismeret vizsgálat csak ennyi. Jó, úgy élek, hogy jó az neked is? Vagy úgy élek, hogy nem jó neked? Hát hogy van ez? Ez a lelkiismeret vizsgálat, ilyen egyszerű. Csak ezt nem szoktuk már így hívni. A mi kultúránkban ugye állandóan kapcsolati nehézségeink vannak. Ugye ez, hogy lelkiismeret vizsgálat, ez egy avítt szó, tele van penésszel. Minekünk kapcsolati nehézségeink vannak. (15:00)

Hol ugrik a majom a vízbe? Mikor egy kapcsolati nehézség hátterében például a te büdös önzésed van. Ugye, és a pap azt mondaná „Hát jól van, jól van, értem az összes kommunikációs problémádat, meg minden. De ide figyelj! Ha te nem vagy hajlandó azért a másikért valamit tenni, akkor halálod pillanatáig kapcsolati problémáid lesznek. De ugye ez, ezt most nehezen halljuk, tehát a fülünk ezt, ezt nem szívesen. Ezért inkább ragaszkodunk, hogy valójában lélektani nehézségek gyötörnek. Sokkal egyszerűbb elmenni egy kurzusra, és kommunikációs technikákat tanulni, mint belátni, hogy önző dög vagyok. Sokkal magasztosabb nem? És akkor megtanulunk egy olyasmit kommunikálni, ami mögött nem vagyunk. Tehát ugye, hogy megértő figyelem, csak éppen nem értelek meg. Hát de ne… értitek, ebben ez. El lehet fedni a mostani nagyon közkeletű lélektani nem t’om én micsodával azt, hogy bizonyos máshol lévő alapjaink hiányoznak, vagy sosem tekintünk rájuk. (16:15)

Ó, ez azért nehéz nekem, mert nem tudom, kik vagytok. Én még onnan, onnan indultam, ez a kályha, hogy főleg keresztény emberek vannak itt. Ugye ezért, ezért nagyon mondom azt az oldalt, ami egy keresztény kultúrkörben kevésbé hangsúlyos. De azt gondolom, sokan jöttök olyanok, egyáltalán nem vagytok azok. Nektek teljesen mást kéne mondani, ebben ez a nehéz. Az egy dilemmát okoz, hogy itt a kultúrkereszténységnek egy nagyon sajátos átvilágítása történik, és te pedig itt ülsz, azt mondod „Nem vagyok keresztény.”, te csak bólogatsz, hogy hát ez az, ez az, ez az. De ez neked nem jó. Tehát te itt sütkérezel abban, hogy „Jaj, én ezt mindig is tudtam. Ez az, na, na, végre valaki kimondja, hogy milyen bénák ezek.” Ettől te nem jutsz előre egy kicsit se, neked, neked például egy éven keresztül a morálról kéne beszélni. A legkomolyabban. Most ugye nézzük ezeket, hogy nem t’om én, szexuális kontroll, meg jámborság, meg ilyesmi. Aki úgy ül itt, hogy nem ebből a keresztény világból jön, nektek nem a fonákját kéne mondani, hanem a színét. Ugye? De hát én csak egy vagyok. Tehát meg… sz’al lehet hogy ezt radikálisan át kéne gondolnom, hogy kihez beszélek, csak ezt most akarom nektek mondani. Kedvesen, hogy: te ne örülj. Szóval annak lehet megnézni a fonákját, aminek van színe. Óh. Hát, most már mindent elmondtam. Most már mit mondjak még? Na, tehát. Igen. Nem ültetek ide, most nő a zavar, mert túl sok a terem a bizonytalanságra. Szóval. (18:15)

Akkor tehát ez azt jelenti, hogy elkezdjük koslatni és vizslatni mindazt, ami úgy sejlik föl, hogy bűn lehetne. És miért sejlik föl, hogy mindig van valami ott, a háttérben? Mert hát hiszen a bűnt, a bűnösséget már régen összekötöttük, összekapcsolódott bennünk a vágyakkal, az ösztönökkel, a belső indulati természetes késztetésekkel. Ezért naná, hogy mindig, mindig, mindig találunk okot, és valamit, amitől megerősödik a neurotikus bűntudatunk, és a lelkiismeret vizsgálatunk még kap öt, öt lendületet arra, hogy még jobban, ezt még jobban át kell gondolni. Nem koslattuk, vizslattuk még eléggé át mindazt, ami bennünk van. Na. (19:05)

Szexualitás – morál és moralizálás

A szexualitással kapcsolatban pedig a nyílt beszéd nincsen. Ezekben a családokban, és általában kultúrkeresztény családokban nincs, nincs nyílt beszéd a szexualitásról. Idáig eljutottunk? El, el, el, emlékszem, ez az, én is itt voltam akkor, az a múlt hét volt. Igen, itt voltam, egész biztos. Szóval egyrészt nincsen róla beszéd, másrészt azonban van egy moralizáló szemléletmód. Nem az… itt megint ez a probléma. Különbség van a morál és a moralizálás között. A moralizálás mindig csak valamiféle törvényig vezet vissza egy magatartásmódot, kizárólag a törvényig. Ez a moralizálás. A morál egészen az emberig megy. Ez talán érthető, ez a nagy különbség. (20:00)

Ezért van olyan óriási különbség a között, mikor valaki moralizál, és mindig csak egy törvény, egy törvény, egy törvény az, ami megalapozza ezt a moralizálást. „Rendes ember ilyet nem tesz.” Ez moralizálás. Ha azt mondom „Ha ilyet teszek, sérülni fog a párkapcsolatom.” Ez nem moralizálás, de föltártunk valamit, hogy egy cselekvésnek milyen következménye van. Ezért például a papi beszédben le kellene szoknunk minden moralizálásról. Tehát az erkölcsöt nem a törvényig, a normáig visszavezetni, hanem az emberig. Óh. Mondhatnám szebben, hogy az Istenig, de az Isten sokszor csak egy szó, a törvényt helyettesíti. Ugye? Az, az rettenetes, mikor valaki az Isten szót a törvény szinonimájaként használja. Vagy pedig Istent mondok, de az Istennek egyetlen funkciója van, ő szentesíti a törvényt. Ó, hát ezt a szót, tényleg… (21:10)

Voltak olyan teológusok, időnként születnek ilyen emberek, nagy konferenciák vannak, és az Isten szót nem hajlandók kiejteni a szájukon. Ez nagyon szép, nagyon szép. Volt egy neves teológus, ő mindig azt mondta: A Megnevezhetetlen. Ezt mondta. Ez nagyon… Tényleg, ugye a zsidóságban meg gyakorlat azt mondani, hogy „A Név.” A Név, hogy nehogy, nehogy kiejtsük. És most érdekes, a zsidó-keresztény párbeszédben kértek bennünket, katolikusokat is, hogy ne ejtsük ki az ószövetségi Istennek a nevét. Nem is nagyon szoktuk egyébként, de ebből tanulva érdemes lenne ezt a szót… Oké. Na most. (22:00)

A gyanakvó bűntudat elsivárosítja az érzelmi életet és elfojtja az akaraterőt, a kezdeményezési képességet, készségünket. Ismertem valakit, ez olyan megrázó nekem, hogy nagyon. Például az önkielégítéssel kapcsolatban úgy védekezett, hogy éjszaka a jobb kezét odakötötte az ágyhoz, így, így, ez XXI. század. Ahh! Ez, ez, ez aztán a neurotikus bűntudat. Aj-haj! (22:45)

Ismeritek azt a viccet…? Most eszembe jutott egy vicc. Azért álltam itt meg. Két férfi találkozik, és azt mondja az egyik. „Te, buktál már le az ajtó mögött maszturbálás közben?” Mire a másik azt mondja. „Te nem, nem, dehogy is.” Mire az illető azt mondja: „Ugye, milyen jó hely?” (23:10)

Negatív anyakomplexusú gyerekgyár

Harmadik Birodalom (Drittes Reich)

Óh! A… kulturálisan roppant mód megerősíthetjük az eredetileg negatív anyakomplexus által egyébként is fogékony embert arra, hogy ez még jobban elmélyüljön benne. Filmet láttam nem olyan régen, hogy a Harmadik Birodalomban olyan könyvek jelentek meg az anyáknak, hogy hogyan neveljék gyermekeiket. Természetesen illusztráció is volt, mert hiszen a propaganda gépezet nagyon jól működött Göbbelsszel az élén. Megmutatta, hogy egy édesanya puszilja a gyermekét. Ez át volt húzva, és oda volt írva, hogy „Tilos!” A Harmadik Birodalomban kiépítették az úgynevezett, hát ilyen nevelőnők, nem nevelőnő az, hanem ilyen csecsemőgondozónő, vagy akármilyen szolgálatot. Tehát ment a propagandista, hogy… igen. Jó, ment, és elmondta az anyának, hogy mit nem szad csinálni. „A gyereket nem szabad fölvenni, puszilgatni, dajkálni, magához szorítani. Tilos, tilos!” Így kezdtek el egy nemzedéket nevelni, hogy ez tilos. Mi van ennek a hátterében? Hogy legyen neki negatív anyakomplexusa, ez, ez. Sokkal okosabbak voltak, mint azt gondolnánk, ebből a szempontból is. Pontosan tudták már a 30-as évek végén, 40-es évek elején, hiszen a lélektan már évtizedekkel azelőtt leírta azt, ami itt érdekes, annak az alapjait, hogy ne alakulhasson ki kötődés. Ha a Harmadik Birodalom nem annyi ideig van, amennyi ideig, hanem mondjuk 30-40 évig, hát… (25:20)

Mondjátok meg, miért van az, hogy a német emberről azt mondjuk – ú, most aztán ú, most le… Rasszista vagyok, vagy mi vagyok? Ugye? Ilyen… ú, ilyenkor szokták ezt. De hogy… hogy… na, be sem fejezem a mondatot. Tehát akkor azért itt felnőtt egy nemzedék. Hoppá, hoppá! Akik a 30-as években születtek, meg a 40-es évek elején. Ez mondjuk 10-15 év, hát a gépezet működött. Ezek ma felnőtt emberek. Hát naná, hogy van egy csomó kötődési nehézségük, meg zavaruk. Közben pedig éppen, éppen Németországban mennyire virágzik a mindenféle deviancia. Hát ez már ennek csak az árnyéka. És hogy mi volt Magyarországon? Hát ugyanez. Hát ugyanez. Tilos a csecsemőt dajkálni, dédelgetni. Ugye mit mondtak a náci Németországban? Az majomszeretet. Tehát megpuszilni a saját gyerekemet, majomszeretet. Tilos volt fölvenni ha sír, mert nem lesz elég edzett német. Ez katasztrófa. (26:30)

Magyarország – A magyar anya dolgozik

Magyarországon ugyanezt látjuk. Ment a diktatúrának ez a nevelési agymosása, és ugyanez volt benne. Hát mit találtak ki nektek, nekünk? Azt, hogy a magyar anya dolgozik. Ugye ez ugyanaz. Magyar anya dolgozik. Megszüli gyermekét, és utána a szocializmus van annyira fejlett, hogy az anyának nem kell otthon lennie, hanem az anya megy, és a gyárban dolgozik, s a szocializmus védőhálója a gyermeket olyan bölcsődei ellátó rendszerbe helyezi, ahol a bölcsődében mindent megkap, amire szüksége van. Akkor propaganda film: a magyar anya ebédidőben odaszalad gyermekéhez, hogy megszoptassa. Így, ahogy mondom, fél éves kortól ott, ott a csecsemők, tik-tik-tik-tik. Csak azért, mert mi még akkor nem éltünk. Csakhogy ezt ne felejtsük el. Ez azt jelenti, hogy itt ül egy olyan nemzedék, aki így nőtt föl. És ez nem csak az 50-es években volt, csak úgy teszem hozzá. Ott ülnek, és akkor mutatja a film, ahogy jön a magyar anya ugye, vágás, ugye mi más lehet a magyar anya, mint esztergályos, vagy traktoros. Leszáll a traktorról, a trágyás kezét megmossa, és megy, és akkor kükükükü-kükü, megszoptatja azt a kisgyereket, majd visszamegy, és akkor ott, mint egy ilyen, egy ilyen… Hogy mondjam? Mint a Paksi Atomerőműben, ilyen fehér köpenyes izék, ilyen fehér izével… Ez nagyon értelmes mondat volt. Itt most a látvány mondta el a szavak helyett, amit kifejezni akartam. És aztán továbbra is ott feküsznek egymás mellett, izoláltságban ezek a kicsi babák. Hát ez, ez. (28:25)

A diktatúrának mindig érdeke volt az, hogy nehogy kötődés alakuljon ki, az életnek valamiféle szeretete. Óh, valamiféle bizalom, biztonságérzet, szabadság. Elég ennyit csinálni. Óh, hát hogy miért, miért vagyunk mi ilyen sérültek? Hát többek között ezért. Azért vagyunk ilyen sérültek, mert a szüleink így sérültek meg, többek között egy diktatúra miatt. Ez bennem rettenet indulatokat tud még most is kelteni, hogy hogyan lehet tönkretenni egy egész nemzedéket ilyesmivel. Elég azt az első három évet tönkretenni, bőven elég, és utána szaladhat mindenki a pénze után. Ez számomra rettenetes, rettenetes. Ez azt lehet mondani, hogy eredetileg negatív anyakomplexusú gyárak alakultak ki a diktatúrában. Igen, gyárak, gyárak, gyártották az ilyen embereket. Szörnyűséges. És aztán persze, hogy mi marad egy negatív anyakomplexusú gyermek számára? Az apa világa. Teljesítmény, nyomatni kell, százalékok. Valahogy, valahogy igazolni a létezésem. Szörnyű az egész, és a legszörnyűbb benne az, hogy akik ezt kitalálták, átlátták, ők ezt tudták. (29:50)

Ohh! Na most! Ez a fajta nevelés, nagyon idézőjelben, hogy a magyar anya beugrik megszoptatni a gyerekét, fél éves kortól kezdve, ez a támadás a lélek mélyét érinti. Ott, ott kezdi ki az embert, egészen a mélyén. Önmagát megvédeni nem tudó, önmaga képviseletében elégtelen felnőttek alakulnak ki, akiket végtelenségig lehet manipulálni, és az orruknál fogva vezetni. Ezt, nem ezt látjuk? Hát ezt látjuk. Ezért olyan… ú, csak nehogy mármost politizáljak! Jaj-jaj-jaj! Az olyan heroikus küzdelem, hogy ne. De eddig, eddig sikerült mindig. Úgyhogy most se, most se. De azért ’56-ban valami tényleg áttört ebből. Tehát azok a kis csecsemők, akiket a magyar anya csak úgy beugrott trágyás kézzel, meg lábbal. Na azért ott egy-kettő gyerek azt mondta, hogy hát ennél akkor már inkább… Óh, nem, nem megrázó, hogy a serdülők meg a fiatalok csinálták? Most ha nagyon sarkítom, ha nagyon sarkítom. Ugye, akik, akik éppen talán a fiatal koruk, a serdülő koruk miatt ezeket az ösztönkésztetéseiket megélték, és azt mondták, hogy „Nem!” Aj-jaj! Ahh! Nah! (31:35)

Jaj, tudjátok, annyi… én egy, egy évet foglalkoztam ezzel, hogy a Központi Papnevelő Intézetben a papok és a papnövendékek mit tettek ’56-ban. Nagyon izgatott ez, és akkor készítettem ebből egy dokumentumfilmet. Nagyon, nagyon, ez a téma nagyon izgatott. Nna. Hogy volt egy papnövendék, ez az egyik leg-leg-leg, aki… Éppen lelkigyakorlat volt, képzeljétek el, októberben. A Központi Papnevelő Intézetben, ahova én is jártam, lelkigyakorlat volt, kitört a forradalom, a papnövendékek meg lelkigyakorlatoztak. Amikor vége lett, ugye hétvégén, akkor azért ki-ki lehetett menni. Az egyik papnövendék kiment a kórházba, és akkor ott egy sebesült azt kérdezi tőle „És ti hol voltatok, amikor lőttek?” Ezt kérdezte. „Ti hol voltatok?” Ez annyira szíven ütötte, mikor november 4-én bejöttek az oroszok, ugye vasárnap volt, micsoda aljasság. Akkor ő éppen ott áll a sekrestyében, hogy megy misézni. Hallja a lövéseket, ott jöttek be egyébként, hogy, hogy… Igen, innen jöttek be arrafelé, igen, igen, igen, és ott nagyon könnyen… tehát hallották már a lövéseket meg minden, és ez a pap, fiatal pap volt, hatodéves volt, fogta, és levette a karinget, reverendát, mindent, és kiment. Nem harcolni, hanem odamenni a sebesültek mellé, meg a kórházba. Azt mondta „Engem úgy szíven ütött az, mikor megkérdezték <<Hol voltatok, amikor lőttek? Akkor ti benn voltatok az épületben?>>” (33:20)

Képzeljétek, a papnövendékek mentették a forradalmárokat. Ugyanis a jogi egyetem, nem ez a jogi kar, hanem a rendes Jogi Egyetem, ugye Jogi Egyetem… (taps – szerk.) Feri! Jövő héten már nem jöhetünk, ezt most elszúrtam. Most vége mindennek. Tessék? Az is Pázmány volt, hát persze, az egész, minden Pázmány volt. Tényleg, hát Nagyszombat, ez, ez minden onnan indult, ezt tudjuk, hogy onnan indult. Tudjuk, tudjuk, tudom, tudom. Na, szóval. Baklövés, na jó. Szóval. Ugye ott van az Egyetem épülete, egyetemi templom, és a Papnövelde, ugye így vannak egymás mellett. Ugye nagyon jól lehetett a Jogi Karnak a tetejéről lőni, ott nagyon, nagyon komoly. Ott jöttek be, a Kecskeméti utca, ott jöttek be a tankok, és onnan föntről lőtték őket. De hát aztán persze az oroszok egyre beljebb jöttek, és akkor kezdték lőni az egyetemet, és elfoglalták az épületet. Csakhogy, volt egy összeköttetés a Jogi Egyetem fölső szintje, a templom karzata, és a Papnövelde között. Úgy mentettek meg forradalmárokat papnövendékek, hogy a saját reverendáikat adták oda. Akkor reverendát vettek ott a papneveldében, és úgy mentek ki, mintha papnövendékek lennének, vagy papok. Óh, csak ezekről nem tud senki, de hogy ilyesmik voltak. (35:15)

Miért akartam ezt ide hozni? Nem is tudom, hogy miért, csak úgy kijött belőlem. Csak azt akartam ezzel, hogy egy nemzedéket lehetett tönkre, agyon nyomorítani, és hogy milyen érdekes, hogy éppen ezek a serdülők és fiatalok azok, akik azt mondják, hogy „Nem!” Akiknél lehet, hogy volt agymosás, de valami életerő, valami, valami ott föl-föltör. Ezért nagyon, papként nehéz ’56-ról beszélni. Ugye? Lőnek, ölnek, meg minden. Van ebben egy nagyon sajátos dolog. Most azt dicsőítjük, hogy lőnek, meg ölnek? Dehogyis! De ez megint milyen elgondolkodtató, hogy hogyan, hogyan próbáljuk hát fölmagasztosítani. Ugye mi arról beszélünk, hogy szabadság, ugye szabadság, emberi jogok, az élethez való jog. De azért ott mögötte a 16 éves gyerek lő. Ugye ezt nem szívesen látjuk. Ugye ezzel ilyenkor zavarba jövünk, nagyon. Tehát hogy az, amit mi a templomainkban ünneplünk, hogy Szabadság, a mögött aztán a 17 éves lány van. Ugye miért olyan nehéz ezzel megbírkózni? Többek között emiatt, emiatt. Na, természetesen… nekem is biztos, hogy eszem ágában se lett volna lőni. Dehogyis! De, de… Na. Igen. (36:55)

Az életet tilos élvezni.

Tehát maga az ösztön gyanússá válik, és a bűn forrásává, szinte szinonimájává alakul. Az életet tehát tilos élvezni. Ugye, erről is esett néhány szó múltkor? Tilos élvezni. Nem tudom, észrevettétek-e, hogy dupla csavar van a ma világában? Mert először is azt mondjuk „Mi már régen kinőtünk ebből a lehetetlen, nevetséges dologból, hogy az életet nem lehet élvezni, mert mi élvezzük az életet. Közben pedig az orrunknál fogva vezetnek. Miért mondom ezt? Azért, mert közben annak vannak személyiségbéli alapjai, hogy valaki az életet tudja élvezni. Hogy teljesítmény, a gyerekek 25 különóra, óriási nyomatás, élet-halál harc – ez számomra döbbenetes. Ülök gimnazisták között, ezek a gimnazisták teljesen oda vannak az érettségitől. Egy olyan neurotikus szorongást tapasztalok, ezt, démonizálva van ma az érettségi. Azt látom, én a mögöttem jövő nemzedéken azt látom, hogy: óvodai fölvételi, iskolai fölvételi, egy még jobb iskolába való fölvételi, gimnáziumi fölvételi, érettségi, egyetemi mit tudom én micsoda. ZH-ról ZH-ra éltek, ez katasztrófa. Ez olyan számomra, ez úgy szíven üt, hogy el se tudom mondani. És aztán állásinterjú, és még egy állásinterjú. És PhD, PhD védés, és a PhD védésnek a védése. Értitek, hogy véd… állandóan védjük magunkat, mindig. Ezt én olyan embertelennek tartom, ezt el se tudom mondani, embertelen szerintem. (38:50)

Tehát ki vagyunk szolgáltatva egy ilyen világban és világnak, és a gyerekek, hogy… Már tanuljon meg az óvoda, már az óvoda előtt egy kicsit tanuljon meg beszélni, meg írni, meg olvasni, meg járni, de a beszéd meg a járás a kevésbé fontos, értsen a matekhoz. Az sokkal fontosabb, meg az irodalom. Most egy picit a jogból is, azért egy kicsit, azért az alapokat gyorsan elmondjuk neki, hát ugye a személyiségi jogok miatt. Mit akarok ezzel mondani? Hogy olyan döbbenetesen szűkös határai vannak az életnek, tényleg ez, hogy ZH-ról ZH-ra, egyik évről a másikra, egyik állásból a… És akkor ez még semmi ahhoz a szorongáshoz képest, hogy kell találni egy pasit, kell találni egy nőt. Ugye ez is egy ilyen döbbenetes feladat lett, egy ilyen nyomasztó teher. És hogyha megvan? Mikor… házasság, már akinél ez érdekes. Mikor vesz el? Mikor kérem meg? És akkor utána: Jaj, lesz-e gyerek? Muszáj, hogy legyen gyerek! Miért nincs már gyerek? Miért ilyen gyerek van? Most… de én ezt tap… Most nem hülyéskedek, meg nem, mindig olyan, mint hogyha gúnyolódnék, de nem azt akarom, csak valahogy visszatükrözni azt, hogy én látom a szenvedéseteket. Az annyira reális, hogy én magam is rosszul vagyok tőle. Komolyan, tehát valószínű, hogy ezért mondom ki magamból. Óh, nagyon. (40:30)

Mit akarok ezzel mondani? Hogy azért egy olyan világot teremtettünk, haladunk meg fejlődünk. Hát állj már meg egy kicsit! Hát egy kicsit, kicsit ne fejlődjél már, hanem csak úgy… Tényleg. Hát… tehát… Ugye… Jaj, de most belefutottam valamibe. Ez, ez nem t’om, hogy ez jó-e, mert nem ezt akartam. Csak hogy ugye azt gondolom, a nőknek és a férfiaknak is ellehetetlenült az élete, ellehetetlenült. Hát nőként teljesen föl vagytok, hogy mondjam, nem, nem tudom, szóval… Család is, gyerek is, szépség, sport, művészet, két egyetem, jó állás, előre jutás, férj, férfi, kapcsolatok. Ezt bírni lehet? Ez embertelen. Tehát ma egy nő olyasmit vár magától, amit nem lehet, nem lehet megtenni, ezt nem lehet. Nem lehet. Tehát az, hogy van egy csomó nehézség, az nem abból adódik, hogy te béna vagy, hanem hogy olyasmit szeretnél mind beletenni az életedbe, amit mind nem lehet belerakni, legalábbis nem úgy, ahogy te azt elvárod magadtól. Az, nem… (41:55)

Ennek mi a következménye? A nők próbálnak a férfire minél többet rányomni. Ugye? Tehát meg-megnövekedett az elvárás a férfi felé. A férfi meg ezt nem bírja, tehát a férfi meg erre nincsen kész. Tehát ő megszokta, hogy napközben lelövi a mamutot, és utána pihen. De ez, ez nagyon, hát ennek… Tényleg, ha olvastok könyveket… De erről beszéltünk is, tudjátok, hogy egy férfi mikor hazamegy, és leül a tévé elé, s úgy legföljebb egy ilyen hüvelykujj mozdulatra képes, tudjátok, hogy az agyának 10%-a van bekapcsolva. Így, hát ezt lehet mérni, 10% aktív, 90% ki van kapcsolva neki. Ha egy ilyen állapotban a feleség azt mondja, hogy „Drágám, muszáj a kapcsolatunkról beszélni, mert most az van, hogy…” Tehát elemi föltételek nincsenek adva. De most, de tényleg így van. És a… jó, akkor ő is tudja, hogy fontos, meg minden, akkor bekapcsolja magát. De, de ő azt már nem bírja. Tehát igazából, tehát sok ezer év kísérlete alapján őneki este 7-ig van az élet, tehát ezen kívül a szex még belefér, de mást ő már köszöni szépen nem. Hát nem, a lélek nem tud úgy fejlődni, nem t’om mit csinálni, ahogy a mai társadalmi elvárások döbbenetes módon ellehetetlenítik őt. Nem, a lélek úgy vergődik ma, hogy az, az valami elviselhetetlen neki. (43:40)

Na jó, akkor a férfi valahogy összeszedi magát. A nő, hát persze, akkor egy kicsit konfrontálódjunk. „Szeretsz még?” Vagy nem t’om mi. De teljesen jogos a nőtől, hát végig nyomta az egész napot, dolgozott, mint az állat ő is. Nem így van? Utána tényleg, mikor hazajött, a gyerek, a tanulás, az izé, hát teljesen ki van purcanva. Hát naná, hogy valakitől kér egy kis valamit… bátorítást. Mert kitől kérje, ha nem a férjétől? Hát naná, hogy kér, természetes, hogy kér. Tudjátok, hogy amikor elindul egy beszélgetés, egy konfliktus, a nőnek a szervezete egészen másképp reagál rá, mint a férfié. A nőnek alig megy föl a vérnyomása, alig emelkedik meg a pulzusa. A férfi nemi hormon benne alig jelenik meg ilyenkor. De nézzetek meg egy férfit. A férfi ugyanis egy ilyen konfliktus során harci helyzetbe hozza a saját szervezetét. Nem azért, mert akarja, mert ez volt az evolúciós program. Hát ez volt, tehát hogy támadás, akkor krrzs-dzsdzs. Ezért van az, hogy a férfi gyorsan meg akarja oldani. Tehát ez, megvan a szarvas, lelövöm, ez. De a nő ugye nem megoldást akar, hanem beszéljük meg, meg mi. Akkor a férfi két órán keresztül egy ilyen hormon… tehát ő attól, attól tudna leereszteni, ha végre lelövi azt a rohadt mamutot. De a nő szidja őt, hogy „De ne oldd meg nekem! Ne, ne!” Ez a mamut csak itt futkos, tehát ez, ez egy olyan mamut, ez így megjelenik, elmegy, jön. De ezt egy férfi nem bírja este 11-kor, egyszerűen nem bírja na, hát nem bírja. Egy ilyen izé után a nő fogja, eszik két mit t’om én, két kanál joghurtot, és alszik. De a férfi nem. Órákba telik, míg a szervezete valahogy egy nyugalmi állapotba tud kerülni. (45:55)

De most… én most, hogy mondjam, sz’al nem hülyéskedtem itt, hanem leírtam, hogy mi van. Tehát ebből következik az, hogy a férfi „Istenem, hát ha ez a házasság, hát nem, nem, nem, Elmegyek egy nőhöz, hívják szeretőnek, vagy akárminek, csak ne nyaggasson.” És tényleg, mindenkinek igaza van, és közben van egy olyan társadalmi környezet, hogy ugye a családok is atomizálódnak, teljesen, nincs, nincs háttér, nincs segítség, nincs, nincs kihez menni, nincs hol fölold… A barátnő az szinte már mint valami megváltó jelenik meg. Ugye, hogy legalább egy barátnőm van, akit föl SMS-ezek, vagy le-email-ezek, vagy nem t’om micsoda. Óh, kifejezetten azt gondolom, hogy valami szinte, nem szinte, valóságosan egy ilyen embertelen, teljesíthetetlen helyzetbe kerültek a nők is, meg a férfiak is. Ezt, ezt gondolom. És utána ezt visszautalni nektek, hogy „Veletek van a baj. Igen, nézzél, kezdjél el… önismereti munkában, minden, veled nagy baj van. Az, az bizony, csak dolgozzál!” Ez rettenetes igazságtalanság. Óh! (47:15)

Hogy jutottam ide? Ez a… igen, megnézem a jegyzetem. Ja, tudom, a dupla csavar, még csak az elsőt mondtam el. Hó, hó, hát a tudatalatti milyen készséges, segített nekem, szólt. A csavar második része. Itt van akkor ez a világunk, és akkor mi történik? Pénzért veszünk élvezetet. Ha valakinek lenne egy egészséges személyisége, egy megfelelő elégséges apa-anya kapcsolat, ami nincs neki. Hát honnan, mitől lenne egy ilyen kontextusban? Akkor amikor ő enné a kifli csücskét 25 évesen, azt tudná élvezni. Tudjátok még élvezni a kifli csücskét? Az nagyon nagy baj, ha nem. Nem, nem tudjátok. Szóval, nagyon, a kiflinek nagyon finom a csücske, jó, jó, kifli íze van, az egy jó dolog, jó, és a tej is finom, hogy mást ne mondjak. Nagyon… (48:30)

De mi történik? Az, hogy olyan felnőttekké leszünk, akik az életet alapvetően nem tudjuk élvezni. Ez, ez történik, nem tudjuk élvezni, ezért elhitetik velünk azt, hogy pénzért kell élvezetet venni. Ugye, hogy azt pénzért adják. Tehát azért kell ezt az egész rendszert fönntartani, hogy pénzért vehessünk élvezeteket. A dupla csavar ott van, de közben nem vagyunk alkalmasak arra, hogy az életet élvezzük. Hát rengeteget melózunk, meg küszködünk, meg minden, azért, pénzért, hogy legyen pénzünk. A pénzünkért veszünk egy csomó élvezetet, amelyek azonban nem teszik élvezhetővé az életet. Mert annak a föltétele itt benn, meg társadalmilag nincsen adva. Ezért az orrunknál fogva, most így az élvezeteinknél fogva vezetnek, de közben sosem tanuljuk meg az életet élvezni. Ezt nevezem dupla csavarnak. Közben ugye mi harsog? Hogy ha eee… ettől jó lenne az életed, ettől lenne igazán élvezetes, jaj, ezt ki ne hagyd. (49:30)

Ugye, ez a „Hívj föl most!”, hát ettől én meg tudok bolondulni. Hívj…! Tudjátok, mikor ilyen dolgok. Nem, azt mondja. „10 és 20 millió között árengedményes Lamborghinik kaphatók, telefonáljon most!” Hát persze, rohanok, és a zsebemből kipakolom a 10 milkát, és akkor… Ehh! Tehát ezért vagyunk valami… Mhh. Most olyan érzésem van, hogy most, na, nem t’om. Mhh, mhh. Tehát hogy most ez már nem egy előadás volt, hanem egy ilyen valami. Igen. Hogy akik vezetnek minket, azok boldogok-e? Kötve hiszem. Most nem, ez nem ilyen, most ú, Feriből kitört a paranoia, vagy valami. Innen már csak egy lépés valami összeesküvés-elméletnek a megsúgása. Nem, nem, nem, de nem, nem, én nem vagyok ebben. (50:35)

De hát egy egészséges személyiség számára, aki élvezi az életet, ő nem akar se hatalmat, se birtokolni nem akar. Ugye, mert a hatalom azért van, mert azt gondolja, hogy a hatalmon keresztül jut valamihez. Birtokolni azért akarom a másik embert, mert azt gondolom, hogy a birtokláson keresztül jutok valamihez. A pénz is azért van. Hát pénzen veszünk élvezetet, ez egy abszurdum, teljesen abszurdum. Nem, az élet élvezetéhez nincs szükség pénzre, nincs szükség. Pénzre azért, hogy tudjunk enni, inni, valamit fölvenni, és akkor kampó, kabát. Hát élvezetet… élvezeteket vásárolunk pénzen, meg érzéseket, érzelmeket. Rengeteg pénzt adunk ki egy érzelemért. Ugye egy nő, aki belenéz a tükörbe anyaszült meztelenül, és azt mondja „Hajj, de jó vagyok így! Sőt, így vagyok csak jó igazán.” Na de aki benéz a tükörbe, és azt mondja „Ú, te jó ég! Ez a mellem lejjebb van, mint az.” Én ezt nagyon sokszor átélem, hogy ülök, és… nézi, és… Hát akkor naná, hogy őneki nem jön az az érzelem, nem jön az az állapot, hogy „Jó, jó ez így. És nem csak hogy jó, hát azt a betyárját! Nem? Ahh, ahh! Nézzük csak meg hátulról! Aaa!” Most majdnem, egészséges nárcizmus… De hát nem, egyszerűen csak jóban van a testével. Úgy jó, jó, jó viszony. (52:10)

Egy ilyen nőnek nem kell két naponta irgalmatlan sok pénzért nagyon menő cuccot venni, hogyha abban belenéz a tükörbe, akkor képes 5 percig azt látni, hogy ez itt szép. De ott is a ruha az. Ugye? És egy kicsit elhiszi, hogy a ruha mögött is van valaki azért… (Érdekes zaj megjelenik – szerk.) (Ez olyan, mint… na… egy ilyen ’56-os élmény, hogy ahogy a géppuska most beáll így irányzékba… Óhh! Mi ez? Tessék? Szél? Te látod? Mert te mutatsz valamire. Hogy? Aha. Óh, óh, jól van. Jó, akkor ezzel együtt kell élnünk.) Na, tehát azért neveztem ezt dupla csavarnak, mert… (53:35)

Dupla csavar – Pöttyös mise

Mondom a történetet, gyerekek, pöttyös történet. Kérdezem tőlük. „Gyerekek…! Állandóan olyasmiről szoktunk beszélgetni, hogy: Mi kell ahhoz, hogy jót tudj tenni? Mi kell ahhoz, hogy igaz ember legyél? Mi kell ahhoz, hogy keresztény legyél…? Hagyjuk már ezt! Itt vagyunk vasárnap délelőtt, ittatok reggel egy jó kakaót, én is, hát kicsit beszélgessünk valami másról. Mondjátok meg nekem, mi az, ami nem kell ahhoz, hogy jókat tudjunk tenni, amire nincsen szükség?” A gyerekek, értitek, hogy ők tudják még ezt. Az első gyerek, aki azt mondja „Ahhoz, hogy én jót tegyek, nincsen szükségem pénzre.” A másik azt mondja „Ahhoz, hogy jót tegyek, nem kellenek játékok.” S akkor elkezdik mondani ezt a sort, hogy mi minden nem kell ahhoz, hogy én képes legyek jót tenni, és végig mondják az összes olyan dolgot, amiről mi azt gondoljuk, hogyha az nincs meg, akkor düdüdüdüm. Ó, micsoda szabadság ez, egyszer megnézni, hogy mi mindenre nincsen szükségem. Jó, jó. Nagy dolog, ha egy gyerek azt mondja, hogy ahhoz, hogy jót tegyek, nem kell játék. Azért ez nagy dolog. (Ez meg egy lufi, fantasztikus.) (55:05)

Na, igen, tehát kizsákmányoltak vagyunk, rettenetesen, rettenetesen. Ezért jaj, de nagy dolog lenne ha az édesanyák otthon maradnának a gyerekeikkel. Otthon, puszilgassátok őket, meg minden! Ennyi, olyan, hát ez olyan áldás lenne a következő nemzedéknek, el se tudom mondani. Ó, hát ha bírjátok. Ugye, de ha elkezd bennetek ugye belül ott hajt valami, ez nem elég jó, ez nekem nem elég, csak anya vagyok… Ugye itt jönnek a nehézségek, hogy űz téged belül a negatív anyakomplexus. Hogy ez nem elég… Egy több gyerekes anyuka mondja azt „Te Feri! Most, hogy több gyerekes anya vagyok, most kezdem, kezdek rájönni, hogy az anyaság a nőiségem része.” Ugye, mert ezen szenvedett: „De hát nem tudok nő lenni, ez szörnyű, hogy nem vagyok nő. Itthon vagyok a gyerekekkel…” S akkor ráébredt, a kettőnek van azért köze egymáshoz. De ma egy nőnek erre úgy kell rácsodálkozni. „Jéé, jéé! Hogy a nőiségem bontakozik ki itt is.” De ez most nem egy ilyen ósdi papi duma új celofánban, ne így vegyétek. (Ez hihetetlen, fantasztikus. Inkább a zenekart!) (56:30)

Nietzsche – A kereszténység egy sajátos tapasztalása

Igen, és akkor itt ugye belép a vallás, hogy nagyon könnyen a kultúrkereszténység az miközben a halál fölötti diadalt igyekszik érvényre juttatni, az életet értékeli le. A szeretet hirdetése mögött már végérvényesen önmagunk megvetése áll. Szeretnék most olvasni nektek egy kis Nietzschét. Nietzsche, mármost ugye ez majdnem 200 év, zseniálisan ragadta ezt meg. Egyetlen mondata sem szól a kereszténységről, de minden mondata szól erről a nagyon sajátos kultúrkeresztény világról, aminek a profán változatában élünk ma. Azt mondja. (57:20)

„Aztán megalkotják a jó és rossz fogalmát, amelyet teljesen leválasztanak a hasznos és káros, az életet elősegítő és az életre ártalmas természet fogalmáról. És e fogalom, amennyiben más életre találták ki, még ellenséges is a jó és a rossz természetes fogalmával szemben. Ily módon alkotják meg végül a híres lelkiismeretet. (Ugye, itt a neurotikus, szóval most ebben a közegben vagyunk. )

Egyfajta belső hang ez, amely minden egyes cselekedetnél a cselekedetet nem a következményéhez méri, hanem a szándékhoz, és a szándéknak a törvényhez való hűségéhez. A szent hazugság tehát föltalált egy büntető és jutalmazó istent, aki pontosan elismeri a papok törvénykönyvét, és pontosan a papokat küldi e világra szócsöveként és rendkívüli meghatalmazottként, föltalálva az élet túlvilágát, amelyben a nagy büntető gépezet majd hatni fog a lélek halhatatlanságának céljából.

A lelkiismeret az emberben, mint annak tudata, hogy mi a jó és a rossz, szilárdan áll a lábán, hogy maga az isten beszél itt, ha ezt javasolja a papi előírásokkal való konformitás, a morál, mint minden természetes folyamat tagadása, minden történés redukciója, egy morálisan föltételezett történésre, a morál okozatára, vagyis a büntetésre és jutalmazásra.

Mint a világot át- meg átható egyedüli erő, minden változás motorja, az a „kinyilatkoztatottnak” nevezett valami, amely megegyezik a papok tanításával, mint minden üdvösség és boldogság feltétele ebben és abban az életben.

Mivel is fizetünk ezért a morálért?

Az Én kikapcsolásával, minden motívum redukciójával a félelemre, a büntetésre és a jutalmazásra, egy papi gyámkodástól való függőséggel; igényeskedő, formalitásban pontos függőséggel, amely állítólag isteni akaratot fejez ki, az úgynevezett „lelkiismeret” besulykolásával, amely hamis ismeretet tesz a vizsgálódás és kísérlet helyére, mintha ugyan eleve meg lenne állapítva, mit kell tennie és másokkal tétetni, ami a kutató és törekvő szellem egyfajta kasztrációja. Az ember legrosszabb megcsonkítása, ami csak elképzelhető. És aminek neve az állítólagos Jó Ember. (Utolsó öt mondat.)

Az életet a papi élet kiemelésével (amelyet a tökéletesség non plus ultrájaként állítottak be) az élet megrágalmazásává költötték át. Istennek ez a fogalma az élettől való eltérést, kritikát az élet megvetéseként jeleníti meg. Az igazság egyházi igazság lett, a kutatást a papok – mint az írás tanulmányozását is – a teológussá válás eszközének tekintették.” (60:50)

Elég durva. Durva, de hihetetlen kritikus, rettenetes éles, nagyon fényes, és igaz. Nem a kereszténységről szól, hanem arról, amit Nietzsche tapasztalt. Ez olyan, mint egy, mint egy, hogy mondjam, életért való kiáltás abban a közegben. Valamiképpen mi is itt az életért kiáltottunk, ebben a közegben. Az, hogy nagyon sajnálatos, hogy ez itt úgy jelenik meg, mint a, nem t’om én, a kereszténységgel szemben állás. A kérdés azonban az, hogy ha Nietzsche találkozott volna azzal a kereszténységgel, ami most, hogy a szempontunk szerint menjek, kicsit sarkosan, nem egy ilyen negatív anyakomplexusra építő kereszténység, akkor ugyanezt írta-e volna. Szerintem nem, hát esze ágában se lett volna. Óh, tehát itt nagyon, az volt a baj, hogy bekaptuk a csalit, magunkra vettük, és azt gondoltuk, hogy itt valaki a kereszténységet támadja. Ahelyett, hogy azt mondtuk volna, „Hát miért támadná a kereszténységet? Hát a kereszténység nem ez, amit ő támad.” (62:20)

Ugye az, hogy elkezdtünk hebegni-habogni, és adott esetben Nietzschére, vagy aztán utána bárki másra átkokat szórni, az annak az indirekt bizonyítéka, hogy mi magunk is elhittük, hogy a kereszténység az, amit Nietzsche támad. Elegánsan odébb kellett volna állni, mint egy harcművész. Ugye, jön az ütés, és te puff, elállsz, az mehet akárhova. Hát énnekem nem szól, az biztos. Nietzschének egyetlen kritikája se szól arról a kereszténységről, ami nekem remélem itt van benn, meg ami ott van nektek, egyetlen mondata sem. Hát miért venném én ezt magamra? Óh! Ez, ezt… itt épp, épp az a probléma, hogy magunkra vettük. De ezt már mondtam nektek, csak ezt nagyon aláhúznám. Az az ember veszi ezt magára, aki azt gondolja, hogy… a kereszténység tényleg olyan, és neki ezt a kereszténységet meg kell védenie. Én ezt a kereszténységet miért akarnám megvédeni? (63:25)

Múltkor voltam egy ökumentikus konferencián. Iszlám és kereszténység. Akkor valaki azt mondja, hogy „Igen, hát nem csak iszlám fundamentalizmus létezik, hanem keresztény fundamentalizmus is, és hogy Dél-Amerikában keresztény fundamentalista csapatok öldösnek nem tudom én kiket.” Ugye itt nekem a hajam összes szála az égnek áll azért, mert az illető a keresztény nevet képes társítani egy ilyen valamihez. Hát énnekem a fundamentalista keresztény szabadcsapatokat, vagy a nem t’om mit, semmi gusztusom megvédeni. Hát miért védeném meg? Semmi köze a kereszténységhez. Azért, mert ez rárakta magára, hogy „kereszténység”, ettől az keresztény? Énszerintem nem, egy kicsit sem. Semmi köze hozzá. Ahh! Mit, mit védjek meg rajta? Bitorolnak egy címet, egy nevet. Hát krisztusi, ugye? Hát mitől lenne az? (64:35)

Na most. Nézem, jaj, jaj, ma ilyen, teljesen eltérek mindenféle szabálytól, vagy nem t’om mitől. Gyakran hallottam azt, hogy nem tudtátok eldönteni, hogy én nem vagyok-e az egyház ellensége. Igen, ez fölmerül sokakban. És hogy meddig hagynak még engem egyáltalán szóhoz jutni. Miközben én a magam módján éppen azt igyekszem valahogy megvilágítani, hogy mi az, ami kereszténynek tűnik, de nem az. Nem az, nem az, nem az! Nehogy áldozatul essetek neki. Vagy ha te azt gondolod, hogy „Hát ez a kereszténység, hát akkor ezt nyomjuk, hát ezt akkor még egy 40 évig, ezt már csak kibírjuk.” Hogy dehogy is! Az nem az, nem az, nem az, nem az! Tulajdonképpen csak erről beszélek. (65:30)

Elfojtott ösztönök

Na, térjünk csak vissza az elfojtott ösztönökhöz! Tehát. Ugye az ösztönök befeketítése sajátosan úgynevezett passzív erényeknek a fölmagasztalásához vezet. A lemondás, az alázat válik a lelkiség középpontjává. Tehát az engedelmesség, a lemondás és az alázat. Ezek, ezek nagyon fontos dolgok. Az engedelmesség, a lemondás és az alázat, ezek nagyszerű értékek. A kérdés, hogy milyen árat fizetünk érte? Ez a kérdés. Ha te az engedelmességért a kreativitásodat, a spontaneitásodat kell hogy föláldozd, én ezt nem nevezem keresztény engedelmességnek. Ha a lemondásért az örömmel kell fizetned, az a lemondás számomra nem keresztény lemondás. Ha az alázatért az ötleteiddel kell fizetni, akkor én azt nem nevezem keresztény alázatnak. Oké ez? Jaj, hát persze, hogy oké, értitek jobban, mint én. Na most. (66:45)

Esendőség vs. bűnösség

A vágyak valójában a hitet kezdik kioltani. Ez nagyon érdekes, mert hiszen azért kezdtünk bele ebbe a rettenetes rendszerbe, hogy hát hívők legyünk, hogy a hitünk erősödjék. Valójában minden, ami ebben a rendszerben van, a hitünket gyöngíti. És így eljutunk a perfekcionizmusig, a maximalizmusig, a tökéletességnek az óhajtásáig. Itt szeretnék egy roppant fontos különbségtételt tenni. Ebben a világban teljesen egyenlőségjel van két olyan dolog között, amelyek között egyáltalán nincs egyenlőség. Az egyik, hogy mindnyájan itt, akik vagyunk, esendők vagyunk, meg fogunk halni, hogy halandók vagyunk. Halandók vagyunk, és esendők, kikerülhetetlenül. Azonban ebben a rendszerben ez az emberi természettel adott esendőség és halandóság, esetlegesség és korlátoltság, mert hogy ezek vagyunk, olyan rett… na. Korlátoltak, esendők, és meg fogunk halni. Ez egyenlőségjelet kap a másik oldallal: bűnös vagy, rossz vagy, nincs jogod élni, kárhozatot érdemelsz. Mikor a kettő közé egyenlőségjel kerül, ott vége a bizalomnak, vége a hitnek. (68:30)

Az, hogy az ember esendő, az nem egyenlő azzal, hogy egy rohadt bűnös. Az, hogy az ember halandó, az nem jelenti azt, hogy „Igen, mert kárhozatot érdemlő lény.” De a kettő között ebben a rendszerben egyenlőségjel van. Ez rettenetes, ez rettenetes. Mert ha, mert éppen az esendőségünk, a gyarlóságunk, éppen a halálra szántságunk az, ami bennünket egy egészséges bizalomhoz, és egy normális istenképzet mögött lévő Istenhez vezethetne minket. Itt azonban mindez valamiféle megbélyegzést kap, és egyenlővé válik a rosszasággal, a bűnösséggel, a ghráághráá, ami ellen küzdeni kell. Ha pedig ezek ellen mind küzdeni kell, akkor kialakul egy küzdelem mindennel szemben, ami ellen valójában sosem fogunk győzni. Ugye, és ez akkor a tökéletességnek az eszményében megtestesül. (69:35)

Ebben a közegben tehát egy eredetileg negatív anyakomplexusú ember tökéletes akar lenni, hogy valahogy az életét igazolja, hogy valahogy azt láthassa, hogy ő mégis csak ér valamit. De mert nem tud tökéletes lenni, a helyzete mindig egyre rosszabb lesz. Ahogy a bűnök ellen harcolunk, azért Pál apostol is megmondta, tudott azért egyet-mást. Azt mondta, a törvény egy valamire volt jó, bebizonyította, hogy nem tudjuk megtartani. Pál apostol. Azt mondta, ez, ez az egyetlen biztos dolog következett belőle, a törvényből, hogy nem vagyunk képesek megtartani. (70:15)

Ez azt jelenti, hogy olyan elvárásaink lesznek saját magunkkal szemben, amelyek még ötszörösen tönkreteszik a lelkünket, mert teljesíthetetlenek. Ténylegesen olyan, mint hogyha azzal kéne bizonyítanom, hogy mégis csak értékes vagyok, hogy sose halok meg. Ez ez. Ugye milyen abszurd? De hogy így van. Hogy nekem még ezt is ki kell bírnom, én még ezt is, én még ezt is, meg ezt is. És akkor csodálkozom „Jaj, már most meg fogok halni, mert teljesen szétnyomorítottam az életem? Ne, ne, még nem, mert még öt dolgot nem csináltam meg!” Úh, hát marad itt hely a hitnek? Valójában ebből a rendszerből a bizalom már teljesen kivonult. Nyilván azért is, mert egy eredetileg negatív anyakomplexusú ember eleve egy ős bizalmatlansággal él. Nem nehéz neki tehát egy olyan világ felé menni, ahol bizalmat nem kell szavazni. (71:20)

Hú, assz’em most befejezem. Szeretne-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: vinkozoli