A férfiak eredetileg negatív anyakomplexusa: Bűntudat a középpontban

2008.12.02.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit! (Belecsapok akkor. Nézzétek, milyen szép ruhája lett ennek a mikrofonnak! Nagyon szép. De András mindjárt úgy belövi, hogy jobb lesz, mint valaha. Arról nem is beszélve, hogy sokkal jobban fogom látni, ha leköpöm. Mert a feketén sokkal világosabb lesz majd. De nem baj, ti ezt nem fogjátok látni, remélem. Majd én elbajlódok vele.) Nagyon sokat beszéltünk az eredetileg pozitív apa és anyakomplexusról a férfi és a nő tekintetében, és aztán egy kicsit a lendületünket visszafogtuk, mert ahogy elkezdtünk a negatív komplexusokról beszélni, akkor a férfi eredetileg negatív anyakomplexusával kezdtük. Ez pedig elvezetett oda, hogy megnézzük az összefüggéseket egy eredetileg negatív anyakomplexus és a kultúrkereszténység nagyon markáns jellegzetességei között. Mindezt azért, hogy – ahogyan a személyiség születéséről beszélünk, mert az eredeti, valódi kapcsolatoknak a fölfedezéséről – aközben beszéljünk egy valódi, igaz (itt a jelzőkkel szeretnék óvatosan bánni) spiritualitás születéséről is. Hiszen, ha a komplexusok olyanok, ahogy azokról beszélünk, akkor természetesen nemcsak (mondjuk) a szexuális életünket befolyásolják, hanem befolyásolják a spiritualitásunkat is. Ezért most néhány alkalommal igyekszünk rátekinteni néhány alkalommal arra, hogy mit tud tenni egy komplexus a spiritualitással. Hogyan tudja ízében-vérében-mindenében deformálni, átalakítani. Aztán hogyan tudunk rettenetesen keserűvé válni, azt gondolva, hogy „rajtunk már Isten sem segíthet” (ha nem egyenesen „ő büntet”). Ezért tartom ezt rettenetesen fontosnak. Miért hagynánk ki? Főleg egy ilyen intézményben; merthogy pap vagyok. Na, akkor.

Beszéltünk a bűntudatot középpontba állító lelkületről, amit nyilvánvalóan nevezhetünk egy neurotikus lelkiségnek, egy sebzett lelkiségnek – még akkor is, ha bűnről beszél, erényről, Istenről, vallásról, kegyelemről s akármikről. Akkor is neurotikus. A fogalmak természetesen azok, amik – csak ami mögötte van, az nagyon sebzett. Beszéltünk arról, pl. hogy a lelkiismeret-vizsgálat az önismeret nagyszerű eszköze; több ezer éves módja; az önmagunkkal való őszinteség, önreflexió nagyszerű lehetősége. De ha a lelkiismeret-vizsgálat nem az önismeret, önreflexió, önmagunkkal való szembenézés lehetősége, hanem bűnöknek a vizslatása-koslatása, akkor az ott már egy sebzett, beteg folyamatnak része, eleme. Itt tartottunk. Eljutottunk oda, hogy egy ilyen lelkületben az ösztönök önmagukban gyanúsak. (Meleg van most itt? Akkor egyek vagyunk. Jó. Ha egy picit… na de akkor meg Teréz legközelebb karácsonykor épül föl legközelebb. Milyen bonyolult az élet! Bár én érzem, hogy 100%-os páratartalom van az ingem alatt.) Eljutottunk oda, hogy az ösztönök úgy, ahogy vannak; az egész ösztöntermészet az elejétől a végéig gyanússá válik. Mintha mindannak, amiről úgy beszélünk, hogy „bűn” – volna a melegágya, forrása. Ráadásul sajátos élményünk is van arról, hogy az ösztönök, ösztöntermészet hogyan tud a kultúrának, az egymással való kapcsolattartásnak, éppen az olyan nagyon hangsúlyozott szeretetnek az ellenlábasává válni. Nagyon is van erről tapasztalatunk! A gyanakvásunknak tehát van reális alapja. Igenis látjuk azt, hogy egy gátlástalanul megélt ösztöntermészet micsoda csapás az emberi kapcsolatokra nézve! Óriási csapás! Ebben az összefüggésben azonban az ösztönöknek, ezeknek a belső, természetes megmozdulásoknak kizárólag negatív fényben van valamiféle látásmódja. Mint valami veszélyforrás, ami éppen a legfontosabb és legszentebb, legemberibb és -igazabb értékeinket gyökerében fenyegeti és veszélyezteti. Miközben ennek van egy másik oldala is. Hogyan volna lehetséges éppen a kultúra, a kapcsolatok és mindennek a létrehozását megvalósítani életerő nélkül?! Hogyan volna lehetséges?!? Éppen, amire nézve az ösztönvilág fenyegetőleg tűnik, annak a felépítéséhez is szükség van rá. Na akkor. A lélektant szokták cikizni.

Piszok lélektan!

Csúnya lélektan!

Hányszor hallom ezt: egy pap elment egy önismereti csoportba, és aztán megbolondult! Egy rendes apáca úgy gondolta, hogy ő mélyebb önismeretre jut – elment egy valamilyen másik csoportba – és kilépett!!! Ugye, vannak ilyen történetek. Elmentek egy önismereti csoportba, és máris a válás gondolatával kacérkodtok… Miről van akkor itt szó? Ha ezt egy összefüggésbe helyezném, akkor azt mondanám… Ha már Nietzschéről beszéltünk: a XIX. század mégiscsak egy olyan világ, ahol – ezt így neveztem el – az eszményeknek, ideáloknak szabad virágzása zajlik. Természetesen vallási háttérből. Keresztény vagy kultúrkeresztény háttérből. Hamvas Béla azt mondta, hogy a kereszténység története egyre magasabbra emelt eszmények története, amelyet egyre kevésbé valósítottunk meg. Elég cinikus, de sok igazság van abban, ahogyan ő ezt látja! Azt gondolom, hogy senkire nem szóltak rá a XIX. században, ha szent eszményekről beszélt, vagy ezeket igyekezett megvalósítani vagy követni, vagy ezeknek a vonzásába került… Ó, mindez társadalmilag nagyon meg volt erősítve. Mi az, ami elhanyagolásra került (a másik oldal)? Az ösztönvilágunk – ez a nagyon természetes valami. Ezért, amikor a lélektan elindul, az emberek nagy többsége nem azzal a problémával megy, hogy „Jung professzor, nincsenek eszményeim!”. Viszonylag kevesen mennek ezzel, ugye? Mert eszménnyel tele van a padlás. Tele van a felettes én. Hogy mit kell csinálni, mi a jó – ezt pontosan tudja mindenki. Áhá. Hát „pontosan tudja”… Nyíltan, nyíltan lehet, és ott van minden elérhetően. A vallás adja és kínálja. A másik oldal azonban… hát… nem úgy tűnik, hogy a maga természetességében, kidolgozottságában helyet kapna a kultúrkereszténységben. Mert nem kap helyet benne. Ezért aztán a legtöbb ember nyilván ilyen természetű dolgokkal megy. Nem erkölcsi problémáival érkezik, hanem nyilván ezekkel a jellegű problémáival. Ezért a lélektan a maga módján rácuppan erre. És itt jön egy mámor. A mámor erről szól: „Azt gondoltuk (kultúrkeresztény nézőpont), hogy az eszményeknek ez a virágzása és szabadsága; hogy mi a helyes és mi a jó – és Istenről gyönyörű dolgokat tudtunk mondani, és arról is, hogy nekünk milyennek kellene lennünk, és hogy a szentek a példaképeink, és ez egy gyönyörű világ! Az eszmények szabadsága, de egy nagyon súlyos áron. Az ösztöntermészet kizsigerelése árán. Egy ilyen neurotikus vallásosság árán! Ha ez így van, akkor beszélhetünk arról, hogy az eszmények szabadságának és virulásának a korszakát fölváltja valami, ami szerintem nem a ’60-as évek szexuális forradalmában jelenik meg! Ó nem, már sok évtizeddel azelőtt! Csak ott aztán már a maga – bizonyos szempontból – gátlástalanságában jelenik meg. Ez pedig az ösztönök szabadságára való rácsodálkozás. Á! Hogy ezt is szabad, hogy azt is szabad! Hogy szabad!! Hogy szabad, hogy legyen! És nemcsak, hogy szabad, hogy legyen: gátlástalan kiélése valaminek! Nemcsak megélése. „Hadd jöjjön, hadd legyen!” Mi ebben a probléma? Az, hogy itt pedig az ösztönök szabadsága (ami nagy dolog! Legyenek szabadok!) úgy tűnt föl, mint a személy szabadsága. „Ha az ösztöneimet föl tudom szabadítani; ha megélhetem azt, ami bennem van, akkor szabad leszek!!” Ó, micsoda egyoldalúság! Pont akkora egyoldalúság, mint amiből ez fakadt. Az eszmények szabadsága nem jelentette a személy szabadságát. De az ösztönök szabadsága sem jelentette a személy szabadságát. Most mintha most ennek a korszaknak bizonyos szempontból mintha vége lenne! Nagyon érdekes! Lehet, hogy történelmi időket élünk! Mert eljutottunk egyrészt oda, hogy az ösztöneink szabadságát összetévesztettük saját magunk szabadságával, és vígan éltünk (vagy próbáltunk élni). Aztán óriási nagy pofára esésekbe, szenvedésbe és mindenbe torkollottunk.

Ennek talán szimbolikus kifejezése az, amit most tapasztalunk: hogy „hitelből” próbáltuk az életet élvezni. Ide jutottam. Nem ez történt? Hitelből! Az ösztöneink szabadságát annyira mámorosan igeneltük és élveztük, és annyira összekevertük a személy szabadságával („kapcsolatban így szabadnak lenni meg úgy”), hogy még arra a sikamlós területre is eljutottunk, hogy még hitelből is élvezni akartuk az életet! Ez az életnek, saját magunknak, kapcsolatainknak és a jövő nemzedéknek olyan fokú kizsigereléséhez vezetett, ami talán most omlik össze! Nem megrázó az, hogy olyan emberek igyekeztek hitelből élvezni az életet, akiknek egyébként a személyiségében nem volt adva annak a lehetősége, hogy valóban élvezzék az életet. Erről nagyon akartam a múlt alkalommal beszélni. Hogy az élet élvezete; vagy az élvezet képessége és lehetősége nem az élvezetek mennyiségévé válik – hanem azon, hogy egyáltalán képes vagyok-e. És mi az, amitől az élet élvezhetővé válik? (Kezdek belendülni – ez már jó téma! Amíg az eszményekről beszéltem, addig kicsit lehangolt, neurózisba hajló voltam, de most kicsit föléledtem! Mindjárt iszom egy kis kólát!) A személynek a szabadsága! Ha én szabad vagyok, akkor lehetetlen helyzetekben, kevésben is (a kifli csücskével; a másnapos kifli csücskével is) képes vagyok az életet élvezni! Most ugye nem tudom, milyen lufik pukkadtak ki. Ti biztos sokkal jobban ismeritek ezeket. Mindenféle lufik kipukkadtak. Kipukkadt egy másik lufi is: hogy az ösztönök szabad megélése a személy szabadságát jelentené! Nem, most ez a lufi is kipukkadt. És hogy hitelből aztán már végképp nem lehet élvezni az életet. Rettenetes nyomorba lehet süllyedni tőle! Mintha most ez történt volna nagy-nagy méretekben, nem? De ha nem, úgy is jó nekem. Ha nem értetek vele egyet, semmi probléma! Térjünk csak vissza a kedves papunkhoz vagy apácánkhoz! Ha ő belegyökeresedett mondjuk egy negatív anyakomplexus által vezérelt világba és életbe, és aztán egy kultúrkereszténység ezt a világot jól megerősítette. Hát az illetőnek olyan hiányai vannak, hogy majd belegebed! Érzi is, azért elmegy az önismereti csoportba. Odatámolyog. Hát imádkozni már annyit imádkozott… Kérdés persze, hogy kihez? Jaj, tudjátok; jönnek papok, szerzetesek, apácák. És mondjuk egy ilyen mondatot hallok (apácák olyan szépen szokták ezt mondani; van most itt apáca? mindegy, nem kell most jelentkezni), hogy … (Szoktak lenni, tényleg, tényleg! Erről eszembe jutott: piarista papnövendékeknek mondta az elöljárójuk pár éve, hogy egyszer azért jöjjenek el ide, hallgassák ezt meg. – Csak azt nem tudom, miért. Elrettentő példának, vagy miért?) Amikor azt mondja az a kedves nővér, hogy „én az életemet átadtam Istennek!”, ebben a kultúrkeresztény világban olyan, mint egy megföllebbezhetetlen végső mondat, amire a pap nem mond(hat) semmit. De én mondok! Mikor ezt hallom, „átadtam az életemet Istennek”, a következő kérdéseim merülnek föl:

Isten mit csinál vele?

Nagyon szép: átadtad, most ott van. Ő ezzel mit kezd? Másik: ha átadtad az életedet, akkor mi maradt? Nálad mi van? Milyen érzés az neked, hogy a te életed ott van? Tehát egy csomó, csomó (szerintem logikus) kérdés merül föl bennem. Miközben ennek a mondatnak mélységes szépsége tud ám lenni, csak most a fonákját néztük meg. Nagyon, nagyon! Csak! Ha ebben a mondatban („átadtam az életemet Istennek”) az van, hogy „az összes ösztönkésztetésemtől igyekszem radikális módon szabadulni”, „tehát” „átadtam az életem Istennek”; akkor én fogom az összes hajam. Hogy akkor nem csodálom, hogy itt ülsz! Ott van az a kedves nővér meg az a pap, aki elment az önismereti csoportba, és mi történik ott vele? Kinyitják a főcsapot. Ugye, az történik? Mit érzel? Egyszer csak rájön, hogy ő érez. Van némi bűntudata miatta, mert ő már ezt is átadta az Istennek, de most mégiscsak ő érzi… Vannak késztetései, vágyai, félelmei, nem-tudom-én-mijei, „kísértései” is vannak neki. Hogy mi az, hogy kísértés, az megint más kérdés. Ez mitől kísértés neked? Ugye szokták mondani, hogy „mindennek képes vagyok ellenállni – a kísértést kivéve”. Szóval ott van az a kedves atya, az a kedves nővér, és egyszer csak kinyílik benne az a főcsap. Harminc éve zárták el. Szépen, módszeresen, következetesen – mindenféle nem tudatos és nem rosszindulatú hatásokkal. És benne ez kinyílik. Hát persze! Mi történik? Ha ezeket megengedi magának, akkor azt mondhatja nagyon könnyen, hogy: „Kezdek szabad lenni! Szabad, szabad, szabad!” Közben azt mondanám: ez még csak az ösztönök szabadsága! Ettől ő most még nagyon mámoros lehet! Az ösztöneinek a szabadságára kezd rátalálni. Kezdi őket szabadon engedni. Meg meri engedni, hogy ezek legyenek, és azt mondja: „Ó, szabadság! Szabadság!”. Most kicsiben végig fogja járni a XX. század történelmét. Nem biztos, hogy kéne. Azért száz év történelméből tanulhatunk is. Hogy ne keverjük össze az ösztönök felszabadulását a személy szabadságával! Ebből a szempontból szinte tökmindegy, hogy egy eszmény alatt nyögünk, vagy az ösztöneink alatt nyögünk (vagy nyög más alatta). Nem? Tökmindegy. Az ember sorsát illetően ugyanolyan katasztrófa mind a kettő. Csak az egyik így szörnyű, a másik meg úgy. Nem hinném, hogy önmagában a lélektant kéne szidalmazni emiatt. Nem gondolom. Na, akkor oda visszatérve, hogy mintha az ösztönök a szeretet, a barátság, a kultúra fenyegetőjévé válnának – hogy azok tennének tönkre mindent. Mi következik ebből? Beszéltünk a passzív erényekről: engedelmesség, lemondás, alázat. S akkor kialakul a tökéletességre törekvés. Na, erről akarok vastagon beszélni!

Ebben az a szép, hogy egyáltalán nem kellett vallásos nevelésben részesülnötök ahhoz, hogy maximalisták és perfekcionisták legyetek. A többség! Ebben szinte bizonyos vagyok. Ebben szinte bizonyos vagyok. Hogy a többség, aki itt ül, maximalista és perfekcionista. (Tegye föl a kezét, aki nem! Jól van! Micsoda öntudat… Ez az igazi maximalizmus, hogy „én nem!” Szenyózok, szenyózok. Ez a bátorság! Mindegy, hogy igaz, vagy nem, de vállaltatok valamit. Ez nagyon nagy dolog! Ahhoz lehet igazodni. Föltette a kezét, ezt akkor látjuk. Nagyon érdekes.) Egyházközségi képviselőtestületi gyűlés: szavazzunk! Ideges tudok lenni a tartózkodóktól. Ne tartózkodjál, kérlek! Tehát vannak egyszerű kérdések, és van egy olyan válasz, hogy „Igen”, meg egy olyan válasz, hogy „Nem”, és még ki se kell mondani. Csak … És lehet tévedni… Éppen múlt alkalommal volt ilyen: valaki azt mondta, hogy ebben a témában biztos volt abban, hogy a válasz Igen. Eltelt két óra: biztos volt benne, hogy Nem. Normális emberi magatartás! De nagy dolog, hogy át tudott oda menni! Tehát: Mindent tökéletesen kell tenni! Mindennek az életemnek tökéletesnek, maximálisan jónak kell lennie!! Mi ebben a (számomra) szörnyű? Az, hogy hogyan függ ez össze az eddig elmondottakkal? Ha én az ösztöntermészetemre, világomra azt mondom, hogy rossz, szégyellnivaló, bűnös és …dzzzzsss, mind-mind próbálom eltiporni, akkor egy kerülőúton mégis megjelenik ez a világ. Mégpedig hogyan? Egy nagyon sajátos gőg formájában! Egy olyan én-ideál formájában, ami olyan erőteljesen állítja magát, hogy mindent-mindent elpusztít maga körül. Mint azok az ösztönök, amiktől annyira félt, hogy az majd mindent elpusztít maga körül. A maximalizmusban és a perfekcionizmusban éppen azok a tartalmak ugranak ránk kerülőúton, amikről azt gondoltuk, hogy „jaj, de fenyegetőek és veszélyesek; zárjuk be ketrecbe az összeset; ki ne engedjük őket soha, és lehetőleg ne is adjunk nekik enni”. És akkor egy nagyon sajátos, finom gőg formájában jelenik meg, amiről mi szinte sosem veszünk tudomást! Soha. Ezt teljességgel el szoktuk fedni és rejteni. Óriási teljesítmény, ha egy kultúrkeresztény ember abban az „áldozatos” életében egyszer csak felismeri azt a rettenetes gőgöt, amivel él. Képzeljük el azt a valakit, aki napi 24 órában „másokat szeret”. Még álmában is. Jaj, volt egy idős néni. Rettenetes. Ez nyilván a szélsőség. Erőteljes vallási neurózisban volt. Mentem hozzá áldoztatni. 90 éves elmúlt már. Ő teljesen önkényesen döntötte el, hogy fog-e áldozni, vagy nem. Ugye: Krisztussal találkozni az Eucharisztiában. Már hogyha valaki nem… bár ez a mondat sem jelent semmit azoknak, akik nem… De én „elmondtam”, tehát… Képzeljétek el, hogy mentem mindig, és a legbosszantóbb az volt, hogy sosem lehetett tudni, hogy mit fog kitalálni, hogy ő most miért nem áldozik? Mindig, mindig hívott, és mondta, hogy őneki nagyon fontos a szentáldozás! Az tartja őt életben. És az esetek többségében azt mondta: „Atya, olyan csúnyát álmodtam… Nem, így nem.” Egy neurózis hogyan tud kibomlani. Beléptem a szobájába, ott volt kirakva egy kis lavór. Lavór mellett stokiba állítva a szappan, törölköző. Meg kellett mosnom a kezem. Úgy kezdhettünk el imádkozni. Nemcsak ő mosta a kezét: nekem is kellett! S akkor: most itt vagyok. Úgy fejezte ki magát többes számban, hogy „ma nem tudunk áldozni”. Hát nem tudom, én például tudok, de hát… Mindegy. Velem is mosatta a kezem, és „nem tudunk áldozni”. Ahelyett, hogy találkozott volna az élő Istennel (egyszerű szavakkal mondom), elmondta 25 percben a neurózisát. Hogy az az álom… Mire eljutott oda, hogy egyáltalán ki merte mondani, hogy az álomnak volt egy nem tudom milyen eleme, amit rögtön elkezdett szégyellni, hogy ő azt álmodta. Ez, ugye, a (nem teljesen, de) végletes állapot. Olyan fajta tökéletességre törekvés és perfekcionizmus volt benne, ami egy általa soha föl nem ismert gőg volt. Rettenetes gőg. Ha nem vallási vagy erkölcsi szóhasználattal fogalmazok, akkor azt lehet mondani, hogy egy abszurdumig idealizált énnek az akarása ez. Ha képes vagyok elfogadni magam minden esendőségemmel együtt: hogy az ember töredékes, de ez nem jelenti azt, hogy bűnös. Miközben minden embernek vannak bűnei. Hát az lehetetlen, hogy ezt megússzuk. Ha képes vagyok elfogadni ezt a töredékességemet, akkor már nem kell akarni annyira idealizált ént magam elé képzelni és azt megpróbálni megvalósítani. Itt tehát miről van szó? Az illető hihetetlen módon állít valami ideált, eszményt, aminek az ereje honnan jön? Nem magából az eszményből, hanem az elfojtott ösztöntermészetből. Onnan jön ennek a kérlelhetetlen ereje. Ismerős nektek? Hogyan tudtok éjjelente hánykolódni az ágyatokban, mikor valamit nem csináltatok jól? Egy párkapcsolatban, amikor visszagondolsz, és kezdesz süllyedni és magadba zsugorodni, hogy egy mondatot nem mondtál jól! Ha a munkádban tévedtél valamiben. És tökmindegy, hogy a főnököd észrevette-e… Szűk gyomorral ülsz, és nincs kedved enni. Áhhh! Énszerintem ez a többségünknek nagyon ismerős! Itt tehát a tökéletességnek történik valami nárcisztikus vágya és igénye. Állandó elégedetlenség önmagammal: önmarcangolás, önmegfigyelés. Semminek érzem magam, de ezt az én-ideált eszményítem, eszményítem a végső percekig is. Ez tehát akkor mit jelent? Egy nagyon sajátos, túlfűtött önértékelést! Egy gőgös és túlfűtött önértékelést! Miközben az illető abban van, hogy ő már legyőzte az összes piszok vágyát, lehetetlen ösztönét és ő „a másikért él”. Mi történik? Mindig bukunk. Ugye, ha tökéletesnek kell lennünk, akkor mi vár rám? Mindig rápacsázok. Állandóan bebukom! Mindig! Minden nap, sokszor! És újból és újból és újból. Ezért aztán tisztátalannak érzem magam. Újabb csalódások következnek. És azt gondolom – hát hány embert hallok így gyónni! Bejön, és elkezdi mondani az én szövegemet (már amiről azt gondolja, hogy az én szövegem). Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. Nagyon bűnös vagyok. Tudom én, hogy mit kellett volna csinálnom. Ezt kellett volna. Egy lehetetlen alak vagyok. Ezt kellett… De én ezt nem akarom neki mondani, de ő mondja magának. Mondja és mondja és mondja. Na. Jön itt egy újabb… Érzem én, hogy nagyon olyan „okoskodás”, amit csinálunk. Van benne egy olyan… De mindegy, azért folytatom. Mert mást nem tudok – ez van leírva. Szóval: Van itt akkor egy alapvető félelem. Az alapvető félelmet így lehetne hívni: Eredetileg negatív anyakomplexus – hogy nem vagyok szerethető. Már csak azért is törekszem a tökéletességre, mert hátha ezáltal kiérdemlem azt, hogy mégiscsak szerethető legyek. Csakhogy a szeretetnek lesz egy elviselhetetlen paradoxona: Ha én valóban akarok valakit szeretni, akkor mit kell elismernem?! Ha ténylegesen szeretni akarok valakit? Két rettenetes dolgot állítok ezzel. Két olyan dolgot, amitől egy negatív anyakomplexusú ember retteg. Retteg, retteg, retteg, retteg – mert úgy gondolja, hogy ha ez kiderül, akkor belehull a nagy semmibe. Az egyik: ha én szeretlek téged, és egy kölcsönös szeretetkapcsolatra gondolok, akkor vannak vágyaim! Akkor szeretném, ha kölcsönös lenne. Én szeretlek és te is – ez a szeretet! Nehéz úgy szeretni, hogy abban ne ismerjem föl azt, hogy ebben vágyakozás is van! A szeretet beteljesedése utáni vágyakozással szeretek, nem? Amit nevezhetünk kölcsönösségnek, de úgy egyáltalán! Ez pedig mit jelent? Hogy tökéletlen vagyok! Hííjjj. A másik: amikor a szeretetnek ezt a vágyát kimondom, akkor mit is mondok ki ezzel? Hogy hiányaim vannak. Hogy szeretném, ha szeretnél! De jó lenne! Hogy te is úgy néznél rám, ahogy én rád. Hogy jó-e, azt persze nem tudom, de … Éppen, amikor az illető szeretni akar, ezzel együtt állítania kell a tökéletlenségét, a hiányait és a vágyakozását. Rettenetes. Ez azért rettenetes, mert ezt minél inkább állítja (már hogy szeretni akar), annál inkább állítja a tökéletlenségét is. Ettől még tisztátalanabbnak érzi magát – olyannak, aki „méltatlan” és nem tudom mi. Párkapcsolatban ez mi szokott lenni? „Nem vagyok elég jó hozzád. Nem érdemellek meg. Te olyan tisztán és szépen szeretsz, de én téged akkor nem érdemellek meg. Te túl jó vagy hozzám.” Lehetetlen mondatok, de sokszor elhangoznak. Ha az illető marad ebben a mintázatban, akkor mi fog történni? Újabb és újabb lehetetlen vállalkozások az úgynevezett „önzetlen szeretetre”. És az úgynevezett „önzetlen szeretet”, amit az illető abban a félelmében, hogy a szeretetben fölismeri a saját vágyát, hiányát, szükségletét, a másikra utaltságát, a társas-lény-szerűségét, hogy nem elég önmagának. S ezzel a tökéletlenségét. S ezt hogy próbálja ellensúlyozni? Lesz egy olyan anya, aki „24 órában a gyerekeiért él” – már akkor, amikor még meg sem születtek. Már akkor. És aztán tovább és tovább és a családjáért és minden. És egy ilyen nő, egy ilyen szuperanya éppen teljességgel egyrészt elviselhetetlen… Elviselhetetlen! Olyan terhet rak a gyerekei vállára, hogy… A másik pedig: valami rettenetes gőg van benne. Annyira gőgös, hogy semmit nem is fogad el! Hogy egy rohadt vasárnapi ebédhez nem ül oda, mert ő „szolgálja a családot”. Ez a gőgnek olyan sajátos formája. Egy eszményített én-ideál vonzásában él. És éppen a vasárnapi ebéd remek lehetőség arra, hogy legalább néhány óráig úgy állíthassa magát, hogy megfelel ennek a tökéletesség-eszménynek. Ugye ott ülnek az élő emberek, és azt mondják: „Anya, ülj már le – kérlek!” S ezt aztán tovább is lehet csavarni: még be sem fejeződött az ebéd, már nyugtalanul ül. Fészkelődik, ha egyáltalán leült. És nekiáll mosogatni! Rettenet. Rettenetes! És amíg a gyermekei és a férje ebédelnek, ő „már mosogat”. És tudjátok, ez a burok át-átszakad. Ugye, hogy át szokott szakadni? Pici szemrehányás, egy pici piszkálódás: „nem segítetek”, „azt a sok mosatlant is nekem kell észrevenni”, „ha én nem lennék, ez a mosatlan biztos így maradna még 50 évig”. Micsoda gőg ez, nem? Hogy azt képzeli, hogy ez a mosatlan 50 évig ott lenne, ha ő nem mosná el. Valójában mit képzel akkor a családtagjairól? Mert hát ezt mondja, nem? Pontosan ilyeneket mond! A probléma az, hogy egyáltalán nincsen rálátása, hiszen sebzett! Rettenetesen sebzett. Az egész életét annak az igazolására kell szánnia, hogy élhet! Hogy egyáltalán van joga élni. Ezért számára a szeretet sem jelent kiutat. Itt különböző verziók vannak. Belefuthat egy szeretet-mohóságba (erről 3 évvel ezelőtt beszéltünk sokat). Rengeteg (természetesen igaz) elvárást támaszthat a családtagjai felé. Ugye megvannak aztán az egyensúlyok? Tehát ezt csinálja, de közben kéthetente igyekszik összegyűjteni a családot, hogy mindenkinek elmondja, hogy mit nem csinál rendesen – és emiatt nem megy a család élete. Átérezhető volt ennek a rettenetessége? Hogy a szeretet nem segít rajta! Ebben ez az őrületes, hogy nem segít rajta! Ameddig az a szeretet egy viszonylag meg nem gyógyult léleknek a rezdülésévé nem válik. Az illetőnek valamennyire meg kell gyógyulnia, hogy egyáltalán tudjon úgy szeretni, hogy abban el tudja fogadni a gyöngeségét, a vágyakozását, a hiányait. Azt, hogy fontos neki, hogy őt is szeresse valaki. Ezért valamennyire gyógyultnak kell lenni. És valamennyire gyógyultnak kell lennie ahhoz is, hogy elfogadjam, hogy engem szeretnek. Hogy ezt valóban el tudjam fogadni. Mert itt van a rettenetnek egy újabb ága. Ha én elfogadok tőled valamit, azzal is a tökéletlenségemet kell kifejeznem. Ezért azt kell mondanom: „Drágám, nincs szükségem…” (Mondjuk az anya… de nem, mindig a szegény anyákat bántjuk. Legyen inkább apa!) Veszik a gyerekek az ajándékot karácsonyra. Aki amit tud. Az öt éves is, a 15 is, és azt gondolja: „De jó lenne, ha látnám karácsonykor apámat örülni!” Már az is nagy dolog, hogy otthon van. De hogy még örül is! Ugye, mert 26 órákat dolgozik a bányában. (A múltkor ezt mondtam, és egy bányász társaságban voltam, képzeljétek el. Tényleg, meghívtak vidékre, és ott nevettek. Hát, mondom: ez annyira nem vicces. De aztán mondták, hogy igen, igen, de itt bányászok ülnek.) Ott van a szenteste. A gyerekek adják a mindent, ahogy ők tudják. Az apa átveszi, szinte érzelemmentes arccal, és mondjuk azt mondja: „Tudjátok, gyerekek, nem az ajándék a fontos. Nem. Nekem az a fontos, hogy szeressük egymást.”. Nem lehet neki adni. Mert ha már adunk neki, akkor tökéletlen. Talán még neki be kellene ismernie, hogy szüksége van alsónadrágra. De „valójában nincs!” Ő alsónadrág nélkül is tud 26 órát dolgozni a bányában. Ugyan már! Jó, hát kapott egy párat… Köszöni, de hát… Mi ez a szeretethez képest?! Ugye, egy alsógatya?!? Az ilyen férfiak szoktak aztán előbb-utóbb nyakkendőket kapni. Megunják az asszonyok. Ó, akkor nyakkendő megint. Úgyse örül neki. Tehát egy nem tudatos nárcisztikus önimádat rettenetes kultúrkeresztény mázba öltöztetve. A „nem tudatos” fontos jelző – az illető valóban nincsen ennek tudatában. És képzeljétek el, hogy az micsoda rettenet, ha ennek egyszer tudatára ébred! Vannak kiemelkedő papok, akik egyszer ennek tudatára ébredtek. Fantasztikus. Éppen most olvasom egy ilyen pap dolgait. És ő maga írja, hogy képes volt az életének egy jó részét leélni ebben a nárcisztikus önimádatban. „…miközben ő másokat szolgált, és…” Ezért tudjátok, mi a másik, ami nagyon gyanús nekem? Amikor valaki misszionárius lesz! Rettenetesen gyanús. Miért? Nem jó neki itt? Nincs gyerekszegénység? Nincs ateizmus? Nem? Ő csak úgy tudja elképzelni magát, hogy Haitira megy (oda nem – túl sok a tenger), vagy egy jó brutális országba, ahol se tenger, se fa, se… Zimbabwe! (Majd jövő héten jön valaki, hogy én zimbabwei vagyok, és nagy szemétség volt, hogy …) És ő elmegy… De miért megy oda?! Hány és hány misszionárius emberen lehetett látni… (Telefoncsöngés… A zimbabwei konzul telefonált közben, hogy fogjuk vissza magunkat?) Láttam egy dokumentumfilmet egy afrikai misszionáriusról. Úgy beszélt, hogy „elmentem a feketékhez”. Hát mi? Nem is értem. Mi ez a mondat? Kávézóba ült? „…és amit ott láttam, mélységesen lesújtott; kulturálatlan és barbár nép… az emberi kincseknek minimumával nem… és én vittem oda Krisztust!”. Óóóó. Ó. Muszáj volt? Ennek a non-plusz-ultrája egy amerikai fundamentalista cég… (Hát ezek inkább cégek, nem? Egyháznak mondja magát, de inkább vállalkozás.) Olvassa a Máté evangéliumának a végén a missziós parancsot. „Menjetek, és hirdessétek az evangéliumot minden népnek!”. Az illető leült a számítógép elé, és megnézte az interneten, hogy van-e még olyan népecske, törzsecske, csoportocska, akiknek még nem… Hát persze, hogy talált! Vannak még ilyenek. Erre ő rengeteget dolgozott; fölült a repülőre, vitt egy hatalmas szatyor angol nyelvű Szentírást. Odament – volt rá két hete. Dzsungel, nem tudom én micsoda – megfizette, akármi. Kapott egy kis tengi-lázat, teljesen mindegy, mégiscsak. És akkor ott ennek a népnek szétosztotta az angol nyelvű Szentírásokat. Aztán, megelégedetten, hogy valamit már tett Krisztusért meg az evangéliumért (mert ő most ott „meghirdette”). Ez megtörtént; így, ahogy mondom! Mondom ennek az ellenpéldáját, akit annyira szeretek, mert annyira jó fej: a bécsi egyetemen a valláslélektan professzorra, aki erről a következő mondatot mondta: „Tudják, amikor a misszionárius a lábát annak a törzsnek a területére teszi, akik még egyáltalán nem hallottak Krisztusról, biztos lehet benne, hogy Isten már járt ott.” Tehát amikor valaki azt gondolja, hogy „én akkor most viszem neki Istent!”, ez a gondolat… ez valami olyan gőg, hogy rosszul leszek tőle! Hát nagy alázattal nézem és figyelem, hogy Isten hogyan volt eddig is jelen az ő életében? Ugyan már, „viszem neki Istent…” Hol tartunk? Itt jön akkor egy másik rettenetes dilemma: a vámos és a farizeus imája. Erről is ejtettünk már szót, ugye? Ismeritek a történetet, hogy a farizeus (mellverő hang mellett) megáll a templomban: hál’Istennek én nem vagyok bűnös és rossz, meg minden. A vámos meg: „Ó, Uram, hát, hát, nem vagyok egy nagy szám.”. Ugye, ez van az evangéliumban – keressétek meg. Mi történik azonban azon a talajon, amiről eddig beszéltünk? Hogy a nyomorult ember megáll hátul a templomban, és azt mondja: „Ó, bűnös vagyok, vétkes vagyok, egy senki vagyok. Ó, dehogy vagyok én farizeus. Én vagyok a legbűnösebb, a legnyomorultabb.” Ez a legnagyobb farizeizmus. S amikor valaki erre ráébred, az megint rettenetként jelentkezik. Hogy bizonyos értelemben a „vámos” sokkal nagyobb farizeus, mint a „farizeus”. Mi történik ilyenkor?

Az istenkapcsolat kezd rettenetesen fájdalmas lenni. Mert, bár ezt nehéz beismerni, de úgy érzi, hogy Isten őt elhagyta. Elhagyta. Ő lefejezte (vagy lelábazta) az egész ösztönvilágát, 26 órán keresztül szeret másokat – és Isten eközben őt „elhagyta”. Mert ezekkel a kételyekkel, szenvedésekkel kell élnie! Ha azt akarjuk, hogy bezáródjon a kör, mit kell mondania? „Biztos megérdemeltem! Ennek bizonyára így kellett lennie. Jó, Uram: akkor büntess!” Jött egyszer valaki így a gyóntatószobába, hogy elmondta a bűneit, majd rám nézett: „Atya, büntessen meg!” Teljesen eltévesztette az ajtót. Ez nem szado-mazo klub! Még jó, hogy ilyen kellékeket nem hozott. Pislogtam egy párat egyébként. Van bennem is egy gőg; néha azt gondolom, hogy „egy-két dolgot azért már átéltem”. Csudát! Hát gőzöm sincs. Így aztán teljesen elszakad minden szál és minden lehetőség arra nézve, hogy az illető azt mondja: „talán itt valami fájdalmas sérültségben vagyok”. Hogy „nem az Isten büntet engem”. Ebben az a legszörnyűbb, hogy úgy erősíti meg magát a rendszer, hogy „ha az Isten engem büntet, azzal talán legvégül csak kiérdemlem az üdvösséget?!” Nem? Hiszen „tökéletlen vagyok és bűnös, de talán ha itt ezt a büntetést mind…”. Mi a legszebb? Azt gondolni, hogy Isten engem büntet, miközben én nem vagyok bűnös! Ez a legszebb! Mert különben azt mondom: itt kicsi pozitívumokhoz jutottam. Mert rendes voltam, de most is boldogtalan vagyok – akkor bizonyos előnyökhöz jutottam az Isten-ember kapcsolatban. És ezeknek fejében az Isten talán majd üdvözít! Nem rettenetes? Szerintem nagyon. Semmi köze a kereszténységhez. Az égvilágon semmi köze! A neurózishoz annál inkább. Csak vallási nyelven beszél. (Nagyon sok neurózis beszél vallási nyelven – hát azt a nyelvet tudja!) A tökéletesség vágyának… (Sajnos ez egy gondolatmenet – azért olyan megterhelő. Lazuljunk egy kicsit? Ne, dolgozzunk, dolgozzunk! Hogy fogok én aludni, ha itt lazítunk?! Nyomjuk csak, nyomjuk! Akkor talán el tudok aludni… Csak elmondom, végül is… a pöttyökről akarok egy kicsit beszélni.) Baltazár professzort ismeritek a rajzfilmből? Remélem! Te igen! Miki, jól van! Hát, egy érett nemzedék. A következőre jutottam: a karácsony túl light-os. Ez alatt azt értem, hogy teljesen el vagyunk kényelmesedve abból a szempontból, hogy túlságosan is könnyű, hogy mi tudjuk, hogy mikor van karácsony. Az Isten ennél sokkal izgalmasabb és érdekesebb. Mi lenne, ha lenne a kereszténységünkben egy olyan ünnep, aminek nem lehetne tudni az idejét? Ez igazán reális lenne, hiszen az istenkapcsolatunknak mindenképpen van egy olyan jellegzetessége, hogy nem tudjuk, hogy Isten mikor jön! (Azt tudjuk, hogy mikor megy.) Mi lenne, ha a pápa december 20-a és 31-e között bármikor kiállhatna a különböző médiumokban, és mondhatná, hogy „ma van karácsony!”. A gyerekeket erről kérdeztem. Hogy mi lenne, ha nem gy készülnénk kényelmesen egy hónapot karácsonyra, hanem hogy ott is állnánk! Hogy „jöhet a karácsony”! Nagyon érdekes dolgokat mondtak. Először is azt mondták, hogy „Feri atya, ezt nem lehet!” Nagyon dühösek lettek rám. „Iszonyatos zűrzavar lenne! Nagyon nagy zűrzavar!” Aztán azt mondták: „Hát Feri atya! Akkor nagyon korán meg kellene venni a fenyőfát! És ha december 30-án lenne Jézus születésnapja, addigra leesne egy csomó tűlevél a fenyőfáról!! Az nem lenne jó karácsony!” Úgyhogy nagyon ellenálltak. „Akkor nem tudnánk rendesen megvenni meg elkészíteni az összes ajándékot! Szörnyű lenne. Úristen, itt a Szenteste, és még nincs meg egy csomó minden!” Úgyhogy szegényeket olyan válságba sodortam ezzel, hogy végül meg kellett nyugtatnom őket, hogy az idén még nem lesz így. Most még utoljára, végkiárusítás. Még utoljára 25-e, nyugodjanak meg… De közben meg hallatlan módon elgondolkodtam. Volt egy kislány. (A neurózis nem válogat.) Ő azt mondta, nagyon komolyan: „Hát akkor december 19-én éjfélre készen kell lenni!” Óóó, na jó. De hogy valahova jussunk ebből a történetből: itt vagyunk már nem tudom, hány éve. Bár pap vagyok, de azért az időnek a zömét nem a spirituális kérdésekkel töltjük, hanem lélektani vayg akármilyen témákkal. Tettem egy utalást 15 perccel ezelőtt, hogy a pszichének valamiféle egészségére, valami minimális egyensúlyára, valamiféle alap önreflexiós képességre szükség van ahhoz, hogy egy egészséges spiritualitás ki tudjon fejlődni. Ezért nem lehet csak a spiritualitásról beszélni. Képzeljétek el, hogy most 1 óra 15 percet beszéltem volna szép dolgokról, spirituális dolgokról. Az azt jelentette volna, hogy a többség még inkább megerősítést nyer a tökéletességnek, a nárcisztikus önimádatnak valamiféle lehetetlen hajszolására. Hát én ezt nem veszem a lelkemre! Kell egy természetes alap, amire aztán rá lehet építeni az erényeket. Amiből egy egészséges spiritualitás ki tud nőni! Ezért fontos erről beszélnem, mert különben becsaplak benneteket, áltatlak titeket. Nade. Azért, miközben az egyik célunk, hogy az énünk, személyiségünk egy viszonylag egészséges, természetes, normális valami legyen. Nem kell tökéletesnek lenni. Aközben a spiritualitásban állandóan megvan egy gyógyító lehetőségünk arra nézve, hogy ezt az egyre gyógyultabb énünket túlhaladjuk! Én ezt a kettőt egyszerre tartom nagyon fontosnak. Ha valamelyikőtök csak abba az irányba táplálkozik, hogy „hú, az énem! egyre egészségesebb vagyok, hú…” akkor (sajnálom, de) ott az énnek a közepén marad egy üresség. Törvényszerűen marad. Mert ha az életünket semmi másra nem fordítjuk, mint az énünk cizellálására, akkor az életünk kb. annyi lesz. És azért… Hát ennél sokkal több lehetőségünk van az élettől! Ez pedig az, hogy meg is haladjuk azt a valamit, amit pedig igyekszünk egyre egészségesebbé, természetesebbé, normálisabbá tenni. Ezt nevezzük spiritualitásnak! Hát a kettőt egyszerre érdemes! Mindig egészségesebbnek lenni, hogy legyen mit meghaladni! Legyen hova növekedni! Nem tartom véletlennek a ma világának ezt az óriási ínségét. Mert az énnel és a személyiséggel olyan mértékben foglalkozunk… Hát mindenhonnan ez dől. Ugye? És közben nem lettünk tőle jobban. Mert közben meg arra is szükségünk lenne, hogy fölül tudjuk múlni azt, valami vagy valaki felé. Hogy el is tudjuk engedni, el is tudjuk felejteni (jó értelemben – ahogy az apáca mondta, hogy „átadtam az életem Istennek”). Ha már van mit átadni, akkor azt át lehet adni. Ha tudom, hogy mit csinál vele az Isten, meg mi marad nálam, és mi van köztünk – hát akkor adjuk át! Eeeh! (Nyögök. Erről eszembe jut egy történet. Most már teljesen lelazultunk.) Kedves ismerőseim kundalíni jógáznak. Ohó! Ja, nem tudod, mi? Érdemes utánanézni. Hmm. Szóval, jógáznak. És a jógafolyamat egyik része, hogy kifújtatják, kiszuszogják magukból a feszültséget, nem-tudom-én-mit. Ugye, testi… Áááh. Uuuh. Ez egy lakásban történik, vannak 15-20-an. Épp a bemelegítő gyakorlat folyik, áááhh, uuuhhh. Erre partfisnyéllel kopoknak föl. Ott a jógaoktató mester meg a tanítványok. Mester: „Menjél már le, kérdezd meg az alattunk lakót, hogy mi a baja?” Jön fölháborodva, hogy föl fogja őket jelenteni, hogy pornófilmet forgattak az emeleten. Nem. Kundalíni jóga. Csak úgy hangzik! Visszatérve: szükségünk van természetesen az eszményekre, az én-eszményre – ez nagyon fontos. Csak ha rögzül önmagam eszménye egy teljesíthetetlen, lehetetlen maximalista énképzetben, akkor az agyongyötör bennünket és végünk van. Mi rejlik a perfekcionizmus és a maximalizmus mögött? Tulajdonképpen egy egészséges vágy torzulása: ez pedig a teljesség iránti vágyakozásunk. Óriási gellert kap, és egy maximalizmus és tökéletesség, perfekcionizmusnak a rettenetében fejeződik ki. A kettő között óriási különbség van a szentírásban is.Sajna-bajna azt a görög szót, ahogy Jézus mondja, hogy „Legyetek tökéletesek”, az a szó nem azt jelenti elsősorban, hogy „tökéletes”. A többedik értelme valóban az, de az alapjelentése a teljesség. Legyetek teljesek! Legyetek egészek! Ezért ez a fajta fordítás, hogy „Legyetek tökéletesek”, nem fejezi ki azt, ami legalábbis a görög szövegben mindenképpen benne van. Csak föltételezem azt, hogy a magyar nyelvben egy kicsit nehézkes az a mondat, hogy „Legyetek teljesek”. Ugye, mintha annak a félelme jelenne itt meg, hogy az illető valami önistenítésbe fog akkor fordulna akkor. Ugye, ő akkor majd úgy magában „teljes”. Ezért inkább fordítjuk úgy, hogy „Legyetek tökéletesek”. Ennek meg nagyon nagy árnyéka van. Előbb-utóbb nagy áldás, ha a kiüresedésünket be merjük vallani. Hogy ebben a rettenetes, tökéletesség utáni hajszában, meg a rettenetes önigenlésben meg az ösztönök elfojtásában teljesen kifáradtunk. Elegünk van belőle. Hogy elegünk van már, ez nagyon nagy dolog. Mi az, ami ilyenkor segíthet? Nagyon sokan kétségbe esnek, elhagyják a vallást. Elkezdik köpködni a kereszténységet. Csalódnak Istenben. Nem-tudom-én-mi történik velük. Nagyon sokakkal! Azt mondják: bennünket becsaptak; az egész egy hazugság volt! Ó, nem! Az a formája, amibe te belenőttél egy negatív anyakomplexusos világban – az tönkretesz. De! Nem tudom, hogy ti mertek-e válságba jutni? Mert az embereknek nem a nagy százaléka mer válságba kerülni, pedig nagyon hasznos dolog. Ha merünk válságba jutni. Papi életemben jó pár krízist éltem már meg. Jó párat. És az utolsó krízisemnél rájöttem valamire. Hogy hogyan tudok előremenni, előrejutni. Ez pedig az: Ha eljutok oda – így éppen ebben a pillanatban –, hogy Isten talán nincs is, attól még reggel 8-kor fogok misézni. Ez egy olyan, engem gyógyító fölismerés volt. És tudjátok, kitől tanultam? Tőletek! Az anyáktól, akik éppen teljesen szét vannak esve, de azért a gyereküket megszoptatják. A férfitól, aki életközepi krízisben van, és alig bír fölkelni – de azért elmegy dolgozni. Ó, tőletek tanultam. Ismeritek azt a történetet, amelyben az anya meg a gyermeke beszélget?

(vinkozoli) A gépelés legvége nem volt lejegyezve, pótolom:

Ismeritek azt a történetet, amelyben az anya meg a gyermeke beszélget? S akkor azt mondja az anyának a gyereke. „Anya, nem akarok ma bemenni az iskolába! Semmi kedvem hozzá. – Hát de Pistike, hát de be kell menned az iskolába, tudod jól, hogy be kell menni. – De anya, anya, engem a gyerekek nem szeretnek. – Jó, hát Pistike, attól még az iskolába be kell menni. – De anya, anya, a tanárok is, annyira kritikusak velem. – Jó van Pistike, de szerintem akkor is neked be kell menni. – De anya, anya, én nem, nem, semmi kedvem bemenni. Mondjál valami mást, hogy miért menjek be!” Mire az anyukája azt mondja. „Hát mert te vagy az igazgató.”

Hát, én ezzel akarom befejezni. (taps – szerk.)