A férfiak eredetileg negatív anyakomplexusa: Istenkapcsolat A nők eredetileg negatív anyakomplexusa

Elnézést a késésért. Nagy, karácsony előtti gyóntatás. Rogyásig! Aztán futottam. Na, még azért igyekszem levegőt kapni. Elnézést még egyszer.

Ez az utolsó alkalom ebben az évben. Most már egészen... csak néhány mondat ismétlésképpen, hogy egyrészt be tudjuk fejezni az eredetileg negatív anyakomplexus tárgyalását a férfire vonatkozóan. Az ebből fakadó következtetéseinket, hogy általában az eredetileg negatív anyakomplexus mit csinál a lelkiséggel; hogyan deformálja a spiritualitásunkat; illetve annak a föltételeit és lehetőségeit hogyan alakítja és torzítja.

Ma a nőknek kedvezünk egy kicsit. Merthogy a nők eredetileg negatív anyakomplexusáról is szó lesz. Aáájjj! Alig várom! Ne csak rólam legyen szó!

Úgy néztük most a spiritualitásra vonatkozó következményeket, következtetéseket, hogy onnan tudtunk elindulni, hogy először is...

Ha van egy alapvető élményem arról,

hogy rossz vagyok;

hogy velem valami baj van;

hogy baj az, hogy élek; s

hogy nem tudok azzal mit kezdeni, hogy élek; és hogy ez már önmagában is baj;

és van bennem egy ősi rettenet attól, hogy nap nap után ki fog derülni az,

hogy velem valami baj van.

Hogy nem vagyok jó,

nem vagyok szerethető;

hogy végül is nem vagyok értékes;

hogy mindig csak bajt csinálok;

hogy mindig csak kárára vagyok másoknak.

Hogy fölösleges vagyok... ezt nem ragozzuk tovább.

Lesz valakinek természetesen folyton-folyvást szégyenérzete, bűntudata. (De meleg van. Vagy csak én futottam? Mind a kettő. Szóval...)

Szégyenérzet, bűntudat, sok.

És mindig ide és ide kapcsolódik vissza. Ó, hát persze, hogy rossz vagyok! Mert a bűntudatomban ezt ismerem föl... A bűntudatában nem azt ismeri föl, hogy „rosszat tett”. Hanem állandóan továbbszalad, és azt mondja: „Most is csak az derült ki, hogy rossz vagyok!” És amikor ez ott mérgezi már az ember nézőpontját, akkor elkezdünk komplexusosan látni. Vagyis, a lehetséges fölszabadító lelkiség helyett; fölszabadító és egészséges felelősséget megmutató lelkiség helyett (hogy mondjuk mind a két oldalt) mi más maradna, mint bűnök, bűnök, ezt nézni; rossz vagyok, mit csináltam rosszul, mit nem csináltam... Ez után következik a maximalizmus és perfekcionizmus. Ebből valahogy kikeveredjünk (főleg, hogy valahogy jogossá tegyük a létünket, és azt tudjuk mondani: „Nemcsak rossz vagyok... hát ez lehetetlen...).

Így ma csinálunk egy-két ilyen mondatot és bepótlunk néhány percet.

Kedves ismerős házaspár érkezett. Azt mondják: „Tudod, Feri, hát mi jól kifogtuk...”

Az egyikük azt mondta: „Én vagyok a maximalista!” A másik igényt nyújtott a perfekcionista címért. Nagyon aranyosak. De hát nem könnyű nekik magukkal (meg egymással). Azt mondják: „Tudod, elgondolkodtunk azon, hogy miért is van nekünk annyi konfliktusunk? És ahogy beszéltél erről (maximalizmus, perfekcionizmus), rájöttünk, hogy ha innen nézzük... (De meleg van... nyári ing! Az a jó kis kamionos trikó! Ha nem szűket vettetek volna és ilyen neonvöröset, talán hordanám is... Megéritek a pénzeteket! Útban van ez a madzag. Semmi se jó...)

Azt mondja az egyikük: „Tudod, én vagyok a maximalista. Úgy tudnám jellemezni a maximalizmusomat, hogy minden reggel, mikor fölkelek, már nemcsak, hogy számba veszek húsz pontot, amit el kell intéznem, hanem hát természetesen az előző napról már megmaradt egy csomó. Ezekhez még írunk párat. Minimum húsz van. És akkor a napom úgy telik, hogy pipálok. Dzsdzs, dzszs, dzszs, dzszs... (05:00)

Ha a húszból tízet sikerül, az már úgy valami. Akkor már valami minimális jogom van az élethez.

Ez a maximalizmus. Ezért ő állandóan pörög. Mert kora délutánra nyomja le az előző napról maradt listából... És akkor még csak délután... Hát naná, hogy feszült! Hát naná, kora délután van, és még csak...

Ő a maximalista. A társa azt mondja.

Na ja! Én viszont perfekcionista vagyok. Az én listámon csak néhány dolog szerepel; de azt viszont tökéletesen kell csinálni!

Ennek az lesz a következménye, hogy ő iszonyú lassan csinál mindent. Hihetetlen kimérten. Inkább tartson egy fél órával tovább, de az oda lesz rakva! Tehát az olyan lesz, hogy mind a huszonöt ujjunkat megnyaljuk utána. Ugye egy perfekcionista az mégiscsak...

Most képzeljétek el, hogy ha a maximalista úgy érzi, hogy csak nyolcnál tart, és már délután van. Há! Sötétedik, már négykor. Mi vesz rajta erőt? Hát a szorongás. Szo-rong. Szor-ong. Szoro-ng.

De mindenesetre a lényeg ugyanaz. Rosszul van; szorong.

Mi történik a perfekcionistával? Direkt nem mondom, melyik a férfi, melyik a nő – mert tökmindegy, bármelyik bármelyik lehetne. A társa viszont fél. Fél és bűntudata van, mert ő azt mondja, hogy tökéletesnek kell lenni. Mindig egyre egyre növekvő... Ugye ő azért nem szorong, mert ő tudja, hogy mitől szorong, az meg már félelem. Ő pontosan tudja: ennek tökéletesnek kell lennie. Ha ezt én beadom a főnökömnek, akkor ő abban nem találhat hibát. Ez egy rémálom: a főnök jön, kopogtat és azt mondja, hogy hoppá-hoppá! Két karakter el van ütve!

Tehát ő pontosan meg tudja mondani. Ezért aztán fél és bűntudata van. Fél és bűntudata van. Ő ezt csinálja. Na? Szentségi házasság! Ez így elég nehéz. Nehéz, nehéz, nehéz.

És persze mi történik? A maximalista állandóan rugdossa a perfekcionistát. Tényleg olyan, mint egy népmesében. Ne totojázzál már, hát az én listámon még 13 van, gyerünk már! A másiknak meg erre egyre nagyobb félelmei lesznek, hogy „Hát ha elkapkodom, akkor három karaktert is elütök 25 mondatban/oldalon!” Visszarugdossa, hogy de ne... Folyik egy ilyen sajátos élet-halál harc. Hát ez az. Ameddig erre nincs egy rálátás, ez az. Szétnyírják egymást. Közben meg szeretik egymást! Ez benne a leg...szebb. Vagy mi. Tehát ez az emberközeli látlelete ennek, hogy ilyenkor milyen az élet.

Tehát egyik oldalon szorongás, szégyenérzet; másik oldalon félelem és bűntudat. Egyik jobb mint a másik.

Ugyan már – hogyhogy mi tűnik kiútnak... Hát ezt mi pontosan tudjuk: a TÖRVÉNY! A szabályok! Az elvárások teljesítése. Külső elvárások, magam által támasztott elvárások, szabályok, szabályok, szabályok, törvény!

Itt a vallásos világ törvénytiszteletéről beszéltünk elsősorban. Ha a profán világnak ezt a területét nézzük, akkor ez egészen a mindennapos kényszercselekvésekig megy. Ugyebár. Így kell ezt, csak így lehet, glédában áll, huszonötször fölmos, takarít.

Itt találtam beszélni arról, hogy megkapjuk a listát, hogy a Szűzanya mit üzent? A Mennyei Atya hogyan üzent... Ugye, mindig van öt pont.

Hogyha ezt a történetet alulnézetből nézzük, akkor azt látjuk, hogy a Mennyei Atya összes üzenete, ami az utolsó 24 órában keletkeztek; a Szűzanyáé, Jézusé meg a Szentléleké – ezek semmi másról nem szólnak, mint arról, hogy az afféle „törvénytisztelet”, amelyet maga a Szűzanya ír nekem elő, a leghatásosabb. Mire is? A szorongásaim enyhítésére, félelmeim közömbösítésére, a szégyentől való megmenekedésre és a többire. Az, hogy itt az egész Szentháromság plusz még a Szűzanya is be van vonva ebbe a furcsa rendszerbe, ez éppen, hogy nem róluk szól, hanem ők azt „hitelesítik” a szorongó emberben, hogy ha a Szűzanyának az öt pontját valósítom meg, akkor „tényleg szabad nekem pihiznem egy kicsit”. Mert az mégsem húsz. A Mennyei Atya sosem szokott húsz pontot felírni – mindig csak ötöt, és akkor azt teljesítem, és megengedhetem magamnak, hogy egy kicsit... huhhh. Tehát itt nem a személyükről van szó. A személyük csak arra kell, hogy legitimálják azt, hogy van a Törvény, és ha én azt megtartom, akkor adhatok engedélyt magamnak erre, arra és amarra. (Sajnálom. Már ez sok volt.)

Mi az olyan rettenetes ebben? Az, hogy ez a fajta törvénytisztelet tulajdonképpen milyen ígérettel történik? Azzal, hogy „Ha megtartom a törvényt (és ide most egy csomó mindent bevehetek – hogy milyen törvények, milyen szabályok; milyen területről jöhetnek) akkor ezzel talán magam felé képes leszek magamat egy kicsit is pozitívan meghatározni. Hiszen rendes vagyok. Hiszen teljesítettem. Én azt megcsináltam.” Mint a gazdag ifjú: „Törvény? Megtartom ifjúkorom óta!”

Ez ad neki jogot a létezéshez; nem pedig az a bizalom, amely mondjuk egy megfelelő anya-gyerek kapcsolatból fakad. Ugye, az ilyen illető felkel reggel, és azt mondja, hogy jogom van az élethez! Itt nem. Itt: „Megtartom a Törvényt ifjúkorom óta, tehát jogom van az élethez.”

A Törvény tehát az illetőnek egyrészt segítséget ad, hogy saját magát meghatározza, és azt mondja, hogy jogom van élni; és esetleg még egy picit-picit-pöcöt-pöcöt boldognak lenni. Picit.

Ez képes meghatározni a másik emberhez fűződő viszonyát is.

Természetesen jelesül az Istenhez való kapcsolatát is.

Csakhogy, amire szolgálna, hogy akkor tehát – miután teljesen bizonytalan vagyok a szívem mélyén, hogy Isten tényleg szeret-e – hát, ha én azt gondolom velejéig, hogy rossz vagyok; miért gondolnám, hogy Isten szeret?! Lehet, hogy gondolom. De ITT nincs benne. (13:01)

Itt nincs. Itt meg aztán pláne nincs! Itt csak egy nagy korgás van. Az Isten utáni nagy gyomor- vagy haskorgás van.

Ezért tehát a törvény arra is jónak tűnik – és bizonyos szempontból jó is – hogy ahogy teljesítem, azt gondoljam, hogy:

„Ezekért majd az Isten mégiscsak szeretni fog. Úgy alapvetően nincs hozzá jogom, nem érdemlem ki, de ezeken keresztül talán mégiscsak, mégiscsak a szeretet!

Az egész – sajnos – ebben a nagyon sajátos összefüggésben mindig valahogy szertefoszlik. Az illető végül, amikor egy picit elhinné, hogy az Isten mégiscsak szereti, valójában a saját teljesítményére hivatkozik. Nem mélyül el a bizalma abban a valakiben, akiről ténylegesen kezdi hinni, hogy ő szeretné őt, hanem inkább csak megerősödik abban, hogy „Na, azért ma tényleg elég sokat melóztam érte. Ma talán megengedhetem magamnak, hogy ebben bízzak...

De valójában nem bizalomról van szó, hanem a törvény adta biztonságérzetről. Így aztán az illető pont azt veszti el, amiért az egész kalandba belefogott. Nem tudatosan, de éppen szép lassan leneveli magát a bizalomról. Nekiáll melózni, és még távolabb kerül attól, hogy valamilyen – nem is tudom – „pocsolyaélménye” legyen. Ugye óceán-feelingről ne is beszéljünk, de egy kis pocsolyaélmény! Hogy „legalább egy picit ott a kis pocsiba; egy köcsöt”. Mert még az a kis pocsolya is elvétetik tőle. Tűz a nap és fölszárad a pocsolya. Ő pedig pocsolyátlan halként: ssshhhll, sssssll... Ezt ismeritek, ugye? Ebben ez.

És végül is az Isten iránti vágy, vagy hogy Isten engem szeressen, vagy hogy én tudjam őt szeretni (hát naná, kompetensek is szeretnénk lenni), ez szertefoszlik, és hogyan, milyen sajátos gellert kapva jelenik meg?

A félelemben.

Az Isten szeretete utáni vágyakozás csak az Istentől való félelemnek a ruhájában tud beköszönni. Mindig így jelenik meg. Ennek aztán a gyomorforgató verziója pedig a kárhozattól való rettenet. Miközben a mélyén az illető az Isten iránti vágyát nem tudja kifejezni és megélni, mert azzal is csak a tökéletlenségét ismerné el. Bizalma meg nincsen egy olyan istenben, aki tökéletlenül is szereti. Az egész életét fölfűzte arra, hogy talán, ha tökéletes leszek, akkor biztos lehetek benne, hogy szeret!

Ó, elég vaskos ez, ugye?

Jellemző szokott ránk lenni. Minden negatív anyakomplexusú ember.... fúú, de sokat tudnátok erről beszélni! Majd tartunk egy ilyen nem tudom mit. Szimpóziumot.

Így jutottunk el oda, amiről nagyon akarnék nektek beszélni. Szerintem ez ennek a témának a legfájdalmasabb része.

A következőt kellene eldönteni, amit tulajdonképpen minden alkalommal: hogy fájdalomcsillapításért jöttök-e, vagy gyógyulni vágytok? Ez nagyon nagy kérdés.

Mert aki fájdalomcsillapításért jön, neki mindig csak újabb terhek kerülnek itt a batyujába.

Aki gyógyulni vágyik, az azt mondja, hogy na jól van, akkor egy kicsit tárjuk föl azt a sebet. Mert le lehet … Flóraszeptezni” (jól mondom?) Nem!! Mi az a sárga hintőpor-szerű? Dehogy jód Ultraszept?! Az nem egy wc-pucoló izé? Glikoszept! Nem, azt inni kell!

Hát ne csináljátok ezt velem! Most csak a negyven fölöttiek mondjanak valamit, mert tudom, hogy ti ismerhetitek. Ilyen kis fehér tubusban volt, kis lyukakkal, amik mindig betömődtek. Szeptoflór? Szeptofor? Van köztünk orvos? Orvost!! (18:24)

Doma, ettől kikészülök. Doma azt mondja, maradjunk a jódnál. De ez ilyen orvosi jó tanács, nem? Ez most egy orvosi jó tanács: Menjünk el orvoshoz, és ő bejódozza – hintőport nem használunk. Jó? Jó. Akkor azért valahová jutottunk. Számomra egyébként most ez továbbra is rejtély marad.

Tudjátok, mindig küszködöm azzal, hogy ha a gondolatokat kizárólag a (főleg negatív) komplexusunkon vagy a neurózisainkon keresztül nézzük, akkor még rosszabbul leszünk tőle. Ezért ténylegesen nehéz... ha mégiscsak akarok valamiről beszélni... De most akkor fogok.

Arra jutottam, hogy „Akkor tehát az istenfogalmainkban természetesen megjelenhet egy bennünket szerető Istennek a fogalma”. Tulajdonképpen a Szentírásból vagy kedves atyák tanításaiból ezekhez bizonyos képeket is társíthatunk: Isten a Jó Pásztor, Isten a … nem tudom én; igen.

Most az a kérdés, hogy – miközben ugye az istenfogalmainknak lehet egy pozitív, „racionális” tartalma – ezek ütköznek az istenképzeteinkkel, amelyeknek a legmélyebb rétege persze, persze tudattalan. Rájöttem, hogy sokszor a pozitív istenfogalmaink (adott esetben ezek a megtanult képek) vannak elöl. Mint ahogy Eric Berne mondja a trikóföliratoknál. Emlékeztek, 5-6 éve erről sokat beszéltünk. Mondjuk elöl az van... A trikófölirat olyan, hogy mikor odalépek egy másik emberhez, mintha trikóban lennék; elöl van valami, ami egy történetnek a színe – de hátul ott van a fonákja. Ugye? Elöl odalépek egy ifjú hölgyhöz (vagy inkább ne én: egy férfi odalép a nőhöz), és a trikóföliraton az van: „Érted fogok dolgozni!” Ugye, ez van elöl. Úúú, ez nem rossz partner...

Hátul azonban a következő olvasható: „Nem is fogsz sokat látni...”

Berne biztos tiltakozna, hogy nem ez a trikófölirat, de mi most elégedjünk meg ennyivel. Elöl mindig van valamilyen ígéret, pozitívum; de hát annak ott van az árnyéka. Ezt nevezzük trikóföliratnak.

Elkészítettem Istennek ezek a sajátos trikóföliratait. A Jóisten milyen trikókban jár?

Ugye természetesen képzetekről beszélünk. Képzetekről. (Nincs most kifli. De micsoda fantasztikus szép? Rendes, piros kóla.) Arról, akiről így szoktunk beszélni, hogy „Isten”, az a Megnevezhetetlen, a Valaki. Tehát képzetekről beszélünk. (22:30)

Ha ezeknek a képzeteknek egyetlen szót kellene adni; emlékeztek, így hívtuk őket, hogy „Jó tündér”, „Arany hal”. De ha még „ilyenebb” akarok lenni (Mária Rádió kedves hallgatói – hogy legyen valami előnyötök abból, hogy itt vagytok), akkor elnevezhetnénk őt a „JÓ Istennek”. Ugye, a JÓ Isten. Kicsit olyan aranyhalos, tündérkés.

Nézzük meg, hogy a (6-7 éves mágikus világunkból előlépő, mágikus) úgynevezett JÓ Isten milyen trikóban jár? Ezt szeretném most megosztani veletek. És aztán majd állást keresek valahol.

Ugye úgy jutottunk ide, hogy ez az egész, egész negatív anyakomplexusos látásmódunk kitermeli a maga istenképét. A gyerekek is (ahogy múltkor beszéltünk erről) természetesen már jól nevelten mondják: „A JÓ Isten szeret. A JÓ Isten mindig velünk van. A JÓ Isten így, a JÓ Isten úgy.” És ez nagyon nagy érték. Hát az nagy kincs, hogy vannak normális fogalmai! Hát sokkal jobb, mintha azt mondaná, hogy büntet meg szenyózik. Sokkal jobb! Csak ezzel még a kérdés nincs végérvényesen elintézve.

Nézzük a trikóföliratokat, mert természetesen itt egy istenképzet is kialakul.

Elöl az van: „Tökéletes vagyok, és igazi, teljes tisztaság!”

(Ki nyög? Máris sok volt neked, ugye?)

Hátul: „Meg is követelem, hogy te is ilyen legyél!”

(Fantasztikus! Érzések is vannak jelen! Ez nagyon jó.)

Ezt követelem meg tőled is – neked is ilyennek kell lenned.

Ha nem (ha nem vagy olyan tökéletes, szép és tiszta, mint én – na, akkor retteghetsz tőlem.

Erről egy történet: Állok most a vasárnapi mise után a kertben. Beszélgetek ott a szülőkkel. Ahogy ott összemelegszünk, az egyik apuci/anyuci azt mondja:

„Te Feri, most elárulok neked valamit. Képzeld el, hogy a gyerekek veled ijesztgetik egymást!”

S akkor (a gyerekek éppen játszottak volt egy-két jó percük; persze, mikor jöttem, akkor így mentek el) a sok gyerek... Egész nyáron az volt a kedvenc játékuk, hogy az egyik gyerek a legváratlanabb pillanatban elkiáltotta magát: „Jön a Pál Feri!”. És erre spricceltek szét, és mindenki valami nagyon tuti helyre elbújt.

Kérdeztem az apukát/anyukát, hogy te mondd, ez csak egy játék? Ugye, bennem is egy kis szorongás jelent meg. Erre mondja, hogy „hát, ő, izé, nem csak...” Tehát a gyerekek velem ijesztgették egymást. Akkor már csak egyet akartam megtudni:

„Most is tart ez még?”

„Jó napjaikban igen; elő-előveszik ezt a játékot.” Rajtam kívül még egy neves politikust emlegettek ezen a porondon, akitől félni kell. De most nem mondom meg, hogy kit. Nincs az a pénz!

Akkor, tudjátok, ott álltam, és egy nagyon sajátos valami ment rajtam végig. Hogy te jó ég, ha egy nagyon lehetetlen, hülye hasonlattal vagyok: valahogy az Isten így lehet velünk. Ugye? Hogy ha nem vagyok ilyen, nem vagyok olyan – satöbbi – akkor máris elkezdek félni. Isten meg ott áll, és mondja, hogy „De hát tőlem ne! Hát én itt vagyok!!”.

Végigment bennem, hogy most én mit csinálhatok ezzel a gyerekkel? Kérdeztem az apukát, hogy te, ha most én odamennék hozzájuk, az segítene a helyzeten? Hát naná, hogy nem! Világos, hogy nem!

Hát mi marad? Riogatás, ijesztgetés – ez, ez marad. Valahogy persze az a remény, hogy ebből ki lehet nőni, ki lehet gyógyulni. Ez marad. Tehát, hogy nagyon sajátosan érdekes ez, hogy most az Istennek milyen lehetőségei vannak? Hogy amikor menne közel, hogy „én szeretlek...”, áá-jááááá-ááááá! Ugye, valami ilyesmi.

Ez tehát a trikófelirat. Már az egyik. Van tíz trikója – hát mégiscsak ő a Jóisten, tehát azért váltogatja.

(Ez a madzag... nem hiszem el. Ja, hát rájöttem. Jobb kezembe, vagy ha baloldalt lenne. Nem kell fognod, kedves vagy nagyon. Csak elbánok veled, de kígyó! A sok gyóntatás meglátszik rajtam. Le kell nyomtatni, szóval. Ú, azért tud ám az olyan lenni.)

Mi van a következő trikófelirat elején?

„Mentes vagyok hiányoktól és vágyaktól.”

Én vagyok A Jóisten, mentes a hiányoktól és vágyaktól.

Ugye ő a filozófikusok „Mozdulatlan Mozgatója”. (29:20)

Nagyon szép. A görög filozófia addig-addig csűrte-csavarta, míg eljutott oda, hogy a „mozgás” mindenképpen valami tökéletlenből valami tökéletes felé halad – már amennyire a mozgást fejlődésnek vesszük. Ezért, ha az Isten tökéletes, akkor ő nem mozoghat valami tökéletlenből tökéletes felé. Ezért az Isten nem mozog. Akkor tehát mozdulatlan.

Na de hát valahogy úgy mégiscsak... mégiscsak valahogy úgy teremt, vagy van köze ehhez a valamihez, amiben itt ülünk, ezért tehát: „Mozdulatlan Mozgató”. Nagyon szép. Nagyon.

De tényleg szép. Egyfelől. De mondjuk azért karácsonykor nem a „Mozdulatlan Mozgató” születését várjuk oly áhitattal. Hanem, hát mégiscsak egy kicsit mozogjon, sírjon meg minden. Fejlődhet is.

Tehát: „Mentes vagyok a hiányoktól és vágyaktól.” Mi van hátul?

„A tieidet meg megbélyegzem, elítélem. A te hiányaidat és vágyaidat nagyon ferde szemmel nézem!”

Akár azt is mondhatnánk, hogy szinte ez az Isten mintha szégyent várna el tőlünk. Tehát mintha az Istennel való kapcsolatunk egyik legszebb aktusa az lenne, hogy szégyenkezünk előtte. Szégyenkezünk az embervoltunk miatt. Hogy testünk van. Ugye, hogy mintha ezt nekünk kellene szégyellni a Jóisten előtt, aki ott nagyon kedvesen trikóban, ugye... óh, óh, test. Test. (37:15)

Ezt elmondom nektek. Egy kedves ismerősöm beszélgetett egy másik kedves ismerősömmel (akiket egyáltalán nem ismerek). (Lesz benne egy kis nárcizmus.) Azon beszélgettek, hogy mi lenne az a jelző, amit leginkább rám lehetne rakni. Amikor ezt így elmondták, nekem is elindult a fantáziám. Már abból a szempontból is, hogy ő mit gondol, hogy énrám mi lenne az a jelző, ami.

Akkor azt mondta ez a kedves valaki (nagyon jó fej, jó fej, mert jót mondott): „Én azt gondolom Feriről, hogy a legjobb jelző rá az, hogy szégyentelen”. Húúú. Ez, ez! Nem igaz, de szép!! És ez máris jólesik! Óh!

Ekkor én ezt azért tartottam valami szép dolognak, mert talán ebben valami egészséges istenkapcsolat is megjelenik. Hogy az Isten (az a JÓisten) nem azt várja tőlem, hogy szégyenkezzek előtte, és így próbáljak én is valahogy úgy jó lenni, mint ahogy azt ő árulja a trikóján (fordítva volt a lap; mennyi nehézsége van az életben bármelyikünknek...). (32:50)

Ugye, ez egy közkeletű képzet, hogy Isten (aki egy nagggyon nagy trónon ül) akkor érzi jól magát... Megvan nektek ez a kép? A kezeit így nyugtatja, tudjátok, és a trónnak oroszlánkarom vége van. Ugye? És így ül rajta. Természetesen nem lóbálja a lábát. A JÓisten nem lóbálja a lábát, nem kalimpál az ördögnek, hanem méltóságteljesen ül. Ugye körülötte az angyali karok, emberi karok, és végtelenül zeng a Hozsanna. Uncsi. Rettenetesen unalmasan hat (nekem). Biztos vagyok benne, hogy ha én elunnám néhány perc alatt... Nehezen tudom Istent így elképzelni, ebben az oroszlánkarmos... Vagy hogy ő abban lelné örömét, hogy mikor mi innen elmegyünk hozzá, akkor az időnket (most benne vagyunk egy antropomorf képben) azzal töltsük, hogy neki nem tudom én hanyadszor (mint valami elakadt lemezen) énekeljük el neki a Dicsőség itt az Istennek éneket.

Igen. A hideg élelmet már becsomagoltam.

Maradjunk itt ennek a trikónak a hátsó részénél. Jött valaki, hogy nem tudom mennyi ideje nem járt templomban. Én nem tudom, hogy egy valaki (úgynevezett rendes pap) mit tesz ezzel, de nekem, mint rendetlen papnak ilyenkor mindig rengeteg kérdésem támad, hogy miért? Ez a mondat nekem semmit sem mond; a kérdés az, hogy miért?

S mikor elmondja, hogy „Hát azért nem, mert állandóan és egyre gyötrőbben jelent meg benne a félelme attól, hogy Isten önkényesen bárkinek elveheti az életét.” Ugye életközepi krízisben van, szembesül a halállal; bizonyos dolgok már véget értek, más dolgok sose lesznek; már csak kevesebb idő van hátra, mint volt; szembenéz a halállal. Egyszer csak ebben az összefüggésben Istent meglátta, mint valami halálhozó istent. Mint egy önkényurat, aki bármikor... Mint ahogy a temetésekkor: „Isten magához szólította testvérünket.”

Ez egy nagyon sajátos összefüggés, de nem azt jelenti, hogy „Na! Hazaaa, hazaaa! Aaah!” Ugye nem ezt jelenti, hogy „a tutiba”? Hanem azt, hogy ha ő csettint egyet, akkor valaki szépen meghal. Ugye ebben az összefüggésben ez így néz ki. Na most, ő találkozott ezzel a képzettel, és azt mondta (inkább érezte), hogy én nem bírok eljönni vasárnap a misére. Hogy én elkezdjem énekelni, hogy „Dicsőség a magasságban Istennek” ennek a halált hozó valakinek?! Egy önkényúrnak, aki csettint, és erre akárki meghal, mert neki az a gusztusa? Vagy mert most őneki így tetszett? Mi meg aztán húsz évig töprengjünk, hogy mit kell ezzel csinálni? Ő nem.

Hát nem érthető ez? Föllázadt egy rettenetes istenképzettel szemben. Föllázadt! Hát ezt üdvözölni kell! Nagyszerű!

Akkor meg kellett tőle kérdezni, hogy „Mondd, csak; van-e ott bent egy másik Isten is?”

Általában szokott lenni. Azt mondja: „Hát, tulajdonképpen nem tudom, hogy van-e, mert ez most annyira erős... de hát azért a kis Jézus születését, azért azt várom”.

A kérdés az az, hogy el tud-e jönni a kis Jézushoz. A Mozdulatlan Mozgatóhoz ne jöjjön. Meg az önkényúrhoz ne jöjjön. Azok legyenek valahol. A kis Jézushoz el tud-e jönni? Senki máshoz ne jöjjön. Hagyja az egészet a csudába! Ugye, most tatarozás alatt van ott bent minden. Azt hagyja!

„Hát a kis Jézushoz el.”

Ennyi. Akkor a kis Jézushoz.

Tehát abból, hogy egyszer valaki úgy dönt, hogy nem megy templomba, még nem tudjuk, hogy mi van mögötte. Én be nem kényszerítem őt! Bárcsak azonban lenne nagyon sok időnk meg energiánk, hogy erről lehessen beszélgetni! Ugye? Hogy ne legyen húsz évig egy néma csönd erről...

5. „Szeretlek föltétel nélkül.” Hátul: „Engedelmeskedj föltétel nélkül!”

Engedelmeskedj – hogy is mondjam – magáért az engedelmességért, heteronóm módon. Te ne gondolkozzál, dobd el az összes emberségedet, és – mint valami gépezet – tedd, amit programoztam neked.

Innen nincs szabadulás! „Enyém vagy; ha tetszik, ha nem!” Az én markomból ki nem szabadulsz.

Jó, nem fűzök mindenhez gondolatokat (mert nem is tudok).

Ha valakinek egy ilyen sérül lelkisége, spiritualitása van, akkor természetesen nehéz elkerülni azt, hogy számára istenkáromlónak tűnő kérdésekig el ne jusson. Ez megtörténik. Az valójában nem istenkáromlás, hanem végre a saját érzéseinek, tapasztalatainak kimondása az istenképére vonatkozóan. Nem pedig istenkáromlás. De a rettenet persze benne lesz. Mikor „merészel” föltenni egy kérdést (amit már 30 éve tol maga előtt).

No comment.

Természetesen az Istenről nem beszéltünk az elmúlt húsz percben. Egyetlen szót sem mondtunk róla. Képzetekről beszéltünk, és csak arra gondoltam, hogy mi lenne, ha megnéznénk a másik oldalt?

Merthogy valahogy úgy tűnik, hogy nem elég az, ha mégoly pozitív, és (ebből a szempontból egyébként) reális, helyes fogalmaink vannak Istenről. Úgy tűnik, hogy az élet sodrása szempontjából ez nem elég.

Mi következik ebből? Az, hogy akkor nagyon-nagyon megerősödik egy olyan benyomásunk az Istenről, hogy a szeretetét csak a fájdalom és szenvedés árán lehet valamiképpen kiérdemelni vagy biztosítani. A fájdalom és a szenvedés (amiben éppen vagyunk; amiből de jó lenne egy kicsit kigyógyulni vagy enyhületre jutni)... hogy úgy tudunk ennek a trikófeliratnak a hátsó részeitől szabadulni, és valahogy elhinni azt, ami elöl van, hogy ha szenvedünk és fáj, és fáj és szenvedünk, és talán a boldogtalanságunk, a nyűglődéseink, a nem tudom én, mi, talán kiengesztelik őt.

Vagy valami ilyesmi.

Ennek számomra a kereszténységnek semmilyen, de semmilyen köze nincs. Semmilyen.

Eszembe jutott a karácsony. Mostanában.

Tudjátok, egyszer csak ebben az összefüggésben megláttam, hogy mi történik nagyon sok helyütt karácsonykor. Karácsonykor nagyon sok ilyen gyermekkori képzet fölelevenedik. Ó, hát a karácsony mégiscsak az az egyetlen dolog, amibe a ma embere belekapaszkodik, mint a szőrmajomba.

Dehogy bízik ő abban, hogy a szeretetnek van ereje!

Dehogy van neki reménye abban, hogy az életnek fölbecsülhetetlen, föltétel nélküli értéke van! Ó, nem. Nem. A karácsony egy kultúrmajom. Egy kultúrszőrmajom... Kollektív szőrmajom. A kultúrkarácsony (jaj, ezek a szavak... hogy valamit ki tudjunk már mondani). Kollektív kultúrszőrmajom. (Ez már csak rosszabb tud lenni.)

Mire gondolok itt? Egyszer csak fölélednek ezek a gyermekkori vágyakozások. Hogy talán... talán karácsonykor. Ez az a tiszta ünnep! Ez az a szép és magasztos. Ez az, amiben az ember mégiscsak megnyugszik talán egy picit. Ez az, ahol valahol mégiscsak egy picit még magamat egy olyan gyereknek tudom látni, akiről azt idealizálom persze, hogy ő még „tiszta”. Ő még tiszta és „ártatlan”. Ártatlan és tiszta. „Hamvas és romlatlan”. A karácsony valahogy fölidézi a gyermekkornak ezt az ábrándját, hogy talán van bennem egy ilyen tényleg tiszta, egy tényleg igaz, egy tényleg... Háá, hááá...

S mi történik? Találkozom a családtagjaimmal, mondjuk 24-én, és valami iszonyatos elvárással azt akarom belőlük kipasszírozni, hogy feleljenek meg ennek a gyermekkori áhítatos képnek. És mikor a családtagjaim egyszerűen csak emberek (mint én), és az apám morog, hogy „má megin milyen sokat kell faragni ebből a karácsonyfa... iéééből”, az anyukám elkezd kiabálni 24-én délelőtt, hogy „ha segítettetek volna, akkor most nem égett volna oda a beigli”, vagy mit tudom én – el tudjuk ezeket a családi képeket képzelni. Hogy valójában nem attól van-e ez a (tulajdonképpen nagyon furcsa) 24-e délelőtti ilyen kollektív neurotikus kipattanásunk a karácsony idilljéből, merthogy visszalépünk oda, hogy „talán, a tökéletesség, ez a tisztaság, ez a nem tudom én mi”, és mindenki hihetetlenül irritáló és bosszantó, aki valahogy nem fér bele ebbe az idealizált gyerekkori (és felnőttkorban is megőrizgetett) képbe. Márpedig nem fér bele senki.

Ettől aztán van bennünk egy ilyen nyomorúság. „Na, az idei karácsony is. Na, milyen, milyen! Hát mégiscsak az anyám megint, meg az apám, a testvérem, és én is milyen boldogtalan tudok lenni!”

Megvan ez az összefüggés?

És ebben az a nehéz nekem, hogy a kereszténységnek van egy nagyon-nagyon sajátos, döbbenetesen fölszabadító, gyógyító üzenete, amiről a múltkori alkalommal is beszéltünk. (48:11)

Ez pedig az, hogy egy koszos, egy tönkrement, egy hajléktalanná vált, egy sok lehetőségét elpuskázott, utcán élő csavargó egyszer csak bekopogtat hozzánk karácsonykor.

Ki ő?

A karácsonynak nem az a sava borsa, hogy azt a pici és ártatlan kisgyereket átölelem. Nem nagy szám. (Kivéve, akinek negatív anyakomplexusa van – ott nagy szám az is.) Nem ez a nagy szám, hanem annak a koszos, annak a züllött, annak az érdemtelen, annak méltatlan, annak a, annak a... beengedéséről van szó itt. Hát ez a karácsony!

A karácsonyt minél inkább ennek az idealizált valamicsodának a közepébe helyezzük... Hát én azzal nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen nem tudok. Nem látom; az a karácsony nincs ITT.

Azzal, amikor azt mondom, hogy „ó, talán én vagyok az a pici, az az általam is lenézett, az az általam is piszkosnak tartott,az az általam is kifosztott, az az általam is megbélyegzett, az az általam is állandóan elküldött és kisemmizett valaki. Ó, talán az én vagyok! Hogy karácsonykor engedjem már be! Legalább egyszer egy este! Hadd egyen egy jót!

A kereszténységnek nem ez a döbbenete, hogy – hát most akkor úgy mondom, ahogy mondom – magzatvízben, vérben, mit tudom én miben megszülető gyerek, és egy kb. ugyanilyen állapotban meghaló férfi, felnőtt ember. Ez.

És a kérdés, hogy őt, ŐT be lehet-e fogadni.

Hát ez a kereszténység kérdése: ezt a valakit te be tudod-e fogadni, vagy nem?

És ez éppen én vagyok. Illetve, éppen én látom magamat állandóan ilyennek.

És amikor (hú, ez most jó papos lesz – tudom, nem 25-e, karácsonyi istentisztelet van; csak úgy gondoltam, hogy valami egységes kép...) ezt a valakit egyszer itt befogadom: azt mondom; tudod mit? Ma szeretlek. Így, ahogy vagy, magzatmázason. Úgy. Rondán. Ne vigyen el téged a nővér megmosdatni. Nem. Maradj csak itt egy kicsit. Nem. Te ne fürödjél most meg. Gyere, így.

Hát nem így van? Hát micsoda rettenet ez! Hát kilenc hónapig ott van egy ilyen meleg közegben... és akkor visszük! Úgy neurotizáljuk ezeket a pici csecsemőket; ipari módon!

Tehát, hogy azt mondjuk, hogy na, te gyere csak, jöhetsz! Jöhetsz és jöhetsz.

És mikor őt elfogadom így, akkor történik az meg, amit karácsonyban eddig csak idealizálva gondoltam el, és mindig elérhetetlen volt. Ez pedig az, hogy meglátom, hogy tényleg értékes! Há-há!

Hogy amit a lelkem mélyén sosem hittem el (valójában sosem bíztam benne; tudom én, hogy az egész egy kicsit mese; a karácsony – az egész egy kicsit mese, mese... jáj, de azért olyan jó benne hinni... de azért mese), hogy ez nem az!

Hogy ez ott tényleg kincs. Az ott tényleg érték. Az a tisztaság tényleg van. Az az érték tényleg van.

És ennek a leggyönyörűbb kifejezése, mikor azt mondjuk rá, hogy Isten! Hmm?

Nem tudom ezt másképp látni. Illetve tudnám másképp látni, csak semmi kedvem hozzá.

Tehát azért futottuk most le ezt a kört, hogy valahogy a realitás talajára álljunk, és lássuk, hogy mit is jelent akkor az, hogy tisztaság, vagy érték, vagy szépség – hogy az tényleg van! Ezek az alkalmak nem ennek a mocskolását jelentették; dehogyis! (53:05)

(Tíz perc van – belekezdek. Nincs mese. Késtem, dolgozni kell! Még ma ki kell érdemelnem a vacsorát!)

Tehát a nő eredetileg negatív anyakomplexusa – itt vagyunk.

A nő eredetileg negatív anyakomplexusa – azért fogunk sokkal gyorsabban végezni vele, mert a negatív anyakomplexusról annyi mindent mondtunk el, hogy már csak a specialitásokat mondjuk. És itt van Helma. Helma – ez egy név.

Helma egy olyan családba született, ahol az apa természetesen dolgozik. Ritkán lehet őt látni, érzelmileg különösebben nem elérhető. Hát, úgy csurran-cseppen. De hát, de hát, de hát... Az anya van otthon, aki természetesen rettenetesen sok minden... Azt mondja a lányának: Minek jöttél te ide? Téged elcseréltek a kórházban. Te nem az én lányom vagy!

És akkor ezt ragozzátok ezerféleképpen. Hogy: Veled is csak a baj van! Veled is csak egy éhes szájjal lett több! Áj, az apádat kikészíted azzal, hogy megint füzetet köll venni szeptemberbe. És a többi.

Azt mondja ez a Helma, hogy otthon tulajdonképpen sosem volt meleg. Adott esetben a szó szoros értelmében sem. Nem, otthon sosem volt meleg. Úgy éreztem magam otthon, mint egy pályaudvaron. Hideg neonvilágítás, és az egész valamiféle átjáróháznak tűnik, és nem vagyok OTTHON! Valójában egyszerűen nem vagyok otthon. Rengeteget unatkozom és kaparom a falat a testvéremmel. Visszaemlékszem arra, hogy ott vagyunk gyerekként. Természetesen játékokat nem nagyon kapunk, mert „Minek az! Úgyis csak tönkreteszi az a gyerek!”. Kaparjuk a falat, hogy valahogy úgy teljen az idő, meg úgy legyen valami. A negatív anyakomplexusnál, ahogy erről beszéltünk a férfiak esetén – hát persze, hogy Helma egy csomót betegeskedik. Betegeskedik és betegeskedik. Később aztán (na pláne) nőgyógyászati problémák. Folyton-folyvást. Folyton. Az eredetileg negatív anyakomplexusnál nagyon sok pszichoszomatizálás, sok betegség, nőgyógyászati zűrök, kavarok és bajok.

Természetesen semmiféle ösztönzés nem érkezik arra nézve, hogy hogyan érdemes élni, vagy miben vagy tehetséges, sőt! Az anyja, ha barátkozni próbál, társai vannak, akkor azokat elzavarja. „Mit keres már megint ez itt?! Ki hívta ide? Menjen haza! Nincs neki családja?!” Tűrü-rűrü-rüm...

Ebben a lehetetlen közegben egyvalami tűnik kiútnak: ha valahogy meg lehet dolgozni az életben maradás jogáért. És itt – a realitáshoz ez is hozzátartozik – az anyának van egy nagyon sajátos kincse és értéke. Ez pedig az, hogy szépen zongorázik. És néha, hogy valahogy önmagát is megnyugtassa, vagy ki tudja miért (hiszen nem egy gonosz valakiről van szó, csak úgy megtiporta az élet, hogy ezt tudja adni (vagy nem adni) a lányának). Ezért aztán néha leül a zongora mellé és zongorázik. És szépen! És szépen zongorázik. Helma hallja ezt a szép zongorázást, és … ú, ú, hát ez szép! És valahogy mégiscsak tud kapcsolódni az anyukájához.

És akkor – merthogy a zenei tehetség öröklődik – kiderül az, hogy őbenne is van zenei tehetség. Fölvételizik egy gyerekkórusba, amiről persze az anyja azt mondja, hogy „Menj el, ha le akarod égetni magad!”. De azért ő fölvételizik. És (mert van zenei tehetsége) föl is fogják venni. Föl is veszik. És képzeljétek el, hogy ez a Helma egyre másra megy a kórussal. Ország, ország – szinte az egész világot bejárja. Ez némi férfivilágból fakadó megerősödést jelent számára. Hiszen akkor mégiscsak jó ő valamire, alkalmas valamire, és ráadásul ebben a közegben mégiscsak társai vannak. Mégiscsak valakik között van. Azt mondja erről az énekkarról, hogy „ha valahol otthon érzem magam, akkor itt!”.

Mi történik azonban vele? Két dolog. Az egyik: születnek még testvérei, és ezzel a kissé fölerősödött lelkével elkezdi a testvéreit pátyolgatni. Ez újabb jogosultságokat ad neki, újabb megerősödést jelent számára arra nézve, hogy talán mégiscsak van jogom élni. Azt gondolja, hogy nincsen, de valahogy az életben maradáshoz, a napok továbbgörgetéséhez ez mégiscsak elég lesz.

Mi van a másik oldalon? Mikor megy el, és mikor jelentkezik segítségért? Mikor már sajnos mindenféle korengedménnyel együtt is olyan nagy már, hogy ebben a gyerekkórusban nem énekelhet többet. Akkor – bár fölveszik az egyetemre is – teljes zuhanás. Akkor jelentkezik segítségért. Azt mondja itt az irodalom, hogy ha valakinek nagyon kemény, brutál negatív anyatörténete van, ő általában valódi segítségre fog szorulni.

Találkoztam nem egyszer, nem kétszer olyan édesanyákkal, akik az apai világból valamiféle világosságot kaptak, ezért képesek voltak teljesíteni – mert volt azért valamennyi én-erejük. Képesek voltak abba az irányba menni, hogy, bár „nincs jogom élni, amit az élethez kaptam, nem elég ahhoz, hogy éljek”, de talán, ha nagyon sokat harcolok érte, akkor talán mégiscsak van jogom élni. Akkor talán mégiscsak. Ha kiharcolom magamnak!

Ez a jobbik verzió. A rosszabbik az, amikor az illető teljesen magába roskad. Azt mondja, hogy nincs is jogom, rossz is vagyok, erőm sincs, hogy bárkinek is bebizonyítsam, hogy mégis. (60:57)

A jobbik tehát, ha legalább tud harcolni, küzdeni és verekedni azért, hogy a jogosultságait megszerezze.

Mi történik tehát vele?

Az, hogy teljesen, teljesen padlót fog; és kifejezett és konkrét segítségre van szüksége.

„Rrossz vagyok, és baj van velem” és közben pedig óriási teljesítmény, hogy egyáltalán mer segítséget kérni. Hiszen aki rossz és érdemtelen, az ne kérjen segítséget!

Visszatérve azokra a nőkre, akik valahogy ebbe a harcos világba be tudtak lépni; így legalább valahogy meg tudták oldani az életüket, hogy előre menjen. Ott nagyon gyakran számukra egy meglepő fordulat történik akkor, amikor a saját gyerekük megszületik. Főleg akkor, amikor egy negatív anyakomplexusú nőnek lánya születik. Sokszor a fiúnál a problémák nem jönnek elő, mert pont abból a világból van valami, amihez ő tud kapcsolódni. Azonban egy durván negatív anyakomplexusú nőnél, amikor kislány születik, nem egyszer az egész problematika felrobban. Egyszerűen probléma a kötődés! Amit ő előre sosem gondolt magáról. Egyszerűen mintha nem is tudná, hogy mit kell azzal a pici babával kezdeni. Mint hogyha a kezdetek kezdetétől fogva valami... nem tudom... mintha (nem az, hogy nem az enyém, de) mit csináljunk vele? És akár az első napoktól kezdve hihetetlen erőteljes képek mennek erre a pici kislányra, amik egyrészt a saját feldolgozatlan történetéből fakadnak. Tehát egyrészt úgy látja a kislányt, mint ahogy saját magát: minek jöttél ide; mit bömbölsz itt; mit akarsz? Elkezdni mondani azt, amit az anyukája neki mondott és úgy látni a saját kislányát, ahogy magát is látja már.

Sokszor ténylegesen elemi nehézségek támadnak. Nem tudja szoptatni. Elmegy a teje. Tudná szoptatni, de egyszerűen nem! Nem és nem!

Itt ugye újabb félelmek és szorongások: Te jó ég! Hát akkor rossz anya vagyok! Eddig legalább az életem valamennyire ment, mert elvégeztem az egyetemet. Valamennyire ment, mert, mert, mert... Még a házasság is egész jó volt, mert egy rendes pasi úgy szeretgetett, meg hát kevéssel is beérem. Meg hát teljesítek is érte egy csomót. De ilyenkor: csttty! Kihúzzák a lába alól a talajt.

De nagy dolog az, ha egy ilyen édesanya mely segítséget kérni. Nem bújik bele a szégyenébe vagy a depressziójába, vagy nem fedi el ezt azzal, hogy üti-vágja a saját lányát (bizonyos értelemben természetesen az édesanyján elégtételt véve a saját lányán keresztül).

Sokszor az történik ilyenkor (ez egy klasszikus dinamika), hogy az anyjához, akitől rengeteg sérelme fakad, még újból és újból megy; valahogy egy olthatatlan vággyal, hogy az anyám talán egyszer átölel és azt mondja, hogy... és ahogy ez az olthatatlan vágy ott van, akkor amennyire élete végéig megy azért a két pusziért az anyjához, ugyanilyen erejű képtelenséggel és erővel szembesül, hogy de nehéz megpuszilnom a saját lányomat. Ezért összeteszem mind a két kezem, mikor azt látom, hogy egy ilyen nő mer segítséget kérni. Nagyon nagy dolog az! Nagyon! Nagyon és nagyon!Azért, mert ezt nemcsak a kislányáért teszi. A kislányáért is teszi, de ez azt is jelenti, hogy van bátorsága szembenézni a saját sebeivel. Óriási teljesítmény! Nagyon nagy! (65:40)

Itt most muszáj lesz befejezni. De két-három zárómondatot kell még mondanom, mert nem akarom, hogy így jöjjön el karácsony.

Vételezzünk elő valamit ennek a történetnek a végéről. A gyógyulás útja az, hogy ez a 30-40-50-60-akárhány éves nő egyszer képes kimondani azt (saját magával kapcsolatban), hogy „Most már elhiszem azt, hogy mindennel együtt szerethető vagyok, és hogy gyerekkoromban nem én voltam a hibás. Mégsem én voltam a rossz.” Ez nem azt jelenti, hogy gyorsan valaki másra kell kenni. Nem azt jelenti! Csak azt, hogy „Nem voltam rossz. Bár lehet, hogy sokszor megvertek, de nem voltam rossz. Nem.”

Még egy utolsó mondat (mert akkor ezt már karácsony előtt elkezdhetitek): nagyon fontos megtalálni magatokban azt a pici kis lányt, akit talán sokszor megvertek vagy elhanyagoltak; nem védtek meg, és most már felnőttként azt a bennetek levő kislányt egy picit szeretgetni. Szeretni azt a kislányt! Itt bent! Hmm? Mert nagyon várja! Nagyon!!! Hmm. (68:06)

Tudod, Feri, amíg vártunk rád – merthogy említetted, hogy (igazoltan, de) késtél – azt beszéltük meg így magunk közt, hogy amennyit késel, annyival tovább maradunk. Így, egymás közt. Ha van kedved, akkor tarts velünk. Ha az a vacsora nem annyira sürgős, akkor lehet, hogy néhány percet lehet, hogy van kedved velünk maradni. Én most leteszem ezt a mikrofont. Ha gondolod, akkor foglalj helyet; akár itt a dobogón vagy esetleg valamelyik széken. Arra kérem a gyertyásokat, hogy most itt leoltjuk a villanyt, és gyújtsuk meg a gyertyákat. Valami történni fog. Andrással úgy beszéltük meg, hogy van egy története a Mozdulatlan Mozgatóról, amit elmondana, de most akkor váltsunk, jó? Szóval ne azt... (zene) (69:13)

Esti mesénk következik. (70:13)

Feri atya meséi. A mai mese címe: Az óceán-érzés. (71:31)

Annyira bennem van. Voltam kb. 25 éves. A vágyaimban mindig ott volt, hogy milyen jó az a rettenetesen gazdag embereknek, akiknek van gumicsónakjuk. Nekünk még (mi az?) gumimatracunk sem volt soha, pedig az is egy jó buli. Tehát voltak gazdagok; elérhetetlen, csodás életet élő személyek, akik gumimatraccal rendelkeztek. Elsőéves papnövendék voltam, nyári tábor volt. Valaki autóval hozott ilyen gumicsónakot. Fölfúj(tat)tuk, és – hogy mondjam – feszült várakozással néztem, hogy van-e olyan pillanat, amikor nincs gazdája ennek a gumicsónaknak. Amikor úgy tűnt, hogy éppen senki sem veti rá magát, akkor jöttem én (72:47)

(Zene) (72:59)

24 éves vagyok, beültem a gumicsónakba, eleveztem a bólyáig, ott kikötöttem. S emlékszem erre: egész nap a gumicsónakban ringatóztam. Egész nap! Ment az élet, és én ennél jobbat nem tudtam kitalálni, mint hogy ki vagyok kötve egy bólyához, és ott ringatózzak. Néha jöttek emberek, ki-kiúsztak, beszálltak – akkor adtam nekik helyet – aztán eluntak engem, mert én nem voltam egy jó társaság. Ringatóztam és kész! Ennél többet ők nem tudtak nekem adni. Beszálltak, kiszálltak, odaúsztak, lefröcsköltek, lehülyéztek, learanyosoztak, mittudomén – és visszamentek. Amikor kezdett lemenni a nap, akkor kimentem. Ez (24 évesen) az életem első igazi saját döntésemként és a lehetőségek sajátos összejátszásának eredményeként adódott: egy napot ringatózhatok a Balatonon, kikötve a bólyához! Nekem ez elemi élmény! (74:00)

(Zene) (75:00)

42 éves vagyok. Most is, ha megyek valami bolta: meg szoktam nézni a gumicsónakokat. Legkomolyabban! Ez, ez! Az óceán-érzés! Az óceán-érzés! Az óceán-érzés! (75:21)

(Zene) (75:35)

Neked vettük, Feri – próbáld ki! (76:40)

(Nevetés) (78:10)

Én most regrediálódtam, úgyhogy ne várjatok tőlem semmi épeszűt. Hanem talán akkor megfoghatnánk egymás kezét.

Bocsánat, egy szó erejéig még – bár nehéz beszélni egy ilyen alkalom után – kezemben van egy papír, erről szeretnék még valamit felolvasni. Így szól:

Kedves András!

Ezen utalvány révén is szeretnénk megköszönni áldozatos munkádat, amit kedd esténként és persze azon kívül is lassan egy évtizede végzel azért, hogy Pál Feri értékes beszédei, előadásai visszaidézhetőek legyenek. Feri sokaknak ad reményt, biztatást, bátorítást, amelyre mindenkinek szüksége van a saját élete során. Te pedig rendíthetetlenül helyt állsz, hogy akik nincsenek jelen az adott estén, vagy akik vissza szeretnék ezt még hallgatni, azok is részesüljenek az előadások áldásaiban. Köszönjük!

Az utalvány, amit a kezemben tartok, lehetőséget biztosít nektek, hogy 2009-ben bármelyik napon, bármennyiszer belépjetek a Fővárosi Állat- és Növénykertbe. (79:22)