A nők eredetileg negatív anyakomplexusa: a női személyiségfejlődés

2009.01.13.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Egy gyors ismétlés: a nő eredetileg negatív anyakomplexusáról beszéltünk.

Helmának hívták ezt a nőt. Egy dolgot biztosan tudott magáról:

Szorongok, tehát vagyok.


Segítségre lenne szükségem az élethez, de nem segít senki sem benne. Ezért aztán örökös a boldogtalan, boldogtalan köröknek a futása.

Erről hosszan beszéltünk, úgyhogy nem akarom ragozni. Mindenesetre eljutottunk oda, hogy mit tudna ő tenni magáért?
Anonim Animák 12 pontja – ismétlés

Itt jött az Anonim Animák 12 pontja. Egy gyors ismétlés:
Védje meg magát, mert joga van hozzá.
Ne engedje meg, hogy mások bántsák és kihasználják.
(Ha valaki valóban értékeli magát, nem bántja magát, tudja szeretni magát, akkor aligha engedi meg, hogy ezt más vele megtegye. Akkor engedem meg azt, hogy velem megtegye azt, ami rossz nekem, ha én ezt magammal is simán megteszem. Magamnak is megengedem azt, hogy magamat bántsam, kizsigereljem, kiszipolyozzam, üssem-vágjam és szidalmazzam. Ha ez nekem önmagammal kapcsolatban ismerős, akkor neked is meg fogom engedni.)
Vegye észre, és higgye el, hogy szerethető – és hogy vannak is, aki szeretik. És hogy voltak olyanok, akik szerették. Hogy ez ténykérdés!
(Pont olyan gyorsan mondom, hogy ne tudjátok leírni. Érzékelitek? Rendes csávó vagyok.)
Kérjen bátran segítséget (jó barátnők is vannak a földön). Ilyen létezik.
Legyen önkritikus, ha azt gondolja, hogy most megint elutasítják. Lehet, hogy ez nem is a személyének szól, vagy nem is utasították el – egyszerűen csak valaki más véleményen van, mint ő. Vagy nem ért vele egyet.
Szakadjon ki az örökös harc, szemrehányás világából. Ismerje föl, hogy hol kezdődik az önsajnálat!
Szabaduljon meg a kritikától és elutasítástól (már hogy ő kritizáljon állandóan másokat, és hogy azt gondolja, hogy őt pedig állandóan elutasítják).
Legyen mélyen együttérző lenni a gyerekkori önmagával is. És tudhatja, hogy nem volt rossz. Nem volt hibás; akkor, amikor (és itt egy hosszú regényt lehetne mondani).
Fontosak az érzései és a teste. Test, test, test. Ma semmilyen furcsa jellegű viccet nem fogok elmondani nektek. (Bár most egy eszembe jutott – de nem. Mesélhetnétek ti is néha egyet-egyet. Nem szenyóság? Én itt egyre jobb vicceket mesélek, ti meg nem. Na jól van.)
A túlélési stratégiáit becsülje meg! Ahogyan addig sikerült neki életben maradnia! Az nem pótcselekvés, meg semmi, meg nevetséges, meg ugyan már – nem. Nem. Úgy sikerült életben maradnia. Ez óriási dolog! Olyan, mintha egy hajótörött állandóan becsmérelné a gumicsónakot, amivel sikerült partra érnie. Mert mi az egy rendes hajóhoz képest! Hát ez igaz, de hát ha az meg nem lett volna, akkor hogy tetszik most itt élni?! Gumicsónak, ugye? Jut eszembe!!! Kiderült, képzeljétek el – ez is általatok, persze – hogy ez egy külön világ! Ezt ti tudtátok? Ez nem úgy van, hogy egyszer csak valaki bemegy a boltba és vesz egy gumicsónakot, és akkor lesz egy gumicsónakja. Ezt ti ilyen egyszerűen láttátok eddig? Mert én igen, de... Hát most akkor egy picit tegyük csak le a jegyzeteket!

Csak hogy egy kicsit adjak nektek valamit ebből. A gumicsónakkal együtt valami sokkal nagyobb ajándékot kaptam tőletek! Ez pedig az (óceán érzés – ennyire nem akartam előreszaladni; még csak tíz perce beszélünk)... Ő tengerész. Te nem. Mindjárt elvesztem a fonalat, próbálok visszatérni magamhoz. Tehát a gumicsónakkal együtt egy láthatatlan tagsági igazolvánnyal is megajándékoztatok; már a GUCSÓsok Közösségéhez tartozom! Értitek ezt? GUCSÓ. GUmiCSÓnak. Ez egy külön világ! Tehát nem úgy van, hogy az embernek egyszer csak lett egy 18.7 kg-nyi gumicsónakja. Ezt tudtátok, hogy annyi? Elég brutál azért. Hanem, a Gucsósok Csoportjának a tagjává váltam! Nyáron programjaink vannak, nagyon jó... Tudom nektek ajánlani.

Tehát: a túlélési stratégiáinkat nem becsüljük le! Nagyra értékelünk mindenféle lélekvesztőt, amelyek nem vesztették el a lelkünket, hanem segítettek bennünket, hogy el ne pusztuljunk.
A Természet és annak fölfedezése, ami csak úgy adatik az élettől. Ami csak úgy van és van és van! Van levegő, csak venni kell.
Könnyű ezt mondani, de valahova ide el lehet érkezni: az életének önmagában, önmagától van értelme és jogosultsága. Pont. Van neki. Nincs neki semmi föltétele, hogy tudhassa, hogy „jó, hogy van”. Itt akkor csatlakozunk – mindjárt jön az új anyag. (07:08)

Azt ígértem, hogy jó, most elmondtuk, hogy mit lehet tenni, de nézzük meg ezt egy tágabb összefüggésben. Egy kicsit kiemelve már onnan, hogy pusztán csak egy nőnek az eredetileg negatív anyakomplexusáról (és az abból kivezető utakról) beszéljünk.

Mondjunk néhány szót – még mindig Verena Kast nyomán – a női személyiségfejlődésről! Á, de érdekes! Nekem nagyon! (07:35)
A női személyiségfejlődésről (Verena Kast)

Az első lépés (hogy a nulladik lépésről beszéljünk), hogy a női személyiségfejlődésnek van egy roppant fontos időszaka, a serdülőkor.

A serdülőkornál beszéltünk arról, hogy az a kis... – nem kislány az már: az az ifjú hölgy – visszatér az anyához, el tud távolodni az anyától.

Mert az anya megengedi, hogy közel legyen hozzá; aztán megengedi, hogy elmenjen tőle.

Megy az apához: az apa megengedi, hogy közel legyen; és az apa megengedi, hogy távol legyen.

Be tudja járni ezt az utat, szabad neki közel lenni, elmenni, közel lenni, elmenni; hopp, egyszer csak már akkor az úton van. Még nem történt meg – csak úton van!

Ha a női személyiségfejlődés nem tud beindulni, akkor valójában az anyához való döntő visszalépés... S itt körbenéz, hogy mi is ez a világ? Hogy is van ez itt? Ez sem történik meg.

Az illető persze éli az életét. Húsz éves, negyven éves, hatvan – valójában ez az egész kimarad. (08:46)

Az első pont tehát az, hogy visszahúzódni a kapcsolati énből az „egyedi énbe”. Mondjuk így: az „egyéni énbe”.

Visszahúzódni. Egyáltalán ráeszmélni, hogy jé, hogy vagyok. Áhá! (09:04)

Ó, ez jó! Ez milyen? Szociális érzékenység. Proszociális magatartás. Attit...

(Itt akkor vannak helyek. Ez is egy jó hír. Igen, vannak helyek. Ahá! Aháá! Valamit tudtok az életről! Látjátok, milyen jól képviselik magukat? Szép, szép!)

Egyáltalán, annak a sejtésszerű fölismerése, hogy VAGYOK.

Annyira bennem van:

Egyszer egy kedves ismerősöm férjével való kapcsolata rettenetesen megromlott. Egy klasszikus mintázatot követve házasodott meg. Tudjátok, egy igazi, vérbeli hamupipőke volt. „Én nem vagyok oké, de a fééérjem igeeen!”

És a férje is ugyanezt gondolta – ahogy ez a hamupipőke történetekből ki szokott kerekedni. Tehát a férje is azt gondolta, hogy én oké vagyok, de te, drágám, nem. De teljesen igazad van, mikor azt mondod, hogy „kis hülye vagyok”.

Egyszer csak sírt nálam ez a valaki – nem mondanám kliensnek, mert kedves ismerősöm volt. Sírt, és sírt, és sírt – úgy, mint ahogy egy óvodás gyerek rátalál arra, hogy „dehát én VAGYOK”. És azt mondta: „De hát én is egy emberi lény vagyok!”

Annyira itt van a fülemben! Ahogy egy sok gyerekes anyuka, egy nő, 30 fölött, sírva azt mondja, hogy „de hát én is egy emberi lény vagyok!”... Ú, ú, hát látjátok, ezt nem is felejtettem el (két napja találkoztunk – nem, dehogy is, ez nagyon régen volt). Ahogy kereste azt, hogy „lény”. Értitek – hogy azt még nem mondta, hogy „ember vagyok”.

Emberi lény. Azért ez még... Ugye, érzékelitek? Ha valakinek van a szavakhoz valami érzéke, csak egy pici. Tehát nem azt mondta, hogy ember vagyok...

Emberi lény. Humanoid.

Ez tehát az első pont.
1. Fölismerem magam humanoidként.

(András, olyan érdekes; te hallgatod, hogy jól lehet-e hallani? És jó? Jó. Jól van. Olyan érdekes, hogy ott van ez. Kicsit szorongok ettől úgy néha. Olyan jólesett, hogy a hátam mögött engem ott véd.)



2. Félelem

Rögtön előtör a félelem, hogy „de hát én csak egy kis pszeudo-pötty vagyok!”.

Egy kis üres karika! És hogyha megpróbálnám csak egy picit megkeresni magam, egy kicsit megtalálni, hogy ki is ez a humanoid – hát, lehet, hogy nem találnék ott senkit.

(Emlékeztek? Ez a másik pont. Egy rettenetes szorongás, egy félelem. Hogy, te jó ég, lehet, hogy nincs is ott senki vagy semmi. Vagy lehet, hogy van, de talán teljesen értéktelen. Talán egy semmi.

Megidéztem nektek egy kedves idős hölgyet. Elmúlt hetven éves. Képzeljétek el: hetven éves elmúlt, mikor erre ráébredt! Hetven éves elmúlt!! Ez nem...

Ebben az a gyönyörű, hogy az élete tele van értékekkel. Rengeteg sok jót tett – alva.

Aludt. És most, körülbelül hónapok óta sír. (13:00)

Ezt így, ahogy mondom. Körülbelül kéthetente jön, és mondja, hogy Feri, még mindig sírok. Fölébredek éjszaka és sírok. Sírok. Most annál a (furcsa ez egy hetven éves valakinél) lépésnél jár, hogy „elrontottam az életem”.

„Úgy éltem le az életem, hogy egy senki vagyok.”

Persze nem az, nem az – de itt, ahogy lépünk, lépünk, az élmény az ez. Hogy te jó ég, egy senkiként éltem az életem. De hát most már fölébredt, most már nincs mese!

Tehát itt egy rettenet. Hogy senki, senki voltam eddig.

Itt van az, ahol nagyon gyakran (nők) már az első lépés megtétele után visszakanyarodnak. Ugye? Mert azt mondjuk (az emberi természet nagyon a túlélésre van szaporítva), hogy eddig legalább valahogy éltem! Nem? H't eddig legalább valahogy ment a szekér. Hát ha most ebbe belekezdek, akkor hol lesz a vége? Még az elejét se látom! Ne is kezdjünk bele. Most már ezt a hátralévő 50 évet valahogy, valahogy lenyomom. (14:26)

Olyan kedvesek vagytok, amikor kérdeztek engem. Szoktatok ilyeneket kérdezni:

Mondd, Feri, leszek én valaha boldog? (Igen!!! – Ezt tudom üzenni!)

Végül is, (ha szabad így mondanom), „ezt a rosszat” már ismeritek, nem? Jó.

Igazán megrendítő tud lenni, amikor valaki olyan krízisbe esik, hogy valóban szinte már azt éli át, hogy most már semmilyen fogódzópontja nincs. Mert az Istent is beleértve nem tudja, hogy ő van-e. Hogy van-e az „Isten” szó mögött egyáltalán valaki, de hogy nem lehet belekapaszkodni, az biztos. (15:18)
3. Lehetséges ez?

Mikor fölismerjük ezt a rettenetes valamit, hogy szeretnénk most már valakik lenni, de annyira az út elején vagyunk, hogy azt se tudjuk, hogy ez lehetséges-e. Meg hogy van-e olyan valaki, aki lehetne Valaki? Akkor egyszer csak rájövünk, hogy az egész életünket milyen döbbenetes kiszolgáltatottságban, függésekben, milyen minimális szabadsággal éltük! És hogy a kapcsolataink mennyire kiszolgáltatottá tettek minket, meg a másikat is. Mennyire kiszolgáltatottan voltunk kapcsolatban. Én ezt úgy szoktam mondani:

Szinte csak valami evolúciós kényszer lökött bennünket egymáshoz.

Nagyon sok evolúciós tendencia van – hála Isten; ez lökös bennünket, és akkor emiatt tudunk élni.

De hát, ugye, na! Tudjátok, hogy most már régen-régen úgy beszélünk, hogy azt mondjuk, hogy az evolúciónak része az emberi kultúra. Hogy kultúra és evolúció úgy egészítik ki egymást, hogy az ember olyan lény, hogy nem elég, ha csak a biológiai, ösztönszerű szükségletei alapján éli az életét! Hanem, hogy közben, szabadon egy kultúrát hoz létre. Ami visszahat a saját biológiájára, a szó abszolút értelmében. A saját biokémiájára, fiziológiájára, agyműködésére, hormonháztartására, mindenre!

Ezért, ha bemegyek a könyvesboltba és látok egy könyvet: „Élj az érzelmeid szerint!”.

Úgy elgondolkodtam ezen a címen. Jé, én éljek az érzelmeim szerint? Átgondoltam, hogy milyen érzelmeim voltak máma – hát, érdekes lesz. Tehát, hogy mondjam. Nemsokára jön a rendőrautó értem. Ha én az érzelmeim alapján élnék, hát többet lennék a kaptárban, mint kint. Ugye? Alcímként lehetne...

„Élj az érzelmeid szerint!” – trikófelirat itt. Hátul: „Mássz vissza a fára!”

Hát ez körülbelül ez. (17:47)

Tehát, na, na, na. Azért merem nektek ezt így mondani, mert tudjátok, hogy milyen nagyra értékelem az érzéseket, az érzelmeket – hogy ezeket milyen sokszor mondjuk, hogy „de fontos a test”, meg minden. De hát ha ez így...

(Nem ég a villany. Kapcsoljátok föl, kérlek, ha ez lehetséges volna. Mehr Licht!... Igen! Szép vagyok? Jaj de jó! S akkor mér jövök ide?! Nem tudom, ez...) (18:26)
4. Fölébredés: a függésre való rálátásból eredő fölismerések

Tehát az, hogy állandó függésekben, kötöttségekben; olyan minimális szabadsággal, szinte csak valamilyen kényszerből éltünk, akkor ez két fölismerésig vezet el egy nőt (vagy kettőt).

Az egyik... Milyen könnyen élünk abban a világban, ami (ahogy Verena Kast mondja) egy férfivilág. S nagyon jól meghatároz két klasszikus utat.

Az egyik: legyél jó kislány, hamar házasodj meg, legyél engedelmes feleség, szüld a gyerekeket; anyának kell lenni, mert úgy a normális, tü-dű, dü-dű, dű, dömm. Hol van ő? Ugye, azt nem látjuk.

A másik út a férfivilág személytelen voltát ragadja meg. Főiskola, egyetem, PhD, Dr, Drr, Dörörö, Döröröm, Töm... S a vége ugyanez, ugye? Mikor éltem? Hogy, hogy?

Ugyanez. Akármelyik irányt veszi egy nő...

Bár attól abban a két irányban még rengetek érték van! Ugye, ez oké? Én ezt nem becsmérlem! Ez nagyszerű... ha valaki nem ébred föl, és így végigél egy életet... Óriási dolgokat tett hozzá a közösséghez meg más emberek életéhez. A nehézség ott van, ha már nem tudsz így lenni. Ha jönnek a kérdések, fölébredsz éjszaka. Én nektek beszélek, akik nem tudtok aludni!

(Vagy az én vagyok? Nem, én tudok. Az az egy, amit tudok. Ez annyira megy nekem! Na, ilyen bajom még nem volt. Jaj, de jó is. Hát még most is, hogy iszom a kólát, úgy elalszom, mint a pinty.) (20:21)

Képzeljétek, nem mentem el egy Rorate misére. Most Adventben! Képzeljétek el.

Tudom, nektek ez egy könnyebb történet, hogy kihagytok egy Rorate misét. Mert, á, inkább alszom... Na de értitek. Kicsit húzós nap volt. Az volt a baj, hogy ki se aludtam magam. Ez volt az egészben a legszerencsétlenebb.

Kezdett egy picit világosodni – akkor úgy fölébredtem. Érdekes, úgy sötétben szoktam elindulni a templomban. Most van ez a kis világos. (Akkor éppen háromnegyed órája mondtam volna a misét.)

Jó... Na, ez egy nagyon jóérzés ám, amikor átjár. Tudod, ezt nevezik hitetlenségnek. Tehát ránézek (az órára): na, ezt nem hiszem el. (21:22)

Na, ez nagyon durva. Nem meséltem nektek erről? Hát ez... úgyhogy gyorsan kaptam a telefont, és odatelefonáltam a sekrestyébe, hogy mehetnek haza nyugodtan. Vagy dolgozzanak vagy csináljanak valamit, mert én már most oda biztos nem érek. És így is lett. (21:45)

Úgyhogy ebből az a tanulság, hogy legalább a papnak érdemes a Roráte misére elmennie. Hát ti...

És tudjátok, mi történt? Milyen az emberi lélek... ezt csak elmondom. Nem tudom, hogy szép-e, de nekem nagyon érdekes. Tulajdonképpen rémálmom volt, és arra ébredtem föl. Ugyanis azt álmodtam álmomban, hogy misézek! Képzeljétek el!

Valószínű az lehetett, hogy olyan rettenetesen fáradt voltam, hogy valahogy kinyomtam (az órát), lezúztam, kidobtam, ráugrottam – nem tudom mi, és aludtam tovább. Semmire sem emlékszem. De arra emlékszem, hogy azt álmodtam, hogy misézek. Jöttem le a sekrestyébe, és olyan meglepő módon ott volt egy szemináriumi elöljáró (aki most elöljáró – egyébként hát nincsen vele kapcsolatom). S nagyon hitetlenkedve ott a sekrestyében vettük le a papi cuccot, kérdezem tőle álmomban, hogy „de hogyhogy te itt vagy?”. S akkor azt mondja: Tudod, jöttem ellenőrizni téged. (22:51)

S ahogy ez az elöljáró jött engem ellenőrizni, ez úgy ilyen... úgy fölébredtem. Hú, de jó világos van – milyen hülyeséget álmodtam. S akkor azt mondtam: Bárcsak így lett volna! Milyen szimbolikus ugye az álom nyelve? Ugye, a felettes én még itt is működik! Zargatta az ösztön-ént. Vagy mit.

Jó, megyünk tovább. (23:25)

Ráébredünk akkor erre a két valamire. Fölébredünk. Jön az ötös pont:
5. Felismerjük: tudattalanul választottunk

5. Rájövünk arra, hogy tulajdonképpen a teljességgel földolgozatlan apatörténetünket, komplexusunkat, mindent egyszerűen rátettük a pasira. Úgy. Rányomtuk az egészet, és akkor az alapján teljességgeltudattalanul választottunk valakit, akivel fölébredés nélkül lehet továbbélni az életet. (24:00)

Ez az alap-mozgatórugó. Találni olyan valakit, akivel szinte zökkenőmentesen lehet folytatni azt, ahogyan én azt megszoktam azt, ahogy az élet van. De ez általában egy komplexusos látásmód (ahogyan szerintem az élet van), nem a valóság. Ezért tehát a komplexusomhoz választok pasit, akivel fölébredés nélkül lehet tovább csinálni mindent.

Ez tehát azt jelenti, hogy, látjátok, nincs visszatérés még az anyához, visszatérés a férfihez, vissza az egészhez – ez még egy komplexuson belüli valami.

Mikor erre ráébred valaki, akkor azt látja: Te jó ég! Hát itt éltem ezzel a férfivel, de hát tulajdonképpen az apatörténetemet csinálom vele tovább. Persze megpróbálom kiegészíteni, hogy azért legyen pasi is, meg minden... Hol jönnek a nehézségek? Mondok egy klasszikus férfi-nő történetet. (25:00)

Természetesen ezt az egész tudattalan apakomplexus-vezérelt életutat viszi az illető. Viszi, viszi, viszi, viszi. Mi következik ebből?

Az, hogy a felszín alatt ő még mindig az a kislány, aki sosem nőtt föl.

Nem nőtt még föl, még az a kislány. Választ hozzá egy pasit, aki pedig inkább apa. Ő adott esetben persze tud anya is lenni. De ez ebből a szempontból teljesen mindegy. A személyiségfejlődés szempontjából kislány. Kislány, kislány, kislány. Önreflexió még nincsen. Kislány, kislány, kislány. Apa, apa, apa.

Ez a dinamika megy. Dühös vagyok, mert nem olyan gondoskodó, nem olyan jó, nincs eleget itthon. (25:49)

Valójában nem férfi-nő történet van, hanem az a régi apatörténet van, csak egy másik emberrel csinálom, élem tovább. Mi szokta a pánikszerű fölébredést hozni?

Az, hogy a nő közben (úgy, mint minden gyereknek az izomzata) magától is növekszik. Ó, igen. Ezt onnan tudom, hogy egyszer kérdeztem az edzőmet.

Évről évre vezettünk grafikont, hogy hogyan fejlődök. Edzésnaplót kellett vezetni tízévesen! Hát ezt az abszurdumot! Sose bírtam megtenni. Mindig így firkáltam... szörnyű volt. Képtelen vagyok írni. Kérdeztem az edzőmet (magam kihúzva, mert fejlődtem valamennyit, minden évben, mégiscsak), hogy mit szólsz? Ez egy jó fejlődés? Nyolc centivel ugrok nagyobbat, mint tavaly.

S erre azt mondta: Hát, tudod, ez edzés nélkül is körülbelül ennyi lenne. (Ááááá) (27:00)

Hát mégiscsak húsz centivel lettem magasabb egy év alatt – keresztmetszetek nőnek. S minden.

Tehát sokszor ez a nő nem akar fölébredni. Azt se tudja, hogy alszik. Hanem egyszerűen csak úgy növekszik ott bent. Növekszik és növekszik – maga sem tudja, hogy ez van. De ez van! S akkor egyszer csak (mert a pasi sokkal inkább apa; apa, apa; gyerekeim apja) kezd egyre inkább magára ébredni. Azt mondja: Hát nincsen mellettem pasi! Apa van, pasi nincs. Elkezdi érdekelni, hogy de tulajdonképpen nem volna jobb nekem egy másik pasi? Egy valaki, egy kicsit olyan... hmmmmhmm...

S akkor ennek kapcsán kezdi magában fölismerni, hogy jé, hát én most már nem az a nő vagyok! Meg egyáltalán, kezdi magában fölismerni a nőt. Mert addig mit ismert föl? (28:00)

Hát a kislányt! A kislányt, aki megházasodik gyorsan, rendes...

Kezdi fölismerni, hogy jé! Nő vagyok! S nemcsak ezt, hogy milyen... hanem, hogy mi minden van még bennem?! Jé, ilyen nő is vagyok, meg olyan is? Erre is vágyom, meg arra is?! Hú, ez énbennem van? Ez énvelem van?

Ezt úgy fejezi ki, hogy: Ez velem történik?

Ugye, ez a mondat milyen sokatmondó? „Ez velem történik?” – hát amíg a kislány csak les, hogy jé, milyen ez az élet, ahol nők élnek meg férfiak?

Jé! S ahogy kezd magára ébredni, hát persze, hogy hová fut ki a folyamat? Hát egyszer csak lesz egy olyan pasi, aki már most neki pasibb pasi, mint a férje. (28:46)

Mert azóta eltelt 10-15 év, és ő már nem az a nő. Sőt, ugye a radikális különbség az, hogy egyáltalán most NŐ. Hát akkor, naná, hogy!

S akkor közben együtt élek az „apámmal”. Ugye, erről már volt szó? Tehát a nő nem kíván fölébredni, de valahogy az élet megy, megy, megy; és egyszer csak erre ébred. Hogy a nemjóját, ez hogy van?

(Erről még... annyi mindent szeretnék mondani! Úúú, van is rá idő. Na, azt hittem, már előrébb járunk. Már annyi mindent mondtam, és még csak fél óra?! Ez hogy lehet? Tényleg, úgy érzem, hogy már annyit dolgoztam. Ó. Jó.) (29:40)

Tehát ez azt jelenti, hogy a nő először úgy érzi, hogy a férfi nem eléggé partnere. Ez egy klasszikus fájdalom.

Nem eléggé társam.

Nem eléggé partnerem.

Nem eléggé barátom. (Jaj, de szép is lenne, ha ez is eszébe jutna.)

Nem, nincs eléggé VELEM. Nincs eléggé mellettem. A következő lépés tudjátok mi lenne (mintha pisilnem kéne) – az, hogy rájön, hogy tulajdonképpen ő sem partnere a férfinek. Talán sosem volt. Talán úgy igazán, mélyen, talán úgy igazán mélyen sosem volt társa és partnere; barátja sosem volt. De nagyon sok nő pont idáig jut:

Ez a pasi nem eléggé társam! Eez a pasi nem eléggé … Eee...

És nem jut el a következő lépésig: és énvelem mi van? Voltam én társa?!

Ó, nem – hanem ráébred arra, hogy eddig betöltötte szerepét.

Betöltötte a szerepét, de nem töltötte be az életét. Nem töltötte ki az életét. Csak egy szerepet töltött be. Adott esetben nagyon következetesen, rendesen, becsületesen – gyerekeket nevelt. Szóval, attól még rengeteg az érték – csak ebből a szempontból nagy kérdőjel. (31:13)

Jó. Na most a következő, hogy akkor elkezdi föltenni magának a kérdést, hogy:

De akkor tulajdonképpen most ki is vagyok? (De itt a NŐre kérdez rá; ugye? A női önazonosságról beszélünk.) Ki is vagyok? Milyen nő is vagyok én? Most milyen...? Mit akarok én egyáltalán? Milyen nő akarok lenni? Fölveszem a bundát, vagy miniszoknyát, vagy ú, azt a dögös harisnyát? (Te jó ég, sose vettem magamnak combfixet!) (31:48)

Van egy kedves ismerősöm... (32:00)

Tényleg róla jutott eszembe. Egy nagyszerű, nagyszerű valaki! Hogy is mondjam? Most nagyon kedvesen akarom ezt mondani... Hát olyan kislányos bugyikat hord.

De hát látom! (32:31)

Nemcsak farmernadrág van. Ugye eljön a nyár... ilyen könnyedebb izék. Hát látszik az alakja, nem? Hát persze, hogy látszik. Hát naná, hogy látszik. Látszik az alakja. Nézem. Már évek óta nézem. És azért stírölöm (jó, az egyik részét nem mondjuk, de), tudjátok...

Az benne a jó... Ne is mondjunk kislánybugyit, hanem mondjunk nagymamabugyit. Jó széles mindenhol.

Azt várom... Nagyon érdeklődve figyelem az ő személyiségfejlődését – tényleg így van – de a bugyin tesztelem. Bárhonnan el lehet indulni. És azt... De tudjátok, hát szoktam vele időnként találkozni. Több éve szorítom magamban vissza azt a mondatot, hogy:

Tudod, én azt várom, amikor életedben először egy dögös bugyit fogsz fölvenni, és ez látszik is!

Mert az, hogy a férjemnek fölveszem... Há-dö-dö-dö. Nem. Hanem, hogy kiállsz egy dögös bugyival! Na ez! Ez! Erre várok évek óta. Akkor tudom, hogy na, megtörtént valami! Te, jó, jó! De nem. Még most nyáron is.

Pedig én annyira szeretném. Őszinte szívből... (34:26)

30-40-50-akárhány évesen, amikor azt az első dögös bugyit megveszi. És akkor utána aztán, értitek! Tehát a bugyi után meg jönnek a combfix meg minden. Van itt annyi minden szépség! Én nagyon... (34:53)

Eszembe jutott egy másik – de mindegy, ugyanazt ragozom csak. Nők, előre! Vannak nagyon szép bugyik.

Azt mondja: elkezdi vizslatni, hogy tulajdonképpen milyen nő vagyok? Milyen nő is van még bennem? Miféle nők vannak bennem? Hogy is van? Mit is? Ti-di-di-di-di-di...

Ez nemcsak a szexről szól! Rengeteg mindenről! Mint egy színes, színes, színes gyönyörű kép. S akkor ráébred arra, hogy te jó ég! Azok a nőképek, amelyekkel ő eddig úgy valamennyire azonosult, hát ezekférfiaknak a nőképei! Ó! Hát azt se tudom, hogy én milyen nő vagyok?! Hanem hát próbáltam ilyen nő lenni meg olyan nő – de hát ezek férfiaknak a nőképei... Óúúha. Hát azt se tudom, hogy én milyen nő vagyok! Vagy hogy milyen szeretnék lenni?! Rettenetes csalódás. Ááhh!

A kreatív rohan a fodrászhoz. Az mindig... A nőknek ez annyira jó! Hát ezzel ^ én mit csináljak?

Tehát ha én rájövök valamire, akkor mit csináljak? Legfeljebb kopaszra vágathatom. De egy nő meg... ilyen haj, olyan haj! Fantasztikus! Tehát ott is le lehet azért követni a személyiségfejlődést. (36:17)

Szóval rájön, hogy ezek a nőképek amikről azt gondolta, hogy ezek az ő önmagáról alkotott nőképei – dehogy a saját képei! Férfiaknak a képei.

Serdülőlányokat szoktunk látni (...igen). Úgy öltözködnek, mint mindenféle ilyen hülye magazinokban... Annyira édesek tudnak lenni. Látszik, hogy gőze sincs, hogy ki!

Ugye, 16 évesen... Múltkor láttam egy ilyen lányt. Úgy nézett ki, mint egy amerikai hülye filmben, kockás valamilyen miniszoknyája volt, valami harisnya – ismeritek ezt a dizájnt, ugye? Egy ilyen szende szűzkurva... De mindez 16 évesben. S az egész olyan volt, hogy... de ki van a ruhában?! Hát ott csak a ruha jött-ment. (37:19)

Így is mondhatjuk tehát, hogy 40-50 évesen elkezdjük feszegetni, hogy: De ki van a ruhában?! S akkor milyen ruhát is vennék én? És az hogy...? (37:31)

Itt aztán egy újabb csalódás ér (ez egy olyan jó alkalom, ugye – most mondom szépen), hogy rájövök, hogy milyen képek élnek még bennem, és aztán arra is rájövök, hogy sosem tudok teljesen független lenni a pasiknak a nőképétől. De hogy talán nem is kell!

Hogy talán rátalálok a saját képeimre, de ha szeretek egy férfit, akkor szerethetem azt a képet ami őbenne él. Mit tudom én! Ezeket a képeket lehet szépen ötvözni.

Ugye, az is egy zsákutca, hogy én most én egy ilyen nő vagyok, és minden pasi dögöljön meg! Hát... nem tudom, hogy akkor boldog lesz-e ő.

Tehát: tud kompromisszumot kötni; belső képek, külső képek... Tud. (38:25)
Elérkezés az anyához

Kubista módon (azt nem tudom). Tehát ez az a pont, ahol végre elérkezik az anyához. Ez elvileg 15-16 évesen történhetne meg, ha az előtte lévő dolgok jól működtek. De itt 40 évesen történik (vagy 60, vagy a kedves ismerősömnél 70 fölött). Hogy úgy egyáltalán odamegy: hogy is vagyok én az anyámmal?! Hogy is vagyok én vele?

Önismereti csoportokban tud egészen megdöbbentő lenni, hogy a nők állandóan férfitémákat hoznak. Férfi téma, apa téma. Ó, amikor hogy nő: először előveszi az anya témáját. Áhá! Nagy lépés! (39:22)

Vagy, amikor egy férfi előveszi az apa témáját! Az is nagy lépés! (39:32)

S akkor megengedi magának azt, hogy belássa azt, hogy egy csomó mindent igyekezett a férjére hárítani. Leverni rajta!

Mondjuk bizonytalan volt ebben az átvett szerepben, amit igyekezett betölteni – anélkül, hogy tudta volna, hogy ki. És ezt a bizonytalanságot úgy kommunikálta a férje felé:

Nem segítesz nekem eleget! Nem vagy otthon eleget! Magamra hagytál teljesen. Nem is szeretsz engem igazán!

A gyerekek felé úgy mondja, hogy: azért, mert annyira rosszak vagytok! Veletek nem lehet bírni. Tönkreteszitek az anyátokat!

Ebben egyetlen fölismerés cseng vissza: És én ki vagyok vagy mi vagyok, vagy miért fáradtam most bele?! (40:25)

Ó. És akkor... lépések!

Ha ez serdülőkorban történik, akkor egy serdülő könnyen meg tudja azt tenni, hogy azt mondja: na, én mindent akkor úgy csinálok, ahogy az anyám nem. Az anyám eltolta az életét – anyám béna... (jelzők jöhetnek). Na, én akkor nem...

Há, há! Ez lélektani szempontból, tudjátok, sokszor nem más, mint hogy azonosul az anyukájának az árnyékával! Azzal, amit az anyukája nem élt meg soha. Szó sincs valami óriási, eredeti fejlődésre való lépésről.

Ó, az anyám mindig óvott attól, hogy... Na, akkor majd én megcsinálom!

Ó, az anyám szerint azok a nők mind ilyenek... Na, akkor majd én olyan leszek!

Anyám semmibe vette azt, ha … Na, majd én megmutatom neki!

Jó. Tehát azonosul az anyukájának az árnyékával. Hát akkor még mindig ott köröz az anyukája körül.

Mindent másképpen akar csinálni! Ugye, ez a serdülő... Hát hihetetlen. Persze, hát szegény szenved nagyon, mert serdülőnek nem könnyű lenni. Tudjuk saját tapasztalatból. És akkor... azt mondja, hogy:

Az biztos, hogy neked, Anya, nincs igazad! Az tuti. Mekkora marhaság!

Ugye, iszonyat kritikával... az Anyám, óóó...

És mit gondol magáról? Azt, hogy van saját véleménye. Valójában nincs saját véleménye, csak azt tudja mondani, hogy amit az anyja csinál, az rossz. (42:16)

És erről azt gondolja, hogy ez saját vélemény. Ha igazán megkérdeznénk, hogy mondd csak, hihetetlen biztonságérzettel mondod, hogy az anyád marhaságot mond, hülyeségeket csinál, elrontotta az életét (meg a tiédet), akkor elmondanád, hogy mi a te ars poeticád? Úgy röviden, tömören.

Mim? (42:38)

Hát körülbelül ennyi. Vagy olyan közhelyek jönnek, hogy hát az valami fergeteg. Én ezért... ugye, serdülőket tanítok hittanra. Nekem az egyik legnehezebb ebben az időszakban, hogy olyan döbbenetesen közhelyes egy serdülő... annyira végtelenül, szinte semmi eredeti gondolata nincs, hogy engem hihetetlenül fáraszt. De nagyon tud vele azonosulni! Ettől meg aztán már át se lehet törni őt.

Iszonyat fellengzősen tud mondani egy olyan banális közhelyet, ami éppen igaz is lehet – de ő még nincs mögötte. (43:26)

Tehát attól, hogy azt mondom, hogy az anyám hülye (a Mária Rádió számára: hogy az édesanyám talán nem lát mindent igazán jól), ebből még nem következik az, hogy én viszont már rátaláltam a bölcsek kövére. Dehogyis! (43:46)

Hogy szokott ez a történet fölébredés nélkül folytatódni?

(Ú, annyi mindent akarok mondani, és csak beszélek... De tényleg. Mondok azért valamit? Van ennek veleje? So-so... Negatív apakomplexus? Tényleg, valahogy... Hol tartok? Elmerültem magamban, a tudattalanban...)

Hogy szokott ébredés nélkül a történet folytatódni? Úgy, hogy húsz év múlva, ez a nő olyan csodálkozva a barátnői társaságában azt mondja: Milyen érdekes, hogy hogy szidtam én az anyámat! És nézd meg, most én is pont úgy csinálom, mint ő. Ha úgy megakadok, és nem is tudom, hogy hogy kell csinálni... Vagy: hogy mondtam én azt, hogy én az sose fogom mondani a gyerekemnek? Na, most jött ki belőlem. Ugye? Itt nincs valódi fölébredés még! Csak egy rácsodálkozás, hogy ú, te jó ég! Amiről azt gondoltam, hogy nekem már régen van saját véleményem, és a mögött van valaki (akinek van véleménye)... hát dehogyis.

(Elég borúsnak tűnik, amit mondok, nem? Tehát, mintha itt mindenkit le-annyiznék. Tehát, hogy nem is vagytok – nem tudom, hogy mi ez itt. Verena Kast a hibás!) (45:22)

Ha ez serdülőkorban történik, példaképeket keres. (Másokat, mint az anyjáé.) Kiket lehetne követni? Kik hitelesítenének valamilyen hiteles életet?

Barátnőzik. (Nagyon jó. Ezekről nem beszélek, mert unos-untalan rágtuk.)

Aztán elindul egy valódi közelítés az anyához. Még csak most! Egy valódi közelítés.

Ez mit jelent? Azt, hogy visszamegy az anyukájához (ha még él), és úgy összeveszik vele, mint régen soha.

(Ezt nem úgy kell elképzelni, hogy „akkor visszamegy az anyukájához, és egymást keblükre ölelik” – hát dehogyis!) Tehát, mikor egyedül van a szobájában ez a 30-40-50-60 éves nő, úgy kezd egy picit megbékélni. Azért az anyámtól mégiscsak sokat kaptam. Ú, tényleg nem volt könnyű az élete... De persze azért a sérelmeit is rágja.

S akkor: Na, talán beszélek vele valamiről. S két mondat után már üvöltöznek. Ó, akkor itt egy valódi kapcsolat bontakozik ki. Tényleg! A legkomolyabban! Ez egy fontos lépés! (46:35)

Tehát úgy tud még most közelíteni, hogy valójában még nem talált magára. Rettenetes, jönnek az indulatok – olyasmit is megenged magának, amit még gyerekként (meg adott esetben serdülőként) soha. S akkor itt is vissza lehet fordulni: Te jó ég, most rosszabb ember lettem?! Hát ez volna a személyiségfejlődés? Hát eddig legalább valami tisztelet volt bennem az anyám iránt. Most meg olyanokat csapdosok a fejéhez, hogy na... (47:04)

Igen ám, de ahogy ez történik, tényleg már most nem hagyja hidegen, hogy amikor az anyjának azt mondja, hogy... meg üvölt vele, miközben az anyja már 70-80 éves, és hogy hát azért az anyjára ez hogyan hat. Egyszer csak megjelenik egy valódi együttérzés. Valódi!

De úgy, hogy kezd már ő is lenni. És ez a „kezd valaki lenni”, ez kezd együtt érezni azzal a másikkal. (47:30)

Ahá! Rengetek ambivalens érzés jelenik meg. És akkor egyszer csak kezdi észrevenni azt, hogy az anyukájának az élete hogyan van őbenne? Hogy hogyan folytat ő sok mindent – de most már nem ezzel a keserű, csalódott valamivel... Őőőő, azt gondoltam, én sose teszem meg a gyerekemmel, aztán most tessék...

Hanem itt most valami pozitív tartalom jön elő. Hogy: Ó, én valami örökséget, valami szépet viszek tovább, és ez valahogy bennem tovább él, és... itt kezd valami valódi kialakulni. Nemcsak a személyiség alakul ki, hanem egy valódi kapcsolat is kezd kialakulni.

S itt jön talán a legnehezebb lépés.

Fölismeri azt, hogy mi az, amiben sosem lesz olyan, mint az anyukája (pedig talán szeretett volna); mi az, amiben gyöngébb lesz egész életében.

Fölismeri azt is, hogy mi az, amiben más lesz, mint az anyukája.

A legfájdalmasabb pedig talán az, amikor azt ismeri föl, hogy bizonyos dolgokra (ami pedig ő) az anyja sosem fog áldást adni. Ez nagyon fájdalmas.

Hogy az anyja azt az életutat, azt a döntését, azt a kapcsolatát … sosem fogja igenelni. Talán úgy hal meg majd az anyám, hogy az áldását, az anyai áldását sosem kapom meg.

Nagyon fájdalmas lehet ezzel szembenézni!

S mikor ez a nő azt tudja mondani: Már el tudom fogadni az anyukámat, tudom őt szeretni. De közben ez már nem azt jelenti, hogy elárulom magam és visszamegyek a kutyaólba pincsikutyaként. Magamat is tudom értékelni. Realitásban vagyok – látom az összefüggéseket, a folyamatot, és tudok élni anyai áldás nélkül. (49:32)

Amikor egy nő megtanul részlegesen vagy „teljeslegesen” anyai áldás nélkül áldott életet élni. Na, ott valaki megszületett! Ott van egy valaki már.

Mert az élet néha nem adja ezt meg.

Ezt nem tudom hogy mondani nektek. Vannak olyan anyák, akik nem adják az áldásukat. Valamilyen oknál fogva.

Woody Allenről szeretnék beszélni. Ez talán egy kicsit könnyít a sorsunkon. (50:15)

Most milyen díjakat osztottak ki? Golden Globe? Ezt mondjátok... Hát biztos igazatok van. Kiosztották, és úgy hallom, hogy Woody Allen megint nyert a „Vicki Cristina Barcelona” című filmjéért. Erről a filmről szeretnék egy picit beszélni.

Két nő története. Nézzétek meg, adják még. Mozi. Láttátok? Jó.

Elnézést, hogy most tönkreteszek egy filmet – ti meg akarjátok nézni, hogy milyen szép; én meg most analizálom. Ez brutál. Tessék? Három nő? Ja, ja, így van! (Hmmm! Érdekessss. Én csak a fiatalokat néztem, bocs. Én csak Vikiig meg Cristináig jutottam, de igazad van: van ott más nő is. Akkor négy. Há-há-há!! Ugye? Most értettem meg, hogy ki nálad a harmadik. Ugye, jól elvagyunk.)

Kezdő jelenet: szállnak le a repülővel és mennek a repülőtéren, a két nő egymás mellett. Vicki és Cristina. Vickiről azt mondja a narrátor: Vicki az a nő, aki pontosan tudja, hogy mit nem akar, de gőze sincs arról, hogy mi az, amit akar. Megvan? Pont erről beszéltünk. Megvan? Pont ugyanerről beszéltünk. Az anyámnak biztos, hogy nincs igaza – de hogy tulajdonképpen hogy akarok élni, arról fogalmam sincs. Ki vagyok? Nem tudom.

A másik nő (Cristina) azt mondja. Eljövök ide; itt is dolgozom a diplomamunkámon. A katalán művészet a témám. Szépen megírom. És utána pedig az Egyesült Államokban vár az én férjem, aki egy nagyszerű valaki. Aki jó sok pénzt keres, aki egy nagyszerű előrejutás. Lesznek gyerekeink, már megnéztük a házat...

Erről is volt szó! Totál fölébredés nélkül – a kívülről hitelesített, vezérelt életút.

Ez a két nő huszonvalahány évesen megérkezik Barcelonába. (53:02)

Most el nem mondom a filmet. Csak akarom nektek mondani, hogy milyen zseniálisan mutatja meg a rendező azt, hogy ez a két fázisban levő nő (jellemfejlődés nincs – ezt már most elárulom). Ugye, a filmeknél van ilyen, hogy jellemfejlődés. A szereplők jellemfejlődéséről nem sok pozitívat mondhatunk (olyan Woody Allenesen, tudjátok; úgy beáll a gyomorba). Mifelőlünk nézve személyiségfejlődés nincs. Az a nő, aki úgy jött, hogy hát azt tudom, hogy hogy nem akarok élni, egy teljes kétségbeesésben van, mikor úgy rájön, hogy na így se, ahogy most Barcelonában éltem eddig. De hogy hogy, arról még mindig fogalmam sincs.

Cristina pedig (fordítva? – Viki a barna hajú? – Így van. De azért értettétek, amit mondtam, ugye?) A másik hölgy pedig, aki egy társadalomvezérelt, ébredés nélküli élet (gyors házasság, gyerekek, stb.) valójában megy haza a férjével, és mind a ketten boldogtalanok. Ettől nyerte el a Golden Globe díjat Woody Allen. Tehát sikerült másfél órán keresztül bemutatni azt, hogy egy nő hogy tud kétféleképp is boldogtalan lenni. És hogy „az élet már csak ilyen”. Hát, nagy túróst!

De mindenesetre azért érdemes megnézni, hogy mi van akkor, ha ez így megy a végtelenségig – az „unhappyend”-ig. Van ilyen? Woody Allennél van. Igen Tudjátok, ő többször nyert Oscar díjat, de sose vette át. Ilyen ürge. Mondta, hogy nem ér rá. Azt hiszem, ő az egyetlen, aki az összes Oscar díját nem vette át. Ezért érdekes. (55:24)
A személyiségfejlődés lehetőségei

Nézzük akkor, hogy most mit is jelentene a személyiségfejlődés? El akarok kezdeni mélyre ereszkedni. Khrrr-kgrrr!

Akkor ezt így mondhatnánk, hogy az illető igent mond arra, hogy végül is meg akarja magát találni. „Meg akarom önmagamat lelni.”

Mi ebben a nehéz? Az, hogy amikor valaki dönt, hogy meg akarja önmagát találni, mindig veszteségekkel kell szembenéznie.

El kell ereszteni mindazt, ahogyan gondolta magát, a férjét, az anyaságát, a világhoz való viszonyát, a mindent – rengeteg veszteség! Az önmagáról alkotott kép veszteség, veszteség, veszteség. Nem kerülhető ki. Sok sírás és szomorúság. Nem kerülhető ki. (56:22)

Tehát az énvesztés az elkerülhetetlen, ha valaki erre az útra lép. Mi az, ami azonban ehhez kell?

Hát az, hogy amikor éppen énvesztésben van, akkor is maradjon ott valaki! Különben sosem meri elveszteni azt a valakit, akiről azt mondja, hogy „én”. Ebben az a nehéz, hogy ha nagyon-nagyon megsérültünk, akkor évtizedeket tölthetünk azzal, hogy az énünket gyógyítgatjuk. Tehát akkor addig-addig kell erősítgetni, hogy egyáltalán alkalmasak legyünk arra, hogy aztán elveszítsük. Ebben ez a nehéz. Ez rettenetesen nehéz tud lenni. Nagyon. Ilyenkor tud az lenni, hogy ahhoz, hogy az énünket valahogy megerősítsük, elkezdünk még bűnöket is elkövetni. Ugye, mert ez is kell nekem, az is kell nekem, most már akkor elég a rabságból meg a kényszerekből. Meg hogy már akkor... ezen újabb nehézségek támadnak. Ha nagyon-nagyon gyönge az én, akkor nagyon nehéz a személyiségfejlődésnek ezt a klasszikus, lépésről lépésre való útját járni. Akkor száz év terápia. Ahhoz, hogy egyáltalán oda eljussak, hogy most már merjem elveszteni az énemet. Tehát, hogy pl. önátadó nő tudjak lenni. (57:45)

Hát egy nő, mondjuk a szexualitásban hogyan tud kiteljesedni (többek között)? Ha képes egy valódi önátadásra! Egy valódi elengedésre, egy valódi, valódi, valódi!

A női orgazmussal együtt járhat valódi eszméletvesztés! (Jaj. Eddig nem tudtátok. Most aztán... harminc nőt küldtem padlóra. Két év, míg visszajutsz oda, ahol most tartottál.)

Ebben ez a nehéz. Ez egy olyan szemétség! Nem? Egy olyan rohadékság! Hogy éppen arra lenne szüksége, hogy képes legyen az énjét elengedni, elveszteni, hogy aztán magára találjon. De ahhoz kéne valaki, aki marad, mikor éppen énvesztésben van – de ő oda még nem jutott el, hogy van valaki, aki marad, mert ez az énen keresztül történik; annak a megerősödésén keresztül... Ú, ú. Na ez az, amire sok időnk nincsen.

Egy pont után érdemes belátni, hogy ha az életnek csak ezt a lépésről lépésre való személyiségfejlődés útját járjuk, akkor kifutunk az időből. Mindenki!

És itt jön be a spiritualitás!

A spiritualitás ugyanis valódi segítségünkre siet. Hogy ugrásszerűen is tudjunk fejlődni. Mert különben a lépésről lépésre való fejlődés sosem vezet el bennünket oda, ahová igazán szeretnénk. Hadd mondjak egy számomra megrázó tapasztalatot. (Még mindig van 15 perc.)

Van egy pszichotikus valaki, aki már nagyon sok éve jár hozzám. Alkalomról alkalomra. Egész életében gyógyszereket kell szednie. Éveket töltött pszichiátriai osztályokon. Nem az, hogy bekerült – éveket! Volt, hogy másfél évet élt egy pszichiátriai osztályon. Elektrosokktól kezdve amit akartok. Nagyon-nagyon-nagyon. Olyan labilis még mindig, és olyan hihetetlenül a határán van annak, hogy pszichózisba hulljon vagy hogy fönn tudja magát tartani... Ú, ú. Hogy, képzeljétek el, mit talált ki magának? (Lehet, hogy egyszer erről beszéltem nektek.) Kis képeket hord magánál, amikről azt mondja, hogy ez vagyok én. (Meséltem nektek róla?) Ez vagyok én! Van 4-5 ilyen képe. És azt mondja: ez vagyok én, és ez vagyok én, és ez vagyok én. Nem saját képeket, hanem szimbólumokat hoz. Tehát, hogy én ilyen is vagyok, meg olyan is, meg amolyan is. (60:53)

Tehát, hogy: tengerész vagyok, fölfedező vagyok – ilyen képeket hoz. Szarvas vagyok! Ez gyönyörű szép. Gyönyörű, mikor valaki az „állat-önmagára” rátalál. Már nem arra... értitek. Nem egy állatra talál önmagában, hanem az „állat-önmagára” talál. Ezeket hozza, és ezzel tudja magát egyáltalán az énben tartani. Hogy egyáltalán ő.

Az illető azonban mit tett? Volt egy idő, amikor minden nap eljött a misére. (Lehet, hogy akkor ezt már végigmondtam. De muszáj. Nem mondtam végig?)

Minden nap eljött a misére kb. másfél éven keresztül. Utána hetente kért tőlem időt. Az összes beszédemet leírta. Persze a maga szűrőjén átitatva. Mindig átadta nekem, hogy olvassam át, hogy így van-e. S akkor én mindig mondtam, igen, ez így van – vagy ez nem.

Ez így ment másfél éven keresztül. Egyszer csak elkezdett nem jönni a misére. (62:06)

Hát persze, izgultam. Két hét múlva egyszer megjelent. Oda se jött hozzám, megint elment. Egyszer jött, hogy kér egy időpontot. Leültünk, és a következőt mondja:

„Feri, tudod, én másfél éven keresztül jöttem, de egy nagyon kritikus ponthoz értem el. Ez pedig az, hogy már kezdtem magamat teljesen elveszteni. Mert annyira rád hangolódtam. Te nagyon segítettél nekem, hogy én életben maradjak, de az a picike kis én is már kezdett teljesen sehol sem lenni, ezért rájöttem, hogy nem szabad többet hozzád jönnöm. Ezért van az, hogy hetek-hónapok óta nem jöttem, csak egy-egy misére, és befejeztem a beszédeid leírását. Nem engedhetem ezt meg magamnak!

Rájöttem, hogy most már másfél év nekem elég volt ahhoz, hogy Isten itt is van. Nekem már nem kell eljönnöm a templomba. Nekem már nem kell a te beszédedet hallgatni. Én már most megállok a saját lábamon! Ezért én soha többet nem írom le a beszédeid!”

Most néha, alkalomszerűen eljön. Kér egy-egy időpontot... Ez számomra olyan...

Az én megmaradt ugyanolyan hallatlanul törékenynek, stb-nek. De itt egy valódi spiritualitás olyan mértékben támogatja őt, hogy az egészen elképesztő – sőt, számomra egyszerűen lenyűgöző.

Tehát súlyosan pszichotikus betegek is, akiknél az én – hát értitek! Ő is képes egy spirituális életre. Képes rá! Képes rá, ami nagyon sajátosan nem lépésről lépésre halad, hanem ugrásszerűen.

Hát ennek az embernek az énje, ha még ötszáz évig élhetne, se lenne olyan, mint bármelyikünké itt. Olyan sok sérülése, fájdalma, rettenete van – el se kezdeném mondani, hogy miket élt ő át gyerekkorában. Sose...

És mégis, a spiritualitáson keresztül, ugrásszerűen, egy mélységben járva döbbenetes, hogy hogyan tud fejlődni. Ez számomra döbbenetes. Hogy ő erre tudott reflektálni, ezt ki tudta mondani, lelépett tőlem – éli az életét. Döbbenetes. (64:54)

Itt van a különbség a között, ami a személyiségfejlődésnek ez a lépésről lépésre való mozgása (amiben van azért spiritualitás, nyilván – hát persze, hogy van!), és a között, amikor valaki nagyon sajátosan a mélybe száll, spirituális életet is él és döntései is vannak.

A különbség: a személyiségfejlődésnél azt mondhatnánk, hogy az illető „magára talál”, lépésről lépésre. Amikor valaki a spiritualitás útján ugyanezt a célt tűzi ki, akkor pedig „rátalál magára”. Az egyikben magamra találok, a másikban rátalálok magamra.

Érzitek a különbséget? Oké.

Most akarok ereszkedni lefelé. (65:55)

Jött hozzám valaki. Emlékeztek, a múlt alkalommal beszéltünk a vágyakról. Mondtam, hogy vannak „felszínes vágyak” – nem pejoratív értelemben. Csak azt mondom, hogy ezek a felszínen vannak. Mint mondjuk a személyiségben a szerepek. Ezek is a felszínen vannak. Nem pejoratív az, hogy a felszínen vannak, de attól még ott vannak.

És vannak mély vágyak.

Valaki a következőt mondta nekem: Szörnyű volt ezt hallani. Mert én gyereket akarok, de közben (az, hogy én gyereket akarok) minden olyan jellemzővel bír, amit te a felszínes vágyról mondtál! Hogy sóvárgóvá tesz, hogy üressé tesz (és ezért vágyakozóvá), epekedővé tesz (és emiatt ilyen rossz értelemben kiüresedetté válok tőle), szomorúvá, csalódottá, kisemmizetté – ezeket mondtad a felszínes vágyakról. Hogy ezeket tartósítja. Míg azt mondtad, ugye, hogy a mély vágyak olyanok, hogy pusztán azáltal, hogy fölismerem ezt a mély vágyat, valami beteljesedés-élményem lesz tőle. Magától a vágytól, ami viszont nem teljesedik be. (67:20)

Magától a vágytól! De hát ez hogy lehet! Ha a gyerek utáni vágy, ha ez egy felszínes vágy, hát akkor mik a mély vágyak?! Hát ez rettenetes! Hol vannak akkor egyáltalán a mély vágyak?!?

Itt valaminek a megértése nem történt meg. Azért mondom ezt, mert hátha vannak itt még, akiknél ez szintén nem történt meg. A mély vágy nem attól mély vágy, hogy a tárgya olyan hihhhetetlen; hanem, hogy honnan fakad. Hogy mi az eredete, hogy honnan forrásozik. Ezért tehát egy gyerek utáni vágy lehet felszínes (attól még lehet teljesen emberi és egy életet végigkísérő), és lehet nagyon mély spirituális vágy. Spirituális, mély tartalommal. Hadd mondjam a különbséget. Ha azt mondom:

„De hát én gyereket akarok!!”

Akkor a nő, aki ezt kimondja, mit hall? Mit gondol, hogy ő mit mond? Azt, hogy „gyereket”. Valójában azt mondja, hogy „én”. Ebben a mondatban huszonötszörösen alá van húzva, hogy én. De ő nem így érzékeli magát, hanem úgy, hogy én gyereket akarok!

Ha egy valódi, mély spirituális vágy van, ott is ugyanez a mondat hangozhat el: én gyereket akarok. De a súlypont ott van, hogy gyerek. Amikor a súlypont ott van, hogy „én”, ez azért fölszínes, mert az „én” nem a személyiségnek a mélye.

Ezért nem tud másmilyen lenni, mint ilyen értelemben felszínes. Az én prüszköl akkor, hogyha nem kapja meg a kaját. Éhes és toporzékol és elege van és … (69:20)

Amikor ez valakiben egy igazi mély vágy, ez a mély vágy ott van – erre rátalálunk. Azért mondtam, hogy rátalál magára. Ez a mély vágy ott van. Engem, papban, ott van egy mély vágy a gyerek után. Ha énbennem papként a felszínes vágy volna olyan hihetetlenül erős, hogy „én gyereket akarok”... Idealizálhatnám magam, hogy „jaj, jaj, gyereket akarok”, valójában pedig „én, én, én és én!”. Hát akkor olyan boldogtalan lennék, majd belepusztulnék!

Ez szokott a ti kritikátok lenni. Ugyan már, a pap...

De hogyha ott van egy valódi spiritualitás, akkor ott az szól, hogy „gyerek”. S akkor egyszer csak az én nem elégül ki (abban, hogy lenne gyereke). De a vágy ott van, és a vágy megtalálja azt, ahogyan a „gyerek” az ő életét tudja gazdagítani. És ez nagyon sajátosan az énnek is egy teljességéhez vezet. Miközben az én nincsen betöltve. Oké ez? Hát nincs betöltve! (70:40)

Ezt akkor mondjuk végig, mert ez nagyon jelentős, és akkor innen még, még ereszkedünk.

Ugye, akkor ez azt jelenti... ezt a történetet gyakran emlegettem nektek, az az édesanya... Nem is ezt mondom, mert ezt már számtalanszor emlegettem. Mondok egy másikat. Aztán ezt meg majd egy hét múlva.

Képzeljétek el, hogy volt egy férfi, akinek a felesége egy súlyos baleset kapcsán agysérült lett. De olyan súlyosan roncsolódott az agya, és olyan területeket érintett, hogy az illetőnek a személyisége gyökeresenmegváltozott! Olyan gyökeresen változott meg, hogy egész bátran mondhatnánk azt, hogy „nem ugyanaz a valaki már”. Tudjátok, hogy ilyen van... Nyomokban sem fedezhető fel. Teljesen más valaki. Ráadásul egy kedves nőből egy kibírhatatlan hárpia lett. Egy elviselhetetlen valaki. De aki tényleg gátlástalanul pusztítja maga körül az embereket meg a kapcsolatait. De hát sérült...

Beszélgettem ezzel a férfivel. Ahogy ez a férfi leírta azt, hogy milyen volt a felesége, ültem ott, és arra gondoltam, hogy és mindjárt kimondja, hogy: Feri, ugye te pap vagy, és nekem az a nagy dilemmám, hogy elhagyjam; nem lehet vele élni, ez elviselhetetlen. Hát én egyáltalán nem ezt a nőt vettem feleségül. Hát mit mond erre az egyházjog? Vagy mit tudom én... Gondoltam.

És nem ezt mondta. Azt mondta: Azért jöttem el, mert szeretném megtanulni szeretni a feleségemet. Ezt nagyon szeretném megtanulni, mert iszonyatosan nehéz. Néha elmenekülök otthonról, annyira nehéz tud lenni. De én szeretném megtanulni őt szeretni, mert hát ő az én feleségem! (72:41)

Ez a kijelentés azért döbbenetes, mert lélektani értelemben tulajdonképpen nem.

Teljes személyiségváltozás történt. Nyugodtan mondhatná azt, hogy ha csak a személyiségfejlődés felől néznénk, hogy huszonöt pszichiátert találok, aki aláírja nekem, dörö, dörö, dörö, hogy ez nem ugyanaz az ember.

De ő azt mondta, hogy nem... Oké. Vagy nem tudom.

Innen szeretném akkor folytatni.

Hogy a spiritualitás felől nézve a nő személyiségfejlődése hogy néz ki. Hát itt van a vitamin!

Videók a keddi alkalmakról YouTube-on