Komplexusok és hűtlenség viszonya A nők nehézségei (evolúciós)

2009.01.20.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

A mai alkalom végén, ha nem felejtem el, akkor majd egy kérdésem lesz hozzátok.

Illetve nem is – most kérdezek.

A mai alkalom alatt gondolkodtok, és az alkalom végén kérdezlek meg titeket. Ez pedig az, hogy nagyon foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy nem lehetséges-e az, hogy egy nagyobb terembe tudjunk menni. Már csak azért is, mert éppenséggel mondhatjuk azt, hogy valamennyire beférünk, de jóval előbb ide kell érkezni azért, hogy tudjatok ülni. Ez dupla macera. Sokféle segítséget kaptam ezen a területen is. Úgy tűnik, hogy lenne rá lehetőség, hogy a MOM parkba menjünk. A MOM Művelődési Házba – XII. kerület. (01:05)

Z z zz z s s ss (01:25)

Jó, akkor ennyi időt tudtunk szánni az első spontán érzelmi reakciókra. De még nem fejeztem be. Most érzékeltem, ahogy ez bennetek megy.

Ez azonban a következőket jelenti, hogy ténylegesen valami reális képet lássunk arról, hogy ti mit gondoltok erről.

Ez pedig az, hogy ott kb. 550 ülőhely van (földszint szerűen). Ez azt jelenti, hogy nagyjából akkor elég lenne pontosan jönni, és akkor ennek a macerának vége. A másik, hogy harmincezer forintba kerül egy alkalom. Ha 3-4-500 emberrel elosztogatjuk, akkor 50-100 Ft között jut egyvalakire.

Mindez szeptembertől válna lehetővé. És az, hogy harmincezer Ft-ért kaphatnánk ezt a MOM művelődési házat, ez valami hihetetlenül baráti ár, ha ismeritek a piacot. Tehát ez csak azért van, mert... Sándor azt mondja, hogy ez a legbarátibb. Annak, aki ül. Oké.

Ugye, a közlekedést azt tudjátok. (03:00)

Villamosok mennek, picit be kell sétálni.

A döntést valamikor meg kell hoznom. Jópárotokkal beszéltem már, négyszemközt vagy sokszemközt is, de arra gondoltam, hogy nekem fontos lenne, hogy majd akkor a mai alkalom végén ti valahogy... Kérdezni fogok – remélem olyat, hogy arra lehet majd jól válaszolni. Hogy egyáltalán megpróbáljam érzékelni, hogy ti hogy gondoljátok ezt, mert ti vagytok többen.

Nem mondhatnám, hogy lényegtelen, hogy mit gondoltok erről, vagy hogy mit szóltok hozzá.

Olyan érdekes benyomásom van, hogy a leghangosabb érzéseket évet óta ez a néhány mondatom váltotta ki belőletek. Minthogyha ezzel a realitásnak egy olyan talajára értünk volna, amit éveken keresztül nem sikerült elérnünk a sok hipotetikus dumával. Ez nagyon érdekes, ebből majd próbálok tanulni. (04:12)

Nem fogok ismételni, hanem rögtön folytassuk ott, ahol abbahagytuk.

A nő negatív anyakomplexusáról beszéltünk, a fejlődési lehetőségekről (2 x 12 pont).

Innen egyszer csak eljutottunk oda, hogy elkezdjünk töprengeni, hogy hogy is van akkor a személyiségfejlődés... Mert hogyan lehet fejlődni, hogyan lehet kinőni a pusztán csak komplexusos életből? Tehát akkor a személyiségfejlődésre ránézhetnénk néhány mondat erejéig (kb. egy óra), és rögtön tegyük hozzá a spiritualitást is! Merthogy a spiritualitás is része a (nemcsak a személyiségfejlődésnek, hanem egyáltalán a) fejlődésnek! Annak, hogy egyáltalán képesek legyünk ne csak komplexusosan lenni!

Ezt a kettőt, meg az egymáshoz való viszonyukat szeretnénk firtatni. (05:08)

Emlékeztek? Utaltunk arra, hogy hogy is vagyunk a vágyainkkal. Hogy a személyiségfejlődés szempontjából milyen hallatlanul fontos, hogy rátaláljunk a vágyainkra – a felszínes vágyainkra is! Csakhogy, mikor rátalálunk a vágyainkra, be tudjuk látni, beismerni, bevallani, hogy ó, igen! Ennek is örülnék, arra is vágyom stb., akkor közben ezek a felszínes vágyak (és a felszínes alatt semmiféle negatívumot én nem értek – csak azt, hogy a személyiségben inkább a felszínen vannak) azonban azzal az ismérvvel rendelkeznek, hogy mindig egy nagyon mély hiányt hordoznak magukban. A sóvárgásnak, az epekedésnek, a hiánynak, a szükségletnek egy ürességét állandóan, állandóan fölszakítják bennünk. Ezért aztán nagyon jólesik, mikor ezekre egyáltalán rátalálunk, hogy van nekünk, és hogy mi az, és amikor ezt betöltjük, akkor tudjuk élvezni az életet – ha az alapjai a személyiségben megvannak! De ha csak itt ragadunk meg, akkor végül is az életünk állandóan erről szól: hiány, betöltöm; hiány, betöltöm; vágyakozom, betöltöm. És közben pedig minden arról szól, hogy mi van, amikor nem töltöm be?! Nem tölthető be, nem töltődik be – amikor marad a sóvárgás, az epekedés és a többi. És előbb-utóbb ezekre a sóvárgó, epekedő, bennünk a hiányt és az űrt föltáró vágyakra rá szoktunk találni. Ezt majd a férfi és a nő hűtlenségre való készségével kapcsolatban szeretném elmondani. (06:57)

Lehet, hogy még a mai alkalommal szó lesz róla. Hogy a különféle komplexus-mintázatok hogyan érintik a férfiben és a nőben azt a hiányt, hogy „de jó lenne egy másik pasi vagy egy másik nő”. Erről akarok beszélni, ez egy izgalmas téma.

Szóval, merre, arra? Na, ne ilyen általános, unalmas bevezetőt...

A felszínes vágyainkra rátalálni, és rájönni arra, hogy azok végül is kiapadhatatlanok, és ilyen értelemben betölthetetlenek. Mindig, mindig vannak, és ez aztán általában elvezet bennünket a mélyebb vágyainkhoz (sokszor a krízisek vezetnek el bennünket a mélyebb vágyainkhoz), a mélyebb vágyainkról pedig eddig azt tudtuk mondani, hogy pusztán azáltal, hogy azokat, mint legmélyebb vágyakat, fölismerjük, történik velünk és bennünk valami jó. Miközben ezek a legmélyebb vágyaink földi életünk során nem töltődnek be! Nem, és nem és nem és nem és nem. De miközben nem töltődnek be, nem hozzák azt az űrt, azt a fájdalmat, azt a sóvárgást magukkal, mint a felszínesebbek. (08:31)

De hoznak valami olyasmit, amiről a misztikus irodalom úgy beszél, hogy „rátalálni Istenre, de közben állandóan átélni annak a fájdalmát, hogy sosem ragadható meg teljesen”. Tehát a mély vágyainknak mindenképp van egy ilyen természete, hogy amit meg akarna ragadni, azt sosem ragadja meg teljesen. De közben, mint vágy... Na.

Erre hoztam példát, kettőt is. Most mondanám a harmadikat, amit olyan gyakran idézgettem nektek. Ez jól föltárja, hogy a mély vágy nem a tárgyától mély. Tehát nem attól mély, hogy arra irányul, hogy „bárcsak lenne egy nő, aki szeretne!” S akkor leülök és elgondolkodom: van-e ennél valami alapvetőbb, emberibb, igazabb, természetesebb, mint hogy én itt, Ferike... vágyódom, hogy egy nő...

Úgy is mondhatnám, hogy ennél nem sok dögösebb vágyam van. Hát akkor mi lesz velem?

A kérdés tehát (meg az állítás): nem attól mély egy vágy, hogy mire irányul, hanem, hogy honnan forrásozik? S hogy rátalálok-e erre a forrásra, nemcsak a tárgyra; vagy arra, hogy nincsen mire rátalálni? (09:40)

Itt beszéltem jó pár évvel ezelőtt arról az asszonyról, akinek hét vagy nyolc gyerekét ölték meg Auschwitzban. És, ha jól emlékszem, megölték a férjét és az apját is. És túlélte. És utána néhány év múlva ez az asszony, ahelyett, hogy ebbe belebolondult volna, vagy hogy mondjuk szenvedélybeteggé vált volna, nyitott egy gyerekotthont. (10:22)

Amikor kérdezték tőle, hogy „Hát hogy van magának erre ereje? Hát ebbe bele kellett volna pusztulnia!”. Ha ismertek olyan embereket, akinek ilyen nagyon sajátos veszteségei vannak... Pl. olyanok (most próbálok a legfinomabban, szeretettel szólni), hogy pl. olyan szülők, akik egy gyereküket eltemették. Ugye, ez az életnek valami olyan döbbenetes... Hogy is mondjam? Mintha az élet iránya; mintha minden, ami az életről szólna, megtagadtatna egy ilyen élményben. Hogy egy szülő eltemeti a gyerekét.

Ha állok a ravatalozóban, és ha lehet tudni (és kérik), felsoroljuk, hogy kitől búcsúzik az elhunyt. Amikor: „édesanyjától, édesapjától”, na, akkor lehet tudni, hogy kemény lesz a temetés. A sorrend fölborult: nem a gyerek temeti a szülőt, hanem a szülő a gyerekét. Amikor ez a sorrend fölborul, ott az ember szíve is. Húha. Ezt azért akartam mondani, hogy ha ismertek ilyet, hát tudjátok, hogy egyetlen ilyen veszteség életre szólóan padlóra tud küldeni valakit. (11:49)

Olyan érdekes. Nézem ilyen emberek arcát. Egy év, két év, öt év, tíz év. Lehet, hogy csak azért, mert tudom; a legtöbb ilyen ember arca maradandóan átalakul ebben a veszteségben.

Valami olyan tükröződik az arcán és a szemén... Persze lehet, hogy belelátom. De valami olyan mély, szinte föloldhatatlan szomorúságot látok a legtöbb ilyen ember szemében. (12:18)

És ismerek néhány olyan valakit, akinek ez nincs a szemében.

Most ez a nő, aki még csak el se temethette a nyolc gyerekét, amikor kérdezték tőle, hogy hogyhogy nem bolondult bele és honnan veszi a erőt ehhez, akkor ő azt mondta, hogy ez az én válaszom Auschwitzra. (12:47)

Innen jön a (költői) kérdésem: ennek a nőnek sikerült-e megtalálnia azt a mély vágyát a gyerekek iránt? Vagy pedig nem?

Nyilván a válaszom az az, hogy ez a nő azért nem bolondult bele, mert (amennyire el tudjuk képzelni egy ilyen helyzetben) a legmélyebb forráshoz jutott el, ahogyan valakiben az a vágy fölfakadhat a gyerek iránt.

Ez a vágyakozás a gyerek iránt (miközben meghalt a nyolc gyereke) nem tette őt tönkre, sem keserűvé, sem sem sem sem sem sem. Hanem nagyon sajátosan erővel töltötte őt el, hogy újból gyerekeknek tudjon még ő adni valamit. Miközben ez a vágya (most így mondom) az énnek a szintjén (a saját gyerek szintjén – ugye az én az azt mondja, hogy az „enyém”, „az én gyerekem”) már sosem fog beteljesedni. Ez őt azonban nem üresítette ki. Rátalált erre a mély vágyra. Emlékeztek, ezt az egyszerű mondatot mondtam, hogy mikor fiatalon (hát hogy máshogy – nagyon természetesen, egészségesen) a nő kimondja, hogy „én gyereket akarok!”, akkor persze, hogy úgy hallja, hogy gyereket. De ha egy picit mögé nézünk a mondatnak, akkor halljuk, hogy a súlypont ott van, hogy én. (14:23).

És ezt onnan nagyon jól látjuk, mikor (olyan drágák tudtok lenni) három hónap után már teljesen kikészültök, ha nem jön. Hát három hónap... hát nyugi már! Hát... szóval, mikor nem jön, akkor egyszer csak kiderül, hogy ebben a mondatban hol is volt a súlypont. Ez most nem kritika senki felé. Teljesen természetes, normális az én: gyerekre vágyik! Arra, hogy neki legyen gyereke! Az én már csak ilyen, nincs ezzel semmi problémánk. (15:02)

Csakhogy éppen ez a természete. No de éppen ez a szomorúsága meg a keserűsége is. (15:12)

Ezt nevezem spiritualitásnak, mikor ez a mélyebb vágy valakiben föl tud buzogni. Mikor ő arra valamiképpen rátalál. (15:27)

Nem ő csinálja. Nem ő fúrja, alkotja, nem tudom én mi – rátalál erre a vágyra. Ezt én már a spiritualitás témakörébe rakom.

Tehát: személyiségfejlődés és spiritualitás

Egyrészt azt mondhatjuk a kettő viszonyáról, hogy egy egészséges személyiségfejlődés természetes úton-módon a spiritualitás felé vezet. Egyszerűen nem tud másfelé vezetni! Mondom én ezt nagyon megengedően és nagyon liberálisan.

Ezt akárhányszor néztem, ez abba az irányba ment. Ha nem ment abba az irányba, ott a személyiségnek valamilyen elakadását vettem észre. (16:12)

Mondok egy nagyon egyszerű példát, rögtön kettőt.

Apukámat egy pap, mikor kisfiú volt, csúnyán megpofozta.

Az én apukám – most mondjuk ezt nagyon egyszerűen (mert ezután ő nem ment többet a templom közelébe, és mert más pozitív hatások sem igen érték) ateista lett. Az apukám – amennyire én láttam (márpedig néhány órával a halála előtt egy órával még együtt voltunk) ateistaként halt meg. (16:43)

Azt gondolom, hogy az ő ateizmusában az a gyerekkori pofon jócskán benne volt. Jócskán. Még ha ez így kívülről olyan megmosolyogtató is, hogy „mi, valaki egy pofon miatt lesz ateista?!” Hm, hm, hm, hmm.

Éppen nem olyan régen beszélgettem egy férfivel, aki a következőt mondta: „Hát, Feri, elmondom neked, hogy miért nem lettem pap. Egyszer kaptam két nagy pofont egy paptól.” Na, fölcsillant a szemem. Hogy van az, hogy az én apukám két pofontól ateista lett, ez a valaki pedig nagyon klassz hívő ember lett, de ő kb. ugyanazzal az „áttitűddel” mondja azt, hogy hát, én bizony nem lettem pap?

Hát azért, mert őt aztán még nagyon sok vallási élmény érte (pozitív élmények, családi élmények stb.), vagyis a személyiségfejlődés tovább tudott nagyon jó irányba menni (a spiritualitás felé is), azonban ez a pofon nem került olyan mértékű földolgozásra, hogy az illető pap lehetett volna (értsétek ezt jól), mert azért ez a pofon őt megakadályozta benne. A két pofon ugyanaz! Csak ugye az az összefüggés, amiben a pofon érkezik (s itt folyamatokat is értek összefüggés alatt), mégiscsak ég és föld! (18:17)

Nemrégiben találkoztam valakivel, aki azt mondta: Életében most egy nagy dilemmához érkezett, ez pedig az, hogy van valaki, aki szerinte a világ legokosabb embere (már akikkel ő találkozott). (18:35)

Csakhogy ez a „számára világ legokosabb embere” sosem lett hívő. Hogy ez hogy a csudába van?

Hát ez engem is nagyon izgatott! Most azon túl, hogy persze egy nagyon okos ember lehet racionálisan döbbenetesen képzett és egyoldalú – ez simán megmagyarázhatja, hogy miért nem. Mert egyoldalú a személyisége. De ezen túl az is kiderült, hogy egymás után egy csomó negatív élmény érte papok meg az egyház részéről. És milyen érdekes, hogy valaki (bár másban óóóriási teljesítményekre képes) a személyiségfejlődésében, a spiritualitás felé vezető úton ezeket az elakadásokat, traumákat mégsem dolgozta föl soha. Ptty. (19:27)

Akkor le lehet élni 80 évet úgy, hogy...

Ezt azért akartam mondani, hogy ha a személyiségfejlődés valóban egy harmonikus, valamennyire egészleges, integrált fejlődés, ott előbb-utóbb a spiritualitás egészségesen beköszön. Ha nem köszön be, ott valami olyan elakadás van a személyiségfejlődésben, amire talán az illető sosem talált rá.

A másik pedig: egy egészséges spiritualitásnak egy egészséges személyiségfejlődés a hordozója, a talaja, az alapja. Különben a spiritualitás vagy ferdén megy (ttssz, egy kicsit neurotikus lesz, aztán egészen patologikus lesz, egészen akármilyen lesz), vagy pedig nem tud bizonyos fejlődéseket megtenni. És ez nem a spiritualitás hibája: a személyiségfejlődésnek vannak elakadásai. Nem megy át – ott a spiritualitás is megakadt. Vagy csak valamilyen, kicsit torz irányba tud továbbfejlődni.

Tehát a kettő teljesen együtt van és stb. (20:35)

Haaaahh. Mihez tudnám ezt hasonlítani?

A helyzet nagyon sajátos abból a szempontból, hogy azt gondoljuk, hogy „ó, hát akkor erre van szükség: erős én kell!”. A személyiségnek csak egy része az én!

És akkor azt mondhatjuk, hogy ahhoz, hogy a személyiségfejlődés és a spiritualitás egészségesen tudjon kibontakozni (fú, nem sok történetet mondok – jó szárazan nyomom, nyomom), arra van szükség, hogy képesek legyünk az énünkre rátalálni és az énünket elveszteni. Erre a két képességre egyszerre van szükségünk!

Rá tudjunk találni az énre, el tudjuk veszteni az ént!

Rátalálni, elveszteni. Rátalálni, elveszteni. Rátalálni, elveszteni.

Ha valaki csak elveszteni tudja... ha valaki meg csak rátalálni tud... (21: 39)

Ezt egy képben tudom megragadni:

Én kifejezetten neurotikus kisfiú voltam. Aztán neurotikus serdülő lettem. Majd neurotikus ifjú. A többit most hagyjuk.

Ez kb. ahhoz hasonlít, mint ha egy szobában nagyon gyönge lenne a lámpának, az izzónak az ereje: valahogy minden homályos. Minden homályban van; a dolgokat nem lehet jól látni. És akkor elindul egy ilyen munka, hogy „legalább 40 Wattot – rendesből. Energiatakarékosból 9 is elég. Sőt, az már akkor... ugye, micsoda minőségi ugrás?

Próbáljuk az énünket megerősíteni, az énre rátalálni. Ez főleg lélektani munka. Hogy egyre nagyobb fény legyen. Mert egyébként sötétség van. Mi történt velem kb. nem tudom mikor? Mikor már középkorú lettem? (22:43)

Az énem egész tűrhetően megerősödött – kezdett túl sok fényt kibocsátani. Túl sok fényt. Sokat! Az ugyanúgy vakító – a túl sok fényben ugyanúgy nem lehet látni, mint a kevésben. Tehát, ha valakinek az énje már erős és egészséges és nem tudom milyen, akkor lehet, hogy túl sok fényt bocsát ki, és attól vakul el. Ugye, ismerünk ilyen embereket? Úgy állnak ezen a világon a lábukon, mint annak a rendje!

Túl sok a fény, és a túl sok fényben nem látnak.

Ezt azért akartam mondani: énre találás, énelvesztés; rátalálás, elvesztés; rátalálás, elvesztés. Akinek erős az énje – hát neki el köll veszteni! Hú, azt ő nem szívesen teszi.

Ő attól vakul el.

Két történet. Rövid. Mind a kettő egy királyról szól. (23:46)

Egy-egy királyról.

Az egyik király nagyon szomorú. Rettenetesen szomorú. Semmi sem tudja őt fölvidítani. S a birodalomban egymás után jönnek az orvosok, a pszichológusok, a pszichiáterek. A birodalom terapeutái is hozzá érkeznek, hogy hátha meg tudják gyógyítani a királyt mély szomorúságából. De nem tudják. Ki marad más hátra, mint az udvari bolond?

Az udvari bolond pedig különösebb gondolkodás nélkül egy papírkára egyetlen mondatocskát ír. Összehajtja, majd odaadja a királynak. A király kibontogatja a papírkát, elolvassa, és elmosolyodik. Mi volt a papírkára írva? (24:46)

(Ezt is majd az alkalom végén fogom megmondani.)

A papírkára egy nagyon egyszerű mondat volt fölírva: Kedves király, ez is elmúlik egyszer.

(Ez az én elvesztésének a képessége. Hogy képes legyek elveszteni. Elveszteni, elengedni, elhagyni.)

Mi a másik történet? Nem jut eszembe. Legkomolyabban! Azt hittem, eszembe fog jutni. (25:23)

Azt tudom, hogy egy királyról szól. Megvan!

Azért nem jutott eszembe, mert nem királyról szól.

Tehát kiderült, hogy jól működöm! Merthogy ez egy szerzetesről szól!

A szerzetes szerzetesi cellájában ücsörög. S miközben ott ücsörög, egyre jobban eltölti őt egy nagyon sajátos szomorúság. Hogy valahogy nem talál rá Istenre. Nem talál rá.

Egyre szomorúbb és szomorúbb, és magát szidja és bántja, képtelennek és alkalmatlannak tartja magát. Mígnem aztán egy vándor szerzetes a következő örömhírrel lepi meg.

Néhány kolostorral arrébb van egy olyan kolostor, melyről az hírlik: ha bárki ember szerzetese odamegy, akkor bizony ott rátalál az Istenre. Egészen biztosan!

Mi más is kellene a mi főhősünknek (aki nem király, csak szerzetes)? Hogy bizony elindul (hamuba sült pogácsa és a többit ismeritek – más nincs nála). Megy, megy, megy, és elérkezik ehhez a kolostorhoz. Igen ám, de ez egy nagyon sajátos kolostor, mert minden ajtónál egy (szerzetes) őr áll. Ezek a szerzetes őrök engedik (vagy nem engedik) őt be. Az egyik ajtót kinyitják: termeket talál. Újabb ajtók és második ajtók és harmadik ajtók – néha sokat kell várni, néha nem. Néha a termekben van valami dolga, néha csak át kell rajtuk menni. Néhány nap múlva egy számára valahonnan ismerős ajtó elé áll, és az ott álló szerzetes a következő örömhírrel lepi meg: Kedves szerzetes barátom, ha ezen az ajtón belépsz, egészen biztosan rátalálsz Istenre! (27:25)

A szerzetes megörül – nem is kellett sokat bolyongania ebben az ismeretlen kolostorban! Kinyitja az ajtót, és hol találja magát?

A cellájában.

Tehát az ismerős ajtó éppen az ő cellájának az ajtaja volt. (27:44)

Milyen érdekes – a királynak el kell veszteni valamit (ez is elmúlik), a szerzetesnek meg rá kell találnia valamire!

Tehát van bennünk egy szerzetes, aki lemond, lemond, lemond – pedig neki valamire rá kéne találni. Van bennünk egy király, aki meg gyűjt, gyűjt, gyűjt – neki meg valamiről le kéne mondani. S ez így megy!

Akkor van egészséges spiritualitás, ha az én elvesztésének és az énre való találásnak a képessége megvan. Egy kifejezéssel ezt úgy lehetne mondani, hogy megvan az én felülmúlásának a képessége. Az én felülmúlásának a képessége a spiritualitás alapja. Két dolgot tartalmaz: rátalálok az énre, elvesztem az ént. Rátalálok, elvesztem. Elvesztem, elvesztem, elvesztem. Rátalálok. (28:50)


Most akkor a spiritualitásról még egy picit.

Emlékeztek a Woody Allen filmre? Láttátok? Vicky Cristina Barcelona! De hogy melyik melyik, nem tudom továbbra se – ti azt jobban tudjátok. Mindenesetre emlékeztek arra a nőre, akit megkavart ez a festő. Ha nem láttátok volna – három mondat: van ott egy nő, akit megkavart egy festő. A háttere ennek a mondatnak, hogy ez a nő egy olyan igazi jó kislány. Igazi, rendes jó kislány: meg kell házasodni, gyerekeket kell szülni, tisztességes pasihoz hozzámegyünk – az élet megy előre, családi házat veszünk, gyerekek, óvoda stb.

S akkor ez a festő pedig hát ugye... hm, hm... A személyiségének az árnyékából lép elő. Éppen, éppen az árnyékban van. Mert amit ő lát a férfiakból: az a tisztességes, becsületes, rendes pasi, aki megbízhatóan eltartja a családot.

Itt meg van egy bohém pasi, akinek nemhogy családot eltartó gusztusa nincsen, hanem gyerekei sincsenek. Csak úgy bohémkodik bele a világba. Ez már több mondat is volt, ugye? Most már akkor el tudunk tájékozódni. (30:19)

Mi történik ezzel a hölggyel Woody Allen szerint? Legalábbis másfél óra alatt: semmi.

Annyi történik vele, hogy az árnyékból kilép ez a férfi – megtestesül a személyiségének az árnyékából ez a pasi. Teljesen megkavarja, majd hozzámegy a rendes pasihoz. S a zárójelenet egy ilyen igazi Woody Allenes happyend: szomorúan megy a nő haza.

És mivel csak huszonvalahány éves, el tudjuk képzelni a következő 50-60 évét, amiről Woody Allen már nem készít filmet, mert van neki jobb dolga is. De hogy mi ezt hagyjuk.

Tehát: hol vétette el a lépést? Hol nem talált a jó lépésre rá? (Hogy hívják ezt a nőt? Vicki! Köszönöm. Mindenki ezt mondta!) S érdekes, a nők tudták. A férfiak hallgattak. „Nem tudom, az a barna...” – nekünk ez kb. ennyi. Szóval... Meddig lesz boldogtalan Vicki?

(Milyen jó kérdéseim vannak ma!)

Ez nagyon komoly kérdés! Meddig kell boldogtalanul élnie egy rendes pasi mellett? Aztán a gyerekei mellett, aztán az unokái mellett... Siratva, siratva... a föstőt.

Meddig? Ameddig nem jön arra rá, hogy a történet nem arról festőről szól, hanem róla! Addig boldogtalanul kell élnie.

Ha rájön, hogy ez a festő csak megtestesített valamit abból, ami neki itt van! Itt! Itt és itt. Hogy valójában az ő személyiségének az árnyékából lépett elő ez a bohém pasi. És hogy nagyon boldogan le lehet élni az életet úgy is, hogy sosem megy hozzá ehhez a bohém pasihoz. Ha kezd valamit az itt lévő bohém pasival, aminek van egy háttere. Ha kezd azzal a nővel valamit, aki belezúgott a bohém pasiba. (32:53)

Vicki azért boldogtalan, mert azt gondolja – ha egyáltalán gondol erről valamit. Bár elég okos, mert „rendes és okos”; ez valahogy együtt van, nem? Rendes+okos. Van olyan, hogy rendes+buta? Hát nem rémlik. Valahogy a rendesek mindig olyan... vagy ha nem okos, akkor is olyan … akkor is rendes, na. És úgy tűnik, az sok bajból kivezeti az életet.

Tehát addig, ameddig nem jön rá, hogy ez a történet hogyan szól őróla, addig egy életet ebben a felszínes vágyakozásban el lehet szenvedni. Végig, 50-60-70 évet. Rengeteget lehet akkor ott szenvedni.

Ez a személyiségfejlődés: rátalálni az énjére. Ő nem talált rá a saját... arra a nőre, aki benne szerelmes lett ebbe a pasiba. Dehogy talált rá! A pasira talált még csak rá. És most, hogy elvesztette a pasit... hhh... kkkhhh... kkkhhh. (34:10)

Ugye át tudjátok tenni a saját életetekre? Remélem, mert nagyon jó szándékú vagyok...

Jó. Olyan érdekes ez a mai alkalom. Nem tudom. Más, mint a többi. Próbálok normális lenni. (34:38)

Az énre való rátalálásnak és az én elvesztésének a képessége miért nehéz? Mert ha az én nagyon gyönge, akkor úgy kapaszkodik abba a valamibe, ami egyáltalán már megvan, hogy el nem meri engedni! Ha meg nagyon erős – esze ágában sincs elengedni! Tttyysss!

Egy kedves (férfi) ismerősöm jutott eszembe. Azzal a nehézséggel jött, hogy miután pozitív apakomplexusa van, ezért aztán ő, hát az apukáját nyilván idealizálja. Ezért aztán magát is szívesen idealizálja, ahogyan azonosul az apukájával. És ha egy pasi idealizálja magát, hogy fogja a házasságban a felesége érezni magát? Egy újabb érdekes kérdés. A válaszra elég könnyen rájöhetünk, hogy „elég pazarul”.

Na és akkor a házastársi konfliktusa olyan mélységes méllyé vált, hogy elkezdett a személyiségfejlődés útján lépkedni.

Egyszer csak elérkezett oda, hogy: Jé, a magatartásomnak nem lehet, hogy a hátterében az van, hogy az apukámat idealizálom? S akkor azonosulok ezzel az idealizált apával, ennek kell továbbmenni – s persze, hogy akkor állandóan lenyomom a feleségem.

Ez egy olyan pillanat, ami elől normális, egészséges ember elfut. Mert itt van egy iszonyú nagy nehézség: mit kezdek most akkor az idealizált apával?

Ez most így teoretikusan egy nagyon egyszerű kérdés, de nem volt egyszerű ennek a valakinek! Képzeljétek el, ott ült nálam és zokogott ez a férfi. Zokogott. (36:45)

Én vettem a bátorságot (az én vette a bátorságot), hogy lássam, hogy tulajdonképpen az apámat hogyan idealizáltam egész életemben, majd pedig hogyan kapaszkodtam bele az idealizált apukámnak a képébe?

Hát ha énnekem egy olyan igazi, erős apám van, abba bele lehet kapaszkodni! Ha az apukám csak egy olyan apuka, mint bármelyik másik – néha nagyon gyarló, néha gyönge – néha egy reális apába nem lehet belekapaszkodni! Néha egy reális apa elutasít, egy reális apa gyönge, és egy reális apa meghal. (37:25)

Akkor kibe fogok belekapaszkodni? Ez egy szörnyű és szinte elviselhetetlen pillanat. Az illető zokogott. Ahogy mondom: a férfi zokogott.

Azt mondta: ahogy eleresztettem az apámról kialakult idealizált képemet, egyszer csak rádöbbentem arra, hogy nincs mibe kapaszkodnom. Hogy itt vagyok egyedül ebben a világban! S ebben a pillanatban már nem tudtam magamat sem idealizálni.

Ettől még gyengébb lettem. Egyszer csak rájöttem, hogy itt állok a világban – és nem tudom, hogy mibe kapaszkodjak! És hogy van-e valaki, aki kapaszkodni tud?! (38:14)

Tehát az énvesztésnek, az énre találásnak a képessége az itt belül egy gyötrő lélektani folyamat eredménye. Egy gyötrő, félelmet keltő, elviselhetetlen folyamatnak a következménye!

S akkor azt mondta ez az illető – egész dühös volt rám. Azt mondta: Feri, te beszéltél a szőr-istenről, a szőr-anyáról, ugye, ez az? Ha én bele tudok kapaszkodni egy szőr-anyába, egy szőr-apába, egy idealizált valamibe, annak reális lélektani és következményei vannak és haszna! Hát a kismajom is belekapaszkodik a szőr anyamajomba – segít neki reálisan az életben túlélni! Tehát reális haszna van. A probléma azonban az, hogy nem az anyja!

Amikor a személyiség születéséről beszélünk, tulajdonképpen ez a dilemmánk: hogy az életünket mennyire segítette az, hogy bele tudtunk kapaszkodni szőr-anyába, szőr-apába? Komplexus-anya, komplexus-apa. Kép. Vagy pedig, ha negatív anya vagy negatív apa, akkor rohanunk a szőr-anya után. Ugye? Ha pozitív, akkor belecsimpaszkodtunk – nem eresztjük el. Ha negatív – rohanunk utána. Mind a 4 formációnak a gyöngéje az, hogy szőrből van. (39:51)

Nem az én apám és nem az én anyám. De közben a kapaszkodás meg a rohanás segít nekem az életben! Az alapján nőttem föl!

Annyira... de szeretnék ott lenni valahol a fejetekben! Hogy lássam, hogy ez hogy ment most át? Én nem érzékelem, és ez olyan nehéz. Átment, nem ment át, tudtok vele valamit kezdeni, vagy nem? Azt látom, hogy figyeltek, de hát lehet, hogy azért, hogy „hátha valami értelmeset is mond”. (40:30)

Most akkor nézzük meg – de még ezt a történetet nem fejeztem be. Sírt ez a férfi nagyon, nagyon sírt – elmúlt 40 éves. 40 éves! Hát az ifjúkor a személyiségfejlődésben! Még előtte az élet. S akkor sírt, sírt – akkor azt mondta... (Látjátok, hogy pont ezt akartam elsinkófálni? Mert ott tartottam, hogy milyen dühös volt rám.) Azt mondja. Feri, hihetetlenül mérges voltam rád, mert te itten csak beszéltél, hogy „kapaszkodunk, szőr-anya meg szőr-apa, meg szőr-isten, de azt nem mondtad, hogy ha elengedjük, az mennyire fáj! Ezt te nem mondtad. Én most végigmentem rajta – ez nagyon fáj.

És hogy nagyon fáj, ez enyhe kifejezés! Ha ő ezen tényleg végigment, akkor beledöglött. Csak udvarias volt velem. Mert ez az én elvesztése. Az éppen akkori, aktuális én, a komplexusos összefüggéseivel, puff, egyszer csak megszűnik. (41:50)

S akkor ahogy sírt, egyszer csak lehiggadt és ahogy jobban lett, azt mondja: Te Feri, ez olyan döbbenetes. Amióta most egy másik énből nézek, a különbség olyan, mintha eddig fekete-fehérben láttam volna, most meg színesben. Micsoda szép kép! Eddig fekete fehér láttam az egész életet, most meg minden színes! De attól még ez most fáj.

Ezzel azt is akarom mondani, hogy naná, hogy el tudom képzelni, hogy ott az ajtó előtt elvesztés (vagy az elvesztés vagy a rátalálás előtt) veszteglünk néhány hetet, hónapot, évet vagy évtizedet. Ez teljesen reális. Nekem is van most a tarisznyámban egy téma. Nem merem elővenni. Komolyan! Elkezdtem valamivel találkozni, és azt mondtam, hogy ezt most rakjuk vissza, mert ehhez most nem érzek elég erőt. Tehát most vagyok egy valamilyen egyensúlyban, erre az egyensúlyra most szükségem van. Ezt a témát lejegeltem – nem felejtettem el, be van nekem stokizva (már akik voltak katonák) és ha lesz elég énerőm, akkor előveszem, és jól beledöglök majd. Ez így. Van ilyen, hát az élet ilyen, nem? Van egy realitás: most nem engedhetem meg magamnak hogy beledögöljek. Van ilyen! S akkor úgy döntünk, hogy most ezt nem engedem meg magamnak! De alkalmasint előveszem. (43:36)

Tehát egyetlen előadás sem szól arról, hogy „vedd már elő, dögölj bele!”. Én ezt sose mondtam. Csak azt, hogy ha megérkeztél az ajtóhoz, ne felejtsd el, hogy már álltál ott. Hogy rajtad múlik, hogy a kincset lenyomod-e? (44:02)

Hát igen. Nézzük akkor meg a hűtlenség felől ezt a témát, hogy a négy komplexus-minta milyen jellegű hűtlenségre ösztönöz minket? Ez érdekes, ugye? Mondok akkor egy viccet.

Ma hallottam.

Két férfi golfozik. (Nem lesz benne semmi csúnya.) Két férfi golfozik és arra csodálkoznak rá, hogy előttük két nő golfozik, de a két nő sokkal lassabban golfozik, mint a két férfi. Hmm.

Ezért aztán a két férfi, mikor már úgy lőtávolba érnek, akkor megbeszélik, hogy az egyik menjen már oda a két nőhöz, hogy hát megelőzik ezt a két nőt, aki ott lassan meg ügyetlenül golfozik, és mindig a homokba meg a tóba ütik a lasztit. S az egyik megy...

A másik azt veszi észre, hogy kb. 20 méterre amikor megközelíti a két nőt, ott hirtelen megáll, és akkor visszamegy és azt mondja: Te, most magunk között szólva nem lehetne, hogy inkább te szóljál a nőknek? Egyszerűen azért mert az egyik a feleségem, a másik meg a szeretőm.

Hát erre a másik azt mondja, hogy jól van, majd akkor én megyek. (45:28)

Na, és az illető odamegy, de ő is csak kb. 20 méterig jut, és most a másik látja, hogy jön vissza 20 méterről, és a következőt mondja a haverjának: Én azt hiszem, erre szokták mondani, hogy „kicsi a világ”. (45:50)

Tehát ez a témánk. (46:03)

Ez a világ nagyon kicsi, mindenki veszélyeztetett, az tuti. Mindenki – ki így, ki úgy. Na, nézzük, hogy ki hogyan? És hogy... Ugye, itt a mélységeket próbáljuk mindig érinteni. Hogy az élet hogyan áramlott a komplexuson keresztül? Hogy miért nem szívesen engedjük el komplexusos önmagunk látását, a komplexusos Isten látását, a komplexusos Te látását? Mert azon keresztül tanultunk meg élni! Hát naná, hogy nem engedjük el! Mondom a példát: a pozitív anyakomplexusú férfiak vagy nők (itt most nem teszek különbséget; tudjátok milyenek – sokat beszéltünk róluk). Az az alapvető tapasztalatuk, hogy akkor esznek, amikor jólesik nekik. Ez a pozitív anyakomplexus egy mondatban. Kaja van bőven, csak enni kell. Be lehet habzsolni az életet, ez mind belefér. (47:04)

Tik, tik, tik – bekajáljuk, beesszük. Ez jár, ez jogos, ez normális, ez egészséges – az természetes, hogy beesszük az életet.

A sok pasi, sok nő természetes. Mellette is... de ez „normális”. És miért is? Mert számára az élet így árad! Őneki ez az alapvető élménye az életről, hogy így, ebben a komplexusos világban árad hozzá. Így árad és hömpölyög, és ő pedig csak kajál és iszik és...

Tehát a személyiségfejlődésében (nagyon sajátosan) nem valami rossz dologról kell lemondania, hanem éppen arról, ahogyan az élet (számára) eddig elérkezett! Hát ki a fene akar lemondani a kajáról! (47:55)

Hát éhezni ki akar?

Tehát így árad számára, hozzá az élet.

A spiritualitásban mi a gyöngesége? Hogy be akarja kapni Istent. Be akarja kajálni!

Van egy ilyen jól meghízott énje; jó anyakomplexusos én. S az be akarja zabálni az Istent is. Hát mit neki? Három pasit bezabál egyszerre, és még az Istent is bekajálja. Hol van a veresége? Hát pontosan tudjuk, hogy hol. Hát a kis énecskéje nem fogja tudni bekajálni Istent. Jól megfekszi a gyomrocskáját. Nem kajálható be. Úgy fölfúvódik tőle, majd szétdurran. Inflálódik, szétpukkan.

Pozitív apa!

Ugye a pozitív apa... férfin keresztül árad az élet.

A pozitív anya: be lehet kajólni az életet

A pozitív apa: egy férfin keresztül árad az élet

Naná, hogy nem mond le a pasikról. Miért mondjon le?

Egyébként pedig nem is tudja, hogy ő van-e. Vagy hogy ki van akkor, ha egy férfin keresztül nem árad belé az élet? Hogy ott bent van-e élet vagy nincs. De leginkább úgy gondolja, hogy nincs. Hogy férfi nélkül itt bent nincsen élet. Csak a férfin keresztül van.

A spiritualitásról mit mondhatunk el? Azt, hogy ő úgy függ Istentől, hogy azt gondolja, hogy ha Isten majd csalódik benne, vagy ha Istennek talán nem tetszik ő, akkor egyszer csak az élet megszűnik. Ezért aztán mindig tetszenie kell neki Istennek. Egy kicsit mindig el kell csábítania Istent! Vagy egy kicsit mindig meg kell felelni Istennek!

Itt is beleszorul a spiritualitás az énnek a sérültségébe, egyoldalúságába. Attól fél, hogy ha nem elég csábító, nem elég szép, nem elég érdekes, nem elég nem tudom, akkor elvesztheti az Istent. Ettől fél. (50:33)

Negatív anyánál a szexualitáson és a teljesítményen keresztül lehet valamennyi élethez jutni! Legalább valamennyi élethez, hogy legalább valamennyire életben tudjunk maradni. Ó, itt akkor: elcsábítani vagy megszolgálni Isten szeretetét. Elcsábítani vagy megszolgálni Isten szeretetét, mert ő úgy magában nem szeret. Szerethető nem vagyok, de el lehet csábítani vagy meg lehet szolgálni. Tág tere a mágikus spiritualitásnak. Valójában én nem számítok.

S akkor a negatív apakomplexus. Ezt most tulajdonképpen elővételezzük, csak hogy mind a négyet el tudjuk mondani. (51:28)

Az egy folytonos rohanás egy olyan (mondjuk egy nő esetében) férfi után, aki talán az igazi lehetne – de akire a negatív apakomplexusú nő sosem talál rá. Akinek negatív apakomplexusa van, mindig keresi az igazit, és sosem találja meg. És a kör persze azért olyan piszok, mert mindig olyan pasikra cuppan rá, akik valamiképpen sosem – van nem elérhetők, vagy ha elérhetők, nem nem adják meg azt, amire egyébként vágyik. Mert hát komplexusosan lát! (52:10)

Ezért ő az elérhetetlen, a vágyaid be nem töltő férfira cuppan rá, mert számára az az alapvető minta a férfiről. Igaz? Negatív apakomplexus – magáért beszél. Az apám nem szeret önmagamért, nem elérhető – tirip, tirip, tirip. Ezért aztán azok a nők, akik végeláthatatlanul és valahogy reménytelenül keresik a pasit, és ha megtalálják, akkor az a pasi vagy veri, vagy iszik, vagy nem tudom én, mi. Negatív apakomplexust gyaníthatunk – most ilyen nagyon egyszerű, elemi szinten. (52:50)

A szörnyű az vele, hogy miután csak a komplexusból lát kifele, szerelmes is olyan pasikba lesz, akikről mi kívülről pontosan látjuk, hogy pont azt nem adják majd meg neki, amit ő szeretne. Ezért sok negatív apakomplexusú nő például elérhetetlen szerelmeket választ. Mert ott legalább azzal a csalódással nem kell szembenézni, hogy az a valaki engem nem szeret – így pl. papokba lesz szerelmes. A pap ebből a szempontból ilyen univerzális figura. Fekete Péter, vagy mi. Jól lehet rajta gyakorlatozni. Jól. Tehát ott nem az én vereségem, hogy nem érhető el. De azért azt mindig meg tudom ismételni (a traumámat), hogy nem érhető el. De azért ő tud lenni az igazi, mert hát milyen jó fej! De azért nem érhető el. Értitek, milyen rafinált...

Na jó. Tehát itt: hátha egyszer én önmagam lehetnék, hátha egyszer rátalálhatnék!

A spiritualitásban ez: reménytelenül vágyódni, hogy Isten egyszer, mit valami Mennyei Atya, megmutatja magát. Egyszer, csak egyszer lenne egy istenélményem! A komplexus ezt is megakadályozza. Mert az Isten után is úgy fut, mindig abban a reménytelenségben, és remél, és fut és fut és fut, és sosem éri el, miközben, ha kinyittaná az ajtót, már ott is lenne. Hijjj. (54:48)

Csakhogy az nagyon nehéz. Mert akkor jön a halál. Már, ugye, a szimbolikus.

A komplexusos világot el kell engedni. Azért akartam ezt így elmondani, mert mind a négy mintánál arról tudtunk beszélni, hogy a komplexuson keresztül micsoda életerő tud áradni! Vagy legalább is hajtóerő egy soha el nem érhető el valami után! Most az illetőnek... azon...: most ezt engedjem el? Veszítsem el? Honnan jön akkor az élet? Így aztán nem veszítjük, és így aztán maradunk ott ahol voltunk. (55:30)

Tehát senkit se zargatok – a cipőfűzőmet meg kell kötnöm, elnézést; ti is nyugodtan, ha akarjátok. (55:40)

Hű. Akkor beszéljünk még a nők nehézségeiről. Itt arra gondoltam, még ezt a negyedórát szánhatnánk erre. A nők nehézségei természetesen a férfi nehézségei is. Még mindig itt a megcsalás, hűtlenség témájában. Lehet, hogy nem mondtam ki eléggé, hogy amit most elmondtam, hogyan kapcsolódik a hűtlenséghez. Akkor gyorsan, csak mondjuk:

- A pozitív anyakomplexus: Hát hogy megy; újabb és újabb és újabb pasik, neki az jár.

- A pozitív apakomplexus: Muszáj, hogy legyen egy pasi, mert különben nem vagyok!

Tehát ha éppen nem jó a pasi, nem dicsér meg, a férjem nem, nem, akkor gyorsan kell keresni egy pasit, akin keresztül az élet megint tud jönni.

- A negatív anyakoplexusú nőnél: hát természetesen vagy csábítja a pasit, mert a szexen..., vagy megfelel a pasiknak. Ugye? Mert azon keresztül jut el hozzá valamicske kis élet. Legalább, ha már nincs is orgazmusom, legalább látom, hogy a pasi epekedik utánam! Ugye? Sovány vigasz. De akinek csak annyi jut? Juthatna több is!

Csak a komplexusból jön ez. (57:23)

- A negatív apánál pedig: ugye futok, futok, futok. Igaz, hogy megházasodtam. Olyan rendesnek tűnik ez az ürge. Kívülről azt látjuk, hogy az ürge tényleg rendes. A nő azonban, ha negatív apakomplexusa van, nem tudja ezt átélni. Ezért keres egy másik pasit: talán majd ő megadja nekem azt, ami nekem itt hiányzik! És jön egy harmadik. És közben néha megdöbbentő, hogy egy jó pasit engedett el! (57:54)

Ezt azért is tartottam fontosnak, mert látjuk, hogy...

Kisarkítom. A bűn mögött is valahogy az életnek a misztériuma áll. Ezt máshogy nehezen tudom mondani. A bűn mögött is az életnek egy sajátos misztériuma van.

Érdemesnek tartanám erre rácsodálkozni. Mert ha csak moralizálunk, nem tudom, hogy úgy lehetséges-e a fejlődés. Nem azt mondom, hogy bűnöket kell elkövetni! Nem ezt mondom.

Miért nehéz a nőnek? Mert mindig egy rettenetes evolúciós dilemma előtt áll. Evolutíve rettenetes nehéz helyzetben van minden nő.

Ugyanis az egyik klasszikus választás: egy igazi macsót kell találni! Egy alfahímet!

Így van! A természet diktál! Meg más is diktál, de a természet is. A természet többek között: Muszáj az alfa hím! Muszáj. Addig kelletem magam, addig – a legjobb pasi kell.

Persze az relatív, hogy ki, de a kis mini világomban a legjobbat. A legjobbat, a legjobbat. Ennek evolúciós háttere van. Nincs benne semmi szégyenletes. Naná! (59:30)

Egy mély együttérzés az emberiség jövőjével! Nagyon szép!

A másik (de ugyanabban a nőben): Kell egy igazi apuci! Egy olyan apucis apuci. Nem baj, ha nem vezérbika; nem baj, hogyha … jobb is, ha otthon van, nem kujtorog. Majd kötünk neki hihetetlenül ronda sapkát. Lehetetlen színű sálat. Undorító nyakkendőt veszünk neki az Aranypóknál. És – hogy mondjam – még a maradék nőknek is elmegy a gusztusa, hogy az én férjemmel.

S ennek is evolúciós háttere van! Egy nőt tehát szétszakít ez a dilemma, már eleve! Már eleve! (60:39)

Alfahím/apuci. Alfahím/apukám! Ugye, ez az.

És természetesen nehéz – főleg húsz évesen – egy olyan férfit találni, aki egyszerre ez is meg az is. Hát most mondjátok meg nekem, hogy lehetne alfahím valaki, aki 30 évet az életéből nyolc gyereknek a nevelésére fordít! Láttatok olyan alfahímet? Hát az attól alfahím, hogy őt aztán... nem érdekli. Hát pont attól olyan!

A másik meg ugyanúgy nehéz. Lehet, hogy apuci, apuci, apuci – tök életképtelen.

Ugye, és akkor a nő... Jaj, jól van, jól van, jól van, de hát a férjem, gyerekem. A gyerekekkel a férjem nagyon jól elvan. Csak velem nem már! Amióta vannak gyerekek, hát azóta kész – én sehol se vagyok. Na, tehát csak azt akartam mondani, hogy ez egy rettenetes és föloldhatatlan dilemma. Csak ezt akarom nektek mondani! (61:53)

Hogy ezt szerintem érdemes tudni.

A jó kislányok, mit gondoltok, hát mit választanak? Már most, hogy egy ilyen közegben vagyunk. Hát ha olyan igazi, igazi jó kislányok, akkor persze, hogy egy apucit választanak! Hát persze. Ezért a jó kislányoknál borítékolható, hogy amikor harmincvalahány éves (előbb is, később is, bármikor) egyszer csak: hol az én alfahímem? Ez borítékolható! Ez előbb-utóbb az árnyékból kipattan! Teljesen természetes. Természetes! A szó szoros értelmében természetes. (62:47)

Na. Ez az egyik szerintem, amivel a nőknek nagyon szembe kéne nézni. Mert itt van egy sajátos tudatlanság van még. Azt tapasztalom a nőtársaimon, mintha ez a dilemma nem lenne eléggé föltárva. Ha ez nincs eléggé föltárva, akkor olyan egyéni sorstragédiaként élitek ezt meg, hogy azt gondoljátok, hogy ez csak veletek, és ez szörnyű, és belehalok vagy nem halok...

Gyújtsatok gyertyát az evolúció oltárán. Egy kicsit engeszteljétek, egy kicsit békítsétek meg és boldogan élhettek.

Másik. Ja, nem ezt mondom – ez a múlt alkalom.

Tudjátok-e, kedves férfitársaim, hogy minden férfi valójában két nőt vesz el. Áhá. Háhá. Mindjárt mondom. Annyira otthonosan mozgok ebben a témában. Most is meg is éreztem, ahogy itt lepattantam. Tehát: minden férfi elvesz egy menstruáló nőt, meg egy fogékonyt. Menstruálót – fogékonyt – menstruálót – fogékonyt. A kutatások azt mutatják, hogy ahhoz képest, hogy menstruál-e, vagy éppen nem, mások a férfi preferenciák! Vagyis, ha megkérdezünk egy menstruáló nőt, azt fogja mondani: Apuci! Apuci. Premenstruációs szindrómáról halottunk már – ott meg nagyon apuci. Apuci!

Na de, amikor ott van az a néhány nap (nem a nehéz napok – az izgalmas napok). Az őrjítő napok! Akkor az alfahím képe belebeg. Már többé nem délibáb! Hháhh, hhhháhh! Cppp, ccpp, csppp, csppppp, cspppp.

Ezt most teljesen átéltem. (65:32)

Azért börtönbe nem szeretnék kerülni. Megint csak az a benyomásom, hogy kultúrkeresztény körökben a természetnek az erejét, a természetnek a mozgásait oly mértékben nem vesz tekintetbe, nem tiszteljük... (65:56)

Okosakat mondunk, meg ilyen, hát... Egy társaságban fiatal házasok beszélgettek arról:

Te, hogy van az, hogy (hát van férjed/feleséged, de) mit csinálsz akkor, ha tetszik egy másik nő vagy egy másik férfi? Vagy ez hogy van?

Ebben a kultúrkeresztény közegben az derült ki, hogy gyönyörű szépeket mondtak! Végül is a csoport fő árama ebben a mondatban volt összefoglalható: Házasságkötés után már csak a személyiségét látom!

Hát, ez érdekes. Én például nem veszem észre, hogy a házasság szentsége ez egy ilyen csak-a-személyiségét-látom kegyelemmel töltene el a bárkit. Ezt én abszurdumnak tartom. Teljesen abszurd. Ó. (66:59)

S aztán egyszer csak ez a lufi szétpukkad, és az illető...

A természet. A legkomolyabb: a természet! A ter-mé-szet! A kultúrkereszténység – a nevében is benne van – eltávolodott attól a természettől, amitől pedig hát gyökeresen függ az élete! Még az Isten iránti vágyat is el misztifikálja meg légiesíti. Hát az Isten iránti vágynak is megvannak a természetes alapjai. Bizony, bizony! A kaja meg a szex.

Az isten iránti vágyunknak természetes alapja: enni (pap vagyok)!

Jaj, csak folytatom akkor.

Ha az isten iránti vágyakozásunk teljességgel próbál ettől el-függetlenedni vagy nem tudom mit csinálni, egy olyan torz spiritualitás jön ki belőle! Rettenetesen torz, beteges spiritualitás jön ki. Ha ettől a természetes alapjától megfosztjuk. (68:20)

Olyan egyszerű dolgokat mondok, szerintem – ez mégsem ment meg attól, hogy te megbotránkozzál. Hát az oltáriszentség, az eucharisztia vétele – ahogy ez a katolikus hitünkben ez benne van. Hát először is azt mondjuk, hogy „magamhoz veszem”. És ez még a kultúr-kifejezésünk az áldozáshoz. Hát, hogy magamhoz veszem: ez a kaja!

S utána azt mondom, hogy egyesülök vele! És ez ténylegesen meg is történik! Hát a katolikus liturgiában... A szent liturgia ezekre a természetes alapokra épül.

Hát most képzeljük el, ott átváltoztatom a kenyeret és a bort, és ti azt mondjátok: Hát, nem, nem. Köszönjük, nem. Nem. Nem eszünk. Nem egyesülünk.

Ez egyébként pontosan így is történt a középkorban! A középkori szerzetességben oly mértékben misztifikálódott és a természetes alapjától elszakadt a lelkiség, hogy a legnagyobb szentek évente egyszer áldoztak. Évente egyszer! A legnagyobb szentek! De úgy, hogy előtte gyorsan-gyorsan gyóntak, és akkor azzal a svunggal, ahogy a gyóntatóból kijöttek, áldoztak egyet gyorsan. Hát a természettől teljesen elszakadt spiritualitás ez. Olyan is. Egészen megnyomorító, egészen irreális. (70:12)

Sajátos alkalom volt ez. Annyi mondanivalóm van. Sokat, sokat! Jaj. Nagyon köszönöm a figyelmeteket. Akkor...

Jaj, kérdezek, kérdezek!

Az első kérdés az így fog hangozni, hogy az ismert föltételekkel ki az, aki azt mondja, hogy szeptembertől menjünk át? Nagyon szépen köszönöm.

Szeretnék ellenpróbát is, hogy lehessen érzékelni, hogy ki az, aki azt mondja, hogy maradjunk? Köszönöm. Azt láttam, hogy egy enyhe fölény mutatkozott abban, hogy menjünk. Egy enyhe, enyhe fölény. Tképp olyan 60:40 körül vagyunk. Hát, sokkal okosabb lettem... Nagyon köszönöm. Akkor ki az, aki hirdetne? (71:33)

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

A mai alkalom végén, ha nem felejtem el, akkor majd egy kérdésem lesz hozzátok.

Illetve nem is – most kérdezek.

A mai alkalom alatt gondolkodtok, és az alkalom végén kérdezlek meg titeket. Ez pedig az, hogy nagyon foglalkoztunk azzal a kérdéssel, hogy nem lehetséges-e az, hogy egy nagyobb terembe tudjunk menni. Már csak azért is, mert éppenséggel mondhatjuk azt, hogy valamennyire beférünk, de jóval előbb ide kell érkezni azért, hogy tudjatok ülni. Ez dupla macera. Sokféle segítséget kaptam ezen a területen is. Úgy tűnik, hogy lenne rá lehetőség, hogy a MOM parkba menjünk. A MOM Művelődési Házba – XII. kerület. (01:05)

Z z zz z s s ss (01:25)

Jó, akkor ennyi időt tudtunk szánni az első spontán érzelmi reakciókra. De még nem fejeztem be. Most érzékeltem, ahogy ez bennetek megy.

Ez azonban a következőket jelenti, hogy ténylegesen valami reális képet lássunk arról, hogy ti mit gondoltok erről.

Ez pedig az, hogy ott kb. 550 ülőhely van (földszint szerűen). Ez azt jelenti, hogy nagyjából akkor elég lenne pontosan jönni, és akkor ennek a macerának vége. A másik, hogy harmincezer forintba kerül egy alkalom. Ha 3-4-500 emberrel elosztogatjuk, akkor 50-100 Ft között jut egyvalakire.

Mindez szeptembertől válna lehetővé. És az, hogy harmincezer Ft-ért kaphatnánk ezt a MOM művelődési házat, ez valami hihetetlenül baráti ár, ha ismeritek a piacot. Tehát ez csak azért van, mert... Sándor azt mondja, hogy ez a legbarátibb. Annak, aki ül. Oké.

Ugye, a közlekedést azt tudjátok. (03:00)

Villamosok mennek, picit be kell sétálni.

A döntést valamikor meg kell hoznom. Jópárotokkal beszéltem már, négyszemközt vagy sokszemközt is, de arra gondoltam, hogy nekem fontos lenne, hogy majd akkor a mai alkalom végén ti valahogy... Kérdezni fogok – remélem olyat, hogy arra lehet majd jól válaszolni. Hogy egyáltalán megpróbáljam érzékelni, hogy ti hogy gondoljátok ezt, mert ti vagytok többen.

Nem mondhatnám, hogy lényegtelen, hogy mit gondoltok erről, vagy hogy mit szóltok hozzá.

Olyan érdekes benyomásom van, hogy a leghangosabb érzéseket évet óta ez a néhány mondatom váltotta ki belőletek. Minthogyha ezzel a realitásnak egy olyan talajára értünk volna, amit éveken keresztül nem sikerült elérnünk a sok hipotetikus dumával. Ez nagyon érdekes, ebből majd próbálok tanulni. (04:12)

Nem fogok ismételni, hanem rögtön folytassuk ott, ahol abbahagytuk.

A nő negatív anyakomplexusáról beszéltünk, a fejlődési lehetőségekről (2 x 12 pont).

Innen egyszer csak eljutottunk oda, hogy elkezdjünk töprengeni, hogy hogy is van akkor a személyiségfejlődés... Mert hogyan lehet fejlődni, hogyan lehet kinőni a pusztán csak komplexusos életből? Tehát akkor a személyiségfejlődésre ránézhetnénk néhány mondat erejéig (kb. egy óra), és rögtön tegyük hozzá a spiritualitást is! Merthogy a spiritualitás is része a (nemcsak a személyiségfejlődésnek, hanem egyáltalán a) fejlődésnek! Annak, hogy egyáltalán képesek legyünk ne csak komplexusosan lenni!

Ezt a kettőt, meg az egymáshoz való viszonyukat szeretnénk firtatni. (05:08)

Emlékeztek? Utaltunk arra, hogy hogy is vagyunk a vágyainkkal. Hogy a személyiségfejlődés szempontjából milyen hallatlanul fontos, hogy rátaláljunk a vágyainkra – a felszínes vágyainkra is! Csakhogy, mikor rátalálunk a vágyainkra, be tudjuk látni, beismerni, bevallani, hogy ó, igen! Ennek is örülnék, arra is vágyom stb., akkor közben ezek a felszínes vágyak (és a felszínes alatt semmiféle negatívumot én nem értek – csak azt, hogy a személyiségben inkább a felszínen vannak) azonban azzal az ismérvvel rendelkeznek, hogy mindig egy nagyon mély hiányt hordoznak magukban. A sóvárgásnak, az epekedésnek, a hiánynak, a szükségletnek egy ürességét állandóan, állandóan fölszakítják bennünk. Ezért aztán nagyon jólesik, mikor ezekre egyáltalán rátalálunk, hogy van nekünk, és hogy mi az, és amikor ezt betöltjük, akkor tudjuk élvezni az életet – ha az alapjai a személyiségben megvannak! De ha csak itt ragadunk meg, akkor végül is az életünk állandóan erről szól: hiány, betöltöm; hiány, betöltöm; vágyakozom, betöltöm. És közben pedig minden arról szól, hogy mi van, amikor nem töltöm be?! Nem tölthető be, nem töltődik be – amikor marad a sóvárgás, az epekedés és a többi. És előbb-utóbb ezekre a sóvárgó, epekedő, bennünk a hiányt és az űrt föltáró vágyakra rá szoktunk találni. Ezt majd a férfi és a nő hűtlenségre való készségével kapcsolatban szeretném elmondani. (06:57)

Lehet, hogy még a mai alkalommal szó lesz róla. Hogy a különféle komplexus-mintázatok hogyan érintik a férfiben és a nőben azt a hiányt, hogy „de jó lenne egy másik pasi vagy egy másik nő”. Erről akarok beszélni, ez egy izgalmas téma.

Szóval, merre, arra? Na, ne ilyen általános, unalmas bevezetőt...

A felszínes vágyainkra rátalálni, és rájönni arra, hogy azok végül is kiapadhatatlanok, és ilyen értelemben betölthetetlenek. Mindig, mindig vannak, és ez aztán általában elvezet bennünket a mélyebb vágyainkhoz (sokszor a krízisek vezetnek el bennünket a mélyebb vágyainkhoz), a mélyebb vágyainkról pedig eddig azt tudtuk mondani, hogy pusztán azáltal, hogy azokat, mint legmélyebb vágyakat, fölismerjük, történik velünk és bennünk valami jó. Miközben ezek a legmélyebb vágyaink földi életünk során nem töltődnek be! Nem, és nem és nem és nem és nem. De miközben nem töltődnek be, nem hozzák azt az űrt, azt a fájdalmat, azt a sóvárgást magukkal, mint a felszínesebbek. (08:31)

De hoznak valami olyasmit, amiről a misztikus irodalom úgy beszél, hogy „rátalálni Istenre, de közben állandóan átélni annak a fájdalmát, hogy sosem ragadható meg teljesen”. Tehát a mély vágyainknak mindenképp van egy ilyen természete, hogy amit meg akarna ragadni, azt sosem ragadja meg teljesen. De közben, mint vágy... Na.

Erre hoztam példát, kettőt is. Most mondanám a harmadikat, amit olyan gyakran idézgettem nektek. Ez jól föltárja, hogy a mély vágy nem a tárgyától mély. Tehát nem attól mély, hogy arra irányul, hogy „bárcsak lenne egy nő, aki szeretne!” S akkor leülök és elgondolkodom: van-e ennél valami alapvetőbb, emberibb, igazabb, természetesebb, mint hogy én itt, Ferike... vágyódom, hogy egy nő...

Úgy is mondhatnám, hogy ennél nem sok dögösebb vágyam van. Hát akkor mi lesz velem?

A kérdés tehát (meg az állítás): nem attól mély egy vágy, hogy mire irányul, hanem, hogy honnan forrásozik? S hogy rátalálok-e erre a forrásra, nemcsak a tárgyra; vagy arra, hogy nincsen mire rátalálni? (09:40)

Itt beszéltem jó pár évvel ezelőtt arról az asszonyról, akinek hét vagy nyolc gyerekét ölték meg Auschwitzban. És, ha jól emlékszem, megölték a férjét és az apját is. És túlélte. És utána néhány év múlva ez az asszony, ahelyett, hogy ebbe belebolondult volna, vagy hogy mondjuk szenvedélybeteggé vált volna, nyitott egy gyerekotthont. (10:22)

Amikor kérdezték tőle, hogy „Hát hogy van magának erre ereje? Hát ebbe bele kellett volna pusztulnia!”. Ha ismertek olyan embereket, akinek ilyen nagyon sajátos veszteségei vannak... Pl. olyanok (most próbálok a legfinomabban, szeretettel szólni), hogy pl. olyan szülők, akik egy gyereküket eltemették. Ugye, ez az életnek valami olyan döbbenetes... Hogy is mondjam? Mintha az élet iránya; mintha minden, ami az életről szólna, megtagadtatna egy ilyen élményben. Hogy egy szülő eltemeti a gyerekét.

Ha állok a ravatalozóban, és ha lehet tudni (és kérik), felsoroljuk, hogy kitől búcsúzik az elhunyt. Amikor: „édesanyjától, édesapjától”, na, akkor lehet tudni, hogy kemény lesz a temetés. A sorrend fölborult: nem a gyerek temeti a szülőt, hanem a szülő a gyerekét. Amikor ez a sorrend fölborul, ott az ember szíve is. Húha. Ezt azért akartam mondani, hogy ha ismertek ilyet, hát tudjátok, hogy egyetlen ilyen veszteség életre szólóan padlóra tud küldeni valakit. (11:49)

Olyan érdekes. Nézem ilyen emberek arcát. Egy év, két év, öt év, tíz év. Lehet, hogy csak azért, mert tudom; a legtöbb ilyen ember arca maradandóan átalakul ebben a veszteségben.

Valami olyan tükröződik az arcán és a szemén... Persze lehet, hogy belelátom. De valami olyan mély, szinte föloldhatatlan szomorúságot látok a legtöbb ilyen ember szemében. (12:18)

És ismerek néhány olyan valakit, akinek ez nincs a szemében.

Most ez a nő, aki még csak el se temethette a nyolc gyerekét, amikor kérdezték tőle, hogy hogyhogy nem bolondult bele és honnan veszi a erőt ehhez, akkor ő azt mondta, hogy ez az én válaszom Auschwitzra. (12:47)

Innen jön a (költői) kérdésem: ennek a nőnek sikerült-e megtalálnia azt a mély vágyát a gyerekek iránt? Vagy pedig nem?

Nyilván a válaszom az az, hogy ez a nő azért nem bolondult bele, mert (amennyire el tudjuk képzelni egy ilyen helyzetben) a legmélyebb forráshoz jutott el, ahogyan valakiben az a vágy fölfakadhat a gyerek iránt.

Ez a vágyakozás a gyerek iránt (miközben meghalt a nyolc gyereke) nem tette őt tönkre, sem keserűvé, sem sem sem sem sem sem. Hanem nagyon sajátosan erővel töltötte őt el, hogy újból gyerekeknek tudjon még ő adni valamit. Miközben ez a vágya (most így mondom) az énnek a szintjén (a saját gyerek szintjén – ugye az én az azt mondja, hogy az „enyém”, „az én gyerekem”) már sosem fog beteljesedni. Ez őt azonban nem üresítette ki. Rátalált erre a mély vágyra. Emlékeztek, ezt az egyszerű mondatot mondtam, hogy mikor fiatalon (hát hogy máshogy – nagyon természetesen, egészségesen) a nő kimondja, hogy „én gyereket akarok!”, akkor persze, hogy úgy hallja, hogy gyereket. De ha egy picit mögé nézünk a mondatnak, akkor halljuk, hogy a súlypont ott van, hogy én. (14:23).

És ezt onnan nagyon jól látjuk, mikor (olyan drágák tudtok lenni) három hónap után már teljesen kikészültök, ha nem jön. Hát három hónap... hát nyugi már! Hát... szóval, mikor nem jön, akkor egyszer csak kiderül, hogy ebben a mondatban hol is volt a súlypont. Ez most nem kritika senki felé. Teljesen természetes, normális az én: gyerekre vágyik! Arra, hogy neki legyen gyereke! Az én már csak ilyen, nincs ezzel semmi problémánk. (15:02)

Csakhogy éppen ez a természete. No de éppen ez a szomorúsága meg a keserűsége is. (15:12)

Ezt nevezem spiritualitásnak, mikor ez a mélyebb vágy valakiben föl tud buzogni. Mikor ő arra valamiképpen rátalál. (15:27)

Nem ő csinálja. Nem ő fúrja, alkotja, nem tudom én mi – rátalál erre a vágyra. Ezt én már a spiritualitás témakörébe rakom.

Tehát: személyiségfejlődés és spiritualitás

Egyrészt azt mondhatjuk a kettő viszonyáról, hogy egy egészséges személyiségfejlődés természetes úton-módon a spiritualitás felé vezet. Egyszerűen nem tud másfelé vezetni! Mondom én ezt nagyon megengedően és nagyon liberálisan.

Ezt akárhányszor néztem, ez abba az irányba ment. Ha nem ment abba az irányba, ott a személyiségnek valamilyen elakadását vettem észre. (16:12)

Mondok egy nagyon egyszerű példát, rögtön kettőt.

Apukámat egy pap, mikor kisfiú volt, csúnyán megpofozta.

Az én apukám – most mondjuk ezt nagyon egyszerűen (mert ezután ő nem ment többet a templom közelébe, és mert más pozitív hatások sem igen érték) ateista lett. Az apukám – amennyire én láttam (márpedig néhány órával a halála előtt egy órával még együtt voltunk) ateistaként halt meg. (16:43)

Azt gondolom, hogy az ő ateizmusában az a gyerekkori pofon jócskán benne volt. Jócskán. Még ha ez így kívülről olyan megmosolyogtató is, hogy „mi, valaki egy pofon miatt lesz ateista?!” Hm, hm, hm, hmm.

Éppen nem olyan régen beszélgettem egy férfivel, aki a következőt mondta: „Hát, Feri, elmondom neked, hogy miért nem lettem pap. Egyszer kaptam két nagy pofont egy paptól.” Na, fölcsillant a szemem. Hogy van az, hogy az én apukám két pofontól ateista lett, ez a valaki pedig nagyon klassz hívő ember lett, de ő kb. ugyanazzal az „áttitűddel” mondja azt, hogy hát, én bizony nem lettem pap?

Hát azért, mert őt aztán még nagyon sok vallási élmény érte (pozitív élmények, családi élmények stb.), vagyis a személyiségfejlődés tovább tudott nagyon jó irányba menni (a spiritualitás felé is), azonban ez a pofon nem került olyan mértékű földolgozásra, hogy az illető pap lehetett volna (értsétek ezt jól), mert azért ez a pofon őt megakadályozta benne. A két pofon ugyanaz! Csak ugye az az összefüggés, amiben a pofon érkezik (s itt folyamatokat is értek összefüggés alatt), mégiscsak ég és föld! (18:17)

Nemrégiben találkoztam valakivel, aki azt mondta: Életében most egy nagy dilemmához érkezett, ez pedig az, hogy van valaki, aki szerinte a világ legokosabb embere (már akikkel ő találkozott). (18:35)

Csakhogy ez a „számára világ legokosabb embere” sosem lett hívő. Hogy ez hogy a csudába van?

Hát ez engem is nagyon izgatott! Most azon túl, hogy persze egy nagyon okos ember lehet racionálisan döbbenetesen képzett és egyoldalú – ez simán megmagyarázhatja, hogy miért nem. Mert egyoldalú a személyisége. De ezen túl az is kiderült, hogy egymás után egy csomó negatív élmény érte papok meg az egyház részéről. És milyen érdekes, hogy valaki (bár másban óóóriási teljesítményekre képes) a személyiségfejlődésében, a spiritualitás felé vezető úton ezeket az elakadásokat, traumákat mégsem dolgozta föl soha. Ptty. (19:27)

Akkor le lehet élni 80 évet úgy, hogy...

Ezt azért akartam mondani, hogy ha a személyiségfejlődés valóban egy harmonikus, valamennyire egészleges, integrált fejlődés, ott előbb-utóbb a spiritualitás egészségesen beköszön. Ha nem köszön be, ott valami olyan elakadás van a személyiségfejlődésben, amire talán az illető sosem talált rá.

A másik pedig: egy egészséges spiritualitásnak egy egészséges személyiségfejlődés a hordozója, a talaja, az alapja. Különben a spiritualitás vagy ferdén megy (ttssz, egy kicsit neurotikus lesz, aztán egészen patologikus lesz, egészen akármilyen lesz), vagy pedig nem tud bizonyos fejlődéseket megtenni. És ez nem a spiritualitás hibája: a személyiségfejlődésnek vannak elakadásai. Nem megy át – ott a spiritualitás is megakadt. Vagy csak valamilyen, kicsit torz irányba tud továbbfejlődni.

Tehát a kettő teljesen együtt van és stb. (20:35)

Haaaahh. Mihez tudnám ezt hasonlítani?

A helyzet nagyon sajátos abból a szempontból, hogy azt gondoljuk, hogy „ó, hát akkor erre van szükség: erős én kell!”. A személyiségnek csak egy része az én!

És akkor azt mondhatjuk, hogy ahhoz, hogy a személyiségfejlődés és a spiritualitás egészségesen tudjon kibontakozni (fú, nem sok történetet mondok – jó szárazan nyomom, nyomom), arra van szükség, hogy képesek legyünk az énünkre rátalálni és az énünket elveszteni. Erre a két képességre egyszerre van szükségünk!

Rá tudjunk találni az énre, el tudjuk veszteni az ént!

Rátalálni, elveszteni. Rátalálni, elveszteni. Rátalálni, elveszteni.

Ha valaki csak elveszteni tudja... ha valaki meg csak rátalálni tud... (21: 39)

Ezt egy képben tudom megragadni:

Én kifejezetten neurotikus kisfiú voltam. Aztán neurotikus serdülő lettem. Majd neurotikus ifjú. A többit most hagyjuk.

Ez kb. ahhoz hasonlít, mint ha egy szobában nagyon gyönge lenne a lámpának, az izzónak az ereje: valahogy minden homályos. Minden homályban van; a dolgokat nem lehet jól látni. És akkor elindul egy ilyen munka, hogy „legalább 40 Wattot – rendesből. Energiatakarékosból 9 is elég. Sőt, az már akkor... ugye, micsoda minőségi ugrás?

Próbáljuk az énünket megerősíteni, az énre rátalálni. Ez főleg lélektani munka. Hogy egyre nagyobb fény legyen. Mert egyébként sötétség van. Mi történt velem kb. nem tudom mikor? Mikor már középkorú lettem? (22:43)

Az énem egész tűrhetően megerősödött – kezdett túl sok fényt kibocsátani. Túl sok fényt. Sokat! Az ugyanúgy vakító – a túl sok fényben ugyanúgy nem lehet látni, mint a kevésben. Tehát, ha valakinek az énje már erős és egészséges és nem tudom milyen, akkor lehet, hogy túl sok fényt bocsát ki, és attól vakul el. Ugye, ismerünk ilyen embereket? Úgy állnak ezen a világon a lábukon, mint annak a rendje!

Túl sok a fény, és a túl sok fényben nem látnak.

Ezt azért akartam mondani: énre találás, énelvesztés; rátalálás, elvesztés; rátalálás, elvesztés. Akinek erős az énje – hát neki el köll veszteni! Hú, azt ő nem szívesen teszi.

Ő attól vakul el.

Két történet. Rövid. Mind a kettő egy királyról szól. (23:46)

Egy-egy királyról.

Az egyik király nagyon szomorú. Rettenetesen szomorú. Semmi sem tudja őt fölvidítani. S a birodalomban egymás után jönnek az orvosok, a pszichológusok, a pszichiáterek. A birodalom terapeutái is hozzá érkeznek, hogy hátha meg tudják gyógyítani a királyt mély szomorúságából. De nem tudják. Ki marad más hátra, mint az udvari bolond?

Az udvari bolond pedig különösebb gondolkodás nélkül egy papírkára egyetlen mondatocskát ír. Összehajtja, majd odaadja a királynak. A király kibontogatja a papírkát, elolvassa, és elmosolyodik. Mi volt a papírkára írva? (24:46)

(Ezt is majd az alkalom végén fogom megmondani.)

A papírkára egy nagyon egyszerű mondat volt fölírva: Kedves király, ez is elmúlik egyszer.

(Ez az én elvesztésének a képessége. Hogy képes legyek elveszteni. Elveszteni, elengedni, elhagyni.)

Mi a másik történet? Nem jut eszembe. Legkomolyabban! Azt hittem, eszembe fog jutni. (25:23)

Azt tudom, hogy egy királyról szól. Megvan!

Azért nem jutott eszembe, mert nem királyról szól.

Tehát kiderült, hogy jól működöm! Merthogy ez egy szerzetesről szól!

A szerzetes szerzetesi cellájában ücsörög. S miközben ott ücsörög, egyre jobban eltölti őt egy nagyon sajátos szomorúság. Hogy valahogy nem talál rá Istenre. Nem talál rá.

Egyre szomorúbb és szomorúbb, és magát szidja és bántja, képtelennek és alkalmatlannak tartja magát. Mígnem aztán egy vándor szerzetes a következő örömhírrel lepi meg.

Néhány kolostorral arrébb van egy olyan kolostor, melyről az hírlik: ha bárki ember szerzetese odamegy, akkor bizony ott rátalál az Istenre. Egészen biztosan!

Mi más is kellene a mi főhősünknek (aki nem király, csak szerzetes)? Hogy bizony elindul (hamuba sült pogácsa és a többit ismeritek – más nincs nála). Megy, megy, megy, és elérkezik ehhez a kolostorhoz. Igen ám, de ez egy nagyon sajátos kolostor, mert minden ajtónál egy (szerzetes) őr áll. Ezek a szerzetes őrök engedik (vagy nem engedik) őt be. Az egyik ajtót kinyitják: termeket talál. Újabb ajtók és második ajtók és harmadik ajtók – néha sokat kell várni, néha nem. Néha a termekben van valami dolga, néha csak át kell rajtuk menni. Néhány nap múlva egy számára valahonnan ismerős ajtó elé áll, és az ott álló szerzetes a következő örömhírrel lepi meg: Kedves szerzetes barátom, ha ezen az ajtón belépsz, egészen biztosan rátalálsz Istenre! (27:25)

A szerzetes megörül – nem is kellett sokat bolyongania ebben az ismeretlen kolostorban! Kinyitja az ajtót, és hol találja magát?

A cellájában.

Tehát az ismerős ajtó éppen az ő cellájának az ajtaja volt. (27:44)

Milyen érdekes – a királynak el kell veszteni valamit (ez is elmúlik), a szerzetesnek meg rá kell találnia valamire!

Tehát van bennünk egy szerzetes, aki lemond, lemond, lemond – pedig neki valamire rá kéne találni. Van bennünk egy király, aki meg gyűjt, gyűjt, gyűjt – neki meg valamiről le kéne mondani. S ez így megy!

Akkor van egészséges spiritualitás, ha az én elvesztésének és az énre való találásnak a képessége megvan. Egy kifejezéssel ezt úgy lehetne mondani, hogy megvan az én felülmúlásának a képessége. Az én felülmúlásának a képessége a spiritualitás alapja. Két dolgot tartalmaz: rátalálok az énre, elvesztem az ént. Rátalálok, elvesztem. Elvesztem, elvesztem, elvesztem. Rátalálok. (28:50)


Most akkor a spiritualitásról még egy picit.

Emlékeztek a Woody Allen filmre? Láttátok? Vicky Cristina Barcelona! De hogy melyik melyik, nem tudom továbbra se – ti azt jobban tudjátok. Mindenesetre emlékeztek arra a nőre, akit megkavart ez a festő. Ha nem láttátok volna – három mondat: van ott egy nő, akit megkavart egy festő. A háttere ennek a mondatnak, hogy ez a nő egy olyan igazi jó kislány. Igazi, rendes jó kislány: meg kell házasodni, gyerekeket kell szülni, tisztességes pasihoz hozzámegyünk – az élet megy előre, családi házat veszünk, gyerekek, óvoda stb.

S akkor ez a festő pedig hát ugye... hm, hm... A személyiségének az árnyékából lép elő. Éppen, éppen az árnyékban van. Mert amit ő lát a férfiakból: az a tisztességes, becsületes, rendes pasi, aki megbízhatóan eltartja a családot.

Itt meg van egy bohém pasi, akinek nemhogy családot eltartó gusztusa nincsen, hanem gyerekei sincsenek. Csak úgy bohémkodik bele a világba. Ez már több mondat is volt, ugye? Most már akkor el tudunk tájékozódni. (30:19)

Mi történik ezzel a hölggyel Woody Allen szerint? Legalábbis másfél óra alatt: semmi.

Annyi történik vele, hogy az árnyékból kilép ez a férfi – megtestesül a személyiségének az árnyékából ez a pasi. Teljesen megkavarja, majd hozzámegy a rendes pasihoz. S a zárójelenet egy ilyen igazi Woody Allenes happyend: szomorúan megy a nő haza.

És mivel csak huszonvalahány éves, el tudjuk képzelni a következő 50-60 évét, amiről Woody Allen már nem készít filmet, mert van neki jobb dolga is. De hogy mi ezt hagyjuk.

Tehát: hol vétette el a lépést? Hol nem talált a jó lépésre rá? (Hogy hívják ezt a nőt? Vicki! Köszönöm. Mindenki ezt mondta!) S érdekes, a nők tudták. A férfiak hallgattak. „Nem tudom, az a barna...” – nekünk ez kb. ennyi. Szóval... Meddig lesz boldogtalan Vicki?

(Milyen jó kérdéseim vannak ma!)

Ez nagyon komoly kérdés! Meddig kell boldogtalanul élnie egy rendes pasi mellett? Aztán a gyerekei mellett, aztán az unokái mellett... Siratva, siratva... a föstőt.

Meddig? Ameddig nem jön arra rá, hogy a történet nem arról festőről szól, hanem róla! Addig boldogtalanul kell élnie.

Ha rájön, hogy ez a festő csak megtestesített valamit abból, ami neki itt van! Itt! Itt és itt. Hogy valójában az ő személyiségének az árnyékából lépett elő ez a bohém pasi. És hogy nagyon boldogan le lehet élni az életet úgy is, hogy sosem megy hozzá ehhez a bohém pasihoz. Ha kezd valamit az itt lévő bohém pasival, aminek van egy háttere. Ha kezd azzal a nővel valamit, aki belezúgott a bohém pasiba. (32:53)

Vicki azért boldogtalan, mert azt gondolja – ha egyáltalán gondol erről valamit. Bár elég okos, mert „rendes és okos”; ez valahogy együtt van, nem? Rendes+okos. Van olyan, hogy rendes+buta? Hát nem rémlik. Valahogy a rendesek mindig olyan... vagy ha nem okos, akkor is olyan … akkor is rendes, na. És úgy tűnik, az sok bajból kivezeti az életet.

Tehát addig, ameddig nem jön rá, hogy ez a történet hogyan szól őróla, addig egy életet ebben a felszínes vágyakozásban el lehet szenvedni. Végig, 50-60-70 évet. Rengeteget lehet akkor ott szenvedni.

Ez a személyiségfejlődés: rátalálni az énjére. Ő nem talált rá a saját... arra a nőre, aki benne szerelmes lett ebbe a pasiba. Dehogy talált rá! A pasira talált még csak rá. És most, hogy elvesztette a pasit... hhh... kkkhhh... kkkhhh. (34:10)

Ugye át tudjátok tenni a saját életetekre? Remélem, mert nagyon jó szándékú vagyok...

Jó. Olyan érdekes ez a mai alkalom. Nem tudom. Más, mint a többi. Próbálok normális lenni. (34:38)

Az énre való rátalálásnak és az én elvesztésének a képessége miért nehéz? Mert ha az én nagyon gyönge, akkor úgy kapaszkodik abba a valamibe, ami egyáltalán már megvan, hogy el nem meri engedni! Ha meg nagyon erős – esze ágában sincs elengedni! Tttyysss!

Egy kedves (férfi) ismerősöm jutott eszembe. Azzal a nehézséggel jött, hogy miután pozitív apakomplexusa van, ezért aztán ő, hát az apukáját nyilván idealizálja. Ezért aztán magát is szívesen idealizálja, ahogyan azonosul az apukájával. És ha egy pasi idealizálja magát, hogy fogja a házasságban a felesége érezni magát? Egy újabb érdekes kérdés. A válaszra elég könnyen rájöhetünk, hogy „elég pazarul”.

Na és akkor a házastársi konfliktusa olyan mélységes méllyé vált, hogy elkezdett a személyiségfejlődés útján lépkedni.

Egyszer csak elérkezett oda, hogy: Jé, a magatartásomnak nem lehet, hogy a hátterében az van, hogy az apukámat idealizálom? S akkor azonosulok ezzel az idealizált apával, ennek kell továbbmenni – s persze, hogy akkor állandóan lenyomom a feleségem.

Ez egy olyan pillanat, ami elől normális, egészséges ember elfut. Mert itt van egy iszonyú nagy nehézség: mit kezdek most akkor az idealizált apával?

Ez most így teoretikusan egy nagyon egyszerű kérdés, de nem volt egyszerű ennek a valakinek! Képzeljétek el, ott ült nálam és zokogott ez a férfi. Zokogott. (36:45)

Én vettem a bátorságot (az én vette a bátorságot), hogy lássam, hogy tulajdonképpen az apámat hogyan idealizáltam egész életemben, majd pedig hogyan kapaszkodtam bele az idealizált apukámnak a képébe?

Hát ha énnekem egy olyan igazi, erős apám van, abba bele lehet kapaszkodni! Ha az apukám csak egy olyan apuka, mint bármelyik másik – néha nagyon gyarló, néha gyönge – néha egy reális apába nem lehet belekapaszkodni! Néha egy reális apa elutasít, egy reális apa gyönge, és egy reális apa meghal. (37:25)

Akkor kibe fogok belekapaszkodni? Ez egy szörnyű és szinte elviselhetetlen pillanat. Az illető zokogott. Ahogy mondom: a férfi zokogott.

Azt mondta: ahogy eleresztettem az apámról kialakult idealizált képemet, egyszer csak rádöbbentem arra, hogy nincs mibe kapaszkodnom. Hogy itt vagyok egyedül ebben a világban! S ebben a pillanatban már nem tudtam magamat sem idealizálni.

Ettől még gyengébb lettem. Egyszer csak rájöttem, hogy itt állok a világban – és nem tudom, hogy mibe kapaszkodjak! És hogy van-e valaki, aki kapaszkodni tud?! (38:14)

Tehát az énvesztésnek, az énre találásnak a képessége az itt belül egy gyötrő lélektani folyamat eredménye. Egy gyötrő, félelmet keltő, elviselhetetlen folyamatnak a következménye!

S akkor azt mondta ez az illető – egész dühös volt rám. Azt mondta: Feri, te beszéltél a szőr-istenről, a szőr-anyáról, ugye, ez az? Ha én bele tudok kapaszkodni egy szőr-anyába, egy szőr-apába, egy idealizált valamibe, annak reális lélektani és következményei vannak és haszna! Hát a kismajom is belekapaszkodik a szőr anyamajomba – segít neki reálisan az életben túlélni! Tehát reális haszna van. A probléma azonban az, hogy nem az anyja!

Amikor a személyiség születéséről beszélünk, tulajdonképpen ez a dilemmánk: hogy az életünket mennyire segítette az, hogy bele tudtunk kapaszkodni szőr-anyába, szőr-apába? Komplexus-anya, komplexus-apa. Kép. Vagy pedig, ha negatív anya vagy negatív apa, akkor rohanunk a szőr-anya után. Ugye? Ha pozitív, akkor belecsimpaszkodtunk – nem eresztjük el. Ha negatív – rohanunk utána. Mind a 4 formációnak a gyöngéje az, hogy szőrből van. (39:51)

Nem az én apám és nem az én anyám. De közben a kapaszkodás meg a rohanás segít nekem az életben! Az alapján nőttem föl!

Annyira... de szeretnék ott lenni valahol a fejetekben! Hogy lássam, hogy ez hogy ment most át? Én nem érzékelem, és ez olyan nehéz. Átment, nem ment át, tudtok vele valamit kezdeni, vagy nem? Azt látom, hogy figyeltek, de hát lehet, hogy azért, hogy „hátha valami értelmeset is mond”. (40:30)

Most akkor nézzük meg – de még ezt a történetet nem fejeztem be. Sírt ez a férfi nagyon, nagyon sírt – elmúlt 40 éves. 40 éves! Hát az ifjúkor a személyiségfejlődésben! Még előtte az élet. S akkor sírt, sírt – akkor azt mondta... (Látjátok, hogy pont ezt akartam elsinkófálni? Mert ott tartottam, hogy milyen dühös volt rám.) Azt mondja. Feri, hihetetlenül mérges voltam rád, mert te itten csak beszéltél, hogy „kapaszkodunk, szőr-anya meg szőr-apa, meg szőr-isten, de azt nem mondtad, hogy ha elengedjük, az mennyire fáj! Ezt te nem mondtad. Én most végigmentem rajta – ez nagyon fáj.

És hogy nagyon fáj, ez enyhe kifejezés! Ha ő ezen tényleg végigment, akkor beledöglött. Csak udvarias volt velem. Mert ez az én elvesztése. Az éppen akkori, aktuális én, a komplexusos összefüggéseivel, puff, egyszer csak megszűnik. (41:50)

S akkor ahogy sírt, egyszer csak lehiggadt és ahogy jobban lett, azt mondja: Te Feri, ez olyan döbbenetes. Amióta most egy másik énből nézek, a különbség olyan, mintha eddig fekete-fehérben láttam volna, most meg színesben. Micsoda szép kép! Eddig fekete fehér láttam az egész életet, most meg minden színes! De attól még ez most fáj.

Ezzel azt is akarom mondani, hogy naná, hogy el tudom képzelni, hogy ott az ajtó előtt elvesztés (vagy az elvesztés vagy a rátalálás előtt) veszteglünk néhány hetet, hónapot, évet vagy évtizedet. Ez teljesen reális. Nekem is van most a tarisznyámban egy téma. Nem merem elővenni. Komolyan! Elkezdtem valamivel találkozni, és azt mondtam, hogy ezt most rakjuk vissza, mert ehhez most nem érzek elég erőt. Tehát most vagyok egy valamilyen egyensúlyban, erre az egyensúlyra most szükségem van. Ezt a témát lejegeltem – nem felejtettem el, be van nekem stokizva (már akik voltak katonák) és ha lesz elég énerőm, akkor előveszem, és jól beledöglök majd. Ez így. Van ilyen, hát az élet ilyen, nem? Van egy realitás: most nem engedhetem meg magamnak hogy beledögöljek. Van ilyen! S akkor úgy döntünk, hogy most ezt nem engedem meg magamnak! De alkalmasint előveszem. (43:36)

Tehát egyetlen előadás sem szól arról, hogy „vedd már elő, dögölj bele!”. Én ezt sose mondtam. Csak azt, hogy ha megérkeztél az ajtóhoz, ne felejtsd el, hogy már álltál ott. Hogy rajtad múlik, hogy a kincset lenyomod-e? (44:02)

Hát igen. Nézzük akkor meg a hűtlenség felől ezt a témát, hogy a négy komplexus-minta milyen jellegű hűtlenségre ösztönöz minket? Ez érdekes, ugye? Mondok akkor egy viccet.

Ma hallottam.

Két férfi golfozik. (Nem lesz benne semmi csúnya.) Két férfi golfozik és arra csodálkoznak rá, hogy előttük két nő golfozik, de a két nő sokkal lassabban golfozik, mint a két férfi. Hmm.

Ezért aztán a két férfi, mikor már úgy lőtávolba érnek, akkor megbeszélik, hogy az egyik menjen már oda a két nőhöz, hogy hát megelőzik ezt a két nőt, aki ott lassan meg ügyetlenül golfozik, és mindig a homokba meg a tóba ütik a lasztit. S az egyik megy...

A másik azt veszi észre, hogy kb. 20 méterre amikor megközelíti a két nőt, ott hirtelen megáll, és akkor visszamegy és azt mondja: Te, most magunk között szólva nem lehetne, hogy inkább te szóljál a nőknek? Egyszerűen azért mert az egyik a feleségem, a másik meg a szeretőm.

Hát erre a másik azt mondja, hogy jól van, majd akkor én megyek. (45:28)

Na, és az illető odamegy, de ő is csak kb. 20 méterig jut, és most a másik látja, hogy jön vissza 20 méterről, és a következőt mondja a haverjának: Én azt hiszem, erre szokták mondani, hogy „kicsi a világ”. (45:50)

Tehát ez a témánk. (46:03)

Ez a világ nagyon kicsi, mindenki veszélyeztetett, az tuti. Mindenki – ki így, ki úgy. Na, nézzük, hogy ki hogyan? És hogy... Ugye, itt a mélységeket próbáljuk mindig érinteni. Hogy az élet hogyan áramlott a komplexuson keresztül? Hogy miért nem szívesen engedjük el komplexusos önmagunk látását, a komplexusos Isten látását, a komplexusos Te látását? Mert azon keresztül tanultunk meg élni! Hát naná, hogy nem engedjük el! Mondom a példát: a pozitív anyakomplexusú férfiak vagy nők (itt most nem teszek különbséget; tudjátok milyenek – sokat beszéltünk róluk). Az az alapvető tapasztalatuk, hogy akkor esznek, amikor jólesik nekik. Ez a pozitív anyakomplexus egy mondatban. Kaja van bőven, csak enni kell. Be lehet habzsolni az életet, ez mind belefér. (47:04)

Tik, tik, tik – bekajáljuk, beesszük. Ez jár, ez jogos, ez normális, ez egészséges – az természetes, hogy beesszük az életet.

A sok pasi, sok nő természetes. Mellette is... de ez „normális”. És miért is? Mert számára az élet így árad! Őneki ez az alapvető élménye az életről, hogy így, ebben a komplexusos világban árad hozzá. Így árad és hömpölyög, és ő pedig csak kajál és iszik és...

Tehát a személyiségfejlődésében (nagyon sajátosan) nem valami rossz dologról kell lemondania, hanem éppen arról, ahogyan az élet (számára) eddig elérkezett! Hát ki a fene akar lemondani a kajáról! (47:55)

Hát éhezni ki akar?

Tehát így árad számára, hozzá az élet.

A spiritualitásban mi a gyöngesége? Hogy be akarja kapni Istent. Be akarja kajálni!

Van egy ilyen jól meghízott énje; jó anyakomplexusos én. S az be akarja zabálni az Istent is. Hát mit neki? Három pasit bezabál egyszerre, és még az Istent is bekajálja. Hol van a veresége? Hát pontosan tudjuk, hogy hol. Hát a kis énecskéje nem fogja tudni bekajálni Istent. Jól megfekszi a gyomrocskáját. Nem kajálható be. Úgy fölfúvódik tőle, majd szétdurran. Inflálódik, szétpukkan.

Pozitív apa!

Ugye a pozitív apa... férfin keresztül árad az élet.

A pozitív anya: be lehet kajólni az életet

A pozitív apa: egy férfin keresztül árad az élet

Naná, hogy nem mond le a pasikról. Miért mondjon le?

Egyébként pedig nem is tudja, hogy ő van-e. Vagy hogy ki van akkor, ha egy férfin keresztül nem árad belé az élet? Hogy ott bent van-e élet vagy nincs. De leginkább úgy gondolja, hogy nincs. Hogy férfi nélkül itt bent nincsen élet. Csak a férfin keresztül van.

A spiritualitásról mit mondhatunk el? Azt, hogy ő úgy függ Istentől, hogy azt gondolja, hogy ha Isten majd csalódik benne, vagy ha Istennek talán nem tetszik ő, akkor egyszer csak az élet megszűnik. Ezért aztán mindig tetszenie kell neki Istennek. Egy kicsit mindig el kell csábítania Istent! Vagy egy kicsit mindig meg kell felelni Istennek!

Itt is beleszorul a spiritualitás az énnek a sérültségébe, egyoldalúságába. Attól fél, hogy ha nem elég csábító, nem elég szép, nem elég érdekes, nem elég nem tudom, akkor elvesztheti az Istent. Ettől fél. (50:33)

Negatív anyánál a szexualitáson és a teljesítményen keresztül lehet valamennyi élethez jutni! Legalább valamennyi élethez, hogy legalább valamennyire életben tudjunk maradni. Ó, itt akkor: elcsábítani vagy megszolgálni Isten szeretetét. Elcsábítani vagy megszolgálni Isten szeretetét, mert ő úgy magában nem szeret. Szerethető nem vagyok, de el lehet csábítani vagy meg lehet szolgálni. Tág tere a mágikus spiritualitásnak. Valójában én nem számítok.

S akkor a negatív apakomplexus. Ezt most tulajdonképpen elővételezzük, csak hogy mind a négyet el tudjuk mondani. (51:28)

Az egy folytonos rohanás egy olyan (mondjuk egy nő esetében) férfi után, aki talán az igazi lehetne – de akire a negatív apakomplexusú nő sosem talál rá. Akinek negatív apakomplexusa van, mindig keresi az igazit, és sosem találja meg. És a kör persze azért olyan piszok, mert mindig olyan pasikra cuppan rá, akik valamiképpen sosem – van nem elérhetők, vagy ha elérhetők, nem nem adják meg azt, amire egyébként vágyik. Mert hát komplexusosan lát! (52:10)

Ezért ő az elérhetetlen, a vágyaid be nem töltő férfira cuppan rá, mert számára az az alapvető minta a férfiről. Igaz? Negatív apakomplexus – magáért beszél. Az apám nem szeret önmagamért, nem elérhető – tirip, tirip, tirip. Ezért aztán azok a nők, akik végeláthatatlanul és valahogy reménytelenül keresik a pasit, és ha megtalálják, akkor az a pasi vagy veri, vagy iszik, vagy nem tudom én, mi. Negatív apakomplexust gyaníthatunk – most ilyen nagyon egyszerű, elemi szinten. (52:50)

A szörnyű az vele, hogy miután csak a komplexusból lát kifele, szerelmes is olyan pasikba lesz, akikről mi kívülről pontosan látjuk, hogy pont azt nem adják majd meg neki, amit ő szeretne. Ezért sok negatív apakomplexusú nő például elérhetetlen szerelmeket választ. Mert ott legalább azzal a csalódással nem kell szembenézni, hogy az a valaki engem nem szeret – így pl. papokba lesz szerelmes. A pap ebből a szempontból ilyen univerzális figura. Fekete Péter, vagy mi. Jól lehet rajta gyakorlatozni. Jól. Tehát ott nem az én vereségem, hogy nem érhető el. De azért azt mindig meg tudom ismételni (a traumámat), hogy nem érhető el. De azért ő tud lenni az igazi, mert hát milyen jó fej! De azért nem érhető el. Értitek, milyen rafinált...

Na jó. Tehát itt: hátha egyszer én önmagam lehetnék, hátha egyszer rátalálhatnék!

A spiritualitásban ez: reménytelenül vágyódni, hogy Isten egyszer, mit valami Mennyei Atya, megmutatja magát. Egyszer, csak egyszer lenne egy istenélményem! A komplexus ezt is megakadályozza. Mert az Isten után is úgy fut, mindig abban a reménytelenségben, és remél, és fut és fut és fut, és sosem éri el, miközben, ha kinyittaná az ajtót, már ott is lenne. Hijjj. (54:48)

Csakhogy az nagyon nehéz. Mert akkor jön a halál. Már, ugye, a szimbolikus.

A komplexusos világot el kell engedni. Azért akartam ezt így elmondani, mert mind a négy mintánál arról tudtunk beszélni, hogy a komplexuson keresztül micsoda életerő tud áradni! Vagy legalább is hajtóerő egy soha el nem érhető el valami után! Most az illetőnek... azon...: most ezt engedjem el? Veszítsem el? Honnan jön akkor az élet? Így aztán nem veszítjük, és így aztán maradunk ott ahol voltunk. (55:30)

Tehát senkit se zargatok – a cipőfűzőmet meg kell kötnöm, elnézést; ti is nyugodtan, ha akarjátok. (55:40)

Hű. Akkor beszéljünk még a nők nehézségeiről. Itt arra gondoltam, még ezt a negyedórát szánhatnánk erre. A nők nehézségei természetesen a férfi nehézségei is. Még mindig itt a megcsalás, hűtlenség témájában. Lehet, hogy nem mondtam ki eléggé, hogy amit most elmondtam, hogyan kapcsolódik a hűtlenséghez. Akkor gyorsan, csak mondjuk:

- A pozitív anyakomplexus: Hát hogy megy; újabb és újabb és újabb pasik, neki az jár.

- A pozitív apakomplexus: Muszáj, hogy legyen egy pasi, mert különben nem vagyok!

Tehát ha éppen nem jó a pasi, nem dicsér meg, a férjem nem, nem, akkor gyorsan kell keresni egy pasit, akin keresztül az élet megint tud jönni.

- A negatív anyakoplexusú nőnél: hát természetesen vagy csábítja a pasit, mert a szexen..., vagy megfelel a pasiknak. Ugye? Mert azon keresztül jut el hozzá valamicske kis élet. Legalább, ha már nincs is orgazmusom, legalább látom, hogy a pasi epekedik utánam! Ugye? Sovány vigasz. De akinek csak annyi jut? Juthatna több is!

Csak a komplexusból jön ez. (57:23)

- A negatív apánál pedig: ugye futok, futok, futok. Igaz, hogy megházasodtam. Olyan rendesnek tűnik ez az ürge. Kívülről azt látjuk, hogy az ürge tényleg rendes. A nő azonban, ha negatív apakomplexusa van, nem tudja ezt átélni. Ezért keres egy másik pasit: talán majd ő megadja nekem azt, ami nekem itt hiányzik! És jön egy harmadik. És közben néha megdöbbentő, hogy egy jó pasit engedett el! (57:54)

Ezt azért is tartottam fontosnak, mert látjuk, hogy...

Kisarkítom. A bűn mögött is valahogy az életnek a misztériuma áll. Ezt máshogy nehezen tudom mondani. A bűn mögött is az életnek egy sajátos misztériuma van.

Érdemesnek tartanám erre rácsodálkozni. Mert ha csak moralizálunk, nem tudom, hogy úgy lehetséges-e a fejlődés. Nem azt mondom, hogy bűnöket kell elkövetni! Nem ezt mondom.

Miért nehéz a nőnek? Mert mindig egy rettenetes evolúciós dilemma előtt áll. Evolutíve rettenetes nehéz helyzetben van minden nő.

Ugyanis az egyik klasszikus választás: egy igazi macsót kell találni! Egy alfahímet!

Így van! A természet diktál! Meg más is diktál, de a természet is. A természet többek között: Muszáj az alfa hím! Muszáj. Addig kelletem magam, addig – a legjobb pasi kell.

Persze az relatív, hogy ki, de a kis mini világomban a legjobbat. A legjobbat, a legjobbat. Ennek evolúciós háttere van. Nincs benne semmi szégyenletes. Naná! (59:30)

Egy mély együttérzés az emberiség jövőjével! Nagyon szép!

A másik (de ugyanabban a nőben): Kell egy igazi apuci! Egy olyan apucis apuci. Nem baj, ha nem vezérbika; nem baj, hogyha … jobb is, ha otthon van, nem kujtorog. Majd kötünk neki hihetetlenül ronda sapkát. Lehetetlen színű sálat. Undorító nyakkendőt veszünk neki az Aranypóknál. És – hogy mondjam – még a maradék nőknek is elmegy a gusztusa, hogy az én férjemmel.

S ennek is evolúciós háttere van! Egy nőt tehát szétszakít ez a dilemma, már eleve! Már eleve! (60:39)

Alfahím/apuci. Alfahím/apukám! Ugye, ez az.

És természetesen nehéz – főleg húsz évesen – egy olyan férfit találni, aki egyszerre ez is meg az is. Hát most mondjátok meg nekem, hogy lehetne alfahím valaki, aki 30 évet az életéből nyolc gyereknek a nevelésére fordít! Láttatok olyan alfahímet? Hát az attól alfahím, hogy őt aztán... nem érdekli. Hát pont attól olyan!

A másik meg ugyanúgy nehéz. Lehet, hogy apuci, apuci, apuci – tök életképtelen.

Ugye, és akkor a nő... Jaj, jól van, jól van, jól van, de hát a férjem, gyerekem. A gyerekekkel a férjem nagyon jól elvan. Csak velem nem már! Amióta vannak gyerekek, hát azóta kész – én sehol se vagyok. Na, tehát csak azt akartam mondani, hogy ez egy rettenetes és föloldhatatlan dilemma. Csak ezt akarom nektek mondani! (61:53)

Hogy ezt szerintem érdemes tudni.

A jó kislányok, mit gondoltok, hát mit választanak? Már most, hogy egy ilyen közegben vagyunk. Hát ha olyan igazi, igazi jó kislányok, akkor persze, hogy egy apucit választanak! Hát persze. Ezért a jó kislányoknál borítékolható, hogy amikor harmincvalahány éves (előbb is, később is, bármikor) egyszer csak: hol az én alfahímem? Ez borítékolható! Ez előbb-utóbb az árnyékból kipattan! Teljesen természetes. Természetes! A szó szoros értelmében természetes. (62:47)

Na. Ez az egyik szerintem, amivel a nőknek nagyon szembe kéne nézni. Mert itt van egy sajátos tudatlanság van még. Azt tapasztalom a nőtársaimon, mintha ez a dilemma nem lenne eléggé föltárva. Ha ez nincs eléggé föltárva, akkor olyan egyéni sorstragédiaként élitek ezt meg, hogy azt gondoljátok, hogy ez csak veletek, és ez szörnyű, és belehalok vagy nem halok...

Gyújtsatok gyertyát az evolúció oltárán. Egy kicsit engeszteljétek, egy kicsit békítsétek meg és boldogan élhettek.

Másik. Ja, nem ezt mondom – ez a múlt alkalom.

Tudjátok-e, kedves férfitársaim, hogy minden férfi valójában két nőt vesz el. Áhá. Háhá. Mindjárt mondom. Annyira otthonosan mozgok ebben a témában. Most is meg is éreztem, ahogy itt lepattantam. Tehát: minden férfi elvesz egy menstruáló nőt, meg egy fogékonyt. Menstruálót – fogékonyt – menstruálót – fogékonyt. A kutatások azt mutatják, hogy ahhoz képest, hogy menstruál-e, vagy éppen nem, mások a férfi preferenciák! Vagyis, ha megkérdezünk egy menstruáló nőt, azt fogja mondani: Apuci! Apuci. Premenstruációs szindrómáról halottunk már – ott meg nagyon apuci. Apuci!

Na de, amikor ott van az a néhány nap (nem a nehéz napok – az izgalmas napok). Az őrjítő napok! Akkor az alfahím képe belebeg. Már többé nem délibáb! Hháhh, hhhháhh! Cppp, ccpp, csppp, csppppp, cspppp.

Ezt most teljesen átéltem. (65:32)

Azért börtönbe nem szeretnék kerülni. Megint csak az a benyomásom, hogy kultúrkeresztény körökben a természetnek az erejét, a természetnek a mozgásait oly mértékben nem vesz tekintetbe, nem tiszteljük... (65:56)

Okosakat mondunk, meg ilyen, hát... Egy társaságban fiatal házasok beszélgettek arról:

Te, hogy van az, hogy (hát van férjed/feleséged, de) mit csinálsz akkor, ha tetszik egy másik nő vagy egy másik férfi? Vagy ez hogy van?

Ebben a kultúrkeresztény közegben az derült ki, hogy gyönyörű szépeket mondtak! Végül is a csoport fő árama ebben a mondatban volt összefoglalható: Házasságkötés után már csak a személyiségét látom!

Hát, ez érdekes. Én például nem veszem észre, hogy a házasság szentsége ez egy ilyen csak-a-személyiségét-látom kegyelemmel töltene el a bárkit. Ezt én abszurdumnak tartom. Teljesen abszurd. Ó. (66:59)

S aztán egyszer csak ez a lufi szétpukkad, és az illető...

A természet. A legkomolyabb: a természet! A ter-mé-szet! A kultúrkereszténység – a nevében is benne van – eltávolodott attól a természettől, amitől pedig hát gyökeresen függ az élete! Még az Isten iránti vágyat is el misztifikálja meg légiesíti. Hát az Isten iránti vágynak is megvannak a természetes alapjai. Bizony, bizony! A kaja meg a szex.

Az isten iránti vágyunknak természetes alapja: enni (pap vagyok)!

Jaj, csak folytatom akkor.

Ha az isten iránti vágyakozásunk teljességgel próbál ettől el-függetlenedni vagy nem tudom mit csinálni, egy olyan torz spiritualitás jön ki belőle! Rettenetesen torz, beteges spiritualitás jön ki. Ha ettől a természetes alapjától megfosztjuk. (68:20)

Olyan egyszerű dolgokat mondok, szerintem – ez mégsem ment meg attól, hogy te megbotránkozzál. Hát az oltáriszentség, az eucharisztia vétele – ahogy ez a katolikus hitünkben ez benne van. Hát először is azt mondjuk, hogy „magamhoz veszem”. És ez még a kultúr-kifejezésünk az áldozáshoz. Hát, hogy magamhoz veszem: ez a kaja!

S utána azt mondom, hogy egyesülök vele! És ez ténylegesen meg is történik! Hát a katolikus liturgiában... A szent liturgia ezekre a természetes alapokra épül.

Hát most képzeljük el, ott átváltoztatom a kenyeret és a bort, és ti azt mondjátok: Hát, nem, nem. Köszönjük, nem. Nem. Nem eszünk. Nem egyesülünk.

Ez egyébként pontosan így is történt a középkorban! A középkori szerzetességben oly mértékben misztifikálódott és a természetes alapjától elszakadt a lelkiség, hogy a legnagyobb szentek évente egyszer áldoztak. Évente egyszer! A legnagyobb szentek! De úgy, hogy előtte gyorsan-gyorsan gyóntak, és akkor azzal a svunggal, ahogy a gyóntatóból kijöttek, áldoztak egyet gyorsan. Hát a természettől teljesen elszakadt spiritualitás ez. Olyan is. Egészen megnyomorító, egészen irreális. (70:12)

Sajátos alkalom volt ez. Annyi mondanivalóm van. Sokat, sokat! Jaj. Nagyon köszönöm a figyelmeteket. Akkor...

Jaj, kérdezek, kérdezek!

Az első kérdés az így fog hangozni, hogy az ismert föltételekkel ki az, aki azt mondja, hogy szeptembertől menjünk át? Nagyon szépen köszönöm.

Szeretnék ellenpróbát is, hogy lehessen érzékelni, hogy ki az, aki azt mondja, hogy maradjunk? Köszönöm. Azt láttam, hogy egy enyhe fölény mutatkozott abban, hogy menjünk. Egy enyhe, enyhe fölény. Tképp olyan 60:40 körül vagyunk. Hát, sokkal okosabb lettem... Nagyon köszönöm. Akkor ki az, aki hirdetne? (71:33)