Erich Fromm: A per című (F. Kafka) mű elemzése Spiritualitás: Isten akarja, hogy áldott legyek! Komplexus kinövése: tisztelettel nézni saját magamra

2009.02.24.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

A mai alkalommal lezárjuk a férfi eredetileg negatív apakomplexusának a témáját és elkezdünk egy valamiféle rövid összefoglalásba... elkezdünk egy rövid összefoglalást. (Jó, siker, siker!)

Emlékeztek talán, hogy a múlt alkalommal egyrészt rengeteg idézetet kellett végighallgatnotok abból a levélből, amit Franz Kafka írt az apukájához és nagyon átélhetünk azt, hogy micsoda rettenetesen zárt világ az, amiben ez a fiatalember egész életét élte. Egy rettenetesen zárt világ, egy komplexusba zárt világ. Valahogy ezt úgy mondhatnánk, hogy nem csak a Hatalmat írja nagy H-val (ugye, az apukáját azonosítja hatalommal, ami nagy H – olyan, mintha Istent is csak így tudná látni, akiben egyébként nem hisz), hanem olyan ez mintha valaki (teljesen mindegy, hogy mi az a világ, amiben él) egy belső diktatúrában kellene, hogy létezzen. A nagyon szélsőségesen negatív apakomplexust valami ilyesmi jellemzi (vagy jellemezheti) egyfelől, hogy egy folyamatos rettenetes belső diktatúra alatt nyögi az életét. És akkor ütköztettük ezt a ezt a világlátást, életlátást Klein György sejtbiológusnak az élettörténetével, és abból emelnék ki egyetlen momentumot. Miközben Kafka azt írja, hogy a Hatalom (nagy H-val), s az egész élete a komplexusos apaképe alatti nyögésből áll, aközben látjuk ezt a sejtbiológust, aki apa nélkül nő föl, és egy csomó nehéz dolog éri. Ugye az a pillanat, amikor kimondja és megfogalmazza azt, hogy „ott 1944-ben, mikor mentem a transzporttal, hogy vigyenek el Auschwitzba, akkor most már tudom, hogy az történt, hogy voltak ott nálam sokkal műveltebb és sokkal okosabb, sokkal tapasztaltabb, sokkal iskolázottabb, sokkal-sokkal-sokkal tekintélyesebb, hatalmasabb és-és emberek, és mégis mentek a vonattal”. Ő pedig fogja magát és... és megszökik és szerzi a papírt, az okmányokat és utána, és utána – nem ragozom még egyszer. Ez a két pont, ami olyan nagyon látványosan ellenpontja egymásnak. Hogy mit jelent, amikor valaki ilyen értelemben, mint Kafka, nyög, egy negatív apakomplexus alatt; és milyen az, amikor valaki ezt képes felülmúlni.

Ennyit talán ebből az ismétlésből, többet talán nem is érdemes. És azt ígértem, hogy a mai alkalommal megnéznénk azt, amit, meg ahogyan Kafka látja magát, és ahogyan kiírja magából azt, ahogyan látja magát meg az apját meg az életét egy teljesen más megközelítésből. Mert ugye az mindig (számomra legalábbis) eléggé kérdéses, mikor egyfelől valamit úgy látunk, hogy nagyon megértjük (nagyon világos, nagyon tiszta, így van) – és nem nézzük meg azt egy egészen más megközelítésből. Hát csak nézzük meg! Ez pedig Frommnak egy tanulmánya, mégpedig Kafkának „A per” c. Kisregényéről, amiből rövid részleteket fogok felolvasni (a változatosság kedvéért), de ténylegesen csak rövid részletek lesznek és csak néhány. (Megtalálható hangoskönyvként, normál könyvként.)

Ő a következőt mondja: A per című műve (Kafkának) tulajdonképpen álomnak fogható föl, ezért olyan szürreális világú. És azt mondja (nem, ezt én mondom), hogy Josef K., ennek a műnek a főhőse tulajdonképpen egy eredetileg negatív apakomplexusú életútnak egy másik verziója hozza nagyon szépen. Ahogyan azt kiírja magából Kafka. Tehát így lesz akkor két életutunk, az egyik Kafkáé, a másik Kafkának a hőséé. Hogy mégiscsak azt is lássuk máshonnan is. És akkor itt Frommnak a gondolatait hoznám. Először is azt mondja:

Nézzük csak meg, hogy is kezdődik a kisregény? Valaki megrágalmaz(hat)ta Josef K-t, mert noha semmi rosszat sem tett, egy reggel letartóztatták.

S akkor elemzi ezt a szót, hogy „letartóztatták” – hogy ez egyszerre két jelentéssel bír: hogy valakit letartóztatnak, és valaki föltartóztatnak. Hogy kafka itt a főhősével kapcsolatban azt írja (persze nem tudatosan, de itt van a regényben, a kisregényében), hogy itt valami főhősünk, aki negatív apakomplexusa miatt úgy éli az életét, mintha letartóztatták (föltartóztatták) volna. Föltartóztatták őt a személyiségfejlődésében, a növekedésében – egyáltalán a valakivé levésében. És ezt zseniálisan kifejezi szimbolikusan az, hogy az illetőt nem egyszerűen csak megállítják az úton, hanem letartóztatják! (Föltartóztatják). S aztán azt mondja a második mondat:

Háziasszonyának, Grubachnénak a szakácsnője, aki nyolc óra tájt naponta behozta a reggelijét, ezúttal nem jött. Ez még sohasem fordult elő.

Erre azt mondja Fromm: Jól látunk itt egy életutat (ezt néha Fromm mondja, néha én, de ezt hadd ne mondjam, hogy mikor melyikünk – belepusztulnék; olvassátok el a tanulmányát: a Pszichoanalízis és irodalomtudomány című kötetben elolvasható). Szóval azt mondja: ezt jól megmutatja, hogy hogy is él Josef K. Josef K. a nőkből él. A nőktől függ és a nőkből él. Az élete semmi másról nem szól (bizonyos szempontból; a nőkkel való kapcsolatában), mint hogy megnyerő és kedves tudjon lenni, szeretetre méltónak bizonyuljon, hogy aztán a nők révén megfelelő gondoskodáshoz, öntyömpöntyömhöz és egyebekhez tudjon hozzájutni. Ezzel együtt Josef K-nak a tragédiája az, hogy azt gondolja: az élet forrása kizárólag kívül van. A nőkkel való kapcsolatában kizárólag a nők múlik, hogy ő hozzájut-e valamihez vagy nem, a perében (amiről egyébként végig nem tudja, hogy tulajdonképpen mivel is vádolják őt), abban pedig semmi másra nem tesz erőfeszítéseket, mint arra, hogy protekciót szerezzen, hogy fontos emberekhez tudjon eljutni, hogy megfelelő emberek segítségére siessenek ebben a nagy bajban, miközben őt vádolják, és azt se tudja, hogy mivel.

Vagyis itt is, ott is; a nőkkel, a férfiakkal való kapcsolatában is az élet forrása számára kizárólag kívül van és belül nincsen. Ezért a nőkkel függő viszonyban van és azt is lehet mondani, hogy általában úgy ügyeskedni a kapcsolatait, hogy a nők függjenek tőle. És itt teszek egy megjegyzést. Franz Kafka negatív apakomplexusának a jellegzetessége az, hogy egy pici, ponttá zsugorodott senki. Emlékeztek, mikor katonák voltatok, akkor hogy (főleg a nőknek lehetnek mély élményei erről, amit amit szívesen megosztanak egy-egy barátnői csevegésben), hogy járt ez a szlogen: megállunk a felettesünk előtt és engedélyt kérnünk, hogy tisztelettel ponttá zsugorodhassunk. (08:50)

Tehát Kafka azt éli meg, hogy tisztelettel engedélyt kér a főhatóságtól, hogy ponttá zsugorodva élhesse az életét, de nyilvánvaló, ennek megvan az ellenpontja az eredetileg negatív apakomplexuson belül, ez pedig Hitler.

Hitlernek ugye egy gigantomán negatív apa komplexusa volt, de ő nem ponttá zsugorodott, hanem mindenki mást igyekezett ponttá zsugorítani. Ez ugyanúgy negatív apakomplexus.

Kafka van az egyik oldalon, és Hitler van a másikon. Tehát látjuk, hogy milyen döbbenetesen más életút is lehet, de a dinamika ugyanaz! Csak az egyik végig azonosul az elnyomott gyerekkel (ez Kafka), a másik pedig azonosul az elnyomó apával (az meg Hitler).

Na jó. Megyünk akkor tovább. Azt mondja: hamar letartóztatják. Nézzük csak meg, mit mond neki a felügyelő. A következőt:

Ha pedig most nem is válaszolok a kérdéseire (mármint amit Josef K. tesz föl a felügyelőnek), azért ajánlom: ne annyira ránk gondoljon és arra, hogy mi történik majd önnel; gondolkozzék inkább többet önmagán.

A felügyelő a letartóztatásakor elmondja a kulcsmondatot: kedves Josef K., gondolkodjék többet önmagán! Jozef K. pedig százhetven oldalon keresztül (tévedtem, mert 201 oldalon keresztül) nem gondolkodik önmagán. Egyáltalán nem, csak azon, hogy kívül kiket lehetne megtalálni ahhoz, hogy azok kívülről segítsenek neki. Illetve a 201. Oldalon gondolkodik magát, csak akkor már néhány perc múlva meg fog halni.

Na most. Mit mond a felügyelők a letartóztatás/föltartóztatás kapcsán? Azt mondja: most nyilván bankba akar menni. (Mert hát bankban dolgozik Josef K.; tudjátok, hogy mit Franz Kafka jogi doktor volt, és egy biztosítótársaságnál dolgozta le az életét.)

Most nyilván a bankba akar menni? – A bankba? – kérdezte K. – Azt hittem, letartóztattak. – K. kérdésében volt némi dac, mert bár nem fogtak vele kezet, mégis, különösen mióta a felügyelő fölállt, úgy érezte, egyre függetlenebb ezektől az emberektől. Játszott velük. Elhatározta, hogy ha netán elmennek, utánuk fut, egészen a ház kapujáig, s felajánlja nekik: tartóztassák le. Ezért is ismételte meg: – Hogyan mehetnék a bankba, ha letartóztattak? – Vagy úgy – mondta a felügyelő, már az ajtóban -, ön félreértett. Letartóztattuk, igaz, de ez ne gátolja hivatása teljesítésében. Megszokott életmódjában sem korlátozzuk. – Akkor nem is olyan nagyon rossz az őrizetbe vétel – mondta K., és közelebb lépett a felügyelőhöz. – Sosem gondoltam másként – mondta az. – De akkor, úgy rémlik, arra sem volt nagy szükség, hogy értesítsen letartóztatásomról – mondta K., és még közelebb lépett.

Vagyis: Josef K. semmit nem ért és fog föl a helyzetből. A történet azzal kezdődik, hogy valakinek, akinek negatív apakomplexusa van, egyszer csak valami halvány fény megjelenik a tudatában, hogy föl vagyok tartóztatva. Hogy valahogy nem azt az életet élem, amit szeretnék. Itt van... Ugye? És ez egy felügyelő képében érkezik. Valami itt nem stimmel az életemmel. És azt mondja erre Fromm, hogy milyen zseniális, ahogy Kafka ezt leírja: Természetesen a hétköznapi életet, a rutint és a szerepeit minden további nélkül viheti tovább Josef K, hiszen egy negatív apakomplexusú ember is minden további nélkül éli az életét – bent van a szerepeiben és a komplexusa alapján létezik. Semmi őt ebben nem akadályozza meg – csak éppen nem él. Azt mondja:Josef K. tulajdonképpen halott, ezért igazán nincs is őt miben megakadályozni. Aztán: Josef K. tehát semmi mást nem igyekszik, mint védeni, menteni magát; de nem találkozni magával. Nem fölismerni az igazságot. Minden igyekezete: segítséget találni és kapni másoktól – 190 oldalon keresztül. Mi az ő tragédiája? Az, hogy nem ismer föl egy nagyon fontos különbséget, amiről beszéltünk. Emlékeztek? A házasságtörésen ért asszonnyal kapcsolatban. Vagyis: hogy van a törvény szintje, a „hatóság” szintje; van a lelkiismeret szava; és van a spirituális-ontológiai-egzisztenciális mélység. A Szentléleknek a szava. Van ez a három szint. Azt mondja Fromm (ez az ő megközelítése): Josef K-nak a tragédiája az, hogy nem tud különbséget tenni a törvény és lelkiismeret szava között, és kizárólag a törvénnyel, a hatósággal kapcsolatban határozza meg magát. Ezért is igyekszik kibújni alóla, azért igyekszik valahogy a pert valamiképpen (protekció és egyebek által) valahogy megnyerni, miközben tulajdonképpen sosem teszi föl a leglényegesebb kérdéseket. És a lelkiismeretének a szavát egyszerűen nem engedi közel magához. Vagyis Josef K egy olyan valaki, aki negatív apakomplexusa miatt kizárólag a nagy Hatóság alatt él, azzal való vonatkozásában telik minden perc és napja. És a mélyebb szintre nem tud eljutni. S akkor Fromm a következőt mondja. Van itt a kisregényben egy fontos találkozás találkozás: a pappal. Ezt szeretném elolvasni. A pap ugyanis Josef K-ban a lelkiismeret szavát testesíti meg. Ha képes lenne a papra hallgatni, meghallani amit a pap mond neki, akkor a törvénytől el tudna jutni egy mélyebb hangra (itt belül); a lelkiismeretnek a szavához. Azt mondja:

Te vádlott vagy – mondta nagyon halkan a pap. – Igen – mondta K. –, értesítettek róla. – Akkor téged kereslek – mondta a pap. – Én vagyok a börtönkáplán. – Értem – mondta K. – Azért hívattalak - mondta a pap -, hogy beszéljek veled. – Nem tudtam – mondta K. – Én azért jöttem ide, hogy megmutassam egy olasznak a dómot.

(Már templomban vannak, és egy olasznak akarta megmutatni Josef K. a dómot, de a dómban találkozik Josef K. a pappal.)

- Hagyd a mellékes dolgokat – mondta a pap. – Mi van a kezedben? Imakönyv? – Nem – felelte K. –, album a város látnivalóiról. – Tedd le – mondta a pap. K. oly hevesen hajította el az albumot, hogy az kinyílt, és gyűrött lapokkal csúszott egy darabig a kövön. - Tudod, hogy rosszul áll a pered? – kérdezte a pap. – Magam is úgy érzem – mondta K. – Mindent elkövettem, de eddig sikertelenül. Persze, még nem készültem el a beadvánnyal. (Halljátok? Kifele, kifele)

- Mit gondolsz, mi lesz a vége? – kérdezte a pap. (Tehát itt Josef K. a lelkiismerettel beszél.)

- Azelőtt úgy véltem, jól végződik – mondta K. –, most már néha magam is kételkedem benne. Nem tudom, mi lesz a vége. Te tudod? – Nem – mondta a pap -, de félek, rossz vége lesz. Bűnösnek tartanak. Az alsó fokú bíróságnál feljebb talán nem is jut a pered. Legalábbis egyelőre: bizonyítottnak tekintik a bűnödet. – De én nem vagyok bűnös – mondta K. –, ez tévedés. Hogyan lehet egyáltalán bűnös az ember? Hisz mindnyájan emberek vagyunk, egyikünk is, másikunk is. (Hmm, hmm.) - Ez igaz – mondta a pap -, de hát így szoktak beszélni a bűnösök. - Te is elfogult vagy velem szemben? – kérdezte K. – Nem vagyok elfogult – mondta a pap. – Ó, köszönöm – mondta K. –, de a többiek, akik részt vesznek az eljárásban, mind elfogultak velem szemben. S ezt a pártatlanokba is beleoltják. Helyzetem egyre nehezebb. – Félreérted a tényeket – mondta a pap -, az ítélet nem egyszerre jön, az eljárás maga válik lassanként ítéletté. - Így van hát – mondta K., és lehajtotta fejét. – Mit teszel legközelebb az ügyedben? – kérdezte a pap. – Még segítséget keresek – mondta K., és fölemelte fejét, hogy lássa, hogyan ítéli meg ezt a pap. – Vannak még más, bizonyos lehetőségek, amelyeket nem használtam fel. – Túlságosan sok idegen segítséget keresel – mondta helytelenítően a pap -, és főleg nőknél. Nem veszed észre, hogy ez nem segít igazán? – Igazat adnék neked néha, sőt sokszor – mondta K. –, de nem mindig. A nőknek nagy a hatalmuk. Ha néhány ismerős nőt rá tudnék venni, hogy közösen dolgozzanak értem, keresztülvágnám magamat. Kivált ennél a szinte csupa szoknyapecérből álló bíróságnál. Mutass csak messziről egy nőt a vizsgálóbírónak, s ő, csak hogy időben odaérjen, átgázol a bírósági asztalon és a vádlotton. – A pap a mellvédre hajtotta fejét, úgy látszik, csak most kezdte nyomasztani a szószék teteje. Miféle ítéletidő lehet odakint? Nem borús nap volt ez már, mélységes mély éjszaka volt. A nagy ablakok egyetlen üvegfestménye sem vetett még egy csillámot sem a sötét falra. És a sekrestyés épp most kezdte sorra oltogatni a főoltár gyertyáit. (Értjük, ugye? Odabent...)

- Haragszol rám? – kérdezte K. a papot. – Talán nem tudod, miféle bíróságot szolgálsz. – Nem kapott választ. – Ezek csak az én tapasztalataim – mondta K. Odafent még mindig csönd. – Nem akartalak megbántani – mondta K. Ekkor a pap lekiáltott K.-nak: – Hát már a lábad elé sem látsz? – Haragos felkiáltás volt, de úgy hangzott, mint amikor az ember zuhanni lát valakit, s mert maga is megrettent, óvatlanul, akaratlanul felkiált.

S nézzük meg körülbelül (ez kb. 10 sor) a pappal való találkozásnak a végét.

Egy bank cégvezetője vagyok, várnak rám, csak azért jöttem ide, hogy egyik külföldi üzletfelünknek megmutassam a dómot. – Nos – mondta a pap, és kezet nyújtott K.-nak –, akkor eredj. – De egyedül nem tudok eligazodni a sötétben – mondta K. – Menj balra, a falhoz - mondta a pap -, aztán végig a fal mentén, mindig csak mellette, és egy kijáratra találsz. – A pap csak néhány lépésre távolodott el, de K. már hangosan felkiáltott: – Kérlek, várj még! – Várok – mondta a pap. – Nem akarsz még valamit tőlem? – kérdezte K. – Nem – mondta a pap. – Az imént olyan barátságos voltál hozzám – mondta K. –, és mindent elmagyaráztál nekem, most meg úgy hagysz itt, mintha semmi gondod sem lenne rám. – De hisz el kell menned – mondta a pap. – Nos igen – mondta K. –, érts meg. – Előbb te értsd meg, ki vagyok én – mondta a pap. – Hát te vagy a börtönkáplán – mondta K., és közelebb ment a paphoz; nem kellett azonnal visszatérnie a bankba, ahogy állította, maradhatott volna még nyugodtan. – Vagyis a bíróság tagja vagyok - mondta a pap. – Miért is akarnék hát tőled valamit? A bíróság semmit sem akar tőled. Befogad, ha jössz, és elbocsát, ha távozol.

Hát ez gyönyörű. Ez pontosan az, mint amikor valaki azt álmodja, hogy egy rém üldözi őt. Hhh, hhhh, hhhhhehh, hát mit akarsz te tőlem, te gonosz rém?!?? Hé? Hát te álmodsz engem. Ugye, amikor: Hááá, komplexus, mit akarsz tőlem?! Miért zársz be?!? Én? Hát én vagyok a te komplexusod. Én nem akarok tőled semmit. Ha akarsz, maradsz – ha akarsz, mész!

Na. Nem találja Josef K. az utat a sötétben egyedül. De nem is akarja megtalálni az utat egyedül – semmi mást nem tud elképzelni, mint hogy mások segítsék és vezessék ki a sötétből.

Na, és akkor a legvége. Ez már csak rövid. 199. Oldal – két oldallal a halál előtt.

" Most már csak egyet tehetek – mondta magában, s lépteinek és a másik kettő lépéseinek egyöntetű ritmusa megerősítette gondolatait.

Ugyanis a két hóhér, aki a kivégzést elvégzi, az megy utána. Ugye a hóhér, aki a kivégzést elvégzi: a komplexus, végérvényesen bekebelezi őt. Vége. Nincs megszületés. Azt mondja:

most már csak egyet tehetek: mindvégig nyugodtan megőrzöm mérlegelő értelmem. Mindig húsz kézzel akartam belenyúlni a világba, s ráadásul nem is helyeselhető célból. Ez hiba volt. (Na, itt valami fény dereng.)

Most mutassam meg, hogy még az egyéves perből sem okultam? Nehéz felfogású emberként távozzam? S utóbb tán azt mondják rólam, hogy a kezdetén be akartam fejezni, s most a végén újrakezdeném a pert? Nem akarom, hogy ezt mondják. Hálás vagyok érte, hogy e félig néma, értetlen urakat adták mellém erre az útra, és rám bízták, hogy elmondjam magamnak, ami szükséges. "

Hallható, ugye? A pert újra lehetne kezdeni, hogyha eljutna a lelkiismerete szavához – de hát „Akkor még azt mondanák rólam, hogy egy évig nem jött rá? Akkor inkább így távozom az életből”.

Na, a legvége.

...akkor már a torkára fonódott az egyik úr keze, a másik pedig mélyen a szívébe döfte s kétszer megforgatta a kést. K. szeme megtört, de még látta, hogy a két úr szorosan az arca előtt összedugja a fejét, s az ő végvonaglását figyeli. – Akár egy kutya! – mondta K., s úgy érezte, szégyene talán még túléli őt.


Ma vacsorázzatok még egyet. Muszáj! Vagy szívjatok friss levegőt, vagy... (25:10) Azt mondja tehát Fromm: K. pusztulását az okozza, hogy az élet forrását kizárólag kint látja (törvény, elvárás, szabályok), és a belső, szabad lelkiismeret szavához nem jut el. És akkor tegyük hozzá, hogy mi már azt is tudjuk, hogy a mögött, az alatt is van egy sokkal mélyebb szint. Ez az ontológiai, egzisztenciális, spirituális, a Szentlélek szintje. Azért mondok ennyi szót, mert nem tudom magyarul. Tehát valami mély szint.

És itt akarnék, ezt ígértem, a spiritualitásról pár szót szólni. Mert nagyon érdekes, hogy Fromm éppen ebbe a világba kalauzol el minket. Emlékeztek ugye a történetre az asszonnyal, a szamáriai asszonnyal ott a kútnál, Jákob kútjánál. Jézus folyton-folyvást a legmélyebb szinten, a spiritualitásnak a szintjén beszél az asszonnyal, az asszony meg az első két szinten válaszolgat. „De hát nem így szoktuk, ez a szokás, ez a törvény, úgy kell csinálni…” Jézus pedig marad, hogy hátha az asszony, hátha, hátha… mint Josef K soha, meghallja ezt a hangot. S emlékeztek, az asszony mivel szalad el? Elmegy a falubéliekhez, és azt mondja: „Mindent megmondott rólam, amit tettem!” És ti nem tudom, hogy elfogadtátok-e tőlem azt az értelmezést, hogy ebben a mondatban nem az van, hogy tudja, hogy hat férfi volt az életemben, vagy nem tudom én hogy, hanem azt mondja, hogy „Tud rólam! Számítok neki! Fölfedezett engem!” S ezt azért gondolom, képzeljük el, ahogy a kisregény befejeződik, a szégyene talán túléli Josef K-t. Most képzeljünk el egy asszonyt, aki délben megy a vízért a szégyene miatt, hogy nehogy kelljen bárkivel is találkozni, majd a mesterrel való találkozás után rohan mindenfelé, és azt mondja: „Képzeljétek, bűnös vagyok, bűnös! És tudják rólam!” Elképzelhető ez? Teljesen irreálisnak tartom. Tehát ha ennek a mondatnak az lenne a tartalma, hogy „Egy óriási élmény! Valaki más is tudja, hogy én bűnös vagyok!” És ezt még örömmel elújságolja, ennek semmi teteje nincsen. Annak azonban van, hogy ennek a mondatnak van egy szinte ki nem mondott része. Hogy pontosan tudta, hogy ki vagyok, és szóba állt velem. Hogy pontosan ismerte az életem, s tőlem kért vizet. Tehát az asszony ebben a történetben a spiritualitásnak, a harmadik szintnek a talajára tudott állni. Mi most a nehézségünk? A nehézség az az, hogy Jézus azt mondja: „Ha tudnád, hogy ki beszél veled, éltető víznek a forrásai fakadnának belőled”. A kérdés az, hogy mi, akik itt vagyunk, ismerjük-e az éltető, elevenítő víznek a forrását a szívünkben. Hogy ez megvan-e nekünk? Hogy onnan nekünk jön-e valami? Van-e erről tapasztalatunk? Ugyanis ha valaki csak az első, vagy az első két szinten lát, akkor Jézusnak a magatartása és a példabeszédei valamiképpen a törvénynek és az erkölcsnek valami rettenetes, érthetetlen fölrúgását jelentik. Egyszerűen sehogy másképpen nem lehet azokat értelmezni. Hát, ha számomra a világ törvény és erkölcs, akkor az, hogy Jézus a házasságtörésen ért asszonynak azt mondja, hogy „Menj, és többé ne vétkezzél, én sem ítéllek el” – ennek nem tudunk más értelmezést adni, mint azt, hogy Jézus egy fölforgató, aki egyszerre a törvényt, a hagyományt, és a jó erkölcsöket szembeköpte. Ha elolvassuk az Újszövetség legszebb példabeszédeit és történeteit, a kérdés az az, hogy mennyire akadunk fönn rajtuk. Ha az első két szinten látjuk és értelmezzük az életet meg magunkat, akkor ezek a történetek állandóan valahogy érthetetlen történetté válnak, mindig egy kicsit bosszantó történetté, úgy érezzük, fölszisszen bennünk valami és azt mondjuk, „Na, azért mindennek van határa!”. Ugye, amikor fölfogadja a szőlősgazda a munkásokat, az egyik dolgozik 12 órát, a másik egyet, és azt mondja: „Tudod mit, aki egy órát dolgozott, az is ugyanannyit kap.” S erre mennek panaszra, hát azért mindennek van határa! S akkor a történetben visszakérdez a gazda: „Téged zavar, hogy én jó vagyok?” Azt akarom most nektek mondani, hogyha az Újszövetségnek ezek a történetei valamiféle dühöt keltenek bennetek, akkor az egy kérdést tesz föl: Hol van a forrás bennetek? Ha belül ez a forrás valamennyire élő és eleven, akkor ezeket a történeteket nagyon értjük. Pontosan tudjuk, hogy nem támadás a törvény és az erkölcs szava ellen. Szó sincsen róla. Csak az életnek ebből a legmélyebb szintjéből hangzik el valami. Tudjátok, Jézus a biblikusok szerint körülbelül két évet tanított. Két év bőven elég volt ahhoz, hogy azok a tömegek, akik csak az első két szinten voltak képesek látni az életet, kicsinálják. Mert a spiritualitásnak az üzenetét nem is voltak képesek meghallani. Az az üzenet ott áradt. „Mi nem akarunk semmit. Ha jössz, jössz, ha mész, mész. Ha belépsz, itt leszel, ha nem lépsz be, nem leszel itt.” Pont így. De nem akarlak titeket bántani. Dehogy akarlak bántani! Miért van az, ha valamelyikünk a spiritualitásnak ezt a belső forrását nem tapasztalja? Az nem a te hibád. Az nem azért van, mert te rossz vagy. Nem azért van, mert értéktelen vagy, mert erre sem vagy képes, dehogy is ezért van! hanem azért van, mert ahogy nőttünk és növekedtünk föl, erről a forrásról nem kaptunk elég üzenetet. (32:46)

Ha az apukánkkal, anyukánkkal, nagyszüleinkkel, testvéreinkkel, tanárainkkal, barátainkkal, pappal való kapcsolatunkban megtapasztalható lett volna ez a forrás, akkor ma tudnánk, hogy ez itt van, s tudnánk tisztogatni. A probléma ott van, hogyha a személyiségfejlődésünkben ezt a forrást sosem mutatták meg. Ha nem ittunk belőle soha, akkor honnan tudnánk, hogy van? Ha soha senki oda nem vezetett el bennünket, akkor nem tudnunk róla, s akkor az nem tud megeleveníteni bennünket. Ez azt jelenti, hogy ezért fontos a személyiségfejlődés és a spiritualitás útját egyszerre járni. Mert nem egyszer, tudjátok, mindig ez a képem, ott van a forrás, de ha a személyiségfejlődés elakadt, akkor a forráson ül egy rusnya béka. Egy undorító, rusnya béka, és a fenekét nyomja az éltető forrás, értitek? Bidének használja az élet vizét a rohadt békája. Azt a békát onnan el kell… menjen a mocsárba, oda való! Ne az én forrásomon üljön! Most próbálom ezt közel hozni.

Hogyan tudunk vagy tudtunk volna tudomást szerezni az élő víz forrásáról idebent? Nagyon egyszerűen akarom mondani. Úgy, hogy a szüleink és a nekünk fontos emberek folytonosan áldást adtak az életünkre. Ha folytonosan áldást kapunk az életünkre, ha a létünkre azt mondják, de nagyon konkrét formában, hogy igen, akkor áldott emberként lehet élni és ez a forrás élhető, elérhető. Mondom, hogy mit jelent az, hogy a nekünk fontos személyek áldást adnak az életünkre. Először is: akarják, hogy legyünk. Tehát, amikor foganunk és születünk, akkor a szüleinkben az van, hogy akarom, hogy legyél. Akkor áldást adnak az életünkre, s ez a forrás meg van nyitva.

Második. Ha te lánynak születsz, akkor az apukád és az anyukád rád néz, és azt mondja: „Az én lányom! De jó, hogy lány! Jaj, de csodás! Az én lányom!” És nem azt mondják, hogy „Úúú, fiút vártunk!” Ha azt mondják, hogy „Az én lányom!” , akkor áldást adtak az életünkre, a létezésünkre. Mert nem csak úgy vagyunk, hanem kisfiúként és kislányként vagyunk. Ha fiúk vagyunk, ugyanez. „De jó, hogy fiú!”

Aztán. Áldást jelent az, hogy megengedik azt, hogy gyerekek legyünk, mikor gyerekek vagyunk. Ha a szüleink nem engedik meg, hogy gyerekek legyünk – kicsik, amikor kicsik vagyunk, közepesek, amikor közepesek vagyunk, ovisok, amikor ovisok… Ha igent tudnak mondani… Például kedves ismerősömnél voltam. Első gyereke született meg. Az nagyon nehéz. Az olyan nehéz… Én már csak tudom. Mi történt a drágával? Ugye fejében egy csomó nevelési elv. Ott van az a pici gyerek, három hónapos. Alszik egész délelőtt. Az anyában növekszik a szorongás. „Hát azért ez nem járja. Éjszaka kell aludni, délelőtt van, hogy fog akkor… Hogy lesz a szoptatás?” Fölkelti. A gyerek egy órán keresztül sír. Az anya nagyon nehéz helyzetbe kerül: valamit csinálni kell egy olyan gyerekkel, akivel semmit nem kellett volna csinálni, de most már kell. Ezért, mi máshoz is nyúljon, igyekszik megszoptatni. De nem éhes, hanem álmos. Rettenetesen nehezen fanyalodik arra, amire nem fanyalodna, hogyha engednék, hogy ne fanyalodjon. De hát mindegy, cici, cici. De miután nem éhes és nem esik jól, büfiztetni kell sokat. Másfél óra. Mindig, mikor jönnek a kísérletek, hogy letenni őt, megint fölsír. Mert már nem bír elaludni, mert föl van verve. Értitek ezt? Ez a drága anya! De tényleg, aranyos, ez az első gyerek! Csinált magának egy 3 órás bulit. S halálos fáradtan, teljesen kipurcanva délután fél négykor ebédelt. Adhatott volna áldást a pici babájára: ha alszik, aludjon. Ha kicsi, akkor legyen kicsi. Ha gyerek, ne kelljen neki kis okos felnőttnek lenni. Ha egy gyerek rohangászni akar, ne kelljen neki 8 órát tanulni. Ne kelljen! Egy gyerek ne 8 órát tanuljon, ez katasztrófa! Rohangásszon! Zenéljen, énekeljen, fessen, rajzoljon, bulizzon, barátkozzon, sportoljon, azt csinálja! És úgy néha írjon valamit a leckefüzetébe. Egy olyan gyerek, akinek megengedik azt, hogy gyerek legyen, hatékonyan tud az iskolában is létezni. Persze, hogy kellenek korlátok, persze, hogy kell. De hát ez egy őrület, tudjátok, ez a vesszőparipám, hogy a gyerekünkkel azt tesszük, hogy mindig éppen egy életkorral nagyobb feladatra próbáljuk őket rávenni, hogy majd megállják a helyüket az életben. És végül annyira nyomorulttá tesszük őket! Mert éppen soha azt nem élhették meg, amit éppen, csak úgy… Ugye onnan indultunk, hogy áldást adni az életre. Hogy a gyerek lehessen gyerek. Nem kell eldöntenie, hogy az apának vagy az anyának van igaza; a válóperbe nem hívjuk meg tanúnak. Ha szerelmes, nem beszéljük róla le – „Jaj, lányom, szerelmes lettél, úúúú, átkozott gyötrelem, na! Beütött! Eddig az a boldog gyerekkor, ó, ó.” Mikor menstruál, akkor nem sziszegünk: „Ó, te szegény, női sors! Téged is elért!”

Mit jelent az, hogy áldást adok az életre? Azt jelenti, hogy szabadon választhat partnert. Hogy nem azt kell neki választani, akiről azt gondoljuk, hogy „Annyira klassz srác! Nem tetszene?” –„Nem!”

Szabadon választhat hivatást. Kedves édesanyák! Ne ajánlgassátok fel gyermekeiteket papi meg szerzetesi hivatásra a Jóistennek! Ajánld föl magadat! Ezt tudnám sokkal csúnyábban is mondani. Mária Rádió, könyörögj érettünk!

Ha szabad volt érezni otthon, szabad volt gondolkodni, szabad volt tévedni, akkor áldást kaptunk az életünkre. és hogyha megtapasztaltuk azt, hogy kértünk macit a szüleinktől, és nem kaptuk, de azért szerettek, akkor is áldást kaptunk az életünkre.

Ha valamit nagyon, nagyon, nagyon akartunk és nem lett úgy, de a szüleink továbbra is szerettek bennünket, akkor áldást kaptunk az életünkre.

A nehézség az az, hogy nem biztos, hogy kaptunk ilyen értelemben megfelelő áldást az életünkre, igent arra, hogy legyünk annak nagyon sajátos vonatkozásaival. Ha ezt nem kaptuk meg eléggé, akkor ez a forrás egy béka feneke alatt buzog. A béka meg menjen a mocsárba!

Mennék még most tovább. Ez azt jelenti, hogy az Istennel való kapcsolatunkban, a spiritualitásunkban állandóan rettenetes dilemmákhoz jutunk, amelyek feloldhatatlannak tűnnek. Nem tudok úgy kimenni az utcára, hogy valaki ne jönne oda hozzám, és ne kérné rajtam számon, hogy ha Isten jó meg szeret, akkor miért ilyen a világ. Vadidegenek odalépnek, s mint egy szürreális történetben: „Igen, és ha Isten szeret, akkor miért van vírus?” Van ennek egy kőkemény oldala. Hogy miért van tényleg sok olyan szenvedés, aminek… Nem értjük, hogy miért. Annyira miért kell szenvedni? És itt nagyon hamisnak tartom azt, mikor emberek, papok ránk akarják a vizes lepedőt húzni. „Hogy a szenvedés csak azért van a világban, mert az ember megromlott! Aha! Miért, a cunamit én fújtam?! Abszurdum ránk kenni a balhét. Igenis, itt rettenetes nehézségekhez kerülünk. A rettenetes nehézségeket azonban nem tudjuk megoldani. Én legalábbis még sosem tudtam őket megoldani. Egyvalamit lehetett tenni: fölül lehetett őket múlni. Ezt a dilemmát, hogy ha Isten szeret, miért ez, az, amaz, ezt a dilemmát nem lehet megoldani. Ha ezt meg akarom oldani, akkor egy életet elvesztegetek valamire, amit nem lehet megoldani. Felül lehet azonban múlni. S erre szeretnék nektek egy példát mondani, hogy mit értek ez alatt. Ez nem azt jelenti, hogy a szőnyeg alá söpröm! Valódi fölülmúlás.

Ülök egy csoportban, s az a téma, hogy Isten mindenható, meg tökéletes… Istenről folyik a beszéd, és rettenetes vita kerekedik. Mert van egy férfi, aki bátran, de nagyon óvatosan merészeli azt mondani, hogy az Istennek van egy csomó személytelen vonása. Hogy egy kicsit úgy látja Istent, hogy az olyan… a tenger zúgása, vagy valami ilyesmi, s egy kicsit szégyelli magát, mert hát nekünk, keresztényeknek illik Istent személyesnek látni. És persze rögtön föláll valaki, és azt mondja, hogy ez a minimum, hogy Isten személy, s akkor egy harmadik… Óriási vita kerekedett. Estünk egymás torkának. majd fölnégyelték egymást. Szerintetek ennek a vitának van vége? Szerintem nincs. Ez egy klasszikus olyan vita, melynek nincsen vége. Nincs. Hát már egy református egy katolikussal nem ér soha a végére! De egy evangélikussal se. Egy ortodox egy katolikussal nem ér soha a végére, úgy fogunk meghalni. Ez a dilemma már megvan, ezt már föloldani nem fogjuk. Fölülmúlni lehet. Megoldani nem lehet, fölülmúlni azt lehet. Mikor már kezdtem kicsit fáradni, hogy ott egymás torkának estek meg folyt a vér…. „Mi lenne, ha javasolnék nektek egy gyakorlatot? Benne lennétek?” Benne voltak, mert látták, hogy ebből semmi sem kerekedik ki. „Tudjátok, az lenne a jó, hogy legalább 5 percig legyen mindenki csendben, s tegye föl mindenki magának azt a kérdést, hogy mi lenne az a kép, amiben most, ha legmélyebbre megy, amilyen mélyre csak tud, el tudja képzelni, hogy milyen is az ő Istene. Milyen? De erre egy képet találjál, kérlek!” Ücsörögtünk, s utána ezek az emberek, akik még 5 perccel azelőtt késeket dobáltak egymásra, és mindenféle tekintélyekre hivatkoztak, s az egyik azt mondta: „Életemben a legnagyobb félelmet akkor éltem át, mikor felmentem kétszer egy kilátótoronyba és onnan lenéztem. Én ott úgy féltem, mint soha életemben. És most arra gondoltam, hogy Isten olyan, mikor ott állok a kilátótoronyba és nézek lefelé, és lezuhanok. Isten pedig egy olyan rugalmas háló, hogy ahogy zuhanok, velem ereszkedik, és egyáltalán nem ütöm meg magam és így leérek. Nekem Isten ilyen.” Egy másik azt mondja: „Nekem meg Isten olyan, egy téli táj, rengeteg hó, megyek egyedül az erdőben, s az erdő közepén látok egy pici fényt, megyek a pici fény felé, s ott van egy picike házikó. Ahogy kinyitom az ajtót, ott van egy kandalló, valaki megrakta a tüzet, nagyon jó meleg van a házban és oda van készítve az étel. Én ilyennek képzelem el Istent.” A harmadik mondja: „Nekem meg az jött, hogy ott ülök a tengerparton, a víz jön és mossa a lábamat, nyár van, de már nem forróság, melenget a nap, annyira jó itt ülni. Egyszer csak jönnek az életem fontos emberei, s teljesen mindegy, hogy konfliktusom van-e vele, utálom-e, vagy ő utál engem, mindenki odatelepszik mellém, s mind a ketten tudjuk azt, hogy összetartozunk egymással. Nekem Isten ilyen.” Végigment a kör, egyszer csak senkinek nem volt kedve a másikat megfojtani, nem akartuk a másikat meggyőzni, nem gondoltuk, hogy a másiknak nincs igaza, vagy, hogy nekünk van igazunk. A problematika, amely nem oldható meg, azért feloldható! Ezt gondolom erről.

Van egy csomó olyan helyzet az életünkben, nem oldható meg. A férfi több szexet akar. A nő több gyengédséget. Nem oldható meg. Legalábbis sokaknál. De feloldható, fölül lehet múlni.

Most az a problematika, ha az Isten jó és szeret, akkor így, akkor úgy… Szerintem nem oldható meg. Azért nem oldható meg, mert azt gondoljuk, hogy a probléma a tárgyában kellene, hogy megoldást kapjon. Vagyis Istennek kellene megváltoznia, vagy nem tudom én mi, hogy elhiggyük neki, vagy jöjjön még egyszer ide, vagy győzzön meg, vagy csináljon legalább egyszer egy csodát… Azt gondoljuk, hogy Istennél a labda. Josef K is ezt gondolta. „Talán, ha valaki még egy kis protekciót adhatna, talán a pert meg lehetne nyerni…” Ilyenkor az Istennel való kapcsolatban tulajdonképpen az első két szinten vagyunk. Perbe fogjuk. A másik, lehet, hogy kicsit mélyebben vagyunk, mint a rabbi…. Ismeritek ezt a történetet? Rabbi hazudik egy nagyot. … Katolikus pap hazudik egy nagyot. Megy a katolikus pap a barátjához, és mondja: „Képzeld el, mit csináltam, akkorát lódítottam, hogy…” Rabbi barátunk azt mondja:”Menj el, kérdezd meg a mi Isten barátunkat a viselt dolgairól.” Rabbi elmegy, azt mondja. „Az én bűnöm az, hogy hazudtam, a te bűnöd meg az, hogy gyerekek is meghalnak.” Visszamegy a másik rabbihoz, újságolja, hogy elengedte. Mire a másik: „Te hülye vagy? Ilyen olcsón megúszta?”

Miből fakad a nehézség? Hogy az énből látunk. Komplexusból látunk, énből látunk. Valójában ez a dilemma nem az Isten szeretetlenségét tárja föl, hanem a saját énünk korlátait. Ugyanis ebben a dilemmában, mint oly sok dilemmában, eljutottam a saját határomig. Mikor a saját határomig eljutok, nem érdemes számon kérni ezt valaki máson, mert ezek az én határaim. Én eljutottam a gondolkodásomban, a tapasztalásomban egy határig. Ezek az én határaim. A helyzetnek az életben való föloldása és fölülmúlása ennek a határnak, a korlátnak, ami itt van bent, a felülmúlása által tud megtörténni. Mondok erre nagyon egyszerű példákat. Nem mondom, hogy megválaszolom a kérdést, mert a kérdést nem lehet megválaszolni.

Például mikor az illető látja, hogy az édesanyja haldoklik. Minden erejével imádkozik az Istenhez, hogy az édesanyja ne haljon meg, mert ő nagyon szereti az édesanyját, az nem lehet, hogy ő meghal. Neki még szüksége van az anyukájára, az anyukája még nem is idős, csak hatvanvalahány éves. Így imádkozik. Az anyukája egyre betegebb és betegebb. Ő egyre kétségbeesettebben imádkozik. Miről szól az imája? Hogy ÉN, ezt ismétli különböző verziókban. Mikor 128. alkalommal is ugyanezt imádkozza, akkor picinyke lépést tesz az énből és azt mondja: „Lehet, hogy az anyámnak jobb lenne, ha most elmenne? Már nagyon sokat szenvedett.” A dilemma ugyanott van, de ez az egyetlen gondolat az én kereteiből az illetőt egy hajszállal följebb teszi. Ez már bőven elég ahhoz, hogy az egész rendszer megváltozzon, hogy elkezdjen mindent másképpen látni, miközben a dilemmára nem adott választ.

Egy fiatalemberrel beszélgettem, azt mondta, „Ez rettenetes, négy tantárgyból buktattak meg. Évet kellett ismételnem.” S mondta és mondta, 58 percen keresztül. Én hagyom. Hogy miért is? Hogy koppanjon bele a korlátba 28-szor. Aztán az 59. percben a következőt mondja: „Kíváncsi lennék, hogy lesz-e ennek valami haszna.” Viszontlátásra. Segítői hivatásomnak megfeleltem. Most képzeljük el, ha nem hagyom ezt 58 percen át mondani. Én elkezdek szorongani, elkezdem mondani neki: „Nézd, édes fiam, tudtad, hogy tanulni kell? Tudtad? Ki érdemelte meg a bukást?” De mehettem volna második szintre is: „Nézd, hát megértlek, ez most egy nagyon nehéz élethelyzet, de… nem lehet, hogy valamit neked is meg kéne tanulnod ebből a négy bukásból? Nem lehet, hogy neked valamire most már rá kéne eszmélned?” Mit teszünk ilyenkor a 17 éves diákkal? Beleütköztetjük őt a mi korlátainkba, s akkor itt is korlát, ott is, ütöm-vágom. Ahelyett, hogy hagynánk, hogy eljusson a saját korlátjáig. Beleütközik, és azt mondja: „Vagy így élek, vagy hagyom ezt a dilemmát és fölülmúlom valahogy.” Ez az én fölülmúlásával tud történni, a jelenkori én fölülmúlásával, aki látja valahogy Istent, aki tapasztalja valahogy az élet történéseit.

Összefoglalás. De már ez is az összefoglalás része volt! Az összefoglalást most a spiritualitás felől szeretném folytatni. Tudjátok, olyan sokszor beszéltem én már nektek erről, hogy apai-anyai áldás nélkül is van élet. Hogyha ez a forrás itt bent egy picit is éltet, akkor tudjuk azt, hogy lehet, hogy az apánktól nem kaptunk áldást az életünkre és az anyánktól se, attól még áldott emberként lehet élni. Merthogy áldott emberek vagyunk. Mert mindenki, aki van, az áldottság felől nézve azért van, mert Isten akarja, hogy legyen. Akarja, és azt mondja, hogy „Legyél”. Csak mondom nektek, hogy nekem milyen fájdalmam volt az, hogy a szüleim elváltak. És hogy az összes paptársam, akiket fölszenteltek pappá, esztergomi Bazilika, átélhették azt, hogy a szülei ott ülnek, együtt örülnek, hogy pap lett a fiukból. Tudjátok, hogy erre az én szüleim hogy reagáltak? Anyám azt mondta, hogy: „Én akkor fölkötöm magam meg a kutyát is!” Apám rám nézett: „Fiam, csinálj, amit akarsz.” A testvéremnek elmondtam, ő azt mondta: „Feri, te hülye vagy.” Nem mondhatnám éppen, hogy áldást kaptam. A legnagyobb nagyvonalúsággal sem. Az én szüleim nem voltak akkor hajlandók egymással találkozni, de egy ünnepi eseményként az apám az esztergomi Bazilikában leghátul ott állt, anyukám meg elöl ült. Hogy a lehető legmesszebbre legyenek egymástól. (64:10)

Aztán a pap áldást ad a szüleinek. Ez egy gyönyörű dolog, ha a szülei megáldották őt. Ez úgy megy, hogy a szüleim megáldanak engem, áldást adnak az életemre, s mikor pap leszek, egyszer csak van egy ilyen gyönyörű pillanat, rájövünk, hogy most már egy kölcsönös viszony is van, hogy nemcsak alá-fölérendelésben tudjuk látni az életet, hanem mellérendelésben, ezért egymást meg tudjuk áldani. Tudunk úgy élni, hogy egymást meg tudjuk áldani. Ez nagyon szép. De az én szüleim nem voltak hajlandók az én első misémre eljönni együtt, ezért tartottam két első misét. Az első első misémre eljött az apukám. Én megáldottam őt. A második első misémre eljött az anyukám. Őt is megáldottam. Aztán hazamentem. „Hát, azért itt valami hiányzik. Szép, szép, de hol vagyok én? Itt valami nem stimmel!” Kigyógyultam ebből a fájdalomból. Rájöttem arra, hogy van itt egy forrás, és hogy apai, anyai és testvéri áldás nélkül is lehet élni. Zárójelben: közben persze az apukám, az anyukám és a testvérem sok más helyzetben adott azért áldást az életemre.

Van, van élet! Ha ez a forrás van, akkor tudjuk, hogy áldottak vagyunk. Tudjuk. Emlékeztek, a gyerekek mit mondtak: „Áldott embernek megvan a magához való esze! Tudja, hogy képes szeretni!” S volt egy harmadik, az meg így hangzott: „A jót meg is csinálja. Arról nemcsak tud, hanem meg is csinálja.”

Ez akkor mit jelent? Ez azt jelenti, hogy ha kinövöm a komplexust, ami azért mindig ott marad, akkor rájövök, hogy egy nagyon mély tisztelettel viseltethetek magam felé. Egy igazi, mély tisztelettel vagyok képes saját magamra nézni. Megvan nektek ez a látás? Egy mély tisztelettel nézem magamat, ami nem a teljesítménynek szól, meg nem a törvény, meg elvárás, meg siker, vagy, hogy jó vagyok… Nem. Mély tisztelettel látni magam. Az a forrás kitisztítja a szemünket, hogy tudjunk így nézni. Emlékeztek arra a mesére? Mikor a kisördögök fönt, de lehet, hogy lent, mindegy, a gravitáció úgyis a földre hozza! Ugye egymás kezéből tépdesik a tükröt. Mert a kisördögök olyan tükröt készítenek, melyben, ha az ember megnézi magát, csak a rossz tulajdonságait látja. Ezért aztán ebben nézegetik magukat, s ettől még rosszabbá válnak. A kisördögök azonban előbb-utóbb globalizálódnak, ami alatt azt értjük, hogy innovatív módon új piacokat keresnek, vagyis eljönnek a földre, és itt is árulják a portékájukat. Igen ám, de miközben ez nagyon jó ötletnek tűnik, mivel kisördögök, nem bírják eldönteni, hogy melyikük viheti le ezt a tükröt a földre. S ahogy veszekednek és vitatkoznak egymással, kiesik a tükör a kezükből, leesik a földre, hét milliárd picike darabra törik, s egy pici darab mindenkinek a szemébe kerül. Ezért van az, mikor egymásra nézünk, mikor nézzük magunkat, akkor nem egy mély tisztelettel látjuk. A kisördögök műve!

Köszönöm a figyelmeteket! (69:40)
Lejegyezte: H. E. és Sz.Z.I.

Azon dolgozunk, hogy embertársaink testi-lelki jóllétét elősegítsük. Hogy önmagukhoz és embertársaikhoz fűződő kapcsolataik pozitív irányban fejlődjenek. Személyiségük minél teljesebben kibontakozzon, életük kiteljesedjen. Legyél részese Te is ennek a munkának!

Támogasd a pálferis közösséget!