A megbocsátásban rejlő lehetőségek A komplexusokból kivezető út

2009.03.03.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

A vége felé járunk már a témának, vagyis sürgető és ismételt kéréseiteknek megfelelően próbálunk valamit mondani arról azon túl, hogy a különböző komplexusok kapcsán mindig is igyekeztünk a kivezető utakról szólni valamit Verena Kast nyomán. Most megpróbálunk még összefoglalásképpen is jó pár pontba sűrítve beszélni arról, hogy mi jelenthet egy kivezető utat abból, hogy komplexusosan lássunk, komplexusosan emlékezzünk, komplexusosan érezzünk, komplexusosan nem tudom én, mit csináljunk, szóval, hogy valami nagyobb szabadságra jussunk és a személyiség megszülessen, hogy valódi kapcsolataink lehessenek. És hogy mit jelent az, hogy valódi kapcsolat, a személyiség születése, hogy nagyobb szabadságra jutni, és nem komplexusba zártan létezni, létezni, és mint valami forgatókönyvet élni. Hát ezt éppen nagyon jól láttuk Kafkának az élettörténetében, hogy milyen az, amikor valaki olyan rettenetes módon beleragad. Olyan rettenetesen, hogy alig látjuk, hogy a pici ujjacskájának a hegyét ki tudta volna belőle dugni. Úgyhogy erről van szó, s most egy fordított irányból közelítünk, mert valahogy úgy adódott, hogy most a spiritualitás felől beszélünk, s a spiritualitás felől adódó kilépési lehetőségek vagy a fejlődési lehetőségek azok, amiket először veszünk, és utána megyünk följebb, s beszélünk még az irodalmunk alapján arról, hogy a személyiségfejlődés vagy a lélektan megközelítése felől hogyan tudunk kikeveredni, vagy néha kidugni a fejünket egy komplexusos életből vagy világból. Meg az annak megfelelő kapcsolatainkból.

S emlékeztek talán, tudom, hogy az ördögöknél hagytuk abba, mindannyiunk szemében ott van egy pici szilánk abból a tükörből, ami csak a rosszat mutatja. S a komplexusos látás mindig csak a komplexusnak megfelelően látni és érzékelni, majd annak megfelelően gondolkodni, annak megfelelően újból ugyanazokra a következtetésekre jutni, s bezártan élni. Itt azonban arról van szó, ezzel a mondattal fejeztem be talán a történet előtt, hogy egy mély megbecsülést átélni saját magunkra vonatkozóan. Hogy megvan-e nekünk az a tapasztalat, hogy egy mély megbecsülés. A mély megbecsülés nem önmagában énrám vonatkozik, most azént nagyon kiemelem – hát az énem ilyen is, olyan is. Csinált ilyet is, olyat is, gondolja ezt is meg azt is, meg sok minden van vele. A személyem iránti mély tiszteletig és megbecsülésig eljutni. Ugyanis ha ez valahogy tapasztalati szinten átélhetővé válik, akkor nem egykönnyen fogom hagyni, hogy velem bárki bármit megtehessen. Akkor ez a kapcsolataimra olyan radikális következménnyel fog járni, ami elejétől a végéig megváltoztatja azt, hogy én például áldozat szerepbe mennék egy kapcsolatba, vagy nem. Hát, ha van bennem egy mély megbecsülés önmagam iránt, akkor köszönöm szépen, ezt a szerepet nem kérem.

Most ennyi ismétlésként, és van itt egy csomó pontunk. 40 pont. De már legalább hármat elmondtam, úgyhogy semmi baj. Próbálom érzékeltetni megint azt, hogy mit jelent a spirituális megoldás. Mégpedig a példám a megbocsájtás.

A megbocsájtás nagyszerű lehetőség arra, ahogy a szakirodalomban is olvassuk, hogy egy énünket felülmúló megoldásra jussunk egy olyan helyzetben, ami egyébként rettenetesen meggyötör bennünket.Vannak olyan személyek, akik a személyiségfejlődésnek, hát, a kezdetén járnak, nekik hihetetlen nehéz lehet megbocsájtani. Néha úgy vesszük észre, mintha lennének olyanok, akik képtelenek rá. Ezt nekem nem esik jól kimondani papként, de van egy ilyen finom meglátásom, mintha lennének olyanok, akik képtelenek rá. Később azonban valóban képessé válunk rá, és emlékeztek, hónapokig beszéltünk a megbocsájtásról. S ha erre emlékeztek, akkor tudjuk azt, hogy a megbocsájtásnak van egy kulcsa. Több kulcsa is van, de most ez a fontos nekünk. Hogy tudjuk már azt az eseményt, azt a rettenetes sérelmet, ami bennünket ért, nemcsak innen nézni, hanem onnan is. Meg még egy harmadik helyzetből is. Tehát képesek vagyunk egy eseményt, amit addig mindig úgy tudtunk csak ismételve átélni 128 ezredszer is, hogy: „az a rohadék akkor azt csinálta, hogy...”, egyszer csak képes vagyok a rohadék felől nézni. Aztán képes vagyok fölülről nézni magamat meg a rohadékot. És amikor képes vagyok innen, az áldozat felől nézni, de már a rohadék felől is, meg felülről is, ahol van egy rohadék meg egy áldozat, akkor egyszer csak egy döntő változás áll be itt benn. Mondjuk lélektani szempontból, tapasztalás szempontjából, érzések szempontjából. Ott mindig egy nagy ugrás van. E mit jelent? Azt, hogy nagyszerű dolog az, ha képes vagyok a megbocsájtásra, mert ez annyit is jelent, hogy képes vagyok a gyakorlatban az ént fölülmúló megoldásokat találni, igaz? Mert a megbocsájtásnak ez föltétele volt. Ki kellett onnan menni és máshonnan is látni. Igen ám, de ez önmagában szerintem még nem fedi le a spirituális mélységet. Szerintem nem. És hoznék nektek egy nagy kérdést. A Miatyánkban minek a megbocsájtásáról van szó? Hogy emlékeztek rá? Hogy megbocsájtok valakinek, vagy megbocsájtom valakinek a bűnét? (hadarni kezdi a Miatyánkot) Jó, most már biztos elértetek oda! A kérdésemben az a piszokság, hogy mind a kettő benne van. Nem így van? Ugye? „Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsájtunk az ellenünk vétkezőknek…” Na, most kerültünk a csapdába! Van olyan élményetek? Nem tudom, van egy olyan igazi, szép kapcsolatotok. Mondjuk szerelmes vagy. Nagyon. Nagyon! S a másik csinál valami otromba marhaságot. Nehéz-e őneki megbocsájtani? Szerintem nem. Hát, ha durran a fejed szét a szerelemtől, ahogy már bocsánatot kér, az arcodon egy ilyen tejszerű mosoly elömlik, hogy: „Hát csak nem képzeled, hogy én teneked ne bocsájtanék meg?!” Ez szinte föl se merül. Azzal együtt, hogy amit tett vagy mondott, azzal azért meggyűlik a bajom. Tehát látjuk, hogy van olyan, hogy neked meg tudok bocsájtani, de azért megbocsájtani azt, amit tettél… azért az még egy gyomros. Még oda el kell jutnom. Na de fordítva is ismerjük ezt, ugye? Amikor arról van szó, hogy bocsánatkérés után nagyon is azt tudjuk mondani, hogy „Igenis, meg tudom bocsájtani, amit tettél. Meg tudom bocsájtani. De neked? Istennél a bocsánat!” Ahogy a népi mondás tartja. Ugye az ellentétére is van élményünk, hogy elég könnyen vagy nem könnyen eljutunk oda, hogy megbocsájtjuk, amit tettek velünk szemben, na de hogy a másiknak.. A másiknak megbocsájtok, az azt jelenti, hogy egy közösséget tudok vele fölvenni. Valódi, nem elméleti közösséget, nem egy teoretikus… hát valahol, ahol a fekete lyukak összeérnek, van valami közünk egymáshoz… Akkor nem bocsájtottam meg neki! Nem, ott valódi közösségtapasztalatom van ővele, akitől a sérelmet szenvedtem. Akkor az megbocsájtás neki. Az más kérdés, hogy esetleg nem akarok vele találkozni. Azt is lehet. Mert ő nem látja, hogy mit tesz velem, és még ezt 25-ször megtenné. Akkor eszem ágában sincs.

Ó, most eszembe jutott egy példa. Csak ezt nem mondom. Nem, nem! Elnézést, egy dialógusba keveredtem itt. Egyszer egy neves valaki a következőket mondta, keresztény ember volt, annyira, hogy püspök volt. És a megbocsájtás témájánál nagyon rákérdeztek, hogy na, hát hogy is van ez, megütik a jobb arcodat, tartsd oda a balt is. Kicsit elgondolkodott és azt mondta: „Rendben van, de az embernek csak két arca van.” Ez a nehéz időkben történt. Ne alkalmazzátok olyan egyszerűen és könnyedén, csak mondom. Csak mondom. Szóval, látjátok, van itt egy nagyon izgalmas dilemma, hogy neked bocsájtok meg, vagy a bűnt bocsájtom meg, ami el.. Nem tudom ezt folytatni, van ilyen. De amiről beszélni akarok, az az, hogy hogyan lehetséges ezt a dilemmát felülmúlni.

A múlt alkalommal úgy fejeztük be, hogy a megoldás valami olyasmi, hogy eljutunk megoldhatatlan helyzetekig, például rájövünk, hogy a komplexusunkból nem bírunk kigyógyulni. Képtelenek… Egyszerűen az élet rövid hozzá! Valami azonban nem megoldja bennünk ezt a problémát, hanem valahogyan elkezdjük másképpen látni. Vagy fölé emelkedünk, vagy átmegyünk rajta. Az a kérdésem például, hogy lehetséges-e a megbocsájtásnak ezt a rettenetesen nehéz… Mert itt azért én-te van, igaz? Én – te. Te azt csináltad, én sértett vagyok, és én, és te, én és te… Mi vezet ezen túl? A meglátásom a következő.

Éppen néhány nappal ezelőtt odajött hozzám valaki, és bocsánatot kért tőlem valamiért. Egy kb 10 évvel ezelőtti dologról van szó, nagyon megdöbbentő dolog volt, egy pap volt az, aki bocsánatot kért tőlem. Egy 10 évvel ezelőtti dologról, amiről én egyébként nem tudtam, hogy ő azt elkövette ellenem. Odajött hozzám ez a hallatlanul tisztességes pap, és azt mondja: „Feri, te nem tudod, hogy én ezt és ezt tettem ellened, de én akárhányszor találkozom veled, olyan rosszul érzem magam, hogy most már itt az ideje, hogy bocsánatot kérjek tőled.” S egy nagyon érdekes tapasztalásom lett. Ez pedig az, ahogyan ő bocsánatot kért tőlem, én rájöttem, hogy én ezt nem kívánom. De nem a gőg miatt. Rájöttem, hogy nem bocsánatkérésre van szükségem. Hogy a bocsánatkérésnek tulajdonképpen most itt, köztünk nincs valódi tere. Nem gőgből, elutasításból. S akkor kezdtem nagyon töprengeni, hogy ez miért is van. S rájöttem valamire. Ez pedig az, hogy egy paptestvéremet látom őbenne, és akármit is tett ellenem, erősebben látom benne a paptestvéremet, mint egy bűnöst, aki énellenem bűnt követett el. Böszörményi Nagy Iván azt mondja erre, hogy vannak olyan kapcsolataink, amelyekben eljutunk oda, hogy rá kell jönnünk, valójában nem megbocsájtásra van szükségünk, hanem ő ezt a szót mondja: fölmentésre. A fölmentés azonban nem az esemény alól történik, nem a bűne alól mentem föl. Nem, ő azt megcsinálta. Nagyon joggal is kért bocsánatot. Nagyon jó, hogy bocsánatot kért, mert ez az ő életét jobbra fogja fordítani. Nem kell ezzel a rettenetes, fölösleges bűntudattal léteznie. Valójában azonban én őneki olyan értelemben fölmentést adok, hogy fölmentem őt az alól, hogy bűnösnek lássam. Nem arról van szó, hogy nem kívánom őt így látni, hanem másnak látom. Másnak. Én értem, hogy ő bűnt követett el ellenem. A fölmentés ez alól a nézőpont alól történik, és az alól, hogy azt mondjam, hogy te most semmi más nem vagy, miközben bocsánatot kértél, mint bűnös. Énszerintem ő, most, hogy elmondta, hogy ezt tette ellenem, bűnt követett el, de én nem kívánom őt bűnösnek látni. Nem azért, mert az életszentség nem tudom én milyen útján járok, nem azért, mert most milyen jó fej vagyok, hanem egyszerűen ezt tapasztaltam meg. Nem, nem kívánom. Ezért nagyon sajátosan ilyen értelemben a bocsánatkérésére nincs szükségem, bár azt gondolom, jót tett neki. Érthető ez?

Például ugye kinőni a komplexusainkat. Mikor rájövünk arra, hogy mi lenne, ha az anyámat nem bűnösnek látnám. Ő attól még követhetett el ellenem akár tudatosan is bűnöket. Mi lenne akkor, ha egyszer képes lennék őt nem bűnösnek látni? Az apámat képes lennék nem bűnösnek látni? Azt a nőt, aki elhagyott téged. Azt a pasit, aki megcsalt téged, egyszer csak nem bűnösnek látni. Ez nem azt jelenti, hogy nem követett el bűnt, rendben van? (15:50) Fönntartottuk a törvénynek meg a lelkiismeretnek a szintjét, csak a harmadik szinten látunk most valamit. Nem tudom, hogy ez fogható-e, lehet, hogy tök egyszerű, csak én gondolom, hogy nem. Akkor ezt úgy mondhatjuk ki, hogy a megbocsájtás nagyon fontos folyamat, de ott azért az ’én’ bocsájt meg a ’te’-nek. A spiritualitásban lehetőségem van arra, hogy … (Húúú, de meleg van! Nektek is? Kár volt ezt az inget fölvettem, leszoktam a jó szokásomról, a kamionos cuccról.. Azt azóta sem bocsájtom meg nektek! Azt a szűk izét! Még a mellbimbóm is szorong benne! Na. Jó, hát most erről többet nem tudok mondani… Dehogynem tudok! Jó egyetemista vagyok. Vizsga van, tudok beszélni.)

Szóval, lehetséges ez a helyzet, amit egy életen keresztül lehet egy ilyen én – te valamiben látni, egyszer csak valahogyan máshogyan. Máshogyan. Ebben a pillanatban viszont velem is történik valami. Ezt az örömhírt szeretném veletek megosztani. Mikor rájövök, hogy a másikat láthatom nem csak bűnösnek, akkor mi történik velem? Az történik, hogy egyszer csak magamat nem látom már többet áldozatnak!Micsoda szabadság! Bűnt követtek el ellenem, a törvény is megmondja, lelkiismeret is szól, a spiritualitás szintjén azonban nem érzem magam áldozatnak. Elég jó! Nem járunk ezzel jól? Különben, ha teljesen beleragadunk abba, hogy én, én, én, én, én, én sérelmem, én fájdalmam, egy életen keresztül áldozatként vergődhetünk.

Tudjátok, mit mondott egy asszony, egy egyszerű, falusi asszony? Igen, nincs több jelző. Faluról jött, hogy ezt az ismeretbővítő kijelentést is még hozzátegyem. Most egy tízemeletes lakótelepi házban lakik. És jött egyszer egy témájával: a férje rettenetesen iszik. Igaz, hogy 30 éve, de rettenetesen. Ő rettenetesen 30 éve áldozat. Rettenetesen. Milyen az élete valakinek, aki az életét áldozatnak éli meg, s a férjét sehogy másképp nem látja, mint bűnösnek, s minden nap ő újból áldozat, s a férje újból bűnös. Ez az élet elviselhetetlen. Képzeljétek el, olyan nyitott volt ez az asszony, hogy még velem is leállt beszélgetni. Beszélgettünk, beszélgettünk, eltelt körülbelül 3 hónap, s most vasárnap találkozom vele. „Feri, hoztam neked pogácsát.” „Ez jó hír! S aztán miért?” S azt mondja: „Feri, megértettem, amit mondtál. S tudod, mi történt? Rá kellett jönnöm, hogy több évtizedig ott éltem falun és én nem hallottam a madarakat csiripelni. S tudod, mi történt? Hetek óta a kaszásdűlői lakótelep közepén egy tízemeletes panelházban reggel hallom, hogy a madarak csiripelnek. Úgyhogy Feri, hoztam neked pogácsát.”

Oké ez? Ezt én egy spirituális megoldásnak látom. Spirituálisnak. Azért, itt őneki sikerült ezen az én –te, áldozat – bűnös, ezen valahogy túljutni. Azt meg ne kérdezzük, hogy hogyan. Hát mit tudjuk mi azt, hogy hogyan. Nem tudjuk. Én nem tudom, az biztos. Hát lehet, hogy 30 év már elég volt neki. Hát, de másoknak meg pont az ellenkezője, mert úgy beleragad, hogy…

Jó. Így a következő megfontolásig jutunk még mindig a spiritualitásnál. Egy különbségtétel. Egy nagyon szenyó mondatot mondok: Rájövünk arra, hogy bizonyos feloldhatatlan problémáink, megoldhatatlan helyzeteink, komplexusba zártságunk az tulajdonképpen az énnek a problémája, s nem az ÉN problémám. Az énnek a problémája, de nem az ÉN problémám. Megvan? Ez egy nagyon szenyó mondat! Ha nincs meg, az se baj. Mert nagyon szenyó mondat! Mit értek ez alatt? Hogy képes vagyok rájönni arra, hogy amikor mindeddig azt mondtam: „Ez a konfliktus megoldhatatlan, ez szörnyű, csak beledögleni lehet! Szentségi házasságot kötöttem, de iszik a férjem! Itt van bennem az, hogy kitartok mellette, és…, de közben nem bírok vele élni, mert.. Hogy oldod ezt föl? A problémának a föloldhatatlansága azon a szinten, ahol ő ezt mondja, föloldhatatlan is. Hát föloldhatatlan! Azonban ha rájövök arra, hogy az én mondja azt, hogy ez a probléma föloldhatatlan, miért, mert az énnek nem oldható föl. Az én valóban nem tudja föloldani. Eljut már 30 éve mindig a saját határáig. Mindig és mindig, és mindig, és mindig. Hát neki nem oldható föl. De Kis Kukutyinnak (ez egy név akart lenni) – ő képes túljutni ezen a dilemmán. Meg ne kérdezzétek, hogy! Úgy, ahogy ez az asszony. Azt mondja: „A férjem ugyanúgy iszik, én ugyanúgy, nem tudom, viszem a sörösüvegeket a közértbe, csak éppen hallom a madarakat.” (nevet a közönség) Hát, ez egy értelmezhetetlen reakció a számomra! De jó, hogy mindig lehet valamit tanulni!

Az a baj ezzel, hogy látjátok, próbálok történeteket mondani, mégis nagyon okoskodás-szaga van. Én ezt most tudom, én ezt most érzem, de hát – jó, valahogy megpróbáljuk megfogalmazni. Mit mondott erre Carl Gustav Jung? Mert ő biztos, hogy mondott rá valamit. Olyan. Ez nagyon fontos, mert azt mondta: „Ezekhez a fölismerésekhez az ember sokszor nagyon hosszú szenvedés és út után jut el.” Tehát azzal, hogy én most ezeket a mondatokat elmondtam, a helyzetetek nem lett jobb. Csak tudtok valamit. Attól még, majd ha belekerülünk ezekbe a rettenetes, megoldhatatlannak tűnő helyzetekbe, azon magunkat át kell fúrni, mint a kukac a sajton. Láttatok már igazi sajtkukacot? Undorító! Undorító! De virulens. Az hihetetlen, de tényleg, hogy miért kell állandóan a tengelye körül is forognia, azt nem értem. Láttátok már mozogni? Egy sajtkukac az nem ezt csinálja, így mozog! Szörnyű! De a vitalitása kétségkívül kitűnő.

Tehát valami lehet a fejünkben, jó esetben ez megszólít valami tapasztalatot bennetek. Jó esetben. Rossz eseten megmaradt a fejünkben. Ez egy picit sem, picit sem… nem oldja meg majd a konfliktusainkat, csak segíthet benne, azon nekünk még át kell menni. Tehát egy megbocsájtás folyamatán azért még muszáj lesz átmennünk, hiába tudjuk ezt. Csak azért mondom, nehogy rosszra használjátok, amit mondtam, s azt mondjátok: „Ja, hát ezt tudom! Óh, hát ez az énnek a konfliktusa, nem is az enyém!” Aha! Tessék csak belepusztulni! És majd a végén mondhatod ezt. Csak én mondom, hogy ilyen van. Mert ez egy… nem tudom én mi.

Igen. S itt egy újabb felismerés vár ránk, hogy amikor azt mondjuk, hogy ’én’, akkor mindig valami nagyon személyesen, sajátosan egyedire gondolunk, vagyis saját magunkra. És alig szoktunk belegondolni abba, hogy amikor azt mondjuk, hogy „én’, ez valami hihetetlenül általános, egyetemes dolog, minden embernek van ilyenje. Ezért aztán nagyon általános, nagyon egyetemes, ebből a szempontból semmi rendkívüli nincs benne. Ezért aztán azt mondani, hogy az énnek tényleg lehetnek föloldhatatlan problémái – hát persze, hogy lehetnek! Oké ez? Csak amikor az én alatt mindig csak a saját magam izéjét értem, akkor úgy bele tudok veszni egy problémába, de úgy, hogy azt gondolom, hogy ilyenje is csak nekem van. Éltetek meg már ilyet, hogy „Ennyire nyomorult csak én lehetek!” Ez egy komplexus mondata egyébként,”ez csak velem történhetett meg!” „Ennyire ……ul más biztosan nem érezte magát! Ennyire ….. helyzetbe más nem szokott kerülni!” Jól be vagyunk zárva, akkor mondunk ilyet.

Következő pont. Teljesen összevissza mondom, de ti pontozzátok, ha akarjátok. A pont alatt nem azt értem, hogy tegyél oda egy pontot, hanem egy számot írhatsz oda, az több segítséget jelent később. Így szól:Megengedem, hogy új belső tapasztalataim legyenek. Újak. Mert a komplexusos tapasztalataimat olyan jól ismerem már. Hát pontosan tudom, hogy mi fog történni. Pontosan tudom. Hogy új tapasztalataim legyenek. És itt a következő. Mi lenne, ha például gondolatainkban megengednénk azt, hogy valami olyan tapasztalásunk legyen, amit eddig a gondolatainkkal megtiltottunk. Mondok két klasszikus, valódi történetet, az egyik:

Ült valaki, egy református valaki a templomban. Szentmisére jött, mert az élete párja, vagy leendő párja katolikus. És hát ő református. A szentmise végén a pap betette az Oltáriszentséget a tabernákulumba. Az illető ott ül benn a padban, s elfogja őt egy nagyon mély valami, hogy „Krisztus ott van”. Nem tudja, hogy miért fogja ez őt el, csak átéli, Krisztus ott van. S mi volt a következő gondolata? „Az lehetetlen, hát én református vagyok!” Na, csini? Csini darab? Ugye? Lenne egy új tapasztalás, de hát… Szó se lehet róla! Mert én református vagyok!

Ugyanez. Kedves ismerősöm, napfelkelte és elárasztotta őt valami transzcendencia-élmény. Elkezdett kapálózni ellene, de azért utána eljött és elmondta, s azt mondja: „A legőrjítőbb az volt benne, hogy nem vagyok hívő! Szörnyű volt! Gyönyörű dolgot éltem át, de nem vagyok hívő! Ez elviselhetetlen!” Mondom ennek a pozitív kimenetelét is. Valaki eljött hozzám, gyónási időben jön. „Feri, hát nem vagyok én hívő meg nem t’om én micsoda, de képzeld el, mi történt velem!” Ezt a történetet szoktam idézgetni, de azért most még egyszer elmondom. „Vasárnap délután volt, a gyerekek egészségesen játszadoztak, a feleségem is boldog volt magához képest, valahogy jól alakultak a dolgok, egyszer csak ott vagyok, szépen besüt a nap, vasárnap délután van a finom vasárnapi ebéd után. Egyszer csak elfogja a szívemet valami mély hála, valami mély.. S úgy mondanám, hogy „Istenem, köszönöm!” Na de hát nem vagyok hívő! Ez rettenetes! Egy olyan mély hála, és csak jön és jön! Az élet olyan gyönyörű, muszáj, hogy megköszönjem! Muszáj, hogy mondjam, hogy köszönöm! S akkor elkezdte, jó, hogy volt neki esze, elkezdi mondani, hogy „Sors, köszönöm!” Ez úgy nem talált célba, mint a katonaságban a lövészetnél, ugye, alsó széle közepe, tudjátok. Mert az orosz típusú géppisztolyok, azokkal úgy kellett célozni, csak úgy mondom a nőknek, mert ez mindig nagyon érdekes téma nektek. Férfiak katonatörténete. AMD géppisztolyról van szó, csak ha véletlenül ilyen helyzetbe kerülnétek, akkor alsó széle közepe, ezt kell tudni. Fölébresztenek, értitek, még nem is vagytok tudatotoknál, s az őrmester megkérdi, hova céloz, katona? Alsó széle közepe! Érthető ez? Tehát van a céltábla, körök, körök, körök, alsó széle, közepe. Akkor van telitalálat. Ez most hogy jutott eszembe, nem tudom. Tehát ott ül az illető, mondja: „Köszönöm, élet!” Hát, jól van, alsó széle jobbra. Végigment ezeken a lehetőségeken, de olyan hülyén hangzik mindegyik, az érzés meg csak nem megy el. És erre eljött gyóntatási időben, hogy most ezzel csináljunk valamit. Azért nem gyóntattam meg! Ez micsoda nagy dolog, hogy ez az illető itt megengedett magának valami tapasztalást, ami túlmutatott azon, ahogy ő egész eddig az életét élte. De nagy dolog! S nem mondta azt, hogy én nem vagyok hívő, gyömöszöljük vissza! Ellentmond a komplexusaimnak!

Következő... Á, egy másik történet, ezt most olvastam, csak nem tudom, hol. Állítólag lágerben történt. Összejöttek néhányan valahol, Birkenauban mondjuk, Dachauban, összejöttek hárman-négyen, s mert végig kellett nézni, hogy aznap a barakkjukban éppen hány embert öltek meg. Összejönnek ott estefelé, és azt mondják, hogy „Eljutottunk oda, hogy nincs Isten. Eljutottunk ide ezzel a mai nappal, hogy ezzel az egész témával le kell számolnunk, és nincs Isten.” Egyszer csak az egyik felkiált: „Siessünk, mert fölkelt az esthajnalcsillag, és szombat van!” Ugye ezt értelmezhetjük úgy is, hogy ja, hát szegények, ez a nevetséges szocializáció, ja, hát a rutin, majd ezt is kikezelik magukból. Nana. Ugye ennek a katolikus verzióját is ismerjük: Nem tudom, hogy van-e Isten, de Szűz Mária az anyukája.

Akkor ezt azt jelenti, hogy egyszer, kétszer, háromszor merjük ezeket a komplexusaink által adott föloldhatatlan dilemmákat és ellentmondásokat tartani, és tartani és szenvedni, s nagyon nyitottá válni arra, hogy megnyilatkozik-e valami, ami alatta van. A konfliktus, a dilemma, a feloldhatatlan helyzet mélyén van, ami azt a kettőt összeköti ott a mélyben, Valami nyilatkozik-e meg onnan? És gyönyörű szép dolog, amikor onnan valami megnyilatkozik. Ezt a spiritualitás témakörébe utalom, mikor ott valami megnyilatkozik. Igen.

Jó. Na, akkor menjünk csak. Akkor ez azt jelenti, hogy elfogadom, hogy az életem során rengeteg feloldhatatlan problémába fogok ütközni, s közben tudom, hogy ezek az énnek feloldhatatlan problémák képesek érzelmi erejüket veszteni. Egy analitikus azt mondja: Az igazán mély életproblémák nem oldhatók meg. Kevesebb érzelmi energiát azonban fektethetünk rájuk. Ez is valami! A nehézség ott van, amikor elakadunk. Mikor az ember voltunkat nem tiszteljük eléggé. Mondanék erre példát. Az ember voltunkhoz a gyöngeségünk, a gyarlóságunk nagyon mélyen hozzá tud tartozni, de az is, hogy néha gyönyörű módon felül tudjuk múlni a gyöngeségeinket meg az énünket. Emlékeztek arra a példára, amikor megcsalt a szerelmem? Ugye megcsalt, én ebbe belepusztultam, s föltettem magamnak egy kérdést, hogy szeretem-e én őt vagy nem? Rájöttem, ha én valóban szeretem őt, akkor ennek az a következménye, hogy azt akarom, hogy boldog legyen attól függetlenül, hogy én ebbe belepusztulok vagy nem. Én ezt akarom. És ezért oda tudtam hozzá menni és rájöttem arra, hogyha én most azt mondanám: „Hogy tehetted velem, mikor én szeretlek!” Na, ez az önámítás. Ha én valóban szeretem őt, akkor én áldást adok az életére. Ez, azt sejtem valaminek a gyakorlatban való radikális végigvitele. Nem hiszem, hogy sokan csináltak már ilyet. Ezt most ilyen nagyképűen mondom. Tehát egy megcsalás után 3 nappal odaállni, és azt mondani, hogy azt akarom, hogy boldog legyél. S ezt azért akarom, mert valóban szeretlek, s nem kívánom, hogy visszagyere. Nem kívánom. Én azt akarom, hogy te boldog legyél. Egyébként ez nagyon ütős! Ütős. Én nem tudtam, ez milyen ütős neki, mert én… Csak aztán visszajött. De én meg mondtam, hogy köszi, nem. De nem a sértettség miatt, hanem azért, mert amikor rájöttem, hogy tényleg szeretem őt, akkor képes vagyok az én fölülmúlására és főleg a szeretetre nem hivatkozom vele szemben…. Ez engem olyan spirituális tapasztalásokkal meg töltettel látott el, hogy ehhez képest az, hogy járjak egy nővel, az sehol se volt. Azt mondtam, nekem a spiritualitás annyival meg annyival szebb, gazdagabb meg mélyebb, hogy nincs az a nővel való kapcsolat, ami fölérné ezt. (38:24)

De hát őneki ez nagyon nehéz volt. Hogy azt mondta: „Istenem! Egy ilyen pasit elengedtem!” Tényleg, hát ezt joggal mondta! Velem egyébként nem hiszem, hogy lehetne élni. Ezt csak úgy megjegyzem. Szörnyű alak vagyok!

Szóval, azt akartam ezzel mondani, de nagy dolog az, mikor egészen a radikalitásig el tudunk vinni valamit! Énszerintem én ezt a végletekig éleztem, azt mondtam, ha szeretet, akkor ez ilyen. Akkor ez nem arról szól, hogy én így, meg én úgy, meg de fáj, meg igazságtalan… A szeretet szeretet, kész.

Mondok egy másik történetet, amibe meg belebuktam. Hm, ez nagyon fontos. Hogy legyenek olyan történeteink, amelyekben nagyot bukunk. Régen-régen elmeséltem már, de azért ezt a történetet hozom, mert ott is ugyanúgy rájöttem, hogy lehetne ugrani, egy ént fölülmúló valamibe jutni, s nem voltam rá képes. Katona voltam, és miután megnyertem a Magyar Néphadsereg Bajnokságot… Igen, azóta én a Magyar Néphadsereg bajnoka címet is viselhetem, kaptam valami izét is, csak már nem tudom, hol van. Augusztusban voltam, júliusban volt a bajnokság. Azzal, hogy én nyertem, a fölöttem lévő összes tiszt pénzt kasszírozott. Hát ez így ment. Ugye, a sporttiszt… Semmi közük nem volt hozzá, de ez így épült föl. Igen ám, de hogy februárban szereltem le, mert másfél évet voltam katona, ezért a szocialista pragmatizmus nevében kirúgtak a sportszázadból. Ugye, ugyanis én egy újabb néphadsereg bajnokságon nem tejeltem a tiszteknek, ezért semmi szükség nem volt arra, hogy én a sportszázadban léhűtősködjek. Hiába voltam felnőtt válogatott, meg ilyesmi. De ez úgy derült ki, hogy bementem vasárnap vagy szombat este, napi parancsolvasás, s akkor kihirdették, hogy hétfőn Pál honvéd – szép idők – rohamcsónak-parancsnoki kiképzésre megy. Hát igen, nagyon érdekes, eljátszadoztam a gondolattal, ahogy egy rohamcsónak-parancsnoki álláson mondjuk, augusztus 20-án repesztünk a Duna vizén… Ez egyébként azzal járt, hogy augusztus elején lehetett volna leszerelni, de akik az aug. 20-i ünnepségen valamilyen tisztet töltenek be, ők csak egy hónappal később. Átgondoltam, hogy 18 hónap, meg még plusz egy, hát tudjátok, mit… Gondoltam én, s egy rettenetes dilemmába kerültem. A rettenetes dilemma így szólt: Itt vagyok, pap szeretnék lenni. Mert a katonaság alatt rájöttem, hogy pap. Ha most elmegyek rohamcsónak-parancsnoki kiképzésre, hogy mondjam, nem éreztem felkészültnek magamat erre, mondjuk így finoman. Na, ezt ne! Ugyanis voltak már addigra katonaélményeim. Igen ám, de hogy lehet egy ilyet megúszni? Sajnos a következő fölismerésig jutottam: Hazudni kell. Hazudni kell. De pap akarok lenni. Ha hazudok, elég jól ráadásul, akkor megúszhatom ezt a valamit. Ha nem hazudok, akkor ez egy igazi én-fölülmúló valami lett volna, akkor igazi egyenes derékkal, gerincesen, megpróbálva, megtörve, de megyek a szemináriumba. Volt egy napom, hogy eldöntsem. S tudjátok, mit választottam? Hazudtam. Hazudtam. Legalább hússzor föltettem a kérdést: „Képes vagyok? Képes vagyok?” S nem. Hússzor tettem fel a kérdést és hússzor odajutottam, hogy ezt nem! Nem! Minden idegszálam tiltakozott ellene. Lehetetlen! Nem! De a dilemma nagyon mélyen ott volt. Hogy leszek ezután pap? Hogy? Tele voltam ilyen .…ilyennel közben. Tehát én nemcsak ilyen… Na jó, legyünk papok, én nem így… Milyen rettenetes, én nem bírok ugrani, nem bírtam ugrani, nem bírtam és nem bírtam. Az egész éjszakát végigvirrasztottam, azon töprengtem, hogy mit hazudjak. Így volt. Így volt. És rájöttem. Kellett hozzá egy kis gógyi, de a bennem lévő székelynek szóltam, hogy „Te idefigyelj, most nagy baj van. Nem akarok rohamcsónak-parancsnok lenni. Csinálj valamit, mert kipurcanok.” És akkor rájöttem, hogy a 16 év atlétika miatt kb. kétszer olyan vastag az achillesem, mint más normális embernek. Hát 200 kilóval félguggoltam. 100 kilóval folyamatosan szökdeltem. Hát milyen legyen az achillesem? Akkor arra gondoltam, egy olyan dolgot kell kitalálni, ami súlyosnak tűnik. Valami olyasmit, amivel kijutok a katonakórházba. Persze végigzongoráztam, eltöröm az ujjamat, tudjátok, egy csomó módszer volt, kanállal kell ütni a kezedet, akkor iszonyatosan bedagad, úgy tűnik, mintha eltört volna, elküldenek röntgenre, szóval egy csomó jó ötlet volt. Fölálltam, napiparancs olvasás volt, s akkor mondták hétfő reggel: „Pál honvéd, irányítva stb..” -„Pál honvéd jelentem, sajnos lábra se tudok állni.” Ott volt a hadnagy, látom magam előtt az arcát, gúnyosan végigmért, s azt gondolta: „Jó, próbálkozzon csak, még rosszabb lesz neki, mikor koppan.” S azt mondta: „Jól van, menjen föl az eü-re, a gyengélkedőre, aztán jelentse, hogy mi baja.” Biztos volt benne, hogy sitty-sutty visszakerülök. S akkor én odasántikáltam, s azt mondom, hogy sajnos lábra se bírok állni. Az achillesem úgy be van gyulladva, én már csak tudom, hát sportoló vagyok, ez kész van. S akkor a katonaorvos megtapogatta, én üvöltöttem, azt mondja, ő ezért a felelősséget nem vállalja. Ugye ilyen előfelvételis gyerekek voltak ott, orvos nem volt ott, hát dehogy volt orvos, egy 19 éves kissrác, akit fölvettek az orvosi egyetemre. Azt mondta, katonakórház. Nem hangzik rosszul! Akkor mentőt kellett hívni, ugye nem bírok ráállni, a hétfői nap kezdett alakulni, kimentem, végigálltam a soromat, föl kellett feküdni, nyomja az orvos, az rendes orvos volt, nyomta az achillesem, én meg üvöltöttem. Hát csóválja a fejét. Most is a fülemben cseng az a szó, amit mondott: Hipertrofizált achilles. Ez már valami! Nem tudtam, mit jelent, de olyan jó volt a csengése. És akkor ott fekszem ezen a hideg fehér izén, mint te a nőgyógyásznál, s akkor azt mondja: „Be kell gipszelni.” Ugye az achillesemmel még nem volt semmi baj, nem tudtam, hogy ez mit jelent. „Annyira csúnyán duzzadt, hogy idáig. Ezt már tovább erőltetni nem szabad.” Most képzeljétek el, hétfőn este combtőig így. Na persze mentővel. A hadnagy ordított, tajtékzott. Kétnaponta feltelefonált a gyengélkedőre, hogy mikor veszik le ennek a rohadéknak, ennek az alávaló gazembernek a lábáról a gipszet, ennek a csalónak, ennek a semmiházinak. De hát nekem papírom volt, hipertrofizált achilles, ne is haragudjatok, az nem vicc. A ciki az volt benne, hogy közben én sportoló voltam, hát két hét… Két nap után ezek a combizmok kezdenek sorvadni, ha nem használjuk őket. Ezért mentem a vécébe. Az nehéz volt, guggolni ugye nem tudtam, mert egyben volt a lábam. (49:24)

De azért így szökdeltem… Valamit csak ér! Nekem 2 hét múlva versenyem lesz! Kicsit aggódtam, hogy lebukom, hát képzeld el, rám nyitják a vécét, és azért idáig gipszben, azért kicsit necces lett volna… S akkor megkértem egy társamat, hogy hívja már föl anyukámat, hogy a látogatási időre hozzanak nekem egy jó spagettit. És akkor gipszes láb, spagetti… Két hétig volt ez rajtam, s az alatt sajnos már olyan bepótolhatatlan mennyiséget vettek a rohamcsónak-parancsnoki kiképzésen, már nem fértem be. Nem.

Na. Most ezt mókásan elmondtam nektek, de számomra ez egy alapélmény arról, hogy milyen az, amikor nem megy. Nem megy. Az nem ment, és nem ment, és nem ment, és akárhányszor futottam neki, nem tudtam ugrani. Nem. Ez az alapélmény azt a tapasztalást erősítette meg bennem, hogy legjobb, ha egy mély alázattal vagyok, merthogy van olyan, hogy nem megy. Hogy ilyen van. Mindegyikünknél. S néha meg sem tudjuk mondani, hogy miért megy, és miért nem. S van olyan, hogy nem megy. Ezt azonban a kivezető út szempontjából mondtam. A probléma ott van, ha valaki nem fogadja el, hogy néha nem megy. Akkor az illető bele fog pusztulni. belepusztul. Van egy gyönyörű mondás, hű, de szíven ütött, mikor hallottam először. Így szól: „Nagyon fontos, hogy tudjunk az igazságért meghalni. Na de nem minden igazságért.”

Következő. Képes vagyok az egyediség és az egyetemesség átélésére is. Tudom magam nagyon egyedinek látni, és egy egyetemes valaminek a részeként is. Sokszor beszéltünk róla.

Személyes és közösségi életet is élek. Ez nekem nagyon fontos. Az nagyon egyoldalú, ha valaki csak ilyen vagy csak olyan életet él. Ma a közösségi életvitelnek vannak nagyon nagy nehézségei. Annál túlságosan is individualistábbak vagyunk, hogy az életünknek azt a rengeteg közösségi vonatkozását elég mélyen tudatosítsuk magunkban. Hogy a testünknek közösségi vonatkozásai vannak, hogy a szellemünknek, a lelkünknek közösségi vonatkozásai vannak. Nem tudunk úgy létezni, hogy a létezésünknek ne lenne közösségi vonatkozása. Hát, ha köhögsz, a kezedet odateszed a szád elé, mert a testednek közösségi vonatkozásai vannak. Mikor valaki önmagát úgy látja, hogy ez vagyok én, és nem látja, hogy a testével hogyan kapcsolódik másokhoz, és hogy tartozik másokhoz… De nem akarok ebbe most így nagyon belemenni, csak mondom.

Aztán. Gazdag szerep-repertoárral rendelkezem, illetve fejlesztem a szerep-repertoáromat. Képes vagyok ilyen szerepben is lenni, meg olyanban is, meg amolyanban is. Legszebb, amikor többféle férfi is tudok lenni, meg többféle nő. Ha egy férfi is tud nőies vonásokat magában ápolni, az nagyon szép, s fordítva is. Mikor ki vagyunk békülve a magunk nőies vonásaival. A serdülőket rettenetesen izgatja ez a téma. Nagyon. Állandóan ez a témánk, hogy mi a különbség a férfi meg a nő között. Szoktam nekik mondani, hogy rá köll nézni! De azért ennél kicsit árnyaltabb ez. És hogy micsoda rettenetes félelem van, ha egy fiú kezdi fölismerni, hogy benne nőiesnek mondott vonások is rejlenek, hogy azt hogy illik szégyellni! Vagy egy nő, mikor… Hát van ott egy kedves nő, hát az olyan drága, amikor előjön az, hogy egy nőben férfias vonások, már belepirul. Ó, hát akkor vele valami baj van.

Elfogadom az egymásnak ellentmondó tulajdonságaimat is annak mélységeivel együtt. Mondanék egy példát. Jött valaki, s a következőt mondja: „Én szentségi házasságban élek, Igen ám, de szerelemre gyúltam valaki iránt. A férjem… ez a másik…” Ezzel leírtam a helyzetet. S akkor a következő mondatot mondja: „Tudod, azért jöttem el, mert van itt egy konfliktus. A személyes boldogságom, a szerelem, a beteljesedés ütközik az egyház törvényével. Ez szörnyű! Mit lehet csinálni?” Hallottátok, mit mondott? Hogyan áltatja magát? A következőt kérdeztem. „Ó, értem. Tehát mindenképpen van itt egy konfliktus, különben nyilván nem is jöttél volna el. Az a kérdésem, hogy valójában így szól-e a konfliktus, vagy másképpen. Nem lehetséges-e az, hogyha az egyház hideg-rideg külső törvénye meg a te mély szerelmed és boldogságod, és kiteljesedésed és minden ütközik egymással, akkor nem lennél itt? Már régen tudnád, mit kéne csinálni.” Hm. El tudom mondani gyorsan, hogy hova jutottunk el. A vágy, a szerelem, a beteljesedés, a boldogság ütközik egy kikerülhetetlen, mély, belső erkölcsi érzékkel. Egy összetartozással a férjemmel. Azzal ütközik. Ha a dilemmát sikerül pontosan megfogalmazni, akkor el tudunk kezdeni klasszul szenvedni. Akkor telnek a napok. De akkor van értelme. Különben ha a valódi dilemmát elütjük valami ilyen szólamszerű mondattal – „az egyház törvénye..” Jól fölemeljük ezt, meg nem látjuk magunkban a gyökereit, a másikat meg jó mélyen, a mély szerelem, a mély boldogság. Kint meg az egyháznak a nevetséges törvénye, mit tudnak a papok! Nekem mindegy, hogy ő ezt most hogy csinálja, értsétek jól, a nehézsége neki lesz. Mert ő tematizálhatja így a problémáját, csakhogy nem ez a problémája. Hanem az, hogy a férjével van egy összetartozása, ha teszik, ha nem. És hogy van a léleknek egy nagyon mély erkölcsi jellege, ha akarjuk, ha nem, akkor is van neki. És ez valóban ütközik ott és akkor azzal, hogy ő a szerelmével lehetne boldog, vagy úgy gondolja, és ez nagyon mélyen átjárja, s talán sose lenne olyan boldog, s az a pasi sokkal jobb lenne neki most, mint a férje… Minden további nélkül el tudjuk fogadni. Oké ez? Mert ha a dilemmát nem jól – nem azt mondom, hogy tisztességtelenül, tisztességes volt ő, csak egy kicsit manipulálta ezt a témát. Ha a dilemmát a legmélyén ragadjuk meg, akkor annak valami nagyon szép föloldása, vagy valami spirituális válasz meg tud érkezni. Ha így oldjuk föl, ja... Akkor bele kell menni, akkor megcsaltam, akkor két évig vagyok boldog, s utána valami elkezd belül fölemészteni. Akkor megint, akkor azt megint nem mondom ki teljesen… Értitek? Tehát ezeket a mély ellentmondásokat próbáljuk a valódi mélységükben föltárni és kimondani. És utána: „Jöjj, Szentlélek Úristen..” Legyen valami. Mert az én eljutott a határáig. Egy ilyenben szerintem eljut a határáig. Ezért aztán kívülről ugyan mit lehet mondani? Az egyház törvényét el lehet mondani, ahhoz nem kell nagy ész…

Igen. Mélyen elfogadom azt, ami természetes. A sikert és a kudarcot, a győzelmet és a vereséget, egészséget és betegséget, születést és halált, jó- és balsorsot, boldogságot és szenvedést. Mélyen elfogadom mindazt, ami természetes. Sok szót ejtettünk arról, hogy milyen sokan az istenkapcsolatukban Istent arra kérik, hogy mentse meg őket valamitől, ami természetes. Nem tudom, hogy Istent érdemes-e olyasmire kérni, hogy mentsen meg minket valamitől, ami az emberi életnek része és természetes. Persze, hogy lehet kérni. Nagyon jó, ha tebenned az van, hát kérjed. Egy pont után, ahogy kéred, és kéred, és kéred, rájöhetsz arra, hogy ja! Ez is az emberi élet része. Utána el lehet fogadni. Olyan döbbenetesen méltatlan tud emberek arca lenni, olyan, mintha a sors külön ővele macerálna ki. Ugye, ez csak őneki, az életnek valami olyan ellenséges indulata nyilatkozik meg pont vele szemben… Egy babuci.

Mondom tovább. Képes vagyok a részesedésre. Vannak olyan dolgok, amiket csak akkor kapok meg, ha átadom magamat nekik. Vannak olyan dolgok az életben, amelyeket csak akkor kapok meg, ha én adom magam át nekik, nem pedig én akarom kézbe venni.

Következő. Ezért aztán képes vagyok magamat az odaadásban, önátadásban is megélni. Ez nagyon szép. megélni MAGAMAT az önátadásban.

Következő. Úgy valósítom meg magam, hogy közben nem ártok a kapcsolataimnak. Ez ma egy nagyon széleskörű valamicsoda. Tehát hogy a kapcsolatra egyáltalán nem vagyunk tekintettel, de meg akarjuk valósítani magunkat. Akkor miért csodálkozunk, hogy a kapcsolataink tönkremennek? Ha azt akarom, hogy megvalósítsam magam, hát hozzá kéne tenni, hogy úgy, hogy a kapcsolataim is gazdagodjanak, meg én is. Ez két külön projekt. Ha csak arra figyelek, hogy én megvalósítsam magam, abba a kapcsolataim vagy tönkremennek, vagy nem. De nincs rajta mit csodálkozni. Ezt csak azért mondom, mert mintha a legtöbb embernek ez a nagyon egyszerű kijelentés nem volna a fejében. Nagyon sokféleképpen megvalósíthatjuk magunkat. Mondjuk, ha én házas ember vagyok, akkor ezt olyan módon teszem, hogy ez a kapcsolatomat gazdagítsa, s ne tegye tönkre. Ezért lemondok azokról az önmegvalósítási lehetőségekről, amelyekben meg tudnám magamat valósítani valahogy, csak tönkremenne bele a kapcsolat. Így látom, ilyen nagyon egyszerűen. Ez azt is jelenti, hogy egy valódi kapcsolatnak föltétele az, hogy képes vagyok saját magamnál lenni, képes vagyok nálad is lenni, meg képes vagyok a kapcsolatnál is lenni. Képes vagyok mind a háromért dolgozni. Érted is, magamért is, meg a kapcsolatért is. Mind a háromért. Különben a rendszer nem működik. Naná, hogy összeveszünk egymással, vagy boldogtalanok vagyunk. Magamért, teérted, kapcsolatért. S ezt egészítsük ki a kontextussal. Mert néha magamért, teérted, a kapcsolatért, s azért a közegért, amiben ez a három van. Ugye ezt a négy tényezőt kellene minden egyes kapcsolatnál komolyan venni. Én, te, kapcsolat, kontextus, amiben mindez zajlik.

Képes vagyok az önérvényesítésre, de az odaadásra is. Van-e olyan élményetek, hogy egy igazi ’mi-élményhez’, hogy MI, úgy tudunk eljutni, hogy nekem is van egy elképzelésem, neked is van egy elképzelésed, ezeket elég jól meg tudjuk mondani, s elég jól el tudjuk őket engedni. Van-e olyan megoldásról tapasztalatotok, hogy nem az történt, amit én akartam, nem az, amit te, hanem én is akartam valamit, te is akartál valamit, mind a ketten elengedtük, s egyszer csak lett egy harmadik. Ez a MI-nek a tapasztalata. Rettenetes korlátai vannak annak, mikor azt gondolom, hogy egy kapcsolat úgy fejlődik, hogy bebetonozom magam, s állítom, hogy ez a jó. S a másik is, s akkor tézis, antitézis, szintézis-szerűen majd valami szép ki fog belőle jönni. Hát én ezt kicsit se látom. Ebből milyen szépség jönne ki? Semmi. Háború. Egyre erősebb fegyvereket veszünk magunkhoz. Van egy elképzelésem, neked is, s ezeket el tudjuk engedni azért, hogy valami közös elképzeléshez el tudjunk jutni. Ezek az életnek olyan gyönyörű, varázslatos pillanatai. Hát nem a harcból jön ki a mi-élmény. Nem azt mondom, néha harcolni kell egy kicsit, hogy megérezd, hogy van erőd. Aztán nevesd ki magad, vagy valami. Közösségek szoktak emiatt széthullani.

Szokták mondani, hogy ez a magyar betegség, hogy két magyar három pártot alakít. Ugye, hogy ez jellemző ránk? Ténylegesen így van, aztán egy közösség meg pláne képtelen úgy működni, hogy emberek kőkeményen állítják, hogy mi a jó. Ebből mi tudna kijönni?

Merek elfogadni, gyászolni, mert a gyászmunka, hogy elsirassak újból és újból dolgokat, a fejlődésnek föltétele. Különben nem lehet fejlődni. Valami régit mindig el kell engedni, különben nem tudunk továbbmenni.

A szabadság és a mély kapcsolataim együtt tudnak járni. Vagyis a szabadságnak következményei vannak. Szeretnénk olyan szabadságban hinni, ami nem jár semmilyen következménnyel. De a szabadságnak következményei vannak, nagyon komoly következményei. Ebbe nem megyek bele, hát ezeket értitek.

Elfogadom az árnyékomat, fölfedezem és elfogadom a korlátaimat. Azt mondta ez a sejtbiológus, emlékeztek, hogy rengeteg sorscsapás ért az életben, megtanultam az életet derűs pesszimizmussal látni. Mit szóltok? A gyöngéd barbárok derűs pesszimizmusával élni az élhetetlen életet. Szép. Ez a derűs pesszimizmus ez nagyon… zseniálisan kifejez valamit! A pesszimizmus azt: meggyötörte őt az élet. Meggyötörte. A derűs: hogy ennek ellenére képes a fejlődésre. Képes nemcsak a meggyötört valamicsodájából kifelé nézni.

Egy perc. Jaj, most kéne vagy egy gyerekes, vagy egy kutyás történet. Jaj, gyorsan, gyorsan… Most már macskás is jó, mert most már nagyon… Inkább mondok még egy pontot.

Szembesülök és elfogadom, hogy az ideáljaim és a jelen realitása közt általában különbség van. Ezt tudatosítom és elfogadom, hogy ez már csak így van.

Na, jó. Akkor még néhány pont vár ránk. most elindultunk s most már a lélektani szempontokat sorolgatjuk.

Nagyon köszönöm a figyelmeteket. Akar-e valaki fontosat hirdetni? (69:45)