A komplexusokból kivezető út, megoldások, lehetőségek A komplexusok variációi

A mai alkalommal még biztos jó pár pontunk lesz a komplexusokból kivezető útról beszélve, hogy mit tehetünk magunkért, hogy mit mondhatunk el arról, hogy milyen lépések volnának azok a megfelelő lépések, amelyek segítik a személyiségünk születését, a valódi, meghittségre is alkalmas emberi kapcsolatainkat.

Miután elmondtunk egypár pontot, a spiritualitással kezdtük. Most nem nagyon akarok ismételni, illetve egyet mégiscsak – volt itt egy olyan pontunk, s tudjátok, én elvesztettem rég a fonalat – csak mondom, hogy ez egy pont, és ti számozhattok, ahogy jólesik. Mindenestre volt egy ilyen pont: személyes és közösségi életet élek. Most a testemnek, a lelkemnek, a szellememnek, ha ilyen egyszerűen közelítjük meg magunkat, képes vagyok föltárni a közösségi vonatkozásait. Hogy a testem hogy kapcsolódik másokhoz, közösséghez, a szellemem és a lelkem… És egy nagyon érdekes beszélgetést hallottam tegnap a televízióban Csányi Vilmos etológussal, aki egy nagyon témánkba vágó kijelentést tett, lehet, hogy ti is hallottátok. Azt mondta, az ember számára egy óriási lépés volt az, hogy képes volt közösséget alkotni, s a közösségalkotás az evolúciós fejlődés egy döntő lépése volt. Azzal, hogy azt tudtuk mondani, hogy az ember az a lény, szemben mondjuk a csimpánzzal vagy a gorillával, tehát szemben ezekkel a főemlősökkel, hogy mi azt tudjuk mondani, hogy „Nézd, ott van az az alma, egyél belőle te is!” Most ezt nem a teremtés történetéből idéztem… Mindenesetre úgy tűnik, hogy erre a kezdetek kezdetétől képesek vagyunk. Mondjuk azt inkább, hogy ne legyen félreértés vagy áthallás, hogy „Nézd, drágám, ezt a körtét! Ez aztán szépnek tűnik! Egyél belőle te is, mert nagyon finom!” Szóval, hogy képesek vagyunk azt mondani, nézd, élelem, egyél belőle te is! Vagy, hogy én tudok valamit, megosztom veled. És hogy ez, így mondta az etológus, nem a kultúrának valami hatalmas teljesítménye, persze annak is, ez az evolúciónak a hatalmas teljesítménye.

Hogy volnánk akkor képesek kinőni a nagyon sajátosan kicsit vagy nagyon félresiklott fejlődési irányunkból akkor, ha egy ilyen alapvető lépést a személyes élettörténetünkben nem tudunk meglépni?! Vagyis, hogy ténylegesen megvan a közösséghez tartozásunk! Hát nem? Nyilvánvaló, hogy nemcsak egyházi közösség létezik! Úgy hallottam… Léteznek közösségek is, van ilyen, és a közösség az több, mint a csoport. De most ebbe nem megyek bele, olvassátok el a nem tudom én… szociálpszichológia összes ide vonatkozó részeit. Tehát erre képesek vagyunk, és az ember képes arra, hogy a saját érdekeit egy csoport, főleg egy közösség érdekei mögé helyezze. Mögé… Hogy ez még az evolúcióból is fakad! Nem elgondolkodtató az, hogy az ember evolúciós fejlődésének - már nagyon régen megtörtént! - ezt az alapfokú lépését nem vagyunk képesek a saját életutunkban megtenni a XXI. században? Akkor nyilvánvaló, hogy miért fogja hozni a kultúránknak a vereségét! Hogyha az evolúciónak ezt a természetes lépést nem tudjuk megtenni, hogy a közösség érdekét képesek vagyunk a saját érdekünk elé helyezni. Hát ettől nem vagyok csimpánz! Pl.

És itt mondanék egy fájdalmas dolgot. A fájdalmas dolog így hangzik: a közösség nem egyenlő a kapcsolatokkal. Mert olyan szívesen ezt összemossuk: „Hát, de én kapcsolatokban élek!” Kevés! Kevés nekünk, kevés neked, kevés nekem! Mert az más minőség, hogy kapcsolataim vannak, kapcsolatokban élek, ez nagyszerű, hogy tudunk kapcsolatokban lenni, de itt éppen arról van szó, hogy képes vagyok nemcsak kapcsolatban, kapcsolatokban lenni, hanem egy közösség részeként létezni. Az más! Az egy más minőség. Ott másfajta megoldásokra, szemléletmódra, képességekre, adottságokra, kompetenciákra és egyebekre van szükség. Az más! Ezért olyan rettenetesen nehéz, ha mondjuk a család, ami a közösségben való létezésnek, és ezért az egyéni személyiségfejlődésnek és a spirituális fejlődésnek is egy alapközege, hogyha az leszűkül az anyára és gyermekére. Akkor az egy kapcsolat. De az nem közösség, az egy kapcsolat. Hogy lehetséges akkor az, hogy a közösségnek ezt az alapélményét, amit a családban tudnánk elsajátítani, azt nem vagyunk képesek ebben az alapvalamiben elsajátítani? Ez rettenetesen beszűkíti a személyes fejlődésünknek, a spirituális fejlődésünknek is a terét, a lehetőségét. Ezért… Na.

Most nem azon a szinten akarok erről beszélni, hogy most nagy viták vannak, hogy az anya meg a gyermeke az család-e, és milyen jogokkal bír. Én most csak a személyiségfejlődés vagy a spiritualitás felől nézem, s azt mondom: egy anya három kapura is szeretheti a fiát vagy a lányát, de ők csak kapcsolatban tudnak egymással lenni, közösségben nem tudnak lenni, mert ketten vannak.

Na, erről nem tudok többet mondani, csak mondom. És akkor milyen hihetetlenül mélyen bennünk van az, hogy a létünk nemcsak kapcsolati létezés, vagy ilyen: „Na jó, én is elmegyek szavazni, mint néhány másik millió, és most akkor ez egy társadalom…” Ennél sokkal mélyebben tartozunk össze vagy egybe. Ez akkor derül ki, mikor embereknek valami nagyon mély és nagyon személyes, sokszor titokként hordozott valamiféle életesemény van az életútjukon. Mekkora dolog az, amikor az illető magának ki tudja mondani, hogy ez történt. Vagy azt, hogy: „Ezt csináltam.” vagy azt, hogy: „Ezt csinálták velem.” Óriási nagy lépés! Ezután szinte mindig elemi erővel tör föl a vágy: „El kellene mondanom valakinek!”

Valahogy ezt, hogy mi történt velem, ki vagyok, még ha a lehető legszörnyűbb is – ez a fejlődésnek a természetes útja. Mikor egy szexuális bántalmazás valakinek az emlékeiben egyszer csak előjön, és azt mondja: „Igen, igen. Ez talán megtörtént.” Nagyon finoman… Párbeszédben van magával. De nagy dolog ez! És mekkora lépés, mikor az illető egy kapcsolatban is ezt el tudja mondani! Döbbenetes nagy lépés a fejlődésben, hogy le lehessen rakni, hogy ki lehessen nőni, hogy élni lehessen! Óriási nagy lépés! S azt gondoljátok, hogy ez elég? Az a tapasztalatom, mély tapasztalatom, hogy miközben ezek a tabuk, titkok, rettenetes életesemények a leginkább azt mondatnák velünk, hogy ha van valami, hogy de jó, hogy ezeket, hogy legalább egy valakinek el tudtam mondani, elég, elég, elég, soha, soha többet senkinek, többet nem, bevittem egy kapcsolatba és ez már lefedi az én… És nem fedi le. Nagyon súlyosan megdöbbentő ez.

Mondok egy példát. Valódi történet. Néhány évvel ezelőtt az egyik nagy egyházi iskolában, nem mondom meg, hogy melyikben, csak a címét, (nevetés) tehát egy nagy egyházi iskola, majd mindjárt megmondom, hogy férfiakat vagy nőket nevelnek-e ott, szóval, egy hatalmas nagy évzáró ünnepség zajlik, ott van az összes pap, már hogy az apácák ott vannak mind egy szálig, és az összes pedagógus meg pedagóga. És akkor záró szentmise. S képzeljétek, az áldozás után egyszer csak föláll valaki, egy idős férfi / egy idős nő, egyvalaki állt föl, csak nehogy nagyon összekavarjalak, tehát valaki feláll és az áldozási csendben a következőt mondja: „Én voltam az az ötvenes években, aki a feszületet levettem a falról.” S visszaül. Ah… Akkora csönd lett, mint most itt az előbb. Ez a valaki ezt már biztos képes volt elmondani magának. Föltételezem, elmondta már a barátjának vagy meggyónta. És nem volt neki elég. Föl kellett neki állni, ott, abban az iskolában, föl kellett állni, és azt mondani: „Én vettem le a feszületet az ötvenes években a falról.”

Hogyha a komplexusainkból ki akarunk nőni, akkor úgy tűnik, hogy egyéni szint, kapcsolati szint, de a kontextushoz hozzátartozik az, hogy mi kapcsolódunk még nagyon sokakhoz csoport, és közösség és társadalmi szinten, s valahogy ezt meg tudjuk élni és jeleníteni, ráadásul nem is akárhogy. Hogy néha azt tudom mondani, a közösség érdeke előrébb való, mint a saját érdekem. És kész. Ez akkor bennünket helyére tesz egy összefüggésben, és bennünk is valami a helyére tud kerülni. Most az jutott eszembe, hogy kíváncsi lennék, most ezt amolyan papos dumának halljátok-e vagy nem. Mert nem tudom.

Nézzük akkor a következőt: képes vagyok az elkötelezett szeretetre, vagy abba az irányba teszem a lépéseket. Vagyis ismerem a teremtő és a gondoskodó szeretet erejét is. Nem elég csak teremteni – gondoskodni. A szeretetnek van egy teremtő, meg egy gondoskodó ereje, s ez nyilván az elköteleződésben tud megnyilatkozni.

Itt mondanék egy nagyon érdekes modellt. A mi világunk valahogy a következőben gondolkodik. Ismeritek ezt a kijelentést? Értékek mentén élünk. Ugye erről már elmondtam egyszer a véleményemet, hogy az látszik is. Tehát csak úgy a mentén… Éppen csak a szeretet csak úgy súrolja a hátamat, de rá ne kelljen állni, vagy nehogy az rám álljon. Mint valami videojátékban. Úgy jönnek a nyilak, nagyon egyik se találjon el, csak úgy ... Kidobósoztatok? Hát az körülbelül ez. Értékek mentén élek, jönnek a lasztik, s akkor sutty, sutty, sutty… Legalábbis azt kéne mondanunk, hogy értékek alapján élünk. Bizonyos értékek alapján élünk. Most ez miért fontos? Mert, ha különösebb átgondolás nélkül, értékek mentén élünk, akkor ezt úgy lehetne elképzelni, én nagyon egyszerűen úgy képzelem el, hogy az értékek lufik. Nagy, szép, színes lufik. S akkor én az egyiket ragadom meg: „Hú, de jó, de jó, ez a tudás!” Tudás megszerzése, akkor megyek vele boldogan, majd látok egy másik lufit, azt is elcsípem, ez meg a meghittség: „Jaj, de jó! Akkor ezzel is megyek!” Szóval ilyen értékek, akkor van a becsület, az őszinteség… Nagyszerű. Na de. Mondjuk, kezd megromlani a férjemmel vagy a feleségemmel való kapcsolatom. S akkor azt mondom: „Hát, én most a boldogság lufiját megfogom, a hűség lufiját meg elengedem.” Végül is van lufi a kezemben, én az értékek mentén élek. Hát azért annyira hülyék nem vagyunk, hogy ne tudnánk mindig valami érték alapján élni! Az alapján nem jó kifejezés, mentén. Nem? Hát ennyire gyagyák nem vagyunk!

Tehát mindig természetesen tudunk valamilyen értékre hivatkozni. Ez egészen természetes és mindig nagyon fontos, értékekre hivatkozunk. A problémánk éppen ez. Ezt a modellt nem tartom elégségesnek ahhoz, hogy leírja, hogy milyen az életem. Ezért azt kellene mondani, hogy vannak az életnek alapjai. Az életnek az alapjaira építem az életem, attól az életem alapjai, és így aztán nyúlkálok a lufik felé. De az életemnek vannak bizonyos alapjai, nagyon fontos alapjai. Egy kapcsolatnak is vannak alapjai. Egy közösség életének is vannak alapjai. Tudom, hogy közhelyszerű, de egyáltalán nem mindegy, hogy milyen modellben gondolkodom. Ha én megházasodnék, mint ahogy nem, hát... Lehetne az a lány gyönyörű szép, meg tünemény is, de ha ő azt mondaná: „Feri, de én értékek szerint…” Na, jól van. Az nekem kevés. Mutasd az alapokat! Min fogunk állni? Min fogunk elrugaszkodni egy-egy lufiért? Engem ez érdekel! Hogy fogsz-e engem tisztelni? Az emberi méltóságomat tiszteletben tartod-e? Pl. hogy őszinte vagy-e?

Hát ha bizonyos alapvető dolgok nincsenek meg, akkor hogyan? Én el sem bírom képzelni. Ezért tehát nem értékek mentén, hanem bizonyos alapértékeken állunk, ezeken állunk és kész. Már ha azokon álluk. De meg tudom mondani, hogy miken állok. És utána persze ilyen érték, meg olyan, meg amolyan. Ezt egy sokkal emberibb modellnek tartom, olyannak, ami a valósághoz is hű, nem pedig ilyen szép szavak, hogy ó, az értékek. Sok szép lufi van. S az ember közben elszáll.

Most itt ez mit jelent? Most nézzünk egy nehéz dolgot. Mondjuk valaki elvált a férjétől vagy a feleségétől. Emlékeztek a 3 szintre? Ugye a norma és a törvény, aztán az erkölcs – lelkiismeret, aztán valamiképp a spiritualitásnak egy mély szintje, hangja. Hogy mit mondana egy igaz farizeus, az a törvény szintje. Mit mondana Keresztelő János, az a lelkiismeret szintje. Mit mondana Jézus, az Isten fia, az a spiritualitás szintje. Három különbözőt mond. Egyik sem érvényteleníti a másikat, de három különbözőt mond. Most képzeljük el, hogy valaki elválik. Help! Elvál? Elválik. De milyen furcsa szó, eddig ez nem tudatosult bennem! Elválok? Elvál-t. De az múlt idő. Válófélben van. Válózik. Na jó.

Képzeljük el, hogy valaki… Hozzuk be most azt a témát, hogy feloldhatatlan konfliktusok vannak az életünkben, és úgy tudjuk az életünket tovább élni, hogyha feloldhatatlan konfliktusokat képesek vagyunk túlnőni. Valamiképpen túlnőni. Most itt van az illető. Milyen természetes nehézséggel áll szemben? A normának és a törvénynek a szintjén az, hogy mit mond erre az egyház? Hogy lehet-e érvényteleníteni az egyházi bíróság által? Ki tudja-e mondani az egyházi bíróság, hogy a házasságkötés valamilyen oknál fogva érvénytelen volt? Alapvető valami nem volt meg hozzá, amitől az lehetett volna, aminek hívták. Ha az illető ezt a dilemmát a törvénynek, a normának a szintjén éli meg, mert mondjuk ilyen személyiség, ilyen alkat, egy ilyen törvény- és normatisztelő alkat elsősorban, akkor őneki elégséges lehet ezt a dilemmát föloldani úgy, ha az egyházi bíróságtól tud kapni egy papírt, hogy a házassága nem volt érvényes ez és ezen okok miatt. S az illető megnyugszik és tud tovább élni. Nem minden ember képes erre. Ugyanis nagyon sokakban ettől még valami morális, valami erkölcsi dilemma föloldatlan marad. Vagyis az, hogy ő azért azt ennek tartotta! Hát azért ő - úgy mondta ki az igent, ahogy csak tudta. Hát ő megpróbált mindent, na de mégis belebukott. Na de miközben megpróbált mindent, látja azt is, hogy közben bűnöket is követett el. Most akkor hogy legyen ez? Lehet, hogy kapok az egyházi bíróságtól egy papírt, de sok embernek ez nem elég. Hát elég? Nem, nem sok embernek nem elég. Itt ő egy erkölcsi konfliktusban is van, egy lelkiismereti válságba is kerül. Kaphat papírt, a lelkiismereti válsága attól nem feltétlenül oldódik meg.

Mit tehet az illető? Elmehet például gyónni. Mondhatja, hogy igen, beláttam, hogy hogyan járultam hozzá a házasságom tönkremeneteléhez, ezért most mind meggyónom. Mind. Az a probléma azonban, hogy van, akinek ez elég, s van, akinek nem. Van, aki azt mondja, most nagyon egyszerűen: „Kaptam papírt az egyházi bíróságtól, hogy a kapcsolatom érvénytelen. Már házasság szempontjából. Elmentem gyónni, s ezt leraktam. Mindent, ami a személyes bűnöm volt. És mégsem jutottam a történet végére.” Énszerintem, ha valaki ezt éli át, ezt joggal éli át. Ő eljutott a spirituális szintre. Rájött, hogy az életének spirituális gyökerei vannak, ezért a norma szintjén adott válasz, meg az erkölcs, a lelkiismeret szintjén adott válasz, még ha azt Istenre tudjuk is visszavezetni, nem elég neki.

Mire van szükség? Muszáj ezt a két dilemmát valamiképpen felülmúlni. Mert úgy látszik, hiába pakolgatja a válaszokat ott, a dilemma szintjén, nem old meg semmit. Az ő életét nem. Mondanék ehhez egy gondolatot. Az illető felismeri azt, hogy mély tisztelettel kell lennie az iránt a kapcsolat iránt, amiből kilépett – most ne firtassuk, hogy miért, meg hogy… Hagyjuk most ezt. Egy nagyon mély tisztelettel kell lennie iránta, mert bizonyos értelemben akármit mondott az egyházi bíróság, és akármennyire is kapott feloldozást, mind a kettő joggal, jogosan, elérte a célját, és úgy is van, amit ebben a két szintben mondunk, ez a kapcsolat valamiképpen akkor is fölbonthatatlan. S hogyha az illető egy nagyon mély tisztelettel azt tudja mondani, ez a kapcsolat ezekkel együtt valamiképpen fölbonthatatlan, akkor képes fölülmúlni ezt a konfliktust. Ameddig ez ellen tusakodik, meg kell tagadnia saját magát. Ugyanis képzeljünk el valakit, 20 évig együtt élt valakivel. De ha 15-ig, tökmindegy, és ha kettőig, akkor is mindegy. Együtt éltek. Ahogy tudták, összekötötték az életüket. Volt köztük teljes szerelmi egyesülés. Hát ő ez által a kapcsolat által az, aki most. Többek között. Azt a három évet vagy azt a harmincat nem lehet kivenni az életéből! Ilyen értelemben ő hordozza magában azt a kapcsolatot, ami ilyen értelemben fölbonthatatlan. Hát legföljebb mit csinálok, kiradírozok 3 vagy 30 évet az életemből, s azt mondom, nulla, semmi, nem történt meg, vagy mit mondok rá? Ilyen értelemben elfogadom, hogy ez a kapcsolat az életemnek maradandó módon a része, és ezért megtanulok tisztelettel viseltetni iránta. Ez azt gondolom, akkor érinti a spirituális mélységeket. Akkor képes leszek önmagammal azonos lenni.

Megfordítanám. Természetesen lehetséges az, hogy valaki úgy dönt, nem válik el, a spirituális mélységeket azonban egyáltalán nem érinti. Hanem mondjuk megmarad az erkölcsiségnek a szintjén, és akkor ott néha magát hibáztatja, néha meg a feleségét. S akkor így eltelik még 20 év. Hogy harcolnak, hogy ki a jó, meg ki a rossz, s akkor ezzel ott el lehet… lehet strukturálni vele az időt. (25:18)

De maradhatunk a norma szintjén is úgy, hogy nem válunk el, s mondhatjuk, hogy azért nem váltunk el, mert ez a törvény és kész. Aki megházasodott, maradjon a fenekén. Ugye? Ez adatik, és kész. Ebből a szempontból akkor rácsodálkozhatunk arra, hogy a kapcsolatainknak a spiritualitás szintjén van egy fölbonthatatlan jellege. Hát azért, mert magunkban hordozzuk őket, s mert már találkoztunk egyszer egymással, ez egy maradandó dolog a mi életünkben. Maradandó. Ezért ilyen értelemben felbonthatatlan. Ilyen értelemben. Hogyha ezt át tudom nektek adni. Ilyen értelemben. Ezért én azt látom, hogy a legjobb megoldás ezekben a helyzetekben, már akinek nem elégséges a norma, az erkölcs, a lelkiismeret szintjén adott válasz, hogy egy nagyon mély tisztelettel aláereszkedik a spiritualitásba és elfogadja, hogy ez a kapcsolat örök érvényűen az ő életének a része jóval, rosszal. Gyümölcsökkel és vereségekkel. S mindazzal együtt, ami ebből a kapcsolatból származik. És egy mély tisztelettel meghajol egy olyan kapcsolat előtt, amiből egyébként már kilépett. De meghajol, s az élete utolsó pillanatáig hajlandó meghajolni előtte. És így meg tud hajolni saját maga előtt is. Mert ő benne volt ebben a kapcsolatban úgy, ahogyan tudott.

Amikor az egyház azt mondja egy házasságról, hogy örök érvényű és fölbonthatatlan, tulajdonképpen a normának és az erkölcsnek a szintjén megpróbál valamit megfogalmazni az életnek, a spiritualitásnak a titkából. A nehézség azonban ott van, ha már csak a norma vagy az erkölcsi kijelentések maradnak, és nincsen gyökér, nincsen alap, amiből az erkölcsiségünk meg a normatiszteletünk tudna táplálkozni. Ezért kellene segíteni minden embert ahhoz, hogy ne csak házasságot kössön, meg gyerekei legyenek, hanem hogy a saját kapcsolatának ezt a fölbonthatatlan, spirituális jellegét képes legyen megsejteni, sőt, hogy ő abból erőforrásokat tudjon előhozni.

A nehézség ott tud lenni, amikor az illető például még válás előtt semmi mással nem tud problémázni, hogy most ez jó, vagy rossz, most boldogság, nem boldogság, most így, meg úgy… El se éri a forrást akkor. Marad, de boldogtalan. Ha valaki a spiritualitás szintjét eléri, hát az egész más! Úgy egész más maradni! Mert akkor egyszer csak meg tudom mondani, hogy én, legbelül miért maradok, és úgy lehet maradni. Akkor is, még akkor is, ha egyébként boldogtalan vagyok.

Na. Nem tudom, hogy átment-e. Gőzöm sincs. Tehát amikor az egyház fölbonthatatlanságról beszél, akkor ott az életnek, a személyiségnek, a kapcsolatnak valami olyan mély rétegét próbálja megragadni, ami VAN. A nehézség az, ha csak norma és erkölcs gyanánt közvetítődik felénk, vagy mi kizárólag norma és erkölcsi követelményként éljük ezt meg. Ezt gyanítom. Ez a nehézség.

Akkor itt hadd mondjak egy… Ó, egy dilemmámat megosztom veletek. Úúú, aztán megyünk tovább. Nem értem, hogy az mért jó nektek, hogy engem hallgattok, komolyan…

Jönnek hozzám fiatal emberek, megszületett a pici babájuk. Ez óriási hír. Hát mivel szoktak jönni? Hát nem azzal, hogy hol van olcsó párizsi, hanem hogy meg kéne őket keresztelni. Ez nagyszerű. És ugye akkor elindulunk egy nehéz úton. Mert megkérdem tőlük, hogy jó, de miért? Hát miért kereszteljük meg? Mert én tudom, hogy mért keresztelném meg, csak azt nem tudom, hogy ti tudjátok-e, hogy miért. (30:30)

És akkor: „Hát..” és mondanak valamit. Általában ez a valami, általában ez a valami az az, hogy „Hát...” Ezt most biztos értettétek. Jó. Hát persze, hogy tudunk valamit mondani. Valami lufit elcsípünk. Valami értékre persze, hogy hivatkozunk. No de ez egy keresztelés. Hát a keresztelés az Krisztus életébe, a Szentháromság életébe, egy egyházi közösségbe… Értem én azt, hogy a nagymama, meg sok mindent föl tudok fogni. S akkor megy egy ilyen lehetetlen húzd meg – ereszd meg. Hogy azt mondom: „Nem jártok templomba, hát nem jártok. Nem kötöttetek házasságot, hát nem kötöttetek. Előző nyolc gyereket sem kereszteltétek meg, hát nem kereszteltétek. Jó, de most ezt akarjátok. Jó. Tudjátok-e azt mondani, hogy no de ezt a kis pöttyöt akkor mégiscsak valahogy Krisztus, Jézus, valahogy kereszténység, valahogy templom, hogy ebbe az irányba. Mi szokott lenni a válasz? Hát, ha ő akarja, én nem fogom ellenezni! Ugye ez szokott a válasz lenni. Én természetesen, ha ő szeretné, akkor szívesen megengedem neki. Na, itt szokott a gyomrom görcsbe rándulni, merthogy az nem úgy van szerény meglátásom szerint, hogy óhajt-e a gyerekem iskolába menni, vagy nem. És ha óhajt, én támogatom. Ma este kíván-e fogat mosni? Majd ő eldönti, nem? Ő eldönti, hogy akar, vagy nem akar, vagy eszik-e éppen, vagy nem, hogy most a vécét használja, vagy a szoba közepét… Hát majd eldönti! Hát azért vagyok én az apja – én nem! – hát azért van neki apukája, meg anyukája, hogy utat mutat, támogat, segít.

Mi ezzel a nehézségem? Nem ez, amit elmondtam. Hanem az, hogy közben mégiscsak kulturálisan ennek a fiatal apukának meg anyukának a kereszténység adatott. Tehát őneki van egy élménye, rácsodálkozott a saját pici babájára, hogy a nemjóját! Ugye, amikor az apa azt mondja, hogy úúú, büszke vagyok, de azért csak nem én csináltam! Benne vagyok, na de…azért ez több, mint ami az én tehetségemből kijönne! Apa büszkén megáll, és azt mondja: „Én megtettem mindent, ami kell hozzá, hogy legyen, az oda volt rakva! Hogy ez lett belőle, azért az nem semmi!” És ugyanígy az anya.

Most nagyon profánul elmondtam, hogy nekik valami szakrális élményük lesz. Fogják a pici babát és azt mondják: „A nemjóját!Hát itt… ne csak egy nagyot zabáljunk! Nem? Együnk egy nagyot, ez nagyszerű, de hát.. valahogy fejezzük ki, hogy áldott az élete! Vagy hát hogy ez egy óriási titok. Vagy hát itt valami.. Ezt fejezzük ki.” Hova, hova menjen ez a fiatal apa meg az anya? Hát kihez menjen? Jósnőhöz? Vagy kihez? Menjen vissza szülészhez és mondja neki, hogy kérünk egy áldást, hát maga húzta ki, maga ott volt, talán akkor maga áldja meg, vagy… Vagy a bábának? Hát kihez menjen, ha nem a paphoz, nem? A mi világunkban? Hát ide jön! Mi meg azt mondjuk: „Rendben van, meg lehet keresztelni. 25 dolgot ígérjen meg.” Egyébként joggal mondjuk. Ez egy föloldhatatlan helyzet.

Mit lehetne tenni? Ki kellene tudnunk fejezni a jelenlegi magyar társadalom 95 %-a felé, akik nem járnak minden vasárnap templomba – 94, pontosan a számokkal! – 94 % felé, hogy lehet, hogy ő…, attól még Isten meg akarja mondani a maga igenjét a gyermeke felé. Meg akarja. Meg kéne ezt a gyereket áldani. Arra jutottam, hogy egy projektbe kellene fogni, például minden szentség mellé ki kellene találni annak a kifelé való párját. Ugye aki belül van – szentség. Aki kifelé? Kapjon valami jó, belevaló áldást. Tehát jöhessen minden szülő, és ne azt kérdezzük, keresztény lesz-e, jön-e vasárnap templomba, hittanra, ovis nem t’om mire, jöjjön, és kapjon egy gyönyörű áldást. Kapjon! Hogy átélhető legyen, hogy Isten igent mond rá. Akkor is, ha nem is hisznek Istenben. Akkor ne legyünk szőrszálhasogatók. Én nem hiszek Istenben, de áldást kérek. Jó!

Mikor felnőtté válunk, ugye bérmálás, vagy konfirmálás… Hát kapjunk áldást a felnőtt létezésünkre! Hogy azt mondjuk, hogy ihaj-csuhaj, most már saját lábamon állok! Valamennyire… Ahogy a beteg ember is. Elmegyek egy kórházba. Megáldoztatok egy beteget. És a szomszéd néni azt mondja: „Idejönne hozzám is, tisztelendő úr?” „Katolikusnak tetszik lenni?” (nagy nevetés) „Akkor nem megyek!” Hát persze, hogy odamegyek! Azt mondja. „Tisztelendő úr! Tudja, énnekem nem sok időm van. De azért egy-két dolgot elmondhatnék magának?” -„Katolikus??”- Hát persze, hogy elmondhat! Hát mondja! S ha megkérdezi, hogy: „Tisztelendő úr, én soha életemben nem gyóntam. Van nekem erre feloldozás?” –„Katolikus??” - Van! Át tudtam ezt nektek adni?

Itt ült egyszer egy fiatal férfi meg egy fiatal nő. Jól mondtam, így volt, így volt, csak utánagondoltam, hogy ez stimmel-e, teljesen így van, csak a férfi ült ott, a nő itt. És azt mondták, hogy „Nem vagyunk megkeresztelve. De szeretnénk valamit.” Joggal mondták. Joggal. Úgyhogy csináltunk egy valamit. Jó kis - elmentem, volt egy ilyen polgári cucc, s én is ott álltam, s mondtam, ezt a kapcsolatot most úgy megáldjuk, ahogy csak lehet. Megáldjuk és megáldjuk, áldottuk és gyűrűt húztak.. Minden. Azóta is évente egyszer eljönnek a templomba. Mikor a gyerekek a misztériumjátékot bemutatják. Ugye, az nem túl katolikus. Az, akkor szívesen jönnek. Eljutott, amit akarok mondani? (38:55)

Tehát, ha ti fölismeritek az életeteknek a spirituális mélységeit, akkor erre nekünk egyházi szinten kellene tudnunk válaszolni. Kellene tudni. Kellene tudni, és ezért… Hmmm. Nem tudom, mit gondoltok erről. Hát…

Na. Gyorsan menjünk tovább. Nem tudom. Mi történik itt velünk? Azt mondja: számolok azzal, hogy milyen hatást gyakorlok másokra. Tehát ha a komplexusaimból ki akarok nőni, akkor szempont lesz az, hogy számolok azzal, hogy milyen hatást gyakorolok másokra. Nekem erről alig van valamilyen sejtésem, de van egy nagyon jó mondás. Mert azt tudom, olyan hihetetlen végletes megjegyzéseket szoktam kapni, hogy abból igen nehéz megtudnom, hogy milyen hatást gyakorlok másokra, csak azt tudom, hogy végletes hatást tudok gyakorolni másokra, de ezzel kapcsolatban egy nagyon szép mondásra találtam. Így szól: „A legjobbat nem lehet kimondani. A második legjobbat félreértik.” Na, ezt viszont ismerem. Tehát itt küszködünk, hogy a legjobbat kimondjuk, sose megy. Mindig pont a határig eljutunk, aztán visszapattanunk róla. A második legjobbat meg úgy értitek, ahogy nektek tetszik. És de jó lenne, úgy esténként elmehetnénk hozzátok, és az összes olyan gondolatra, ami úgy él bennetek, hogy „a Feri azt mondta, hogy..” mondhatnám, hogy „Mondta a csuda! Én azt nem mondtam. Mit képzelsz! Én nem mondtam!” Ó, de jó lenne, csak az élet nem ilyen.

Na. Szabadon átélhetem és megengedem, hogy legyenek élményeink. S legyenek érzéseink. S ezeket átélhessem. Viktor Emmanuel Frankl a következőket mondta: „Három klasszikus útja van annak, hogy az ember az életében értelmet találjon: kapcsolatok, munka, a szenvedésben megtalálni a lét értelmét.” Van azonban egy negyedik is, de azt az ember nem munkálja, hanem átéli. Ez pedig maga az élmény. Amikor elragad egy élmény magával, ott abban a pillanatban fölfüggesztődik az élet értelmének a keresése, mert éppen benne vagyok. Ott nem keresem ezt az értelmet, hanem éppen idáig eltöltődtem vele, mert valamit éppen átélek. Valamit nagyon mélyen átélek. Ebben a pillanatban nem kérdés számomra, hogy az életemnek van-e értelme vagy nincs. Ezt nem volna szabad kihagyni! Ne zárkózzatok be termeitekbe, gondolataitokba, mit tudom én. Ezek nagyszerű pillanatok! Minden nap rengeteg adódhat.

Mondok egy példát. Jött hozzám egy kisfiú. Ilyen pici volt, ilyen. Azt mondja, hogy 7 éves. Szombat esti mise után lejött a sekrestyébe, teljesen le kellett guggolnom, még így is magasabb voltam, s azt mondja: „Feri atya, te valami csúnyát mondtál!” – „ÉN?!” –„Igen!” – „Mit?” -”Azt mondtad a mise elején, hogy vizsgáljuk meg a szívünket!” Ki jajdult föl? Jaj, micsoda fantasztikus képi látásod van! –„De hát hogy? Vegyem ki?!” Hét éves kisfiú. „Vegyem ki?!” Mondom: „Nem! Tudod, mi felnőttek, amikor azt mondjuk, hogy vizsgáld meg a szívedet, arra gondolunk, hogy gondold el, hogy milyen is most a szíved, hogy mi van benne. Ezt elgondoljuk, s nem kell megcsinálni.” –„Húú. Akkor értem!” – mondta a hétéves kisfiú, és fölment boldogan. Hát ez egy élmény. Idáig megfürödtem. Azt mondtam: „Ez igen! Igen! Igen! Élet!”

Következő. Képes vagyok a határokat rugalmasan alakítani. Erről nincs mit mondanom, mert annyit beszéltünk róla. Énhatárok, kapcsolat határai, mindenféle határok.

Képes vagyok mások rólam alkotott elképzeléseitől távolságot tartani. Tehát mások rólam való elképzeléseitől távolságot tartani. Azt mondják ezek a bölcs jungiánus analitikusok, ha valaki ebben teljességgel benne van, az egy át nem küzdött apatörténet. Először az apánk mondja meg, hogy milyennek kell lenni, hogy kell lenni, meg kell felelni, mi a rendes, és aztán utána, amikor már felnőttek vagyunk, akkor ezt visszük tovább, csak más személyek, csoportok, tekintélyszemélyek alakjában, de ugyanúgy. S nem tudunk tőle elég távolságot fölvenni.

Következő. Ezt nagyon szeretem. Önmagamat folytonosságban, folytonosságnak tapasztalom. Ugye van olyan, az a személyiségnek egy sebzettsége, amikor valaki mindig kizárólag abban a jelen lelki- vagy érzelmi állapotban tud lenni, amit éppen átél. Az a léleknek egy sebzettsége. Mert ő akkor nem tud belekapaszkodni sem a múltjába, sem a jövőjébe. Nem tudja azt mondani, hogy „Ó, ilyen krízisen már átmentem máskor is, most is át fogok menni.” Vagy nem tudja azt mondani, hogy „Most fogalmam sincs, hogy mi lesz, de valami csak lesz, azt tudom.” Ez egész más, mint amit bölcs könyvek szoktak mondani, hogy tudjál a jelenben lenni. Ez azt jelenti, hogy tudok a jelenben lenni, de képes vagyok a múltra is gondolni, meg a jövőbe is tekinteni. Ez más. Az rettenetes, mikor a jelen valakit bekebelez, a jelen valakit beszippant, s akkor semmi más nincs. Csak éppen az, amit ebben a pillanatban nem is átélek, ami ebben a pillanatban engem átél. Az egy rettenetes belső kiszolgáltatottság. Rettenetes. Ez tehát azt jelenti, hogy akkor vagyok képes a komplexusaimból kinőni, ha magamat folyamatosságban, folyamatosságnak is tudom látni.

Hát igen. A szemé-… tehát ahogy az ember fejlődött, bizony, bizony, úgy tűnik nem nagyon volt a kezdetek kezdetén alkalmas múltra meg jövőre tekinteni, hanem mindig bele volt ragadva a jelen érzelmi, lelki állapotába. Ugye szegény misszionárius atyák jól pórul jártak itt-ott a világban. Mondom a példát. Ugye elmentek a misszionárius atyák, most attól függetlenül, hogy elmentek azzal, hogy akár meg is halok, de azért gondolom, azt gondolták, hogy lehet, hogy nem, vagy reméljük, hogy azért mégiscsak.. S mi történt? Elmentek mondjuk egy archaikus törzsbe, és ott egy csomó jót tettek azokkal az emberekkel. A törzs tagjai kifejezték a hálájukat, vitték a banánt, a kókuszdiót, meg nem tudom én, Milka csokit, amijük volt, azt adták, és a bölcs misszionáriusok azt élték át: Óóóh! Hát ezért érdemes volt! De szép az élet! Micsoda hálás a törzs, hát tényleg fölfogták, hogy mennyi mindent kaptak tőlünk, ez szép. És mi történt akkor, amikor 3 év múlva járvány lett, aszály, vagy egy ellenséges törzs rajtuk tört, s a fél törzset lemészárolta? Mi történt olyankor? Ők lettek a bűnbakok. A rettenetes fájdalomban, rettenetes indulatban, rettenetes bosszúvágyban azt mondták: „Hát ki más is lehet, mint az idegen!” Az idegen. S ugyanazzal a természetességgel, ahogy vitték a banánt, fogták a kést és sitty, sutty.

Hát… még éppen…XIX. század, XX. század,ahogy a kutatók mentek és archaikus népeknek az életét írják le, ezt szoktam nektek idézni, azt mondja a kutató, látott egy apát, ahogy a fiával együtt halásztak. Biztos ismeritek ezt. Ő nézte őket, hogy hogyan halásznak. S az apa nem fogott semmit. És nem fogott, és nem fogott, és egyre dühösebb és idegesebb lett, és ebben a mérhetetlen haragjában, ami őt bekebelezte, agyoncsapta a saját fiát. S amikor tudatosult benne, hogy agyoncsapta a saját fiát, akkor ugyanazzal a teljes bekebelezettséggel zokogott, ott pedig bekebelezte őt a gyász.

Most lenne egy… Úh, most nem tudom, ezt most kell-e mondani. Kell, vagy nem kell? Ajjajjajjajj. Annyira óvakodok aktuál dolgokhoz nem hozzászólni. Nagyon óvakodok! De most ezt akkor mondom, csak olyan finoman. A roma közösség egy archaikus lélekkel és közösségi kapcsolatrendszerrel bíró közösség, kultúra. Ezért aztán számukra a múlt, a jelen és a jövő olyan fajta látása, amely számunkra természetes és evidens, korlátozottan van adva. Ezért lehetséges az, hogyha mikor egy hónap becsületes, tisztességes munka után a férfi hazaviszi a fizetését, akkor nem megy másnap dolgozni. Mert a jelenben van. Mert ott ő egyszerűen nem hajlik a jövő felé. Hát kedves emberek mentek le, hogy falun megtanítsanak kis közösségeket arra, hogy tavasszal vetni kell, hogy ősszel arassunk. Ez nem minden archaikus közösségnek logikus. (51:25)

Énnekem van egy cigány keresztfiam. Van. Ezért nekem szabad erről beszélni. Nektek is szabad, csak nem mindegy, hogy hogy. Tehát ha van tapasztalatotok arról, hogy reggel elindul a nap, s megy az élet. S egyszer csak az anyának eszébe jut, hogy: „Hohó, éhesek vagyunk! Kéne valami ebédre.” Ez egy archaikus világban való állás, archaikusabb, mint a mienk. Amíg nem látjuk be, hogy itt egy archaikusabb lélek, a közösségnek archaikusabb kapcsolatai, rendszerei, preferenciái és mindene van, hát addig csak ítélkezünk. És ez szörnyű. Ezt, ezt tudom… Tehát itt mi pontosan megtapasztalhatjuk azt, hogy mi történik akkor, ha valaki csak a jelenben tud lenni. Az úgy nagyon nehéz. Akkor ő mindenképpen segítségre szorul, mert a jelen bekebelezi őt. Tehát akkor tudunk a komplexusainkból kinőni, ha magunkat folyamatosságunkban tudjuk látni, és folyamatosságnak tudjuk látni.

Szüleinkről életünk során újra meg újra le kell válnunk. Tehát ez soha véget nem érő folyamat. Azt gondoljuk, hogy ó, már leváltunk, s akkor egy mélyebb szinten megint leválunk, megint leválunk, és újból és újból leválunk. Itt egy nagyon bölcs mondatot hallottam, olvastam: „Egy jó anya képes a gyermekét elengedni és tőle távolságot venni; egy elég jó gyerek meg képes az anyját eltávolítani magától.” Háhá. Egy kis saját felelősséghez is megérkeztünk! Ugye nagyon sokan vannak, hogy: „Ha az anyám elengedne, akkor bűntudat nélkül tudnék élni.” Csak az illető 70 éves. Az elég jó anya tud elengedni, az elég jó fia meg lánya meg képes őt eltávolítani magától. Ez a párja neki. Jó.

Sohasem látjuk a szüleinket teljesen, inkább a komplexusainkat látjuk bennük, komplexusosan látjuk a szüleinket. Erről majd még szeretnék egy picit hosszabban beszélni. Ugye ez minimum azt jelenti, hogy először is van a szüleinkről személyes tapasztalatunk és benyomásunk, de közben van a szüleinkről egy kialakított képünk, ami már más, mint a tapasztalataink önmagában. A kialakított kép már más, s ráadásul a kialakított képek mögött ott vannak az apáról és az anyáról hozott, örökölt, kapott, zsigereinkben lévő ősi minták. Hogy mit jelent az, hogy AZ ANYA, hogy mit jelent, hogy AZ APA. Még akkor is, ha a személyes apukánktól azt sose kaptuk, sose láttuk, sose hallottuk. Tehát mikor a fejlődésünkről beszélünk, legalább ez a 3 szint néha összemosódik, néha nem is könnyű szétválasztani. Személyes tapasztalatok; a róla alkotott képünk, képzeteink, ahogy interpretáljuk magunknak a tapasztalatainkat; s a mögött még ez a – archetipikus képzeteink, ősi, kollektív képzeteink, hogy ’az anya’ és ’az apa’. S ez így összefonódva van kivel? A valóságos anyukánkkal meg apukánkkal.

Ez azt jelenti, de most csak elismétlem, hogy nagyon nagy segítség nekünk az, hogyha ki tudjuk mondani, hogy gőzünk sincs, hogy ki az apánk. Halvány gőzünk sincs, hogy ki az anyánk. Fogalmunk sincs róla. Itt áll az apám, és nem tudom, ki. Mindenesetre vannak tapasztalataim, erről alkotott fogalmaim és képzeteim és interpretációm, s ráadásul ebben az egész rendszerben ott vannak ezek az ősi képeink is, hogy az anya és az apa, s ez az egész együtt az a kép, ami bennünk él a saját apukánkról és anyukánkról. Ez egy fontos felismerés, és erről majd szeretnék picit bővebben. Jó, de most csak ennyi.

A szüleinkről akkor tudunk valóban leválni, ha az apa- vagy anyakomplexusunkról is leválunk. Tehát ezért nem elég elköltözni. Elmehetünk az Amerikai Egyesült Államokba is, a komplexusainkat visszük magunkkal. Egy kedves ismerősöm úgy írta alá egy-két levelét, hogy ’én és a komplexusaim’. Visszük magunkkal. Nagy dolog, ha már fizikailag tudunk távolságot venni.

Következő pont. Ha nem válunk le a szüleinkről, akkor nem egyszer lélekben megyünk világgá. Lélekben világgá menni nehéz sors. Például ha valaki megbetegszik, akkor ő lélekben világgá megy. Nem, nem, nem jó sors. Az sem túl jó sors, ha valaki a fantáziavilágba megy. Ugye úgy is világgá lehet menni, nincs elég bátorság valóban világgá menni. Hát akkor egy fantáziavilág marad, s akkor abban megyünk világgá. Abban éljük meg, hogy eltávolodtunk, hogy felnőttünk, és hogy hősök vagyunk, vagy nem t’om.

Aztán. Hűha! Az apa- és az anyakomplexusról való leválásunknak az a következménye, hogy a kapcsolataink testvériesebbé válnak. Amikor állandóan az életünkben ilyen hihetetlenül magas tekintélyfigurák vannak, hát, az utal arra, hogy még itt van munkánk. Amikor a főnököddel tudsz mondjuk… nyolcvan és száz közötti pulzussal beszélni. Na jó, legyen 110. Akkor… Ha nincsen gyomorrontásod, mikor a főnök behívat. Vannak ilyen élményeitek? Én csak úgy szoktam… a szőnyeg széle. Oda kell állni a szőnyeg széléhez, és akkor… Na.

Következő pont: Akkor nagyon mélyen ki tudjuk mondani, hogy a létezésünk önmagában jó – ezt most csak azért hoztam ide, már annyiszor elmondtam… Mondtam nektek ezt a mondatot? Korunk leglátványosabb kudarca a siker. Meséltem nektek erről? Nem? Egy bölcs néni ezt írta le az egyik könyvében, hogy „korunk leglátványosabb kudarca a siker”. Merthogy a siker utáni rohanásunk egyáltalán nem hozza meg azt az eredményt, amiért a sikert óhajtjuk, s amiért olyan sok mindent beleteszünk abba, hogy végül is sikeresek legyünk. Vagyis, hogy mások azt mondják nekünk, hogy mi mégiscsak valakik vagyunk. Ebbe olyan sok energiát tudunk fektetni, amihez képest ami ebből kijön,hát az sokszor nudli. Tehát korunk leglátványosabb kudarca a siker. Jó kis mondat, tetszik nekem!

A komplexusok egyfajta meggyőződést, világlátást adó, biztonságot adó erőforrások, amelyekről azért nehéz leválni, mert segítettek bennünket felnőni. Azt mondja erre valaki, hogy tulajdonképpen arról van szó, hogy ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk egy ott és akkor számunkra megoldhatatlan helyzethez, ilyenkor komplexusos irányba kezdünk el fejlődni. Nem tudjuk megoldani, kialakul egy érzelmi gubanc, elindulunk valamilyen olyan fejlődési irányba, ami abból adódik, hogy életképesek vagyunk. Hogy képesek vagyunk egy lehetetlen helyzethez is alkalmazkodni, képesek vagyunk valahogy növekedni, de ez a növekedés már egy komplexusos irányba folytatódik tovább. Ezért tehát a komplexusainknak nagyon sokat köszönhetünk. Mert a komplexusaink tették lehetővé, hogy valahogy mégiscsak fölnőjünk. Mégiscsak itt legyünk, mégiscsak éljünk, hogy az életből valamit mégiscsak kapjunk. Hogy valahogy kapcsolatban tudjunk lenni.

A következő probléma, hogy az anyakomplexusunkat az apánk is tudja befolyásolni. Ha eddig leegyszerűsítettük volna, hát hány és hány olyan család van, maradjunk ott, van apa… Nem, olyan nincs. Nem. Van anya és egy szem fia. Akkor az anya általában megpróbál férfiszerepet is magára venni, nem? Hát megpróbál apja helyett apja lenni Ezért ennek a lánynak az apakomplexusához éppen az anyukája járul hozzá nagyon hatékonyan. Mert ő képviseli a nagyon fontos életévekben az apai világot, az apai értékeket. Ezért a helyzet, látjátok, sokkal finomabb és árnyaltabb. Nem egyszer azt tapasztaljuk, a nő domináns, erős, gatya van rajta. A férfi puha, lágy. Ilyenkor nagyon érdekes módon a következőkre csodálkozhatunk rá. Például, hogy az illetőnek az apakomplexusát jobban befolyásolta az anyja, mint az apja. Merthogy a valódi apukánkon és anyukánkon kívül – emlékeztek, az előbb mondtuk azt is, hogy ősi mintája, archetípusa az apának és az anyának. Hát, ha én az anyámon keresztül kapcsolódom valahogy az ős-apai tapasztaláshoz és mintához, akkor énnekem az apakomplexusomat az anyukámmal való kapcsolatom is befolyásolja. Hát, ha az anyám volt az, aki nekem azt mondta: „Idefigyelj, fiam! Nem rinyálsz itt! Törlöd le az arcod?! Senkit se érdekel, hogy fáj! Go ahead! Just do it!” Hát ez összefüggésbe kerül az apáról vallott és mélyen bennünk élő képpel, csak éppen az anyánk mondja.

Most jól kiszúrtam veletek! Már majdnem a végére értünk, s most puff! Ó, kezdhetem újból az egészet.

Ezért lehetséges az, hogy valakinek meg az apukájával való kapcsolata milyen mélyen befolyásolja az anyakomplexusát. Mert az apukájától jött mondjuk egy feltétel nélküli szeretet. Hát van ilyen család. Az anya azt mondta: „Tanultál, fiam?!” Az apa meg azt mondta: „Hagyd azt a szegényt! Hát gyere ide!” Ugye? Hát egy szerepcserében vannak. Akkor a komplexus is nagyon sajátosan így fog alakulni. Olyan is lehet… Most tudjuk még cifrázni. Ezt élvezitek most, ez jó így nektek? Ha cifrázzuk, akkor például valaki mondjuk egy szem anya mellett nő föl, és alig… Nincsen férfiminta. Nincsen férfiminta, az első 8-10 évben nincsen komoly férfi minta, mert az iskolában is csak nők tanítják. Meg keresztapa sincs. Semmi sincs. Csak nők vannak. Mi történik ilyenkor? Hát például elképzelhető az, hogy ő az anyukájával való kapcsolatából hozzon – mert az anya kemény is akart lenni, ez az én fiam, nehogy aztán anyámasszony katonája legyen, majd én… – az anyukájával való kapcsolatából nagyon markánsan fakad, az anyukájával való kapcsolata nagyon is részese egy negatív apakomplexusnak. Amit Franz Kafka az apjával való kapcsolatában élt át, azt át lehet élni egy anyával való kapcsolatból is. Pl. neki nagyon sajátosan például a negatív apakapcsolata az anyukájával való kapcsolatából is színesedik, viszont éppen mondjuk az anyukájával való kapcsolatából… Hogy mondtam? Törlés. Mert úgy is lehet, csak azt nem értem.

Nem azt akartam mondani, és most azt akarom mondani, amit akarok mondani. Tehát ha van egy ilyen kemény anyafigura, akkor vele kapcsolatban lehet beszerezni egy negatív anyakomplexust, mert nem elég védő, nem elég oltalmazó, nem elég föltétel nélkül szerető. Ugye? Ezért neki lesz egy nagyon sajátosan negatív anyakomplexusa, mert az anyukája túlságosan is férfias, de közben az anyukája révén nagyon fontos férfi értékekhez jut. Ezért az anyukája révén lesz neki pozitív apakomplexusa. Hm? Így összeállt a kép. És mind a kettőnek alapforrása inkább az anyukája, és nem az apukája. Bonyi, ahogy kedves ismerősöm szokta mondani. Bonyi.

Na, menjünk tovább. Az apa- és anyakomplexust más személyek is alakítják. Természetesen nagypapa, nagymama, tanár néni, tanár bácsi, minden.

És akkor az utolsó. Valójában Verena Kast azt kéri tőlünk, hogy ne azt a kérdést tegyük föl, hogy milyen komplexusunk van. Ezt a végére hagytam, miután már mindenki föltette ezt a kérdést magának, hogy milyen komplexusa van. Most elmondom, hogy nem ez a jó kérdés. Azt firtassuk inkább, hogy a komplexusunk Mikor jön elő? Hogyan hat ránk? Mit tesz velünk? Hogy mit teszek vele? Mennyire tudom kézbe venni? Mennyire vesz engem kézbe? Jobban járok vele, ha ezeket a kérdéseket teszem föl. Muszáj-e a komplexusom alapján élni? Ez egy jó kérdés.

Tudjátok a viccet? Medve fölírja az erdő állatait a halállistára. Nem? Hát ez alapvicc, az olyan régi, hogy el sem merem mondani! Fölírja a medve, fölírja a halállistára az erdő összes állatát. Mikor nyuszival találkozik, mondja neki: „Nyuszi! Tudod, hogy rajta vagy a halállistán?” Nyuszi megrémül. 3 nap múlva találkoznak (miért pont 3 nap múlva, nem tudom, de mindegy. Hát úgy adódik.) „Nyuszi! Mondtam már neked, hogy rajta vagy a halállistán?” Nyuszi még rémültebb. 10 nap múlva találkoznak. „Nyuszi! Egészen biztos vagyok benne, hogy mondtam már neked, hogy rajta vagy a halállistán.” Mire a nyuszi azt mondja: „Te medve? Nem húzhatnál ki?” Mire a medve azt mondja: „De!” És kihúzza.

Megvan az élmény? Tehát a kérdés így szól: „Most muszáj nekem a komplexusaim alapján élni?”- „Nem!” S akkor rögtön egy kicsit nagyobb szabadsághoz jutunk. Ezután a következő kérdés: Ha nem vagyok fölírva a halállistára, akkor tulajdonképpen hogyan szeretnék élni?

S ez majd elvezet bennünket az összefoglalás összefoglalásához, hogy fontos, hogy legyenek álmaink, képeink. Nem egy fantáziavilágba zártan élni, de hogy legyenek, legyenek… Hajjj, a nemjóját neki! Ezt most mondom magyarul is. Például hogy képes vagyok azt mondani: én ezt valakiért szeretném megtenni. Most végre találtam valakit, akit akarok szeretni! Hogy nem találtam még senkit, akit akarok szeretni, de tuti, hogy fogok találni! Hogy egyszerűen képes vagyok kilépni a saját, saját, saját, saját körömből.

Egy kedves ismerősöm azt mondja. Férj-feleség. Azt mondja a feleség… (ismerőseim, jó, jó, értettem a nevetést.) Azt mondja a feleség: „Hát, tudod, a férjem… Éjjel 11-kor lefeküdtünk, alszunk. Egymás után. Azt mondja: fölébred dec. 23-án 11.05-kor s azt mondja: „Megvan! Az anyósomnak ezt akarom karácsonyi ajándéknak!” Hajnali 3-ig, tehát dec. 24-én hajnali 3ig fúr, farag, műhely, pince, flex, minden, ami kell. Dec. 24-én halálfáradtan, sápadtan, és mi derül ki: a legjobb ajándék az volt. A legtutibb. Mindenkinek az tetszett legjobban. Mert volt neki dec. 24. előtt negyvenöt perccel egy zseniális ötlete. És most mondom, hogy ebben mi a szép: az anyósának! (nagy nevetés) Ez megtörtént, idén karácsony! Mondjad? (megjegyzést nem hallani, de fél perces nevetés a reakció) Nem ismerem ezt az embert!

Akkor következő alkalommal, mert ez nagyon fontos nekünk, e nélkül nem tudok tisztességgel pontot tenni a komplexus témára, egy picit az archetipikus dolgokról muszáj beszélni. Ősanya, ősapa, AZ APA, AZ ANYA. Mert azt is hordozzuk magunkban. Hogy akkor ez hogy színezi a személyiségfejlődés, valódi kapcsolatok témát. Rövid lesz. (73:23)

Lejegyezte: H. E.