Mit jelent beavatást nyerni a valódi férfi létezésbe? Állapotfelmérés: hol tartunk a beavatásban? - 10 tünet A férfi lélek kincsei: archetípusok

Beavatás a férfi létezésbe, a férfi lélek kincsei

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Ott tartunk, hogy igyekszünk megragadni valamit abból, ami mindannyiunk számára egy óriási lehetőség, hogy a különböző komplexusainkat felül tudjuk múlni, hogy ki tudjunk belőlük nőni, hogy a személyiségünk valóban meg tudjon születni, hogy valódi kapcsolatokban tudjunk élni, hogy igazi mély spiritualitásnak legyünk a részesei; erről beszélünk. És ezért aztán nagyon fontos volt eljutnunk oda, hogy van e az emberi léleknek, az emberi szívnek olyan titka, olyan mélysége, amely valamiképpen – hogyha el tudjuk azt érni – akkor segít bennünket túljutni azon, hogy a komplexusaink által meghatározott életet éljünk. Van e ilyen része az emberi léleknek? (01:10)

S ugye azt mondjuk – Jung apó nyomán, meg Verena Kast anyó nyomán – ez az anyó nyomán ez egy jó…jó… jó ez… – hogy igen, igen, úgy tűnik, hogy az emberi léleknek van ilyen kincse és ilyen titka, amiről ők úgy beszélnek, hogy archetípusok. Ősképek, amelyek éppen, hogy nem az énből fakadnak – ettől ősképek, kollektív ősképek – a lélek őrzi őket, sok ezer, tízezer éves fejlődésen keresztül mentek át, és itt vannak bennünk. Ezért, ha sikerül ezt a mélységet meg-megcsípnünk, ebből a forrásból egész jól tudjuk oltani a szomjunkat. Ezért olyan izgalmas ez. És így jutottunk el a férfi témához. Hogy mit kezdjen akkor a szegény férfi. Mert már annyit beszéltünk a nőről… (02:10)

(Ez nagyon… Laci, jó étvágyat! Anti is eszik, teneked is jó étvágyat! Fáradtak vagytok, éhesek, meleg van, késő van, tavasz van, itt ültök, szörnyű… Az élet nehéz, ugye, ugye…? Na tehát… De meleg van! Ajj… Tehát: hogy…elvesztettem a fonalat…igen, a kajánál elvesztettem a fonalat… Majd… igen… jót kell vacsoráznom ma este…)(02:45)

Szóval, hogy a léleknek van ilyen része, és hogy azért a férfi témát vettük elő, mert a nőről már annyit szóltunk, és különben is: azt kell mondanunk, hogy férfinak lenni nehéz! Nagyon, nagyon nehéz, férfinak lenni, mert egy apátlan világban élünk. Nemzedékről nemzedékre a férfiaknak az apahiánya oly rettenetes és súlyos, hogy erről muszáj beszélni. A férfiakat meg kell erősíteni! Muszáj – és az a nőknek jó! (03:20)

A beavatott férfi mit tud az élet titkáról?

Na akkor, hol is tartunk? Az lett a célkitűzésünk, hogy mi lenne, hogyha megnéznénk, hogy milyen az, amikor az alagút végén a fényben valamit lehet látni. Vagyis: hogy milyen a beavatott férfi? Aki a férfi önbecsülésbe, a férfi létezésbe, a férfi önazonosságba, annak a tejlességébe beavatást nyert; mit mondhatunk el róla, hogy egy ilyen férfi mit tud az élet titkáról? Majd ehhez lesz néhány megjegyzésem, de ide eljutni komoly emberi teljesítmény. Nem adják olcsón, egyes bölcsek azt mondják, hogy úgy 50 fölött… 50 fölött… Öhm… Nem tudom, ízlelgettétek azt a szót…? Eszembe jutott egy… (04:20)

Sétáltam az utcán és velem szemben lépcsőkön lefelé jött egy nagypapa az unokájával. S az unoka hallatlan örömmel – látszott, hogy ilyen teljes szenvedélyességgel beszélt valami tapasztalatáról – annyira kiabált, hogy lehetett hallani 20-30 méterről is, fogta a nagypapa a kezét! És ez kisfiú, olyan érdekes, ott a következő kérdés maradt meg bennem nagyon, ahogy beszélt, beszélt, hát nem pontosan értettem, hogy mit, de a kérdése így szólt: „Na mondd, Nagyapa, nem érdekes dolog ez?” Mondta a nagypapának, aki fogta a kezét, s mentek együtt le a lépcsőn, s a nagypapa bólogatott, s nem szólt egy szót se, a kisunoka pedig, hát, mit mondjunk erről? Hát varázslat! Fogni a nagypapa kezét, mesélni a tapasztalatokat, és azt mondani, hogy: „Hát nem érdekes ez, nagyapa?!” És a nagyapa nehogy megmondja, hogy nem is annyira érdekes, mert ő már ezt… hanem hát csak fogja a kisunokája kezét, és hallgassa, hogy mi az érdekes a világban. Ennyi! És akkor ez a szó, hogy, hogy nagypapa, teljesen a jelentését se értjük… (05:30)

Hogy… Ízleltétek ezt a szót, hogy nagy-apa? Egy Nagy Apa. Nem mindig csak Nagypapiii…. Egy Nagy Apa. De nagy dolog az, ha egy családban van egy Nagy Apa! Aki a fiak számára sokszor nem az apa. Túl sok a konfliktus, túl sok mindent kell lemeccselni az apával, túl sok téma van ott a fia meg az apja között… Ezért de nagy dolog, ha egy családon belül ebben a nagyon természetes >>kis világban<< létezik a Nagy Apa. De nagy dolog ez! Áhh… Jó… Nézzük akkor, mit mondtunk el a beavatott férfiről, mi az, amit ő már az élettapasztalatából tud. Ahogy megy, és fogja kisunokája kezét, aki mondja, hogy „Hát nem érdekes ez, Nagyapa?” A nagyapa pedig fogja a kisunokája kezét, nem mond semmit, de ezt az öt dolgot tudja. Nem az eszével nem csak a gyomrával, hanem úgy nagyon. Az első így szólt…(06:40)

1. A beavatott férfi tudja, hogy az élet nehéz, és nem akarja ezt megkönnyíteni.

2. A beavatott férfi tudja, hogy meg foga halni! Ő! Személyesen. És ezt nem akarja elkerülni.

3. A beavatott férfi tudja, hogy nem annyira fontos. Fontos, de nem annyira! És ezt a mondatot nagyon sokféleképpen be tudja fejezni. Mit jelent az, hogy nem annyira fontos? Erről nagyon sok tapasztalata van, és még inkább éli, hogy mit jelent az, hogy nem annyira fontos. Ez volt az első három pont, és jön a negyedik. (07:20)

Segítségünkre van továbbra is Daniel Gottlieb. Egy nagypapa. És a nagypapának a levelei az unokájához. Tudjátok, a nagypapa fiatalon autóbaleset; nem tudja mozgatni se a kezét, se a lábát. A kisunokája pedig autista. Kétéves korában kiderül, hogy az; s a nagypapa mégis állhatatosan írja a leveleit a kisunokájának. Ő van tehát segítségünkre; s nézzük, mi a negyedik pont: [A] negyedik pont így szól: (7:55)

4. Nem te irányítasz.

A nem te irányítasz – ez a mondat a sötét alagút végén; megvilágítva a fénnyel. Ugye, egy kisgyerek pontosan tudja, hogy nem ő irányít, és rettenetesen mérges is érte – de itt nem erről van szó. Itt a nagypapa mély élettapasztalatáról van szó, hogy ő már tudja, hogy nem ő irányít, és ezzel békében tud lenni. Már békében él azzal, hogy nem ő irányít, miközben mindent, ami az ő felelőssége, képes vinni. Férfiként, emberként. Mit jelent ez? (08:40)

Már nem menekül a saját gyöngeségének a tapasztalataitól. Tudja, hogy tud nagyon gyönge lenni. Tudja azt is, hogy szinte bármikor el is tud bukni. Erről tud. Ismeri a sebzettséget, azt, hogy ameddig élünk, meg tudunk sebződni. Hogy tud…  tudja, hogy mit jelet az, hogy fáj. Erről nagyon is tud! De közben mindezt már meg is tudja becsülni. Azokat a sebeket, amiket adott neki az élet, meg tudja becsülni. A gyöngeségét tudja értéknek látni. Az esendőségében meg tudja látni a kegyelemnek a termőtalaját. Haaa… Szép ez, ugye? De ez nemcsak szöveg, hanem na… aztán… (09:30)

Pontosan tudja, hogy az élethez segítségre van szüksége. Hogy tudhat akármennyit, lehet akármilyen erős, az életet nem lehet egyedül élni. Segítségre van szüksége. Hogy én a legszemélyesebb életemet nem tudom a magam erejéből élni. A maga erejéből az ember az életét nem tudja élni! De nagy dolog ez, ha rájövünk! Aztán, azt is tudja és becsüli, hogy másokra van utalva. Ezért képes mindenkit megbecsülni, akire rá van utalva. Végül is, pontosan tudja, hogy végül is mindenkire rá van utalva. Mert a Földet – azt a golyóbist itt – megosztottuk egymással. Aztán tudja, hogy a világ korlátozott. És ezt meg tudja becsülni! Hogy nincsen korlátlan haladás meg fejlődés meg… Legföljebb esztelen gondolatok vannak. (10:35)

Vízió: a kigondolt világunk jobbára egyáltalán nem létezik.

Itt öhm… muszáj megállnom, ezt nem bírom ki, hogy egy víziómat ne mondjam el nektek, amibe a múlt alkalommal már picit belekaptam… A vízióm valahogy az, hogy ahogy általában gondoljuk, hogy mi az a világ, amiben élünk, jobbára egyáltalán nem létezik. A mi fejünkben létezik. Ott van, úgy többé-kevésbé, s amikor hallok megnyilatkozásokat, hogy: „Jaj, hát átjutunk ezen a válságon, egy-két év; nekünk öt-hat, mert mi valahogy így csináljuk az összeset; öhm… De azért majd mi is átjutunk, és utána megint, megint, megint…” Na, szerintem ez a világ nincsen. Ez a világ nem létezik, legfeljebb itt, az álmainkban, vágyainkban. A kérdés, hogy mikor ébredünk föl. Ugye, egy vízió, 5 perc alatt végzek vele… Csak mégiscsak, na…, mer’ ide tartozik a témánkhoz. (11:30)

Tehát ugye, hogy egy ökológiai válságnak a fölismerése. Pénzügyi válság, gazdasági válság, társadalmi válság… Aztán látjuk azt, hogy itt mégiscsak valami morális-szociális válság is van… Aztán megyünk lejjebb: ó, hát itt egy erkölcsi válság is van. S aztán hogy megyünk, rájövünk, hogy tulajdonképpen egy spirituális válságnak a kellős közepén csücsülünk. Eddig nem valószínű, hogy sokan el akarnak merészkedni. Hogy valójában, ha még most lejjebb megyünk, akkor egy spirituális válságnak a lábnyomát vehetjük észre. Nagyon, és nagyon és nagyon. (12:10)

Ebből mik következik számomra? Az, hogy pld. ezt az esztelenség… Gyönyörű gondolat ez: a fönntartható fejlődés. Ez egy gyönyörű gondolat; ugye azt jelenti, hogy képesek vagyunk a jelenben a szükségleteinket úgy kielégíteni, hogy ne veszélyeztessük a következő nemzedékek alapvető szükségleteinek kielégítését. Ugye ez az emberi méltóságnak a tiszteletben tartásához hozzátartozna. A következő nemzedékek emberi méltóságát akkor tartjuk tiszteletben, ha szükségletkielégítéseinkkel nem veszélyeztetjük őket. Ahol az emberi méltóság tisztelete nem evidens, az spirituális válság. Az nem erkölcsi válság; annál sokkal nagyobb probléma van. Mert még csak nem is látjuk, hogy mi az, amit nem látunk. A spirituális válság. Ezért öhm… érthetjük jól ezt a mondatot, de én szívesen, szívesen áttérnék egy másik gondolatra. A másik gondolat így hangzik: fenntartó csökkenés. Ha én valamiben bízok: ebben. A fenntartható fejlődésben – úgy ahogy azt ma gondolják – én egy kicsit se hiszek. Egy megtartó csökkenésben annál inkább. A megtartó csökkenés az az, hogy belátjuk a korlátainkat. Azt, hogy egy véges bolygón élünk. Véges energiával; nem tudom mi; legalábbis ahogyan ahhoz tudunk mi kapcsolódni. Tehát egy megtartó csökkenés az számomra azt jelenti, hogy… (13:50)

Emlékeztek erről beszéltünk, hogy a számok szerint mi Magyarországon úgy élünk, mintha egy kétszer akkora Föld állna rendelkezésünkre. És az Amerikai Egyesült Államoknak a polgára – rosszul mondtam múltkor az adatot (mert egy másik szám volt a fejemben, ami ide tartozik) – úgy él, mintha egy ötször nagyobb bolygón élne. Számok nyelvén: mintha egy tízhektárnyi terület állna rendelkezésére; szükségletei kielégítésére! Miközben ez a szám 2,2-2,3 ha, de akkor benne van az örök hó birodalma is! Egyébként csak 1,8. Ez mit jelent? Hogy sokkal kevesebbel kellene tudnunk beérni. Sokkal. Csakhogy a mi világunknak a logikája egy ilyen „dupla-vagy-semmi-logika”. Ugye, vagy az utcára kerülünk és krrr; vagy pedig taposunk. (14:45)

Ezzel kapcsolatban mondtam azt, hogy kevesebbet kellene dolgozni. Mindenkinek. Azért, hogy mindenki munkához jusson! Nem azért kéne kevesebbet dolgozni, hogy többet szórakozzunk, meg pihenjünk, hanem, hogy mindenkinek legyen tisztességes munkája. Azért kellene kevesebbet; meg azért is, mert mégiscsak: egy technikai civilizáció ezt lehetővé teszi. Kevesebbet kellene dolgozni, és lenne nagyon sok fönnmaradó időnk. A nagyon sok fönnmaradó idő rettenetes nyomást jelentene. Mert gőzünk sincs, hogy mit kezdjünk vele! Halvány gőzünk sincs; ezért a fönnmaradó időt arra kellene fordítani, amire való! Vagyis: emberi kapcsolatoknak a fönntartására. Egy család építésére, egy nagy családban való részvételre; közösségi életre. Szolidaritásunknak a kifejezésére. A sajátosan, minden jószándékuk ellenére lecsúszott és nyomorult és… és hátrányos helyzetű embereknek a kísérésére, támogatására. Bőven lenne azt az időt hova tenni. De ki az, aki ezt meg tudja tenni? Mert ez azt jelenti, hogy jóval kevesebbel kellene tudnunk beérni, ami a szükségleteinket jelenti. Kevesebbel! Hát annak, akinek a spiritualitásnak a témája a szívében a helyére került! Mert már ahhoz, hogy a saját létét igazolja, értékesnek tartsa; vagy az életét értelmesnek; ahhoz neki már nem kellene senkit legyőzni, nem kellene még több pénz, még több poszt; nincs szüksége hatalomra és birtoklásra: ezekre már nincsen szüksége, mert spirituálisan a helyén van. (16:40)

De hogy tud valaki spirituálisan a helyére kerülni? Ha egy olyan családban nő föl –  kis és nagycsaládban – amely egy közösség részeként is él. Ahol a szülők megfelelő időt, energiát tudtak rá fordítani. Akkor annak a gyereknek a spiritualitása a helyén tud lenni. Ezért ő nem zavarodna meg attól, hogy még több! és mennyiség! és birtoklás, és hatalom. És pénz, és nem tudom én, mi… De ennek az a föltétele, hogy legyen anyukája, aki ráér, meg apukája, aki ráér; legyenek nagyszülők, akik elérhetők; s hogy a család közösséghez és közösségekhez tartozzon. Ez egy csomó idő és rengeteg energia! Ha innen nézzük, azt mondhatjuk: rengeteg munka vár ránk! Az, hogy azt mondom, hogy kevesebbet kellene dolgozni, ez az alapvető létfenntartásunkra vonatkozó munkára utal! A pénzkeresetre. Egyébként, meg sokkal többet kellene dolgoznunk a kapcsolatainkon, hóóó… a közösségeinken, a szolidaritásunkon és miegymáson. Ezért szükség lenne a fenntartó csökkenést belátnunk. Legalábbis én ezt gondolom, ez a vízióm. Hogyha ezt belátnánk, még egészen túl is élhetnénk. Különben nem tudom… Na… Tehát nem te irányítasz… Jöjjön a történet! (18:25)

Történet

„Egy este a rendelőmben ültem, éppen egy 17 éves lány volt nálam. Kinézete miatt panaszkodott. Utálta magát. És ahogy lefestette saját magát, elszomorodtam: mert mint a legtöbb lány, nagyon csinos volt ő is. De a szégyenérzet megakadályozta abban, hogy annak is lássa magát. Az osztálytársnőihez és a divatlapokban látott manökenekhez hasonlítgatta magát, s a hasonlítgatás következtében elégedetlen volt a látvánnyal. Hogyan segíthettem rajta? Azt tudtam, hogy hiábavaló lenne, ha elkezdeném bizonygatni, hogy milyen szép! Ráadásul még ártanék is vele! Ha elkezdeném dicsérni, ahogy a legtöbb ember tenné, csak úgy érezné, hogy nem értem meg. Sőt, talán nem is érdekel a bánata. Ezt azért tudtam, mert az emberek már rengeteget bizonygatták ezt nekem is! És ettől én csak rosszabbal éreztem magam a bőrömben; ráadásul tudtam, hogy nem értenek meg. Úgyhogy egy percig csak ültem némán, átéltem az ő szégyenét, és a saját szomorúságomat. (19:45)

Hogy a történet végére érjek, el kell mondanom valamit. Egészen másvalakinek a testével: a magaméval kapcsolatban. Mivel a hólyagom nem működik, állandóan katéter van bennem, amely a lábamhoz erősített tartályba vezet, és néha bizony megesik, hogy a katéter rosszul működik. Miközben hallgattam, ahogy ez a lány arról panaszkodik, hogy milyen csúnyának és elfogadhatatlannak érzi a küllemét, lenéztem az ölembe, és észrevettem, hogy a katéter szivárog… A nadrágomat már átáztatta a vizelet… Szégyenkezve pillantottam föl a lányra. Ő pedig lenézett, és meglátta az én átázott nadrágom… Soha életemben nem voltam ilyen zavarban! Ha bárki más, egy fiú, egy férfi, egy idősebb asszony jelenlétében történik ugyanez, talán nem éreztem volna ennyire megalázottnak magam! De egy kamaszlány előtt! Annyira szégyenkeztem, hogy legszívesebben elbújtam volna valahová, hogy jól kisírjam magam. A zavarom láttán a lány fölállt. Odajött hozzám, és átölelt. Annyira meghatódtam hogy hagytam, hogy segítsen s ettől aztán egészen megnyugodtam. Persze kénytelen voltam korábban véget vetni a beszélgetésnek, de előtte még megbeszéltük, mindkettőnk közös szégyenét! Azt, hogy mindez milyen fájdalmas. Meg hogy ennek a fájdalomnak egy része szükségszerű! S hogy a másik része nem! Úgyhogy ott állt két ember, illetve én ültem; aki egyszerre élte meg ugyanazt a fájdalmas érzést. Mielőtt ez bekövetkezett, a lány roppant magányosnak érezte magát, és elfogadhatatlannak a testében; s amikor én lepillantottam az átázott nadrágomra, hát hasonlóképpen éreztem magamat is. Aztán mégiscsak egymás szemébe néztünk, és átéltük a Másik kiszolgáltatottságát. S abban a pillanatban a szégyennek nyoma veszett, mert tudtuk, hogy megértjük egymást.” (22:05)

Tehát ez volt… hmmm… betolakodó! Ez volt a „nem te irányítasz”! Jöjjön az utolsó.

5. Az életed nem rólad szól.

Ajj, de durva! Mintha ellene mondana minden a.… minden szép gondolatunknak. Az életed nem rólad szól! Mit is jelent ez? Hogy valaminek, valakinek valakiknek a részeként tudjuk megélni magunkat! Erről az utóbbi időben többször szóltam. Hogy de nagy dolog a természet részeként megélni magunkat! Hííí… nem meséltem nektek a… Meséltem a szarvasos történetet? Nem meséltem? (23:05)

Feri és az őz

Képzeljétek el, akkor, mikor mentem a Bakonyba’ – ugye ez 2 héttel ezelőtt volt – akkor… kanyargós út, fölfelé; s egyszercsak egy hát…nem szarvas volt az, hanem őz… Most, hogy belegondolok… Hát őz…hát az nem szarvas…! Na, tehát: egy őz; a kanyarból kiértem, igyekezett át előttem az úton. De én olyan 60-al mentem körülbelül. Úgyhogy elég gyorsan rájöttem arra, hogy biztos, hogy nem tudok megállni, tehát valahogy az  őz… őzet… őzt… őzet… őzetet… őt az őzet…, őzikét, a nagy Őzikét… na… Tehát: hogy valahogy, valahogy úgy kell csinálni, hát nem szabad volna nekimenni. De hogy megállni nem lehet. És… eszembe jutott az, hogy milyen gyakran, ahogy a természetben álltam, és észrevettem egy őztöt. És hajlandó voltam ott csak állni és állni öt perc, tíz perc, tizenöt; s az őz megszokta, hogy ott vagyok, és megint elkezdett turkászni az avarban, vagy enni a nem tudom én micsodát; akkor előbb-utóbb előkerült mindig egy második is. Hogy milyen gyakran? Nagyon ritka, hogy egyedül vannak! (24:40)

És tudjátok, ahogyan így ez az őz már elindult, már az úton volt, és ment előttem; s arra gondoltam, hogy ó, úgy kell csinálni, hogy addig fékezek és szép nyugodtan átmegyek mögötte; eszembe jutott, hogy mi van, ha nincsen egyedül? Ááá…! S kinéztem balra, és hát gondoljátok miért néztem volna ki balra, mikor innen ment át az őz ebből az irányból, balra…. jobbra… igen… Meg… Na, jó… S akkor kinéztem balra –  amerre semmi értelme nincs kinézni, mikor az őz éppen jobbra fut és nekem abba az irányba kell ügyesnek lennem – s ott állt a másik. És az is indult! És az töretént, hogy rájöttem, hogy tulajdonképpen meg lehet úszni ezt a helyzetet úgy, hogy átmegyek a két őz között! S a legérdekesebb az volt, hogy éppen csak annyit kellett fékeznem, hogy az első őz az elfusson, a második meg még ne érjen oda! Tulajdonképpen a kormányon szinte semmit nem kellett változtatni, vagy alakítani; kellett csak annyit fékezni, hogy az első átérjen, a másik ne; s így átmentem. Ez most volt két hete… S utána eszembe jutott az a rengeteg film! Tudjátok: egy őz kiugrik, s az illető elkapja a kormányt, vagy belemegy. S arra gondoltam, hogy fúú, hát ez kevesen múlott! És hogy min is múlott: azokon az öt-tíz perceken, ahogy álltam ott az avarban, mondjuk most tavasszal is már, meg ősszel; és vártam és néztem, hogy az őznek van -e társa! Hogy vajon mikor, mikor bukkan elő a másik őz? Áhhh! Ez jutott eszembe! Milyen nagy dolog! Hogy van élményem arról, hogy a természetnek a részeként csak úgy ácsorogni. Olyan dolgokra jutok… ó… ez lehet, hogy megmentette az életem! De a kocsit biztos! És valljuk meg: egy férfinek az autó… Nem arra való, hogy A pontból B-be eljussunk. Nah… De aztán az is eszembe jutott tehát, hogy aki tudja, hogy az élete nem róla szól, az képes közösségben élni. Nem kell, hogy mindig ő róla szóljon minden, és mindent ő irányítson, és minden úgy legyen, ahogy ő akarja! Óóó… Tud közösségi emberként is létezni! Vannak ötletei, de képes azokat háttérbe tenni. (27:30)

Aztán például: milyen szép ez, ahogy azt mondja Pál apostol, hogy Krisztus titokzatos testének vagyunk a tagjai! Egy valódi férfi a keresztény kultúrában pontosan tudja, hogy ez micsoda nagyszerű dolog: Krisztus titokzatos testének tagjává válni. És nem ő akar a fej lenni. De még a szív sem. Kislábujjköröm! Valami… az is kell! Igen, ezt mondhatnánk, család részeként; egyházközség részeként; hmm… És milyen nagy dolog az! Ugye, egy fiatal férfi meg akarja találni helyét a világban. Ahogy egyre idősödünk, rájövünk, hogy valami részeként akarjuk megtalálni már a helyünket. Nem akarunk mindig a főhelyre ülni. Miért is akarnánk? (28:30)

A beavatott férfi tudja, hogy mit jelent dolgozni és szeretni.

Aztán: A beavatott férfi tudja, hogy mit jelent dolgozni és szeretni. Hogy oda tudja magát adni és képes jó értelemben nem törődni magával. Jó értelemben! Nem állandóan magával törődni! Hogy van élete mások számára. Igen… Férfiakat látok, akik nagyon sajátosan ezt a férfi önazonosságot nem tudták elérni, vagy úton vannak, s azt lehet rajtuk látni, hogy tulajdonképpen az életüket nem adják oda, hanem elvéreznek… És az… az nagyon más! Az annyira torokszorító, mikor egy férfin azt látod, hogy elvérzik, és nem azt látod, hogy az életét odaadja. Az nagy különbség,. Igen… (29:30)

Különböző életkorokban másképp fogjuk föl, értjük meg a bevatást.

Hát ilyesmire valójában az képes, aki átment már ezen-azon az életében. Beavatott férfinek lenni egy életútnak…; tehát hogy ezt valaki éli, nemcsak a beavatásban részesült valamikor. Azért az egy életútnak a második… második felében tárul föl… Ezért nagyon nehéz… Emlékeztek, mikor azt mondtam, hogy tulajdonképpen minden előadást legalább minimum négyféleképpen kéne elmondani. Mert, ha nézünk nagyon egyszerű tipológiákat, akkor hát legalább… az embert legalább négyféle csoportba kell beosztani, hogy legyen ott hasonlóság, dinamika, ellentét… minimum négy. Hogy a legegyszerűbb tipológiák… minimum négy. Ez azt jelenti, hogy minden előadást négyféleképpen kellene elmondani; mert amit az egyiknek úgy mondunk, a másiknak pont másképp kéne mondani. Most azzal a nehézséggel szembesülünk, hogy ez az öt mondat: 1) Nem vagy annyira fontos; 2) Nem te irányítasz; 3) Meg fogsz halni; 4) Az élet nehéz; 5) Az élet nem rólad szól; ezt valamiképpen fölfogja egy pici gyerek is. Egy általános iskolás kisfiú is felfogja; egy serdülő is fölfogja, meg egy felnőtt is. De ezeknek a kijelentéseknek a mélységét, hát, azért mégiscsak egy érett férfi kezdi valóban, valóban tudni. Hogy ez mi is. Óh… (31:05)

Egy kisgyerek inkább ezt elszenvedi, a szülei megmondják, hogy így van. Egy serdülő lázad ez ellen. Egy ifjú ember ideálokként követi ezt, s ezeket, mint eszményeket próbálja az életében megvalósítani. Egy érett férfi meg…hm… az tudja, hogy ez mit jelent, ha realitás, és nem csak eszmény. Egy 25 éves fiatalember ezt eszményként éli. Egy 50 éves…haaa… realitásként. Az egészen más! (31:40)

Ó… ezt azért akartam mondani, mert… mert hát természetesen sokan vagytok itt fiatalok. S mondhatjátok magatoknak, hogy hú, énnekem ez az öt gondolat megvan! Hmm… Eszményként. Nagyon jó, ha megvan valakinek eszményként; nagyon jó, ha valakinek megvan mindegyikből egy-egy élmény, valami tapasztalat. Áhh! Tudom egyáltalán, hogy ez miről szól! Na de… na de. Ezért nyugodtan mondhatjuk azt, hogy tulajdonképpen a kereszténységnek a mélységét, a lényegét egy gyerek nem értheti, egy fiatalember nem érti. Egy körülbelül olyan 50 éves férfi, nő már tud vele valamit valóban kezdeni. Ez nem az első 50 év lebecsülése! Egy picit sem! De hogy mit is jelent; az úgy 50 éves kor körül dereng. Ott válik életté. Addig megyünk afelé, hogy annak a jelentését valóban fölfogjuk. Ezért ilyen értelemben a kereszténység kifejezetten felnőtt vallás. Amennyiben vallás: kifejezetten. Ezért olyan tragikus, hogy sokaknak a kereszténységbe való beavatásuk a gyerekkor végével befejeződik. Ezért aztán a bennük élő kereszténység egy teljesen elemi és ilyen értelemben a felnőtt ember számára elégtelen szinten reked meg. De hát egy – most vegyünk egy nyolcéves kisfiút vagy kislányt! Hát persze, hogy zseniális pillanatai, meglátásai vannak! Ez teljességgel rendben van! Tehát például az erkölcsisége egy nagyon nyilvánvalóan fekete-fehér erkölcsiség. Hát ez a normális, mert abban az életszakaszában van. Ó… Ezért… (33:50)

Ezért, hogy mi is a kereszténység, azt fiatalon lehet érteni… mondjuk úgy valamennyire. De, hogy az mi valójában, azt megélni, azt úgy… hát, az felnőtt embernek a műve! Nem, a fiatalé nem tud lenni; most akármilyen elkeserítő is ez. De ahhoz, hogy egy 50 éves ember azt már mélyen tapasztalja és élje, ahhoz neki 30 évesen, meg 20 évesen azért lelkesedni kell. 15 évesen lázadnia kell ellene; mit t’om én, 6 évesen meg beletörődni, hogy mégiscsak úgy van, ahogy az apám mondja… Ezek a lépések roppant fontosak! Csak… Csak… És ezért olyan nehéz, hogy a legtöbb templomba járó keresztény ember is a gyerekkori keresztény világával igyekszik a felnőtt vagy érett kori életproblémáit megoldani. Vagy életkérdésekre választ találni. Hát, teljességgel nyilvánvaló, hogy elégtelenek lesznek ezek a válaszok. Egészen egyértelmű. Ezért, de nagy dolog, ha egy felnőtt ember mer padlót fogni. Ezért, ugye az életközepi krízis az életnek egyik legnagyobb lehetősége. Ott, ha azt valaki tisztességgel átszenvedi, akkor ott meg tud érni egy valódi kereszténység. (35:20)

Egy történet

„Drága Sam! Néha, miközben elnézlek, azt látom, hogy aggodalom suhan át az arcodon. Ez a kifejezés arról árulkodik, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnéd. S hogy a világod kizökkent. Néha úgy érzem, az égvilágon mindent elkövetnék, hogy a fájdalmadat orvosoljam. De tudom, ez nem volna jó ötlet. A rugalmasságra minden gyereknek szüksége van, és neked még a többieknél is jobban! Rugalmasság nélkül az élet legkisebb megpróbáltatása is bénító erejűnek tűnik. Ahhoz, hogy felnőtt korodra kellő rugalmassággal rendelkezz, már gyerekkorodban meg kell tanulnod legyűrni a nehézségedet. A dolog lényege, hogy nem megkerülni kell a problémákat, hanem megtanulni együtt élni velük. A legtöbben azt szeretnék, hogy minél gyorsabban megoldódnának a problémáik, mert azok feszélyezik és elkeserítik őket. A fizikai és lelki fájdalom természetrajzához hozzátartozik, hogy magára irányítja az érdeklődésünket. Mintha a fájdalom igyekezne fölhívni a figyelmünket, hogy valami nincs rendjén, amit helyre kell hozni. De ez a figyelem olyan, mintha a nyelveddel akarnád betömni a lyukas fogad. Néha ez a figyelem csak fokozza a fájdalmat. A látómező beszűkül és azt hiszed, te meg a problémád nagyobbak és fontosabbak vagytok, mint valójában. Vannak akkut helyzetek, amelyek nyomban orvosolhatók. Ilyen az előbb említett lyukas fog, vagy egy csonttörés. De tudod, számos nehézséggel kénytelenek vagyunk együtt élni. De hogyan élhetünk együtt olyasvalamivel, ami nem fizikai vagy lelki kínt okoz? Ennek egyik módja, hogy szélesebb perspektívából próbáljuk nézni a dolgot. A zen hagyományából ismeretes az a történet, amelyben egy fiatalember olyan elviselhetetlenül szenved, hogy egyetlen nyugodt pillanata sincs. Ezért fölkeresi mesterét és segítségét kéri. A mester azt javasolja, hogy tegyen egy pohár vízbe egy evőkanál durva sót, keverje el, és igya meg. A tanítvány úgy tesz, ahogy mondja. Persze a víz rettenetesen sós. És most mutat a mester egy forrásra, amely a közelben bugyog elő a földből: Önts egy kanál sót a forrásvízbe! A tanítvány megteszi. A mester ekkor utasítja, hogy igyon egy pohárnyit a patakból; s a tanítvány észreveszi, hogy a só íze nem is észlelhető. A probléma nem a sóval van – mondja a mester. A probléma a tartállyal van. Növelned kell a tartály méretét!” (38:35)

Mert, hogy egy zen történet, nem szabad, utána semmit sem mondani…

Ellenőrző pontok: hol tartunk a beavatásban? – 10 tünet.

Ahogy átgondoltam ezt az öt pontot, rájöttem, hogy kellene mondani most tízet, arról, hogy hogyan is ellenőrizhetnénk hogy nagyjából hol tartunk? Hogy nézzük meg, tíz tünet… Hogy lehet, hogy ezt értjük; lehet, hogy mi is egyetértünk vele, lehet, hogy azt mondjuk, hogy szép gondolat; de hogy hol tartunk? Tíz tünet: gyors leszek; csak hogy tudjuk magunkat tesztelni. És utána pedig a legszebb történetet elolvasom nektek. És utána – nem lesz még vége! (39:40)

1. Homoszexualitás.

A homoszexualitás azt jelenti – most a mi összefüggésünkben – hogy az illető végeláthatatlanul keresi a férfi önazonosságát; és szinte már letett róla, hogy azt magában találja meg. A homoszexualitás – amennyiben azt valaki megéli; pláne kiéli – egy végeláthatatlan kísérlet, hogy a férfire találjon – ne magában, hanem egy másvalakiben. És miután egyáltalán nem érjük be, hogy a férfiasságot másvalakiben lássuk meg, és ne magunkban, ezért a homoszexuális életviteltől azt biztos nem kapjuk meg, amiért csináljuk. Egy… nagyon együttérzésre sarkalló kísérlet, hogy valaki belépjen a férfivilágba, amibe nem nyert beavatást. Egy. Volt. (40:50)

2. Ha valakinek folyton-folyton folyvást konfliktusa van a hatalommal, a tekintélyszemélyekkel.

Haaah… Aki valahogy mindig rájön, hogy minden főnök hülye! Hogy… szóval egyetlen tekintélyszemély se tud megállni ő előtte. Van egy kedves ismerősöm, pont ilyen. De egy nagyszerű valaki. Attól még nagyszerű valaki; de pont ilyen. S azt mondja a felesége neki: „Te… kíváncsi vagyok, hogy az utolsó férfit, akit még elfogadsz, mikor fogod megutálni.” Tehát aki már tíz éve, tizenöt-húsz éve arra figyelmes, hogy minden főnökében keresi a – ez ezért hülye, az azért hülye – papok! – mind tekintélyfigurák – ugye egy pap se normális! Aki azt mondja, hogy egy pap se normális, azért az egy kicsit túlzás… Tehát ez volt a második pont. Valakinek folyton-folyvást konfliktusa van mindenféle hatalommal, tekintélyszeméllyel, hierarchiával. (42:15)

Három…  Na igen… Hogyha valakinek eze van, eze; ugye az körülbelül a serdülőkori fiú állapotban való megrekedés… Ott van állandóan, állandóan problémánk a tekintélyfigurákkal. A serdülőkor, nagyon fontos korszak; csak… (42:40)

3. Szexualitás zavarai.

Tárgyszerű, eszközszerű, élvezetközpontú és -motivált szexuális magatartás. Tárgyszerű, élvezetmotivált, élvezetközpontú, eszközszerű szexuális magatartás. Nagyon komoly tünet. Ugye, mikor valakinek, egy férfinek – akármennyire is férfi – de a szeretetigénye nem tud kielégülni, egy elégséges és megfelelő családi közegben; ezért a szeretetigény egy férfiben nagyon könnyen szexualizálódik. Hiszen annyiszor tapasztalta meg, hogy más úton hiába üzen a világnak, a világ nem elégíti ki; ezért belemegy ebbe a nagyon ösztönös világba. Azt mondja tehát, hogy akkor a szeretetigényem – úgy tűnik, hogy – ebben a csatornában tud valahogy mégiscsak menni, és így itt kapok rá valamilyen választ. Tehát eleve van egy nagy sebződés – a szeretetre nem megfelelő válasz – a szeretetigény szexualizálódik – de mert nincs megfelelő személyes válasz, egy szexualizálódott szeretetigény… hát nyilvánvalóan tárgyiasítja a partnerét. Mert ahol a szeretetigényére egy személynek kellett volna válaszolni, ott nem volt személy! Akkor ez történik. Élvezetközpontú, tárgyiasító – ilyen nagyon-nagyon egyszerű! Mögötte a szeretetigényre adott nem megfelelő válaszra találunk úgy általában. (44:20)

4. Önbecsülés krónikus hiánya.

Gátoltság, erőtlenség, puhaság, sodródás, passzivitás, behódolás. Mindenféle önbecsülésnek a hiánya, férfi önbecsülésnek a hiánya. Akiknek a dolgait olvastam ebben a témában, azt mondják, hogy általában a ma 30 éves generáció még mindig ott topog a férfiönbecsülés ajtaja előtt, s várja, hogy valaki beeressze már őt. Jó… jó meglátás. (45:00)

5. Nőies karakter a férfiasság hiányával.

Az nem baj. Művészek között van nagyon sok nőies karakter. Nem baj! Öhm… Az evolúció… Hmm… Vannak férfiak – körülbelül 10-12 % – [akik] nőies aggyal élnek. Férfi test – nőies agy. Nem baj! A probléma ott van, ha nőies karakter van, de hiányzik a férfiasság. Lehet nőies karakter, nőies gondolkodás, de ha a férfiasság úgy alapvetően hiányzik… Ehhh…! Ismerek olyanokat – művészek között nagyon sok nőies karakter van – hát világos. De attól még egy nőiesebb, érzékenyebb, olyan karakterű művészember is tud férfias, férfias… férfias, férfias vonásokat hozni. Óóó! Nagyon szép egyensúly tud ott lenni. Igen… Szívesen idemondanám a férfias karakternek a hiányához: krónikus erkölcstelen életvitel. Egy krónikus erkölcstelen életvitel az a férfiasságnak katasztrofális hiányára utal. Az illetőben semmi tartás nincs. Így, ennyi… Ilyen kedves szavakkal vigasztalta őket… (46:35)

6. Agresszivitás.

Az agresszivitás – most nagyon egyszerűen, hogy csak egy példát, mikor: az a kisfiú olyan sokszor lett lenyomva, hogy végül mi más marad neki, minthogy azonosult az agresszorral. Azonosul az agresszorral, átlép a másik oldalra. Végérvényesen elárulja a saját magában élő nyomorult kisfiút, és akkor aztán hadd szóljon. (47:05)

7. Kritikátlan azonosulás a férfivilággal.

Hatalom, pénz, siker, pozíció; eszmék, törvény megszállottjaként élni… A törvény megszállottjaként élni alatt azt értem, hogy farizeus az illető. Eszméknek, hatalomnak, pénznek a megszállottja. Elrendezetlen férfiasság. (47:30)

8. Állandó apakrízisbe rögzültség.

Hogy úgy…! Ez az, amikor valaki 30-40-50-60 évesen is keresi az apát. Még mindig keres, és még mindig keresi… Guruk után rohangász, gurul… Ez a szakkifejezés. És ha odagurult, akkor guruzik… Jó, erről nem akarok többet… (48:00)

9. Nőkhöz kötöttség.

Mindig egy női, női kar…! Egy női kebel, egy női ölel… Na jó… Tehát: Valahogyan… na, értitek ezt, tehát… Jó, nem ragozom. Függés, oltalom, minden-minden nők, nők és nőktől… Jó… (48:35)

10. Mindenféle szenvedélybetegség.

Mindenféle szenvedélybetegség, élvezet és kényelem. Ugye a szenvedélybetegség – ha innen nézzük – arról árulkodik, hogy az illető képtelen határokat tartani. Mindig előbb- utóbb úgy dönt, hogy „Inkább egy kicsit szeretném most jobban érezni magam!” (49:00)

Ez volt a teszt! S akkor nézzük a legjobb történetet! (Jaaaj, becsukódott! Hhhh… Nnnnn… Mennyi az idő…? Ez még nem esti mese.) (49:30)

„Drága Sam! Egy szociológus és író azt mondta: Tudod, a halál nem ellensége az életnek. Ha nem volna halál, fogalmunk se lenne, miről szól az élet! Tíz évvel ezelőtt, hogy te megszülettél, az én életem rettenetes volt. És volt egy álmom, amely a kinyilatkoztatás erejével hatott rám.” (49:55)

(Áhhhá, áhhhá! Nem az énből jön, mélyebbről! Ha egy álom a kinyilatkoztatás erejével hat, az illető megtalált valamit… valamit, ami mélyebben van, mint az én! Ezért tud olyan ereje lenni, és gyógyítani! Erről fog szólni a következő alkalom, meg az azutáni! Háááháá! Sok mondanivalóm van, csak nem jutok el oda… Azt mondja.) (50:25)

„Mindez jóval a balesetem után történt, nem sokkal azután, hogy a nagyanyád elhagyott. Gyermekeim akkor kerültek főiskolára. Egyedül maradtam otthon. S a nővéremnél, aki olyan közel állt hozzám, gyógyíthatatlan agydaganat végső stádiumát diagnosztizálták. Szörnyű dráma zajlott a szívemben. Ezek után fölfekvésem keletkezett. Ez nem rendkívüli jelenség olyasvalakinél, aki az egész napját egy tolószékben tölti; na de ha bekövetkezik, mindennél rémesebb. A fölfekvések egyetlen ellenszere, ha az ember nem ül tolószékbe, ezért még a tolószék által biztosított apró függetlenségérzettől is megfoszttattam. Annyi felől tört rám a bánat, hogy végül orvoshoz fordultam, aki megvizsgált, majd közölte: Meghasadt. Tudom – feleltem. Ő a bőrömre értette; én meg a szívemre. Túl nagy rajta a nyomás – folytatta, továbbra is a hátsómra célozva. Tudom – hagytam helyben – csak az életemre értettem. Ekkor az orvos észrevette, hogy a seb nedvedzik. Ez rossz jel. Könnyezik – használta rá a bevett orvosi szakkifejezést. Tudom – feleltem. De én nem a sebre gondoltam. Ettől rettegtem a legjobban. Közvetlenül a balesetem után elképzeltem magam, amint elhagy mindenki; s én egyedül vagyok odahaza, ágyhoz kötötten; jó esetben egy ápolónő társaságában, aki csak azért van ott, mert megfizetik érte. Aztán az orvos utasítására pontosan ez történt. A tolószéktől megfosztva, mozdulatlanságra ítéltetve tudtam, hogy semmiféle olyan tevékenységre nem leszek képes, ami eddig életben tartott. Ráadásul hason kell feküdnöm és várnom, amíg a seb begyógyul. Honnan tudja, hogy harminc napig fog tartani? – kérdeztem. Az orvos elmagyarázta, hogy egészséges körülmények között a bőr napi 1 mm-t gyógyul. Én meg azon tűnődtem, vajon így van -e a szívvel is? Annak a gyógyulása milyen mértékegységben mérhető? Egy barna tapaszt tett a sebre. Meglep – mondtam neki – hogy leragasztja a sebet. Azt hittem, a sebnek oxigénre van szüksége a gyógyuláshoz. A fölfekvést nem kell oxigénnel gyógyítani? De igen – felelte. A seb gyógyulásához oxigénre van szükség. Az oxigén azonban a vérben van, s nem a levegőben. Mindaz amire a sebnek a gyógyuláshoz szüksége van, már benne van a testében – magyarázta. Csupán lehetővé kell tennünk, hogy ezek a tápanyagok tegyék a dolgukat. Hazamentem és lefeküdtem. De a seb nem gyógyult be se 30, se 40, se 50 nap alatt. Amikor végre begyógyult – úgy több mint két hónap elteltével – boldog voltam, hogy visszaülhetek a tolókocsiba. Eltűnődtem, vajon hány embernek okozhat ekkora örömet, hogy tolószékbe ülhet? S ekkor a seb újra kinyílt…” (53:55)

(Ez már olyan… olyan Franz Kafkás… Ugye? Ott éreztük magunkat utoljára így…)

„Kétségbeestem. Kezdődik a rémálom elölről. Na és akkor összeomlottam. Végül az orvos közölte, hogy műtétre van szükség. Egy este a kórházban meglátogatott az egyik barátom. Elmondtam neki, hogy azt hiszem, hogy nem bírom tovább. A kétségbeesésem túlment már minden határon. Elhagyott a remény, nem hittem én már semmiben. Főleg abban nem, ami korábban fontos, értékes, vagy szeretnivaló volt. A fájdalom elviselhetetlenségig fokozódott. S ekkor a barátom megfogta a kezem és azt mondta: Ide figyelj! Hogy mi a dolgod itt, az sokkal fontosabb annál, minthogy ki vagy! Aznap éjjel álmot láttam. Azt álmodtam, hogy megjelent nálam Isten. Nem az az Isten volt, akiben hiszek, nem az, akiről a Bibliában olvasunk. Egy másik Isten volt, s amikor megszólalt, ezt mondta nekem: Neked adom a világegyetem egy darabkáját. Az a dolgod, hogy gondját viseld. És ha jónak látom, majd visszaveszem, és a te életed véget ér.” (55:25)

(Telefoncsörgés – szerk. Valaki másnak is… Azt mondja.)

„Megnéztem a világegyetemnek azt a kis darabkáját, amelyet Isten megmutatott, és láttam, hogy 3 mm. Ez minden? Lázadozni kezdtem a személyemet ért sérelem miatt! Hát én pszichológus vagyok, könyveket írok, rádióműsort vezetek! Az mind nem fontos?! Persze akárhogy tiltakoztam, nem számított. A jussom így is, úgy is 3 milliméter a világegyetemből. És ezen nem változtat semmi. Ez van. Ebből az álomból azt is megtudtam, hogy rettenetes nagy felelősség gondját viselni ennek a három mm-nek. Isten adta felelősség! Hiába, hogy úgy éreztem, nem bírom tovább, végül is be kellett látnom, hogy előbb kell visszaadnom azt a 3 millimétert, mintsem készen állnék. És mivel az álom idején volt egy sebem, amely milliméterenként gyógyult, tudtam, kötelességem, hogy hozzásegítsem a világegyetem rám bízott 3 milliméterét a gyógyuláshoz. (56:50)

Sam! Az az egyik oka, hogy békében élek önmagammal, hogy gondját viselem a világegyetem rám bízott részének. Nem tettem én se jobbá, se nagyobbá. Nem is változtattam rajta. De gondját viselem. Hogy ezeket a leveleket írom neked, az is egyik megnyilvánulása annak, hogy őrzöm a rám bízott 3 millimétert. Azt kívánom neked Sam, amit mindenkinek kívánok; hogy éppoly világosan lássa, miről szól az élete, ahogyan én megláttam abban az álomban. A te három millimétered se nagy mennyiség. De szívből remélem, hogy hálás leszel és majd örülsz neki. Hogy ennyi rád bízatott. Ölel: Papid.” Hmmm… Hmmm… Hmmm… (57:55)

Mi van az énnél mélyebben az emberi lélekben?

Ez volt akkor a beavatás öt pontja, hat levéllel. És most jutottunk el oda, hogy nézzük meg, mi az, ami az énnél mélyebben van az emberi lélekben! Akármilyen komplexusaink is vannak, akármi fáj és akárhogy fáj, akármennyire lehetetlennek tűnik és reménytelennek! Hogy mindannyiunknak a lelkében; a sebzett énen, és akár egy nagyon nagy komplexuson túl, nagyszerű, nagyszerű kincsek vannak! Egy férfi esetében négy ilyen kincs van. S erre a négy kincsre bármelyik férfi rátalálhat! Ott van a lélek mélyén. És csak arra vár, hogy elővegyük. És utána olyan… megtermékenyíti a férfiember életét. Mondom ezt a négy kincset. A négy kincs: (59:00)

1. A bennünk lakó … Király, Harcos, Mágus, Szerelmes archetípus.

Az egyiket úgy hívják, hogy a bennünk lakó Király. A másikat: a bennünk lakó Harcos. A harmadik: a bennünk élő Mágus. A negyedik: a bennünk élő Szerelmes. Ha mi a nagyon személyes élettörténetünkben rá tudunk találni az énünknél mélyebben, életet és halált bőséggel adni tudó négy archetípusra, akkor ez nagyon sokat tud nekünk segíteni abban, hogy bár bizonyos dolgokat nem kaptunk meg az apukánktól, anyukánktól, nagypapánktól…, nagypapánktól, nagypapánktól… mert csak nagyapapi volt… nem volt Nagy Apa; attól még ha fölfedezzük ennek a négy archetípusnak a forrását bennünk, ott fantasztikus, fantasztikus dolgokra találunk, DE! Az archetípusok bennünk, azok nemcsak pozitívak, van nekik negatív oldala is! Óóó! Ezért aztán mikor egy archetípus bennünk a maga erejével fölfakad… Ebben a történetben – ha most a szemléletünkkel dolgozunk – azt mondjuk: az illetőnek azért volt ez olyan hihetetlenül mélyen megrendítő álom, mert Istennek az archetípusa bejelentkezett az álomban. És ebből olyan erő fakadt – egy álomból – hogy ez a nagypapa évtizedek óta annak az erejéből él! Miközben ez egy egyszerű álom! Nem megdöbbentő ez? Tolószékben él huszonvalahány éve. Tökmindegy, hogy mi történt az életében, álmodik valamit, és abból annak egy részéből olyan erő sugárzik, hogy megvilágítja az egész életét! Ilyen ereje tud bennünk lenni annak, hogyha személyiségünknek egy mélyebb rétegében rátalálunk valamire! Csakhogy: természetesen – merthogy az archetípusok a természetnek és a kultúrának sajátos gyermekei bennünk – ezért van mindegyiknek negatív vonatkozása és árnyéka is. Könnyen elnyel bárkit! (61:35)

Öhm… A Csillagok Háborúja nagyszerű! A Csillagok Háborúját író George Lucas maga is elmondta, hogy mielőtt megírta volna az epizódokat, nagyon sok éveken keresztül mítoszokat olvasott. Meg is látszik a Csillagok Háborúján! S hogyha megnézzük, ott vannak, hihetetlen erővel, a férfivilágnak ezek az archetípusai! Hát ott a Mágus! Hahhaaa, de még mennyire! Pozitív-negatív. Hah! De még micsoda erővel! A Szerelmes is ott van! Hóó, de hogy mennyire ott van! Ugye? Én azokat a részeket szoktam egy kicsit unni… Neem, néha, már kicsit sok volt! Az már annyira archetipikus volt, hogy nekem az már nem, neem… Kicsit kardozzanak megint! Na… Ugye így eljutunk rögtön… Hát ott van benne a Harcos! Húúú, de mennyire ott van! S a Csillagok Háborújában ott van a Király! És milyen érdekes, hogy a Csillagok Háborújának az epizódjaiban van jó és rossz Harcos, jó és rossz Szerelmes; van benne jó és rossz Mágus… Király meg szinte csak negatív van benne! Micsoda sajátos lenyomata ez a huszadik század második felének! Áhhh! Nem úgy tűnik? Hogy ott az igazi, igazi fontos karakterek: harcosok, szerelmesek, és mágusok, de nem királyok! Áhhh! A királyok általában ott a hatalmukkal visszaélő, mindenféle bizottsági elnökök, meg ilyenek… Nem? Hát láttuk! Öhm… Ezért a Király ősképével szeretném kezdeni. (63:40)

Öhm… Mit, mit… mit hordozunk mi mindannyian itt, férfiak? És hogy a Nők milyen nagyon vágynak arra, amit minden férfi ott hordoz belül, hogy abból nyilatkozzék meg valami. Tehát –  csak egy picit vissza – hogy az archetípusokból óriási energia fakad. De! Ha valakit egy archetípusnak a negatív, fekete oldala bekebelez, annyi neki! Lásd: Csillagok háborúja! Ugye ott aztán nem… hány részen keresztül látjuk ennek a fejlődéstörténetét! A… Ráadásul a helyzet ennél is egy picit árnyaltabb! Mert nemcsak az a probléma, hogy egy archetípusnak megvan a negatív és sötét oldala is, nemcsak a világos; hanem az is, hogyha valakit csak egy archetípus tart a markában, az olyan egyoldalú, hogy abba is belepusztul. (64:50)

Tehát egy férfi akkor jut egy valódi, mély férfi önazonosságra és önbecsülésre, ha benne valamiféle egyensúlyra és eléggé-kidolgozottságra jut a Király, a Mágus, a Harcos, és a Szerelmes. Ha csak az egyik vagy csak kettő, abból mindig nagyon komoly problémák adódnak! Még akkor is, ha egyébként ő annak a pozitív vetületét élte meg! Ó…! Nem véletlen tehát, hogy úgy egyébként egyszerre nyűgöznek le bennünket ezek az archetípusok; másrészt pedig egyszerre rettegünk tőlük. Egyszerre mondanánk azt, hogy: Ó! Bárcsak ezt én is átélném, hogy …hogy.. húúú! És közben azt, hogy: Isten ments! És át nem engedjük magunkat, át nem adjuk magunkat; messze rohanunk, mikor valami úgy kezdene a markába kaparintani, onnan belülről. (65:50)

Ugye – mondok egy nagyon egyszerű példát – Milyen sokan mondják azt: „Óóó! Óóó! Ha egyszer úgy mélyen szerelmes tudnék lenni!” Ahha! Ahha! S ha akkor az vagy: belepusztulsz, nincs mese. Akit a szerelmes archetípusa megragadott: extázis és halál! Úgy van! Ezért nagyon sokan vannak olyanok, akarva-nem akarva azt mondják: inkább lemondunk az extázisról. A halált nem kívánjuk, nem szeretjük. Hát nem így van a… Shakespeare. Az összes tisztességes valami. Szerelem és halál. Ármány-szerelem-halál. És a többi… Hát nem erről szól? Szerelem és halál, szerelem és halál – ez így normális. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy valaki átadja magát – háhhá, nem lehet ép bőrrel megúszni. Nem lehet. Meg lehet? Valakinek sikerült? Neeem, nem lehet. Óóó… Szükségünk van mind a négyre; és mind a négyből fakadó energiára. Nagyon nagy szükségünk van! (67:20)

Pöttyös történet az apáról.

Belekezdjek? Van három perc…négy… Áhh… Hmm… Vagy mondjak egy egyszerű történetet? Mégiscsak… Tudom én, azt akarjátok… Mondok egy pöttyös történetet…ó, itt a végén. Az apáról. Hogy micsoda, micsoda nagy ereje van az apafigurának, apaképnek egy gyerek életében. (67:55)

Csütörtökönként jár egy család misére, mert valamilyen oknál fogva nem tudnak jönni vasárnap. Ennek az a következménye, hogy három kisgyerek rakoncátlankodik a csütörtöki misén; mégpedig az első padban ülnek, hogy lássanak valamit; és ne rakoncátlankodjanak annyira… Amivel azt sikerül elérni, hogy az egész templom őket figyeli, ahogy a három gyerek rakoncátlankodik, és egy anyuka van hozzájuk… Ugye ez egy lehetetlen feladat: tehát a gyerekek kúsznak-másznak a pad alatt; és minden olyasmit csinálnak, amit nem szeretek csütörtök este hat és fél hét között…  (68:30)

Na és mi történik…? Igen ám, de van egy kisfiú köztük, körülbelül 4-5 éves. Minden szentmise után lejön a sekrestyébe, hogy beszélgessen velem. Általában néhány mondat is elég neki; de kifejezetten szertartásszerűen: tehát a szentmise számára egy bevezetés, hogy végül a sekrestyében találkozzon a pappal. Azzal lehet valamit kezdeni. Hát öt évesen…? Úgyhogy alig bírja kivárni; és néha hangosan megkérdezi: Mikor lesz vége? Mire az összes idős néni a kardjába dől, ha lenne neki… Ezért csak a kardvirágokat veszik elő. Na mi történt? Lemegy a mise; na de ez a kisfiú már… szóval; azért vannak határok. Tehát… mikor valaki a matchbox-nak a tetejével… mer’ ha a gumis részével üti a márványt… még hagyján; mer’ azért van az autón a gumi…még ha matchbox is… De hogy valaki megfordítja az autót, és a tetejével üti a márványt… Nana! Úgyhogy lejött a kisfiú, ártatlan szemmel rámnézett, és elkezdett velem beszélgetni. Na mondom, azért ez…nana! Mondom neki: Figyelj csak! Azér’ azt tudod, hogy ez sok volt? Ez már nagyon zavaró volt. Óriási csönd: teljes, tehát… Kisfiú el; visszajön. Nem tudott ezzel mit kezdeni. Kapott egy határt. S akkor így rám nézett, és a következőt kérdezi: Feri atya, nyáron lesz a születésnapom. Eljössz? Óóó… S hát persze, hogy elmegyek. Elmegyek. De ilyen ne forduljon elő többet! (70:50)

Na…arra gondoltam, ezt elmondom… Jól van… Akkor: következő alkalommal: a bennünk élő Király. Áhhh! És ha jut rá idő: bennünk élő Mágus! Aaa! Akar -e valaki hirdetni…? (71:15)

Lejegyezte: vinkozoli