Férfi archetípusok: a szerelmes

2009.05.19.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Egy alkalom: a szerelmes archetípus. Miért is beszélünk erről? Ugye szóltunk már a királyról, a harcosról és a mágusról, és mindezt azért tesszük, mert egész évben azt jártuk körül, hogy milyenek a komplexusaink és mit tesznek velünk. Próbáltunk arról beszélni, hogy mit tehetünk mi a komplexusainkkal, s milyen fontos lenne, hogy meg tudjunk erősödni, s hogy honnan találhatunk erőforrásra, ami az ént meg tudja erősíteni, adott esetben az énnek tud segíteni önmagát felülmúlni, az ént segíti abban, hogy fejlődni tudjon. Honnan nyerhetünk erőt idebentről, ami itt van nemhogy karnyújtásnyira, hanem szívközelben, vagy fejközelben, vagy zsigerközelben. Ezek az archetípusok, az ősminták, melyeket hordoz mindenki a saját lelkében. Így jutottunk el a királyhoz, a harcoshoz és a mágushoz, aztán így jutottunk el a negyedik, az utolsó ponthoz. Ez pedig egy kihagyhatatlan férfi archetípus, a szerelmes férfinak az ősmintája. S akkor nézzük a pontokat egymás után, s rögtön egy ’belemenőssel’ szeretném kezdeni. Ez a pont így hangzik:

1. A szerelmes az a valaki bennünk, aki átlépi a határokat és megszegi a szabályokat. A király az, aki azt mondja: „Itt a határ!”, a harcos, aki odaáll, és azt mondja:”A testemen keresztül!”, a mágus, aki összeköti, hogy mi van a határon belül és kívül, a szerelmes meg körbenéz, és sutty, át a határon! A szerelmes archetípus lényegi vonása, hogy átlépi a határokat és megszegi a szabályokat.

Ez idáig még hangozhat jól, és hangozhat rosszul. Ha most a szerelmes archetípus hallgatja ezt a mondatot, azt mondja: „Ez az! Végre valaki!” Hátha mond majd valami olyasmit, amire lehet majd hivatkozni! Sajnos ennek a kijelentésnek van egy nagyon kemény vonzata - egy valódi szerelmes, ha az archetípusnak is a teljességét és a mélységét vesszük, ő az, aki átlépi a határokat, megszegi a szabályokat, vessző; ne ábrándozzunk egy kis pontocskáról, aztán majd idekerekítünk egy életet, nono! És megfizeti az árát. Tehát átlépi a határokat és megfizeti az árát. A szerelmes az, aki tudja, hogy ott egy határátlépés van, adott esetben bátran átlépi a határt, adott esetben azt is tudja, hogy vétek és mégis megteszi, de ha valóban, ős-eredeti tartalmában szerelmes, akkor utána azt mondja, hogy igen, és ennek ez a következménye. És azt elvállalja, viseli és hordozza. Ezért van az, ha a szerelmesről beszélünk, akkor állandóan ezt a kettősséget látjuk, ami egyben van a szerelmesben. Egy igazi, valódi szerelmes tudja, mit jelent átlépni minden határon és eksztázisban lenni, és tudja, mit jelent ebbe belepusztulni. Ezért egy valódi szerelmes – mennyek-poklok, ezt járja. Ha átlépi a határokat, onnan előbb-utóbb jön a zuhanás, a puffanás és meg kell fizetni az árát. Ezért úgy tűnik, a ma embere állandóan a szerelmes kultúráját ragozza, ezt mondogatjuk, ugye? Közben pedig magunkat áltatjuk, mert egy valódi szerelmesnek a mélységéig nem is merészkedünk.

Ez mit jelent? Ha kiáll valaki a televízió képernyőjén és azt mondja: „Én vállalom ezért a felelősséget!” Ez egy puszta mondat. Akkor van tartalma, ha ez azt jelenti, hogy a tettének, a döntésének a következményeit magára veszi és azt vállalja. Olyan nincs, hogy valaki kiáll, és azt mondja, hogy vállalom a felelősséget, és nem vállalja a következményeket. A legtöbb ember ma úgy mondja ki, ha egyáltalán kimondja, hogy én vállalom a felelősséget, hogy azt sem tudja, milyen következményei vannak. Először lásd meg, hogy mi annak a következménye, s utána vedd magadra. Na, az szerelmes! Hol vannak a Rómeók és Júliák? Szerelem-imitátorok! Tehát ragozhatjuk, mondogathatjuk ezt a szót ezerszer, akkor nem a valódi szerelmesnek a mélységét éltem meg, ha nincs eksztázis és nincs belehalás. És nincs bátor jövés-menés.

Egy papnak nagyon nagy kihívás, hogy megtanulja a módját annak, hogy hogyan kell legitim módon határokat átlépni. Mennyit töprengtem én, mire rájöttem, hogy határátlépés nélkül a bennem lévő szerelmes nincs meg. S nem tudok mindig annak a legfennköltebb módjával megbirkózni… Például az egyik kedvenc időtöltésem az, hogy vannak az országban gyönyörű természetvédelmi területek, amelyekre tilos belépni. Nagyon szép helyek, tudnék róluk mesélni! De sajnos nem tehetem. A szabályokat be kell tartani és kész. Azért vannak. (Ilyenkor szoktak egy kis kupacot gyűjteni a megkövezésemhez…) Itt van például a KRESZ. Van olyan, hogy olyan forgalmi helyzetben vagyok, hogy vagy 10 percet csúszik a mise, vagy buszsáv. Magam részéről a következőre jutottam: egyszerűen el kell vinni a balhét. Múltkor megyek a buszsávban. Nem arról van szó, hogy mindig, tehát nem ott közlekedem! De mentem. A rendőr meg ott állt. Intett. Joggal. Az a dolga. Megállított, kérdezte: „Pál úr, van-e engedélye a buszsáv használatára?” – „Nincs.” S akkor tudjátok, el szokták mondani, hogy vagy följelentés, vagy 30.000 Ft, vagy 3 büntetőpont..”Elismeri-e?” –„Hogyne. A buszsávon nekem nem lett volna szabad közlekednem.” Én még rendőr arcán ilyet nem láttam. Elvitte az irataimat, beült a rendőrautóba, gondolta, nem akar bolond közelében lenni… Hát mit védjem magam? Végül mi történt? Adott egy csekket, tízezer forint. „Minimális büntetés. haladjon tovább.” Most szó sincs arról, hogy én a buszsávon való közlekedést propagáltam, csak mondtam egy példát arra, hogy ha már… akkor el kell vinni a balhét. Én legalábbis nem állok neki magyarázkodni. Mit magyarázzak? Pontosan tudtam, hogy nem lehet közlekedni, ott mentem, ennyi.

Ugye mindig átszűröm a témát a saját életemben, hát, azért eszembe jutott néhány határátlépésem, ezekről nem kívánok beszámolni. Mindenesetre milyen nagy dolog az, hogyha vissza tudtok egy-két jóízű ilyesmire emlékezni! Mikor életem második nagy szerelme, és akkor bolyongtunk a nyári éjszakában, 19 éves vagyok, mentünk, Buda, ott van egy követség, és azt találtam mondani: „Mi lenne, ha átmásznánk a kerítésen, úszómedence és egy kis csobbanás?” Képzeljétek el, simán átmásztunk a kerítésen, csobbanás, úszómedence.. Szerintem láttak miket, de azt gondolták, ha ennyire hülyék, most miért ne? Aztán vissza a kerítésen, haza – egy életre szóló élmény! 15 évvel ezelőtt eszembe jutott, hogy megnézem ezt az úszómedencét, és lebontották, képzeljétek!

Vagy, mikor általános iskolások voltunk, elmentünk tudatosan határokat átlépni hetedik, nyolcadikos korunkban. Például megy a rakparton a villamos és bemegy az aluljáróba. Na, ki az, aki elég bátor és végigmegy rajta? És akkor jött a villamos, az nagyon izgalmas volt, főleg, ha mind a két oldalról. Nem is folytatom, mert itt nem rosszra akarlak rávenni titeket, csak azt mondom, hogy voltam fiatal. Azért erre jó visszaemlékezni! Szóval határátlépés, és vállalni a következményeket.

Ha a személyiségfejlődést nézzük, micsoda óriási szükségünk van arra, hogy a szüleink határokat szabjanak, mi pedig betartsuk őket, és néha ne. Pont erre a kettőre van szükségünk, és aztán arra, hogy a határátlépésnek legyen következménye. Legyen. És közben pedig biztosak lehessünk abban, hogy a szüleink tovább is fognak bennünket szeretni. Erre van szükségünk: hogy átléphessünk határokat, hogy legyen annak következménye, s az sose merülhessen föl, hogy a szüleink nem szeretnek bennünket. Ha bármelyik nincs- ajjajjajj. Ha egy gyerek mindent megtehet és nincsenek határok, rettenetes.

Ugye ami itt a legnagyobb nehézség szokott lenni, ha az egyház tanításával kapcsolatosan érdeklődik egy fiatalember, az mindig a házasságkötés előtti szexuális élet. Tudjátok olyan érdekes, ahogy öregszem, kezdek másképpen viszonyulni ahhoz a valakihez, aki ezt kérdezi. Az lett a tapasztalatom, hogy sok esetben az ezzel a problémával érkezők felé semmi mást nem tudunk mondani, mint kihirdetjük újból a törvényt, amit úgyis tud, vagy moralizálunk fölötte, amit úgyis átél. Különben miért jönne, ha nem volna erkölcsi aggálya ezzel? Pont valami két olyat teszünk, amit ő úgyis tud, meg úgyis átél. Rájöttem, hogy egy harmadik úton kell járni. Ez valami olyasmi, amit a szerelmes archetípusból lehet nagyon jól megtanulni, hogy nézd, ezt is tudod, ezt is tudod, az egyház itt húzott egy határt, énnekem nem áll módomban se jobbra, se balra, az itt van, te meg tégy, amit akarsz! Ha átléped – átléped: viseled a következményeit. Ilyen végtelenül egyszerű. Lépd át, és viseld a következményeit. És itt van igazából a nagy feneség. Hogy a szerelmesre hivatkozva átlépjük a határokat, s nem vállaljuk a következményét. Ez illegitim hivatkozás a szerelmesre. Szabad átlépni a határt! Ki mondta, hogy nem szabad? Hát nem? Annak összes következményével együtt. Akkor vagyok szabad, ha annak az összes következményét vállalom és viselem. Attól, hogy van egy tilalom, attól az még szabad! Hát az egyház nem diktatúra! Úgy látom, hogy a hozzám érkező kérdezők valójában úgy szeretnének járni, hogy nincs-e olyan kiskapu, hogy vagy nem ott van a határ, vagy át lehet lépni, vagy nincs következménye… Ha nagyon sarkos vagyok, erről szól a történet.

A szerelmes jelképe a kert és a csók. A Szentírás is a kerttel veszi kezdetét, azzal a bizonyos kerttel. A gyönyörök kertje, a paradicsomkert… Hát nem véletlenül. S a kerthez mindenképpen társul valami, amit a szentíró nagyon frappánsan megragad: ez pedig az, ha a szerelmes ott van a kertek kertjében, akkor ott nincs szégyen. A szerelmes az, aki nem szégyenkezik. Aki megnézi magát és azt mondja: „Ez szép” s ránéz a másikra:”Az is!” És nincsen szégyen. Megint hogyan hivatkozunk ezerszeresen a szerelmesre, s tele vagyunk szégyennel. Azt látom egyébként, hogy itt a szexualitásra vonatkozóan a legtöbb ember két nagy kategóriába esik: az egyik, hogy gátlásos, a másik, hogy gátlástalan. S hol van a szerelmes? Hol van az, aki nem szégyenből, de nem is gátlástalanságból? Attól, hogy valaki gátlásos, az önmagában nem egy nagy erény! S attól, hogy gátlástalan, nem lesz szabad. Tehát attól, hogy gátlásos, nem erkölcsös, attól, hogy gátlástalan, nem szabad. Ez lenne a nagy dolog, hogy elég szabadon, szégyen nélkül. Na de az elég komoly emberi teljesítmény. Ez megint úgy hangzott, hogy… Az a baj, hogy az archetípus az olyan, amilyen, ezért a stílusomban is van egy ilyen ’nézhettek akárhogy, az akkor is úgy van’ jelleg… Persze, hogy emögött rengeteg fájdalom, sebzettség, élettörténet, minden van. Tehát lehet, hogy sokkal óvatosabban kellene ezt mondanom. Tehát sok-sok gátlás, abból fakadó… Ott a szerelmes nem tud kibontakozni a gátlások miatt, a szégyenkezés miatt. A másik esetben se tud kibontakozni: attól, hogy gátlástalan, a szerelmes hogy tudna ott kibontakozni? Megint csak a szerelmessel kapcsolatos önámításunk, illúziónk egyik része, hogy beszélünk az eksztázisról a szexualitásban… Hogy beszélünk erről, és nem is adjuk oda magunkat. Hát nincs is önátadás. Hát ott, a kellős közepén is én, én, én, én, ez van… Hol van abban az önátadás? Úgy akarunk eksztázisra jutni, hogy nem adjuk oda magunkat! Hát ha én élvezetem, én… Hol van abban az önátadás? Hát éppen sehol! Hát az attól eksztázis! Tehát attól, hogy valaki gátlástalan, az nem az eksztázis irányába viszi őt, hanem egy görcsös akarás irányába. Az eksztázis feltételezi, hogy az illető olyan érett személyiség, hogy sérülés, félelem, aggodalom nélkül átadja magát. Micsoda emberi teljesítmény az!

Hát a csókról is gyönyörű dolgokat lehetne mondani, de inkább…

Következő. Az Isten iránti vágyunk az a vágyakozással teli vágyakozás. Átlépni minden határt, ami az Isten felé vezet. Hát ha a szerelmest megnyomorítottuk magunkban, honnan jön ennek az ereje? Honnan jön ennek a vágya? Honnan jön minden, ami ahhoz kell, hogy a király azt mondja: „Haladj az Isten felé.” Harcos azt mondja: „Majd én segítek!” Mágus azt mondja: „Mutatom az utat!” S honnan van hozzá erő, kedv, motiváció, lendület, ihletettség, ha a szerelmes meg belénk száradt?!

Van egy kedves, 50 fölötti ismerősöm, egy kedves apáca. Egyszer csak elkezd nekem beszélni: „Tudod, Feri, Istenbe szerelmesnek lenni - az valami! Tudod, Feri, a szerzetesség lényege, hogy ápoljuk az Isten iránti szerelmet.” Azt mondja, az Isten iránti szerelem a szerzetesség lényege! Ha a szerelmet kiöljük magunkból, akkor lehet, hogy van rajtunk mindenféle apáca-cucc, és az egész akasztó, vállfa. Ugye? Női vállfa.

Ezt azért mondom, mert ha valaki igazán minden határt át akar lépni, akkor szerelmes lesz az Istenbe. És ha a legnagyobb erőt akarja, amivel át lehet, és oda, egészen oda… akkor a szerelmes archetípusra nagyon nagy szüksége van.

Ezért nagyon nehéz az egyházunkban, nemhogy óvatosak vagyunk a szerelmessel, hanem minimum gyanakodóak.

Ezért aztán a szerelmest állandóan az a veszély fenyegeti, hogy kiég. Hogy túlságosan átadja valaki magát a szerelmes archetípusnak, és kiég bele. Ez egyáltalán nem kis veszély. Majd még a nehézségekről többet.

2. A szerelmesnek van ideje önmagára, meg akarja mutatni önmagát, s ezért szabad viszonyban van saját magával. Szabad neki lennie. Szabad neki olyannak lennie, amilyen. Ezért tudja, mi a gyönyör, és tudja, mi a gyönyörű. A szerelmes nélkül az élet semmi másból nem állna, mint kötelesség, szabályok, törvénymegtartás, megyünk az úton… Szerelmes nélkül nincsen az életnek se színe, se íze, se semmije, csak rend van benne, meg minden a helyén van

Egy kedves ismerősöm meghívott lakásszentelésre. Beléptem a lakásba, és olyan mértékben volt minden a helyén, hogy egészen elviselhetetlen volt számomra. De egészen! Pontosan olyan volt, mint egy IKEA kiállító teremnek a részlete. Hol van az életnek egy elejtett morzsája? Morzsa az sehol. Por se. Az ember körbenéz, és azt nézi, hol van itt valami érdekes?

II. János Pál pápa beszél arról, egy nagyon szép gondolata van: azt mondja, hogy az etika és az erotika egymásnak jó barátai, mert az erotika a végső célját a valódi szépnek az élvezetében, gyönyörében találja meg. Egy teljes szépségnek az átélésében, gyönyörében találja meg. Ehhez azonban, hogy annak a teljes szépségnek az átélése lehetővé váljék, ahhoz etikára van szükség: útra, keretekre, feltételekre, hogy az ne csak a szépnek valami töredékes átélését tegye lehetővé, hanem a teljeset. Hogy képzelhető el valódi szexuális mélységes mély öröm, ha éppen csak a két ember teste teszi azt, és semmi más az életükben nem teszi azt, amit a testük tesz? Mármost az önátadásra gondolok, hogy teljes elfogadás, hogy nincsen szégyenkezés, hogy nincsen benne félelem, hogy tart a másik ember engem, és a többi. Hát, ha ez nincs benne, akkor miről beszéltünk? Hát akkor az igazi gyönyörről van itt szó? Hát nem attól gyönyörű, hogy az a másik szeret is közben mellesleg? Hát attól gyönyörű éppen! Ugye így van?

A férfiak nagy félelme, hogy a gyönyörben elveszti magát. Kisebb-nagyobb mértékben a férfiak tudnak nagyon óvakodni és félni az efféle önátadástól. Ugye beszéltünk nagyon sokat tavaly vagy tavalyelőtt arról, hogy az intimitásnak, meghittségnek föltétele a kockáztatás. Mert a meghittségben, ahogy átadom magam és meztelen vagyok, abban kockáztatom mindig azt a valakit, aki éppen ebben a pillanatban vagyok. Mindig kockázat. Olyan nincs, hogy valaki akarja a meghittséget, de nem akar kockáztatni. Az lehetetlen. Hogy valaki biztonságban akar lenni, és óhajtja a meghittséget. Olyan sincs. Olyan lehet, hogy egy kapcsolatnak van biztonságos alapja, aminek mondjuk része az elkötelezettség. Akkor annak a kapcsolatnak van biztonságos alapja. De a biztonságos alapon aztán a kockáztatást nem lehet megúszni! Mert a meghittségben éppen a szívemet kitárom. Ezért Richard Rohr azt mondja, de majd eljutunk ide, csak nem bírom most nem mondani, hogy a szerelmesnek a sebződése és a halála törvényszerű. Nem lehet megúszni! A szerelmességet nem lehet megúszni! Ezért a ma embere mintha úgy akarna szerelmes lenni, hogy magát a szerelmességet is meg akarja úszni! Azt, amivel az úgy, ahogy van, jár.

Akit a szerelmes teljesen a hatása alá vont, az tönkremegy és belepusztul. A szerelmes archetípus hihetetlenül erős! Ha ott nincs király, nincs harcos és nincs mágus, az illető el van veszve. Ilyen egyszerűen. Azt lehet mondani, hogy aki felett a szerelmes átvette az uralmat, az illetőnek meg van pecsételve az élete, bele fog halni. Általában hamarabb, mint később. Ha viszont, nézzük a másik oldalt, ha viszont csak király van, harcos, meg mágus, ez a három a szerelmes nélkül csak a halált tudja képviselni. Nincs benne élet. Tehát a szerelmes, ha csak ő van, belepusztul, a király, a harcos és a mágus, ha csak hárman vannak, ők is belepusztulnak. Ezért kell a szerelmes. A szerelmesnek meg kell, nemcsak a harcos kell, nemcsak a mágus kell, a király is kell neki. A szerelmes az a valaki, aki olyan erőt él át, hogy neki mind a háromra szüksége van. Hát ettől olyan nagy művészet! Ezért én ezzel nem is próbálkozom. A nehezét hagyom nektek.

3. A szerelmes átéli az elragadtatottságot és a lelkesültséget. Ha én papnövendék-nevelő lennék, biztos nagyon élvezném, hogy vannak ott olyan fiatalok, akik lelkesednek minden marhaságért. Az egészen normális. Hát 18 évesen el kell ragadtatni mindenféle eszmények által, lelkesültnek kell lenni, és emiatt egy kicsit vaknak, kell egy kicsit bolondnak tűnni… Az nagyon normális, az életkorhoz hozzátartozik. Egy öreg egyetemi tanár, aki a diáklázadást átélte ’68-ban, azt mondja: „Rettenetesek a mai fiatalok! Rettenetesek! Ezek az egyetemen meg akarnak nekem felelni! Ezek se nem lázadnak, se nem tiltakoznak, ezek meg akarnak felelni! 22 évesen! Hát mi lesz így a világból?!”

Tehát tud lelkesedni, tud csodálkozni, tud szenvedélyesen tenni valamit.

Egy érdekes jelenetben voltam benne. A Ferenciek terén volt most könyvhét, s én is ott ültem. Mellettem ült a püspök atya, balra mellettem más komoly és fontos emberek. Tehát én voltam csak ilyen. S ahogy ott ülünk, mindenki teszi a dolgát, jött egy ismerősöm, akivel csoportokat szoktunk vezetni, nem vett észre engem, én meg úgy megörültem neki, odakiabáltam neki ültő helyemből: „Panni! Gyere, adok neked két puszit!” Keresztény könyvsátrak, minden… Püspök atya elmosolyodott, de lehetett érzékelni, hogy ez egy érdekes pillanat ott. A nő is zavarba jött. Hej, de kár!

A szerelmes az, aki kutat és talál is. Egy igazi szerelmes kutat, keres, tud csodálkozni, rátalálni, fölismerni, megörülni… Ez jellemző a szerelmesre. A szerelmes ismeri a meglepetést. A szerelmes az, aki idős korában is vár valamit az élettől. Ha egy idős ember nem vár már az élettől semmit, öreg király, fázik. Ugye, didergő király, ismeritek a mesét? A szerelmes kiveszett belőle. Lehet valaki akármennyi idős, ha megőrizte magában a szerelmest, az olyan gyönyörű! Ismerek valakit, már nem is él ez a bácsi itt, hanem ott. Egy idős bácsi volt, vak volt teljesen. 10 év teljes vakság, akkor tudott menni, ha kísérték. De az a bácsi olyan volt, vakon, 80 évesen is ott volt benne a szerelmes! Mentem, kezet fogtam vele az ajtóban, nem az, hogy kezet fog, mint a döglött hal, nem! A másik kezével is megszorította a kezemet: „Jaj, Ferikém, de szépet olvastam!” Mindig valamiért lelkesedett. Vagy elmondta, hogy mire jött rá, hogy kiért kell imádkozni. Körülbelül minden második alkalommal ezt mondta. Nem az, hogy mi a kötelező adag… hogy utána kicsit megnyugodjon a következő kötelező adagig.

Egy másik idős ember jött, és mondja: „Feri, ismered ugye azt a mondást, hogy két ember beszélget, az egyik megjegyzi: ’Van azért szépség ám 70 fölött is!’ Mire a másik: - ’Na, mondj egyet is!” S ezt mondja éveken át végig, jaj, ez az idős kor! Nincs, a szerelmes elpusztult benne. Hát, én már nem bírtam tovább, azért van egy határ, s mondom neki: „Te Pista bácsi! Én azt el tudom neked fogadni, hogy a hetven évességben nincs semmi szépség, se öröm, én ezt elhiszem neked. De attól még az életben van! Akkor ne a hetven évedben keresd, hanem az életben! Na, Pista bácsi, viszontlátásra!”

A bennünk lévő szerelmes tud gyerekszemmel nézni és fölfedezni. Tulajdonképpen azt lehetne mondani, hogy a szerelmes tud élni. A király megmondja, hogy kell élni, a harcos megvédi azt, ahogyan élni kell, a mágus… A szerelmes meg tudja, hogy kell csinálni. Ő éppen az, aki tudja, hogy ezt hogyan érdemes.

Rájöttem valamire. Mindig rájövök valamire, csak semmi következménye nem szokott lenni. Az elsőáldozó gyerekek olyan rendesek voltak, az már nekem sok is volt egy kicsit. Van ilyen ünnepi kaja, ülnek ott a kisgyerkőcök, a szülők, ilyen nagyon izé… Ezt fordítsátok le. Nézem ám, hogy a gyerekek úgy egymás után mennek el. Mikor már hatan nincsenek ott: „Hol vannak ezek a gyerekek?” Mit gondoltok, hová mentek? Úgy van! Elmentek a hittanterembe csocsózni. Rájöttem, milyen normálisak! A király azt mondta, „Az elsőáldozás az így van”, a harcos bennük azt mondta, „Tisztességesen, kis muki!”, a mágus segített átélni nekik a misztériumot, s hol a szerelmes? Azt mondja: „Gyerünk, csocsózzunk egy kicsit!”

4. A szerelmes az, aki vállalja a kockázatát annak, hogy miután lelkesedik, miután beleadja magát, függővé váljon. Tulajdonképpen minden olyasmi, amihez közel engedem magam, megízlelem, megszagolom, megsimogatom, máris alkalmas arra, merthogy érzelmeket, érzeteket, érzelmi állapotokat hoz bennem létre, hogy függővé váljak tőle. A szerelmes vállalja a kockázatát annak, hogy függjön valamitől vagy valakitől. Nem hinném, hogy az intimitást meg lehet tanulni anélkül, hogy a függéseinkből ne tanulnánk. Hát azokon keresztül jövünk rá, hogy „Na, ez nem intimitás volt, ez függés.” Ez kapaszkodás, nem intimitás, ez távolságtartás, nem intimitás, ez nem szabadság, hanem…

Tehát a szerelmes éppen azzal, ami, vállalja, hogy függő helyzetbe kerüljön. Ez most nem a függő helyzet dicsérete, hanem kifejezzük azt, hogy valaki minél inkább átadja magát a szerelmesnek, ez a kockázat annál erőteljesebbé válik. Ezért van az, hogy ma nagyon sok függésben élő szerelmessel találkozunk. Ugye ez azt jelenti, hogy megízlelt valamit, rácsodálkozott valamire, és mindig abban akar lenni. Ezért valójában a szerelmes archetípust nem teljesíti be, hanem annak a sötét oldalán áll. Mert ugyanis ha valaki tudja azt, hogy a szerelmes ismeri az eksztázist és a halált, akkor ezt azt jelenti, hogy vasárnap megiszik két pohár vörösbort, s utána abbahagyja. Ez a szerelmes. Tudja élvezni az ízét, minden kortyát, és nem is csak egyet iszik, kettőt! De abba tudja hagyni. Ez a halál. Mindent, amit ízlel, amit élvez, azt abba tud hagyni. Ezért van az, hogy élvezi, s lemond róla. Élvezi, s abbahagyja. Így tud megmaradni, s így tud növekedni, mint szerelmes. A szenvedélybeteg, a függésben lévő embernek az a problémája, hogy mindig csak élvezni akarja, és nem akarja lerakni. Mindig eksztázisban lenni, és sose kijönni belőle. Ez a pusztuláshoz vezet. Ténylegesen, a szó szoros értelmében, ebbe bárki belepusztul. Egy valódi szerelmes tehát fönt és lent, fönt és lent. De a ’lent’-et nem úgy éli meg, mint valami katasztrófát, hanem mint a szerelemnek a lényegéhez hozzátartozó állapotot. A szerelmes, amikor vágyakozik a szerelme után, de a szerelme éppen távol van, akkor a szerelmességnek a lényegét éli meg. Hát nem az a szerelmességnek a lényege, hogy mindig ott van, mindig, mindig! Hát hogy? Hát úgy megunjuk, mint a sicc! Abban benne van a vágyakozás - beteljesedés; vágyakozás -beteljesedés; vágyakozás - vágyakozás - nem beteljesedés. Beteljesedés. Vágyakozás. Ez. Ettől szerelmes a szerelmes. A szenvedélybeteg tehát a szerelmesnek az árnyéka. Ezért nyugodtan beszélhetünk szerelem-függésről. Aki mindig a szerelmességnek a csúcsain akar lenni, s annak a fájdalmát nem akarja átélni, egyszerűen szerelemfüggő. Az a szerelem éppen attól teljesedik be, hogy tudok fönt lenni vele, meg lent. Van eksztázis, és belehalunk. A szerelem attól teljesedik be. Hogy ebbe most együtt belehaltunk.

Victor Emmanuel Frankl azt mondja: „Ha valaki igazán megértette, mi az: szerelmesnek lenni, tudja, hogy értelmetlen szerelem nincs. Mert a szerelem vagy beteljesedik, vagy nem, és mind a kettő a szerelem lényegéhez tartozik.” Ez lehet nekünk nagyon savanyú, nagyon dühítő, és mégis…

5. A szerelmes tudja élvezni az életet. Az az ember tudja élvezni az életet, akinek nincsen szüksége élvezetre. Akinek mindig élvezetekre van szüksége ahhoz, hogy az életet élvezze, nem is tudja az életet élvezni. Akkor ő bennfoglaltan azt állítja az életével, az élet önmagában nem túl élvezetes dolog, mindig kell bele valami, amitől az lesz. Ezért a szerelmesnek egy nagyon magasrendű megvalósulása az a valaki, aki a szemlélődésre képes, és közben tud gyönyörködni, s tudja, mit jelent gyönyörben lenni szemlélődés által. Az a szerelmességnek a teljességét nem éli meg, aki nem tud nem birtokolva, hanem szemlélődve… Ha valaki mindig csak úgy tud a szerelme tárgyához kapcsolódni, hogy annak mindig adnia kell valamit ahhoz, hogy én szépnek lássam és tudjam élvezni, az nagyon töredékes! Nemde úgy van, hogy a szerelemben az van benne, nézem a kedvesem arcát, hogy ez olyan gyönyörű, hát ez… Akkor is szép, ha nem fekszem le vele. Akkor is élvezem az arcát, akkor is gyönyörű tud lenni, nem? Ezért a szerelmes az, aki tud szemlélődni, s a szemlélődés által tud igazi gyönyörködéshez jutni. Szent Ferenc egy igazi szerelmes. Semmire nincs szüksége ahhoz, hogy ezt az egész életet úgy nézze, mint egy gyerek, s azt mondja, hogy ez úgy gyönyörű, ahogy van!

A szerelmes minél inkább a birtoklás által akar gyönyörködni vagy gyönyörhöz jutni, annál inkább a függés és a sötétség felé megy.

Ha valaki az élvezetet akarja, vállalja a fájdalmat is. Mert az élvezet és a fájdalom együtt járnak, ha máshogy nem, hát úgy, hogy most nagyon élvezem, s mindjárt vége. Minél nagyobb élvezet, annál nagyobb a vége.

Sportolóként egészen megszoktam azt, hogy megyek masszázsra. Az teljesen hozzá tartozott. Ha volt heti 13 edzés, hogy regenerálódjak akkor? Na, ott lehet nagyon átélni azt, hogy eszembe jut, hogy úúú, már csak 10 perc… Már csak 5… Nem igaz, mindjárt vége van! Van ilyen élményetek? Hogy akármennyi lehetne! Nem baj, hadd fájjon, ha vége van!

Ezt a dilemmát úgy is kimondhatnánk, hogy nem akarjuk mindig jól érezni magunkat, hanem néha jól akarunk lenni. Ha valaki mindig jól akarja érezni magát, akkor előbb-utóbb nagyon rosszul lesz. A szerelmes ezt tudja.

Nagy Szent Teréz örök példaképünk több dologban is, az egyik legnagyobb misztikus, ahogy mondtátok múltkor. Emlékeztek, van egy nagy ünnep, és két… arcra eszi a fogolypecsenyét. Persze, hogy beszólnak neki a rendtársai, akikben a szerelmes még csak nyomokban is alig fedezhető föl: „Teréz, így esszük a fogolypecsenyét, így, két pofára?!” Erre Teréz gondolkodás nélkül a következőt válaszolja: „Ha böjt, akkor böjt. Ha fogolypecsenye, akkor fogolypecsenye!”

Ezért egy valódi szerelmes, aki annak a világos oldalán tud állni, képes arra, hogy elfogadja, hogy őt kényeztetik, és azt is, hogy ezt nem mindig csinálják vele. Gyerekeket kérdeztem erről éppen vasárnap: „Mondjátok meg, hogy kell szeretni egy gyereket, egy felnőttet, meg egy idős embert?” Nagyon jókat mondtak. A gyerekre az első válasz így hangzott: „Kényeztetni kell!” Megállapodtunk benne, hogy nagyon igaz! Egy gyereket kényeztetni kell! Néha. De nem mindig. Ugye ma azt látjuk, hogy rettenetesen csalódott, kiábrándult szerelmesekkel van tele a világ, akik hihetetlen felháborodással veszik tudomásul, hogy az élet, a társuk nem kényezteti őket eléggé. Rettenetesen dühösek tudunk lenni! Ennek persze sok oka van. Ha valakit kényeztettek megfelelően, az utána el tudja fogadni, hogy a férje és a felesége nem kényezteti mindig. De azt is el tudja fogadni, ha kényezteti. Ha valaki felnőtt korában is azt akarja, hogy kényeztessék megint és megint, örök kisfiú. Férfitest – kisfiú.

Ez azt jelenti, hogy a szerelmes az tudja igazán a mélyén, hogy az élet mindig csalódást okoz. Hogy gyönyörű dolgok vannak benne, hogy hatalmas élvezetek is vannak benne, de hogy végül kevés. Ez bizonyos szempontból megint az Isten témához vezet bennünket. Ezt úgy lehetne mondani, hogy egy valódi szerelmes rájön arra, hogy magának nem elég, az biztos. S ha elég okos, akkor rájön, hogy a másik se elég neki. Tehát se magamnak nem vagyok elég, se a másik nem elég nekem. Ezért, ha valakiben a szerelmes ott él, akkor legkésőbb 35-40 éves kora után ezt kezdi megérteni. Mert már van annyi tapasztalata. Akkor már rájön, hogy már 15 éve próbálom kisajtolni a feleségemből, hogy… Most már valószínű, hogy nem. De ezzel nincsen semmi probléma, itt most jön egy kis halál, nem kell elválni, hanem arra kéne rácsodálkozni, hogy a bennem élő szerelmes oly mértékben akar minden, minden határt átlépni és eljutni az eksztázisra, ami csak az Istennel való kapcsolatban lehetséges. A ma emberének egyik nagy-nagy fájdalma az, hogy embertől várjuk annak a beteljesedését, amit egy ember sosem tud bennünk beteljesíteni. Ez érvényes saját magunkra is – tehát hogy az énünket próbáljuk telerakni mindennel, ami csak oda belefér. Kevés; és a másikkal is szeretnénk magunkat beteljesíttetni, és az is törvényszerűen bukásra van ítélve. Törvényszerűen. Ezért nem olyan jó módszer állandóan a játék elejére menni a kis bábunkkal, és megpróbálni futni még egy kört. Előbb-utóbb belelépsz a kockába, és ott van: halál! Itt most nem a ténylegesre gondolok, hanem hogy rá kell jönnöm, hogy éppen a szerelmesség lényege, hogy nem teljesíti be azt, amire a vágyakozásom olyan nagyon erős. Ha másért nem, mert elmúlik. El kell múlnia. Nem tud nem elmúlni.

Ezért ma körbeleng bennünket egy boldogság-ipar. Elhiteti velünk, hogy akkor működök normálisan, ha mindig fönt vagyok. Ez semmilyen módon nem vihető tovább, mint az élvezetek irányába. Ha mélyen rájövök arra, hogy mi a boldogság természete, akkor rájövök arra, hogy néha boldog vagyok, néha nem. Ezért a boldogságot még jobban megbecsülöm, s ez így teljesen rendjén is van. Ha elhiszem a boldogság-iparnak, hogy akkor vagyok normális, az élet akkor adja meg azt nekem, amit meg kell adnia, ha én mindig boldog vagyok – ez egyenes út az élvezetek felé. Mert előbb-utóbb rájövünk, hogy a másik néha azt mondja, hogy nem; hogy a másik néha fáradt, vagy álmos, vagy nehéz napja volt… Ezért jönnek az élvezetek, boldogságról beszélünk, az élvezetek után kapkodunk, s teljesen kiégünk bele. Legrosszabb esetben szenvedélybetegek leszünk és függésben tengetjük a hétköznapjainkat.

Döbbenetes hír-függőségben élünk, a hírek, a bulvár… Azért, mert belül nem tartjuk magunkat elég érdekesnek. Ha azonban egy ember elkezdi mondani az életét, megy beljebb, egyre mélyebbre, előbb-utóbb rutinszerűen kimondjuk azt a mondatot. „De érdekes! Na, ez az igazán érdekes!” A kapcsolatainknak a mélységében, hát ott vannak a nagy újságok! Idebent, kettőnk, akárki között olyan érdekes dolgok vannak, hát kell a fenének az, hogy… majdnem mondtam egy nevet… ő tegnap délután mit csinált. Hát kit érdekel? Hát idebent olyan izgalmas dolgok vannak, nincs is magamra elég időm!

Itt jön akkor a szerelmes felől nézve az Istenkapcsolatnak egy sajátossága: hogy akik igazi misztikusok és igazán szerelmesek voltak Istenbe, állandóan a lélek sötét éjszakájáról is beszélnek. Arról szó nincsen, hogy egy misztikus mindig csak arról beszélne, hogy a gyönyörök kertje! Hanem azt mondja: „Istenem, olyan sötétség borult rám, hogy ez a halálnál is éppen ötször rosszabb!” Ezért óvatosan akarjatok misztikusok lenni! Ki mondta, hogy a misztikusságot olcsón mérik? Komoly ára van! Nagy világosság – nagy sötétség.

Ezért az Istentől azt elvárni, hogy Ő mindig, mindig lenyűgöz, betölt, átjár, átszellemít - ez gyermeteg, egészen gyermeteg. Nem bántó akarok ezzel lenni, de gyermeteg.

Hogy van ez a szerelemmel? A szerelemmel úgy van, hogy szerelmes lettem valakibe, megkértem a kezét néhány év múlva, megházasodtunk, éltünk. Boldogan, boldogtalanul. Normális. Úgy mérte az élet. Most akkor ez azt jelenti, hogy annak a szerelemnek a tapasztalatát valaki egy életen át kincsnek tudja tartani. „Emlékszel a mi szerelmünkre?” „Most vagyunk 50 éve házasok, a mi szerelmünk hova jutott!” Hát ez a gyönyörűség! Az Istenkapcsolat miért lenne másmilyen? Ezért nem arról van szó, hogy kevés a szerelem, hanem az a baj, hogy nem becsüljük meg! Hogy nem teszed rá az életed! Hanem mindig, és újból és újból szerelmes akarsz lenni! A szerelem akkor tud beteljesedni, ha rátetted az életed. Azt mondod: „Én beléd olyan szerelmes voltam, én átéltem: TE VAGY AZ!” És akkor szépen be lehet teljesíteni, van rá 60 év.

Én ezt nem viccből, a legkomolyabban… Én az Istenkapcsolatban, reggel fölkelek, gondoljátok, hogy az mindig egy élvezet? Papnak lenni, hogy nekem az Istenkapcsolat… Hogy lenne már az? Volt egy öreg lelkivezetőm, kérdeztem tőle: „Mondd meg nekem, úgy este, mikor még ima, meg minden…” Akkor rám mosolyog, és azt mondja: „Tudod, mit szoktam ilyenkor mondani? Istenem, Istenem, döglik a Te szolgád!” Az esti ima hogy volna már mindig élvezet?! Arról szó sincsen, hogy mindig az! Hanem arról van szó, hogy arra a szerelemre rátettem az életem. Nektek semmivel sem volt kevesebb, nevetségesebb, gyöngébb Istenélményetek, mint nekem. Nektek is volt! Csak eleresztettétek! Hát csípjétek vissza! A tiétek! El ne vesszen!

Képes tehát a szerelmes érezni, tapasztalni, átélni. Ezért ha valaki állandóan a fejével dolgozik, nem tud szerelmes lenni. A fejet néha hagyni kell. Mi van fejtől lefelé? Ezt néha nagyon meg kell kérdezni.

Aki a szerelemtől nem sebződött meg, az az életről mit sem tud. Egy mágus, aki nem tart kapcsolatot egy szerelem által megsebzett valakivel idebent, okostojás csak. Hivatalnok. Egy király, aki nem tart kapcsolatot egy sebzett szerelmessel, semmit nem tud az élet mélységéről. Hozhatja a törvényeit, mit tud az életről? Semmit se tud.

Olyan dolog jutott eszembe! Végül is egy olyan emberre vágyunk, aki a lehető legnagyobb finomsággal, gyöngédséggel nyúl az erogén zónáinkhoz és a sebeinkhez. Erre jutottam. Ezt a valakit keressük. A sebeimhez és az erogén zónáimhoz nyúljál a legnagyobb gyöngédséggel. Ez kapcsolat! Csak az egyik, csak a másik, egyik se…

Hát, ennyi. Nagyon köszönöm a figyelmeteket. ha lesz még idő, becsempészem a következő alkalomra a férfi útjának 7 zsákutcáját. (72:23)
Lejegyezte: H. E.

Videók a keddi alkalmakról YouTube-on