Az önazonosság egyéni/személyes és társas/közösségi/kapcsolati összetevői

2009.09.22.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott Benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Olyan sok mindenről volt szó a múlt alkalommal, hogy muszáj ismételni. Egy picit azért nézzünk vissza arra, hogy onnan indultunk ki, hogy az idei évben miközben lesz sokféle témánk, sokféle témánk között lesz, a család, mint család. Aztán közösség és csoport, mint közösség és csoport. Aztán beszélhetnék erkölcsről, erkölcsi normákról, szabályokról, a lelkiismerethez való viszonyáról. Aztán egyetemes életelvekről, egyetemes realitásokról. A megközelítésünkben lenne egy folyamatosság, ez pedig az, hogy nagyon igyekeznénk a hármas megközelítést újból és újból használni, vagyis, hogy egyediség, együttesség és egyetemesség. Három alapvető jellemző felől ránézni a különböző témákra, és azt megnézni aztán, és ezt nagyon firtatni, hogy a háromnak nem csak a különböző témákhoz, hanem egymáshoz milyen viszonya van. Nem véletlen, hogy hoztam rögtön azt a szerintem elég szemléletes meglátást, meglátásomat. Erről egy kedves ismerősöm jut eszembe. Valahol Franciaországban írt doktorit. Nyolcszáz oldal, vagy hatszáz, és volt benne egyetlen egy olyan igazi, nagyszerű saját felismerés, ezt húzatták ki vele. Ez egyrészt mindenféle opponenseknek meg egyéb úriembereknek az érdeme, hogy elolvasták ezt a rengeteget, tehát eljutottak oda, hogy ezt felismerjék, hogy ott van benne valami. Behívatták és mondták, hogy ez nagyon szép doktori, de itt nem hivatkozik senkire. Ő pedig egy autonóm, individuális magyar fiú. Azt mondja, ide jutottam. Hát, ezt húzzuk ki. Se lábjegyzetek, se szakirodalmi hivatkozás, se kis betű, se évszámok. Ne vicceljen, ez doktori, ilyeneket nem csinálunk. Úgy látom ezt az összefüggést az egyediség, együttesség, egyetemesség témában, hogy ha a vallás és a spiritualitás felől nézzük ezt a hármasságot, akkor azt látjuk, hogy itt van egy folyamat, és a folyamatban a vallásosság, főleg az egyházias vallásosság, keresztény vallásosságunk nagyon egyértelműen és érthető módon, és lényegileg egy közösségi súlyponttal rendelkezik. Érthetően és nagyon lényegileg. Ami nem azt jelenti, hogy nincs benne, vagy ne lehetne nagyon fontos szerepe az egyediségnek és az egyetemességnek. Nagyon is ott van, de ahogyan a történetiségbe ágyazva nézzük a vallásosságot, keresztény egyházi vallásosságunkat, mégis csak nyilvánvalóan közösségi a súlypontja. Minthogyha éppen erre bizonyos értelemben válaszként, hogy ennek az egyoldalúságaira, egyfajta sajátos lépésként jelenne meg az utóbbi évtizedekben egyre erőteljesebben az a kifejezés, és a mögötte lévő tartalom, hogy spiritualitás, aminek pedig a súlypontja inkább az egyedi, és az egyetemes. Ebben a példában szerintem elég jól meg tudjuk ragadni azt, hogy nem feltétlenül egyértelműen csak hasznunkra vált, hogy az együttességet kidobtuk a kukába, és azt mondtuk éljen az egyediség meg az egyetemesség. Abban, ott és úgy voltunk egyoldalúak, és sokszor valódi, reális és érthető kritika érte mondjuk az egyházias vallásosságban élőket, akár az egyházat, hogy túlságosan is beáldozza az egyedit és az egyetemest. Ezzel szemben egy sajátos lázadás történt. Most azonban csodálkozva vesszük tudomásul, hogy miközben rátaláltunk a spiritualitásra, fejlesztjük az egyediségünket, és az egyetemességet óriás értéknek tartjuk, aközben valami hihetetlenül hiányzik. Az a tapasztalatom, hogy főleg a fiatalabb nemzedékekben a közösség, tehát az együttesség iránti igény és szükséglet tulajdonképpen mintha az Isten iránti igényt és szükségletet is megelőzné és fölülmúlná. Többször hallak benneteket arról beszélni, hogy ami igazából hiányzik az, hogy összetartozni, egybetartozni, hogy közösség, mint az, hogy jaj, az Istenkapcsolatom. Ezt hallom kevésbé. De 45-50 éves kor fölött lehet, hogy majd változik. Ez volt az alapmintánk és megközelítésünk, és ezt állítottuk párhuzamba azzal, hogy valami nagyon hasonlót érzékelhetünk ott, hogy önazonosság, identitás, elköteleződés és intimitás. E három tartalom lényegileg tartozik össze, XX. század eleje, XIX. század, és ha megyünk visszafelé, milyen látványosan a kulcsfogalom az elköteleződés a család mellett, a haza mellett, az egyházad mellett, a rokonságod mellett, a pereputtyod mellett, a címer mellett, a pajzs mellett, és a többi.

Eszembe jutott egy angliai mondás, hogy hogyan növekszik a nemzet,hány gyerek kell ahhoz, hogy növekedjék a nemzet? Három, mondjátok ti XXI. századi individuális magyarok. Négy. Ugye, mert azt mondták, egyet az apának, egyet az anyának, egyet a királynőnek, és a negyedik a szaporulat. Ez emblematikus ugye? Tehát, hogy miközben kulcs erény és fontosság van ott, hogy elköteleződés, aközben egyre inkább a mi kultúránkban azon fájunk, és ha elkezdjük az irodalmi dolgokat olvasni, hát abból ordítóan jön elő, hogy jól van, jó az elköteleződés, de mi van velem. Most boldog vagyok-e, hogy érzem magam, ez egyre lángolóan tör fölfelé, az önazonosság téma, hogy én, én, én. A másik téma is lángolóan tör, jól van, főzök a férjemnek, nevelem a gyerekeket, és hol az intimitás? Ez a két téma hihetetlen erővel robban be. Most pedig átmentünk a másik oldalra. Önazonosság, intimitás, csak nem megy. Ez vele a nehézségünk. Ha menne, nem lennétek itt. Nem így van? Párhuzamot vontunk aközött, hogy egyre kevésbé vált hiteles értékké vagy erénnyé az elköteleződés. A másik kettőnek a fontossága egyre személyesebb életfeladatként, vagy érzelmekkel átszőtt tapasztalásként tört be, de hogyha éppen az elköteleződés nélkül lehetséges volna egy klassz, belevaló önazonosság, mély intimitás, akkor nem köteleződne el senki, de úgy tűnik, hogy most éppen az elköteleződés a kulcsa ennek a kettőnek. Próbálom elmondani, hogy ez milyen fontos. A szentírásban van egy olyan nagyon sajátos kép, egy metafora, hogy vannak olyanok, akik csak csiklandoztatják a fülüket a szavak hallatára, és nem szeretném, hogy ti úgy jöjjetek ide, hogy csak csiklandoztatjátok a fületeket. Persze nekem mindegy, hogy te hol csiklandoztatod magad, na, de mikor hazamegyek, akkor úgy megy bennem ez a közösségi, társas én, és ez rákérdez, hogy jó volt ez ezeknek az embereknek. Azért mondom ezt, hogy az az értelme ezeknek a gondolatoknak, hogy te utána foglalkozol velük. Egyébként értelmetlen azt várni, hogy van e 5 jó gondolat, vagy ma csak 3 volt. Az a kérdés, hogy mivel fogsz foglalkozni egy hétig? Ahhoz meg egy is elég. Egyébként nagyon büszke vagyok rátok, mert különböző önismereti csoportokba jártok, és az önismereti csoportvezetők sajátos visszajelzést adnak. Jelentenek. Természetesen mindenféle csoporttitkot húszszorosan megtartva. Hallom, hogy Feri, látszik a minőségi különbség. Vannak ezek a keddiek, meg vannak már dolgozva. Szóval látszik, hogy jól használjátok ezt az 1 óra 15 percet.

A nagy kérdés tehát az, hogy ennek a három értéknek a viszonya, hogy egyediség, együttesség és egyetemesség, egy jó összefüggésbe tud-e bennünk kerülni, vagy pedig még mindig ez a kizárólagos, vagylagos, egymást szidó, harcoló, ez nem kell, azt kizárjuk, ez meg jó, akkor nem nagyon jutunk előre. Akkor azt lehetne mondani, hogy 100 évvel ezelőtt így voltunk bénák, most meg így vagyunk bénák. Nagy siker.

Eszembe jutott egy valami, és arra gondoltam, hogy írok egy nagyon egyszerű mesét, és azt elmondom nektek. Egy csoportban ültem, egy csoport tagjaként vettem részt, egy csoport nagyon fontos munkájában, de közben én megírtam ezt a mesét. A mese így szól. A mesének aztán lesz egy vége, amit én nem mondok el, ezért tessék figyelni.

Képzeljük el, hogy van 3 barát. Valamikor réges-régen ez a 3 barát, miután végig dolgozzák az évnek a nagy részét, úgy, ahogy az évszakok, és a természet azt számukra adja, ez a 3 barát mindig megtalálja azt a néhány hetet, mikor 3-an együtt elmennek és fölfedezik az akkor még egyáltalán nem minden szempontból fölfedezett világot. Ahogy évről-évre fölfedezik a világot, és mennek együtt, és egyik kaland a másik után éri őket, szép lassan persze megöregszenek. Aztán eszükbe jut, hogy ezt az óriási kincset, amíg ők 3-an föl tudtak fedezni, hogyan tudnák továbbadni. Ezért aztán a legfontosabb helyekre visszatérnek és térképet készítenek. Nagyszerű térképek kerülnek ki a kezeik alól, és ezek a térképek, mert oly jó papírra íródnak, az utókor számára is hozzáférhetővé válnak, amikor a mi 3 főhősünk, ez a 3 barát már nincsen az élők sorában ezen a földön. Így történik tehát az, hogy természetesen a bölcs és kutató tekintetű és szívű utókor megtalálja a palackba zárt, míves kézzel írt, és nagyon pontos térképeket, és a térképek nyomán elindulnak az expedíciók. Nagyszerű fölfedezések, és újra fölfedezések történnek, csakhogy, és itt jön a mesei fordulat. Egyesek úgy jönnek vissza az útról, hogy hatalmas élménnyel gazdagodva beszélnek társaiknak arról, hogy fantasztikus, minden pont úgy volt, mint a térképen. Egészen megdöbbent, hogy hogyan voltak képesek ilyen pontos térképet készíteni. Mások pedig lógó orral, szomorú szívvel térnek haza, és afölött sajnálkoznak, hogy nem hogy célba nem értek, a térképek használhatatlanok voltak, azok az utak, amelyeket a térképek jeleztek még csak nem is voltak, nem hogy azokon keresztül el lehetett volna érni a mesés tájakra. Ezért aztán összeül egy bizottság, hogy valahogyan rájöjjenek arra, hogy miért lehetséges az, hogy egyesek azt mondják, a térképek zseniális pontossággal éppen a megfelelő irányba mutatnak, és lehetővé teszik a nagy élményeket, a fölfedezést, míg mások lógó orral kénytelenek hazatérni. A bizottság tagjai alaposan kifaggatják azokat, akik a különböző expedíciókról hazatérnek, és megdöbbenésükre a következőre találnak. Szabad ötletelni. Mi a történet kulcsa? Voltak, akik magányosan indultak útnak, voltak, akik többen. Hogy fogalmaznám ezt meg? Akik legalább 3-an mentek, azok előtt az utak nyitva álltak. Akik csak egyedül vagy párosával indultak el, azok számára ott nem volt út. Azon múlt tehát, hogy hányan indultak el. Mert, hogy az életben nagyon sok olyan út van, amelyen csak akkor lehet járni, ha legalább hárman induljunk el, és nincs út azoknak, akik egyedül vagy csak párosával mennek. Egyszerűen nincs. Nagyszerű utak vannak, amin egyedül lehet menni vagy párosával, de bizonyos utak csak azok számára léteznek, akik legalább hárman indulnak el. Az arcotokból vegyes érzelmeket vélek fölfedezni. Most elmondom, hogy mit láttam. Döbbenet, csalódottság, irántam érzett szánalom, meglepődés, megrendülés, elgondolkozás és volt, aki alszik. Arra gondoltam, hogy ez olyan friss mese, hogy ízibe elmondom nektek, mert tulajdonképpen az idei évünknek ez a mese bizonyos szempontból a mottója is lehetne. Hogy felfedezzük azokat az utakat, amelyek csak azok számára léteznek, akik legalább hárman vannak.

Nézzünk meg akkor valamit, ami a leginkább az egyedi világba tartozónak hat, ez pedig az önazonosságunk. Mondhatnánk azt naivul, hogy ha van valami, ami az egyediségünkről szól, az, az önazonosságunk. A szociálpszichológia pedig azt mondja, az énkép lehet egyedi, egyéni vagy társas. Az identitás csak társas lehet. Az ember önazonossága lényegileg társas, és nem tud egyéni lenni önmagában. Ezt vagy elfogadjuk vagy nem, de hogy egyáltalán egy nagyon vastag, okos könyvben le lehet írni, már önmagában elgondolkodtató. Lehetünk ennél egy picit lazábbak, és mondhatjuk azt, hogy az önazonosságnak a súlypontjai lehetnek itt vagy ott. Lehet a társas önazonosságon a súlypontom és lehet az egyénin, de hogy annak mindenképpen van társas vonatkozása ez egészen biztos. Miközben a szó így szól, önazonosság, ami úgy hat mintha egy önmagába záródó kígyót látnánk magunk előtt. 1991-99-ben egy kutató páros hat olyan nagyon érdekes dimenzióját találta az életnek, amiben azt mondta, na, itt nagyon szépen lehet látni, hogy mi a különbség azok között a társadalmak, és aztán a társadalomban élő személyek életvitele között, akiknél az önmagukról alkotott kép elsősorban az egyedi, individuális vonásokat hangsúlyozza, és milyen az, ahol a társas vonatkozások kerülnek előtérbe. Hallgassátok meg, hogy mi ez a 6 nagy terület, és szerintem érdekes következtetést tudunk levonni. Először mindig az individuális kultúrában, ahol az én kép elsősorban a személyes dolgokra igyekszik vonatkozni, a személyiség jegyekre és egyebekre, mindig ezt mondom először, és utána azt, ahol inkább a társas önazonosság, az önazonosságnak a súlypontja.

1. Az önmeghatározás. Az önmagamról alkotott kép, tehát elsősorban a személyes individuális jegyekre koncentrál, sőt szélsőséges esetben csak azokat veszi tudomásul. Ott azt mondhatjuk el, hogy egyedi, másoktól elkülönült önmagunkról alkotott kép alakul ki. Tehát annál inkább tudom megmondani és határozom meg, hogy ki vagyok én, ha minél inkább elhatárolom másoktól, és minél inkább meglátom, hogy miben egyedi és egyéni és más, mint a többiek, akikkel összehasonlítom magam. Ezért itt a személyiségvonásokat hangsúlyozzuk. Kulcsérték mi lesz? Autonómia, döntéshozatal, az érett személyiségre, ha a mi kultúránkban rákérdezünk, akkor az érett személyiségnek 100% hogy ismérve lesz, hogy autonóm, és képes az autonóm döntések meghozatalára. 100%, alapjegy. Üljünk fel csak egy repülőre, és menjünk el Japánba, és rögtön az érett személyiségnek más ismérveire találunk. Ezt azért mondom, nem elgondolkodtató? Hogy elővesszük a mi kultúránk érett személyiségének a leírását, és azt gondoljuk, hogy csak ez van. Mert még az érett személyiségnek a meghatározása is más ebben vagy abban a kultúrában. Ez azt jelenti, hogy mindenképpen egy relatív szabadságunk van arra nézve, hogy hogyan tekintünk saját magunkra. Mert a társas kapcsolatokat előtérbe helyező kultúránkban és önazonosságban, az érett személyiség arról ismerszik meg, hogy az illető képes egy csoport tagjának lenni. Képes a csoportért cselekedni, sőt adott esetben a csoport nevében kiállni. Ez azt jelenti, hogy érett személyiség az, aki képes valahova tartozni, és a tartozásában elköteleződni. Mi következik ebből? A mi kultúránkban, de itt most nem annyira a kultúra az érdekes, hanem az önmagunkról alkotott képnek a fő vonásai, hogy egyáltalán mit veszünk előtérbe, és aztán abból rengeteg dolog fakad. Ha mi kimutatjuk a haragunkat, azt mondjuk, hogy ez az érett személyiség jele. Képes megmutatni azt, hogyha ő haragszik, nem fél attól, hogy majd mit fognak szólni hozzá a többiek, képes önmagáért kiállni, érdekeit érvényesíteni. Ha valaki ezt képes, asszertivitás nagyszerű. Ha felülünk a repülőre, és néhány óra múlva landolunk máshol, akkor kiderül, ha ott a haragot úgy kimutatják, mint mi, az az éretlen személyiségnek a jele. Gyerekes dolog, infantilis, mikor vagy már képes egy csoportban megtalálni a helyed, és ott a csoportért tenni, ne gyerekeskedjél. Tehát azt látjuk, hogy egészen más a megközelítés. Ugyanarra a jelenségre az egyik kultúrában az érett személyiség jeleként, a másikban az éretlenség jeleként tekintenek. De hangsúlyozom nem a kultúra az érdekes most, hanem, hogy én hogyan tekintek magamra, mondjuk a harag tekintetében.

2. Az önmagamról alkotott képek összességének a szerkezete milyen? Annyira jó, hogy nem vagyok túl okos. Pont annyira, amennyire a férfinek úgy érdemes. Így látom magam. Beszélgettem egy filozófus barátommal. Értő módon meghallgatta az egyik előadást, és azt mondta, hogy Feri ez nagyon-nagyon, de ott a végén az a logikai bukfenc, na, azt gondoltad, hogy az teszi fel a koronát, és akkor fél órát mesélt nekem a filozófia történetnek a különböző grádicsairól, és hogy micsoda bődületes baklövés volt azt mondani, hogy…De jó, hogy én ezt nem értem. El sem tudom mondani, hogy mekkora áldás. Ha az egyedi vonások kerülnek az önmagamról alkotott képnek és az önazonosságnak a középpontjába, akkor az önmagamról alkotott képnek, képeknek, képzeteknek az összessége egy egységesebb, stabilabb és merevebb képet mutat. Rettegünk attól, hogy szétesünk. Szeretnénk szilárdak lenni, lehatároltak, kemények. Ezért olyan óriási erény és érték Magyarországon a biztonság. Ugyanis az derült ki most az egy-két évben való kutatásokból, hogy mi magyarok a környező népekhez képest individualistábbak vagyunk, és sokkal jobban szorongunk a jövőtől. Nem véletlen. Szép összefüggések vannak. Egy kissé úgy éljük meg magunkat, hogy csak magunkra számíthatunk, harcolunk egymással, harc mindenki ellen, legfeljebb a gyerekemet szeretem, és a szorongásomban, mert, hogy keménynek, határozottnak, lehatároltnak…Mi ennek a következménye? A rugalmatlanság. Az, hogy mi a jövőbe szorongva tekintünk, és képtelenek vagyunk meglátni sok olyan lehetőséget a változásban vagy a jövőben, amit a környező szomszéd népek tagjai meglátnak. Ha azt kellene mondani, hogy milyennek tűnünk mi, főleg a többi népekkel összehasonlítva, akkor azt kell mondani, hogy szorongóbbak, individualistábbak, és a jövőnek a lehetőségeit a nehézségek közepette alig-alig érzékelőnek hatunk, és valljuk magunkat. Ezt még jobban fokozza az, hogy nem számíthatsz csak magadra, és harcolj mindenki ellen. Ezt az általános közérzetet azt gondolom jól érzékeljük. Épp ma beszélgettem egy fiatalemberrel, kutatást készítettek budapesti egyetemeken, hogy melyek a legfontosabb témák, ma a budapesti egyetemi fiatalság körében. Tudjátok mi derült ki? Hogy a leg egzisztenciálisan őket érintő téma mi volt ebben a kutatásban? A jövővel kapcsolatos bizonytalanság. Ezt most azért mondom, mert itt ülve vagy innen állva úgy tűnik, hogy ennek így kell lennie. Hogy ez nagyon érthető, hogy így van, és akkor tudunk mondani 20 dolgot. Azt szeretném mondani, hogy menj el 200 km-t jó irányba, és érdekes módon a dolgoknak egyszer csak – és nem azért, mert a dolgok kint mások – hanem, ahogy az illető tekint saját magára, meg arra a világra, és egyáltalán a változásra és a jövőre, az más. Ezért, miközben mi nagyon üdvözöljük azt, hogy legyen egy szilárd és határozott körvonalakkal rendelkező, önmagunkról alkotott kép és egy biztos önazonosság. Mi történik keleten? Ott az önmagamról alkotott képeknek az összessége képlékenyebb, rugalmasabb, alkalmazkodóbb. Ez azt jelenti, hogy az illető megtudja tartani az önazonosságát akkor is – beleértve az önbecsülését, az önértékelését, annak a realitását, annak a pozitív oldalait – hogy ha rugalmasabban alakul és változik a helyzethez, a környezethez és a kapcsolataiban. Amit gyakran hallok. El akarok válni a házastársamtól, mert nem az az ember, akit elvettem. Most kérdeznék tőletek egy költőit. Mondjátok meg, lehetséges az, hogy két ember, aki egymással megházasodik, pont ugyanaz a két ember legyen 50 év múlva, ezen múlik az elköteleződésem valaki mellett? Ez azt jelenti, hogy mi az önmagunkról alkotott képben a merevségünket, a frigiditásunkat valami alapnak tartjuk, realitásnak. Ha a másik változik, az összes feleség változik. Itt ennek a fonákját akartam megmutatni, perdöntő érv szokott lenni.

Kedves ismerőseimmel beszélgettem, azt mondja, férj és feleség. Kérdezem, mi történt veletek a nyáron? Azt mondja a férj. Képzeld el, nagyszerű volt, három hét szabadságra tudtam menni, ilyen évek óta nem volt. Tudod mi volt a legnagyobb élmény, hogy az 5. gyerekem egészen apás. Erre a feleség azt mondja, igen, mert az első néggyel nem voltál 3 hétig. Ilyen egyszerű. Tehát ha az apa 3 hétig ott tud lenni a gyerekével, akkor a gyerek azt mondja, jé, ez egy állandó valami, ez egész biztonságos. Ez nem jön-megy, ez úgy van, lehet hozzá kötődni. Miért mondom ezt? Volt egy másik ismerősöm, kirúgták. Azt mondta, van annyi dolog, amit szerettem volna megtenni, de ebben a rettenetes rohanásban nem tudtam. Ment kertet ásott, ezt csinálta, azt csinálta. Helyette a felesége kapott egy kis gyomorfekélyt. A felesége nem bírta elviselni, hogy a férje úgy tekintett erre, mint óriási lehetőség. Tehát az önmagamról alkotott kép és az önazonosságom, az egy merev stb. Ez a házassághoz, a jövőhöz, az élethez, a gazdasági és egyéb válsághoz, mindenhez való hozzáállásomat alapvetően meghatározza.

3. Az első volt az önmeghatározás, a 2. az önmagamról alkotott kép szerkezete, 3. a fontosság. A mi világunkban a fontosságnak a súlypontja ott van, hogy egyedi vagyok, hogy minél inkább a belső, a belső mag, valami, ami már csakis rólam szól. A kutatások azt mondják, mi mindannyian, akik itt ülünk önmagát sokkal árnyaltabbnak és gazdagabbnak tartja, mint a többieket. Ez abban a mondatban szokott nagyon szépen kifejezésre jutni, mikor valaki azt mondja, hogy nagyon érdekes az, hogy….és mond magáról valamit. Megyek befelé, és belül valami mag van, valami egyre egyedibb, valami egyre sajátosabb, és az ott vagyok leginkább én. Ez is egy teljesen sajátos, és nem törvényszerű kép arról, hogy mi van itt bent. Amerikai diákokat kérdeztek, hogy mi a fontos neki egy gólyatáborban. Nem az számít, hogy kik vannak ott, hanem, hogy jól érezzem magam. Ez klasszikus következménye ennek a világnak, ennek a képnek, ahogyan önmagamra tekintek, és az önazonosságomat meghatározom. Mi lesz itt a kulcsérték? Az őszinteség. Minél mélyebbről, minél beljebbről mondok valamit, az annál hitelesebb, őszintébb, és akkor történik valami jó dolog. Ha átmegyünk a másikoldalra, ott azt látjuk, hogy a másik emberrel való harmónia a kulcsérték. Nem ott van a súlypont, hogy bennem van valami mag, és ezt kell legjobban kimondani, föltárni, és ehhez leginkább hűségesnek lenni, és persze egy életen keresztül kutatni, hogy mi is ez a mag. Ezt meg nem találni. A másik emberrel való harmónia, ez a kulcsa, nem az életnek, hanem annak, ahogyan ő önmagára tekint, ahogyan az önazonossága kialakul, és az sajátosan és rugalmasan, de megszilárdul. A harmónia másokkal. Kulcsérték a kapcsolatokban, és a maga világában megélt harmónia. Már látjátok, hogy mi felé megyünk, ugye? Pont azok az értékek, amelyekért majd megveszünk, csak az árát nem akarjuk megfizetni. De nem gonoszságból, hanem mert nem feltétlenül vettük észre, hogy ezt az árat kell érte megfizetni. Azt gondoltuk, hogy olcsóbban is adják. Rosszabb esetben azt gondoltuk, hogy annyi pénzt soha nem adok érte, de közben meg végig panaszkodom az életem.

4. Életfeladat. Az individuális önazonosságban légy egyéni, fejezd ki magad és a céljaidat. Érd el őket, juss valamire. Akkor lehetsz megelégedett az élettel, ha a céljaidat eléred, és ezek a célok általában nem a család céljai, hanem az én egyéni céljaim. Az életfeladat, hogy tartozz valahová, élj harmonikus viszonyban a környezeteddel, és ennek érdekében cselekedj helyesen. Nem tudunk harmóniában élni a környezetünkkel és másokkal, és a közösségekkel és csoportokkal, amelyekbe tartozunk, ha nem cselekszünk helyesen. Hogy állunk ezzel? Egyébként ez Magyarországon megint csak nagyon sok neurotikus tünetnek a forrása. Még zsigerileg tudjuk mi lenne a helyes, de már régen nem úgy élünk. Viszont annyira nem tudtunk elromlani, hogy ebbe bele is törődtünk volna, és a kettő között a legtöbb magyar emberben van egy diszharmónia, és ebbe belebetegszünk. Vagy az van, hogy azt mondom, hogy éljünk helyesen, és akkor arrafelé törekszem. Vagy sikerül vagy nem, de az egység meg van magammal. Vagy azt mondom, nyugodtan lehetünk gazemberek, mert mit számít. Akkor is harmónia van bent, kint meg háború. Mert azt mondtam, hogy így kell csinálni, és úgy is csinálom. Magyarország a rákos megbetegedésekben elől jár. Mert még tudjuk, hogy mi a jó, de már nem úgy élünk, és a kettőnek a diszharmóniáját nem bírjuk elviselni. Ezt nem én mondom. Ezért akarnék nektek majd beszélni a 10 parancsolatról. Arra jutottam vasárnap, hogy milyen érdekes, mikor megkérdeztem a gyerekeket. Drága pöttyeim! Mondjátok meg nekem, kik a nagyemberek? A pöttyök nagyon jó példákat mondtak. Mit gondoltok ki nyert? óvodás kortól 10-12 éves korig mondhattak nagy embereket. Messze Mátyás király vezetett, de volt Szent István, Mozart. Elkezdtünk erről beszélgetni, hogy tulajdonképpen mi a nagyembernek a meghatározása. Ki a nagy ember? A gyerekeknek olyan pontos érzékük volt ahhoz, hogy megkülönböztessük, mi az, hogy sikeres ember, hogy híres ember, hogy gazdag ember meg, hogy nagyember. Pontosan érzékelték a két csoport közti különbséget. Rájöttem valamire, ez pedig így szól. Sikeres, híres, gazdag lehetek másokkal szemben, és mások ellenére is. Nagyember csak másokkal együtt lehet az ember. Mert a bennem élő gyerek is érti.

5. Mások szerepe a mi világunkban. Másokhoz képest ítéljük meg magunkat. Emiatt aztán jól vagy rosszul érzem magam. Tehát a mi világunkban mások szerepe döntően az, hogy össze tudjuk vetni magunkat ővelük, és ehhez képest érzem magam jónak, rossznak, értékesnek, szépnek, ügyesnek, eredményesnek, kicsinek vagy nagynak. A többiek a társas önmeghatározás nagyon fontos személyei. Tehát, hogy egyáltalán legyen helyem ebben a világban, hogy egyáltalán tudjam, hogy mi értelme annak, hogy vagyok, ehhez a többiekhez van szükségem. Tehát szó sincs arról, hogy összehasonlítgatunk, hanem egymás mellé állítunk. Elmondom, hogy mi volt a pöttyös misén. Nem elgondolkodtató e az, hogy mi az Istent is berakjuk ebbe a sajátos értelmezési keretbe, és az Istennel szemben határozzuk meg magunkat. Ez két tévirányt hoz, az egyik így nevezem, a féreg, a másik a béka. Vagyis Isten is egy személy, akivel én összevetem magam. Mi mást is tennék. Összemérjük magunkat. Az egyik irány, szánalmas féreg vagyok, és ezt meg is énekeljük. Akkor utalok egy számomra kevésbé gusztusos katolikus énekre. A másik, az ember felfújja magát, mint a béka. Féreg vagy béka. Persze közötte van azért normális állat is. Két ilyen zsákutca, de az egészben nem ez az érdekes, hogy féreg vagy béka, hanem, hogy lehetséges az, hogy az Istennel való kapcsolatomnak az alapstruktúrája az, hogy Istennel szembe állítom magam és viszonyítok. Ezért a következőt tettem a gyerekmisén. Szóltam a legmagasabb apukának. Kihívtam, ott állt a templomba, minden szem rászegeződött. Mondtam neki, hívd már ide légy szíves a kisfiadat. Állt ez a nagydarab ember, hívta a kisfiát, álltak egymás mellett, és kérdeztem, hogy nézzetek az apára, kicsi vagy nagy? Nagy! Nézzétek a fiát, ez volt a legneccesebb pillanat, nehogy elsírja magát. De miután jóba voltam vele, gondoltam ezt meg lehet játszani. Akkor minden gyerek egyszerre mondta: Pici! Azt kérdeztem a gyerektől: Volna-e kedved felmászni apu nyakába? Normális fiúgyerek, normális apa, már ott is volt a nyakában. Akkor azt kérdeztem a gyerektől: Kicsik vagy nagyok? Nagyok! Vagyis az ember Istennel együtt nagy, nélküle meg kicsi. Azt akartam volna nektek érzékeltetni, hogy mi lenne, ha reflektálnánk arra, hogy azzal, hogy Istennel összevetjük magunkat. Eleve meghatározzuk és leszűkítjük azt ahogy egyáltalán magamról, Istenről, meg a kapcsolatunkról, gondviselésről eleve valamilyen gondolatunk támad. De azt mondom, hogy Isten és ember együtt, ez az önazonosságom része. Ha Isten és ember együtt az én önazonosságom része, teljesen más gondolataim, meggyőződésem, mindenem támad. Az esetlegességét akartam kidomborítani annak, ahogy mi még Istennel is összevetjük magunkat.

6. Ezt úgy hívják én-fölnagyítás. Mit jelent az én-fölnagyítás? Egyrészt, hogy minden embernek sajátossága, hogy jobbá legyen, illetve, hogy jobbnak lássa magát. Ahhoz, hogy végig tudjuk élni ezt a 80-90 évet, vagy erre, vagy arra azért szoktunk figyelni. Hogy vagy jobbnak lássuk magunkat, vagy, hogy jobbá legyünk. Mi derül ki? Az én fölnagyításnak a súlypontja itt van. Önértékelés növelése, jobban érezni magam, jobbnak érezni magam, jobbnak tartani magam. Ez mit jelent? Hogy fölérzékenyedik az önmegfigyelésem és az észlelésem. Most boldog vagyok, most biztos, hogy ez jó nekem? Az én-fölnagyításnak az alapvető eszköze az önértékelés növelése. Most, hogy az reális, nem reális, mit észlelek, hogy észlelek, ez sokszor másodlagos vagy sokadlagos. Ott, ahol az önazonosságnak, a társas önazonosság a nagyobb és fontosabb része, ott az derül ki, hogy az én-fölnagyításnak az önfejlesztés az alkalmazkodás és az önszeretet a kulcsa. Halld, Dalai Láma. Mikor meghallotta, hogy az együttérzés a nyugati szemléletben mindig csak másokra vonatkozik és magamra nem, akkor azt mondta, hogy ez katasztrófa. Lehet, hogy ezért vagytok ilyenek. Egy rendes tibeti buddhista magát is szereti. Önfejlesztés, alkalmazkodás és önszeretet, vagyis nem az önmagamról alkotott képet, az önbecsülésemet igyekszem erősíteni, hanem fejlődni szeretnék. Önfejlesztés, jobbá válni, jobb kapcsolatokat alkotni, és jobban szeretni magam. Ez az erőfeszítésre való motivációt erősíti, amit persze a fonákjáról nézünk, lehet, hogy hiábavaló. Ott is akar fejlődni, ahol reménytelen vagy értelmetlen. Szeretném összefoglalni, hogyha az önazonosságunknak a súlypontja nem az individuális, az egyedi vagy egyéni karakter személyiség jegyek, hanem a társas önazonosság, akkor mely értékek bontakoznak ki sokkal nyilvánvalóbban? Valahova tartozás. Rugalmasság, alkalmazkodó képesség, a jövővel kapcsolatos nagyobb remény, és ezzel összefüggésben kevesebb szorongás. Harmónia, harmonikusabb kapcsolatok, helyes cselekvés. Együttérés, önfejlesztés, alkalmazkodó képesség és önszeretet. Most sikerült a hiánycikkekről egy listát mondani.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika

Videók a keddi alkalmakról YouTube-on

Isten hozott Benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Olyan sok mindenről volt szó a múlt alkalommal, hogy muszáj ismételni. Egy picit azért nézzünk vissza arra, hogy onnan indultunk ki, hogy az idei évben miközben lesz sokféle témánk, sokféle témánk között lesz, a család, mint család. Aztán közösség és csoport, mint közösség és csoport. Aztán beszélhetnék erkölcsről, erkölcsi normákról, szabályokról, a lelkiismerethez való viszonyáról. Aztán egyetemes életelvekről, egyetemes realitásokról. A megközelítésünkben lenne egy folyamatosság, ez pedig az, hogy nagyon igyekeznénk a hármas megközelítést újból és újból használni, vagyis, hogy egyediség, együttesség és egyetemesség. Három alapvető jellemző felől ránézni a különböző témákra, és azt megnézni aztán, és ezt nagyon firtatni, hogy a háromnak nem csak a különböző témákhoz, hanem egymáshoz milyen viszonya van. Nem véletlen, hogy hoztam rögtön azt a szerintem elég szemléletes meglátást, meglátásomat. Erről egy kedves ismerősöm jut eszembe. Valahol Franciaországban írt doktorit. Nyolcszáz oldal, vagy hatszáz, és volt benne egyetlen egy olyan igazi, nagyszerű saját felismerés, ezt húzatták ki vele. Ez egyrészt mindenféle opponenseknek meg egyéb úriembereknek az érdeme, hogy elolvasták ezt a rengeteget, tehát eljutottak oda, hogy ezt felismerjék, hogy ott van benne valami. Behívatták és mondták, hogy ez nagyon szép doktori, de itt nem hivatkozik senkire. Ő pedig egy autonóm, individuális magyar fiú. Azt mondja, ide jutottam. Hát, ezt húzzuk ki. Se lábjegyzetek, se szakirodalmi hivatkozás, se kis betű, se évszámok. Ne vicceljen, ez doktori, ilyeneket nem csinálunk. Úgy látom ezt az összefüggést az egyediség, együttesség, egyetemesség témában, hogy ha a vallás és a spiritualitás felől nézzük ezt a hármasságot, akkor azt látjuk, hogy itt van egy folyamat, és a folyamatban a vallásosság, főleg az egyházias vallásosság, keresztény vallásosságunk nagyon egyértelműen és érthető módon, és lényegileg egy közösségi súlyponttal rendelkezik. Érthetően és nagyon lényegileg. Ami nem azt jelenti, hogy nincs benne, vagy ne lehetne nagyon fontos szerepe az egyediségnek és az egyetemességnek. Nagyon is ott van, de ahogyan a történetiségbe ágyazva nézzük a vallásosságot, keresztény egyházi vallásosságunkat, mégis csak nyilvánvalóan közösségi a súlypontja. Minthogyha éppen erre bizonyos értelemben válaszként, hogy ennek az egyoldalúságaira, egyfajta sajátos lépésként jelenne meg az utóbbi évtizedekben egyre erőteljesebben az a kifejezés, és a mögötte lévő tartalom, hogy spiritualitás, aminek pedig a súlypontja inkább az egyedi, és az egyetemes. Ebben a példában szerintem elég jól meg tudjuk ragadni azt, hogy nem feltétlenül egyértelműen csak hasznunkra vált, hogy az együttességet kidobtuk a kukába, és azt mondtuk éljen az egyediség meg az egyetemesség. Abban, ott és úgy voltunk egyoldalúak, és sokszor valódi, reális és érthető kritika érte mondjuk az egyházias vallásosságban élőket, akár az egyházat, hogy túlságosan is beáldozza az egyedit és az egyetemest. Ezzel szemben egy sajátos lázadás történt. Most azonban csodálkozva vesszük tudomásul, hogy miközben rátaláltunk a spiritualitásra, fejlesztjük az egyediségünket, és az egyetemességet óriás értéknek tartjuk, aközben valami hihetetlenül hiányzik. Az a tapasztalatom, hogy főleg a fiatalabb nemzedékekben a közösség, tehát az együttesség iránti igény és szükséglet tulajdonképpen mintha az Isten iránti igényt és szükségletet is megelőzné és fölülmúlná. Többször hallak benneteket arról beszélni, hogy ami igazából hiányzik az, hogy összetartozni, egybetartozni, hogy közösség, mint az, hogy jaj, az Istenkapcsolatom. Ezt hallom kevésbé. De 45-50 éves kor fölött lehet, hogy majd változik. Ez volt az alapmintánk és megközelítésünk, és ezt állítottuk párhuzamba azzal, hogy valami nagyon hasonlót érzékelhetünk ott, hogy önazonosság, identitás, elköteleződés és intimitás. E három tartalom lényegileg tartozik össze, XX. század eleje, XIX. század, és ha megyünk visszafelé, milyen látványosan a kulcsfogalom az elköteleződés a család mellett, a haza mellett, az egyházad mellett, a rokonságod mellett, a pereputtyod mellett, a címer mellett, a pajzs mellett, és a többi.

Eszembe jutott egy angliai mondás, hogy hogyan növekszik a nemzet,hány gyerek kell ahhoz, hogy növekedjék a nemzet? Három, mondjátok ti XXI. századi individuális magyarok. Négy. Ugye, mert azt mondták, egyet az apának, egyet az anyának, egyet a királynőnek, és a negyedik a szaporulat. Ez emblematikus ugye? Tehát, hogy miközben kulcs erény és fontosság van ott, hogy elköteleződés, aközben egyre inkább a mi kultúránkban azon fájunk, és ha elkezdjük az irodalmi dolgokat olvasni, hát abból ordítóan jön elő, hogy jól van, jó az elköteleződés, de mi van velem. Most boldog vagyok-e, hogy érzem magam, ez egyre lángolóan tör fölfelé, az önazonosság téma, hogy én, én, én. A másik téma is lángolóan tör, jól van, főzök a férjemnek, nevelem a gyerekeket, és hol az intimitás? Ez a két téma hihetetlen erővel robban be. Most pedig átmentünk a másik oldalra. Önazonosság, intimitás, csak nem megy. Ez vele a nehézségünk. Ha menne, nem lennétek itt. Nem így van? Párhuzamot vontunk aközött, hogy egyre kevésbé vált hiteles értékké vagy erénnyé az elköteleződés. A másik kettőnek a fontossága egyre személyesebb életfeladatként, vagy érzelmekkel átszőtt tapasztalásként tört be, de hogyha éppen az elköteleződés nélkül lehetséges volna egy klassz, belevaló önazonosság, mély intimitás, akkor nem köteleződne el senki, de úgy tűnik, hogy most éppen az elköteleződés a kulcsa ennek a kettőnek. Próbálom elmondani, hogy ez milyen fontos. A szentírásban van egy olyan nagyon sajátos kép, egy metafora, hogy vannak olyanok, akik csak csiklandoztatják a fülüket a szavak hallatára, és nem szeretném, hogy ti úgy jöjjetek ide, hogy csak csiklandoztatjátok a fületeket. Persze nekem mindegy, hogy te hol csiklandoztatod magad, na, de mikor hazamegyek, akkor úgy megy bennem ez a közösségi, társas én, és ez rákérdez, hogy jó volt ez ezeknek az embereknek. Azért mondom ezt, hogy az az értelme ezeknek a gondolatoknak, hogy te utána foglalkozol velük. Egyébként értelmetlen azt várni, hogy van e 5 jó gondolat, vagy ma csak 3 volt. Az a kérdés, hogy mivel fogsz foglalkozni egy hétig? Ahhoz meg egy is elég. Egyébként nagyon büszke vagyok rátok, mert különböző önismereti csoportokba jártok, és az önismereti csoportvezetők sajátos visszajelzést adnak. Jelentenek. Természetesen mindenféle csoporttitkot húszszorosan megtartva. Hallom, hogy Feri, látszik a minőségi különbség. Vannak ezek a keddiek, meg vannak már dolgozva. Szóval látszik, hogy jól használjátok ezt az 1 óra 15 percet.

A nagy kérdés tehát az, hogy ennek a három értéknek a viszonya, hogy egyediség, együttesség és egyetemesség, egy jó összefüggésbe tud-e bennünk kerülni, vagy pedig még mindig ez a kizárólagos, vagylagos, egymást szidó, harcoló, ez nem kell, azt kizárjuk, ez meg jó, akkor nem nagyon jutunk előre. Akkor azt lehetne mondani, hogy 100 évvel ezelőtt így voltunk bénák, most meg így vagyunk bénák. Nagy siker.

Eszembe jutott egy valami, és arra gondoltam, hogy írok egy nagyon egyszerű mesét, és azt elmondom nektek. Egy csoportban ültem, egy csoport tagjaként vettem részt, egy csoport nagyon fontos munkájában, de közben én megírtam ezt a mesét. A mese így szól. A mesének aztán lesz egy vége, amit én nem mondok el, ezért tessék figyelni.

Képzeljük el, hogy van 3 barát. Valamikor réges-régen ez a 3 barát, miután végig dolgozzák az évnek a nagy részét, úgy, ahogy az évszakok, és a természet azt számukra adja, ez a 3 barát mindig megtalálja azt a néhány hetet, mikor 3-an együtt elmennek és fölfedezik az akkor még egyáltalán nem minden szempontból fölfedezett világot. Ahogy évről-évre fölfedezik a világot, és mennek együtt, és egyik kaland a másik után éri őket, szép lassan persze megöregszenek. Aztán eszükbe jut, hogy ezt az óriási kincset, amíg ők 3-an föl tudtak fedezni, hogyan tudnák továbbadni. Ezért aztán a legfontosabb helyekre visszatérnek és térképet készítenek. Nagyszerű térképek kerülnek ki a kezeik alól, és ezek a térképek, mert oly jó papírra íródnak, az utókor számára is hozzáférhetővé válnak, amikor a mi 3 főhősünk, ez a 3 barát már nincsen az élők sorában ezen a földön. Így történik tehát az, hogy természetesen a bölcs és kutató tekintetű és szívű utókor megtalálja a palackba zárt, míves kézzel írt, és nagyon pontos térképeket, és a térképek nyomán elindulnak az expedíciók. Nagyszerű fölfedezések, és újra fölfedezések történnek, csakhogy, és itt jön a mesei fordulat. Egyesek úgy jönnek vissza az útról, hogy hatalmas élménnyel gazdagodva beszélnek társaiknak arról, hogy fantasztikus, minden pont úgy volt, mint a térképen. Egészen megdöbbent, hogy hogyan voltak képesek ilyen pontos térképet készíteni. Mások pedig lógó orral, szomorú szívvel térnek haza, és afölött sajnálkoznak, hogy nem hogy célba nem értek, a térképek használhatatlanok voltak, azok az utak, amelyeket a térképek jeleztek még csak nem is voltak, nem hogy azokon keresztül el lehetett volna érni a mesés tájakra. Ezért aztán összeül egy bizottság, hogy valahogyan rájöjjenek arra, hogy miért lehetséges az, hogy egyesek azt mondják, a térképek zseniális pontossággal éppen a megfelelő irányba mutatnak, és lehetővé teszik a nagy élményeket, a fölfedezést, míg mások lógó orral kénytelenek hazatérni. A bizottság tagjai alaposan kifaggatják azokat, akik a különböző expedíciókról hazatérnek, és megdöbbenésükre a következőre találnak. Szabad ötletelni. Mi a történet kulcsa? Voltak, akik magányosan indultak útnak, voltak, akik többen. Hogy fogalmaznám ezt meg? Akik legalább 3-an mentek, azok előtt az utak nyitva álltak. Akik csak egyedül vagy párosával indultak el, azok számára ott nem volt út. Azon múlt tehát, hogy hányan indultak el. Mert, hogy az életben nagyon sok olyan út van, amelyen csak akkor lehet járni, ha legalább hárman induljunk el, és nincs út azoknak, akik egyedül vagy csak párosával mennek. Egyszerűen nincs. Nagyszerű utak vannak, amin egyedül lehet menni vagy párosával, de bizonyos utak csak azok számára léteznek, akik legalább hárman indulnak el. Az arcotokból vegyes érzelmeket vélek fölfedezni. Most elmondom, hogy mit láttam. Döbbenet, csalódottság, irántam érzett szánalom, meglepődés, megrendülés, elgondolkozás és volt, aki alszik. Arra gondoltam, hogy ez olyan friss mese, hogy ízibe elmondom nektek, mert tulajdonképpen az idei évünknek ez a mese bizonyos szempontból a mottója is lehetne. Hogy felfedezzük azokat az utakat, amelyek csak azok számára léteznek, akik legalább hárman vannak.

Nézzünk meg akkor valamit, ami a leginkább az egyedi világba tartozónak hat, ez pedig az önazonosságunk. Mondhatnánk azt naivul, hogy ha van valami, ami az egyediségünkről szól, az, az önazonosságunk. A szociálpszichológia pedig azt mondja, az énkép lehet egyedi, egyéni vagy társas. Az identitás csak társas lehet. Az ember önazonossága lényegileg társas, és nem tud egyéni lenni önmagában. Ezt vagy elfogadjuk vagy nem, de hogy egyáltalán egy nagyon vastag, okos könyvben le lehet írni, már önmagában elgondolkodtató. Lehetünk ennél egy picit lazábbak, és mondhatjuk azt, hogy az önazonosságnak a súlypontjai lehetnek itt vagy ott. Lehet a társas önazonosságon a súlypontom és lehet az egyénin, de hogy annak mindenképpen van társas vonatkozása ez egészen biztos. Miközben a szó így szól, önazonosság, ami úgy hat mintha egy önmagába záródó kígyót látnánk magunk előtt. 1991-99-ben egy kutató páros hat olyan nagyon érdekes dimenzióját találta az életnek, amiben azt mondta, na, itt nagyon szépen lehet látni, hogy mi a különbség azok között a társadalmak, és aztán a társadalomban élő személyek életvitele között, akiknél az önmagukról alkotott kép elsősorban az egyedi, individuális vonásokat hangsúlyozza, és milyen az, ahol a társas vonatkozások kerülnek előtérbe. Hallgassátok meg, hogy mi ez a 6 nagy terület, és szerintem érdekes következtetést tudunk levonni. Először mindig az individuális kultúrában, ahol az én kép elsősorban a személyes dolgokra igyekszik vonatkozni, a személyiség jegyekre és egyebekre, mindig ezt mondom először, és utána azt, ahol inkább a társas önazonosság, az önazonosságnak a súlypontja.

1. Az önmeghatározás. Az önmagamról alkotott kép, tehát elsősorban a személyes individuális jegyekre koncentrál, sőt szélsőséges esetben csak azokat veszi tudomásul. Ott azt mondhatjuk el, hogy egyedi, másoktól elkülönült önmagunkról alkotott kép alakul ki. Tehát annál inkább tudom megmondani és határozom meg, hogy ki vagyok én, ha minél inkább elhatárolom másoktól, és minél inkább meglátom, hogy miben egyedi és egyéni és más, mint a többiek, akikkel összehasonlítom magam. Ezért itt a személyiségvonásokat hangsúlyozzuk. Kulcsérték mi lesz? Autonómia, döntéshozatal, az érett személyiségre, ha a mi kultúránkban rákérdezünk, akkor az érett személyiségnek 100% hogy ismérve lesz, hogy autonóm, és képes az autonóm döntések meghozatalára. 100%, alapjegy. Üljünk fel csak egy repülőre, és menjünk el Japánba, és rögtön az érett személyiségnek más ismérveire találunk. Ezt azért mondom, nem elgondolkodtató? Hogy elővesszük a mi kultúránk érett személyiségének a leírását, és azt gondoljuk, hogy csak ez van. Mert még az érett személyiségnek a meghatározása is más ebben vagy abban a kultúrában. Ez azt jelenti, hogy mindenképpen egy relatív szabadságunk van arra nézve, hogy hogyan tekintünk saját magunkra. Mert a társas kapcsolatokat előtérbe helyező kultúránkban és önazonosságban, az érett személyiség arról ismerszik meg, hogy az illető képes egy csoport tagjának lenni. Képes a csoportért cselekedni, sőt adott esetben a csoport nevében kiállni. Ez azt jelenti, hogy érett személyiség az, aki képes valahova tartozni, és a tartozásában elköteleződni. Mi következik ebből? A mi kultúránkban, de itt most nem annyira a kultúra az érdekes, hanem az önmagunkról alkotott képnek a fő vonásai, hogy egyáltalán mit veszünk előtérbe, és aztán abból rengeteg dolog fakad. Ha mi kimutatjuk a haragunkat, azt mondjuk, hogy ez az érett személyiség jele. Képes megmutatni azt, hogyha ő haragszik, nem fél attól, hogy majd mit fognak szólni hozzá a többiek, képes önmagáért kiállni, érdekeit érvényesíteni. Ha valaki ezt képes, asszertivitás nagyszerű. Ha felülünk a repülőre, és néhány óra múlva landolunk máshol, akkor kiderül, ha ott a haragot úgy kimutatják, mint mi, az az éretlen személyiségnek a jele. Gyerekes dolog, infantilis, mikor vagy már képes egy csoportban megtalálni a helyed, és ott a csoportért tenni, ne gyerekeskedjél. Tehát azt látjuk, hogy egészen más a megközelítés. Ugyanarra a jelenségre az egyik kultúrában az érett személyiség jeleként, a másikban az éretlenség jeleként tekintenek. De hangsúlyozom nem a kultúra az érdekes most, hanem, hogy én hogyan tekintek magamra, mondjuk a harag tekintetében.

2. Az önmagamról alkotott képek összességének a szerkezete milyen? Annyira jó, hogy nem vagyok túl okos. Pont annyira, amennyire a férfinek úgy érdemes. Így látom magam. Beszélgettem egy filozófus barátommal. Értő módon meghallgatta az egyik előadást, és azt mondta, hogy Feri ez nagyon-nagyon, de ott a végén az a logikai bukfenc, na, azt gondoltad, hogy az teszi fel a koronát, és akkor fél órát mesélt nekem a filozófia történetnek a különböző grádicsairól, és hogy micsoda bődületes baklövés volt azt mondani, hogy…De jó, hogy én ezt nem értem. El sem tudom mondani, hogy mekkora áldás. Ha az egyedi vonások kerülnek az önmagamról alkotott képnek és az önazonosságnak a középpontjába, akkor az önmagamról alkotott képnek, képeknek, képzeteknek az összessége egy egységesebb, stabilabb és merevebb képet mutat. Rettegünk attól, hogy szétesünk. Szeretnénk szilárdak lenni, lehatároltak, kemények. Ezért olyan óriási erény és érték Magyarországon a biztonság. Ugyanis az derült ki most az egy-két évben való kutatásokból, hogy mi magyarok a környező népekhez képest individualistábbak vagyunk, és sokkal jobban szorongunk a jövőtől. Nem véletlen. Szép összefüggések vannak. Egy kissé úgy éljük meg magunkat, hogy csak magunkra számíthatunk, harcolunk egymással, harc mindenki ellen, legfeljebb a gyerekemet szeretem, és a szorongásomban, mert, hogy keménynek, határozottnak, lehatároltnak…Mi ennek a következménye? A rugalmatlanság. Az, hogy mi a jövőbe szorongva tekintünk, és képtelenek vagyunk meglátni sok olyan lehetőséget a változásban vagy a jövőben, amit a környező szomszéd népek tagjai meglátnak. Ha azt kellene mondani, hogy milyennek tűnünk mi, főleg a többi népekkel összehasonlítva, akkor azt kell mondani, hogy szorongóbbak, individualistábbak, és a jövőnek a lehetőségeit a nehézségek közepette alig-alig érzékelőnek hatunk, és valljuk magunkat. Ezt még jobban fokozza az, hogy nem számíthatsz csak magadra, és harcolj mindenki ellen. Ezt az általános közérzetet azt gondolom jól érzékeljük. Épp ma beszélgettem egy fiatalemberrel, kutatást készítettek budapesti egyetemeken, hogy melyek a legfontosabb témák, ma a budapesti egyetemi fiatalság körében. Tudjátok mi derült ki? Hogy a leg egzisztenciálisan őket érintő téma mi volt ebben a kutatásban? A jövővel kapcsolatos bizonytalanság. Ezt most azért mondom, mert itt ülve vagy innen állva úgy tűnik, hogy ennek így kell lennie. Hogy ez nagyon érthető, hogy így van, és akkor tudunk mondani 20 dolgot. Azt szeretném mondani, hogy menj el 200 km-t jó irányba, és érdekes módon a dolgoknak egyszer csak – és nem azért, mert a dolgok kint mások – hanem, ahogy az illető tekint saját magára, meg arra a világra, és egyáltalán a változásra és a jövőre, az más. Ezért, miközben mi nagyon üdvözöljük azt, hogy legyen egy szilárd és határozott körvonalakkal rendelkező, önmagunkról alkotott kép és egy biztos önazonosság. Mi történik keleten? Ott az önmagamról alkotott képeknek az összessége képlékenyebb, rugalmasabb, alkalmazkodóbb. Ez azt jelenti, hogy az illető megtudja tartani az önazonosságát akkor is – beleértve az önbecsülését, az önértékelését, annak a realitását, annak a pozitív oldalait – hogy ha rugalmasabban alakul és változik a helyzethez, a környezethez és a kapcsolataiban. Amit gyakran hallok. El akarok válni a házastársamtól, mert nem az az ember, akit elvettem. Most kérdeznék tőletek egy költőit. Mondjátok meg, lehetséges az, hogy két ember, aki egymással megházasodik, pont ugyanaz a két ember legyen 50 év múlva, ezen múlik az elköteleződésem valaki mellett? Ez azt jelenti, hogy mi az önmagunkról alkotott képben a merevségünket, a frigiditásunkat valami alapnak tartjuk, realitásnak. Ha a másik változik, az összes feleség változik. Itt ennek a fonákját akartam megmutatni, perdöntő érv szokott lenni.

Kedves ismerőseimmel beszélgettem, azt mondja, férj és feleség. Kérdezem, mi történt veletek a nyáron? Azt mondja a férj. Képzeld el, nagyszerű volt, három hét szabadságra tudtam menni, ilyen évek óta nem volt. Tudod mi volt a legnagyobb élmény, hogy az 5. gyerekem egészen apás. Erre a feleség azt mondja, igen, mert az első néggyel nem voltál 3 hétig. Ilyen egyszerű. Tehát ha az apa 3 hétig ott tud lenni a gyerekével, akkor a gyerek azt mondja, jé, ez egy állandó valami, ez egész biztonságos. Ez nem jön-megy, ez úgy van, lehet hozzá kötődni. Miért mondom ezt? Volt egy másik ismerősöm, kirúgták. Azt mondta, van annyi dolog, amit szerettem volna megtenni, de ebben a rettenetes rohanásban nem tudtam. Ment kertet ásott, ezt csinálta, azt csinálta. Helyette a felesége kapott egy kis gyomorfekélyt. A felesége nem bírta elviselni, hogy a férje úgy tekintett erre, mint óriási lehetőség. Tehát az önmagamról alkotott kép és az önazonosságom, az egy merev stb. Ez a házassághoz, a jövőhöz, az élethez, a gazdasági és egyéb válsághoz, mindenhez való hozzáállásomat alapvetően meghatározza.

3. Az első volt az önmeghatározás, a 2. az önmagamról alkotott kép szerkezete, 3. a fontosság. A mi világunkban a fontosságnak a súlypontja ott van, hogy egyedi vagyok, hogy minél inkább a belső, a belső mag, valami, ami már csakis rólam szól. A kutatások azt mondják, mi mindannyian, akik itt ülünk önmagát sokkal árnyaltabbnak és gazdagabbnak tartja, mint a többieket. Ez abban a mondatban szokott nagyon szépen kifejezésre jutni, mikor valaki azt mondja, hogy nagyon érdekes az, hogy….és mond magáról valamit. Megyek befelé, és belül valami mag van, valami egyre egyedibb, valami egyre sajátosabb, és az ott vagyok leginkább én. Ez is egy teljesen sajátos, és nem törvényszerű kép arról, hogy mi van itt bent. Amerikai diákokat kérdeztek, hogy mi a fontos neki egy gólyatáborban. Nem az számít, hogy kik vannak ott, hanem, hogy jól érezzem magam. Ez klasszikus következménye ennek a világnak, ennek a képnek, ahogyan önmagamra tekintek, és az önazonosságomat meghatározom. Mi lesz itt a kulcsérték? Az őszinteség. Minél mélyebbről, minél beljebbről mondok valamit, az annál hitelesebb, őszintébb, és akkor történik valami jó dolog. Ha átmegyünk a másikoldalra, ott azt látjuk, hogy a másik emberrel való harmónia a kulcsérték. Nem ott van a súlypont, hogy bennem van valami mag, és ezt kell legjobban kimondani, föltárni, és ehhez leginkább hűségesnek lenni, és persze egy életen keresztül kutatni, hogy mi is ez a mag. Ezt meg nem találni. A másik emberrel való harmónia, ez a kulcsa, nem az életnek, hanem annak, ahogyan ő önmagára tekint, ahogyan az önazonossága kialakul, és az sajátosan és rugalmasan, de megszilárdul. A harmónia másokkal. Kulcsérték a kapcsolatokban, és a maga világában megélt harmónia. Már látjátok, hogy mi felé megyünk, ugye? Pont azok az értékek, amelyekért majd megveszünk, csak az árát nem akarjuk megfizetni. De nem gonoszságból, hanem mert nem feltétlenül vettük észre, hogy ezt az árat kell érte megfizetni. Azt gondoltuk, hogy olcsóbban is adják. Rosszabb esetben azt gondoltuk, hogy annyi pénzt soha nem adok érte, de közben meg végig panaszkodom az életem.

4. Életfeladat. Az individuális önazonosságban légy egyéni, fejezd ki magad és a céljaidat. Érd el őket, juss valamire. Akkor lehetsz megelégedett az élettel, ha a céljaidat eléred, és ezek a célok általában nem a család céljai, hanem az én egyéni céljaim. Az életfeladat, hogy tartozz valahová, élj harmonikus viszonyban a környezeteddel, és ennek érdekében cselekedj helyesen. Nem tudunk harmóniában élni a környezetünkkel és másokkal, és a közösségekkel és csoportokkal, amelyekbe tartozunk, ha nem cselekszünk helyesen. Hogy állunk ezzel? Egyébként ez Magyarországon megint csak nagyon sok neurotikus tünetnek a forrása. Még zsigerileg tudjuk mi lenne a helyes, de már régen nem úgy élünk. Viszont annyira nem tudtunk elromlani, hogy ebbe bele is törődtünk volna, és a kettő között a legtöbb magyar emberben van egy diszharmónia, és ebbe belebetegszünk. Vagy az van, hogy azt mondom, hogy éljünk helyesen, és akkor arrafelé törekszem. Vagy sikerül vagy nem, de az egység meg van magammal. Vagy azt mondom, nyugodtan lehetünk gazemberek, mert mit számít. Akkor is harmónia van bent, kint meg háború. Mert azt mondtam, hogy így kell csinálni, és úgy is csinálom. Magyarország a rákos megbetegedésekben elől jár. Mert még tudjuk, hogy mi a jó, de már nem úgy élünk, és a kettőnek a diszharmóniáját nem bírjuk elviselni. Ezt nem én mondom. Ezért akarnék nektek majd beszélni a 10 parancsolatról. Arra jutottam vasárnap, hogy milyen érdekes, mikor megkérdeztem a gyerekeket. Drága pöttyeim! Mondjátok meg nekem, kik a nagyemberek? A pöttyök nagyon jó példákat mondtak. Mit gondoltok ki nyert? óvodás kortól 10-12 éves korig mondhattak nagy embereket. Messze Mátyás király vezetett, de volt Szent István, Mozart. Elkezdtünk erről beszélgetni, hogy tulajdonképpen mi a nagyembernek a meghatározása. Ki a nagy ember? A gyerekeknek olyan pontos érzékük volt ahhoz, hogy megkülönböztessük, mi az, hogy sikeres ember, hogy híres ember, hogy gazdag ember meg, hogy nagyember. Pontosan érzékelték a két csoport közti különbséget. Rájöttem valamire, ez pedig így szól. Sikeres, híres, gazdag lehetek másokkal szemben, és mások ellenére is. Nagyember csak másokkal együtt lehet az ember. Mert a bennem élő gyerek is érti.

5. Mások szerepe a mi világunkban. Másokhoz képest ítéljük meg magunkat. Emiatt aztán jól vagy rosszul érzem magam. Tehát a mi világunkban mások szerepe döntően az, hogy össze tudjuk vetni magunkat ővelük, és ehhez képest érzem magam jónak, rossznak, értékesnek, szépnek, ügyesnek, eredményesnek, kicsinek vagy nagynak. A többiek a társas önmeghatározás nagyon fontos személyei. Tehát, hogy egyáltalán legyen helyem ebben a világban, hogy egyáltalán tudjam, hogy mi értelme annak, hogy vagyok, ehhez a többiekhez van szükségem. Tehát szó sincs arról, hogy összehasonlítgatunk, hanem egymás mellé állítunk. Elmondom, hogy mi volt a pöttyös misén. Nem elgondolkodtató e az, hogy mi az Istent is berakjuk ebbe a sajátos értelmezési keretbe, és az Istennel szemben határozzuk meg magunkat. Ez két tévirányt hoz, az egyik így nevezem, a féreg, a másik a béka. Vagyis Isten is egy személy, akivel én összevetem magam. Mi mást is tennék. Összemérjük magunkat. Az egyik irány, szánalmas féreg vagyok, és ezt meg is énekeljük. Akkor utalok egy számomra kevésbé gusztusos katolikus énekre. A másik, az ember felfújja magát, mint a béka. Féreg vagy béka. Persze közötte van azért normális állat is. Két ilyen zsákutca, de az egészben nem ez az érdekes, hogy féreg vagy béka, hanem, hogy lehetséges az, hogy az Istennel való kapcsolatomnak az alapstruktúrája az, hogy Istennel szembe állítom magam és viszonyítok. Ezért a következőt tettem a gyerekmisén. Szóltam a legmagasabb apukának. Kihívtam, ott állt a templomba, minden szem rászegeződött. Mondtam neki, hívd már ide légy szíves a kisfiadat. Állt ez a nagydarab ember, hívta a kisfiát, álltak egymás mellett, és kérdeztem, hogy nézzetek az apára, kicsi vagy nagy? Nagy! Nézzétek a fiát, ez volt a legneccesebb pillanat, nehogy elsírja magát. De miután jóba voltam vele, gondoltam ezt meg lehet játszani. Akkor minden gyerek egyszerre mondta: Pici! Azt kérdeztem a gyerektől: Volna-e kedved felmászni apu nyakába? Normális fiúgyerek, normális apa, már ott is volt a nyakában. Akkor azt kérdeztem a gyerektől: Kicsik vagy nagyok? Nagyok! Vagyis az ember Istennel együtt nagy, nélküle meg kicsi. Azt akartam volna nektek érzékeltetni, hogy mi lenne, ha reflektálnánk arra, hogy azzal, hogy Istennel összevetjük magunkat. Eleve meghatározzuk és leszűkítjük azt ahogy egyáltalán magamról, Istenről, meg a kapcsolatunkról, gondviselésről eleve valamilyen gondolatunk támad. De azt mondom, hogy Isten és ember együtt, ez az önazonosságom része. Ha Isten és ember együtt az én önazonosságom része, teljesen más gondolataim, meggyőződésem, mindenem támad. Az esetlegességét akartam kidomborítani annak, ahogy mi még Istennel is összevetjük magunkat.

6. Ezt úgy hívják én-fölnagyítás. Mit jelent az én-fölnagyítás? Egyrészt, hogy minden embernek sajátossága, hogy jobbá legyen, illetve, hogy jobbnak lássa magát. Ahhoz, hogy végig tudjuk élni ezt a 80-90 évet, vagy erre, vagy arra azért szoktunk figyelni. Hogy vagy jobbnak lássuk magunkat, vagy, hogy jobbá legyünk. Mi derül ki? Az én fölnagyításnak a súlypontja itt van. Önértékelés növelése, jobban érezni magam, jobbnak érezni magam, jobbnak tartani magam. Ez mit jelent? Hogy fölérzékenyedik az önmegfigyelésem és az észlelésem. Most boldog vagyok, most biztos, hogy ez jó nekem? Az én-fölnagyításnak az alapvető eszköze az önértékelés növelése. Most, hogy az reális, nem reális, mit észlelek, hogy észlelek, ez sokszor másodlagos vagy sokadlagos. Ott, ahol az önazonosságnak, a társas önazonosság a nagyobb és fontosabb része, ott az derül ki, hogy az én-fölnagyításnak az önfejlesztés az alkalmazkodás és az önszeretet a kulcsa. Halld, Dalai Láma. Mikor meghallotta, hogy az együttérzés a nyugati szemléletben mindig csak másokra vonatkozik és magamra nem, akkor azt mondta, hogy ez katasztrófa. Lehet, hogy ezért vagytok ilyenek. Egy rendes tibeti buddhista magát is szereti. Önfejlesztés, alkalmazkodás és önszeretet, vagyis nem az önmagamról alkotott képet, az önbecsülésemet igyekszem erősíteni, hanem fejlődni szeretnék. Önfejlesztés, jobbá válni, jobb kapcsolatokat alkotni, és jobban szeretni magam. Ez az erőfeszítésre való motivációt erősíti, amit persze a fonákjáról nézünk, lehet, hogy hiábavaló. Ott is akar fejlődni, ahol reménytelen vagy értelmetlen. Szeretném összefoglalni, hogyha az önazonosságunknak a súlypontja nem az individuális, az egyedi vagy egyéni karakter személyiség jegyek, hanem a társas önazonosság, akkor mely értékek bontakoznak ki sokkal nyilvánvalóbban? Valahova tartozás. Rugalmasság, alkalmazkodó képesség, a jövővel kapcsolatos nagyobb remény, és ezzel összefüggésben kevesebb szorongás. Harmónia, harmonikusabb kapcsolatok, helyes cselekvés. Együttérés, önfejlesztés, alkalmazkodó képesség és önszeretet. Most sikerült a hiánycikkekről egy listát mondani.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika