Az önazonossághoz kapcsolódó fogalmak: önismeret, "én-felnagyítás", valahová tartozás Az önazonosság énen túli komponensei

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Belecsapunk akkor.

Egy gyors ismétlés. Az idei éves fölvetésünk az, hogy egyediség, együttesség és egyetemesség. Nemcsak önmagukban szeretnénk ezeket a témákat különböző megközelítésben föltárni, vagy beszélni róluk, hanem az összefüggésbe ágyazottság az, ami minket most kifejezetten izgat, vagyis engem. Vagyis az, hogy milyen összefüggéseket mondhatunk ki az egyediség, az együttesség és az egyetemességről, ez izgat bennünket. Így jutottunk el a múltkori alkalomra oda, hogy bőven beszélünk az önazonosságról, az identitásról, és azt a - most már egyáltalán nem meglepő - kijelentést tehettük és tehetjük, hogy természetesen még a mi individuális kultúránkban is az identitásnak, az önazonosságnak egy elég masszív része a társas vagy társadalmi önazonosság, amely a kapcsolatok, a mások felé való részünket fejezi ki. A szociálpszichológusok egy érdekes tényszerű kijelentéssel örvendeztettek meg bennünket, ez pedig az, hogy jobban része az önmagunkról alkotott képnek és az önazonosságnak az, ami a társas identitásban fogalmazódik meg, mint ahogy azt gondolnánk. Sőt egészen odáig jutunk, hogy miközben naivul magunkat önmagunkban állónak tekintjük, valójában egyáltalán nem így tekintünk magunkra, nem így élünk, nem ez határoz meg bennünket. Illetve minél inkább gondoljuk, hogy én egyszerűen csak én vagyok, annál több zavar és nehézség és probléma adódik az életünkben meg a kapcsolatainkban. És az a minduntalan föltett kérdés, hogy? miért van ez?, az nemcsak amiatt van, hogy túlságosan megtanultunk individuálisnak lenni, hanem azért is, mert azt gondoljuk, hogy ilyenek vagyunk, és valójában a belső emberi természet nem felel meg annak a képnek, ahogyan gondolkodunk saját magunkról. Ezért aztán meghasonlásban vagyunk. Tehát, ez volt tulajdonképpen az elmúlt két alkalom. Egy kutatás tükrében - XX. század vége 91-99 - 6 szempontból néztük azt meg, hogy mi a különbség a között a társadalom között, amelyben az önazonosságnak a súlypontját az egyénire és az egyedire helyezik, a személyesre olyan értelemben, hogy a személyiség sajátos jegyeit veszik alapul, és mit mondhatunk el arról a kultúráról, ahol pedig a társas önazonosság, az önazonosságnak sokkal inkább meghatározó része. Itt volt 6 pontunk, de ezt most nem mondom el, csak a végét. Arra csodálkozhattunk rá, hogy ahol az önazonosságnak a társas önazonosság meghatározóbb része, és az illető ezzel maga is tudatosan azonosul, ott a következő értékek és erények jobban bontakoznak ki: képesek vagyunk akkor valahova tartozni, és valahova tartozóként megélni magunkat. Nem véletlen teszem ezt a megkülönböztetést, mert itt van ez a téves látásmódunk, hogy most is tartozunk sokfelé, de nem biztos, hogy magunkra úgy tekintünk, mint aki valahova vagy valakihez, vagy valakikhez tartozik. Tehát, nagyon nagy kérdés. Itt ülünk, és te azt mondod-e magadról, hogy te tulajdonképpen egy keddesti ember vagy. Vagy nem tartod magadat keddesti embernek. Egész biztos vannak itt olyanok, akik azt mondják, hogy igen, én kedd esténként idejárok, tulajdonképpen, ha belegondolok, én egy ilyen keddesti ember vagyok. És vannak olyanok: Én nem. Én csak egy előadásra jöttem. Ugye, ez azért izgalmas, mert lehet, hogy csak egy előadásra jöttem, itt ülök, mégiscsak egy nagyon sajátos, szoros fizikai együttlétben vagyunk itt másfél órát. Nem így van? Tehát, mondjuk azt állítani magamról, hogy én egyszerűen csak egy előadást hallgatok itt, egy kicsi illuzórikusnak tűnik, mert itt van még háromszázkilencvenkilenc és fél ember. Azért mert biztos van itt olyan nő, aki egy pici babát vár. Csúnya, hogy félnek mondtam, ugye? Ő is egész, csak pici egész.

Nézzük ezeket az értékeket és erényeket, amelyek akkor sokkal természetesebben, gazdagabban tudnak kibontakozni, megvalósulni, ha a társas identitásunkat előtérbe helyezzük. Tehát: valahova tartozás. Rugalmasabb, alkalmazkodóbb magatartás. Miközben az illető, ahogy rugalmasabban és alkalmazkodóbban viszonyul a környezetéhez, nem veszti el saját magát. Harmónia: harmónia önmagával és a kapcsolataival és a kapcsolataiban a helyes cselekvésre való törekvés. A helyes cselekvés alatt azt értjük, hogy olyan cselekvés, amely másoknak nem okoz kárt, sőt mások javára is van. Harmonikusabb együttélés, önfejlesztés, alkalmazkodás és - nagy betűkkel - ÖNSZERETET. Ahol a társas önazonosság nagyobb hangsúlyt kap, ott ezek az értékek és erények sokkal jobban bontakoznak ki. És éppen itt tettük a pontot, hogy itt látunk egy nagyon egyértelmű összefüggést, az önazonosságunkban. Minél kevésbé helyezzük előtérbe a társas motívumokat, vagy minél kevésbé tudatosul bennünk, hogy az van - ha tetszik nekünk, ha nem, az létezik -, annál kevésbé fogjuk pont ezekeket az értékeket meg tudni élni és valósítani. Amelyek, úgy tűnik, hogy pont a legnagyobb hiánycikkeink: egyetérteni, harmóniában lenni egymással, növekedni, önmagunkat szeretni. Itt ülünk, és azt kérdezzük: hogy kellen-e ezt? Itt egy következő dilemmát szeretnék nagyon, nagyon kihangsúlyozni. A dilemma így szól: Egy olyan trükköt szeretnénk valahogy kivitelezni, amibe egyébként minduntalan belebukunk és nem értjük, hogy miért. Ragaszkodunk a saját egyéni céljainkhoz és közben pedig szeretnénk megnyerni az összes olyan értéket, az összes olyan javakból szeretnénk részesedni, ami abból adódik, hogy valakihez tartozunk. Tehát, szeretnénk a saját céljainkat megtartani, megőrizni, azokat megvalósítani és közben valakikhez tartozni. De úgy, hogy ne kelljen a saját céljainkról, elképzeléseinkről, terveinkről, álmainkról lemondani. Hogyha nézzük, hogy az egyenlet, hogy fejeződik be: az egyenlet nem oldható meg. Ilyen egyszerű. Nem létezik valakihez, valakikhez való tartozás anélkül, hogy a saját célok, álmok, tervek, elképzelések ne kerülnének itt-ott, ebben és abban zárójelbe. Ez nem lehetséges. Ezért mosolyogva és közben sírva figyelem, ahogy jegyespárok trükköznek. Ahogyan iparkodnak ki-ki a maga módján, ügyesen, kedvesen, de nagyon célratörően valakit fogni maguknak, akire úgy tekintenek, hogy társuk lesz, de …. de nem itt van a mondat vége, mert így él benned: szükségem van valakire, aki majd társam lesz az életben. Így mondod magadnak. Ugye, így él benned, hogy ez a legtermészetesebb emberi vágyam. Vannak egyéni céljaim és szeretném, ha valaki társam lenne az életben. De te kis öncsaló, jó szándékú, lakásfoglaló, jóhiszemű - ezt jóhiszeműen tesszük, dehogy vagyunk mi gonoszak vagy rosszak - hanem miközben magunk felé ezt úgy éljük meg, hogy vannak ezek a természetes, normális, egészséges emberi vágyaim, céljaim, egyéni törekvéseim, ezek mind-mind normálisak, magától értetődőek, és szeretnék egy társat, aki hajlandó lesz az én céljaimnak a vitorlájába fújni a passzát szelet. De ízibe! És akkor, mikor a másik nem fújja eléggé az én vitorlámba a szelet, akkor jön a csalódás. Így, így. És nem értjük, mi történt. Akkor elővesszük a másikat: Nem arról volt szó, hogy a társam leszel? Ez nem társság! Mikor fújsz már megint? Hát, fújjad azt a vitorlát! - Ezt most így mókásan mondom el, de mosolyogva, sírva, megrendülve nézem azt, hogy hány és hány emberi kapcsolat fog még attól tönkremenni, hogy ezt az egyszerű összefüggést nem mondjuk ki elég világosan. Ténylegesen azt látom többé-kevésbé reálisnak, hogy ezt az összefüggést a legtöbb ember még nem tudatosította magában. Ezért érdemes kimondani. Hogy van bennünk egy valódi csalódottság és értetlenség, hogy miért nem működik az élet úgy, ahogy mi gondoltuk, hogy annak működnie kéne. Egyéni álmok, célok, satöbbi, valakihez tartozunk és ennek így kéne mennie. Miért nem megy? Hol a hiba? Ez volt itt egy nagyon fontos dolog. A hiba ott van, hogy az az egyenlet nem oldható meg. Hogy valakihez akarok tartozni (valakikhez), és közben azt gondolom, hogy az egyéni álmokról, célokról nem kell lemondani.

Menjünk akkor tovább, és még mindig ebből a nagyon - szerintem kritikus, érdekes megközelítésből, hogy az önazonosság - amiről eddig úgy gondolkodtunk, hogy ez aztán a legsajátosabb, legegyénibb -, ez mennyire társas, még ebből a megközelítésből beszéljünk: önazonosság, önbecsülés, önértékelés, önmagamról alkotott kép és az együttesség összefüggése. Tehát, ne önmagában nézzük az önazonosságot meg az önbecsülést, hanem az együttesség összefüggésében.

Következő pont: a megértés. Nagyon sajátosan a szociálpszichológia úgy járul hozzá a mi boldogságunkhoz, hogy azt mondják ezek az okosak (olyan furcsákat mondanak): "Tulajdonképpen az önismeret a csoport szükségleteit szolgálja." Hogy egyáltalán azért törekszik az egyes ember arra, hogy magát jobban megismerje, mert ez a csoport szükségleteit szolgálja. Ejha! Mondanék megközelítéséket. Ez azt jelenti, hogy mintha az önismeretre irányuló vágyunk hátterében - amit egészen egyénien szoktunk megélni, és azt gondoljuk, hogy mi más is volna a motiváció, minthogy én jobban szeretném megismerni magamat valami miatt -, valójában már ez is a csoport érdekét szolgálja. Hogy egyáltalán ez a vágy bennem megjelenik. Nagyon érdekes! És azért is megyünk például önismereti csoportba - még ha ezt sosem tudatosítjuk magunkban -, mert az izgat bennünket, hogy hogyan működünk másokkal; hogy milyenek vagyunk akkor, amikor másokkal együtt vagyunk?; hogy pontosan érzékeljük, hogy nem tudjuk megmondani, hogy milyenek vagyunk anélkül, hogy nem volnánk másokkal együtt, és ott derülne ki, hogy mi történik olyankor. Mikor elmegyünk különböző kalandtúrákra, csapatépítő tréningre - egyszer csak kiderül, hogy "te jó ég, ilyen is tudok lenni?". Mindennek a csoport vagy a közösség vagy az együttesség szempontjából óriási jelentősége van. Mi lenne, hogyha a kedd estétől kezdve meg tudjuk jegyezni, hogy ez az a nap, amikor a Loki játszott a Lionnal, hogy egyáltalán az önismeretre való törekvésünket is ebben az összefüggésbe ágyazottan tekintenénk: hogy tulajdonképpen nem is csak magam miatt vagyok itt. Azért mert sosem tudatosult bennem, hogy mennyire fontos nekem az, a csoport szempontjából, amelyekben élek (most direkt nem csak kapcsolatokat mondok), hogy én magamat jobban megismerjem. Ez sem csak azért van, mert én egyénileg szeretnék boldogabb lenni. Nem lehetséges-e az, hogy azok, akik már évek, évtizedek óta (főleg nyugaton) járnak az önismereti csoportokba, és még mindig azt gondolják, hogy az alapvető motívumuk, hogy ők boldogabbak és harmonikusabbak legyenek, egy alapvető szempontot nem tudatosítottak magukban. És annak a korlátja, hogy ők egy csoport révén boldogabbak, harmonikusabbak legyenek, éppen az, hogy még mindig azt gondolják naivul, kultúrvakságukban, hogy a saját egyéni boldogságuk okán vannak csak ott. De érdekes! Hadd hozzak nektek egy példát, hogy csoportfolyamatokban, milyen döntő módon csodálkozhatunk rá önismereti témáinkra. Utána mennyire természetes és normális, ha hálásak tudunk lenni annak a csoportnak, amely lehetővé tette. És milyen természetes az, hogy a mélyebb önismerettel aztán ezt vagy más csoportokat gazdagítsunk. Hiszen a csoport tette lehetővé, hogy én mélyebb önismeretre jussak. Nem igazságos, hogyha egy csoport teszi ezt lehetővé, akkor én utána dolgozzak egy csoportért, vagy a következőkért, amelyekben élek?

Tudjátok, hogy szeretek csoporttag is lenni. Az nagyon jó, csoporttagnak lenni! Akkor nem kell annyit dolgozni. Hétfőn egész délelőtt egy csoport tagja voltam. Volt egy gyakorlat. Azt mondta a csoportvezető: Most mindenki szépen lassan (volt egy óránk rá) találkozzon úgy a többiekkel - külön-külön is, csoport szinten is -, meg sajátmagával, ahogyan az egy óra alatt késztetést érez erre. Próbáld ki! - Úgyis jönnek az akadályok, a gátak, a szorongás a szégyentől. Egy órán keresztül semmi mást nem csináltunk, találkoztunk úgy egymással, ahogy volt bennünk egy érzés. Persze ebben nyilván az is benne van, hogy szeretném, de nem merem; szeretném, de lebeszélem magam róla. Tehát, pont az történik, mint az életben szokott lenni. Volt egy pillanat: Állt egy férfi meg egy nő, ha még csak álltak volna, de nem álltak, hanem feküdtek egymás mellett, és fogták egymás kezét. Egyszer csak egy belső késztetést éreztem arra, hogy megfogjam ennek a két embernek a kezét. Egy férfi és egy nő már fogta egymás kezét. Egy belső késztetés: meg szeretném fogni a kezüket. Utána azon töprengtem, hogy kinek a kezéhez szeretnék inkább érni, a férfiéhez vagy a nőéhez. (Drágáim, nem minden vágy szükségképpen szexualizálódó vágy. Oké ez? Ha minden vágyatok szexualizálódott, az problémás!) Tehát, ott van a késztetés, hogy megfogjam ennek a párnak a kezét. Hagyom magam, egyszerűen csak történjen, hogy: Mire is van kedvem? Nem reflektálok magamra, nem értelmezem, mert akkor a fene megette az egészet. És rájövök, hogy inkább a férfi kezét akarom megfogni. Megfogtam a férfi kezét, és legnagyobb megdöbbenésemre, ennek a párnak ez jólesett. Ott fogtuk egymás kezét körülbelül 10 percen keresztül. De én elsősorban a férfi kezét fogtam, de a nőével is találkozott a kezem. Ez ment 10 percen keresztül. Jön a visszajelző kör. Tulajdonképpen mi is történt itt? Akkor rájöttem, (csak később egy-két órával), hogy ez miről szólt. Rájöttem - ez az! -, ők már egy pár voltak. Ez minek az alapmintája? Az apu meg az anyu. Már van egy pár. Én meg jövök - ez a gyerek - és én gyerekként csatlakoztam a már meglévő párhoz, és sajátos módon az apának a kezét akartam elsősorban és alapvetően megfogni és nem az anyáét. Szimbolikusan tehát, a teljesen nem tudatosan, nem kontrolláltan, nem ellenőrzötten, nem reflektáltan bennem élő vágy irányult erre az ősmintára, hogy az apámnak és az anyámnak a keze érjen össze, és én hadd fogjam meg az apám kezét, és mi legyünk egy család. Ideérkeztem el. És tulajdonképpen nagyon megörültem ennek, mert az én élettörténetemnek az alapvető sodra nem ez. Hanem az, hogy az apám és az anyám nem fogják egymás kezét, és ha még meg is fognák a kezüket, én biztos nem megyek oda. És főleg aztán az apám kezét nem fogom meg. Tehát, eltelt a kedd, az ma van. És tulajdonképpen egy kifejezett boldogságban úszkálok. Ó. Volt itt egy csoporthelyzet, volt itt két ember, és én általuk, az ő segítségükkel meg tudtam valamit élni, és valami föltáródott belőlem, ami nélkülük sosem jött volna elő. Soha. Most egyszer csak sokkal jobban látom magamat, főleg azt, hogy hol tartok. Hogy egy milyen belső ösztönös megmozdulás indul bennem akkor, amikor lehetőség van arra, hogy egy ilyen apa, anya, gyerek összefüggésbe elhelyezzem magam. Számomra roppant izgalmas, hogy hol tartok ebben a kérdésben. Nagyon örülök neki, hogy oda tudok menni, hogy meg tudom fogni a kezüket, nagyon örülök neki, ez tök jó dolog. Ezt arra akartam példának mondani, hogy milyen hálásak lehetünk annak, hogy egy csoporthelyzetben mások lehetővé teszik azt, hogy olyan önismeretre és önazonosságra jussunk, ami nélkülük nem is képzelhető el. Én bennem ez a két ember most már halálomig úgy fog megmaradni, és megőrződni, hogy ők voltak azok, akikhez én akkor odamentem és megfogtam a kezüket. Pontosan tudom, hogy ez nem x-ről szól meg y-ról szól, hanem erről a mély vágyról szól. És még csak nem is a szexualitásról szól, és pláne nem a homoszexualitásról szól, hanem a családról, egy alapvető csoportról és a benne megtalálandó helyemről szól. Egy életre szóló valami.

A következő: ha egyre gazdagabb, reálisabb, elmélyültebb önismeretre jutunk, annak az lesz a következménye, hogy egyre jobban találjuk meg az együttességben a helyünket. Minél kevésbé rendelkezem reális önértékeléssel, annál nehezebben tudok beilleszkedni egy csoportba, közösségbe, egy együttességbe. Tehát ez azt jelenti, hogy minél reálisabb önértékelésem van, amelyet másokon keresztül nyerek döntően, annál inkább találom meg a helyemet a csoportban, és a csoportnak annál nagyobb haszna van belőlem. Tehát, valójában a helyes önbecsülés és önértékelés, de még annak egy megelőző lépése, a reális önmagamról alkotott kép, az önismeret, nagyon sokat segít azoknak a csoportoknak, közösségeknek, együttességeknek, amelyekben részt veszünk. Ezért nagyon jó út önismeretre jutni, mert ezzel sokaknak a javára tudunk lenni. Mert sokkal pontosabban találjuk meg a helyünket és a szerepeinket. Erre is hadd hozzak egy példát. Péntek estéként összejönnek a fiatalok. 18-tól ameddig már a felnőtt csoportba nem mennek. Ők döntik el, hogy mikor tartják magukat oda. Minden alkalom úgy végződik, hogy fölteszem a kérdést: Ki lesz az, aki a következő alkalommal hoz mindenkinek valami kis ételt? Mert így szoktuk. Minden alkalommal valamelyik csoporttag készül az összes többi számára egy kis étellel. Ez a csoportnorma. Nagyon érdekes, természetesen ez egy kicsit sem fog minket meglepni, hogy azok a fiatalok, akik egy reális önértékeléssel rendelkeznek, de koruknak megfelelő önismeret birtokában vannak, pontosan el tudják dönteni, hogy tudnak-e hozni vagy nem, és ha tudnak, akkor jelentkeznek. Ilyen egyszerű. És megy az élet. És tudnak ételt adni a többieknek. Mi történik azokkal a tagokkal, akik nem ismerik magukat, és nagyon gyönge, sebzett önértékelésük van? El sem jut odáig, hogy jelentkezzen. Már önmagában a jelentkezéstől fél. Már attól szorong, hogy ő egyszer csak a csoport figyelmének sajátosan az előterébe kerüljön. Utána újabb félelmek. Voltatok ilyen fiatalok? Serdülő mindenki volt, akkor azért van élményünk erről. "Mindenki rám néz, mit gondolnak ők rólam? Fogok-e tudni kaját hozni nekik és fog-e nekik ízleni? És mit mondanak, ha nem ízlik?" Akinek van egy egyszerű reális önértékelése és önismerete, ezen nem vacakolunk, nem? Jelentkezek és egy hét múlva tolom a kaját. Ezen nincs különösebben mit (aggódni), gondolja az, akinek van egy helyes, reális önértékelése meg önismerete. De nem így van a serdülő általában. És micsoda ünnepnap egy közösség életében, amikor valaki, aki már három éve, öt éve odajár és sose hozott kaját, egyszer csak fölteszi a kezét. Ez számomra természetesen és alapvetően mennyire nem erkölcsi kérdés, hanem, hogy az illető az önismeretében, az önértékelésében eljutott oda, hogy fölteszi a kezét, és azt mondja, én majd hozok nektek kaját. Ez micsoda nagy pillanat?! És milyen szívszorító, mikor valaki még sose tette föl ilyenkor a kezét!

Még idetartozik - tehát az önismeret, a megértés témához -, hogy ez alkalmassá tesz bennünket arra, hogy a csoport nevében legyünk képesek megnyilatkozni. Hogy egy csoport nevében képesek legyünk kiállni. Hogy egy csoport nevében képesek legyünk dolgokat vállalni vagy képviselni. Kedves nők! Nemde úgy van, hogyha a férjeitek nem állnak ki elég magabiztossággal a család érdekeiért, az nem esik nektek jól? Milyen nagy szükség van arra, hogy egy férfi képes legyen kiállni a családja nevében.

Mondhatnánk az együttességeket, de a családdal kezdődik. Azt látom, hogy vannak fiatalok, akik bár megházasodnak, tulajdonképpen nem érnek el a családig. Megmaradnak individuumként egy úgynevezett családban. Valójában ezzel akadályozzák azt, hogy ahogy ők ott együtt élnek, az egyáltalán családdá válhasson. Egyszerűen nem érkeznek meg. Együtt élnek, gyerekeik is lehetnek, és nem érkeznek meg a családjukba. Az egyik legjobb ismérve ennek az, hogy nem látjuk, hogy kiállnának a családjukért. Ezt nem látjuk. Ott vannak, lehet, hogy visznek haza pénzt, és …. .

Még mindig a megértés, az önismeret világához tartozóan: Minél elkötelezettebb vagyok egy csoport felé, annál jobban válik az önmagamról alkotott kép részévé. Tehát, be tud indulni egy pozitív megerősítési spirál vagy kör. Ez nagyon szép.

Megint eskettem szombaton. Nézem a párt, fiatalok voltak, kifejezetten fiatalok, huszonegy-kettő, és arra gondoltam, hogy de nagy dolog lesz, majd mikor a férfi azt mondja, hogy én férje vagyok ennek a nőnek és ez megerősödik benne. Aztán megszületik az első gyerek és azt mondja: Apja vagyok ennek a kölyöknek. Ennek a kis pöttynek én vagyok a büszke apja. - Hogy amikor ezek megerősödnek, és ezeket el tudja magáról mondani, akkor hogyan erősödik meg az elköteleződése a kis pötty meg a felesége felé. Ahogy megerősödik az elköteleződése, hogyan fog megerősödni az önazonossága, ahogy magára tekint. Hogy "ez az, hát tudom, hogy ki vagyok! Kis pöttynek a büszke apukája, a feleségemnek a férje." Ez nagyon szépen meg tud minket erősíteni. Nagyon.

Ez azt jelenti, hogy önmagunk megértése, az önismeret a csoport szempontjából is jelentős, s nemcsak, hogy jelentős, hanem úgy tűnik, hogy egyáltalán nem csak egyéni motívumok miatt vágyunk egyáltalán az önismeretre, hanem ennek is társas háttere van.

Második nagy pont. Még mindig ez az önismeret, önazonosság és az együttesség összefüggésében. Ez az a kifejezés, amit annyira lehetetlennek tartok: az "én fölnagyítása", önbecsülés, satöbbi. A megfelelő önértékelés segít, hogy a csoport céljaiért dolgozzak. Erről hoztuk már a példát. Mondom a következő példát. Minden héten több alkalmam van arra, hogy bemegyünk a plébánián a konyhába különböző csoportok tagjaként. Az utóbbi időben kezdem figyelni, hogy ki mit kezd egy olyan helyzetben, hogy egy konyhában van, ami többé-kevésbé ismer csak, de a cél teljesen nyilvánvaló. Bizonyos alapanyagokból ételt kell készíteni. Már az étel kész van, de megehető formájú valamit. Annyira megmosolyogtató, hogy akinek van egy természetes kiállása, önbecsülése, önértékelése, az megy, kinyitja, megkeresi, vágja, keni és ennyi. Nem így a csoport fele. Ugye, hogy egy konyhában hogyan tud egy harmincéves ember elveszni? A férfiakkal szemben egy kicsit több megértésem van, de az egészen megmosolyogtató, ahogy érett, felnőtt emberek egy konyhában …., azt látom, hogy harmincéves, és amikor látja, hogy a másiknak eszébe jutott, hogy paradicsomot mosson, akkor kicsit megkönnyebbül: Ja, hát ez az! Ezt lehet csinálni. A paradicsommosás, tényleg! Én ezt tudom. - Hát persze lehet paradicsomot mosni. Ismerős ez a helyzet? Nem arról van szó, hogy bemegyek egy idegen konyhába és kirámolok mindent. Ez nagyon mókás. Van olyan élményetek, hogy nem egyszer megtörténik, hogy egy-két ember csinálja? A többiek vagy bénáznak, vagy lazsálnak. Ezt elsőre nem lehet megállapítani, hogy melyik-melyik csoportba tartozik. Tehát, a megfelelő önértékelés segít egy együttességnek a célját elérni. Most mondom azt a történetet: Egy következő ötletem támadt. Nemsokára jön a Mikulás. Meg is néztem a naptárt. Az idei évben milyen nap jön a Mikulás? Vasárnap. Idén Miklós püspök, alias, Mikulás vasárnap jön. Ezért a következő ötletem támadt. Esztergomi szemináriumból kérek egy papnövendéket. Már beszéltem is vele, mert az ötletet tett követte. Beszéltem a papnövendékkel, aki két méter magas és szakállazható férfi, és azt mondtam neki, hogy: Te, azt szeretném, hogy eljönnél Mikulásnak, teljes ancugban, de az lenne a trükk, hogy miután vasárnap van, szóba se kerülhet az, ami minden évben van, hogy: Szerbusztok, kedves gyerekek, vár a szán meg a többi gyerek, mármost megyek. Tehát, ezt most elfelejtjük - vasárnap van -, az öreg Mikulás - aki ugye papnövendék -, majd azt fogja mondani: Jaj, hát vasárnap van gyerekek! Én meg még nem voltam misén. Hát mégiscsak egy püspök vagyok, együtt fogok misézni a Feri atyával. - Ezért december 6-án Szent Miklós püspökkel együtt fogok misézni, és majd fog áldoztatni. Ez a terv. Én szerintem ez rajta van a csíkon! Arra leszek majd kíváncsi, hogy ki fog hozzám jönni áldozni. Szerintem a mise 10 perccel lesz hosszabb, Miklós püspöknél irgalmatlan sor fog kígyózni, rám meg senki sem lesz kíváncsi, ez nagyszerű. Ezt azért akartam elmondani nektek, mert ehhez kell egy srác. Egy srác, aki azt mondja: Oké, megcsináljuk! Mikulás? Legyen! - Ugye, mint a "Tanár úr kérem"-ben. Hogy is volt?

Na, így lesz hatodikán, jaj, de várom már. Utána már nem sokat kell aludni Karácsonyig.

Az Egyesült Államokban döbbenetes kísérleteket képesek végezni, olyan kutatásokat, amelyeket egyetlen egyvalami indokol, hogy valami diplomamunkát kell írnia az egyetemistáknak, ezt gyanítom. A következő kutatásról lehetett olvasni. Azt kutatta valaki, hogy megnézte az érettségiző tablót, nézte az arcokat. Ahol mosolyognak az egy csoport. Ahol nem mosolyognak az a másik csoport. Tehát, két csoportra osztotta a tabló alapján. Mosolygók egy csoport, nem mosolygók másik csoport. Az volt a munka hipotézise, hogy a mosolygók harminc évvel a tabló elkészülte után, boldogabb házasságban, kiegyensúlyozottabb társkapcsolatokban élnek, mint a nem mosolygók. Na, erre varrjunk gombot! Ilyet tényleg csak egy diploma megszerzése képes legitimálni, mert egyébként úgy hülyeség, ahogy van. De a hipotézis mindenesetre igazolást nyert.

A harmadik pont, hogy a társas önazonosságunk, ahogy ezt említettük a legelején, nagy segítségre van abban - főleg, ha az tudatos, megélt, ápolt, reflektált -, hogy valahova tudjunk tartozni. Vagyis képesek leszünk az egyéni céljainkat egy csoportnak, a családnak, egy közösségnek, egy együttességnek alárendelni. Ilyen egyszerűen. A kérdés persze az, hogy ezt mi magunk hogyan látjuk, értékeljük vagy értelmezzük. Hogy ez egy rettenetes dolog, szörnyű dolog, vagy valami olyasmi, ami segít engem kibontakozni. Egy megjegyzésem: Egész máshonnan jövünk. Tehát, biztos, hogy ültök itt olyanok, akiknek azt kellene megtanulni, hogy: "képviselni tudd magadat". Ilyen egyszerűen. Hogy legyen önismeret, reális önbecsülés, kiállás, önmagad képviselete, tudd megvédeni magadat, határokat tartani. Egész biztos, hogy jó páran vagytok ilyenek, ezt el kellene sajátítanotok mások és a magatok jóléte érdekében. De biztosan vagytok itt sokan olyanok, akiknek ez már régen megy. Már megtanultál kiállni magadért. Tudsz a munkaerő piacon "rugdosni". Akkor neked lehet, hogy a másik oldalra kellene némi figyelmet fordítani. Vagyis, hogy most már a te - még személyes - fejlődésednek is a kulcsa - egyébként már régen, ha te ezt már tudod, akkor már régen -, hogy a saját egyéni céljaidat együttességek céljai alá tudd rendelni. Ha az egyén felől nézzük is, messzemenően kiderült, hogy az egyénnek is ez már a továbblépésnek a záloga. Miközben ezt élhetem úgy meg, hogy ez rettenetes és szörnyű. Eszembe jutott valaki. Egy riportot láttam vele, de elgondolkodtató volt, mert olyat mondott, amit nem szoktunk mondani. Azt mondta: Én megtanultam individuálisan élni, de mármost házasember vagyok és gyerekeim vannak. De nem könnyű átállni egy másfajta létezésre! - Ezt mondta. Micsoda önismeret, önbecsülés, önreflexió! Óriási! Ú, de becsültem ezért.

Tehát, ha nem vagyok képes az egyéni céljaimat, álmaimat csoportérdekek alá helyezni, sosem fogok másokhoz tartozni. Fújhatom, sirathatom magam. Járhatok 150 pszichológushoz és pszichiáterhez, és mindenhova járhatok. Nyugodtan analizálhatjuk a boldogtalanságunkat.

Nagyon szerettem kosárlabdázni, ameddig a jobb térdemben volt keresztszalag. A kosárlabda pályán mindig ment ez a kifejezés, hogy valaki úgy játszik, hogy labdát nem tőle kapni csak örökölni. Ismerjük azokat a csapatjátékosnak nevezett individuumokat, akik látszólag együtt fociznak a többiekkel, valójában egy egész csapat életét keserítik meg, mert nem adnak labdát, csak örökölni lehet tőlük. Például, ahogy testnevelő tanárom mondta az általános iskolában (mert tanított bennünket futballelméletre): Akármilyen furcsán is hangzik maguknak - mert maguk 12 évesek, s ha megkapják a labdát, szeretnék addig rúgni, ameddig csak lehet -, de kedves 12 éves diákok, mondanék egy fizikai axiómát: a futball-labda gyorsabban halad, ha elrúgjuk. - Ez egy támadással kapcsolatosan nagyon bölcs ismeret. Milyen érdekes, ez máig él bennem. Egy ilyen egyszerű mondat, hogy: Ez a laszti, ami itt van nálad, gyorsabban jut előre, ha másnak odarúgod. - Ez nem egy jó minta? De szép metafora!

Ezért aztán a következő kijelentésig jutunk - ez az egyik legizgalmasabb dolog -, szoktunk önismereti csoportban ilyet tenni, hogy adunk a csoporttagoknak egy papírt, és azt kérjük tőlük, hogy rajzolják le azt, amiről azt szokták mondani, hogy "én". Ne portrét rajzoljanak, hanem az a feladat, hogy meghallják ezt, hogy rajzold le azt, hogy "én". Hogy mit rajzol, ez nagyon izgalmas. Szociálpszichológus barátaink azt üzenik nekünk, hogy már régen nem érdemes az "én"-ről úgy gondolkodni, mint egy tekegolyóról. Az "én" nem egy tekegolyó, aminek a középpontjában van valami centrum, nem. Az "én" sokkal inkább hasonlítható egy korallzátonyhoz, egy társuláshoz, egy nagyon sajátos életközösséghez, egy nagyon bonyolult és árnyalt élő rendszerhez, amely ráadásul nem önmagában van, hanem egy tengeri meg szárazföldi összefüggésbe ágyazottan. Tehát, azért mondom ezt, mert milyen érdekes, hogy egyáltalán kimondom ez, hogy "én", ha én egy pontra gondolok. Ez vagyok én, az "én" bennem meg egy pont valahol. Ez oly mértékben nem fedi a valóságot. Mert ha rákérdezünk arra, hogy ki vagy te, és elkezdjük mondani, vagy elkezdjük rajzolni, akkor mindig egy élő rendszer kerekedik ki. Most így mondom: az énazonosság, az önazonosság valójában rendszerazonosság. Egy élő rendszerrel való azonosság, amely ráadásul egy összefüggésbe, egy kontextusba ágyazottan jelenik meg. Tehát, az énazonosság nem egy ponttal való azonosság, hanem egy élő rendszerrel, egy hihetetlenül árnyalt összefüggésekben élő rendszerrel való azonosság. Ez tulajdonképpen az "én". Nem pedig egy pont. Azt a hölgyet idéztem, aki azt mondta, hogy ezért aztán az önazonosságunk természetéből adódóan társas. Nem tud individuálisan önazonosságunk lenni, csak társas önazonosságunk tud lenni, mert ha az, akire azt mondom, hogy "én", ez inkább hasonlítható egy korallzátonyhoz - ennek mindenféle vonatkozásával -, hát akkor ez csak társas lehet lényegileg. Mond egy nagyon érdekes példát, ami szerintem nem jó példa, de érdekes. 1938-ban az Egyesült Államokban bírósági keresetet adott be valaki egy válóper kapcsán, arra nézve, hogy el lehessen dönteni, hogy az illetőnek a felesége néger-e vagy nem. A bíróságot kérték föl arra nézve, hogy a bíróság - tehát egy intézmény - határozza meg ennek az egyes embernek egy nagyon sajátos önazonosságot meghatározó részét: "néger vagyok-e vagy nem?". Ezt a bíróság döntse el. Mindezt azért, mert az volt a kérdés (1938-ban), hogy miután elvált egy néger nő egy fehér férfitől, ezt az akkori jogrend nem tartotta érvényes házasságnak, az volt a kérdés most, hogy a néger nőnek az ükanyja néger volt vagy nem. Vagyis itt van az adat: 1/16-od része, 6,25 százaléka. A bíróság bekérette az összes dokumentumot, hogy el tudja dönteni - állt ott egy néger nő a pici babájával -, hogy néger-e vagy nem. Ugyanis, ha azt mondják rá, hogy néger, az apának nem kell tartásdíjat fizetni. Ha az derül ki, hogy 6,25 %-ban sem néger tartásdíjat kell fizetni. Ugye, most mindenkit érdekel, hogy mi lett velük! Engem nagyon érdekelt. A csavar a történetben az, hogy kiderült 6,25 %-ban indián. Tényleg így volt. A bíróság ismét összeült, hogy elmondja arról a szegény nőről, hogy ki is ő valójában. Végül azt mondták, ha nem néger, hanem indián, tartásdíjra jogosult. A gordiuszi csomót átvágták, és a sunnyogó apa pórul járt.

Következő pont. Az összetett önazonosság, identitás - mondtuk, hogy lényegileg az, csak nem biztos, hogy erre rácsodálkoztunk - hatékonyabb választ tud adni a stresszre és toleránsabbá is tesz. Tehát, érdemes korallzátonyszerűen tekinteni magunkra. Máris egészségesebbnek érzem magam, mint egy focilabda, amit bárki ide-oda rúghat.

Most jön az a pont, ami a dobogóval kapcsolatos, amikor mondtam azt, hogy dobogóról akarok beszélni.

Tudtátok-e, hogy a furfangos szociálpszichológusok azt mondják, hogy az önazonosságnak - amely inkább egy korallzátonnyal való azonosság, mint egy golflabdával -, még tárgyak is részei. Ezért tud úgy fájni, ha egy-egy személyes tárgyat elvesztünk. Ha tényleg csak egy cseresznyemag lennék, mit számítana nekem az autóm. Hol vagyok én a cseresznyemagtól. Én meg az autóm, ugye? Eszembe jutottak példák a tárgyaknak ilyen értelemben vett jelentőségéről. Képzeljétek, egyszer rendezgettem a fényképeket régen, és készítettem a számomra legkedvesebb, legfontosabb fényképekből csecsemőkoromtól kezdve egy albumot. Hihetetlenül fontos lett nekem ez az album, mert ha végig akartam nézni egy kicsit az életutamat, kinyitottam az albumot, és néztem. Annyira fontosnak tartottam ezt az albumot, hogy betettem az íróasztalfiókba, de ráadásul egy olyan fiókba, aminek volt kulcsa és be lehetett zárni. Majd éppen néhány évig nem voltam önazonosságválságban, ezért nem vettem elő a fényképalbumot. Viszont, úgy döntöttem egy nap, hogy ezt az íróasztalt elajándékozom. Elvittem a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak. Mikor egy év múlva önazonosságválságba kerültem: hol van az album? Azóta sincs meg. Ahogy most mondom - milyen érdekes, hogy fölszisszentetek - pedig csak egy album, fényképek - és mégis.

Írtam még példákat. Például: "Ő" nem tárgy, hanem kutya. Élőlények, mint az önazonosságunknak, az identitásunknak a részei. Jegyespárokkal elkészíttettetem a jövendőbeli családmodelljét: hogy képzelitek el, hogy fog kinézni a család? Nemegyszer megtörténik az, hogy a családmodelljében ott van a kutya. Ezért, ha az illető azt mondja: Családfő vagyok, blöki is ott van. A kutya hogyne volna adott esetben a család része? Hogyne volna az önazonosság része, ami furcsa így kimondva, de most már mégsem lepődünk meg ezen annyira. Láttam embereket, mikor elpusztult a kutyájuk, mi történt velük. Mikor egy kutya elpusztul, és te azzal a kutyával szoros kapcsolatban voltál, az rettenet. Az olyan gyász, azt úgy meg kell siratni, nagyon komoly dolog, nagyon. Egészen odáig menve, hogyha elpusztul a kutyád, óvatosnak kell lenned, hogy nehogy be akard töltened a helyét valamivel vagy valakivel. Hanem tudd, hogy most gyászolni kell egy fél évig. Ha valaki közületek vidéki, paraszt tanyavilágból jön. Ott nemcsak a kutya. A kedvenc lovam … .

Ahogy éppen erről írogattam a jegyzetet, kiégett a villanykörte. Két villanykörtét használok, mikor olvasok. Egy fókuszolóst meg egy takarékosat. A takarékos kiégett. Megnéztem a dobozát, és rá volt írva, hogy szavatossági idő: 6 év. Visszaszámoltam, hogy nálam ez a takarékos égő (minden nap egy csomószor föl-lekapcsoltam, sokat égett) 8 évig bírta. Ott ültem a fotelbe, fogtam ezt az égőt - ez az égő mi mindent látott! 8 évig volt társam. Adott fényt, meleget. Segített tájékozódni és dolgozni, segített pihenni, megtalálni a számat és az ételt. Néztem és merengtem egy villanykörtén. A legviccesebb az, hogy belegondoltam, hogy ez a villanykörte 8 éve része az életemnek. Egy nevetséges tárgy, de egész más viszonyba kerültem vele. Azért kidobtam, de … . Ez annak köszönhető, hogy minden melegszívűségem ellenére, egy gyógyíthatatlan skizoid alkat vagyok.

Az utolsó példám ide, amit sehol sem olvastam, de világosság gyúlt az agyamban. Akkor ez azt jelenti, hogy nem csak tárgyak tudnak az önazonosságunk részeivé válni (azért nem mindegy, hogy az önazonosságomnak a feleségem inkább része, vagy az autó. Azért szabad egy kicsit árnyaltnak lenni.), hanem a környezet is az önazonosság része tud lenni, a környezet, amiben vagyok, amiben élek. Ha valaki fölnőtt egy gyönyörű tájon, egy alföldi ember - mit mond, ha látja a hegyeket?: Ez nem igaz, hogy az ember nézne előre és mindig itt egy vacak hegy, nem lehet ilyen helyen élni! A hegyi ember meg azt mondja: Meg lehet bolondulni ettől a semmitől, ami itt van!

Hadd mondjam el egy élményemet! Néhány héttel ezelőtt, szerdán kirándultam. Ahogy mentem: Hoppá, itt van egy gyönyörű erdő! Ezt a gyönyörű erdőt ismerem, mert mikor 20 éves voltam, idevittem a szerelmemet kéz a kézben. Itt az alkalmas, szent idő, nézzük csak meg ezt az erdőt! És tényleg, bementem. Megyek az erdőben - képzeljétek el - csak bokrok, fák, út, kő. Ez az erdő tetszett nekem ennyire? Jé! Hol van az a gyönyörű rét? Hát volt egy rét, de …. . Először csalódás volt, hogy elvették a szerelmetes erdőmet, elrabolták azt a gyönyörű erdőt. Ahogy megyek ott, mondom: Mi történt? Miért nem olyan gyönyörű? - Hát mert szerelemes voltam. Ahogy a nőre néztem, azzal a tekintettel néztem az erdőt is. 25 éven keresztül az erdő az én szerelmes tekintetemben élt, és része volt az élettörténetemnek. Aztán rájöttem, te jó ég én itt, ebben az erdőben szerelmesedtem bele az erdőbe. Micsoda gyönyörűség tud lenni egy erdőben lenni! Rájöttem, ez azért történt, mert nem is az erdőbe szerelmesedtem bele, hanem abba a nőbe. Csak a szerelem kiáradt és mindenre ráment. Azóta mániákusan megyek az erdőbe. Ezt most ismertem föl két hete. Tehát, nemcsak egy csoport tud nekünk segíteni, hogy önismeretre jussuk, hanem a környezet is. Az önazonosságomnak a része lett az az erdő ott.

Akar-e valaki hirdetni.