A csoporttagság önazonosság erősítő hatásai

2009.10.13.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott Benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Ismételjünk egy kicsit. A témánk az, az, hogy egyediségünk, együttesség, aminek részeire lehetünk, ami az önazonosságunknak a része lehet, sőt tulajdonképpen az is, ha eléggé tudunk rá reflektálni, és azután az egyetemesség. Egyediség, együttesség, egyetemesség. Megtaláltam egy szép történetet, amit elmondanék most bevezetőként, amiben talán leginkább össze lehetne foglalni, hogy mi is ez a téma. Egy vándor útnak indul, és ahogy megy és mendegél, egyszer csak találkozik egy emberrel, aki eléggé robotisztikus módon és fáradtan és kimerülten egy kőtömböt farag. Megkérdezi a vándor tőle, hogy megmondanád, hogy mit csinálsz, és miért ezt csinálod. Ne is kérdezd, itt van ez az irgalmatlan kőtömb, már évek óta ilyen kőtömböt faragok. Megy tovább, lát egy másik valakit, aki szintén kőtömböt farag, de kevésbé robotisztikus módon. Azt lehet látni rajta, hogy több lendület és élet van benne, és tőle is kérdezi, hogy látom, te valahogy serényebben kalapálod azt a vésőt. Megmondanád, hogy te mivel foglalkozol? Jaj, hát tudod, többen vagyunk itt, és többen azt a feladatot látjuk el, hogy kőtömböket faragunk, mert ezekből egy oszlop lesz. Aztán a vándor megy tovább, és ahogy tovább ér, egyszer csak lát egy embert, aki egészen belefeledkezve a munkába, már több ezer évvel ezelőtt is egy flow élmény kellős közepén. Tehát nem is veszi észre, hogy a vándor érkezik, úgy kell megszakítani ezt az élményt az érkező vándornak. Kérdezi tőle, te, teljesen bele vagy feledkezve itt a munkába. Elmondanád, hogy mit csinálsz? Egy ugyanolyan kőtömböt farag, mint az első kettő. - Ja, hát kérlek szépen, én a barátaimmal és a társaimmal együtt katedrálist építünk. Úgyhogy ne is haragudj, ne zavarj tovább, mert nagyon fontos dolgom van. Talán ez a történet lehetne akkor a mai napnak a sajátos szimbolikus képe.

Gyors ismétlés. Annyira jó témák lesznek, nehéz a dolgom azért, mert mindig egy picit előre kell dolgoznom. A következő két-három előadásnak az anyaga is meg van, és én tulajdonképpen abba vagyok benne. Ezért sikerül magamat rettenetes helyzetbe hozni, hogy igazából mindig az izgat, ami három hét múlva lesz, nektek meg azt kell elmondani, ami nem izgat annyira. Most is pont így vagyok. Nagyon egyszerű, de fontos, általános kijelentéseket tettünk az összefüggéséről annak, hogy egyediség, együttesség és egyetemesség, jutottunk el oda, hogy az önértékelés és önbecsülés függ a társas önazonosságunktól. Tehát nem egyszerűen csak valami teljességgel egyéni és egyedi dolog, ami csak önmagunkra tekintve van vagy nincs, hanem az együttességekhez, az egyetemességhez való viszonyunktól függ az önbecsülés és önértékelés. Aztán csoporttagként ott is arathatunk, ahol nem vetettünk. Tehát nálunknál, ahogy mi magunkat látjuk, ehhez képest értékesebbnek látott és tartott csoportokhoz, közösségekhez, intézményekhez való tartozás szintén meg tud bennünket erősíteni. A többre értékelt csapathoz tartozás megerősíti az önbecsülésünket. A gyerekeknél ezt nagyszerűen lehet látni. Mondom a példát. Mikor vége van a pöttyös misének, akkor legalább 40 gyerek lejön, hogy írjam alá a misenaplójukat. Hogy ne legyen hallatlan unalmas, a fiúkkal meg szoktuk beszélni vagy a moto GP eredményét vagy a Forma-1 eredményét vagy egy aktuális focimeccs eredményét. És mi derült ki a gyerekekről, hogy miközben én – merthogy nekem van szilárd önbecsülésem a Toyotának nem éppenséggel fényes Forma-1-es karrierje ellenére is a Toyotának szurkolok - nem találtam még olyan gyereket a templomban, aki ekkora őrültségre vetemedett volna rajtam kívül. Egy gyerek nem engedheti meg magának, hogy a Toyotának drukkoljon a Forma-1-ben, mikor a Toyota még egyszer sem nyert. Ne is várjuk el egy 7 éves gyerektől, hogy egy olyan csapatnak szurkoljon, amelyik még sosem nyert. Ilyen őrültséget egyetlen gyerek sem tesz ösztönösen. Kivéve, ha sokkal előbb még jobban megsérült. Egyéni sajátos dolgok lehetnek, hogy édesapám a Toyotánál dolgozik. Ezeket nevezhetjük kivételnek. Már az is nagyszerű neki egyébként, hogy tudja, hogy én egy vesztes csapatnak szurkolok, ami a Forma-1-et illeti. Ha a pénztárcánkat nézzük, akkor én a győztes csapathoz tartozom, mert a Toyota igen-igen megbízható. Szóval jönnek a gyerekek, és büszkén megállnak előttem, mert a Toyotához képest mindenképpen nyerő helyzetben vannak. A gyerekek nagytöbbsége melyik csapatnak szurkol? A gyerekek legeslegnagyobb többsége Ferrari szurkoló, kivéve, hogy ha az apám nem valami teljesen elvakult BMW szurkoló.

(Leültem a szülőkkel a csoportban, és kiderült, hogy az egyik szülő minden alakalomra egy fagyizás van beígérve a gyerekének vasárnapra, ha jelentkezik a pöttyös misén. Nem ígértem semmit az apukának, de most vasárnap néztem, hogy hol ülnek, és mikor a gyerek jelentkezett, természetesen felszólítottam, hogy lehessen egy nagy fagyizása. A gyerek remélem ebből semmit sem vett észre, csak azt, hogy tudattalanul megnyaltam a számszélét.)

Egy csoporthoz tartozás, amely csoport elég dicső, az meg tud bennünket erősíteni. Aztán a csoport, amihez tartozunk érdekünkben áll értékesnek tartani akkor is, hogy ha jelen pillanatban azt gondoljuk, azt látjuk, azt tapasztaljuk, vagy mások azt mondják, hogy mégsem az.

Emlékszem, mikor papnövendék voltam, valami hihetetlenül nem tudtam azonosulni azzal az intézménnyel, aminek a tagja voltam, egyszerűen nem ment. Meg volt annak az oka. Ösztönösen kitaláltam valamit. Hogyan lehet mégis csak úgy egy olyan intézményben lenni, amely intézménynek a jelenjével, amiben éppen ott vagyok, személyes okokból kiindulva nehezen tudok azonosulni? Rájöttem, hogy ennek az intézménynek van múltja. Miközben a jelenre azt mondtam, hogy ez a sötét krónikáknak az évei lesznek majd, aközben kerestem a dicső éveket. Akkor rátaláltam, hogy na, hát 1956. Ezt minden évben szoktam mondani, hogy 1956-ban rengeteg papnövendék ment, és lett egy nagy papi per. 16 papnövendéket és papot ítéltek el 1957-ben, és hozzájuk csaptak egy laikust, hogy ne lehessen mondani a nyugatnak azt, hogy papi per volt Magyarországon ’56 után. Ilyen egyszerű volt, hogy 16 paphoz hozzátettek egy civilt, és azt mondták, hogy ez nem papi per. Aztán ebből készítettem 5 óra anyagot a velük való beszélgetésből, majd pedig összevágtak belőlük egy filmet, a filmet beadtam egy pályázatra. A pályázatot Nemeskürty tanár úr bírálta, és akkor azon túl, hogy elismerésben részesültem, azon túl megkérdezte, hogy arra lennék kíváncsi, hogy, hogy jutott magának eszébe ez az ötlet? Honnan szedte ki maga ezt a történetet? Hihetetlen izgalmas történet. Azóta két rendező készített belőle dokumentumfilmet. Miért akartam ezt elmondani? Hogy kívülről azt lehetett látni, hogy kinek jár az esze ezen, és fél évet dolgozik azon, hogy 50 évvel ezelőtt más papnövendékek, hogy stencilezték Mindszentinek a beszédét. Miért szán valaki erre időt? Hát ezért. Az önazonosság, az önbecsülés megerősítéséért. Ez egy belső motívum volt.
A saját csoportunk megbecsülése elemi szinten összefonódik más csoportok leértékelésével, vagy a velük szemben való közönyösséggel. Roppant szomorú. De, hogy a saját csoportunkhoz való tartozás összefonódik más csoportok leértékelésével, vagy a közönyösséggel, és aztán végeláthatatlanul tudnánk mondani a példákat, az úgynevezett csoportközi konfliktusokról. Hogy a csoportközi konfliktusoknak nem egyszer a rejtett dinamikája és rugója az, hogy a csoporttagság megerősítése érdekében a lehető legjobb módszer kettéosztani a világot, hogy mi és ti, és utálni a „tiket”.

A kisebbségi csoporthoz tartozás erőteljesen önazonosság, önértékelés meghatározó tényező. Nagyon érdekes kutatás. Nagycsaládok, több fiú, több lány, több fiú, egy lány, több lány, egy fiú. Mi derült ki? Hogy ahol csak egyetlen lány volt és sok fiú, ott a lány, mikor megkérdezték, hogy kinek látod magad, kinek tartod magad, mit tartasz magadról fontosnak, sokkal inkább említették azt, hogy ők lányok. Ha 3 fiú volt, 3 lány, kevésbé volt fontos, hogy fiúk és lányok. De ha egy családban egy szem fiú van, akkor mindenkinek hihetetlen fontos lesz, hogy ő fiú, de a fiúnak is, és fordítva. Tehát a kisebbségi csoporthoz való tartozás fokozottabban önazonosság, és jó esetben önbecsülés növelő tényező.

- A csoportközi konfliktus a legerőteljesebben járul hozzá a csoporttagság tudatának fölerősítéséhez. Ez az előző gondolatnak még jobban elmélyítése. Ha ösztönösen valaki az önértékelését, önbecsülését, önazonosságát, amely ösztönösen is egy társas önazonosság, úgy kívánja megerősíteni, ahogy az úgy ösztönösen jön, akkor a csoportközi konfliktusoknak se vége, se hossza nem lesz. Akkor szép lassan ebbe fogunk beledögleni. Ezért volna óriási jelentősége annak, hogy az önbecsülésnek van-e olyan forrása, mely nem mások kárára, nem mások rovására, nem a versengésből és egyebekből fakad. Az önbecsülésnek, az önazonosságnak azon túl, hogy a csoportokhoz való tartozáshoz elemi köze van, azon túl viszonya van az egyediséghez és az egyetemességhez. Tehát ha csoporthoz tartozásunkat nem tudjuk megfelelő módon felülmúlni az egyetemesség irányába, bele fogunk fulladni a csoportközi konfliktusok vérengzéseibe. Kinyírjuk egymást. Ebbe vagyunk benne, de úgy, hogy ki sem látszunk belőle. Ha azt mondjuk, hogy a magyar nép pesszimista, nem látja a jövőt, rossz a jövőképe. Ugye ismerjük ezeket a kijelentéseket? Nem tud magáért tenni, csak panaszkodik, másokat szid. Ha két magyar van, három pártot alapít. Ismerjük ezeket a sztereotípiákat. Ha ebből nem tudunk kinőni, akkor ebbe teljességgel bele fogunk fulladni.

- A csoporttagság, hogy mennyire fontos az egyénnek, az kultúrafüggő. Beszéltünk kölcsönös egymásra utaltság kultúráiról, és individuális kultúrákról. Nyilván az individuális kultúrákban a csoporttagság nem annyira hangsúlyos vagy fontos – vagy mint nálunk – azt gondoljuk, hogy nem annyira hangsúlyos és fontos. Közben pedig tudattalan módon nagyon is hangsúlyos és nagyon is fontos, de ezt nem tudatosítjuk magunkkal. Ezért aztán a kutatások azt mondják, hogy az Egyesül Államokban több a csoporthoz való tartozás, az emberek sokkal több csoporthoz tartoznak, mint mondjuk nálunk, vagy mondjuk egy muszlim országban, de a csoporthoz való tartozásnak a köteléke jóval gyöngébb, felszínesebb. A kölcsönös egymásra utaltság kultúráiban pedig kevesebb csoporthoz tartoznak a tagok, de sokkal elemibb módon. Nézzük meg azt a különbséget, hogy ezren és tízezren váltak valamiképpen keresztény emberből muszlimmá, és milyen döbbenetesen kevesen fordítva. Arról nem is beszélve, hogy próbálj meg egy muszlim országban keresztény lenni. Az maga a pusztulat. Mikor Helsinkiben voltam tavaly, ott beszélgettem egy török fiatalemberrel, egy többgyerekes apukával, aki Törökországban lett muszlimból keresztény. Jelenleg Helsinkiben él, ez tűnt olyan megfelelő távolságnak. Lehet nagyon szépeket mondani, és kizárólag az egyetemességet hangsúlyozni. Én nagyon egyetemességpárti vagyok. De ezt a hármat szeretném egyben látni. Itt sokkal reálisabbnak kéne lenni. Ha egy muszlim országban valaki keresztény akar lenni, többé-kevésbé mondhatjuk, hogy életveszélyben van. Ilyen egyszerű.

- Csoporthoz tartozás azt is meghatározza, hogy hogyan gondolkodunk másokról vagy magunkról. Vagy 20 évvel ezelőtt egy taizé találkozón szilvesztert ünnepeltünk sok országnak a fiataljai, és én éppen egy bukaresti ortodox cigánylánnyal beszélgettem hosszú órákon keresztül. Ez a beszélgetés számomra egy elemi élményt jelentett, ahol át lehetett lépni egy csomó sztereotípiát, előítéletet, és mindenféle kulturális és csoportközi ezt-azt. Egy elemi élményként hordozom ezt, hogy az első ember, aki ’96-97-ben, akivel koccintottam ünnepelni az újesztendőt, az egy ortodox, bukaresti cigánylány volt.

- A csoporttagságot igyekszünk felhasználni pozitív önértékelés és a jó közérzet érdekében. Például, van-e köztetek olyan, aki motoros? A motorosok a csoporttagságukat nagyszerű módon alkalmazzák arra, hogy a közlekedésben a jó közérzetüket biztosítsák, és ráadásul a csoport minden tagjának kölcsönösen biztosítsák a motorosok a jó közérzetet. Mégpedig azon a módon, hogy egy rendes motoros egy rendes motorosnak köszön. Micsoda megerősítő dolog. Kimegyek a motorral, és egyszer csak a szembejövő motorosok köszönnek, integetnek, üdvözölnek. A csoporthoz tartozás akkor is pozitívan hathat a közérzetünkre, önbecsülésünkre, ha a csoport nem egyértelműen pozitív. Ennek a legszélsőségesebb példája, hogy a börtön tele van bandatagokkal, akik az életük árán is ragaszkodnak a bandatagságukhoz. Természetesen egy pont után nem csak önszántukból.

- Identitás megtalálásának, elmélyülésének akadálya, ha a csoporthoz tartozás tiltott vagy megvetett. Például a meleg felvonulás milyen nyilvánvalóan önazonosság megerősítő jelenség, még akkor is, hogyha sokak részéről ellenállást vált ki.

- Az önazonosság megerősítésének feltétele az időben átéltség, folyamatosság, már ami a csoporthoz tartozást illeti, vagy magát a csoportot illeti. El kezdtem játszani ezzel a gondolattal, hogy az elmúlt 200 évben Magyarországnak milyen államformái voltak. Monarchia, királyság, a népköztársaság, tanácsköztársaság, köztársaság és betéti társaság. Ez kevésbé önazonosság megerősítő.

- Az önazonosság megerősíthető az értékválasztások által. Az értékválasztásoknak van két fő iránya. Az egyik az erkölcsiség, erkölcsi szilárdság. A másik az elköteleződés. Tehát a társas önazonosságunk megerősítése nagyban függ attól, hogy az erkölcsiségünk, és az afelé való elköteleződésünk milyen mértékű. Úgy is mondhatnánk, hogy a csoportnormának való megfelelésünk az önazonosságunkat meg tudja erősíteni. De ha eltérünk azoktól a csoportnormáktól, amely csoportoknak a tagjai vagyunk, ez az önazonosságunkat is súlyosan kikezdi. Egy szép történetet had mondjak. Egy ókori történet. Megy a kém, kémleli a várost, természetesen álruhát ölt. Jóval a városhatárán túl, a folyókon túl, már támadásra készen ott van a sereg, de arra lennének kíváncsiak, hogy érdemes-e megtámadni a várost vagy nem. Ezért aztán a kém álruhát öltve elmegy a piacra és tájékozódik. Tájékozódás után visszamegy és a fővezérnek a következőt mondja: Uram! Nem szabad támadni. Az történt ugyanis, hogy elmentem a piacra, kértem friss paradicsomot, és azt mondta a kofa, ne nálam vegyen paradicsomot, mert az enyém már túlságosan szottyadt. Azonban mellettem, a másik árusnak van nagyon szép paradicsoma. Azt mondja: Uram, ezt a várost nem szabad megtámadni, nagy ott az erő. Fél év múlva megy a kém, kikémlelni a várost, hogy érdemes-e megtámadni vagy nem. Következő hírrel tér vissza, Uram, a várost nem szabad megtámadni. Ugyanis vásároltam csirkét. Vettem a csirkét, és tudatosan több pénzt adtam, és nagyon szépen visszaadtak. Ezt a várost nem szabad megtámadni. Amikor harmadszorra megy a kém, és elmegy a piacra, és az történik vele, mint kishazánkban a piacon, akkor vissza megy, és azt mondja, Uram, támadhatunk. Gyönge már ez a város, elfoglalható. Biztos, hogy közös élményünk az, hogyha ötezresből, tízezresből, húszezresből adnak neked vissza, akkor meg kell várni, amíg minden pénzt visszaadnak, különben nincs olyan hely, ahol ne játszanák el veled a trükköt, hogy mintha csak ötösből vagy tízesből adtak volna vissza. Akkor úgy utólag még odaadják a tízesedet meg az ötösödet. Hihetetlen ez, döbbenetes. Ahogy most utaztam, legnagyobb meglepetésemre egy autópálya kapunál is megtették volna velem valamelyik országban, és megköszöntem Istennek, hogy magyar vagyok. Istenem, ha nem itt nőttem volna föl, most komoly pénzekkel lennék szegényebb. De hát egy magyart, egy autópálya kapunál átvágni? Na, ne már. Ezért jutott eszembe, amit hirdettem nektek, hogy a 10 parancsolatot egy nagyon sajátos megközelítésből szívesen elmondanám nektek. Ez talán érdekes volna, mert úgy tűnik akkor, hogy egy alapvető csoportnorma, vagy nem is tudom milyen normának nevezzük a 10 parancsolatot, az az önazonosságot meg tudja erősíteni.

Ezt nagyon szeretném nektek elmondani. Arról még lesz szó, hogy a csoportközi komplexusok, miközben sajátosan meg tudják az önazonosságunkat erősíteni, aközben éppen beledöglünk. Hogy azonban létezik egy másik nagy dilemma, ez pedig a társas dilemma nevet viseli. Szociológusok, szociálpszichológusok nálam sokkal jobban tudják, mert én csak egy pap vagyok. Viszont a társas dilemma a következő. Próbálom nagyon pontosan mondani. Minden résztvevő egyéni nyeresége nagyobb, ha elpártol a közösségtől, mintha együttműködik. De ha mindenki elpártol, akkor mindenki veszít. A következő nagyon egyszerű kísérlet, amit rengetegszer megismételtünk, és mindig ugyanaz jött ki. Ez pedig az, hogy van 7 csoporttag. Mindenegyes csoporttag kap 5 dollárt. A következőt mondják nekik: Ha a 7-ből 4-en visszaadják az 5 dollárt, akkor a közösből mindenki kap 10-et. Tehát ha 4-en odaadják az 5-öt, akkor nekik 0 lesz, de ha lesz legalább 4, aki a maga 5-jét odaadja és reszkírozza, hogy egy kicsit 0-án áll, de mert legalább még rajta kívül 3-an beadták az 5-öt, 10-et fog majd kapni, tehát 5 dollár nyereséggel zárul ez a történet mindenki számára, ha van legalább 4, aki a maga 5 dollárját beadja. Mi ebben a dilemma? Ugyanis, ha azt mondom, hogy csak lesz a 7-ből 4, aki beadja az 5 dollárt, akkor ennek az lesz a következménye, hogy nekem 15 dollárom lesz. Tehát az egyéni nyereségem nagyobb lesz, mintha 4 ember, vagy akár mindenki beadná az 5 dollárt. Ez hozza létre a dilemmát. Mi derül ki a kutatásokból újból és újból? Szerintem nem is kell elmondanom azt, hogy a kapzsiság erőt vesz a csoporttagokon. Újból és újból erőt vesz a csoporttagokon. Ennek pedig hosszútávon az a következménye, hogy mindenki egyre rosszabbul jár. New Englandi halászok története egy klasszikus történet itt. Annyira kihalászták a halakat, amely a megélhetésüket, és a családjaik megélhetését is biztosítja, hogy ez már az egész közösség továbbélését is fenyegeti. Mit lehet ilyenkor tenni? Nagyon egyszerű azt mondani, hogy ezt könnyű megoldani, ebben semmi nehézség nincsen. Egyszerűen mindenkinek be kell látnia, hogy hosszútávon mindenkinek az az érdeke, hogy korlátozza az egyes ember azt, hogy mennyi halat fog ki. Így a halak megint föl tudnak szaporodni, és így hosszútávon mindenki sokkal jobban fog járni. Mi történt? Az történt, hogy az egyes halászok fokozták a halkitermelést. A társas dilemmát nem tudták megoldani. Erre mi történt? Törvényeket hoztak a kihalászható hal mennyiségéről. Mi történt? A törvényeket senki sem tartotta be. Ahogy olvasgattam, nagyon elkezdett izgatni ez a téma. Ezután ahogy olvasgattam, vannak olyan szerzők, amerikai szerzők, európai szerzők, férfiak, nők, egészen odáig merészkednek, ha az emberiség a társas dilemmákat nem tudja megoldani, akkor el fog pusztulni. Ilyen egyszerűeket mondanak. Ha társas dilemmát nem oldjuk föl, végünk van. Ezért elszeretném nektek mondani, hogy hogyan lehet a társas dilemmákat feloldani. Hogy milyen lehetőségeink vannak arra, hogy a társas dilemmát megoldjuk vagy feloldjuk, mert ez úgy tűnik, hogy hihetetlen elemi módon az életünkről szól. Elolvastam okos emberektől és elmondom nektek. Mondjuk így, hogy 9 megoldása van a társas dilemmáknak. A 9 közül a legtöbb rettenetes, de mindenesetre valamiféle válasz a társas dilemmára. Szeretném elmondani, hogy milyen válaszok adhatóak a társas dilemmára.

1. Az individuális válasz. Az individuális válasz a társas dilemmára az, hogy fogytán, mondjuk a természetnek a kincsei, fogytán a közvagyon, fogytán ez, az és amaz. Az individuális válasznak a logikája így hangzik. A saját nyereség legyen maximális, a többi meg…Azt hiszem, hogy rengeteg példát tudnánk hozni, csak be kell ülni az autóba. Áll valaki az úton, és úgy áll ott, és nem lehet érteni, hogy kb. 200 autó áll mögötte, és ő meg áll, mert éppen egy fontos telefonja van. Ezt most a végtelenségig lehetne ragozni. Maximális profit realizálása, a munkások kizsákmányolása. Ez a pusztulatba visz.

2. Ezt úgy hívják, hogy az altruista megoldás. Annak a logikája, hogy a partnerek nyeresége legyen maximális. Ez például egy önfeláldozó édesanya vagy édesapa. Mondjuk egy édesapa, aki beugrik és megmenti a fiát a tűzből, lányát a vízből, akár a saját élete árán is. Minden második amerikai filmben szokott lenni egy ilyen jelenet.

3. Mennyi volt a mai lottó főnyeremény? Több mint 2 milliárd volt. Tudjátok, hogy kik nyerték meg a sajtó szerint? 12 rendőr. Ez a megoldása a társas dilemmának, ha úgy hívjuk, hogy együttműködés. Amikor nem a másik nyereségét akarom maximalizálni, hanem a közös nyereséget szeretném maximalizálni. Feltételezem, hogy azért játszott és lottózott 12 rendőr együtt, mert úgy tudták a lehető legtöbb szelvényt megjátszani, és azt mondták, hogy még ha elosztjuk 12-vel, úgyis a legtöbb nyeresége lesz mindnyájunknak, és 12-szer nagyobb esélyünk van, hogy nagy nyereséghez jussunk, bár mindannyian.

Azt meséli egy ismerősöm, akivel ott Finnországban, Helsinkiben ismerkedtem meg, - fölmászott a Mont Blancra, elment Lapföldre, aztán át Svédországba – azt mondja, hogy télen, Lapföldön a következő a rendszer. Hideg, hó. Mi következik ebből? Mennek az emberek gyalog, vannak különböző menedékházak. Lehet tudni, hogy kb. 20 km-es körzetben találsz menedékházakat. A menedékházba, ha beérkezel vár a meleg, ez nagyon nagydolog. Igen ám, de a menedékházak természetesen nem túl nagyok. Mi történik akkor, ha túl sokan vannak vagy érkeznek a menedékházhoz? Ez egy társas dilemma. Most én járjak jól, vagy járjon mindenki jól ott a hidegben, a fagyban, a télben, a hóban. A társas dilemmát közmegegyezéssel, köznormának a megtartásával, és valódi megtartásával a következőképpen oldották meg az együttműködés keretében. Kíváncsi lennék, hogy kitaláljátok-e. A dilemma megoldása, hogy az a rend, aki a leghosszabb ideje van már a menedékházban, mikor megérkeznek azok, akik hidegen átfagyva jönnek – tök mindegy, hogy éjjel 2 óra van – veszik a kabátjukat és mennek. Az ismerősöm, aki ezt átélte, - természetesen az ő sajátos magyar logikájával – egy teljes döbbenetben volt, amikor látta azt, hogy mások kimennek a téli hidegbe egyetlen szó nélkül. Nem arról volt szó, hogy akik megérkeztek figyelmeztették a normára azokat, akik már ott voltak. Nem. Akik ott voltak tudták, hogy ők vannak itt legrégebben, vették a kabátot és mentek, hogy legyen helye azoknak, akik jöttek. Ez a lehető legnagyobb nyereség mindenkinek. Mert így van a legnagyobb esély arra, hogy mindenki éljen.

4. A versengés. A versengés alaplogikája az, hogy a saját viszonylagos nyereség legyen maximális, vagyis a különbség legyen köztünk maximális. Tehát az az érdekem, hogy hozzátok képest én legyek a legjobb. Ez úgy többé-kevésbé a nyugati kultúrának az egyik mozgatórugója. Hogy ki lesz az első? Mert az első az, aki a többiekhez képest a legjobbnak bizonyult. A versengés, mint a társas dilemma megoldása, sokak számára hosszútávon nem megoldás. Az iskolai versengés, versenyeztetés, a gyerekek közti rivalizálás. A legtöbb társasjátékunk is erre a logikára épül. Leültem nyáron a barátaimmal Bakonybélben monopolizni. A monopolinak a logikája is pontosan ugyanez. Nem elég, hogy te monopóliumokat szerezz, és a többiektől a lehető legtöbb pénzt szedd be, aközben figyelned kell arra, hogy a többiek mindenképpen nálad kevésbé járjanak jól, és kevesebb pénzt szerezzenek, mert különben elveszted azt a pozíciót, ami végül a játék megnyeréséhez vezet. Az összes ilyen számunkra roppant izgalmas társasjátéknak ez a kettős logikája mindig meg van. Nem elég arra figyelni, hogy te nyerj, állandóan arra is kell figyelned, hogy a többiek veszítsenek. Ezért aztán az okos játékos itt-ott áldozatokat hoz, mert hosszútávon megéri neki, ha a másik veszít, mert ahhoz képest ő jobb helyzetbe kerül, mintha arra figyelne, hogy most ebben a pillanatban csak ő nyerjen. Ismerjük ezeket a játékokat, végig játszottam az egész gimnáziumot. Csak tudom, micsoda nagyszerű érzés győzni, és másokat legyőzni. Ez a versengés logikája. Tehát egyszerre figyelek arra, hogy én, és arra, hogy ti lent legyetek. Tulajdonképpen egy rettenetes logika, még az sem elég neki, hogy ő győzzön. Ez működteti a világunkat már úgy valamennyire.

5. Ez az agresszív megoldása a társas dilemmának. Mi a belső logikája? Elég furcsán hangzik. A partner vesztesége legyen maximális. Ez tulajdonképpen a bosszúállás logikája is. Nem voltatok elég jók hozzám? Na, akkor most megmutatom nektek. Attól fogtok koldulni, amit én most csinálok. Semmiféle nyereségről nincs szó az én esetemben, hanem arról, hogy a többieknek legyen a vesztesége a lehető legnagyobb. Azok a játékosok, akik játékrontóan játszanak, és tönkreteszik mindenkinek a játékát. Ismertek ilyet, ugye? Rettenetes, hogy felnőtt társaságban tud olyan valaki lenni, aki arra a logikára játszik, hogy had legyen rossz mindenkinek. Hihetetlen. Gyerekkorotokban mikor fociztatok, és valakit a csapat kiállított, mikor már kicsit árnyaltabbak a normák. És mit csinál a kiállított játékos? Megfogja a labdát és elrohan vele. Ez ismerős, nem? Én meg gyerekkoromból azt ismerem, hogy játsszuk a táblás játékot. Mi történik, amikor valaki kiüt? Fölütöd a táblát így alulról. Ha jól emlékszem én is csináltam ilyet. Nehéz volt megtanulni veszteni.

6. Mazohizmus. A logikája a saját veszteség legyen maximális. Például, mikor valaki megharagszik a családjára, mondjuk egy serdülő, és azt mondja, hogy én akkor most megmutatom nekik, hogy…és bevesz egy csomó gyógyszert. Ez ő és a családja közti sajátos konfliktusnak egy olyan megoldása, amelyben azt választja, hogy a saját veszteség legyen maximális, és ez a nagy saját veszteség persze sajátosan ébressze föl a családtagokat, hogy milyen gonoszak voltak vele. Ha egy kisgyerekről van szó, akkor elég relatív dolog tud lenni, ha nagyobbról, akkor meg tud nagyon reális lenni, és az illető mégis ezt választja. Nem azt mondja, hogy jó, hát akkor maradjanak maguknak, én meg elköltözök, hanem inkább megöli magát.

7. Mártíromság, mint a társas dilemma megoldása. A mártíromság logikája így szól. A partner diktálja a saját nyereséget és veszteséget. Tehát te diktálod, hogy én mennyit nyerek és vesztek. Te diktálod, hogy nyerek-e vagy vesztek-e. Szoktak ilyet mondani, mikor egy családban anyai önfeláldozásból túl sok van. Akkor ezt szokták mondani, hogy mártíromkodik az anyám. Mert arra a kérdésre, hogy mit csináljunk, az anyának 50 évig egy válasza van, hogy „ahogy akarjátok”, és ez nem a legnagyobb nyereség a csoport számára. Az anya azt gondolja, hogy a mártíromság hozza a legnagyobb nyereséget a csoportnak, jelen esetben a családnak. A család pedig bőszülten próbálja megértetni az anyával, hogy a csoportnak nem az a legnagyobb nyereség, ha van benne egy mártír. Az összes édes íz a számban megkeseredik, hogy egy családnak a legnagyobb nyereség az, hogyha ott nincsen mártír. Ezért az a nagyon önfeláldozó édesanya valójában nem a csoport javáért tesz. Nagyon csúnyán hangzik, amit mondtam.

8. Szado-mazohista megoldás. Ez pedig, hogy az együttes veszteség legyen maximális. Látjátok, lehet fokozni. Mazohista megoldásnál van egy még olyanabb. Nyilván ez az, amikor dögöljön meg a szomszéd tehene is. Társas házakban, ha valaki él, minden társas házban él egy szado-mazohista. Minden társas házban, nem tudjuk, hogy miért, de valahogy így van elosztva. Társasházi entrópia.

9. Ez az egyenlőség. Az egyenlőségre való maximális törekvés, mint a társas dilemma megoldása. Ez az, hogy mindenkinek legyen ugyanannyi, egyforma, pont annyi, pont úgy, mint nekem. Ez nem annyira megfelelő megoldás, mint az együttműködés. Mondtam azt az élményemet, mikor Dobogókőn nyaraltunk a családdal, és az én testvéremnek hallatlanul megtetszett egy majom. De ez még régen volt, 70-es évek eleje. Nem igazi majom, hanem szövetmajom. A testvérem meglátta Dobogókőn az egyetlen kisboltban, ott ahogy rámosolygott. Ez rögtön megdobogtatta gyermeki szívét, és a következő mozdulattal édesanyám karjába kapaszkodva már húzta is, hogy vásárolja meg neki a szövetmajmot. Édesanyám, mint jó anya, természetesen megvásárolta a szövetmajmot. A következő kérdés az az volt. Van még egy szövetmajom? Mert nekem van még egy gyerekem. És akkor, mert, hogy Dobogókő akkor sem volt egy nagy város, a kisboltnak a vezetője szomorú, csüggeteg szívvel állította édesanyámnak a valóságot, hogy sajnos szövetmajomból itt Dobogókőn csak egy van. Édesanyám pedig megrettent, hogy ez a szövetmajom pedig már a testvéremé, ami önmagában nem lenne baj, ha nem volna neki egy testvére. Én ott voltam gyerkőcként, és mert volt már előtörténetem, én örültem annak, hogy a testvéremnek lett egy Dobogókőn megvásárolható, egyedi, exkluzív szövetmajma. Ezzel én teljesen megbékéltem. Édesanyám kérdez, hogy na, akkor most, hogy oldjuk föl ezt a társas dilemmát? Mondtam, hogy nem kell föloldani, mert képes vagyok veletek az együttműködésre. Továbbra is édesanyámnak, édesapámnak tartalak titeket, a testvéremet sem kívánom kiátkozni, mert eggyel több szövetmajma van, mint nekem, és hogy köszönöm szépen, tudok boldogan élni. A történet befejezése, hogy az édesanyám pedig ezt a dilemmát úgy akarta föloldani, hogy egyenlőség, és ezért kaptam egy szövetoroszlánt, amit akart a fene. De olyan nagy böhöm oroszlán volt, mint a majom az egyenlőség nevében. Utána, amikor ránéztem, mindig az a fájdalom járt át, hogy „kellettél a fenének”. A társas dilemmának azért sem volt jó megoldása ez, mert meggyőződésemmé vált később, hogy ez a szövetoroszlán egy másik gyereknek nagy örömet okozhatott volna.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott Benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Ismételjünk egy kicsit. A témánk az, az, hogy egyediségünk, együttesség, aminek részeire lehetünk, ami az önazonosságunknak a része lehet, sőt tulajdonképpen az is, ha eléggé tudunk rá reflektálni, és azután az egyetemesség. Egyediség, együttesség, egyetemesség. Megtaláltam egy szép történetet, amit elmondanék most bevezetőként, amiben talán leginkább össze lehetne foglalni, hogy mi is ez a téma. Egy vándor útnak indul, és ahogy megy és mendegél, egyszer csak találkozik egy emberrel, aki eléggé robotisztikus módon és fáradtan és kimerülten egy kőtömböt farag. Megkérdezi a vándor tőle, hogy megmondanád, hogy mit csinálsz, és miért ezt csinálod. Ne is kérdezd, itt van ez az irgalmatlan kőtömb, már évek óta ilyen kőtömböt faragok. Megy tovább, lát egy másik valakit, aki szintén kőtömböt farag, de kevésbé robotisztikus módon. Azt lehet látni rajta, hogy több lendület és élet van benne, és tőle is kérdezi, hogy látom, te valahogy serényebben kalapálod azt a vésőt. Megmondanád, hogy te mivel foglalkozol? Jaj, hát tudod, többen vagyunk itt, és többen azt a feladatot látjuk el, hogy kőtömböket faragunk, mert ezekből egy oszlop lesz. Aztán a vándor megy tovább, és ahogy tovább ér, egyszer csak lát egy embert, aki egészen belefeledkezve a munkába, már több ezer évvel ezelőtt is egy flow élmény kellős közepén. Tehát nem is veszi észre, hogy a vándor érkezik, úgy kell megszakítani ezt az élményt az érkező vándornak. Kérdezi tőle, te, teljesen bele vagy feledkezve itt a munkába. Elmondanád, hogy mit csinálsz? Egy ugyanolyan kőtömböt farag, mint az első kettő. - Ja, hát kérlek szépen, én a barátaimmal és a társaimmal együtt katedrálist építünk. Úgyhogy ne is haragudj, ne zavarj tovább, mert nagyon fontos dolgom van. Talán ez a történet lehetne akkor a mai napnak a sajátos szimbolikus képe.

Gyors ismétlés. Annyira jó témák lesznek, nehéz a dolgom azért, mert mindig egy picit előre kell dolgoznom. A következő két-három előadásnak az anyaga is meg van, és én tulajdonképpen abba vagyok benne. Ezért sikerül magamat rettenetes helyzetbe hozni, hogy igazából mindig az izgat, ami három hét múlva lesz, nektek meg azt kell elmondani, ami nem izgat annyira. Most is pont így vagyok. Nagyon egyszerű, de fontos, általános kijelentéseket tettünk az összefüggéséről annak, hogy egyediség, együttesség és egyetemesség, jutottunk el oda, hogy az önértékelés és önbecsülés függ a társas önazonosságunktól. Tehát nem egyszerűen csak valami teljességgel egyéni és egyedi dolog, ami csak önmagunkra tekintve van vagy nincs, hanem az együttességekhez, az egyetemességhez való viszonyunktól függ az önbecsülés és önértékelés. Aztán csoporttagként ott is arathatunk, ahol nem vetettünk. Tehát nálunknál, ahogy mi magunkat látjuk, ehhez képest értékesebbnek látott és tartott csoportokhoz, közösségekhez, intézményekhez való tartozás szintén meg tud bennünket erősíteni. A többre értékelt csapathoz tartozás megerősíti az önbecsülésünket. A gyerekeknél ezt nagyszerűen lehet látni. Mondom a példát. Mikor vége van a pöttyös misének, akkor legalább 40 gyerek lejön, hogy írjam alá a misenaplójukat. Hogy ne legyen hallatlan unalmas, a fiúkkal meg szoktuk beszélni vagy a moto GP eredményét vagy a Forma-1 eredményét vagy egy aktuális focimeccs eredményét. És mi derült ki a gyerekekről, hogy miközben én – merthogy nekem van szilárd önbecsülésem a Toyotának nem éppenséggel fényes Forma-1-es karrierje ellenére is a Toyotának szurkolok - nem találtam még olyan gyereket a templomban, aki ekkora őrültségre vetemedett volna rajtam kívül. Egy gyerek nem engedheti meg magának, hogy a Toyotának drukkoljon a Forma-1-ben, mikor a Toyota még egyszer sem nyert. Ne is várjuk el egy 7 éves gyerektől, hogy egy olyan csapatnak szurkoljon, amelyik még sosem nyert. Ilyen őrültséget egyetlen gyerek sem tesz ösztönösen. Kivéve, ha sokkal előbb még jobban megsérült. Egyéni sajátos dolgok lehetnek, hogy édesapám a Toyotánál dolgozik. Ezeket nevezhetjük kivételnek. Már az is nagyszerű neki egyébként, hogy tudja, hogy én egy vesztes csapatnak szurkolok, ami a Forma-1-et illeti. Ha a pénztárcánkat nézzük, akkor én a győztes csapathoz tartozom, mert a Toyota igen-igen megbízható. Szóval jönnek a gyerekek, és büszkén megállnak előttem, mert a Toyotához képest mindenképpen nyerő helyzetben vannak. A gyerekek nagytöbbsége melyik csapatnak szurkol? A gyerekek legeslegnagyobb többsége Ferrari szurkoló, kivéve, hogy ha az apám nem valami teljesen elvakult BMW szurkoló.

(Leültem a szülőkkel a csoportban, és kiderült, hogy az egyik szülő minden alakalomra egy fagyizás van beígérve a gyerekének vasárnapra, ha jelentkezik a pöttyös misén. Nem ígértem semmit az apukának, de most vasárnap néztem, hogy hol ülnek, és mikor a gyerek jelentkezett, természetesen felszólítottam, hogy lehessen egy nagy fagyizása. A gyerek remélem ebből semmit sem vett észre, csak azt, hogy tudattalanul megnyaltam a számszélét.)

Egy csoporthoz tartozás, amely csoport elég dicső, az meg tud bennünket erősíteni. Aztán a csoport, amihez tartozunk érdekünkben áll értékesnek tartani akkor is, hogy ha jelen pillanatban azt gondoljuk, azt látjuk, azt tapasztaljuk, vagy mások azt mondják, hogy mégsem az.

Emlékszem, mikor papnövendék voltam, valami hihetetlenül nem tudtam azonosulni azzal az intézménnyel, aminek a tagja voltam, egyszerűen nem ment. Meg volt annak az oka. Ösztönösen kitaláltam valamit. Hogyan lehet mégis csak úgy egy olyan intézményben lenni, amely intézménynek a jelenjével, amiben éppen ott vagyok, személyes okokból kiindulva nehezen tudok azonosulni? Rájöttem, hogy ennek az intézménynek van múltja. Miközben a jelenre azt mondtam, hogy ez a sötét krónikáknak az évei lesznek majd, aközben kerestem a dicső éveket. Akkor rátaláltam, hogy na, hát 1956. Ezt minden évben szoktam mondani, hogy 1956-ban rengeteg papnövendék ment, és lett egy nagy papi per. 16 papnövendéket és papot ítéltek el 1957-ben, és hozzájuk csaptak egy laikust, hogy ne lehessen mondani a nyugatnak azt, hogy papi per volt Magyarországon ’56 után. Ilyen egyszerű volt, hogy 16 paphoz hozzátettek egy civilt, és azt mondták, hogy ez nem papi per. Aztán ebből készítettem 5 óra anyagot a velük való beszélgetésből, majd pedig összevágtak belőlük egy filmet, a filmet beadtam egy pályázatra. A pályázatot Nemeskürty tanár úr bírálta, és akkor azon túl, hogy elismerésben részesültem, azon túl megkérdezte, hogy arra lennék kíváncsi, hogy, hogy jutott magának eszébe ez az ötlet? Honnan szedte ki maga ezt a történetet? Hihetetlen izgalmas történet. Azóta két rendező készített belőle dokumentumfilmet. Miért akartam ezt elmondani? Hogy kívülről azt lehetett látni, hogy kinek jár az esze ezen, és fél évet dolgozik azon, hogy 50 évvel ezelőtt más papnövendékek, hogy stencilezték Mindszentinek a beszédét. Miért szán valaki erre időt? Hát ezért. Az önazonosság, az önbecsülés megerősítéséért. Ez egy belső motívum volt.
A saját csoportunk megbecsülése elemi szinten összefonódik más csoportok leértékelésével, vagy a velük szemben való közönyösséggel. Roppant szomorú. De, hogy a saját csoportunkhoz való tartozás összefonódik más csoportok leértékelésével, vagy a közönyösséggel, és aztán végeláthatatlanul tudnánk mondani a példákat, az úgynevezett csoportközi konfliktusokról. Hogy a csoportközi konfliktusoknak nem egyszer a rejtett dinamikája és rugója az, hogy a csoporttagság megerősítése érdekében a lehető legjobb módszer kettéosztani a világot, hogy mi és ti, és utálni a „tiket”.

A kisebbségi csoporthoz tartozás erőteljesen önazonosság, önértékelés meghatározó tényező. Nagyon érdekes kutatás. Nagycsaládok, több fiú, több lány, több fiú, egy lány, több lány, egy fiú. Mi derült ki? Hogy ahol csak egyetlen lány volt és sok fiú, ott a lány, mikor megkérdezték, hogy kinek látod magad, kinek tartod magad, mit tartasz magadról fontosnak, sokkal inkább említették azt, hogy ők lányok. Ha 3 fiú volt, 3 lány, kevésbé volt fontos, hogy fiúk és lányok. De ha egy családban egy szem fiú van, akkor mindenkinek hihetetlen fontos lesz, hogy ő fiú, de a fiúnak is, és fordítva. Tehát a kisebbségi csoporthoz való tartozás fokozottabban önazonosság, és jó esetben önbecsülés növelő tényező.

- A csoportközi konfliktus a legerőteljesebben járul hozzá a csoporttagság tudatának fölerősítéséhez. Ez az előző gondolatnak még jobban elmélyítése. Ha ösztönösen valaki az önértékelését, önbecsülését, önazonosságát, amely ösztönösen is egy társas önazonosság, úgy kívánja megerősíteni, ahogy az úgy ösztönösen jön, akkor a csoportközi konfliktusoknak se vége, se hossza nem lesz. Akkor szép lassan ebbe fogunk beledögleni. Ezért volna óriási jelentősége annak, hogy az önbecsülésnek van-e olyan forrása, mely nem mások kárára, nem mások rovására, nem a versengésből és egyebekből fakad. Az önbecsülésnek, az önazonosságnak azon túl, hogy a csoportokhoz való tartozáshoz elemi köze van, azon túl viszonya van az egyediséghez és az egyetemességhez. Tehát ha csoporthoz tartozásunkat nem tudjuk megfelelő módon felülmúlni az egyetemesség irányába, bele fogunk fulladni a csoportközi konfliktusok vérengzéseibe. Kinyírjuk egymást. Ebbe vagyunk benne, de úgy, hogy ki sem látszunk belőle. Ha azt mondjuk, hogy a magyar nép pesszimista, nem látja a jövőt, rossz a jövőképe. Ugye ismerjük ezeket a kijelentéseket? Nem tud magáért tenni, csak panaszkodik, másokat szid. Ha két magyar van, három pártot alapít. Ismerjük ezeket a sztereotípiákat. Ha ebből nem tudunk kinőni, akkor ebbe teljességgel bele fogunk fulladni.

- A csoporttagság, hogy mennyire fontos az egyénnek, az kultúrafüggő. Beszéltünk kölcsönös egymásra utaltság kultúráiról, és individuális kultúrákról. Nyilván az individuális kultúrákban a csoporttagság nem annyira hangsúlyos vagy fontos – vagy mint nálunk – azt gondoljuk, hogy nem annyira hangsúlyos és fontos. Közben pedig tudattalan módon nagyon is hangsúlyos és nagyon is fontos, de ezt nem tudatosítjuk magunkkal. Ezért aztán a kutatások azt mondják, hogy az Egyesül Államokban több a csoporthoz való tartozás, az emberek sokkal több csoporthoz tartoznak, mint mondjuk nálunk, vagy mondjuk egy muszlim országban, de a csoporthoz való tartozásnak a köteléke jóval gyöngébb, felszínesebb. A kölcsönös egymásra utaltság kultúráiban pedig kevesebb csoporthoz tartoznak a tagok, de sokkal elemibb módon. Nézzük meg azt a különbséget, hogy ezren és tízezren váltak valamiképpen keresztény emberből muszlimmá, és milyen döbbenetesen kevesen fordítva. Arról nem is beszélve, hogy próbálj meg egy muszlim országban keresztény lenni. Az maga a pusztulat. Mikor Helsinkiben voltam tavaly, ott beszélgettem egy török fiatalemberrel, egy többgyerekes apukával, aki Törökországban lett muszlimból keresztény. Jelenleg Helsinkiben él, ez tűnt olyan megfelelő távolságnak. Lehet nagyon szépeket mondani, és kizárólag az egyetemességet hangsúlyozni. Én nagyon egyetemességpárti vagyok. De ezt a hármat szeretném egyben látni. Itt sokkal reálisabbnak kéne lenni. Ha egy muszlim országban valaki keresztény akar lenni, többé-kevésbé mondhatjuk, hogy életveszélyben van. Ilyen egyszerű.

- Csoporthoz tartozás azt is meghatározza, hogy hogyan gondolkodunk másokról vagy magunkról. Vagy 20 évvel ezelőtt egy taizé találkozón szilvesztert ünnepeltünk sok országnak a fiataljai, és én éppen egy bukaresti ortodox cigánylánnyal beszélgettem hosszú órákon keresztül. Ez a beszélgetés számomra egy elemi élményt jelentett, ahol át lehetett lépni egy csomó sztereotípiát, előítéletet, és mindenféle kulturális és csoportközi ezt-azt. Egy elemi élményként hordozom ezt, hogy az első ember, aki ’96-97-ben, akivel koccintottam ünnepelni az újesztendőt, az egy ortodox, bukaresti cigánylány volt.

- A csoporttagságot igyekszünk felhasználni pozitív önértékelés és a jó közérzet érdekében. Például, van-e köztetek olyan, aki motoros? A motorosok a csoporttagságukat nagyszerű módon alkalmazzák arra, hogy a közlekedésben a jó közérzetüket biztosítsák, és ráadásul a csoport minden tagjának kölcsönösen biztosítsák a motorosok a jó közérzetet. Mégpedig azon a módon, hogy egy rendes motoros egy rendes motorosnak köszön. Micsoda megerősítő dolog. Kimegyek a motorral, és egyszer csak a szembejövő motorosok köszönnek, integetnek, üdvözölnek. A csoporthoz tartozás akkor is pozitívan hathat a közérzetünkre, önbecsülésünkre, ha a csoport nem egyértelműen pozitív. Ennek a legszélsőségesebb példája, hogy a börtön tele van bandatagokkal, akik az életük árán is ragaszkodnak a bandatagságukhoz. Természetesen egy pont után nem csak önszántukból.

- Identitás megtalálásának, elmélyülésének akadálya, ha a csoporthoz tartozás tiltott vagy megvetett. Például a meleg felvonulás milyen nyilvánvalóan önazonosság megerősítő jelenség, még akkor is, hogyha sokak részéről ellenállást vált ki.

- Az önazonosság megerősítésének feltétele az időben átéltség, folyamatosság, már ami a csoporthoz tartozást illeti, vagy magát a csoportot illeti. El kezdtem játszani ezzel a gondolattal, hogy az elmúlt 200 évben Magyarországnak milyen államformái voltak. Monarchia, királyság, a népköztársaság, tanácsköztársaság, köztársaság és betéti társaság. Ez kevésbé önazonosság megerősítő.

- Az önazonosság megerősíthető az értékválasztások által. Az értékválasztásoknak van két fő iránya. Az egyik az erkölcsiség, erkölcsi szilárdság. A másik az elköteleződés. Tehát a társas önazonosságunk megerősítése nagyban függ attól, hogy az erkölcsiségünk, és az afelé való elköteleződésünk milyen mértékű. Úgy is mondhatnánk, hogy a csoportnormának való megfelelésünk az önazonosságunkat meg tudja erősíteni. De ha eltérünk azoktól a csoportnormáktól, amely csoportoknak a tagjai vagyunk, ez az önazonosságunkat is súlyosan kikezdi. Egy szép történetet had mondjak. Egy ókori történet. Megy a kém, kémleli a várost, természetesen álruhát ölt. Jóval a városhatárán túl, a folyókon túl, már támadásra készen ott van a sereg, de arra lennének kíváncsiak, hogy érdemes-e megtámadni a várost vagy nem. Ezért aztán a kém álruhát öltve elmegy a piacra és tájékozódik. Tájékozódás után visszamegy és a fővezérnek a következőt mondja: Uram! Nem szabad támadni. Az történt ugyanis, hogy elmentem a piacra, kértem friss paradicsomot, és azt mondta a kofa, ne nálam vegyen paradicsomot, mert az enyém már túlságosan szottyadt. Azonban mellettem, a másik árusnak van nagyon szép paradicsoma. Azt mondja: Uram, ezt a várost nem szabad megtámadni, nagy ott az erő. Fél év múlva megy a kém, kikémlelni a várost, hogy érdemes-e megtámadni vagy nem. Következő hírrel tér vissza, Uram, a várost nem szabad megtámadni. Ugyanis vásároltam csirkét. Vettem a csirkét, és tudatosan több pénzt adtam, és nagyon szépen visszaadtak. Ezt a várost nem szabad megtámadni. Amikor harmadszorra megy a kém, és elmegy a piacra, és az történik vele, mint kishazánkban a piacon, akkor vissza megy, és azt mondja, Uram, támadhatunk. Gyönge már ez a város, elfoglalható. Biztos, hogy közös élményünk az, hogyha ötezresből, tízezresből, húszezresből adnak neked vissza, akkor meg kell várni, amíg minden pénzt visszaadnak, különben nincs olyan hely, ahol ne játszanák el veled a trükköt, hogy mintha csak ötösből vagy tízesből adtak volna vissza. Akkor úgy utólag még odaadják a tízesedet meg az ötösödet. Hihetetlen ez, döbbenetes. Ahogy most utaztam, legnagyobb meglepetésemre egy autópálya kapunál is megtették volna velem valamelyik országban, és megköszöntem Istennek, hogy magyar vagyok. Istenem, ha nem itt nőttem volna föl, most komoly pénzekkel lennék szegényebb. De hát egy magyart, egy autópálya kapunál átvágni? Na, ne már. Ezért jutott eszembe, amit hirdettem nektek, hogy a 10 parancsolatot egy nagyon sajátos megközelítésből szívesen elmondanám nektek. Ez talán érdekes volna, mert úgy tűnik akkor, hogy egy alapvető csoportnorma, vagy nem is tudom milyen normának nevezzük a 10 parancsolatot, az az önazonosságot meg tudja erősíteni.

Ezt nagyon szeretném nektek elmondani. Arról még lesz szó, hogy a csoportközi komplexusok, miközben sajátosan meg tudják az önazonosságunkat erősíteni, aközben éppen beledöglünk. Hogy azonban létezik egy másik nagy dilemma, ez pedig a társas dilemma nevet viseli. Szociológusok, szociálpszichológusok nálam sokkal jobban tudják, mert én csak egy pap vagyok. Viszont a társas dilemma a következő. Próbálom nagyon pontosan mondani. Minden résztvevő egyéni nyeresége nagyobb, ha elpártol a közösségtől, mintha együttműködik. De ha mindenki elpártol, akkor mindenki veszít. A következő nagyon egyszerű kísérlet, amit rengetegszer megismételtünk, és mindig ugyanaz jött ki. Ez pedig az, hogy van 7 csoporttag. Mindenegyes csoporttag kap 5 dollárt. A következőt mondják nekik: Ha a 7-ből 4-en visszaadják az 5 dollárt, akkor a közösből mindenki kap 10-et. Tehát ha 4-en odaadják az 5-öt, akkor nekik 0 lesz, de ha lesz legalább 4, aki a maga 5-jét odaadja és reszkírozza, hogy egy kicsit 0-án áll, de mert legalább még rajta kívül 3-an beadták az 5-öt, 10-et fog majd kapni, tehát 5 dollár nyereséggel zárul ez a történet mindenki számára, ha van legalább 4, aki a maga 5 dollárját beadja. Mi ebben a dilemma? Ugyanis, ha azt mondom, hogy csak lesz a 7-ből 4, aki beadja az 5 dollárt, akkor ennek az lesz a következménye, hogy nekem 15 dollárom lesz. Tehát az egyéni nyereségem nagyobb lesz, mintha 4 ember, vagy akár mindenki beadná az 5 dollárt. Ez hozza létre a dilemmát. Mi derül ki a kutatásokból újból és újból? Szerintem nem is kell elmondanom azt, hogy a kapzsiság erőt vesz a csoporttagokon. Újból és újból erőt vesz a csoporttagokon. Ennek pedig hosszútávon az a következménye, hogy mindenki egyre rosszabbul jár. New Englandi halászok története egy klasszikus történet itt. Annyira kihalászták a halakat, amely a megélhetésüket, és a családjaik megélhetését is biztosítja, hogy ez már az egész közösség továbbélését is fenyegeti. Mit lehet ilyenkor tenni? Nagyon egyszerű azt mondani, hogy ezt könnyű megoldani, ebben semmi nehézség nincsen. Egyszerűen mindenkinek be kell látnia, hogy hosszútávon mindenkinek az az érdeke, hogy korlátozza az egyes ember azt, hogy mennyi halat fog ki. Így a halak megint föl tudnak szaporodni, és így hosszútávon mindenki sokkal jobban fog járni. Mi történt? Az történt, hogy az egyes halászok fokozták a halkitermelést. A társas dilemmát nem tudták megoldani. Erre mi történt? Törvényeket hoztak a kihalászható hal mennyiségéről. Mi történt? A törvényeket senki sem tartotta be. Ahogy olvasgattam, nagyon elkezdett izgatni ez a téma. Ezután ahogy olvasgattam, vannak olyan szerzők, amerikai szerzők, európai szerzők, férfiak, nők, egészen odáig merészkednek, ha az emberiség a társas dilemmákat nem tudja megoldani, akkor el fog pusztulni. Ilyen egyszerűeket mondanak. Ha társas dilemmát nem oldjuk föl, végünk van. Ezért elszeretném nektek mondani, hogy hogyan lehet a társas dilemmákat feloldani. Hogy milyen lehetőségeink vannak arra, hogy a társas dilemmát megoldjuk vagy feloldjuk, mert ez úgy tűnik, hogy hihetetlen elemi módon az életünkről szól. Elolvastam okos emberektől és elmondom nektek. Mondjuk így, hogy 9 megoldása van a társas dilemmáknak. A 9 közül a legtöbb rettenetes, de mindenesetre valamiféle válasz a társas dilemmára. Szeretném elmondani, hogy milyen válaszok adhatóak a társas dilemmára.

1. Az individuális válasz. Az individuális válasz a társas dilemmára az, hogy fogytán, mondjuk a természetnek a kincsei, fogytán a közvagyon, fogytán ez, az és amaz. Az individuális válasznak a logikája így hangzik. A saját nyereség legyen maximális, a többi meg…Azt hiszem, hogy rengeteg példát tudnánk hozni, csak be kell ülni az autóba. Áll valaki az úton, és úgy áll ott, és nem lehet érteni, hogy kb. 200 autó áll mögötte, és ő meg áll, mert éppen egy fontos telefonja van. Ezt most a végtelenségig lehetne ragozni. Maximális profit realizálása, a munkások kizsákmányolása. Ez a pusztulatba visz.

2. Ezt úgy hívják, hogy az altruista megoldás. Annak a logikája, hogy a partnerek nyeresége legyen maximális. Ez például egy önfeláldozó édesanya vagy édesapa. Mondjuk egy édesapa, aki beugrik és megmenti a fiát a tűzből, lányát a vízből, akár a saját élete árán is. Minden második amerikai filmben szokott lenni egy ilyen jelenet.

3. Mennyi volt a mai lottó főnyeremény? Több mint 2 milliárd volt. Tudjátok, hogy kik nyerték meg a sajtó szerint? 12 rendőr. Ez a megoldása a társas dilemmának, ha úgy hívjuk, hogy együttműködés. Amikor nem a másik nyereségét akarom maximalizálni, hanem a közös nyereséget szeretném maximalizálni. Feltételezem, hogy azért játszott és lottózott 12 rendőr együtt, mert úgy tudták a lehető legtöbb szelvényt megjátszani, és azt mondták, hogy még ha elosztjuk 12-vel, úgyis a legtöbb nyeresége lesz mindnyájunknak, és 12-szer nagyobb esélyünk van, hogy nagy nyereséghez jussunk, bár mindannyian.

Azt meséli egy ismerősöm, akivel ott Finnországban, Helsinkiben ismerkedtem meg, - fölmászott a Mont Blancra, elment Lapföldre, aztán át Svédországba – azt mondja, hogy télen, Lapföldön a következő a rendszer. Hideg, hó. Mi következik ebből? Mennek az emberek gyalog, vannak különböző menedékházak. Lehet tudni, hogy kb. 20 km-es körzetben találsz menedékházakat. A menedékházba, ha beérkezel vár a meleg, ez nagyon nagydolog. Igen ám, de a menedékházak természetesen nem túl nagyok. Mi történik akkor, ha túl sokan vannak vagy érkeznek a menedékházhoz? Ez egy társas dilemma. Most én járjak jól, vagy járjon mindenki jól ott a hidegben, a fagyban, a télben, a hóban. A társas dilemmát közmegegyezéssel, köznormának a megtartásával, és valódi megtartásával a következőképpen oldották meg az együttműködés keretében. Kíváncsi lennék, hogy kitaláljátok-e. A dilemma megoldása, hogy az a rend, aki a leghosszabb ideje van már a menedékházban, mikor megérkeznek azok, akik hidegen átfagyva jönnek – tök mindegy, hogy éjjel 2 óra van – veszik a kabátjukat és mennek. Az ismerősöm, aki ezt átélte, - természetesen az ő sajátos magyar logikájával – egy teljes döbbenetben volt, amikor látta azt, hogy mások kimennek a téli hidegbe egyetlen szó nélkül. Nem arról volt szó, hogy akik megérkeztek figyelmeztették a normára azokat, akik már ott voltak. Nem. Akik ott voltak tudták, hogy ők vannak itt legrégebben, vették a kabátot és mentek, hogy legyen helye azoknak, akik jöttek. Ez a lehető legnagyobb nyereség mindenkinek. Mert így van a legnagyobb esély arra, hogy mindenki éljen.

4. A versengés. A versengés alaplogikája az, hogy a saját viszonylagos nyereség legyen maximális, vagyis a különbség legyen köztünk maximális. Tehát az az érdekem, hogy hozzátok képest én legyek a legjobb. Ez úgy többé-kevésbé a nyugati kultúrának az egyik mozgatórugója. Hogy ki lesz az első? Mert az első az, aki a többiekhez képest a legjobbnak bizonyult. A versengés, mint a társas dilemma megoldása, sokak számára hosszútávon nem megoldás. Az iskolai versengés, versenyeztetés, a gyerekek közti rivalizálás. A legtöbb társasjátékunk is erre a logikára épül. Leültem nyáron a barátaimmal Bakonybélben monopolizni. A monopolinak a logikája is pontosan ugyanez. Nem elég, hogy te monopóliumokat szerezz, és a többiektől a lehető legtöbb pénzt szedd be, aközben figyelned kell arra, hogy a többiek mindenképpen nálad kevésbé járjanak jól, és kevesebb pénzt szerezzenek, mert különben elveszted azt a pozíciót, ami végül a játék megnyeréséhez vezet. Az összes ilyen számunkra roppant izgalmas társasjátéknak ez a kettős logikája mindig meg van. Nem elég arra figyelni, hogy te nyerj, állandóan arra is kell figyelned, hogy a többiek veszítsenek. Ezért aztán az okos játékos itt-ott áldozatokat hoz, mert hosszútávon megéri neki, ha a másik veszít, mert ahhoz képest ő jobb helyzetbe kerül, mintha arra figyelne, hogy most ebben a pillanatban csak ő nyerjen. Ismerjük ezeket a játékokat, végig játszottam az egész gimnáziumot. Csak tudom, micsoda nagyszerű érzés győzni, és másokat legyőzni. Ez a versengés logikája. Tehát egyszerre figyelek arra, hogy én, és arra, hogy ti lent legyetek. Tulajdonképpen egy rettenetes logika, még az sem elég neki, hogy ő győzzön. Ez működteti a világunkat már úgy valamennyire.

5. Ez az agresszív megoldása a társas dilemmának. Mi a belső logikája? Elég furcsán hangzik. A partner vesztesége legyen maximális. Ez tulajdonképpen a bosszúállás logikája is. Nem voltatok elég jók hozzám? Na, akkor most megmutatom nektek. Attól fogtok koldulni, amit én most csinálok. Semmiféle nyereségről nincs szó az én esetemben, hanem arról, hogy a többieknek legyen a vesztesége a lehető legnagyobb. Azok a játékosok, akik játékrontóan játszanak, és tönkreteszik mindenkinek a játékát. Ismertek ilyet, ugye? Rettenetes, hogy felnőtt társaságban tud olyan valaki lenni, aki arra a logikára játszik, hogy had legyen rossz mindenkinek. Hihetetlen. Gyerekkorotokban mikor fociztatok, és valakit a csapat kiállított, mikor már kicsit árnyaltabbak a normák. És mit csinál a kiállított játékos? Megfogja a labdát és elrohan vele. Ez ismerős, nem? Én meg gyerekkoromból azt ismerem, hogy játsszuk a táblás játékot. Mi történik, amikor valaki kiüt? Fölütöd a táblát így alulról. Ha jól emlékszem én is csináltam ilyet. Nehéz volt megtanulni veszteni.

6. Mazohizmus. A logikája a saját veszteség legyen maximális. Például, mikor valaki megharagszik a családjára, mondjuk egy serdülő, és azt mondja, hogy én akkor most megmutatom nekik, hogy…és bevesz egy csomó gyógyszert. Ez ő és a családja közti sajátos konfliktusnak egy olyan megoldása, amelyben azt választja, hogy a saját veszteség legyen maximális, és ez a nagy saját veszteség persze sajátosan ébressze föl a családtagokat, hogy milyen gonoszak voltak vele. Ha egy kisgyerekről van szó, akkor elég relatív dolog tud lenni, ha nagyobbról, akkor meg tud nagyon reális lenni, és az illető mégis ezt választja. Nem azt mondja, hogy jó, hát akkor maradjanak maguknak, én meg elköltözök, hanem inkább megöli magát.

7. Mártíromság, mint a társas dilemma megoldása. A mártíromság logikája így szól. A partner diktálja a saját nyereséget és veszteséget. Tehát te diktálod, hogy én mennyit nyerek és vesztek. Te diktálod, hogy nyerek-e vagy vesztek-e. Szoktak ilyet mondani, mikor egy családban anyai önfeláldozásból túl sok van. Akkor ezt szokták mondani, hogy mártíromkodik az anyám. Mert arra a kérdésre, hogy mit csináljunk, az anyának 50 évig egy válasza van, hogy „ahogy akarjátok”, és ez nem a legnagyobb nyereség a csoport számára. Az anya azt gondolja, hogy a mártíromság hozza a legnagyobb nyereséget a csoportnak, jelen esetben a családnak. A család pedig bőszülten próbálja megértetni az anyával, hogy a csoportnak nem az a legnagyobb nyereség, ha van benne egy mártír. Az összes édes íz a számban megkeseredik, hogy egy családnak a legnagyobb nyereség az, hogyha ott nincsen mártír. Ezért az a nagyon önfeláldozó édesanya valójában nem a csoport javáért tesz. Nagyon csúnyán hangzik, amit mondtam.

8. Szado-mazohista megoldás. Ez pedig, hogy az együttes veszteség legyen maximális. Látjátok, lehet fokozni. Mazohista megoldásnál van egy még olyanabb. Nyilván ez az, amikor dögöljön meg a szomszéd tehene is. Társas házakban, ha valaki él, minden társas házban él egy szado-mazohista. Minden társas házban, nem tudjuk, hogy miért, de valahogy így van elosztva. Társasházi entrópia.

9. Ez az egyenlőség. Az egyenlőségre való maximális törekvés, mint a társas dilemma megoldása. Ez az, hogy mindenkinek legyen ugyanannyi, egyforma, pont annyi, pont úgy, mint nekem. Ez nem annyira megfelelő megoldás, mint az együttműködés. Mondtam azt az élményemet, mikor Dobogókőn nyaraltunk a családdal, és az én testvéremnek hallatlanul megtetszett egy majom. De ez még régen volt, 70-es évek eleje. Nem igazi majom, hanem szövetmajom. A testvérem meglátta Dobogókőn az egyetlen kisboltban, ott ahogy rámosolygott. Ez rögtön megdobogtatta gyermeki szívét, és a következő mozdulattal édesanyám karjába kapaszkodva már húzta is, hogy vásárolja meg neki a szövetmajmot. Édesanyám, mint jó anya, természetesen megvásárolta a szövetmajmot. A következő kérdés az az volt. Van még egy szövetmajom? Mert nekem van még egy gyerekem. És akkor, mert, hogy Dobogókő akkor sem volt egy nagy város, a kisboltnak a vezetője szomorú, csüggeteg szívvel állította édesanyámnak a valóságot, hogy sajnos szövetmajomból itt Dobogókőn csak egy van. Édesanyám pedig megrettent, hogy ez a szövetmajom pedig már a testvéremé, ami önmagában nem lenne baj, ha nem volna neki egy testvére. Én ott voltam gyerkőcként, és mert volt már előtörténetem, én örültem annak, hogy a testvéremnek lett egy Dobogókőn megvásárolható, egyedi, exkluzív szövetmajma. Ezzel én teljesen megbékéltem. Édesanyám kérdez, hogy na, akkor most, hogy oldjuk föl ezt a társas dilemmát? Mondtam, hogy nem kell föloldani, mert képes vagyok veletek az együttműködésre. Továbbra is édesanyámnak, édesapámnak tartalak titeket, a testvéremet sem kívánom kiátkozni, mert eggyel több szövetmajma van, mint nekem, és hogy köszönöm szépen, tudok boldogan élni. A történet befejezése, hogy az édesanyám pedig ezt a dilemmát úgy akarta föloldani, hogy egyenlőség, és ezért kaptam egy szövetoroszlánt, amit akart a fene. De olyan nagy böhöm oroszlán volt, mint a majom az egyenlőség nevében. Utána, amikor ránéztem, mindig az a fájdalom járt át, hogy „kellettél a fenének”. A társas dilemmának azért sem volt jó megoldása ez, mert meggyőződésemmé vált később, hogy ez a szövetoroszlán egy másik gyereknek nagy örömet okozhatott volna.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika