Társas dilemmák, ezek feloldásának lehetőségei 1.

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit!

Belecsapunk.

Mindenesetre az éves témánk az egyediségünk, az együttesség és az egyetemesség. Annyiszor elismételtem már ezt, hogy nyilván gondoljátok, meg tudjátok, hogy a szavakat nem véletlenül rakosgatom így egymás mellé. Olyan szép a magyar nyelvünk, hogy az egyediséget, az egyetlenséget ezzel a szótővel fejezzük ki, hogy egy, de közben a közösségben is benne van ez a szótő: együttes, azután az egyetemességben az univerzalitást is így fejezzük ki, hogy „egy”etemes. Ez gyönyörű szép a magyar nyelvben, hogy a nyelv ezt a bölcsességet hozza és pusztán, ahogy ezeket a szavakat kimondjuk, máris tudjuk, hogy itt valami lényegi összefüggés van. Nem szép? Ez ugye az éves téma. Szeretnénk egységben látni ezt a hármat. Végre nem mindig csak külön-külön, valamire mindig fókuszálni és elfelejteni, mintha a másik kettő lenne. Így jutottunk el oda, amit úgy hívunk, hogy társas dilemma. A társas dilemmának az alapszerkezete az, hogy van egy csoport és a csoportnak vannak tagjai és a csoporttagok egyenként jobban járnak azzal, hogyha a csoport érdeke ellen cselekszenek - egyenként jobban járnak vele -, de ha minél többen cselekszenek így, az végül a csoport tönkremenetele, a közönség megszűntéhez vezet, ami az egyes emberre is adott esetben katasztrofális következményekkel jár. Ettől dilemma. Ha csak egy-két ember lopkod a közvagyonból, attól még tudunk élni, de ha elkezd túl sok ember lopkodni a közvagyonból, egyszer csak mindenkinek a személyes érdekeit, jövőjét kezdi veszélyeztetni. Most ez a víz ügy - döbbenetes dolgok. A víz. Olyan nehéz ez. Ugye, a témák, hogy együttesség felől beszélünk most sokat, és állandóan jön, hogy aktuális dolgok is jöjjenek, és próbálok hihetetlenül nem aktuálpolitikai témákba belemenni, de… . De, ha egy szervezet megtiltja egy dél-amerikai nép tagjainak, hogy esővizet gyűjtsön (ezekről tudtok, ugye?), ez a hihetetlenségnek a csimborasszója. Szóval, azt akarom csak hangsúlyozni, hogy az életünknek bizonyos területei, például a meg nem újuló erőforrások, a közjavak és közvagyon olyan mértékben vetik föl a társas dilemmának a problémáját, amely előbb-utóbb hihetetlenül személyes kérdésfeltevésig jut, például, hogy tudok-e megfelelő ivóvízhez jutni vagy sem. Ilyen kérdésekig jutunk el. Vagy, hogy megfagyunk-e télen vagy nem? Tehát látjuk, hogy a társas dilemma nem egyszerűen csak: most mennyit adok be a közbe; hajlandó vagyok-e másokért valamit tenni, hanem hihetetlen módon szól az egyes ember életéről és jövőjéről. A társas dilemmának, ha az alapszerkezetét értettük, akkor utána elsoroltuk, hogy milyen „megoldásai” vannak, a megoldás szót idézőjelbe is tehetjük. Egy gyors fölsorolás. Az individuális megoldás: a saját nyereség legyen maximális; az altruista megoldás: a partner nyeresége legyen maximális; az együttműködés - erről lesz ma szó, meg azt hiszem a következő alkalommal is -; a negyedik a versengés: saját viszonylagos nyereség legyen maximális (tehát hozzátok képest én legyek a legjobb, ti énhozzám képest legyetek jobbak); agresszió: a partner vesztesége legyen maximális; mazochista: a saját veszteség legyen maximális; a mártíromság: a partner diktálja a saját nyereséget vagy veszteséget úgy, ahogy azt ő akarja; szadomazochista megoldás: együttes nyereség legyen minimális, veszteség maximás; egalitárius megoldás: mindenkinek mindent egyenlően.

Máris eljutunk a mai alkalom megközelítéséhez, merthogy az együttműködés: az együttes nyereség legyen maximális. Ezt bontanánk ki. Nagy segítségünkre van továbbra is a szociálpszichológia, valamint Szent Benedek Regulája. Mert éppenséggel arra gondoltam, hogy mi lenne, hogyha a szociálpszichológia fontos kijelentéseit nem ütköztetnénk, hanem odahelyeznénk egy 1500 éves regula gondolataihoz. Szent Benedek, aki a VI. században él - ráadásul az elején, mert az V. század végén születik -, amikor megírja a reguláját a Monte Cassino-i közösségnek, akkor a regula milyen gyönyörű szépen segíti a közösséget ahhoz, hogy a társas dilemmák megoldhatók legyenek. 20 pont. Folyamatos idézés a regulából. Nem menekültök. Szeretnék majd idézeteket hozni a regulából, de hogy a megközelítésünk - mert a sok olvasásba bele lehet fáradni, és fogjátok unni -, egy picit még érdekesebb legyen, a szociálpszichológia bölcs kijelentéseit nemcsak a regulához fogjuk rendelni, hanem a sportpszichológia evidenciáihoz, főképp pedig a csapatsportoknak az eredményes működésmódjához kapcsolódó alapvető kijelentéseihez, amit a sportpszichológusok nagyon szépen elmondanak nekünk. Így fogunk eljárni. Bevezetésképpen - mert Benedektől sokat szeretnék még olvasni - a másik megközelítésből hadd hozzak valamit, mert az első pontunk így szól (ezt hozom előre): Hogyan oldható föl a társas dilemma?

A társas dilemmák feloldásának lehetőségei.

1. pont: A csoporttagságot az egyén társas identitásának részévé emeljük, vagy tesszük, ez a társas dilemma megszűntét fogja magával hozni. Tehát, ha az egyéni önazonosságomnak, a személyes, egyedi önazonosságomnak része a csoport, a csoporttagságom - az tehát, hogy katolikus vagyok, a női kosárlabda csapat centere vagyok, a kórus tagja vagyok: kórista és a többi -, ez azt jelenti, hogy az egyéni önazonosság-tudatomnak részévé vált a csoporttagság. Ha ilyen mélyen összefüggésbe került az egyéni érdek a csoport érdekkel, önmagam látása a csoport látásával, akkor nincsen társas dilemma. Mert a kettő összefonódott énbennem. Az előző 4 vagy 5 alkalom ezért is volt nagyon fontos, tulajdonképpen most annak egy végső, szinte zárómondatát mondtuk ki. Tehát, ha fölismerem, hogy az önazonosságomnak mennyire részei nemcsak mások, hanem csoportok is - például a családom, a rokonság: nagyobb család és megyünk tovább -, akkor ez eleve segít abban, hogy a társas dilemma vagy ne éleződjék ki, vagy megoldhatóvá váljon. Ezért az a valaki, aki az önazonosságát leszűkítetten csak valami individuális önazonosságként látja, vagy úgy értelmezi magát, mint egy mindenkitől elhatárolt valami „pöttymag”, ő állandóan a társas dilemma nehézségeivel fog küszködni. Tehát, a csoporttagság amennyiben az egyes ember társas identitásának, önazonosságának a része, társas dilemma nincs, vagy megszűnik.

Most bevezetőképpen Budavári Ágota Sportpszichológia című könyvéből szeretnék körülbelül 3/4 oldalt fölolvasni: „A csapat egységessége, a közösségi összetartás” a címe. Kérlek, hallgassátok a kulcsfogalmakat! Megrázó lesz, egész megrázó. Gondoljatok rögtön arra, ahogyan néztétek a magyar vízilabda válogatott harmadik olimpiai aranyérmét meg a másodikat és az elsőt.

„A csapatjáték eredményességének alapja a játékosok egymással való harmonikus összjátéka” - Most kezdjetek el gondolni a családjaitokra, közösségeitekre - felekezet, egyház, munkahely, és folytatom. „Ehhez meg kell találniuk saját maguk helyét. Érzékelniük kell társaik pozícióját. Mindannyijuk teljesítményének a fontosságát tisztán kell látniuk.” - A feleség, amikor a negyedik gyerekkel otthon van, dolgozik. A gyerekek hogyan járulnak hozzá a családhoz? A gyerekek nem kis majmok, akik ott ugrabugrálnak a lakásban, hanem hozzájárulnak a családhoz. Nem kis szörnyeteg, aki elveszi az életerőt és viszi a pénzt. Egy újabb megközelítést ajánlok. Gondoljátok el, hogy amit mondok, Szent Benedek Regulája, csak a szavakat kell 1500 évvel ezelőttire cserélni. „Becsülniük kell egymást ahhoz, (de ez még hagyján PF) hogy kölcsönösen ki tudják szolgálni egymást.” - Ez nem egy protoevangélium volt. Nem egy apokrif irat az első század végéből. Sportpszichológia, Dr. Budavári Ágota. „Kölcsönösen egymást megbecsülve kiszolgálni egymást.” „A praktikus játékhelyzetben egyeztetniük kell a közös akció tervét.” - Közös cél, a kommunikáció róla, egyeztetés. Fantasztikus! Ha ez egy családterápiás könyvben lenne, már bepisilnénk az örömtől. Mennyi okosság! „Az egyes posztokra leosztva a leghatékonyabban kell cselekedniük. Sok lépésben végrehajtott egyeztetett mozgásokra van szükség,” - Most mit hallunk? – „úgy mintha egy testnek lennének a karjai.” - A zárómondat érdekes: „Siva Istennő mintájára, aminek a mozdulatait az agy rendezi össze (az edző PF). Így lesz összehangolt a terv kivitelezése.” - Most minden szónak jelentősége van! „Fontos, hogy a játékosok érezzék egymás jelenlétét,” - Hallottátok? Érezzék egymás jelenlétét! Le vagyok nyűgözve! Érezni egymást. Megyünk tovább: „azért, hogy a legjobb és leggyorsabb úton járjon a labda. Folyamatosan egymásnak kell alárendelődniük, (vessző, új tartalom következik, nagyon figyeljetek. PF) helyzetbe hozniuk egymást.” - Drágám, hogy tudnálak helyzetbe hozni? Nemcsak a szexualitásra lehet gondolni! Nem gyönyörű ez, hogy a férfi azon jártatja az eszét, hogy a feleségét hogy tudná helyzetbe hozni? Hogy a gyerekeket hogy lehetne helyzetbe hozni? Az anyósomat, hogy lehetne helyzetbe hozni? (Ezt csak nem bírtam megállni, mert küzdök az érett személyiségért. Az érett személyiséget hatékony munkavégzés jellemzi.) Most jön az, amiről például, ha egy keresztény iratban olvasnánk, azt mondanánk, hogy: na, ezért utáljuk az egyházat. Azt mondanánk: Na, ez az! Kimutatta a foga fehérjét. Tehát: „Folyamatosan egymásnak kell alárendelődniük, helyzetbe hozniuk egymást. Ezt a kölcsönös függést interdependenciának hívjuk. Az erre való érzékenységet az edzéseken kell kialakítani a játékosokban, hogy érzékeljék, hogy egymástól kölcsönösen függnek. A csapatban különböző szerepek vannak. Ahhoz, hogy a játékos a szerepét jól teljesítse, folyamatos felkészítésre van szüksége.” - Mit szóltok? Azt akartam volna, csak nem volt már időm, hogy ezt a szöveget átírtam volna más kifejezésekre, és azt akartam volna veletek eljátszani, hogy mondjátok meg, hogy honnan idéztem. Mit akarok ezzel - magunk között szólva - fantáziálni? Hogy az, amire valami döbbenetes mértékben érzékenyek vagyunk, kifejezetten neuralgikus pontunk - már ezek a kifejezések is -, ha az egyházzal kapcsolatban érzékeljük ennek csak az árnyékát, már 25-ször kikértük magunknak. Ha látunk valakit, azt mondjuk: hogy szenvedhet, hogy ő egy ilyen helyzetben képes még megmaradni? Utána leülünk a TV elé, és a csapatsportok - ugye ezt ki is mondtuk - Magyarországon a csapatsportok: a vízilabda meg a kézilabda - úgy tűnik, hogy a mi világunkban a csapatsportok őrizték meg azt a kincset, hogyha ezeken a föltételeken túl természetesen más föltételek és egyéb összetevők megvannak, ez jó az embernek. Szívesen bele lehet ebbe menni, nem érezzük megalázónak, kizsigerelőnek, megszégyenítőnek, a személyiségünket nem figyelembevevőnek, hanem ott ülünk és nézzük, hogy a fiúk …., és azt mondjuk, hogy na, ez egy csapat. U20-as VB - csapatként álltak föl! Mert erről volt szó, hogy az volt zseniális, hogy hogyan adja a két passzt Koman Vladimir, hogyan passzol a csatárnak. Láttátok azt a két gólpasszt? Muszáj!

A mi világunkban is van egy olyan terület, ahol azt, amiről itt szó van, az, ahogyan az egyes ember a közösség javára cselekszik és együttműködik, egekig magasztalják. Hát hadd mondjak nektek valamit most már, ne csak beszéljek. Nem megrázó az, hogy egy vidéki sportuszodát, egy élő emberről neveznek el, akit úgy hívnak, hogy Kemény Dénes? Tehát, Magyarországon ma egy sportuszodát egy élő edzőről nevezetek el: Kemény Dénes Sportuszoda, Miskolc. Nem döbbenetes ez, hogy az élet egyik területén ezt az egészet úgy látjuk, mint valami csodát? A másik területén meg irgalmatlan ellenállás, tiltakozás van. Ezt akartam érzékeltetni veletek. A kettőből valamit azért összerakhatnánk!

Az első pont így szólt: a csoporttagságot az egyén társas önazonosságának részévé teszi. Ez alkalmas arra, hogy a társas dilemmát föloldja vagy, hogy a társas dilemma ne alakuljon ki. Egy picit nyögve nyelős lesz szerintem a mai alkalom, mert olvasgatni fogok. Tehát, nem tanulhattam meg kívülről Benedek Reguláját. (Azért mindennek van határa.)

„A szerzetesek fajtái. (Nagyon érdekes! PF) Tudjuk, hogy a szerzeteseknek négy fajtája van. Az első a cenobitáké. Monostorban laknak, rendszabály és apát vezetésével küzdenek.

A második a remetéké. Ezek nem a szerzeteséletnek kezdő nekibuzdulásával, hanem a monostorban való huzamosabb próbatétel útján lettek azok. (Vagyis azt mondja, mikor valaki egy szál maga kimegy a pusztába, hogy ott az erényeket gyakorolja és életszentségre jusson, annak a föltétele, hogy a közösségben megerősödött már. Mi pedig úgy megyünk ki a pusztába, hogy nem erősödtünk meg. Ez a nehéz. Kiállunk vadegyedül a pusztába. PF) Sok társuk segítségével már megtanultak az ördög ellen küzdeni. (A sportpszichológus mit mondana?: A sok csapajáték gyakorlásával megtanulták legyőzni az ellenfél csapatát. PF) Jól felkészülve (folyamatos edzés PF) testvéreik csatasorából magányos küzdelemre indulnak a pusztába Mások támogatása nélkül, pusztán kézzel-karral bátran harcolnak Isten segítségével a bűn ellen.

A szerzetesek harmadik, igen rossz fajtája: szarabaiták. Ezek még nem állták ki sem egy regulának, sem a tapasztalat tanításának próbáját, mint az arany a tűzét, hanem puhák, mint az ólom. (Mit szoktak mondani a játékosra?: Puha vagy, Dezső! PF) Tetteikben még ragaszkodnak a világhoz, és nyilvánvalóan csak hazudnak Istennek hajkoronájukkal. Ők ketten vagy hárman, vagy éppen egyenként, pásztor nélkül (tehát nincs edzőjük PF), nem az Úr, hanem saját maguk aklába zárkóznak; törvény gyanánt áll előttük vágyaik kívánsága, midőn azt, amit maguk elgondolnak és kiválasztanak, szentnek mondják, és amit nem akarnak, azt tilosnak tartják. (Kedves Benedek! Mintha járt volna manapság itt nálunk. PF)

Végül a szerzetesek negyedik faját girovágusnak mondják. Ezek egész életükön át más-más tartományban élnek. Három-négy napon majd ebbe, majd abba a kolostorba szállnak vendégül. Mivel folyton csavarognak, soha meg nem állapodnak, saját akaratuknak és torkosságuk ingereinek szolgálnak, minden tekintetben rosszabbak, mint a szarabiták. (A betyárját! A fiatal élet jellemzőit hallottuk most. Buliról-bulira… . Még rosszabbak a szarabaitáknál! Még jó, hogy voltam fiatal, nagyszerű dolog a fiatalság, akkor kell nyomulni, jönni-menni ilyesmi, persze. De aztán elérkezünk a férfikorba és családot alapítotok, de erről már volt szó. PF) Mindezek nyomorult életmódjáról jobb hallgatni, mint beszélni. Hagyjuk tehát őket, és Isten segítségével térjünk át az igen derék fajta cenobiták életének elrendezésére.” - Így kezdődik a regula.

Nézzük akkor tovább. Ez volt az első pont: Mi segíthet tehát a társas dilemma föloldásában? Úgy együttműködni egymással, hogy az közben nyereséget jelentsen az egyes embernek is.

Kettes pont. Olyan szabályok és törvények, melyek az egyén nyereségét megváltoztatják. Ugye, itt arra lehet gondolni, hogyha gátlástalanul ki lehet irtani az erdőt, akkor olyan törtvényt vagy szabályt kell hozni, amely meggátolja, hogy az egyénnek a nyeresége ilyen korlátlanul mások kárára fokozható legyen. Például: közösségi adók, közteherviselés, fejadag. Tehát, az egyes ember hasznának, a nyereségének a korlátozása törvényi úton. Ha a mi világunkat nézzük szabályok által vagy belsővé tett szabályok által. Tehát, amikor valaki azt mondja: annyira van csak szükségem, amennyi elégséges az emberi élethez méltó körülmények kialakításához. Annyi elég. Hittan órán beszélgettünk a pénzről a gimnazistákkal. Nem tudom, hogy így van-e, az egyik fiatalember mondta ezt a példát nekem, hogy képzeljem el, azt hallotta, hogy a gazdasági világválság miatt egy valaki, akinek 6-7 milliárd dolláros vagyona volt, veszített egyet, és öngyilkosságot követett el. Nem mondhatnám, hogy az illető életében belsővé volt téve az elégséges szükségleteknek a tapasztalata. Mit olvasok az egyik bölcső szociálpszichológia könyvben? Annyira megmosolyogtató, mikor az egyház tanításánál kicsit karcosabban jelennek meg bizonyos erkölcsi utalások, teljesen más összefüggésben. Ezek nagyon tetszenek. A következőt szó szerint idézem (mert, hogy a társas dilemmák jelen világunkban nem oldódnak meg és szép lassan súlyos következményei vannak, lesznek): „A kutatások világosan bebizonyították, hogy nem a félelem, hanem a mohóság a legfőbb oka, hogy az emberek többsége nem képes együttműködni a közösség érdekében.” Ez azért megrázó, mert a kutatóknak volt egy hipotézise. Azt mondták: A New-England-i halászok azért halásznak miközben tönkremegy a halpopuláció, mert félnek. Hogyne halásznának többet, mint amennyi a közösség fönnmaradásához kell? Félnek. Elkezdték kutatni, és erre volt ez a mondat válasz, hogy kiderült, hogy a félelemnél a mohóság jobban meghatározza azt, ahogyan fönntartjuk a társas dilemmákat. Tehát, ez nem egy papi szöveg. Számomra ez nagyon érdekes. A mohóság. Egyébként egy nagyon neves közgazdász tartott egy előadást, amikor a válság mindenkit hihetetlenül érdekelt, és azt sem tudtuk, hogy ez mi, vagy honnan jött és mikor megy el - akkor még azt gondoltuk, hogy így működik -, és akkor azt mondta, hogy most fogok tartani egy másfél órás előadást. A másfél órás előadásban bele fogok menni a nyugdíjpénztárak és portfóliók, és amerikai jegybankok és egyebek témájába. Ha valakit ez nagyon untatna, vagy nehezen tud követni, akkor egyetlen mondatban elmondom az előadásom velejét. (Ez így volt. Neves PhD doktor, MTA rendes és levelező és olvasó tagja.) Azt mondja egy mondatban: A gazdasági világválság oka a mohóság.

Ez volt tehát a második pont: szabályokat, törvényeket, normákat hozni - és persze az lenne a cél, hogy azok belsővé tudnának lenni. A belsővé tétel legjobb módja, hogy az önazonosságom részévé teszem azt, hogy egymáshoz tartozunk.

Harmadik pont: Az élettapasztalat azt mutatta, hogy hiába hoznak a társas dilemmák föloldására törvényeket. Emlékeztek, múltkor ezt hangsúlyoztam: a törvényeket általában vagy betartják, vagy nem. A probléma az, hogy ahol ezek a dilemmák ennyire súlyosan elmérgesednek, általában a szabályokat már nem tartják be.

Ezért a következő pont így szól - ugye a szociálpszichológiát mondom -: a strukturális változtatás feltétele - már hogy egyáltalán lehessen olyan törvényeket, szabályokat hozni, ami az egyéni nyereséget korlátozza a szükséges mértékre - olyan szervezet vagy személy, aki a változtatást bevezetheti, és akit elfogadnak. Most itt annyi aktuálpolitikai dolog jött be az ajtón, az ablakon, szivárgott be a réseken, hogy úgy kell lavírozni. Tehát, ezeket most ügyesen szeretném elkerülni, de remélem, ti nem. Egyszer csak milyen sajátos lesz, hogy de jó, hogy van apát! Kezd megcsillanni az, hogy nem is olyan nagy baj, hogy van pápa. Annyira nem is olyan nagy baj. Nem is olyan nagy baj, hogy vannak szervezetek, amelyeknek a legitimitása elég ahhoz, hogy segítsenek bennünket, egyes embereket a társas dilemmák megoldásában. Ha nincsenek ilyen személyek és ilyen intézmények, akkor annyi nekünk. Nagyon érdekes problémája van a felekezetközti párbeszédnek, az ökumenének. Nagyon komoly problémája van, amiről nem is gondoltuk, hogy ez az lesz. Ez pedig az, hogy: miért nem folytatunk párbeszédet? Ugye, az együttműködésnek egy alapvető föltétele, hogy párbeszédet folytatunk. Igen ám, de olyan intézményekkel, szervezetekkel lehet párbeszédet folytatni, amelynek van vezetője. Az egyházszakadás olyan mértékűvé vált, hogy vannak olyan protestáns vagy új protestáns vagy megújulási mozgalmak, amelyeknek olyan értelmi jellegű vezetője nincs is, akivel le lehetne ülni tárgyalni. Illetve a probléma ott éleződött ki, hogy meghívták egy bizonyos felekezetnek a prominens képviselőjét, aki azt mondta a tárgyaláson, hogy nagyon sajnálom, de én csak a magam nevében, vagy az éppen ott élő közösségnek a nevében tudok tárgyalni. Egyszerűen akkor nincs kivel leülni beszélni. Hát nem lehet tárgyalni 125 millió emberrel! Emlékeztek? Azt hiszem az első vagy a második alkalommal mondtuk azt, hogy a társas önazonosságnak az egyik nagyon fontos gyümölcse, hogy valaki képes mások nevében nyilatkozni, vagy mások nevéért, vagy mások jólétéért kiállni, vagy őket képviselni. Hogy képesek vagyunk egymást is képviselni. Ha csak individuumok vannak, nem lehet kivel egyeztetni. És így az életnek bizonyos kérdései nem oldhatók meg. Ezért az evangélikus egyháznak egy nagyon érdekes iránya az, amit meg kell említenem, ez pedig az, hogy az evangélikus egyházon belül egyre inkább erősödik az az áramlat - ezt evangélikus társaim meg tudják erősíteni -, hogy a pápának egy sajátos értelemben vett szerepét fogadja el az evangélikus egyház. Most azon vívódom, hogy hallja-e ezt, amit mondok valaki úgy, hogy: Na, most elkezdte benyomni ezeket az ékeket. - Semmilyen éket nem akarok benyomni, hanem rácsodálkozom a saját önazonosságom miatt, hogy de jó, hogy van pápa. Így ennyi. Sportpélda: Néhány évvel ezelőtt a férfi öttusa szakágban annyira jók voltunk, hogy volt egy világverseny - direkt nem mondok konkrétumokat -, ahol a szövetségi kapitány nem tudta kijelölni a háromfős keretet. Egyszerűen azért, mert hat férfiöttusázó volt, szinte teljesen ugyanolyan fölkészült. Mi lett ennek a következménye? Az lett, hogy a szövetségi kapitány, hogy elkerülje annak a problémáját, hogy esetleg nem jókat választ, vagy szólnak neki, hogy miért azt választotta, elkezdte rivalizáltatni egymással, folyamatosan újabb és újabb versenyeken versenyeztetni ezt a hat öttusázót. Mi lett ennek a következménye? Azt lett, hogy teljesen kimerültek, kifáradtak az egymással való versengésben, de ez még csak a kisebbik probléma volt. A nagyobbik probléma az volt, hogy három héttel a nemzetközi sportesemény előtt jelölte ki a három tagot, mégpedig azért, mert az egyik olyan tag, aki biztosnak tűnt, hogy a háromban bent lesz, súlyosan megsérült. Tehát, egy kényszer jelent meg a válogatásban. Három hét volt, és a kapitány azt mondta: Na, jó! Ez a három. Mi lett ennek a következménye? Hát az, hogy mélyen a tudásuk alatt szerepeltek a fiúk. A sportpszichológus a következő megjegyzést teszi ehhez a néhány évvel ezelőtt való történésre: A csapat teljesítményét katasztrofálisan befolyásolta az, hogy nem érezhették a szakvezető bizalmát. Ugyanis, ha a szövetségi kapitány azt mondja: Ti hárman, Peti, Laci, János. Ti. - A sikertelenség a sportban egy ilyen, látszólag eszünkbe nem jutó szempont miatt is következett be. Az a három csapattag nem élhette azt át, hogy bár lehet, hogy van egy negyedik is, aki bekerülhetett volna, de a kapitány - ahogy kell - azt mondta, hogy ti hárman. Mert ugyanis, egy szövetségi kapitánynak, egy edzőnek a magatartása mintául szolgál a játékosok számára. Tehát, ha azt mondja a szövetségi kapitány: Péter, János és Laci, ti hárman. - Akkor ez a bizalom óriási erővel megerősíti ezt a három embert. Ennek az elmaradása pedig pont az ellenkező következményekkel jár.

Azt is kutatták, hogy milyen sportteljesítményre képes az, aki saját maga edzője. Az derült ki, hogy - és ezt már tudhatnánk megérzésből is - aki saját maga edzője, legföljebb jó közepes teljesítményekre képes. Egy-két kivételtől eltekintve - főleg akkor, hogyha az illető már nagyon sokat edzett valaki másnak az irányítása alatt és a sportpályafutásának a végén, már egyébként is leszállóágban azt mondja, hogy jó volna ezt most már így - de, aki folyamatosan, arc poétikaszerűen: majd ő -, legfeljebb jó közepes teljesítmény jön ki. Mert olyan dinamikája van annak, hogy az edző azt mondja, hogy…, a szakvezető azt mondja, hogy… , a szövetségi kapitány azt mondja, hogy… . A sport világában dr. Kemény Dénes Sportuszoda - és nem tiltakozott senki, hogy az emberi jogait korlátozta valaki. Azt mondjuk, hogy a siker része. Különben legföljebb csak jó közepes teljesítmény lesz.

Olvasok akkor az apátról.

„Milyennek kell lennie az apátnak?

Amikor tehát valaki az apát nevét elvállalja, annak kettős tanítással kell vezetnie tanítványait, (Amikor valaki szövetségi kapitány lesz, nézzen szembe azzal, hogy … PF) azaz mindazt, ami jó és szent, inkább tetteivel mutassa meg, mint szóval: úgyhogy fogékony lelkű tanítványainak szóval adja elő az Úr parancsait, a keményszívűeknek és együgyűbbeknek pedig tetteivel mutassa meg az Isten törvényét. Amit pedig azokkal ellenkezőnek jelent ki tanítványai előtt, tetteivel jelezze, hogy olyat nem szabad tenni, hogy míg másokat oktat, maga elvetésre méltó ne legyen.” (Egy ilyen apátra föl lehet nézni, aki a tetteivel tanítja az Úr törvényét PF)

Ez egy máshonnan való részlet: „Az apátnak ugyanis különösen nagy gondot kell arra fordítania, és a legnagyobb körültekintéssel és buzgalommal azon kell lennie, hogy a rábízottak közül egyet se veszítsen el. (A jó játékos maradhasson benn a csapatban. Tegyen meg mindent, hogy kit tudja hozni a tehetségét. PF) Tudnia kell ugyanis, hogy (ez egy gyönyörű gondolat PF) beteg lelkek gondozását vállalta magára, nem pedig zsarnoki uralmat az egészségesek fölött.” Tehát, aki vezető, beteg lelkek gondozását vállalta magára, nem pedig zsarnoki uralmat az egészségesek fölött.

Következő pont, ez a negyedik: a változás, változtatás felé való nyitottság és rugalmas elfogadása a változásnak és/vagy az engedelmesség gyakorlása. Ez mos nem Benedek Regulája, visszatértem a szociálpszichológiához. Tehát, azt mondja a szociálpszichológia, ha a társas dilemmákat meg akarjuk oldani, a következő lépésben két jó lehetőségünk van: a változás, változtatás felé való nyitottság és rugalmas elfogadása a változásnak és/vagy az engedelmesség. Például törvénynek való engedelmesség. Elnézést, hogy mindig mondom ezt, hogy Helsinkiben jártam, Finnország (voltam azért már más országban is életemben), a magyar közösség a következőt mondja: Tudod, Feri, nagyon érdekes itt Finnországban. Nekünk, magyar embereknek azért is különösen furcsa, mert a finn emberek megtartják a törvényt. De ha még csak ez lenne, azt nem biztos, hogy mindig látnánk, de a finn emberek a szabályokat is megtartják. Az együttélésnek ugyanis vannak írott és íratlan szabályai, és a finnek megtartják őket. A magyar ember ezzel szinte alig tud mit kezdeni. Évekbe telt, míg rá tudtunk ennek a lendületére állni, hogy jé, nem simliskedik senki!

Finnországban az emberek természetesen élnek, hogy érdemes a szabályokat, a normákat, a törvények betartani. Azt mondja a kedves ismerősöm: Tudod, először zsigerileg azt gondoltam, hogy hülyék. Ezt mondta, hogy ennyire élhetetlenek nem lehetnek! Ilyen béna nem lehet valaki, hogy: piros lámpa - megállok, zöld lámpa - megyek. Az emberlét nem szólhat erről! Utána mi történik? A legtöbb ismerősöm, aki ott van, egy fél év, egy év, két év, egy projekt, egy megbízatás, összeszedem magam, egy kis pénz, hogy lehessen építkezni, és ottrekedt. Miért? Nyolc hónapon keresztül 10 fok van és esik az eső. Normális ember ilyen helyre nem megy élni? Finnországban egyébként is finn gyereknek augusztus 15-én kezdődik az iskola. Miért kezdődik augusztus 15-én az iskola? Mert vége a nyárnak. 10 fok és esik az eső. Hétfőn köd, kedden ködfelszállás. De az eső attól még esik, csak fölszállt a köd. Szerdán meg megint köd. Ugye, van valami alapérzékünk, hogy hol szeretnénk élni. Ez nem az a hely, de az az ország. Ugye, jól értitek, dehogy mennék én oda élni! Azért mégis Budapest!

Az jutott eszembe - fölidéztem magamban azokat a papokat, aki elhagyták a papi szolgálatukat, és fölidéztem magamban: törvények, normák, szabályok -, kétségkívül egy pap, aki elhagyja a papi szolgálatát, egy szabálynak, törvénynek, tulajdonképpen a saját esküjének vagy elköteleződésének szembemegy. A kérdés az, hogy mit történik ezután. Számomra azok a papok jelentik az igazi mintát, akik utána minden vasárnap ott vannak a misén, elfogadják, hogy ők nem áldozhatnak, de a közösség tagjaiként élik tovább az életüket, vállalva azt, hogy ők hoztak egy – reményem szerint – szabad döntést, hogy kilépnek, ezt vállalják a közösség előtt is, de vállalják a közösséget is. Amely közösség azt mondja, hogy nézd, ez normaszegés mifelőlünk nézve. Ezért ennek következményei vannak. Mikor az illető azt mondja: Szabad voltam abban, hogy döntsek. Így döntöttem. De továbbra is a közösségnek a normáját magamra veszem, akkor is, ha ez nekem hátrányos. Mégpedig ezt szabadon meg tudom tenni. – Ez számomra óriási minta. Én hálás vagyok és fölnézek minden paptestvéremre, aki elhagyta a papi szolgálatát, és ott van minden vasárnap a templomban. Meghajlok előttük. Mert valami olyan mintát mutatnak, ami számomra becsülendő nagyon.

Mondanám a példát Benedektől. (Tehát, vagy nyitottság a változás és a változtatás felé, vagy pedig engedelmesség, mint a társas dilemma feloldásának az útja.)

„Az alázatosság negyedik foka, ha valaki úgy engedelmeskedik, hogy a nehézségek és kellemetlenségek között is, sőt az elszenvedett méltánytalanságok ellenére is, csendesen és jó lélekkel őrzi meg türelmét. A kitartásban el nem fárad, meg nem hátrál. Az Írás szava szerint: „Aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül” Másutt: „Szíved legyen erős, és tarts ki az Úrban!”

Egy sportpszichológusnak az alapvető munkájához tartozik az, hogy a sportoló kudarctűrését erősítse. Nem létezik élsport egy olyan személynél, aki a kudarcot nem tűri, és nem marad meg állhatatosan. A kudarctűrés alfája, omegája annak, hogy valaki a csúcsra tudjon jutni. Mert kudarcok nélkül, hogy lehetne odajutni? Aki tehát a kudarcot nem tűri, nem jut a csúcsra sohasem.

Most pedig a rugalmasságról egy példa. Ez volt az engedelmesség, kitartás. Most nézzük a rugalmasságot.

A kérdés így szól a regulában: „Vajon vissza kell-e fogadni a monostort elhagyó testvéreket?” - Nem. Ha ment, menjen! Ha kiteszed a küszöbről a lábad, ide többé vissza ne gyere!

Nem így Benedek: „Ha egy testvér, aki saját hibájából hagyta el a monostort, vissza akarna térni, előbb ígérjen javulást, amiatt, hogy kilépett, s aztán fogadják be az utolsó helyre, hogy ezzel az alázatosságát kipróbálják. (Akar-e a közösségnek valóban tagja lenni! PF) Ha ismét kilépne, harmadszor is vegyék vissza. (Itt van Benedek Regulája. Hát azért ez elég komoly rugalmasság PF) De tudja meg, hogy ezután a visszatérés minden útja bezárult előtte.”

- Tehát, azért van egy határ. Csak úgy mondom nektek. Képzeljétek el, ez VI. század. Ütköztessük egy picit, mondjuk, Szent István törtvényeivel. A XXI. századi radikális muszlim törtvényeket ne is említsük.

Ötös pont: Az együttműködés fontosságának belátása, annak fokozása, mint a társas dilemma föloldásának feltétele. Tehát, az együttműködést kell fokozni ahhoz, hogy a társas dilemma feloldható legyen. Gyönyörű szépet mond itt a regula: „Melyek a jótettek eszközei?” – Ez egy fölsorolás lesz. Csakúgy, ezekre a hullámokra feküdjetek rá! Azt mondja:

Szeresd az Istent, teljes szívből, lélekből és erőből.

Aztán felebarátodat, mint önmagadat.

Tisztelj minden embert.

Amit nem kívánsz magadnak, te se tedd másnak.

Segítsd új erőre a szegényeket.

Légy segítségére a szorult helyzetben lévőknek.

Vigasztald a szenvedőket.

A rosszat rosszal ne viszonozd.

Méltánytalanságot ne tégy; ha pedig veled szemben követték el, tűrd el békén.

Szeresd ellenséged.

Ne szidalmazd azokat, akik téged szidalmaznak, hanem inkább áldjad őket.

Az igazságért az üldözést is viseld el.

Ne legyen benned féltékenység.

Ne légy irigy.

Ne találd kedved a civódásban.

Kerüld a fölfuvalkodást.

(Jön egy nagyon szép pár. Nagyon tetszik. PF)

Tiszteld az idősebbeket, szeresd a fiatalabbakat.

Ellenségedért Krisztus szeretetében imádkozzál.

Haragosoddal még napszállta előtt békülj ki.”

- Vagyis, hogy a társas dilemma föloldható legyen, fokozzuk az együttműködést. Ez volt Benedeknek egy sereg ötlete.

Sportpszichológia: „A legrosszabb modell az edző vagy szakvezető és a játékosok között, hogyha az edző hosszú monológokat tart a játékosainak.” Azt mondja a sportpszichológia: Amennyiben az edző azt a mintát adja a játékosoknak, hogy a játékosok nem beszélhetnek őneki - de az sem érdekes, hogy egymással hogy beszélnek, mint beszélnek, mert az edző megmondja, hogy mi, hogy van -, akkor a játékosok előbb-utóbb nem mondják el saját véleményüket. És itt jön a legérdekesebb: később leszoknak a véleményalkotásról. A pályán pedig kell tudni véleményt alkotni. A pályán pedig a helyzetfelismerés és annak a hatékony és gyors megoldása létszükséglet a siker érdekében. Ezért tehát az edző és a játékosok között és a játékosoknak egymás között együttműködésre van szükségük ahhoz, hogy eredményesek legyenek. A sportpszichológiai kutatások azt mondják: Ennek az akadálya általában az edző nárcizmusa. Van egy pont, ahol az edző nem eléggé frusztrációtűrő. Nem szereti, ha vele konfrontálódnak, őt megkérdőjelezik vagy ellenvéleményt alkotnak. Egy olyan edző, aki ezt nem viseli, nem tesz jót a csapatának és a játékosoknak.

Most jön Egervári Sándor. Hazajött a magyar válogatott - U20, VB bronzérem. Az első meccsnek tudjátok-e, mi volt az eredménye? Három gombóc, de a mi kapunkba, Hondurastól, amely csapatot a legkevésbé tartották olyannak, hogy bennünket megverjen. Kaptunk tőle három gombócot úgy, hogy nem lőttünk semmit.

Játékos és a riporter beszélgetése: Kedves xy. Mi történt az elvesztett 3:0-s csúfos vereség után? Mit csinált Egervári Sándor? Kiabált magukkal? Játékos: Dehogy kiabált. Egyáltalán nem kiabált. Nagyon higgadtan azt mondta: Üljetek le, és beszéljétek meg egymással, hogy mi történt!

Ez gyönyörű! Képzeljük el ezt a rettenetes terhelést! Micsoda érzelmek! Azt tudjátok, hogy kint állni ott a kispadnál, az rettenetesebb, mint focizni?! Nem tehetsz semmit, ott állsz. Piros lapot kapott a következő meccs után, nem jogosan. Gyönyörű példája ez annak, hogy valaki ezt így tűrje és bírja, hogy a saját feszültségét ne a játékosokon vezesse le, és moshatná kezeit. Mondhatná, hogy: 3:0 után, naná, hogy ordibáltam velük.

Nem ordibált velük – „beszéljétek meg, hogy mi történt!” - Szép dolog a sport, ugye?

Köszönöm a figyelmeteket! Ma valahogy ilyen voltam.

Szeretne-e valaki hirdetni?