Társas dilemmák, ezek feloldásának lehetőségei 2.

2009.10.27.

Megosztom
Elküldöm
Isten Hozott Benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Egy gyors ismétlés. A társas dilemmánál tartunk, vagyis ott, hogy a társas dilemma az egyén és a közösség, tehát az egyes ember, és az együttesség közti nagyon sajátos viszonynak, illetve helyzetnek egy valamije. Erről a valamiről beszélünk, vagyis, hogy társas dilemmának hívjuk azokat a helyzeteket, amelyekben az egyén nyeresége nagyobb akkor, ha elpártol a közösségtől, a közösség normáitól, vagy a közösségre vonatkozó tagságából következő felelősségből vagy következményektől. Az egyén nyeresége nagyobb, mint, hogyha nem pártol el. Viszont a dilemma abból adódik, ha túl sokan helyezik előtérbe a közösség javával szemben az egyéni nyereségüket, akkor előbb-utóbb a közösségnek a kincse, a java, a közvagyon, a meg nem újuló erőforrások, a bizalmi tőke, és mondhatnánk egy csomó minden mást, oly mértékben fogyatkozik meg, hogy az aztán már az egyes ember életét is nehezíti vagy radikálisan befolyásolja, vagy egészen az életfeltételeket is súlyosan érintheti. Ez tehát a dilemma, hogyha egyes emberek élnek csak a közösséggel szemben a maguk javára, akkor még működik a rendszer, ha viszont ezt túl sokan teszik meg, akkor az egész rendszer kezd beborulni, ami az egyes emberre is hatással van. Milyen sokféle színtéren, és milyen sokféle élményünk és saját tapasztalatunk lehet, erre igazán nem kell időt szánni. Ezt mindenki pontosan fel tudja írni a maga életére vonatkozóan. Ez tehát a nagy témánk, és ott tartunk már, hogy arról beszéljünk, hogy mi oldhatja föl a társas dilemmát, mi ad megoldást? Van 20 pontunk, és ez egészen nevetségesen kevés, ahhoz képest, hogy volt, hogy 110 pontot írtam. A 20 pontot azzal próbáljuk érdekesebbé tenni, vagy a tapasztalati világunkat is idehozni, hogy két egymástól egészen eltérő területről hozunk példákat. Az egyik a csapatsport, a másik pedig Szent Benedeknek a regulája. Egy kedves valakivel beszélgettem, azt mondta: Feri, se szerzetes nem vagyok, se nem sportoltam. Arra gondoltam még otthon a szobámban, hogy valamelyik biztos, hogy érint titeket, és kiderült, hogy nem. Ebből a két világból hoznánk a példákat, és akkor egy gyors ismétlés.

1. A csoporttagságot az egyén társas identitásának a részévé teszi. Ez nyilván egészen egyértelműen így van, ha az illető egy csapatsport űzésébe kezd, vagy csatlakozik egy egyesülethez. Ott nagyon sajátosan ebben a folyamatban lesz része, hogy a csoporttagságot a személyes önazonosságának a részévé fogja tenni jó esetben, ha nem, akkor meg el fog onnan menni. Vagy pedig olyan lazán kapcsolódik csak hozzá, hogy az, az életét komolyan nem fogja érinteni. Igen ám, de itt nem csak arról van szó, hogy a csoport részéről valaki vagy valakik abban fondorkodnak, hogy a mi társas identitásuk részévé emeljék magukat. Sokkal természetesebb formája ennek a jelenségnek az, hogy egyszer csak itt ülve felismerem, hogy hiszen az én önazonosságomnak, identitásomnak, aminek társas jellege van, hogyan és milyen hallatlan mértékben része, hogy egy családhoz tartozom. Tehát, hogy nem kialakítjuk a társas identitást, vagy a társas önazonosságot, ami egy személyes önazonosság, hanem felismerjük, hogy ez nekünk van. Semmit nem kell tennem azért, hogy arra eszméljek rá, hogy egy családnak a tagja vagyok, hogy milyen tagja vagyok, azért már kell valamit tenni, az egy másik kérdés. De, hogy ennek a családnak tagja vagyok, ez ténykérdés. Ezt tehát felismerem, rádöbbenek, rácsodálkozom, és így lehetne egymás után hozni ezeket a színtereket, amelyekben meglepődve figyelhetek arra, hogy jé, hiszen ezek az én önazonosságomnak, és aztán jó esetben önbecsülésemnek, önismeretemnek mind-mind részei, és hogy én részei vagyok akkor ezeknek a társas csoportoknak. Tehát itt nem arról van szó, hogy kívülről valaki engem bepaszíroz egy ilyen sajátos identitás helyzetbe, hanem ezt én magam ismerem föl. Szeretnék majd a családról beszélni, aztán sok generációról együtt, ebből a szempontból, hogy milyen döbbenetes módon részei vagyunk a nagycsaládnak, a rokonságnak. Van olyan lélektani szakember, aki nem átalja azt a kifejezést használni, hogy a klán, és azt mondja, hogy minden ember a klánnak a tagja. Hát a saját klánnak a tagja. Elővételezek ide egy gondolatot, hogy minél tudatosabban vagyunk azoknak az együttességeknek a tagjai, amelyekbe belenőttünk, beleszülettünk, nem is volt adott esetben választási lehetőségünk, annál jobban kézben tudjuk tartani az önazonosságunkat, az önbecsülésünket, mert tudatossá tettük, hogy az, az önazonosságunk része. A mi világunknak az egyik gyöngéje, és ebből rengeteg személyes probléma adódik, hogy miután nem eléggé tudatos, hogy hogyan vagyunk a klánjaink tagjai, ezért azok tudattalanul hatnak ránk. Minden, ami tudattalanul hat ránk sokkal szabadabban garázdálkodik, és határozza meg az életünket, mint, ami már tudatos bennünk. Ezért lehetséges az, és ezért tartom fontosnak az idei évet, hogy nagyon sok éven keresztül magunkra, elsősorban, mint személyre tekintettünk, persze állandóan néztünk ki, nem is bírtam megtenni, hogy ne nézzünk kifelé. De könnyen azt gondolhattuk, hogy a legszemélyesebb ügyünk, problémáink vagy témáink, elakadásaink pusztán csak valami személyes, magán, teljesen egyedi történés, és ilyen értelemben kell megoldani. De kiderül, hogy erről szó sincsen, hogy milyen sokféleképpen és értelemben vagyunk részei együttességeknek, és ez milyen döntően meghatározza a személyes élettörténetünket, és minél kevésbé vagyunk ennek tudatában, annál jobban meghatároz. Ezért lehetséges az, hogy nagyon sokan mennek egyik pszichológustól a másikig, egyik csoportból a másikig, egyik ilyen kurzus és a másik, és nem megy előre az életük, mert az életnek van ez a társas színtere, amit ha nem becsülünk, vagy nem tudatosítunk eléggé magunkkal, akkor épp a valóságnak egy nagyobb részét figyelmen kívül hagyjuk, egy kisebb részéből pedig megpróbálunk rájönni, hogy mit kéne tenni. Nem csoda, hogy sehova sem jutunk.

Néhány nappal ezelőtt rácsodálkoztam valamire. A témánk az, hogy egyediség, együttesség, egyetemesség. És elkezdtem nagyon gondolkozni az én társas önazonosságom döntő oszlopáról, az egyházról, és mondjuk a papoknak az igehirdetéséről, és valamit végtelen egyszerűséggel megláttam, ez a következő. A mi összes beszédeink, többé-kevésbé olyan embernek szólnak, és olyan emberben gondolkodnak, és olyan embert föltételeznek a hallgatóságban, aki a társas önazonosságával tisztában van, együttességekben tudatosan él, annak az értékét érti és éli, és ennek kapcsán a helyes cselekvés és az erkölcsiség számára életkérdés vagy létkérdés. Mert hiszen nem pusztán csak egyediként látja magát, hanem mint valakit, aki része különböző csoportoknak, közösségeknek, együttességeknek, ezért aztán számára az erkölcsiség, hogy erre hegyezzem ki a mondandómat, hát éppen létfeltétele annak, hogy ezek a közösségek, amelyekben ő megtalálta a helyét, jól tudjanak működni. Az egyház tehát az egész gondolkozásmódjával, az egész retorikai repertoárjával tulajdonképpen célt téveszt. Ugyanis a hallgatóság nagy zöme, főleg olyanok, akik nem az egyház kebelén belül szocializálódtak, nem is így tekintenek magukra, nem is így definiálják magukat. Ezt a fajta önazonosságukat nem is tudatosították eléggé, ezért aztán minden, amire mi úgy nagyon szoktunk hivatkozni, tulajdonképpen el is megy a fülünk mellett, érdektelenül hangzik, mert nem az én egyedi életemről szól. Ez egy társas világnak az értékrendjét hozza, annak a fontos szempontjait emeli ki, de ha valaki magára nem is így tekint, még az önazonosságában sem tudatosult mindez. Ezért aztán a papi beszéd úgy általában és többé-kevésbé, és legnagyobb esetben nem is éri el a ma emberét. Ilyen egyszerű oka van. Mert a ma embere mire hegyezte ki a fülét? Egyediségem, az én nagyon egyéni életem, na, ehhez mondjál valamit. Ahhoz a nagyon személyes valamihez, amit most éppen átélek, ehhez kérek, és ha ez nem menne, akkor viszont nagyon egyetemes, gyönyörű dolgokat kérünk. Olyat, ami végigbizsereg rajtunk. Ebből a kettőből kérünk, de a személyesből legyen több. Ez az elvárás, jó esetben csak várakozás. És mi papok kiállunk, és a 2000 éves kultúránkból nem a személyességet, meg nem az egyetemességet mondjuk nektek, annak a kincseit, értékeit, hanem nyomatjuk, mondjuk és mondjuk az együttességnek az összes fontos cirádáját. Ebben az a szívenütő nekem, hogy tulajdonképpen a papok jókat mondanak. Akkor mondom máshonnan. Megnézem, elolvasom, mondjuk az utóbbi 20 év pápai megnyilatkozásait, enciklikák. Nagyon jók, kifejezetten nagyon jók. II. János Pál Pápa enciklikái zseniálisan jók. Olyan szempontok vannak benne, hogy azt mondom ez nem igaz, hát erről van szó. II. János Pál Pápa enciklikái hogy kezdődnek? Minden jó szándékú embernek. A probléma azonban az, hogy zsigerileg is mi a jó szándékú ember alatt különböző közösségek tagjait értjük, olyan valakit, akiben tudatosult és éli a társas önazonosságát, és így szólítjuk meg, hogy jó szándékú ember, de valóban nem indivídumokat szólítunk meg. Hát persze, hogy személyeket szólítunk meg, de nem ebben a vonatkozásában nézzük alapvetően az embert, hanem a társas vonatkozásában. Ez magának az egyháznak a logikájából, mint közösségnek, mint intézménynek a logikájából is következik. Szerintem ez a jelenség így fog még menni egy pár évtizedig. Emiatt el fogunk beszélni mellettetek. Tulajdonképpen pont azt mondjuk, amire szükségetek van, de mégsem ér el titeket. Az egyház tanításainak kincsei XX. század második fele, II. János Pál pápa enciklikáiban pont az van benne, amire szükségünk van, és nem ér el minket. Pont arra vagyunk süketek, ami meg tudna minket gyógyítani. Így gondolom.

2. Olyan szabályok és törvények segítenek megoldani a társas dilemmákat, amelyek az egyén nyereségét megváltoztatják.

3. Azonban a strukturális változásnak feltétele olyan szervezet, és/vagy olyan személy, aki a változást bevezetheti, és, akit elfogadnak. Ezzel megint csak óriási nehézségeink vannak.

4. A változás, változtatás felé való nyitottság, és rugalmas elfogadása a változásnak, és/vagy engedelmesség. Ami igazán segítene bennünket a társas dilemmánk megoldásában, a rugalmasságnak és engedelmességnek egy rugalmas ötvözete, hogy érzékeljük közösségeink tagjaként. Ez lehet a család, lehet a nemzetünk, focicsapat stb. Hogyan lehetne a saját szempontjainkat oda folyamatosan bevinni, azt megjeleníteni, azt képviselni, azt közvetíteni, de közben ki ne billenjünk abból, hogy néha pontosan tudjuk, hogy ha nem tesszük azt, amit az edző mond, akkor abból semmi sem lesz. Cseh Lászlónak néhány mondatát idéztem nektek tavaly. Kérdezték, hogy mi a szerepe az edzőnek? Az edzőnek fölbecsülhetetlen szerepe van. Ha nézünk egy versenyt, akkor azt lehet mondani, hogy 363 és fél napig az edzőnek óriási jelentősége van, mert megbízok az edzőmben, és ez lehetővé teszi azt, hogy az úszásra figyeljek. Nem tudnék úgy úszni, hogy miközben úszok, azon gondolkodom, hogy vajon most a jó edzéstervet találtam ki magamnak, most pont ennyit kell? Arra nincs energia már. A verseny előtt olyan másfél nappal, na, ott már érdekes, hogy, hogy vagyok. Ott viszont már nagyon fontos, hogy én hogyan is érzem magam. Ott már fontos, hogy tudjam, na, most ebből visszaveszek, erre ráteszek egy lapáttal. A jó edző egy nappal a verseny előtt, vagy másféllel azt mondja, hogy csináld Lacikám, ezt most már te érzed. Tehát a rugalmasságnak és az engedelmességnek egy sajátos rugalmas ötvözetére van szükségünk ahhoz, hogy aztán valaki a saját maga sikerére is eljusson, mert ugye itt erről is szó van.

5. Az együttműködés fontosságának belátása, annak fokozása, mint a társas dilemma föloldásának föltétele, vagyis az együttműködés fontosságának belátása és fokozása.

6. Annak támogatása és kimunkálása, hogy az egyéni célok egybeessenek a csoport céljaival. Annak kimunkálása, fölismerése, annak kidolgozása és meglátása, hogy lehetnek olyan egyéni céljaink, amelyek a csoport céljaival egybeesnek. Egy család e nélkül a szemléletmód nélkül nem is tud rendesen élni. Hogy ott az édesanya azt mondja, természetesen nagyon fontos, hogy vannak egyéni céljaim. Mely egyéni céljaimat tudom most - hogy a gyerekem féléves, úgy megvalósítani - hogy az a család céljaival egybeessen? Ha két gyerekem van, és ha a gyerekek középiskolások, és ha….Tehát nincs arról szó, hogy az egyéni céljaimról le kéne mondani, hanem csak ott van, hogy az egyéni céljaimat hogyan tudnám harmóniába hozni a csoport céljával vagy céljaival. Most magunk között szólva, elég jók vagyunk abban, hogy legyen egy csomó egyéni célunk, ugye? Erről tudnánk aztán sokáig beszélni. Most miből áll kiválasztani néhány olyat, ami egybeesik mások céljával, akit úgy hívnak, hogy tesó, meg apu, vagy úgy hívják, hogy fiam, lányom? Emlékeztek az idézetre a sportpszichológia könyvünkből? A csapatjáték egyik lényege a csapattagok folyamatos egymás alá rendelődése, hogy egymást kiszolgálják, és egymást helyzetbe hozzák. Különben nincs csapatjáték. Az utóbbi néhány év futballtörténetéből hozhatnánk azokat az együtteseket, amelyekről azt mondták, hogy a világranglistán vagy az európai ranglistán kifejezetten előkelő helyen vannak, és a szakkommentátorok mindig hozzátették, hogy nem azért mert olyan nagyszerű egyéni játékosokkal rendelkeznek, hanem a csapategység miatt. Például annak idején a cseh-szlovák válogatott vagy a cseh válogatott kifejezetten ilyen csapat volt, van. A német csapat is kifejezetten erre a rugóra tud járni. Németek, csehek nagyon elől tudnak lenni. Olaszoknál zsenik vannak, franciáknál is zsenik vannak, most a brazilokról ne is beszéljünk. Mondjatok az utóbbi 10 évből zseniális cseh focistákat. Folyamatosan bent voltak az első 10-ben. Ez csak úgy lehetséges, hogy képesek voltak egymást folyamatosan helyzetbe hozni. Egymást folyamatosan szolgálni és kiszolgálni.

Olvasok. A monostor kézműves tagjai. „Ha vannak a monostorban kézművesek, ezek, ha az apát megengedi, teljes alázatossággal gyakorolják mesterségüket. (1500 évvel előbbre vagyunk) De ha valamelyik a munkájában való ügyessége miatt gőgös lenne, mert azt hiszi, hogy hasznára van a monostornak, az ilyet tiltsák el a mesterségétől, és ne térjen ahhoz vissza, hacsak meg nem tanulja az alázatot, és újra parancsot nem kap az apáttól.” Az ő gőgje sokkal többet árt a közösségnek, mint az ügyessége hoz a konyhára. Legyen csúnyább a kereszt, amit készít az ötvösműhelyben, legyen görbébb a gyertya, legyen színtelenebb a szentkép, de ne nagyképűsködjön, mert azzal többet árt. Ez is milyen érdekes, hogy ahhoz is valamiféle alázat kell, hogy azt mondjuk, hogy mások egész biztos, hogy az általunk föltett kérdésekre már nagyszerű válaszokat tudtak adni. Mi ezeket mind szépen megtanuljuk, és utána hozzátesszük azt a sajátosságot, amit a mi életünk, korunk meg kultúránk.

„Ha pedig a kézművesek munkájából valamit el kell adni, akkor azok, akiknek kezén az megfordul, óvakodjanak minden csalástól. Az árak megszabását illetően föl ne bukkanjon a kapzsiság, sőt, mindig valamivel olcsóbban adják, mint a világiak adhatják.”

Ez volt tehát annak támogatás, kimunkálása, hogy az egyéni célok egybeessenek a csoport céljaival.

7. Annak képessége és készsége, hogy elsőbbséget adjunk a csoport érdekeinek az egyéni érdekekkel szemben. Ehhez tartozik az, hogy fölismerem azt, mások hogyan járulnak hozzá a csoportnak, a közösségnek, a monostornak, a focicsapatnak az életéhez. Mikor kutatták azt a sportpszichológusok, hogy egy csapatjátékban a játékosoknak mi alapján alakul ki a presztízse, akkor két dologra mutattak rá. Két alapvető oka van annak, hogy egy csapatjátékosnak nagy elismertsége van a társai körében, csak az egyik a teljesítménye. Kiderült, hogy a csapatjátékosok legnagyobb becsben azt a játékost tartják, akinek jó az egyéni teljesítménye, és, aki sokat tesz hozzá a csapat életéhez, hogy az összetartó legyen, hogy közös életük legyen. Egy nagyon érdekes történet. Volt egy idősebb játékos. Az idősebb játékos már nagyon érezte magán, hogy már nincs olyan formában, mint 4-5 évvel azelőtt. Már nem tud olyan gyorsan futni, már nem olyan gyorsak a reflexei. Ő már úgy érezte, hogy kifelé áll a csapatból, hogy őrá a csapatnak már nincs annyira szüksége, és talán most már a csapatnak nincsen annyira a javára. Ebben az esetben készítettek a csapatról egy szociometrikus felmérést, hogy hogyan vannak a csapattagok egymással, ki mennyire van a csapatnak a centrumában, és mennyire a perifériáján, és kiderült, hogy ez a játékos a legelismertebb játékos, amin ő maga - mikor lehetett látni, hogy a csapattagok egymást hogyan értékelik - hallatlanul meglepődött. Mert ő maga, mikor azt gondolta, hogy az számít, hogy hány km/órával rúgja a labdát, és kiderült, hogy a csapattagok számára nem ez volt a legfontosabb, hanem, hogy egy olyan idős, tapasztalt játékos volt, aki ott a pályán tudta úgy összetartani a többieket, akár a puszta jelenlétével. Elsőbbség a csoport érdekeinek, tehát, hogy milyen nagy megbecsülésben van része annak, aki a csoport egységéért tud tenni.

Futballelmélet, amihez egyáltalán nem értek, de tudok olvasni. A futball egy olyan játék, amelynek a lényege, hogy 10 játékos védi a kapust. Milyen érdekes, ez sosem jutott volna eszembe. A futball lényege, hogy van egy kapu, a kapu előtt áll egy védtelen, kiszolgáltatott ember. Olyan, mint amikor számháborút játszunk, és valahova ki van rakva a zászló. Felrakhatod akármennyire, meg álcázod, de azért csak védtelen. A játék, hogy hogyan tudjuk megvédeni a zászlót. Hogyan tudunk olyan stratégiát kialakítani, hogy megvédjük a kapust, aki egy hozzá képest böhöm nagy kapu előtt áll? Házi feladat. Mindenki menjen le egy rendes focipályára, és álljon be a kapuba, és nézzetek ott körbe. Nagyon brutális. Ebben a könyvben erről volt szó, a foci lényege, hogy van egy óriási kapu, és van egy nagyon védtelen kapus, de van még tíz ember, és ez a tíz ember állhat ott úgy, hogy az a védtelen kapus segítséget kapjon a csapattól. Közben pedig lehet egy-két olyan piszkos alak, aki egy másik kapuba azért berúghat egy-két gólt. De hiába rugdossák be a gólt, ha a kapust ott hagyják egyedül. A kapusnak tehát milyen óriási jelentősége van, és a csapatjátékokban egyébként az is van. Azt mondja a sportpszichológus, hogy egy csapatjátékban, ha a kapus személyisége alkalmas arra, hogy vezető egyéniség legyen, az a csapat élete szempontjából döntő jelentőségű, ugyanis a kapus olyan sajátos pozícióban van, hogy képes átlátni az egész pályát. Egy másik nézőpontból is jobban lát, ahogy a játékosok nem. Ezért a nézőpontja alapján is képes jobban fölülről nézni és reflektálni arra, ami a mérkőzés során történik, ezért ha az egyénisége alkalmas rá, a kapus igazi vezéregyénisége lehet a csapatnak. Női kézilabdázás története. Óriási női kézilabda kapusaink vannak. A magyar női kézilabdázásnak a története – kisarkítva mondom – hatalmas női kapus egyéniségek során keresztül is leírható.

Most jöjjön valami a kapusról. A fejezet címe így szól: A monostor kapusai. „A monostor kapujához rendeljenek egy idősebb okos testvért, aki értelmesen tud választ adni, és akit éltes kora nem enged elcsatangolni. A kapusnak a kapu mellett legyen a szobája. Az érkezők ott mindig megtalálják, hogy tőle feleletet kaphassanak, mihelyt valaki kopogtat, vagy egy szegény kiált, feleljen rá. Hála legyen Istennek, vagy adj áldást.” A zörgetőnek mondja ezt. Hála legyen Istennek, adj áldást. „És azonnal Isten félelemből fakadó szelídséggel és buzgó szeretettel szóljon. Ha a kapusnak segítségre van szüksége, kapjon maga mellé egy fiatalabb testvért. A monostort, ha lehetséges úgy kell építeni, hogy minden szükséges dolog, mint a víz, a malom, a kert és a különféle műhelyek a monostoron belül legyenek, hogy a szerzeteseknek ne kelljen kint csatangolniuk, ami lelküknek éppen nem válik üdvére.”

8. Közös cél érdekében végzett munka megbecsülése, ennek két iránya van. Nagylelkűség, szolidaritás értékeinek a kiemelése. A másik, a bliccelés, normaszegésnek, lazsálásnak az elítélése. BKV. Az utazók 20% nem vesz jegyet, vagy nem rendelkezik bérlettel.

Eszembe jutott Zoli bácsi, szerzetes volt, pap akart lenni, de ez még a 40-es években volt, és akkor sokkal többen jelentkeztek papnak, mint ahányat fölvettek. Ilyen idők is voltak. Zoli bácsi is jelentkezett, azt mondta, neki papi hivatása van. Az elől járók a következőt kérdezték, hogy tud-e énekelni. Bárki mondhatja, hogy papi hivatása van. Énekeljen. Zoli bácsi azonban ős Fradi szurkoló volt, tehát rekedtre ordította magát már akkor, nem tudott énekelni. Erre a 40-es években azt mondták Zoli bácsinak, sajnos nem lehet pap, mert nem tudott énekelni. Nem vették föl, ezért aztán elment egyszerű testvérnek rendbe. A rendjét föloszlatták. Ez egy sajátos magyar sors. Tulajdonképpen teljesen normális Zoli bácsi, épp csak nem tudott énekelni és magyarnak született. Zoli bácsi az 50-es években egyszer csak valami melós munkában találta magát, illetve gyógyíthatatlan Fradi szurkoló lett belőle, de annyira, hogy Zoli bácsi volt az a valaki, aki télen kiment a serdülő csapat edzésére, és szurkolt, és ismerte azokat a kis pöttyöket név szerint. Később nyugdíjas korában sekrestyés lett belőle. Ma mind a tíz ujjunkat megnyalnánk, ha ilyen pap lenne, mint ő volt. Kőkemény bácsi volt, olyan tartása volt, hogy az hihetetlen. Mi történt? Szép lassan az Üllői úti pálya részévé vált. Ennek az lett a következménye, hogy egyszer csak Zoli bácsi hozzátartozott a Ferencváros életéhez, ezért aztán kapott örökös páholyjegyet. Zoli bácsi idős korában minden NB I-es meccset a Fradi díszpáholyban nézett végig. Egy egyszerű melós bácsi, aki nem tudott énekelni sem, és, aki sekrestyésként távozott ebből a világból. Mert egy olyan valaki, aki név szerint ismeri a serdülő csapat tagjait, az megérdemli. Amíg vannak ilyen Zoli bácsik, addig van Fradi.

Most eszembe jutnak a saját élményeim a másik oldalról, hogy a lazsáló, a bliccelő, hogyan kerül ki hihetetlen gyorsan egy sportcsapatból vagy teamből. Nem is kell kirakni, úgy kisorjázódik onnan egy pillanat alatt. Mindenki pontosan látja, hogy ki mennyit melózik. Egy futás után egy tisztességes helyen megállsz, és méred a pulzusodat. Pontosan mindenki érzékeli egy edzés után, hogy ki mennyire tette oda magát. Ebből a szempontból hallatlan egészségesen működik. Egy csapat nagyon egészségesen működik. Ezzel szemben, hogy ha statisztikákat, felméréseket készítenek, akkor kiderül, hogy Magyarországon a normaszegés még mindig vagány dolognak számít. Ennek pedig azt hiszem, nagyon hosszú története van. Többek között ténylegesen egészen a diktatúráig ható, mert diktatúrának volt egy sajátos módszere. Olyan törvényeket kell hozni, amelyeket nem lehet betartani. Ez egy nagyon jó módszer, mert így mindenkit sakkban lehet tartani, és egyszerűen csak valakit meg akarunk szorongatni, azt mondjuk, hogy nem tartotta be a törvényt, és azt csinálhatunk vele, amit akarunk. Ezért a diktatúrának az egyik logikája, hogy hoz olyan törvényt, amit nem lehet betartani. Tehát annak, hogy Magyarországon a normaszegés valamiféle sajátos értékkel bír, azért van előtörténete. De ennek az árnyékát a saját bőrünkön tapasztaljuk. Azzal akartam ezt összehasonlítani, hogy egyetlen felkészülési idő alatt, néhány hónap alatt, egy lazsáló csapattagot vagy sporttársat pillanatok alatt kiveti a csapat. Nem odavaló és kész, ezzel senki ne is áll le vitatkozni. Ezzel szemben tudunk olyan nagyobb világban élni, ahol ez egyáltalán nem történik meg.

Kétévente indul nálunk bérmálkozási csoport. Én a bérmálkozási csoportra úgy tekintek, mint egy focicsapatra. Az első alkalommal mindig elszoktam mondani – lehet, hogy ezt ki sem nézitek belőlem – kiállok, és azt mondom: Na, kedveseim! Most bizonyára felmerül a kérdés az első alkalommal, mennyit lehet hiányozni. Egy teljes évig tart a bérmálkozásra való felkészülés. Drágáim! Nem lehet. A bérmálkozási csoport egy olyan csoport, amelyből nem lehet hiányozni. Ilyen egyszerű, és nincs tovább. Együtt készülünk valamire, ha fontos ott vagy, ha nem akkor meg…Akarod, ott vagy, nem akarod, nem vagy ott. Miért jutott ez eszembe? Mert elkezdődött a bérmálkozási csoport. Megtartottam szokásos székfoglalómat, ezt is elmondtam. Erre valaki jelentkezik, és a következőt mondja. Atya, ezt el lehetne mondani azoknak is, akik most hiányoznak? Nem lehet, el fogom mondani.

A jó cselekedet eszközei. A pozitívumokról már esett szó, most jöjjenek a negatívumok. Ne légy gőgös, ne légy iszákos, ne légy falánk, ne légy álomszuszék, ne légy rest, sem zúgolódó, sem rágalmazó.

9. Mások felé való jóhiszeműség megerősítése, annak föltételezése, hogy mások is a csoport érdekében cselekszenek. Amennyiben meg van ez a bizalmi tőke, hogy eleve azt tételezem föl a többiekről, hogy ők is adottságszinten képesek egy csoportnak az érdekében a saját egyéni szempontjaikat háttérbe helyezni, akkor ez még jobban megerősíti azt, hogy a társas dilemma ne éleződjön ki. Hol van a kutya elásva? Ott, amikor egyszer csak kapunk egy akkora pofont, amire nem is számítottunk volna. Feldmár Andrásnak a könyvét olvasgattam. Leírja abban azt a történetet, hogy él az első feleségével. Az első felesége néha estefelé, mikor ő hazaér egy kis cetlivel üzen magáról. A kis cetlin az olvasható, hogy barátnőmhöz mentem, majd jövök. Ő pedig, mert, hogy tudatában van a 9. pontnak, a társas dilemmák föloldásával kapcsolatban, a másik felé való jóhiszeműségét megerősítve, annak föltételezésében él, hogy a felesége és a házasság együttesét szolgálja. Föl se merül benne, hogy nem a barátnőjénél van. Csakhogy egyszer csak csöng a telefon, a telefonnál a feleség barátnője: -„András, hol van a feleséged?”- Nem tudom, azt írta, hogy valamelyik barátnőjénél van. Na, az rám vonatkozna, de a feleséged éppen a férjemmel kufircol. Akkor Feldmár András így írja: „Ez volt az a pillanat, hogy ez olyan mértékben ütött szíven, mert hogy jóhiszeműen el sem tudtam képzelni, hogy a társam ne a közös értékeink, érdekeink alapján cselekedjen, hogy elöntött egy rettenetes szégyen. Átéltem egy olyan rettenetes szégyent, hogy valakivel, akivel én egy vagyok, teszi ezt.” Utána, ez persze már szabadon választható, azt mondta: „Nem is tudtam később ezzel a valakivel együtt élni.” Erre mondom, hogy szabadon választható, tehát szabad azért a sebekből kigyógyulni is. Most ha ezt tágabb összefüggésbe helyezzük, most a mi magyar világunkban éppen ennek a terhe alatt nyögünk, hogy a bizalmi tőke lenullázódott, és nem vagyunk egymással jóhiszeműek, nem vagyunk azok. Mi már nem tételezzük föl, úgy nagyjában, egészében, hogy a többiek a közösségért vagy a hazánkért, vagy a nemzetünkért vagy a népünkért cselekszenek. Sajnos ezt már nem tételezzük föl. Főleg azokról nem tételezzük föl, akiknek ez hivatali kötelezettsége lenne. Miután ez oly mértékben megrendült belőlünk, ennek ördögi spirálként az lesz a következménye, hogy amikor társas dilemmákhoz érünk, szép lassan elkezdtünk mi is zsigerből, az egyéni érdekeink alapján döntéseket hozni a közjavával szemben, mert nem tételezzük már föl, hogy a többiek jóhiszeműen cselekednének. Akkor beindult ez az ördögi spirál, ami kisebb-nagyobb csoportnak a széteséséhez vezet. Ennek nem sok köze van az aktuálpolitikához, ennek a valóság leírásához van köze. Közben pedig, ami a helyzetet úgy látom, hogy nehezíti, hogy van egy valódi sebződésünk, mint Feldmár Andrásnak, hogy valóban sebződtünk, hogy most 20 évvel a rendszerváltás után elkezdett a közbeszédnek témája lenni az, hogy nem ezt gondoltuk, hogy jóhiszeműen váltottunk rendszert, hogy mi kis emberek, mikor volt 88-89 és 90 akkor még föltételeztük, hogy mindenki ezt arra fogja használni, hogy…De most 20 év múlva mindenféle hályog leesett a szemünkről, és ez megsebzi a bizalmi világunkat elég mélyen. Ebből nem lehet rögtön talpra állni, ahogy egy megcsalás történetből sem lehet. Megint annak föl kell épülnie, hogy gondolkodás nélkül tudjak jóhiszemű lenni. Ez nagyon-nagyon megnehezíti most a helyzetünket és az életünket.

Egy évvel ezelőtt, mikor egyszer csak kiderült, hogy a nagy Fradiban, abban a nagycsapatban, ahol az Albert Flóri, meg a többiek, hogy volt valaki, aki besúgó volt. Hogy milyen döbbenetesen gyötörte meg azokat az embereket, akik abban a „nagy” csapatban voltak, a Fradi egyik nagy korszakában. Sosem gondoltuk volna, hogy köztünk, abban a 11-ben? Együtt futottunk ki a pályára, együtt álltunk ott mikor győztünk, és egymás vállába kapaszkodtunk, mikor vesztettünk. Ott volt valaki, köztünk volt ilyen? Volt olyan valaki egyébként, aki ebben a nagy csapatban azt mondta, hogy én ezzel a valakivel soha nem akarok találkozni, nem is állok vele szóba. Én ezt nem tartom követendőnek, de az ő fájdalmáról jól ad hírt. Hogyan tud valami bennünk megsebződni? Tehát, ha mások felé való jóhiszeműség megrendül, akkor a csoport élete rettenetesen elnehezedik. Olvasok Szent Benedektől. Jóhiszeműségről.

A vendégek befogadása.

„Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust, mert ő maga mondta, hogy egykor idegen voltam, és befogadtatok engem. Mindenkinek adják meg a megfelelő tiszteletet, de elsősorban a hitben testvéreinknek és a zarándokoknak. Mihelyt tehát vendéget jelentenek szolgálatkész szeretettel siessenek elébe az előljárók és a testvérek. Először együtt imádkozzanak, csak azután váltsanak békecsókot. Ezt a békecsókot tehát csak az előzetes imádság után adják az ördög kísértései miatt. Minden érkező vagy távozó vendéget alázatossággal köszöntsenek. Meghajtott fővel, vagy egészen arcra borulva imádják benne Krisztust, akit csakugyan be is fogadtak. Ha a befogadás megtörtént, vezessék a vendéget az imádságra, aztán üljön le velük az előljáró, vagy, akit ő kirendel. Olvassanak föl a vendég előtt a szentírásból, hogy épüljön, aztán pedig teljes szeretetszolgálattal legyenek iránta. Az előljáró a vendég kedvéért megszegheti a böjtöt, ha csak nincs különben is böjti nap, melyet nem szabad megszegni, de a testvérek folytassák a böjtölést. Az apát adjon vizet a vendégek kezére, és minden vendég lábát az apát is, az egész közösség is mossa meg. A lábmosás után ezt a verset imádkozzák. Befogadtuk Istenünk irgalmadat templomod belsejében. Kiváló nagy gondot fordítsanak a szegények és a zarándokok fogadására, mert bennük még inkább fogadjuk Krisztust, míg a gazdagokkal szemben érzett félelem maga is tiszteletet vált ki.” Mit szóltok? Ez aztán a jóhiszeműség a vándorokkal.

10. A bizalom és a megbízhatóság együttes fokozása. Ha a kettőt egymással szemben kijátsszuk, az mindig rettenetesen megterhel minket. Ismerjük azt a helyzetet, mikor állandó bizalmat követelnek tőlünk, de nem kapunk megbízhatóságot. Mindig föl vagyunk szólítva, hogy higgyünk és bízzunk. Mit jelent az, amikor bizalmat és bizalmat adunk, és a másik nem törekszik a megbízhatóságra. Milyen rettenetesen sebződünk. Mert a bizalom és a megbízhatóság kart-karba öltve kellene, hogy járjanak. Nagyon nagy áltatása egy házastársi kapcsolatban egymásnak, mikor elköteleződés nélkül azt kérem tőled, hogy bízzál bennem. Tulajdonképpen felháborító, pimasz merészség. A másiknak máris megelőlegezett becsapása. Bízz bennem. Mire föl? Ha én föltételezem, hogy te bízol és jóhiszemű vagy, máris a megbízhatóságnak egy bizonyos mértékét tanúsítanom kell, hát különben hogy kérjek bizalmat. Sőt, azzal, hogy föltételezem, hogy te bízol bennem, mert jóhiszemű vagy énfelém, máris a megbízhatóságnak az erényét kell gyakorolnom. Ezért ma, amit fiatalok egymással tesznek, én azt nagyon gyomor összeszorítva nézem, hogy milyen óriási mellénnyel kéritek egymást arra, hogy bízz bennem, és ahhoz képest milyen kis lendülettel vagyunk megbízhatók. Sok sebet osztunk ki emiatt egymásnak, és utána milyen pimasz vakmerőség azt mondani, amikor újból és újból megbízhatatlannak bizonyulok, hogy a kereszténységre hivatkozva neked bíznom kell bennem. Orcátlan dolog, ugye? A szentírásban milyen szép az, hogy cselekedj úgy másokkal, ahogy akarod, hogy veled is cselekedjenek. Tehát bizalom és megbízhatóság. A sportpszichológia csapatjáték. Mikor egy csapat, például egy serdülő csapat megalakul, akkor az edző személyébe vetett bizalom az alapja a játékosok egymás felé való bizalmának. Fontos, hogy tudjunk bízni külön-külön az edzőben, és ha tudunk benne bízni, ez segít bennünket, hogy meg tudjuk előlegezni a bizalmat a játékostársainknak. Nagyon hálás vagyok azoknak az edzőknek, akiknek a keze alatt voltam, kifejezetten hálás vagyok. Nagyon szívszorító volt, amikor néhány évvel ezelőtt az egyik edzőmet el kellett temetnem. Tudjátok úgy éreztem, hogy jövök én ehhez. Kisfiú voltam, ő meg volt a nagy bácsi, és lehetett benne bízni. Tudhattam, hogy nem akar nekem rosszat. Én oly nagyon fölnézek az edzőimre, mert mindegyik edzőm, miközben akarta a sikert – edzőnek nem megy olyan, aki ne akarná a tanítványán keresztül a sikert, csak egy kerülő utat választ – soha nem akarták azt az egészségem rovására. Soha, egyetlen edzőm se. Rettentően becsülöm őket ezért. Mit jelent ez, hogy bizalom és megbízhatóság? Bizalom és megbízhatóság azt jelenti, hogy megy a támadás, és fel sem kell nézni, tudom, hogy fog jönni a labda. Éppen most néztem a sportadást, és mondják, hogy a kézilabdaedző még be akar gyakoroltatni két formát, két támadó formát a játékosokkal. Az azt jelenti, hogy ahogy mennek és mozognak a játékosok, nem kell gondolkodni, mert tudja mindenki, hogy honnan hova fog menni a labda, és az a labda meg is érkezik. Bizalom és megbízhatóság. A sportmozgásnak a lényege, hogy gyorsabbnak kell lenni, mint a gondolat. Ha valaki gondolkodik egy mozgás közben, megette a fene az egészet. Azért edzünk, hogy már ne kelljen gondolkodni, hogy automatizmus legyen. Mike Jordannal fejezzük be. A játékosok mögött találtok 3 számot. Nagyon fontos. A 3 szám a következőre utal. Az első utal arra, hogy hány pontot dobott. A következő szám arra utal, hogy hány passzt adott, a harmadik pedig, hány blokkolása volt. Ez pontosan kifejezi, hogy a legnagyobb játékos gólt dob, passzol, lepattanót szerez. Tehát nem csak attól nagy, hogy ő dobja a kosarakat, hanem passzolni is tud, meg lepattanót szerez.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten Hozott Benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Egy gyors ismétlés. A társas dilemmánál tartunk, vagyis ott, hogy a társas dilemma az egyén és a közösség, tehát az egyes ember, és az együttesség közti nagyon sajátos viszonynak, illetve helyzetnek egy valamije. Erről a valamiről beszélünk, vagyis, hogy társas dilemmának hívjuk azokat a helyzeteket, amelyekben az egyén nyeresége nagyobb akkor, ha elpártol a közösségtől, a közösség normáitól, vagy a közösségre vonatkozó tagságából következő felelősségből vagy következményektől. Az egyén nyeresége nagyobb, mint, hogyha nem pártol el. Viszont a dilemma abból adódik, ha túl sokan helyezik előtérbe a közösség javával szemben az egyéni nyereségüket, akkor előbb-utóbb a közösségnek a kincse, a java, a közvagyon, a meg nem újuló erőforrások, a bizalmi tőke, és mondhatnánk egy csomó minden mást, oly mértékben fogyatkozik meg, hogy az aztán már az egyes ember életét is nehezíti vagy radikálisan befolyásolja, vagy egészen az életfeltételeket is súlyosan érintheti. Ez tehát a dilemma, hogyha egyes emberek élnek csak a közösséggel szemben a maguk javára, akkor még működik a rendszer, ha viszont ezt túl sokan teszik meg, akkor az egész rendszer kezd beborulni, ami az egyes emberre is hatással van. Milyen sokféle színtéren, és milyen sokféle élményünk és saját tapasztalatunk lehet, erre igazán nem kell időt szánni. Ezt mindenki pontosan fel tudja írni a maga életére vonatkozóan. Ez tehát a nagy témánk, és ott tartunk már, hogy arról beszéljünk, hogy mi oldhatja föl a társas dilemmát, mi ad megoldást? Van 20 pontunk, és ez egészen nevetségesen kevés, ahhoz képest, hogy volt, hogy 110 pontot írtam. A 20 pontot azzal próbáljuk érdekesebbé tenni, vagy a tapasztalati világunkat is idehozni, hogy két egymástól egészen eltérő területről hozunk példákat. Az egyik a csapatsport, a másik pedig Szent Benedeknek a regulája. Egy kedves valakivel beszélgettem, azt mondta: Feri, se szerzetes nem vagyok, se nem sportoltam. Arra gondoltam még otthon a szobámban, hogy valamelyik biztos, hogy érint titeket, és kiderült, hogy nem. Ebből a két világból hoznánk a példákat, és akkor egy gyors ismétlés.

1. A csoporttagságot az egyén társas identitásának a részévé teszi. Ez nyilván egészen egyértelműen így van, ha az illető egy csapatsport űzésébe kezd, vagy csatlakozik egy egyesülethez. Ott nagyon sajátosan ebben a folyamatban lesz része, hogy a csoporttagságot a személyes önazonosságának a részévé fogja tenni jó esetben, ha nem, akkor meg el fog onnan menni. Vagy pedig olyan lazán kapcsolódik csak hozzá, hogy az, az életét komolyan nem fogja érinteni. Igen ám, de itt nem csak arról van szó, hogy a csoport részéről valaki vagy valakik abban fondorkodnak, hogy a mi társas identitásuk részévé emeljék magukat. Sokkal természetesebb formája ennek a jelenségnek az, hogy egyszer csak itt ülve felismerem, hogy hiszen az én önazonosságomnak, identitásomnak, aminek társas jellege van, hogyan és milyen hallatlan mértékben része, hogy egy családhoz tartozom. Tehát, hogy nem kialakítjuk a társas identitást, vagy a társas önazonosságot, ami egy személyes önazonosság, hanem felismerjük, hogy ez nekünk van. Semmit nem kell tennem azért, hogy arra eszméljek rá, hogy egy családnak a tagja vagyok, hogy milyen tagja vagyok, azért már kell valamit tenni, az egy másik kérdés. De, hogy ennek a családnak tagja vagyok, ez ténykérdés. Ezt tehát felismerem, rádöbbenek, rácsodálkozom, és így lehetne egymás után hozni ezeket a színtereket, amelyekben meglepődve figyelhetek arra, hogy jé, hiszen ezek az én önazonosságomnak, és aztán jó esetben önbecsülésemnek, önismeretemnek mind-mind részei, és hogy én részei vagyok akkor ezeknek a társas csoportoknak. Tehát itt nem arról van szó, hogy kívülről valaki engem bepaszíroz egy ilyen sajátos identitás helyzetbe, hanem ezt én magam ismerem föl. Szeretnék majd a családról beszélni, aztán sok generációról együtt, ebből a szempontból, hogy milyen döbbenetes módon részei vagyunk a nagycsaládnak, a rokonságnak. Van olyan lélektani szakember, aki nem átalja azt a kifejezést használni, hogy a klán, és azt mondja, hogy minden ember a klánnak a tagja. Hát a saját klánnak a tagja. Elővételezek ide egy gondolatot, hogy minél tudatosabban vagyunk azoknak az együttességeknek a tagjai, amelyekbe belenőttünk, beleszülettünk, nem is volt adott esetben választási lehetőségünk, annál jobban kézben tudjuk tartani az önazonosságunkat, az önbecsülésünket, mert tudatossá tettük, hogy az, az önazonosságunk része. A mi világunknak az egyik gyöngéje, és ebből rengeteg személyes probléma adódik, hogy miután nem eléggé tudatos, hogy hogyan vagyunk a klánjaink tagjai, ezért azok tudattalanul hatnak ránk. Minden, ami tudattalanul hat ránk sokkal szabadabban garázdálkodik, és határozza meg az életünket, mint, ami már tudatos bennünk. Ezért lehetséges az, és ezért tartom fontosnak az idei évet, hogy nagyon sok éven keresztül magunkra, elsősorban, mint személyre tekintettünk, persze állandóan néztünk ki, nem is bírtam megtenni, hogy ne nézzünk kifelé. De könnyen azt gondolhattuk, hogy a legszemélyesebb ügyünk, problémáink vagy témáink, elakadásaink pusztán csak valami személyes, magán, teljesen egyedi történés, és ilyen értelemben kell megoldani. De kiderül, hogy erről szó sincsen, hogy milyen sokféleképpen és értelemben vagyunk részei együttességeknek, és ez milyen döntően meghatározza a személyes élettörténetünket, és minél kevésbé vagyunk ennek tudatában, annál jobban meghatároz. Ezért lehetséges az, hogy nagyon sokan mennek egyik pszichológustól a másikig, egyik csoportból a másikig, egyik ilyen kurzus és a másik, és nem megy előre az életük, mert az életnek van ez a társas színtere, amit ha nem becsülünk, vagy nem tudatosítunk eléggé magunkkal, akkor épp a valóságnak egy nagyobb részét figyelmen kívül hagyjuk, egy kisebb részéből pedig megpróbálunk rájönni, hogy mit kéne tenni. Nem csoda, hogy sehova sem jutunk.

Néhány nappal ezelőtt rácsodálkoztam valamire. A témánk az, hogy egyediség, együttesség, egyetemesség. És elkezdtem nagyon gondolkozni az én társas önazonosságom döntő oszlopáról, az egyházról, és mondjuk a papoknak az igehirdetéséről, és valamit végtelen egyszerűséggel megláttam, ez a következő. A mi összes beszédeink, többé-kevésbé olyan embernek szólnak, és olyan emberben gondolkodnak, és olyan embert föltételeznek a hallgatóságban, aki a társas önazonosságával tisztában van, együttességekben tudatosan él, annak az értékét érti és éli, és ennek kapcsán a helyes cselekvés és az erkölcsiség számára életkérdés vagy létkérdés. Mert hiszen nem pusztán csak egyediként látja magát, hanem mint valakit, aki része különböző csoportoknak, közösségeknek, együttességeknek, ezért aztán számára az erkölcsiség, hogy erre hegyezzem ki a mondandómat, hát éppen létfeltétele annak, hogy ezek a közösségek, amelyekben ő megtalálta a helyét, jól tudjanak működni. Az egyház tehát az egész gondolkozásmódjával, az egész retorikai repertoárjával tulajdonképpen célt téveszt. Ugyanis a hallgatóság nagy zöme, főleg olyanok, akik nem az egyház kebelén belül szocializálódtak, nem is így tekintenek magukra, nem is így definiálják magukat. Ezt a fajta önazonosságukat nem is tudatosították eléggé, ezért aztán minden, amire mi úgy nagyon szoktunk hivatkozni, tulajdonképpen el is megy a fülünk mellett, érdektelenül hangzik, mert nem az én egyedi életemről szól. Ez egy társas világnak az értékrendjét hozza, annak a fontos szempontjait emeli ki, de ha valaki magára nem is így tekint, még az önazonosságában sem tudatosult mindez. Ezért aztán a papi beszéd úgy általában és többé-kevésbé, és legnagyobb esetben nem is éri el a ma emberét. Ilyen egyszerű oka van. Mert a ma embere mire hegyezte ki a fülét? Egyediségem, az én nagyon egyéni életem, na, ehhez mondjál valamit. Ahhoz a nagyon személyes valamihez, amit most éppen átélek, ehhez kérek, és ha ez nem menne, akkor viszont nagyon egyetemes, gyönyörű dolgokat kérünk. Olyat, ami végigbizsereg rajtunk. Ebből a kettőből kérünk, de a személyesből legyen több. Ez az elvárás, jó esetben csak várakozás. És mi papok kiállunk, és a 2000 éves kultúránkból nem a személyességet, meg nem az egyetemességet mondjuk nektek, annak a kincseit, értékeit, hanem nyomatjuk, mondjuk és mondjuk az együttességnek az összes fontos cirádáját. Ebben az a szívenütő nekem, hogy tulajdonképpen a papok jókat mondanak. Akkor mondom máshonnan. Megnézem, elolvasom, mondjuk az utóbbi 20 év pápai megnyilatkozásait, enciklikák. Nagyon jók, kifejezetten nagyon jók. II. János Pál Pápa enciklikái zseniálisan jók. Olyan szempontok vannak benne, hogy azt mondom ez nem igaz, hát erről van szó. II. János Pál Pápa enciklikái hogy kezdődnek? Minden jó szándékú embernek. A probléma azonban az, hogy zsigerileg is mi a jó szándékú ember alatt különböző közösségek tagjait értjük, olyan valakit, akiben tudatosult és éli a társas önazonosságát, és így szólítjuk meg, hogy jó szándékú ember, de valóban nem indivídumokat szólítunk meg. Hát persze, hogy személyeket szólítunk meg, de nem ebben a vonatkozásában nézzük alapvetően az embert, hanem a társas vonatkozásában. Ez magának az egyháznak a logikájából, mint közösségnek, mint intézménynek a logikájából is következik. Szerintem ez a jelenség így fog még menni egy pár évtizedig. Emiatt el fogunk beszélni mellettetek. Tulajdonképpen pont azt mondjuk, amire szükségetek van, de mégsem ér el titeket. Az egyház tanításainak kincsei XX. század második fele, II. János Pál pápa enciklikáiban pont az van benne, amire szükségünk van, és nem ér el minket. Pont arra vagyunk süketek, ami meg tudna minket gyógyítani. Így gondolom.

2. Olyan szabályok és törvények segítenek megoldani a társas dilemmákat, amelyek az egyén nyereségét megváltoztatják.

3. Azonban a strukturális változásnak feltétele olyan szervezet, és/vagy olyan személy, aki a változást bevezetheti, és, akit elfogadnak. Ezzel megint csak óriási nehézségeink vannak.

4. A változás, változtatás felé való nyitottság, és rugalmas elfogadása a változásnak, és/vagy engedelmesség. Ami igazán segítene bennünket a társas dilemmánk megoldásában, a rugalmasságnak és engedelmességnek egy rugalmas ötvözete, hogy érzékeljük közösségeink tagjaként. Ez lehet a család, lehet a nemzetünk, focicsapat stb. Hogyan lehetne a saját szempontjainkat oda folyamatosan bevinni, azt megjeleníteni, azt képviselni, azt közvetíteni, de közben ki ne billenjünk abból, hogy néha pontosan tudjuk, hogy ha nem tesszük azt, amit az edző mond, akkor abból semmi sem lesz. Cseh Lászlónak néhány mondatát idéztem nektek tavaly. Kérdezték, hogy mi a szerepe az edzőnek? Az edzőnek fölbecsülhetetlen szerepe van. Ha nézünk egy versenyt, akkor azt lehet mondani, hogy 363 és fél napig az edzőnek óriási jelentősége van, mert megbízok az edzőmben, és ez lehetővé teszi azt, hogy az úszásra figyeljek. Nem tudnék úgy úszni, hogy miközben úszok, azon gondolkodom, hogy vajon most a jó edzéstervet találtam ki magamnak, most pont ennyit kell? Arra nincs energia már. A verseny előtt olyan másfél nappal, na, ott már érdekes, hogy, hogy vagyok. Ott viszont már nagyon fontos, hogy én hogyan is érzem magam. Ott már fontos, hogy tudjam, na, most ebből visszaveszek, erre ráteszek egy lapáttal. A jó edző egy nappal a verseny előtt, vagy másféllel azt mondja, hogy csináld Lacikám, ezt most már te érzed. Tehát a rugalmasságnak és az engedelmességnek egy sajátos rugalmas ötvözetére van szükségünk ahhoz, hogy aztán valaki a saját maga sikerére is eljusson, mert ugye itt erről is szó van.

5. Az együttműködés fontosságának belátása, annak fokozása, mint a társas dilemma föloldásának föltétele, vagyis az együttműködés fontosságának belátása és fokozása.

6. Annak támogatása és kimunkálása, hogy az egyéni célok egybeessenek a csoport céljaival. Annak kimunkálása, fölismerése, annak kidolgozása és meglátása, hogy lehetnek olyan egyéni céljaink, amelyek a csoport céljaival egybeesnek. Egy család e nélkül a szemléletmód nélkül nem is tud rendesen élni. Hogy ott az édesanya azt mondja, természetesen nagyon fontos, hogy vannak egyéni céljaim. Mely egyéni céljaimat tudom most - hogy a gyerekem féléves, úgy megvalósítani - hogy az a család céljaival egybeessen? Ha két gyerekem van, és ha a gyerekek középiskolások, és ha….Tehát nincs arról szó, hogy az egyéni céljaimról le kéne mondani, hanem csak ott van, hogy az egyéni céljaimat hogyan tudnám harmóniába hozni a csoport céljával vagy céljaival. Most magunk között szólva, elég jók vagyunk abban, hogy legyen egy csomó egyéni célunk, ugye? Erről tudnánk aztán sokáig beszélni. Most miből áll kiválasztani néhány olyat, ami egybeesik mások céljával, akit úgy hívnak, hogy tesó, meg apu, vagy úgy hívják, hogy fiam, lányom? Emlékeztek az idézetre a sportpszichológia könyvünkből? A csapatjáték egyik lényege a csapattagok folyamatos egymás alá rendelődése, hogy egymást kiszolgálják, és egymást helyzetbe hozzák. Különben nincs csapatjáték. Az utóbbi néhány év futballtörténetéből hozhatnánk azokat az együtteseket, amelyekről azt mondták, hogy a világranglistán vagy az európai ranglistán kifejezetten előkelő helyen vannak, és a szakkommentátorok mindig hozzátették, hogy nem azért mert olyan nagyszerű egyéni játékosokkal rendelkeznek, hanem a csapategység miatt. Például annak idején a cseh-szlovák válogatott vagy a cseh válogatott kifejezetten ilyen csapat volt, van. A német csapat is kifejezetten erre a rugóra tud járni. Németek, csehek nagyon elől tudnak lenni. Olaszoknál zsenik vannak, franciáknál is zsenik vannak, most a brazilokról ne is beszéljünk. Mondjatok az utóbbi 10 évből zseniális cseh focistákat. Folyamatosan bent voltak az első 10-ben. Ez csak úgy lehetséges, hogy képesek voltak egymást folyamatosan helyzetbe hozni. Egymást folyamatosan szolgálni és kiszolgálni.

Olvasok. A monostor kézműves tagjai. „Ha vannak a monostorban kézművesek, ezek, ha az apát megengedi, teljes alázatossággal gyakorolják mesterségüket. (1500 évvel előbbre vagyunk) De ha valamelyik a munkájában való ügyessége miatt gőgös lenne, mert azt hiszi, hogy hasznára van a monostornak, az ilyet tiltsák el a mesterségétől, és ne térjen ahhoz vissza, hacsak meg nem tanulja az alázatot, és újra parancsot nem kap az apáttól.” Az ő gőgje sokkal többet árt a közösségnek, mint az ügyessége hoz a konyhára. Legyen csúnyább a kereszt, amit készít az ötvösműhelyben, legyen görbébb a gyertya, legyen színtelenebb a szentkép, de ne nagyképűsködjön, mert azzal többet árt. Ez is milyen érdekes, hogy ahhoz is valamiféle alázat kell, hogy azt mondjuk, hogy mások egész biztos, hogy az általunk föltett kérdésekre már nagyszerű válaszokat tudtak adni. Mi ezeket mind szépen megtanuljuk, és utána hozzátesszük azt a sajátosságot, amit a mi életünk, korunk meg kultúránk.

„Ha pedig a kézművesek munkájából valamit el kell adni, akkor azok, akiknek kezén az megfordul, óvakodjanak minden csalástól. Az árak megszabását illetően föl ne bukkanjon a kapzsiság, sőt, mindig valamivel olcsóbban adják, mint a világiak adhatják.”

Ez volt tehát annak támogatás, kimunkálása, hogy az egyéni célok egybeessenek a csoport céljaival.

7. Annak képessége és készsége, hogy elsőbbséget adjunk a csoport érdekeinek az egyéni érdekekkel szemben. Ehhez tartozik az, hogy fölismerem azt, mások hogyan járulnak hozzá a csoportnak, a közösségnek, a monostornak, a focicsapatnak az életéhez. Mikor kutatták azt a sportpszichológusok, hogy egy csapatjátékban a játékosoknak mi alapján alakul ki a presztízse, akkor két dologra mutattak rá. Két alapvető oka van annak, hogy egy csapatjátékosnak nagy elismertsége van a társai körében, csak az egyik a teljesítménye. Kiderült, hogy a csapatjátékosok legnagyobb becsben azt a játékost tartják, akinek jó az egyéni teljesítménye, és, aki sokat tesz hozzá a csapat életéhez, hogy az összetartó legyen, hogy közös életük legyen. Egy nagyon érdekes történet. Volt egy idősebb játékos. Az idősebb játékos már nagyon érezte magán, hogy már nincs olyan formában, mint 4-5 évvel azelőtt. Már nem tud olyan gyorsan futni, már nem olyan gyorsak a reflexei. Ő már úgy érezte, hogy kifelé áll a csapatból, hogy őrá a csapatnak már nincs annyira szüksége, és talán most már a csapatnak nincsen annyira a javára. Ebben az esetben készítettek a csapatról egy szociometrikus felmérést, hogy hogyan vannak a csapattagok egymással, ki mennyire van a csapatnak a centrumában, és mennyire a perifériáján, és kiderült, hogy ez a játékos a legelismertebb játékos, amin ő maga - mikor lehetett látni, hogy a csapattagok egymást hogyan értékelik - hallatlanul meglepődött. Mert ő maga, mikor azt gondolta, hogy az számít, hogy hány km/órával rúgja a labdát, és kiderült, hogy a csapattagok számára nem ez volt a legfontosabb, hanem, hogy egy olyan idős, tapasztalt játékos volt, aki ott a pályán tudta úgy összetartani a többieket, akár a puszta jelenlétével. Elsőbbség a csoport érdekeinek, tehát, hogy milyen nagy megbecsülésben van része annak, aki a csoport egységéért tud tenni.

Futballelmélet, amihez egyáltalán nem értek, de tudok olvasni. A futball egy olyan játék, amelynek a lényege, hogy 10 játékos védi a kapust. Milyen érdekes, ez sosem jutott volna eszembe. A futball lényege, hogy van egy kapu, a kapu előtt áll egy védtelen, kiszolgáltatott ember. Olyan, mint amikor számháborút játszunk, és valahova ki van rakva a zászló. Felrakhatod akármennyire, meg álcázod, de azért csak védtelen. A játék, hogy hogyan tudjuk megvédeni a zászlót. Hogyan tudunk olyan stratégiát kialakítani, hogy megvédjük a kapust, aki egy hozzá képest böhöm nagy kapu előtt áll? Házi feladat. Mindenki menjen le egy rendes focipályára, és álljon be a kapuba, és nézzetek ott körbe. Nagyon brutális. Ebben a könyvben erről volt szó, a foci lényege, hogy van egy óriási kapu, és van egy nagyon védtelen kapus, de van még tíz ember, és ez a tíz ember állhat ott úgy, hogy az a védtelen kapus segítséget kapjon a csapattól. Közben pedig lehet egy-két olyan piszkos alak, aki egy másik kapuba azért berúghat egy-két gólt. De hiába rugdossák be a gólt, ha a kapust ott hagyják egyedül. A kapusnak tehát milyen óriási jelentősége van, és a csapatjátékokban egyébként az is van. Azt mondja a sportpszichológus, hogy egy csapatjátékban, ha a kapus személyisége alkalmas arra, hogy vezető egyéniség legyen, az a csapat élete szempontjából döntő jelentőségű, ugyanis a kapus olyan sajátos pozícióban van, hogy képes átlátni az egész pályát. Egy másik nézőpontból is jobban lát, ahogy a játékosok nem. Ezért a nézőpontja alapján is képes jobban fölülről nézni és reflektálni arra, ami a mérkőzés során történik, ezért ha az egyénisége alkalmas rá, a kapus igazi vezéregyénisége lehet a csapatnak. Női kézilabdázás története. Óriási női kézilabda kapusaink vannak. A magyar női kézilabdázásnak a története – kisarkítva mondom – hatalmas női kapus egyéniségek során keresztül is leírható.

Most jöjjön valami a kapusról. A fejezet címe így szól: A monostor kapusai. „A monostor kapujához rendeljenek egy idősebb okos testvért, aki értelmesen tud választ adni, és akit éltes kora nem enged elcsatangolni. A kapusnak a kapu mellett legyen a szobája. Az érkezők ott mindig megtalálják, hogy tőle feleletet kaphassanak, mihelyt valaki kopogtat, vagy egy szegény kiált, feleljen rá. Hála legyen Istennek, vagy adj áldást.” A zörgetőnek mondja ezt. Hála legyen Istennek, adj áldást. „És azonnal Isten félelemből fakadó szelídséggel és buzgó szeretettel szóljon. Ha a kapusnak segítségre van szüksége, kapjon maga mellé egy fiatalabb testvért. A monostort, ha lehetséges úgy kell építeni, hogy minden szükséges dolog, mint a víz, a malom, a kert és a különféle műhelyek a monostoron belül legyenek, hogy a szerzeteseknek ne kelljen kint csatangolniuk, ami lelküknek éppen nem válik üdvére.”

8. Közös cél érdekében végzett munka megbecsülése, ennek két iránya van. Nagylelkűség, szolidaritás értékeinek a kiemelése. A másik, a bliccelés, normaszegésnek, lazsálásnak az elítélése. BKV. Az utazók 20% nem vesz jegyet, vagy nem rendelkezik bérlettel.

Eszembe jutott Zoli bácsi, szerzetes volt, pap akart lenni, de ez még a 40-es években volt, és akkor sokkal többen jelentkeztek papnak, mint ahányat fölvettek. Ilyen idők is voltak. Zoli bácsi is jelentkezett, azt mondta, neki papi hivatása van. Az elől járók a következőt kérdezték, hogy tud-e énekelni. Bárki mondhatja, hogy papi hivatása van. Énekeljen. Zoli bácsi azonban ős Fradi szurkoló volt, tehát rekedtre ordította magát már akkor, nem tudott énekelni. Erre a 40-es években azt mondták Zoli bácsinak, sajnos nem lehet pap, mert nem tudott énekelni. Nem vették föl, ezért aztán elment egyszerű testvérnek rendbe. A rendjét föloszlatták. Ez egy sajátos magyar sors. Tulajdonképpen teljesen normális Zoli bácsi, épp csak nem tudott énekelni és magyarnak született. Zoli bácsi az 50-es években egyszer csak valami melós munkában találta magát, illetve gyógyíthatatlan Fradi szurkoló lett belőle, de annyira, hogy Zoli bácsi volt az a valaki, aki télen kiment a serdülő csapat edzésére, és szurkolt, és ismerte azokat a kis pöttyöket név szerint. Később nyugdíjas korában sekrestyés lett belőle. Ma mind a tíz ujjunkat megnyalnánk, ha ilyen pap lenne, mint ő volt. Kőkemény bácsi volt, olyan tartása volt, hogy az hihetetlen. Mi történt? Szép lassan az Üllői úti pálya részévé vált. Ennek az lett a következménye, hogy egyszer csak Zoli bácsi hozzátartozott a Ferencváros életéhez, ezért aztán kapott örökös páholyjegyet. Zoli bácsi idős korában minden NB I-es meccset a Fradi díszpáholyban nézett végig. Egy egyszerű melós bácsi, aki nem tudott énekelni sem, és, aki sekrestyésként távozott ebből a világból. Mert egy olyan valaki, aki név szerint ismeri a serdülő csapat tagjait, az megérdemli. Amíg vannak ilyen Zoli bácsik, addig van Fradi.

Most eszembe jutnak a saját élményeim a másik oldalról, hogy a lazsáló, a bliccelő, hogyan kerül ki hihetetlen gyorsan egy sportcsapatból vagy teamből. Nem is kell kirakni, úgy kisorjázódik onnan egy pillanat alatt. Mindenki pontosan látja, hogy ki mennyit melózik. Egy futás után egy tisztességes helyen megállsz, és méred a pulzusodat. Pontosan mindenki érzékeli egy edzés után, hogy ki mennyire tette oda magát. Ebből a szempontból hallatlan egészségesen működik. Egy csapat nagyon egészségesen működik. Ezzel szemben, hogy ha statisztikákat, felméréseket készítenek, akkor kiderül, hogy Magyarországon a normaszegés még mindig vagány dolognak számít. Ennek pedig azt hiszem, nagyon hosszú története van. Többek között ténylegesen egészen a diktatúráig ható, mert diktatúrának volt egy sajátos módszere. Olyan törvényeket kell hozni, amelyeket nem lehet betartani. Ez egy nagyon jó módszer, mert így mindenkit sakkban lehet tartani, és egyszerűen csak valakit meg akarunk szorongatni, azt mondjuk, hogy nem tartotta be a törvényt, és azt csinálhatunk vele, amit akarunk. Ezért a diktatúrának az egyik logikája, hogy hoz olyan törvényt, amit nem lehet betartani. Tehát annak, hogy Magyarországon a normaszegés valamiféle sajátos értékkel bír, azért van előtörténete. De ennek az árnyékát a saját bőrünkön tapasztaljuk. Azzal akartam ezt összehasonlítani, hogy egyetlen felkészülési idő alatt, néhány hónap alatt, egy lazsáló csapattagot vagy sporttársat pillanatok alatt kiveti a csapat. Nem odavaló és kész, ezzel senki ne is áll le vitatkozni. Ezzel szemben tudunk olyan nagyobb világban élni, ahol ez egyáltalán nem történik meg.

Kétévente indul nálunk bérmálkozási csoport. Én a bérmálkozási csoportra úgy tekintek, mint egy focicsapatra. Az első alkalommal mindig elszoktam mondani – lehet, hogy ezt ki sem nézitek belőlem – kiállok, és azt mondom: Na, kedveseim! Most bizonyára felmerül a kérdés az első alkalommal, mennyit lehet hiányozni. Egy teljes évig tart a bérmálkozásra való felkészülés. Drágáim! Nem lehet. A bérmálkozási csoport egy olyan csoport, amelyből nem lehet hiányozni. Ilyen egyszerű, és nincs tovább. Együtt készülünk valamire, ha fontos ott vagy, ha nem akkor meg…Akarod, ott vagy, nem akarod, nem vagy ott. Miért jutott ez eszembe? Mert elkezdődött a bérmálkozási csoport. Megtartottam szokásos székfoglalómat, ezt is elmondtam. Erre valaki jelentkezik, és a következőt mondja. Atya, ezt el lehetne mondani azoknak is, akik most hiányoznak? Nem lehet, el fogom mondani.

A jó cselekedet eszközei. A pozitívumokról már esett szó, most jöjjenek a negatívumok. Ne légy gőgös, ne légy iszákos, ne légy falánk, ne légy álomszuszék, ne légy rest, sem zúgolódó, sem rágalmazó.

9. Mások felé való jóhiszeműség megerősítése, annak föltételezése, hogy mások is a csoport érdekében cselekszenek. Amennyiben meg van ez a bizalmi tőke, hogy eleve azt tételezem föl a többiekről, hogy ők is adottságszinten képesek egy csoportnak az érdekében a saját egyéni szempontjaikat háttérbe helyezni, akkor ez még jobban megerősíti azt, hogy a társas dilemma ne éleződjön ki. Hol van a kutya elásva? Ott, amikor egyszer csak kapunk egy akkora pofont, amire nem is számítottunk volna. Feldmár Andrásnak a könyvét olvasgattam. Leírja abban azt a történetet, hogy él az első feleségével. Az első felesége néha estefelé, mikor ő hazaér egy kis cetlivel üzen magáról. A kis cetlin az olvasható, hogy barátnőmhöz mentem, majd jövök. Ő pedig, mert, hogy tudatában van a 9. pontnak, a társas dilemmák föloldásával kapcsolatban, a másik felé való jóhiszeműségét megerősítve, annak föltételezésében él, hogy a felesége és a házasság együttesét szolgálja. Föl se merül benne, hogy nem a barátnőjénél van. Csakhogy egyszer csak csöng a telefon, a telefonnál a feleség barátnője: -„András, hol van a feleséged?”- Nem tudom, azt írta, hogy valamelyik barátnőjénél van. Na, az rám vonatkozna, de a feleséged éppen a férjemmel kufircol. Akkor Feldmár András így írja: „Ez volt az a pillanat, hogy ez olyan mértékben ütött szíven, mert hogy jóhiszeműen el sem tudtam képzelni, hogy a társam ne a közös értékeink, érdekeink alapján cselekedjen, hogy elöntött egy rettenetes szégyen. Átéltem egy olyan rettenetes szégyent, hogy valakivel, akivel én egy vagyok, teszi ezt.” Utána, ez persze már szabadon választható, azt mondta: „Nem is tudtam később ezzel a valakivel együtt élni.” Erre mondom, hogy szabadon választható, tehát szabad azért a sebekből kigyógyulni is. Most ha ezt tágabb összefüggésbe helyezzük, most a mi magyar világunkban éppen ennek a terhe alatt nyögünk, hogy a bizalmi tőke lenullázódott, és nem vagyunk egymással jóhiszeműek, nem vagyunk azok. Mi már nem tételezzük föl, úgy nagyjában, egészében, hogy a többiek a közösségért vagy a hazánkért, vagy a nemzetünkért vagy a népünkért cselekszenek. Sajnos ezt már nem tételezzük föl. Főleg azokról nem tételezzük föl, akiknek ez hivatali kötelezettsége lenne. Miután ez oly mértékben megrendült belőlünk, ennek ördögi spirálként az lesz a következménye, hogy amikor társas dilemmákhoz érünk, szép lassan elkezdtünk mi is zsigerből, az egyéni érdekeink alapján döntéseket hozni a közjavával szemben, mert nem tételezzük már föl, hogy a többiek jóhiszeműen cselekednének. Akkor beindult ez az ördögi spirál, ami kisebb-nagyobb csoportnak a széteséséhez vezet. Ennek nem sok köze van az aktuálpolitikához, ennek a valóság leírásához van köze. Közben pedig, ami a helyzetet úgy látom, hogy nehezíti, hogy van egy valódi sebződésünk, mint Feldmár Andrásnak, hogy valóban sebződtünk, hogy most 20 évvel a rendszerváltás után elkezdett a közbeszédnek témája lenni az, hogy nem ezt gondoltuk, hogy jóhiszeműen váltottunk rendszert, hogy mi kis emberek, mikor volt 88-89 és 90 akkor még föltételeztük, hogy mindenki ezt arra fogja használni, hogy…De most 20 év múlva mindenféle hályog leesett a szemünkről, és ez megsebzi a bizalmi világunkat elég mélyen. Ebből nem lehet rögtön talpra állni, ahogy egy megcsalás történetből sem lehet. Megint annak föl kell épülnie, hogy gondolkodás nélkül tudjak jóhiszemű lenni. Ez nagyon-nagyon megnehezíti most a helyzetünket és az életünket.

Egy évvel ezelőtt, mikor egyszer csak kiderült, hogy a nagy Fradiban, abban a nagycsapatban, ahol az Albert Flóri, meg a többiek, hogy volt valaki, aki besúgó volt. Hogy milyen döbbenetesen gyötörte meg azokat az embereket, akik abban a „nagy” csapatban voltak, a Fradi egyik nagy korszakában. Sosem gondoltuk volna, hogy köztünk, abban a 11-ben? Együtt futottunk ki a pályára, együtt álltunk ott mikor győztünk, és egymás vállába kapaszkodtunk, mikor vesztettünk. Ott volt valaki, köztünk volt ilyen? Volt olyan valaki egyébként, aki ebben a nagy csapatban azt mondta, hogy én ezzel a valakivel soha nem akarok találkozni, nem is állok vele szóba. Én ezt nem tartom követendőnek, de az ő fájdalmáról jól ad hírt. Hogyan tud valami bennünk megsebződni? Tehát, ha mások felé való jóhiszeműség megrendül, akkor a csoport élete rettenetesen elnehezedik. Olvasok Szent Benedektől. Jóhiszeműségről.

A vendégek befogadása.

„Minden érkező vendéget úgy fogadjanak, mint magát Krisztust, mert ő maga mondta, hogy egykor idegen voltam, és befogadtatok engem. Mindenkinek adják meg a megfelelő tiszteletet, de elsősorban a hitben testvéreinknek és a zarándokoknak. Mihelyt tehát vendéget jelentenek szolgálatkész szeretettel siessenek elébe az előljárók és a testvérek. Először együtt imádkozzanak, csak azután váltsanak békecsókot. Ezt a békecsókot tehát csak az előzetes imádság után adják az ördög kísértései miatt. Minden érkező vagy távozó vendéget alázatossággal köszöntsenek. Meghajtott fővel, vagy egészen arcra borulva imádják benne Krisztust, akit csakugyan be is fogadtak. Ha a befogadás megtörtént, vezessék a vendéget az imádságra, aztán üljön le velük az előljáró, vagy, akit ő kirendel. Olvassanak föl a vendég előtt a szentírásból, hogy épüljön, aztán pedig teljes szeretetszolgálattal legyenek iránta. Az előljáró a vendég kedvéért megszegheti a böjtöt, ha csak nincs különben is böjti nap, melyet nem szabad megszegni, de a testvérek folytassák a böjtölést. Az apát adjon vizet a vendégek kezére, és minden vendég lábát az apát is, az egész közösség is mossa meg. A lábmosás után ezt a verset imádkozzák. Befogadtuk Istenünk irgalmadat templomod belsejében. Kiváló nagy gondot fordítsanak a szegények és a zarándokok fogadására, mert bennük még inkább fogadjuk Krisztust, míg a gazdagokkal szemben érzett félelem maga is tiszteletet vált ki.” Mit szóltok? Ez aztán a jóhiszeműség a vándorokkal.

10. A bizalom és a megbízhatóság együttes fokozása. Ha a kettőt egymással szemben kijátsszuk, az mindig rettenetesen megterhel minket. Ismerjük azt a helyzetet, mikor állandó bizalmat követelnek tőlünk, de nem kapunk megbízhatóságot. Mindig föl vagyunk szólítva, hogy higgyünk és bízzunk. Mit jelent az, amikor bizalmat és bizalmat adunk, és a másik nem törekszik a megbízhatóságra. Milyen rettenetesen sebződünk. Mert a bizalom és a megbízhatóság kart-karba öltve kellene, hogy járjanak. Nagyon nagy áltatása egy házastársi kapcsolatban egymásnak, mikor elköteleződés nélkül azt kérem tőled, hogy bízzál bennem. Tulajdonképpen felháborító, pimasz merészség. A másiknak máris megelőlegezett becsapása. Bízz bennem. Mire föl? Ha én föltételezem, hogy te bízol és jóhiszemű vagy, máris a megbízhatóságnak egy bizonyos mértékét tanúsítanom kell, hát különben hogy kérjek bizalmat. Sőt, azzal, hogy föltételezem, hogy te bízol bennem, mert jóhiszemű vagy énfelém, máris a megbízhatóságnak az erényét kell gyakorolnom. Ezért ma, amit fiatalok egymással tesznek, én azt nagyon gyomor összeszorítva nézem, hogy milyen óriási mellénnyel kéritek egymást arra, hogy bízz bennem, és ahhoz képest milyen kis lendülettel vagyunk megbízhatók. Sok sebet osztunk ki emiatt egymásnak, és utána milyen pimasz vakmerőség azt mondani, amikor újból és újból megbízhatatlannak bizonyulok, hogy a kereszténységre hivatkozva neked bíznom kell bennem. Orcátlan dolog, ugye? A szentírásban milyen szép az, hogy cselekedj úgy másokkal, ahogy akarod, hogy veled is cselekedjenek. Tehát bizalom és megbízhatóság. A sportpszichológia csapatjáték. Mikor egy csapat, például egy serdülő csapat megalakul, akkor az edző személyébe vetett bizalom az alapja a játékosok egymás felé való bizalmának. Fontos, hogy tudjunk bízni külön-külön az edzőben, és ha tudunk benne bízni, ez segít bennünket, hogy meg tudjuk előlegezni a bizalmat a játékostársainknak. Nagyon hálás vagyok azoknak az edzőknek, akiknek a keze alatt voltam, kifejezetten hálás vagyok. Nagyon szívszorító volt, amikor néhány évvel ezelőtt az egyik edzőmet el kellett temetnem. Tudjátok úgy éreztem, hogy jövök én ehhez. Kisfiú voltam, ő meg volt a nagy bácsi, és lehetett benne bízni. Tudhattam, hogy nem akar nekem rosszat. Én oly nagyon fölnézek az edzőimre, mert mindegyik edzőm, miközben akarta a sikert – edzőnek nem megy olyan, aki ne akarná a tanítványán keresztül a sikert, csak egy kerülő utat választ – soha nem akarták azt az egészségem rovására. Soha, egyetlen edzőm se. Rettentően becsülöm őket ezért. Mit jelent ez, hogy bizalom és megbízhatóság? Bizalom és megbízhatóság azt jelenti, hogy megy a támadás, és fel sem kell nézni, tudom, hogy fog jönni a labda. Éppen most néztem a sportadást, és mondják, hogy a kézilabdaedző még be akar gyakoroltatni két formát, két támadó formát a játékosokkal. Az azt jelenti, hogy ahogy mennek és mozognak a játékosok, nem kell gondolkodni, mert tudja mindenki, hogy honnan hova fog menni a labda, és az a labda meg is érkezik. Bizalom és megbízhatóság. A sportmozgásnak a lényege, hogy gyorsabbnak kell lenni, mint a gondolat. Ha valaki gondolkodik egy mozgás közben, megette a fene az egészet. Azért edzünk, hogy már ne kelljen gondolkodni, hogy automatizmus legyen. Mike Jordannal fejezzük be. A játékosok mögött találtok 3 számot. Nagyon fontos. A 3 szám a következőre utal. Az első utal arra, hogy hány pontot dobott. A következő szám arra utal, hogy hány passzt adott, a harmadik pedig, hány blokkolása volt. Ez pontosan kifejezi, hogy a legnagyobb játékos gólt dob, passzol, lepattanót szerez. Tehát nem csak attól nagy, hogy ő dobja a kosarakat, hanem passzolni is tud, meg lepattanót szerez.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika