Társas dilemmák, ezek feloldásának lehetőségei - befejezés

2009.11.17.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Gyors ismétlés. A nagy keretünk, amiben beszélünk: egyediség, együttesség és egyetemesség. Minél többször mondom ki ezt a három kifejezést, minél több összefüggést sejtek meg, annál jobban tetszik. Nem akarom ezt rátok erőltetni, de mindenesetre annál érdekesebbnek találom ezt a hármas fölosztást. Gyorsan nézzük az ismétlést, mert ez a keretünk, és a kereten belül pedig annál a témánál vagyunk, hogy a társas dilemmák hogyan oldhatók föl, vagyis mindannyiunknak van már bőséges egyedi és személyes tapasztalatunk arról, hogy mit jelent egy olyan környezetben, egy olyan közegben, egy olyan valóságban élni, ahol a legtöbb ember úgy dönt, hogy az egyéni érdekeit, az együttességek, különböző csoportok, közösségek érdekei elé helyezi. És miután már túl sokan döntöttünk úgy, túl sok helyzetben, hogy az egyéni érdekeinknek szavazunk elsőbbséget az együttességek érdekeivel szemben, ez már nagyon látványosan kihat mindannyiunkra. A legszemélyesebb, a legegyedibb saját életutunkat ez most már radikálisan befolyásolja. Tehát, az összefüggést nem kell különösebben kimondani, vagy indokolni, egyszerűen csak a saját valóságunkra gondoljunk, és már a témánk közepében vagyunk. Ezért beszélünk arról, hogy a társas dilemmák hogyan oldhatók föl, és van 20 pontunk. Nézzük akkor gyorsan a pontokat!

1. Olyan szabályok és törvények, amelyek az egyén nyereségét megváltoztatják. 2. Strukturális változások föltétele olyan szervezet és/vagy személy, aki a változtatást bevezetheti és, akit elfogadnak. 3. Változás, változtatás felé való nyitottság, és rugalmas elfogadása a változásnak és/vagy engedelmesség. 4. Együttműködés fontosságának belátása, annak fokozása, mint a társas dilemma föloldásának föltétele. 5. Annak támogatása, kimunkálása, hogy az egyéni célok egybeessenek a csoport céljaival, illetve azon egyéni célok előtérbe helyezése, amelyek egybeesnek a csoport céljaival. 6. Ahonnan kiindultunk: a csoporttagság az egyén társas identitásának része. Ezt nem föltétlenül kell kialakítani, egy focicsapatban ki kell alakítani, egy nemzeti tizenegyben ki kell alakítani, de mondjuk, a családunkban inkább érdemes rácsodálkozni. Elég problémás, ha valaki ezt húszévesen igyekszik kialakítani egy olyan családban, ahol már húsz éve él. 7. Annak a képessége, hogy elsőbbséget adjak a csoport érdekeinek az egyéni érdekeimmel szemben. 8. Közös cél érdekében végzett munka megbecsülése. Nagylelkűség, szolidaritás értékeinek kiemelése. A normaszegés és lazsálás elítélése. 9. Mások felé való jóhiszeműség megerősítése, annak föltételezése, hogy mások is a csoport érdekében cselekszenek. 10. Bizalom és megbízhatóság fokozása. Úgy cselekedni, ahogy várjuk, hogy mások is cselekedjenek. 11. Elköteleződés az együttműködés normái mellett, illetve elköteleződés, mint az egyik legfontosabb norma. 12. Másokkal való azonosulás képessége, csoportjainkkal való azonosulás képességének kimunkálása. 13. Csoporttagok közti kommunikáció elmélyítése. A társas dilemma megvitatásának a lehetősége. Ide hadd hozzak egy példát sportpszichológiából: Csoporton belüli kommunikáció: ez a téma. "Elsődlegesen attól, hogy az adott csapatban az edző milyen mintát nyújt, gyakran szólítja meg játékosait, kíváncsi a véleményükre, meghallgatja őket, vagy pedig monológszerűen utasítja őket. Amennyiben igényelték a véleményét, akkor nagyobb valószínűséggel fog az aktuális csapatában is véleményt nyilvánítani játékhelyzetről és stratégiáról. Ha kialakul a véleménycserének a kultúrája az adott közösségben, akkor nagyon eséllyel fognak a játékosok egymással is egyeztetni, és könnyebben adnak egymásnak is gondolatokat és instrukciókat. Sok edzőt tart attól, hogy játékosa jobb ötlettel áll elő, mint amit ő javasolna." - Például érdemes volna néha papokat egy szakedzői tanfolyamra beíratni, plébánosokat is érdemes volna, följebb már nem is merek beszélni, de följebb is vannak papok. "Sok edző tart attól, hogy a játékosai jobb ötlettel állnak elő, mint amit ő javasolna, ezért nem kérdezi meg a csapatát." - Közösségvezetők figyelmezzünk. "A játékosok akkor képesek együttműködni a meccsen, ha az edzéseken is egyeztethették elképzelésüket edzőjük irányítása mellet." - És most egy nagyon szép rész jön. "Gyakran a válogatott kerettagok szakedzői képesítéssel rendelkeznek." - Egy egyházközségben sokan végeznek teológiát. Hitoktatók és ilyesmi. Túlságosan is képzettek a pap gusztusához képest. "Kísérletező kedvvel, friss módszertani ismeretekkel jönnek a keretedzésre, ami közelíti a szakmai tudásukat az edzőéhez." - A laikusok néha többet tudnak, mint a plébános úr. Nézzük csak, mi történi ilyenkor. "Az edző személyisége ilyen esetben döntő tényező. Képes-e játékosa véleményét, ellenkezését meghallgatni, vagy pozíciójából adódóan elutasítja ennek lehetőségét is. Jobban jár az edző, ha megengedi játékosának a szabad véleménynyilvánítást, mert ezáltal megtudja, hogy játékosa, mit tart jó ötletnek." - És itt most jön egy nagyon jópofa félmondat. Azt mondja: "És nem a meccsen fogja először kipróbálni azt kockáztatva a csapat szereplését. Eredményre törő, többnyire intelligens, jól képzett játékosok könnyen meggyőzhetők az edző elképzeléséről főleg, ha beszélni tudnak róla. Igazán eredményes edző képes saját hiúságát és presztízsét föláldozni, és az úszómedence vagy a pálya szélén megvitatni játékosai javaslatát." - Ezt egy apáról is el lehet mondani. Ennyi lett volna ez a kommunikáció elmélyítése lehetőségének a kimunkálás. 14. Egyenlőség, egyenlő lehetőségek kimunkálása. (Úgy emlékszem, itt hagytuk abba.) Ahol az egyenlőtlenség egy bizonyos arányon túlmutat, annak az lesz a következménye, hogy már nem igyekszünk az egyenlőség felé indulni. Sem azok nem igyekeznek, akiknek kevés van, sem azok, akiknek sok, mert az a kevés, akinek sok van, elszigeteli magát a sokaktól, akiknek kevés van, és azok a sokak, akiknek meg kevés van, azok meg az életére tőrnek a keveseknek. Ebből lesz a forradalom. 15. Folyamatos emlékezés a csoportnormákra, amely lehetővé teszi az ez alapján való cselekvést. Tudjátok, a papnevelő intézetben úgy történik, mikor az ifjú papnövendék beérkezik, az első napon van egy ünnepélyes évkezdés, és akkor leülünk az aulába, vagy valahova, ahol mindenki elfér, és elég díszes és ünnepélyes és szép a világítás, és a prefektus atya, aki a rendnek az őre, a normáknak a figyelmes kapusa, ő fölolvassa a házirendet. A szeminárium szabályzatát. Ott ülünk papnövendékek és meghallgatjuk egyszer, kétszer, háromszor, négyszer, ötször, hatszor. A szabályzat nem szokott változni. De mégis meghallgatjuk hatszor. Hogyha valaki bencés szerzetes, akkor nyilván újból és újból meghallgatja Szent Benedeknek a Reguláját, azt hogy a regulában mi és hogyan van. És ezt újból és újból és újból, mert a normákra való emlékezés segít az az alapján való cselekvésben. Hatvanas évek - Dorogbánya - viruló, rothadó kommunizmus: az ottani párttitkár megkeresi az plébános atyát - akivel egyébként jó barátságot köt - azzal a fölkiáltással: Tudod, atya, te vagy az egyetlen ember, akiben megbízom. - Mondta a hatvanas években Dorogbányán a párttitkár az ottani plébánosnak. Így volt. "Neked merek őszintén beszélni, másnak nem." Sóhajt egyet és azt mondja: Tudod, atya, ti ezt nagyon jól kitaláltátok, hogy minden vasárnap tarthattok programbeszédet. Akkor az atya elgondolkozott és azt mondta: Igen, mi ezt nagyon jól kitaláltuk. - És tartott is minden vasárnap. Szóval, a normákra való folyamatos emlékezés, annak a fölidézése, a megemlékezés, annak az értékének, értékeinek a tudatosítása, az a cselekvésnek nagyon is fontos és alapvető háttere. Még akkor is, hogyha egy serdülő azt nagyon unja. (Egy súlyos tévedésemet kell lelepleznem. Biztos voltak köztetek olyanok, akik tudták, hogy én tévedek, és nem szóltatok. Benne hagytatok a slamasztikában. Ugyanis, mikor vége lett az előadásnak, kedves barátaim odajöttek, emlékeztettetek arra, hogy Jelenits tanár úr sosem volt orosz szakos. Tehát el kell nektek mondanom, Jelenits tanár úr sosem volt orosz szakos. Barsi Balázs atya volt orosz szakos. Most ünnepélyesen helyesbítettem.)

Egy élményemet hadd osszam meg veletek a csoport normái és a csoportnormákra való emlékezésről, és aztán pedig szeretnék erről egy picit többet beszélni. Tíz nappal ezelőtt vasárnap esti szentmisén ücsörgök a papi székben, és ahogy ott ücsörgök a székecskémben, azt látom, hogy velem szemben hatvan-, hetvenéves emberek állnak, míg tízen- huszonéves fiatalok ülnek. Ezen elgondolkodtam: Mit tesz ilyenkor egy rendes plébános? Szól, nem szól? Mindenesetre, mikor elkezdődött volna az első olvasmány, fölálltam a kis helyemről és mondtam a jó népnek, hogy tudjátok, vannak itt hatvan-, hetvenéves emberek, és szerintem ők már kiállták a magukét. Érdemes volna talán, hogy most mi következzünk a sorra, és mi álljuk ki még a magunkat egy-két évtizedig, és ők meg már most hadd üljenek le. Ezután, elkezdtem gondolkodni. Karl Gustav Jungot kérdezték egyszer arról, hogy igaz-e az, hogy az archaikus népek a szívükkel gondolkodnak, az európai ember meg a fejével. Azt mondta, hogy sajnos a helyzet sokkal rosszabb. Az európai ember a nyelvével gondolkodik. Tehát, én is így voltam, fölálltam, elmondtam, leültem és elkezdtem gondolkodni, hogy tulajdonképpen mi is történt itt. Nem szép dolog a szentmisén másra figyelni, de hát gyarló és gyenge ember vagyok én is, és láttam, hogy még egy-két percig megy nélkülem is. Nem bírtam késleltetni ezt a szükségletemet, hogy: tulajdonképpen mi is van itt, mi történt? Erről szeretnék nektek beszélni. Csoport normái, csoport normáira való emlékeztetés. Ez történt éppen tíz nappal ezelőtt. Azok a katolikus keresztény testvéreim, ötven-, hatvan-, hetven-, nyolcvanévesek, akik ott ültek, természetesen a keresztény vallásosságukból adódóan, a kultúrából adódóan és mindenből, amiben ők szocializálódtak, mit gondolnak egy ilyen helyzetről. Azt, amit itt láttam az arcotokon, akik bólogattak, hogy: Na, végre szólt érte! Végre valahára már hajlandó volt ezt a legalapvetőbb, legprimitívebb, az emberi együttélés szabályai minimumának a minimumát szóbahozni! Végre már! Ő ennek az őre, ez a legminimálisabb! Hogy tudott volna ott tovább misézni, hogy látja az időseket állni, a fiatalokat meg ülni? Az idősebbek meg: Ez a nemzedék, aki most itt gőgösködik, pöffeszkedik, terpeszkedik a templomi padokban, ha ezekre fogjuk az egyház jövőjét bízni…? De jó, hogy mi elmegyünk innen. Mi ezt már nem fogjuk látni, hogy ezek a huszonéves nyikhajok, akik szétfolyva ülnek egy szentmisén a padban, és képesek elviselni annak látványát ... . Annak a látványát elviselni? Nem is veszik észre! A probléma ott van, hogy állok én hetvenévesen és nem látja, hogy állok. Pedig énnekem van szemüvegem. - Alapvetően a dolgoknak az oly mértékében, alapjában és gyökerében van a probléma, hogy el sem lehet mondani. Ez az egyik verzió. Másik verzió. Ott ül egy fiatal testvérem, azt mondja: Mindenki pontosan tudta, hogy hatkor kezdődik a mise. Egészen nyilvános adat, idősebb testvéreim számára nem szükséges az internet használatában elmélyülni, tehát a számítógépes írástudatlanság nem akadály, pontosan mindenki tudja, hogy a mise már nagyon régóta hat órakor kezdődik. Idősebb testvéreinkről föltételezzük azt, hogy képesek a személyes, szabad döntésnek a minimumát meghozni. Az élettapasztalatuk bőven följogosítja őket arra, hogy ki tudják számolni, hogy mennyi időbe telik az út. Főleg akkor, ha azt látjuk, hogy bizonyos idős testvéreink mindig késnek, ami alapvető erénynek egy totális semmibevétele és ki nem munkáltsága, és valaki a szabadságával, a tudatosságával, a döntési képességével, a felelősségérzetről nem is beszélve, vagy vállal valaki felelősséget magáért vagy nem. Alapvetően a kereszténység lényegéhez tartozik, hogy szabad döntéseket hozunk, a hitünk ezen is alapul, felelősséget vállalunk magunkért, és nem élősködünk másokon, hogy majd becsoszogok, mikor tetszik, és majd a kis pondró pattanjon föl. Ez bizonyos alapvető erkölcsi megfontolásoknak a sárba tiprása. Azért mert idős ember? Azért dupla igazságtalanságot követ el? Nem hoz felelős döntést, nem él a szabadságával, a felelősségével, a döntés lehetőségével, a meglévő információkkal, utána még tőlem várja, hogy én ezt legitimáljam azzal, hogy fölállok - hogy őneki többet szabad, mint bárki másnak -, az egyenlőségnek a sárba tiprása, mikor minden lehetősége meg lett volna arra, hogy… . Ó, de érdekes!

Lement a mise, és aztán telt egyik nap a másik után, és rájöttem valami nagyon egyszerű dologra, hogy pontosan ez az idei témánk. Nem lehetséges-e az - nagyon óvatosan mondom -, hogy az együttességek felől is létezik valamiféle normarendszer, értékorientáció, értékrend és értéksorrend, akkor, ha valaki az együttességeket talaján áll és onnan nézni. Akkor teljesen evidens, hogy egy idős embernek át kell adni a helyet. Teljességgel, ez a minimum minimuma. De lépjünk csak egy picit az egyediségnek a talajára, és nézzük meg az abból fakadó, nagyon sajátos erkölcsiséget. Ha az együttességek felől nézek, azt mondom az erkölcstelen, teljesen amorális. Nincs benne semmi erkölcsi érték. De álljunk át oda, és azt mondjuk, hogy: és akkor ez micsoda itt? Vagyis, azt akarom ezzel mondani, hogy mind a három súlypontnak megfeleltethető egy sajátos erkölcsiség az arra vonatkozó sajátos normarendszer. Egészen addig élezhető ez a helyzet, hogy az, ami az egyikből nézve alapvető és döntő, az a másikból nézve teljesen tarthatatlan. És nyilván az egyetemességnek is megvannak a kulcsértékei, és a kulcsértékekből adódó vallásos magatartás és erkölcsiség. Fölírogattam ide néhány dolgot (hogy ne kelljen fejből, bár múltkor mondtátok, hogy fejből kell): Például: minden élő tisztelete, az emberi méltósághoz, és annak föltételeihez való alapvető jog és hozzáférés, annak kimunkálása, a különbözőség tisztelete, a kisebbségek tisztelete, emberi jogok, szólásszabadság és a többi. Ezek a legfontosabb egyetemességből álló értékek és az arra alapuló vallásos magatartás, illetve erkölcsi rend. Miért olyan nagyon izgalmas ez? Mert úgy tűnik, hogy természetesen ezek nem mereven választhatók el egymástól, és ha valaki az egyikben nem fafejűen él, hallja a másik kettőt is. De hogyha nagyon mereven csak az egyikben állunk, akkor a másikat egészen hajlamosak vagyunk teljesen erkölcstelennek tartani. Értéktelennek azt, ahogyan ő él, ami az ő értéksorrendje és világa. Arról beszéltem talán két alkalommal ezelőtt, hogy az egyházi megszólításunk alapvetően problémás abból a szempontból, hogy olyan embereknek tételezünk föl - mondjuk így - titeket, vagy akiket megszólítunk, beleértve a pápai megnyilatkozásoktól a legegyszerűbb káplán szaváig, hogy ti egy elmélyült társas identitásban éltek, az együttességeknek az erkölcsisége alapvetően ismert, gyakorlott és előtérbe helyezett. Ezért szapulunk ám benneteket, vagy pedig mondunk szépeket. Ti pedig vakarjátok a fejeteket az egyediségnek a világában meg az egyetemességnek a súlypontja - Jól van, jól van, de mikor vesz már minket észre? Ez sem értéktelen itt! Ennek is van egy sajátos erkölcsisége, meg annak is van egy sajátos erkölcsisége. Akkor jönnek ezek a szempontok: na, és az egyház mondjuk, az egyetemesség felé: Miért nem az egyház vitte a zászlóját annak, hogy: környezettudatosság, hogy a természet érték, hogy a föld, mint hatalmas kincsünk? Miért nem az egyház vitte ennek a zászlóját? Ugye, aki jól begyökerezett az egyetemességbe és az egyetemesség értékéből fakadó vallásosságba és erkölcsiségbe, roppant kritikus lehet azokkal, akik az együttességek erkölcsiségében élnek főleg, és azt mondja: ti kirekesztőek vagytok. Kirekesztőek vagytok, a kisebbségeket elnyomjátok, a katolikusok a protestánsokat … . Most nem is ragozom ezt. Mi következik még ebből? Eszembe jutottam én. Azért, mert egyszer csak ebben az összefüggésben megláttam magamat, hogy amikor teszek egy lépést az egyediség felé, s az egyediség értékeiről beszélünk - amit egyébként a pszichológia nyilvánvalóan és alapvetően középpontjában tart -, akkor milyen vádak érnek?: én pszichologizálok, individuális vagyok, hogy… . - Sok szép vád. Különc, nem elég egyházias, nem elég engedelmes satöbbi. Pedig csak a személyességet tartom fontosnak. Amikor az egyetemességről beszélünk: jöjjenek a zsidó haszid történetek, zen buddhista példázatok, egyéb gyönyörűségek, idézzünk innen-onnan amonnan, ateistákkal beszélgessünk, és idézgessük őket. Múltkor jött hozzám valaki - ténylegesen egy nagyon harcos ateistát idéztem egy vasárnapi misében -, és azt mondja: Azt gondolom, Budapest egyetlen temploma, ahol egy ateistát hoznak példának. - Tényleg így volt, jó példaként hoztam egy ateista embernek egy dolgát. Mert azt gondolom, hogy jó példa, akkor is, ha ateista. Mi következik ebből? Megint csak, ha az együttességnek a világában élek, nézem ezt a fickót és azt mondom: szekuláris. Mindent itt összekever, neki minden jó, föloldja a kereszténység lényegét. - Nyilván, nem én vagyok az érdekes, de a jelenség nagyon érdekes. Hogy minél inkább nem látunk ki az együttesség értékéből, és azt abszolutizáljuk - ennek sok oka lehet, hogy miért -, annál inkább, ha valaki az egyediség értékeiből áll, vagy onnan beszél, arra azt mondjuk, hogy individuális. Közben vagy az, vagy nem. Az egyetemesség értékében állóra meg azt mondjuk - vallási értelemben -, hogy szekuláris. Közben vagy az, vagy nem. Ezt a három súlypontot volna érdemes valahogy - erről beszélünk egész évben -, nagyszerű módon összekötni, hogy mind a három súlypontból lássuk az értékeinket. Hogy munkáljuk ki a három súlypontból az erkölcsiségnek és a vallásgyakorlatunknak a szépségeit mind a három súlypontból. Ezeket hozzuk valamiféle harmóniába egymással. Ahogy beszélek erről, olyan minthogyha hűvösebb lenne, és több levegő lenne a teremben. Mennyire nem érdemes egymás torkát elvágni ezek miatt! Ezt, gondoltam, elmondom nektek. Ezt nagyon érdemlegesnek tartom, ahogy egymást kirekesztjük, vagy egymást vádoljuk, és ez megy keresztül-kasul. Visszafelé is igaz. Természetesen az igazságossághoz tartozik, hogy ugyanúgy nagyon súlyos egyoldalúság és tévesztés, hogy valaki az egyediségben állva azokat az értelmes, értékes, jogos törekvéseket, hogy egy közösség közösség lehessen, hogy annak lehessen határa, hogy ott szilárd értéktudat legyen, közösségi értéktudat, nemzettudat és a többi, hogy arra az egyediségből állva, miért kell köpködni? Sosem fogom megérteni. Ez ugyanaz fordítva. El lehet mondani ezt keresztül-kasul. Nem is érdemes! De azért szívbe markoló, amit rendezünk kultúra címen.

Olvassunk valami szépet! 105. oldal: Folyamatos emlékezés a csoportnormákra.

"Az útra küldött testvérek ajánlják magukat az összes testvérnek és az apátnak az imádságába. Az istenszolgálat végén egy imádsággal emlékezzenek meg a távollevőkről. Azon a napon, amikor a testvérek útjukról visszatérnek, minden imaóra végén boruljanak le az imaterem padlóján és kérjék mindnyájuk imádságát azokért a hibákért, amelyekbe esetleg útközben rossz dolgok látása és hiábavaló beszédek hallása által beleestek. Senki ne merészelje a másiknak elmondani, amit a monostoron kívül látott vagy hallott, mert az legtöbbször csak romboló."

16. A csoportért végzett egyéni erőfeszítések értékelése. A csoportért végzett egyéni erőfeszítések hasznának, értelmének tudatosítása. Visszajelzés annak hatékonyságáról. Például: állandóan bátorítanak bennünket, hogy vegyünk takarékos izzót. Amikor nagyon sokszor erősítenek meg bennünket, hogy: te vagy a jó srác, hogyha takarékos fénycsövet vettél, akkor hiába egy szál magad mész be az áruházba, mégis azt érzed, mikor leveszed a takarékos fénycsövet, hogy te most valami jó lépést tettél az emberiség javáért. Takarékos fénycsövet vettél. És nyilván minél inkább erősítjük meg azt, hogy nagyszerű dolog szelektíven hulladékot gyűjteni, hát nagyszerű dolog, ha utána, ahol kiborítják őket, nem egybe rakják. Akkor még értelme is van.

A sportban a csapatért végzett egyéni erőfeszítések értékelése, tudatosítása. Egy csapatsportban állandóan van egy tágabb keret, szűkebb keret, és a vezetőedző, válogatott edző állandóan azt mondja: te csapattag vagy, te nem; te vagy a kezdőcsapatban, te nem. Állandóan megerősítést nyer az, hogy ki az, aki bent van a csapatban, és ki az, akinek még többet kell dolgoznia, és ki az, aki azért került be a csapatba, mert a múltkori meccsen is volt két olyan gólpassza, hogy nyilvánvaló, hogy bekerül a csapatba. A sportban a ranglisták nagyon alkalmasak arra, hogy mindenki pontosan tudja, hogy mi az az erőfeszítés, ami valakit ide-, vagy odaemelt, és mi az, ami kevés ahhoz, hogy valaki itt vagy ott legyen.

A csoportért végzett dolgoknak a megerősítése.

Azt kérdeztem a gyerekektől két hete: Tudtok-e példát mondani arra, hogy nem kaptatok valamit és azt mégis tudtátok adni? Nem kaptál valamit, mégis adtad. A gyerekek sokat töprengtek, aztán az első legszebb válasz az volt (egy kisfiú jelentkezett): Én egy bizonyos játékot sosem kaptam meg otthon, de tudtam, hogy a barátom is nagyon szeretné, nemcsak én. Ezért a zsebpénzemből megvettem ezt a játékot, s odaajándékoztam a barátomnak. - Nem kaptam, mégis adtam. Ezután beindult a fantáziájuk. Mondom a kedvencemet. Kisfiú jelentkezik, és azt mondja: Például sosem kaptam tűsarkú cipőt, mégis adtam. - Hogy egy kisfiúnak, hogy jut eszébe? Szóval, nagyon érdekes lehet ez. Egyszer összegyűjtögetjük azt, hogy melyek azok a kincsek, értékek, nagyszerűségek: sosem kaptuk őket, mégis adtunk. Milyen szép!

Családban klasszikusan látom azt, hogy a férfiak - tudom, ez borzasztóan fog hangozni, hogy ilyen csúnya általánosításba futok - gyakran azt, ahogyan egy édesanya hozzájárul a családhoz, nem értékelik eléggé. Nem és nem. Pedig erről már tavaly is volt szó. Tessék megváltozni! Hát hogy lehet az, hogy férfitársaim nem értékeljük azt, hogy a nők éjszaka háromszor fölkelnek, majd reggeltől-estig fölkelnek és aztán fölkelnek éjszaka háromszor? Hát, hogy nem lehet ezt értékelni? Márpedig ezt tesszük. Hány férfitől hallottam ezt (keresztény polgártársaimtól is): Amíg én dolgozom, addig te a gyerekekkel otthon vagy. - A nemjóját! Mi ez a mondat, hogy amíg én dolgozom, addig te otthon vagy a gyerekekkel? Ezt a mondatot tízből kilenc férfi el szokta mondani. Ezen valóban megdöbbentően szoktam csodálkozni, hogy férfiak, akik egyébként az erkölcsiségnek komoly szintjén állnak, a feleségeiknek az éveken keresztül való otthonlétét nem tekintik munkának. Hogyan? A pap is dolgozik, tudtátok? És ráadásul tudjátok, hogy a pap mikor mehet nyugdíjba? Hetvenöt. Nekem még van egy olyan laza 40 évem. Naná, hogy munka! Csak úgy mondom nektek, szoktam dolgozni. Azon kívül, hogy pap vagyok, szoktam dolgozni. Azt akarom mondani, hogy tényleg megrendítő, hogyha férfiak a nőknek az éveken át tartó, hihetetlen kemény helytállását nem tartják a családért végzett munkának, az döbbenetes. De akkor most mondom a másik felét. Nők pedig, milyen döbbenetesen természetesnek tudjátok tartani, hogy a pasik elmennek melózni, minthogyha a világ így alakult volna. Tehát, megszületett Ádám és ment dolgozni. Éva persze akkor kokettált a kígyóval, ameddig Ádám dolgozott, mert különben hol máshol lett volna. Főleg, a magyar férfiak körülbelül olyan gyorsan halnak, mint a nagy gazdasági világválság idején. Ha megérjük a hatvan évet, már lehet örülni nekünk. Ez is szívbemarkoló. Ez úgy szokott előjönni, mikor este hazamegy a férfi, és a nőnek van rengeteg elvárása a férfi felé, mert úgy tekinti, hogy a férfi eddig még a családért nem tett semmit, csak dolgozott. Megvan ez az élmény? Még semmit nem tett a családért, csak dolgozott, azt meg ő is csinálja. És most jön a legszomorúbb, amit a férfiak és a nők együtt szoktak elkövetni. Mikor a gyerekek családhoz való hozzájárulását nem ismerik el. Hogy egy gyerek hogyan járul hozzá a családhoz, vagy hogyan érték egy gyerek. Ahogyan Böszörményi Nagy Iván mondja, hogy amikor megszületik egy pici baba, óriási többletet ad a családba, mert bizalommal fekszik ott a pici ágyikójában, és egy óriási bizalommal tekint az édesapjára meg az édesanyjára. Nemde, hogy ismerünk nem egy, nem három történetet, mikor azt mondja egy házaspár, hogy tulajdonképpen, ha nem született volna meg az a gyerek, lehet, hogy el is váltunk volna? Ez ékes bizonyítéka annak, hogy egy gyerek hogyan tud hozzájárulni egy családhoz, vagy a szülei életéhez. Egy pici csecsemő miközben semmit sem tesz, azzal, hogy bizalommal van a szülei iránt, hatalmas dolgokat tesz bele a családba. Ami egészen tudja alakítani és formálni az anyát és az apát és a kettőjük között lévő kapcsolatot. Pedig látszólag csak ő kap. Valójában nagyon sokat ad. Egy csecsemő is már nagyon sokat ad. Attól kezdve még többet ad. A gyerekek hihetetlen, hogy - nem tudatosan és ösztönösen - hogyan tudják vállukra venni a családnak a terhét. Ezt csak a felnőttek nem szokták látni. De erről két meg három meg négy évvel ezelőtt rengeteget beszéltünk, hogy a gyerekek nem tudatosan egész családnak a dolgát, hogy viszik magukon. Hogy hogyan meg oda egy négyéves gyerek vigasztalni az anyukáját. Hogy hogyan megy oda a fiú, hogy segítsen az apjának. Ebből a felnőttek sokszor semmit nem vesznek észre. Tehát, arról a pontról volt szó, hogy a csoportért végzett egyéni erőfeszítések értékelése, hasznának, értelmének tudatosítása és visszajelzés arról, hogy ez nekem milyen sokat jelent. De nagy dolog az, mikor egy férfi megkapja otthon: De büszke vagyok rád! - Tudjátok, hogy mit összeidegeskedik, stresszel ma egy férfi Magyarországon, hogy kirúgják, nem rúgják, hogy megfelel, hogy nem felel meg? Mi férfiak nem is tanultuk meg rendesen, hogy mit kezdjünk a stresszhelyzetekkel. Férfiakért meg kellene kongatni egy kicsit a harangot! Mert úgy elpusztulunk hatvan előtt, mint a sicc. És akkor nem lesznek férjek.

Szeretnék olvasni.

"Az alázatosság negyedik foka, ha valaki úgy engedelmeskedik, hogy a nehézségek és kellemetlenségek között is, sőt az elszenvedett méltánytalanságok ellenére is, csendesen, jólélekkel megőrzi türelmét. A kitartásban nem fárad, meg nem hátrál, az Írás szava szerint: "Aki állhatatos marad mindvégig, az üdvözül" És másutt: "Szíved legyen erős, és tarts ki az Úrban!" - Ennek az elismerése, de nagy érték. Mikor egy fiatal odaveti a szüleinek: Nyugodtan elválhattatok volna! Itt kellett hallgatni ezt az örökös veszekedést, nyugodtan váltatok volna el, sokkal jobb lett volna! - Ott van egy apa meg egy anya, akik tíz évig azt mondták, hogy a gyerekemért maradok. A gyerekek szülő felé való elismerése, hogy ők valamit betettek oda úgy, ahogy tudták. És itt van még egy rövid részlet:

"A betegekről kell mindenekelőtt és mindenekfölött gondoskodni, és valóban, mint Krisztusnak úgy szolgáljanak nekik. Hisz ő maga mondta: "Beteg voltam, és meglátogattatok engem", és amit egynek, ezen legkisebbek közül tettetek, nekem tettétek" Másfelől a betegek is gondolják meg, hogy Isten dicsőségére szolgálnak, és fölösleges kívánságaikkal ne szomorítsák meg a nekik szolgáló testvéreket. De még így is türelemmel kell elviselni őket, mert ezáltal bőséges jutalmat lehet szerezni. Az apátnak tehát a legnagyobb gondja legyen arra, hogy semmiképpen el ne hanyagolják őket." - Merthogy a beteg ember tud egy közösségnek nagyon nagy kincse lenni. A szegény ember a közösség nagy kincse, a családnak egy nagy kincse tud lenni egy sérült gyerek, akinek kapcsán egyszer csak a család elmélyül és rájön, hogy az életben mi igazán fontos. Sokszor egy sérült gyereknek kell megszületni ahhoz, hogy a család ráeszméljen, hogy az élet mekkora nagy érték, és hogy nem más a nagy érték, hanem ez. Tehát egy sérült emberre úgy tekinteni, hogy ő semmi mást nem tesz, csak elvesz valamit a közösségből, egészen rettenetes vakság. Tudjátok, az egyik szemem sír a másik nevet. Meg kellene oldani Magyarországon az akadálymentesítést. Büszkén állítom nektek, hogy a mi templomunk megteremtette az akadálymentes belépésnek a föltételeit. Ténylegesen, gyönyörű szépen a járdáról be lehet egyetlen lépcső nélkül, nagyszerűen gurulni motoros kocsival is meg bárhogy máshogy: tolókocsival, babakocsival. Nagyon büszke vagyok erre. Nemcsak dumálunk, meg is csináltuk. Átállok ide, és azt mondom: Ajaj! Ha majd mindenhol lesz akadálymentesítés, vége lesz a szolidaritásnak. Mert legalább, mikor azt látom, hogyha nem emelem föl a babakocsit, akkor nem tud föl- vagy leszállni, akkor legalább odamegyek és leveszem meg fölveszem, és akkor leülök a székemre és azt mondom: Istenem, érdemes volt ma fölkelni. De ha már mindent társadalmilag megoldottunk (ami persze sose lesz így), minden akadálymentes lesz, és mindenki az ő individuális életét tudja élni akadály nélkül, az lesz ám a csúnya világ. Milyen nagyon rászorulnánk arra, hogy legyenek emberek, akiknek segíteni kell. Hogyha erre nem lesz elemi élményünk, hogy az mit jelent nekünk, hogy hogyan kincsei egy közösségnek, és azt gondoljuk, hogy az egyetlen megoldás az, hogy még több rámpa, még több lift…? Ezek kellenek, de egészen érzéketlenné fogunk válni.

17. Felelősségérzet a csoport sikeréért. Egy csapat életében történt az (focicsapat volt), volt egy roppant tehetséges játékos. A roppant tehetséges játékos állandóan minden edzésről elkésett. Újból és újból elkésett, és mert nagyon tehetséges volt, miközben a többiek nagyon keményen edzettek, ő az edzésen is nemegyszer megengedte magának, hogy lazsáljon. Aztán volt egy nagyon fontos mérkőzés, amikor a szállodából indultak volna busszal ki a stadionba, és ez a nagyon tehetséges játékos késett nagyon sokat. Mindenki ott feszengett és izgult és dühöngött a buszon. Ennek végül az lett a következménye, hogy az illetőt kiközösítették, és azt mondták, hogy hiába tehetséges, hiába ügyes, hiába tud gólt rúgni, nem lehet vele együttműködni. Úgyhogy rúgjon gólt odahaza a kertjében.

A szurkolói magatartás. A csapat sikeréhez hozzátartozik, hogy a szurkoló mit tesz a stadionban. Erről ennyit.

Sportpszichológia: "Világosan megállapítható, ha a sport terepére adaptáljuk a fentieket, hogy a versenyhelyzetben nem a perfekten fölkészített, de rossz hangulattal edző versenyző fog kiválóan teljesíteni, hanem, aki élvezte az edzést. Aki saját céljáért is, saját vállalásáért is küzdött, s nem edzői terrornak engedve. Az autokrata edző maximalizmusa, szakmai hozzájárulása nem biztosít előnyt. Hiszen az edzések szörnyű légköre elveszi a versenyző kedvét attól, hogy jól teljesítsen. (Ha egy egyházközségben rossz a közérzet, mert van egy despota pap, ha egy munkahelyen valami nagyon fontos dolgok tesztek, de van egy kibírhatatlan főnök, ha egy családban van nagyszerű sok ember és sok gyerek, de van egy …, PF) A gyerekben felgyülemlő feszültség, harag és agresszió lehetetlenné teszi az oldott produkciót. Indulatait azon fogja levezetni, akin lehet. Azt gondolja, ha ő az edzések során szenvedett, akkor a teljesítményének se örüljön senki. Edzője se érezze igazolva magát, ezért tudattalanul arra törekszik, hogy ne sikerüljön a versenyszereplés. (Éppenséggel magyar sportvilágunkból lehetne példát hozni erre, de ezt most nem fogom kimondani. PF) Az együttműködni képes, demokratikus stílusú edző lesz eredményes felkészítő, nem az, aki tekintélyére hivatkozva fogadtatja el a gyerekkel saját igazát. Elfogadó légkörben a munkavégzés is könnyebb, ha nevetni is lehet, ha véleményt is lehet mondani, s nem csak fegyelmezetten végrehajtani azt." - Tehát akármilyen szerepben is vagyunk, a közös siker az közös siker.

18. (Azt hiszem két érdekes gondolat fog jönni.) A halandóság belátása, annak tudatosítása és tudatossága, hogy meg fogunk halni. Mit jelent ez a sport világában? Például, amikor egy csapat a generációváltás előtt áll. És azt mondja az idő játékos (aki nem öreg, csak a csapatban öreg már, vagy ahhoz a sporthoz öreg): Ez az utolsó olimpiám, na, most aztán anyait, apait belenyomok, mert ez az utolsó olimpiám. Vagy, amikor van egy nagy csapat és azt mondják: Nekünk ez az utolsó nagy dobásunk. És megnyerik az olimpiát. A beszédekben - rosszalló kifejezéseket szoktam kapni azért -, mikor azt mondom - mondjuk egy vasárnapi szentmisén -, hogy tudjátok, én már megyek kifelé az életből. - Hogy lehet ilyet mondani? - Hát így! Így van. 43 éves vagyok. Az a logikus, hogy én már megyek kifelé az életből. Szeretnék még 20-30 évig élni, de megyek kifelé az életből. Ericsson, aki azt mondja, hogy minden életkornak megvan a maga nagyon sajátos szerepe, ha azt a szerepet nem tudjuk betölteni, a személyiségfejlődésünk - amely a hálálunk pillanatáig tart, és belefoglaltatik a spirituális személyiségünk fejlődése is -, meg fog akadni. És az érett felnőttkor igazi kihívása, hogy képesek vagyunk-e átadni a következő nemzedékeknek azt, amit tudunk valamilyen formában, és már nem a saját zsebünkre nyomni, hanem helyzetbe hozni másokat, a következő nemzedéket. A halandóság belátásával kapcsolatban rengeteg kutatás készült, hogy azokban a csoportokban vagy közösségekben, ahol eleven az hogy - igen, meg fogunk halni és elmegyünk innen -, az a csoportért végzett munkát erőteljesen tudja ösztönözni. Ezért nagyon megrendítő nekem mindig 1956. Mert ott azt lehet látni, hogy fiatal srácok sokan meghalnak az idősebbekért. Ez engem mindig megrendít. Tudom, hogy a háború többé-kevésbe erről szól, hogy a fiatal katonák meghalnak a többiekért. De amikor fiatalemberek halnak meg idősebbekért, az valahogy nekem mindig megrendítő. Mert az életnek - most, ha szabad így mondanom - a természetes menete mégiscsak az lenne, hogy az idős emberek adják oda az életüket a fiatalabbakért. Hogy ők tudjanak a lehető leggazdagabban fölnőni és át tudják adni azt a következő nemzedéknek. Tulajdonképpen rettenetes, mikor egy fiatal hal meg az idősebbekért. (Hogyha ezt nem értitek félre. De hát félre lehet érteni.) Vagyis megerősítünk olyan kulturális értékeket, amelyek a halálunk után is megmaradnak. Például, aki építészmérnöknek megy, nagyon ügyes, nagyon furfangos. Máris szeretné túlélni a halálát. Épít majd egy olyat, ami sitty-sutty túléli őt. Több olyan szakma és hivatás van, ami ezt nagyon szépen lehetővé teszi. De amikor valaki az élete delén jár, akkor ott jó, hogyha egyre inkább elgondolkodik azon, hogy ha ő elmegy, mit hagy itt, hogyan hagyja itt, hogy tud-e majd valamit itt hagyni. Ha valaki nem fut a halál elől - hanem tudja, hogy igen, egyszer el kell majd menni -, akkor ez nagyon jó hatással van arra, amit egy közösségnek tud nyújtani. Nem olyan régen volt halottak napja. Elmondtam nektek az élményemet ezzel kapcsolatban? Azon gondolkodtam - mindig izgat ez -, hogy mondjuk, van egy olyan valaki, aki nem hisz az örök életben, és meghal egy szerette, mit kezd ezzel a helyzettel. Ha én azt mondom, hogy valami örök, és örök, és örök, hogy ő ezt hogyan mosolyoghatja ki magában. Azt mondja: "Miért mondod te, hogy örök, mikor most halt meg? A tapasztalatom az, hogy meghalt. Éppen azért fáj, mert nincs itt. Akkor mivel jössz? Mondd a tapasztalatot, mert a tapasztalat ez, hogy nincsen itt és már nem is lesz." Ezen morfondíroztam, hogy mi lehet az a tapasztalat, amit erre a gondolatra lehet mondani. Egyszer csak valami nagyon egyszerűre jöttem rá. Ez pedig az, hogy a következőt kérdezném tőle: Mondd csak, meghalt ez a te szeretted. Kétség kívül az a tapasztalat, hogy ő már elment és nem fog soha többet visszajönni, így van. A mulandóság tapasztalata nagyon erős. Azt szeretném tőled kérdezni most, hogy a mulandóság tapasztalata ennyire erős, a kapcsolatod ezzel a valakivel megszűnt-e vagy nem? "Éppenséggel nem szűnt meg, mert reggeltől estig rá gondolok. Éppenséggel nem szűnt meg, mert éppen az fáj. Ha megszűnt volna a vele való kapcsolatom, nem fájna semmi. Mert akkor az is lezáródna, mintha nem lett volna." Attól fáj, hogy valami nem záródik le. Hogy valami addig egész biztosan a tapasztalati világunkban nem záródik le, ameddig én élek. Ez - ha én azt gondolom, addig van az élet, ameddig élek -, éppen örök. Ha nekem az az örök, hogy hetven év, akkor ez neked addig megy. Ezért lehet, hogy a tapasztalatom az, hogy valaki elmegy, és ezzel párhuzamosan a tapasztalatom az, hogy a kapcsolat pedig még örökérvényűbbé vált, mint ahogy eddig azt gondoltam. Egész biztos vagyok benne, hogyha van elhunyt szerettetek, egyrészt tartjátok vele a kapcsolatot itt bent, hát mindenki tartja, és nem egyszer eszetekbe jut, hogy: "az édesanyámnak ezt, de elmondanám! Ó, ha az apámnak ezt meg lehetne mutatni! Ó, ha én ezt a nagymamámnak el tudtam volna mondani! Mit szólna most a nagyi? Ha a nagypapa látna engem, biztos büszke lenne!" Szerintem ez ott van mindegyikünkben. A kapcsolatot tartjuk. Azt akartam ezzel hangsúlyozni, hogy saját tapasztalatunk van arról, hogy a saját életünk tud nagyon mulandó lenni meg a másiké, és párhuzamosan a kapcsolatoknak micsoda örökérvényűsége van.

Az jutott eszembe, hogy mikor Jézust keresztre feszítik, és jobbról, balról ott van valaki. Akkor nem azt mondja, hogy: Idefigyelj! Lesz neked örök élet, üdvösség, külön szoba, hűtőszekrény, külön autó és egy kis darab rész a mennyországból bekerítve, csak a tied lesz. Van egy gyönyörű mondás: "Égből, Földből nem lehet birtokolni." Azt mondja Jézus, hogy: "Még ma velem leszel a Paradicsomban." Mennyire tudjuk csak az individuumnak, vagy az egyediségünk szintjén elképzelni azt, hogy üdvösség meg örökélet? Jézus ezt sosem gondolta valami magánvállalkozásnak. "Még ma velem leszel." És a legszebb - erre most csodálkoztam rá, itt vagyok 43 éves fejjel, hogy nahát -, van két ember: jobb lator, bal lator, akik átélik azt, hogy a halálban az Isten velük van. Hogy van emberi tapasztalás arról - kettő embernek biztos -, hogy nemcsak a halál előtt lehet velem Isten, nemcsak a halál után lehet velem Isten, hanem ami talán a leg-leg-leg, a halálban is velem van az Isten. Erre most csodálkoztam rá. Hát akkor meg vagyok nyugodva.

19. Egyéni szintű empátiát meghaladó, felülmúló szándék és jóakarat, hogy a csoport, mint egész részesedhessék a különböző javakból. Ez mit jelent? Ha csak az egyediségben állok, óriási érték az együttérzés vagy a barátság, mert ő az én barátom. Azonban, ha csak az egyedi szintű empátiának, egyedi szintű barátságoknak, csak a kapcsolatoknak van az életemben tudatos értéke, annak az lesz a következménye, hogy az a csoport rovására fog menni. Ugye, ezt hívják mutyizásnak. És ha valaki kizárólag az egyedi szintű értékvilágban áll, akkor azt mondja, hogy de hát én tök rendes valaki voltam, segítettem a barátaimon. Az lehet, és mi van a közösséggel? Ez történik. A kutatások fényesen bizonyítják, ha valaki erkölcsiségének vagy értékvilágának az egyéni szintű szimpátia és valahova, valakihez tartozás van csak a terében, ez a közösségekre nézve katasztrofális hatást gyakorol. Mondok egy nagyon egyszerű példát a sportból. Vidéki női kosárlabdacsapat - sok nő. Az edző milyen nemű? Férfi. Mi történik ilyenkor? Mi történhet, ami meg is történik? Az egyik játékos beleszeret az edzőbe. Az edző beleszeret a játékosba. Ezt nevezzük egyéni szintű empátia megnyilatkozásának, majd kapcsolati realizálásának. A csapat nyel egyet: a Tündike az edzőnek a Tündikéje, azért ez... . De mindegy a csapat jól működik, elfogadja ezt a sajátos szimpátiát, és azt hogy itt egy kiemelkedő kapcsolat történt, ami megosztja a csapatot. Mert egy sajátos szerepbe helyezi a Tündikét. A dolog működik, mert valamennyit tudunk tolerálni. Azonban eltelik néhány év, és Tündike ejtve van. A csapatban ott marad Tündike, de az edző egy másik Tündikét keres. Ez az a pillanat, ahol a csapat föllázad. Mert az egyéni szintű szimpátiának a csoport java elé való helyezése elkezdi a csapatot tönkretenni és a teljesítményét alámosni. Ahol olvastam ezt, arról van benne szó, hogy ez a csapat, amelyik 2001-ben magyar bajnok, ezen események után sereghajtó. Mert egy egyéni szintű empátia tönkreteszi.

Jött hozzám valaki, kedves, idős hölgy: Feri atya, iszonyú fontos kérdezni valóm van! Gondoltam, az életében most le akar valamit zárni, de az üdvössége minimum. Kicsit szorongtam. De olyan komolyan mondta, hogy nagyon fontos, nagyon. Leültünk, és azt mondta: Feri, lehet, hogy nem lesz egy óra, de nagyon fontos. Igaz az, hogy a te ismerősöd a virágos, akitől a virág van a templomban? Meg sem várta, hogy válaszoljak. Fölpattan: Mert, ha a templomba az alapján kerül virág, hogy a te ismerősöd, nahát, akkor én nem jövök ide többet! - Nem az ismerősöm a virágos, ezt tudom mondani nektek is, se a boros, se az ostyás, se a virágos nem ismerős. De, hogy ez a hölgy - egy igazi közösségi ember, tényleg nagyon sokat tesz a közösségért - hall egy pletykát, hogy: valaki valakinek a valakije alapján itt a mi közösségünkben? Ez milyen mélyen tud bennünket bántani. És nem tesz jót a csoportnak.

20. Összetartozás élményének, tapasztalatának elmélyítése és megteremtése. Közös játék, programok. Olvasok inkább.

"Véleményünk szerint egyensúlyban tartható egy csapat, ha folyamatosan gondozzuk a játékosokat. A közöttük lévő kapcsolatokat az edző és a játékos közti relációt. (Gondoljunk egy családra. PF) Apró jelzéseket figyelembe véve, finom beavatkozásokkal fenntarthatóvá válik a csapat egységessége, a tagok egymás iránti elkötelezettsége, ami a csapat lélektani erejét adja. A csapategység dinamikusan változik a váratlan vereségek, a rivalizáció, erőviszonyok átalakulásának következtében, de kisebb-nagyobb ingadozással, hosszú ideig jól működtethető (Ez nem egy teológiai szakkönyv, egy morál teológiai valami, sportpszichológia. PF), ha éberen őrködünk az egység felett." (Ha ez egy papnak a szövege egy vasárnapi misén?: Testvéreim éberen kell őrködni az egység felett! Ugye, 25 fiatal kimegy: "Micsoda diszkriminatív dolgok ezek." PF) Jól fölkészített, sikeres játékosokból álló csapat is széteshet, ha a belső konfliktusokat figyelmen kívül hagyják az érintettek, s nem hajlandók a megoldások érdekében maguk is változni. A játékosok sikeréhségükön keresztül motiváltak arra, hogy az egymás közötti munkakapcsolatot helyreállítsák. De a játékos-edző közötti ellentétek megoldásában többnyire az edzők rugalmatlanok. Saját nárcizmusukon nem tudnak túllépni, ami kudarcra ítéli őket. Időnként félnek nehéz döntéseket hozni, mert ellentétbe kerülhetnek másokkal."

Ha egy tagban - az lehet, hogy az edző, lehet, hogy a csapatkapitány - túlteng a nárcizmus, a csapatnak annyi hosszútávon.

Hogy szeretne meghalni a legtöbb Tour de France-t nyert amerikai kerékpáros? (Szeretném elolvasni nektek.)

A magányos kerékpáros. "Százévesen szeretnék meghalni hátamon az amerikai zászlóval, sisakomon Texas csillagával, miután leszáguldottam az Alpesi lejtőn 120 km-es sebességgel.

(Tehát, itt az egyéni és közösségi szempontok milyen jól megférnek. PF) Egy utolsó célvonalon szeretnék átszállni, miközben csodálatos feleségem és 10 gyermekem tapsolva ünnepel (Ez nem a húszas évekből egy katolikus propaganda szöveg, hanem jelenleg a legsikeresebb amerikai kerékpárosnak a szövege), aztán lefeküdni egy mezőn, amelyen a híres francia napraforgók virítanak és méltósággal kilehelni a lelkem. Ez persze tökéletesen ellentétben áll azzal tragikus korai halállal, amelyre egykor számítanom kellett. A lassú halál nem nekem való. Semmit nem csinálok lassan. A levegőt sem veszem lassan. Mindent gyorsan csinálok. Gyorsan eszem, gyorsan alszom. Majd megőrülök, amikor a feleségem vezet. Ugyanis a sárga jelzésnél fékez. Ekkor én türelmetlenül vergődöm az anyósülésen. Menjél már! Ne legyél ennyire nő! - noszogatom. Drágám - válaszolja ilyenkor -, akkor inkább vegyél feleségül egy férfit."

Ezzel akartam befejezni. Itt most ledaráltuk, lenyomtuk, véget ért a 20 szempont. Következő alkalommal fordul a kocka, s ha be tudtuk tenni a magunkét az együttességekbe, akkor mi az, amit az együttességek visszaadnak az egyesnek? Ez lesz a következő téma.

Akar-e hirdetni valaki?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika