A terápiás csoportok segítő hatásai 2.

Isten hozott Benneteket! Köszöntök mindenkit!

Különösebb ismétlés nélkül, ott tartunk, hogy megfordítottuk a téma fölvetésünket, vagyis, hogy már most nem azt nézzük meg 20 pontban, hogy hogyan tudjuk a társas dilemmát föloldani, vagy megelőzni azt, hogy az kialakuljon. Vagyis, hogy az egyes ember, a csoport vagy közösség, vagy a nemzete ellen cselekedjen, pusztán a saját érdekét szem előtt tartva. Hanem most azt nézzük meg, hogyha valaki képes saját magát, a szó legjobb értelmében odaadni, odaszánni egy családnak, egy közösségnek, egy csoportnak, tehát bármiféle együttességnek, hogy az hogyan hat vissza őrá, az ő legszemélyesebb, és azután a legegyedibb és legegyetemesebb életét, ezt hogyan tudja formálni és alakítani és elemi módon gazdagítani. Ez a témánk, és nyilván onnan hozzuk a sok információt, ahol az van, vagyis, hogy nagyon jól kidolgozott az, hogy a terápiás csoportoknak milyen hatása van, hogy miért jó valakinek, nem egyszerűen csak leülni mondjuk egy segítővel beszélgetni négyszemközt. Hogy egy csoportban olyasmi történik, ami négyszemközt nem történik, hogy négyszemközt csodálatos dolgok tudnak történni, de négyszemközt nem tudnak olyan dolgok történni, ami egy csoportban történhet, egyszerűen azért, mert csak ketten vagyunk. De mikor 8-an vagyunk, vagy 16-an vagyunk, akkor történnek olyan dolgok, amelyek ebből a többletből fakadnak. Egyrészt, hogy átadtam magamat valamennyire, valamiképpen megfelelő módon annak a csoportnak, aminek a tagjaként is képes vagyok magam látni, és a másik pedig, hogy azáltal, hogy ennyien vagyunk, csoport mennyiségileg vagyunk, ez teljesen mást hoz, mintha egyszerűen csak beszélgetek valakivel, kimondok valamit. Más történik az emberrel, ha egy dolgot kimond a barátjának, és más, ha kimondja a barátainak. Más történik. Hiába mondom azt, hogy ugyanazt mondtam, barátaimnak mondtam, vagy ugyanazt mondtam, és a barátomnak mondtam. Ami történik, az más. Erről van szó, erről a nagyon szép dologról, és arról, hogy ez éppen az életnek a realitása, mert hiszen az életünk nem kizárólag csak kapcsolatokból áll, hanem mindig részei is voltunk, és részei is maradunk különböző együttességeknek, legfeljebb ezt nem tudatosítjuk, legfeljebb nem élünk ezekben tudatosan. De a realitás az, hogy valamiféle családból jövünk. A legegyszerűbb példám, a valamiféle családot úgy mondanám, hogy természetesen minden embernek van egy apukája meg egy anyukája. Még olyan eddig nem volt, hogy nem. A tudomány nagyon nagy léptekkel halad, tehát sok mindent el tudunk képzelni, de a mi életünkben ez biztos, hogy így van, hogy van egy anyukánk és egy apukánk. Ez azt jelenti, hogy mikor világra születünk – ez akkor is úgy van, ha az apukánkat nem ismerjük, ha az apukánk régen elhagyta az anyukánkat – akkor is így van, hogy van egy apukám és van egy anyukám és vagyok én. Ez pedig egy csoport. Tehát a létezésem, amikor valaki egyáltalán megfogan és megszületik, tulajdonképpen nem arról van szó, hogy két különálló viszonya és kapcsolata van, egy az anyuval, egy az apuval. Van ez a két kapcsolat, de közben van egy hármasság is, aminek ő része, kikerülhetetlenül, kikezdhetetlenül. Nyilván nem mondok rendkívüli dolgot, de majd erről szeretnék hosszan beszélni Hellinger kapcsán. Hogy természetesen ebbe a hármasságba, ha most a legsanyarúbb helyzetet mondom, hogy testvéreim nincsenek, de ha van egy-két tesóm, máris négyen-öten vagyunk, kikerülhetetlen módon akkor is, ha nem találkozunk. Tehát természetesen a szüleimnek vannak szülei, ez megint kikerülhetetlen. Ez akkor is így van, ha mondjuk, az összes nagyszülő meghal akkora, amikor én megszületek, akkor is vannak. Azt akarom csak ezzel mondani, hogy a legszemélyesebb, és egyébként egyedi jegyeket fölmutató létezésünknek a realitásához hozzátartozik, hogy eleve egy együttességbe érkezünk, és ez a minimum, hogy család. Ezt aztán bővíthetjük, hogy ha valaki megszületik, nem tud, nem az emberiség része lenni. Jelenleg nem tud nem egy törzsnek, egy nemzetnek, egy népnek, egy csoportnak, egy valaminek a tagjaként is születni. Úgy tűnik, hogy nem tudunk csak úgy egy szál magunkba. Akkor egy városnak a lakójaként születek, vagy egy falu lakójaként. Ez itt egy realitás, és amikor beülünk egy csoportba, ennek a realitása megérkezik. Kézzel fogható lesz, és egyszer csak elindul és elkezdődik valami, ami nem kezdődik el, és nem indul el, vagy csak nagyon áttételes formába, ha négyszemközt ülök le valakivel. Ezért a legcsodásabb szerelem, és a legcsodásabb párkapcsolat sem tudja azt megadni, amit egy család. Mondjuk akkor a pontokat. Eddig egyetlen pontot mondtunk, meg egy másikba kezdtünk bele. Tehát ha odaszánom magam egy csoportnak, legalább valamennyire, legalább az ottani önazonosságomnak részévé teszem, hogy itt most egy csoporttag vagyok, akkor ennek az lesz a következménye, hogy részesedhetek a reménykeltésből. Erről beszéltünk sokat. Fölismerhetjük azt, hogy egy csoport hogyan hordozza a reménységet, és hogyan képes azt képviselni, megjeleníteni, bizonyos értelemben átadni. Nem akarom ezt tovább ismételni, de fantasztikus nagydolog, hogy akik ott ülnek egy csoportban, éppen egy közösségben, éppen vannak, akik jól vannak, vannak, akik rosszul, vannak, akik most kezdenek el rosszul lenni, most kezdenek el jól lenni. Akik azt sem tudják, hogy vannak, akik nagyon tudják, hogy vannak, és ez éppen a mi életutunkat, folyamatunkat is reprezentálja. Mindig látjuk, hogy körülbelül hova fogunk jutni. A reménykeltés. Hosszan beszéltünk itt a vágy, és a remény különbözőségéről, a bizalom, a hit és a remény különbözőségéről. Ezt nagyon szeretem. Egy valamit még nem mondtam ki, és ezt most nagyon szeretném. Ez pedig az, hogy egy gyönyörűségesen szép viszonyban van egymással a legnagyobb fájdalom, és valami elemi vágy, ami a szívünkben lehet. Tehát a legnagyobb fájdalom, vagy mélyfájdalmak, és nagyon mély vágyak, egy elemi, nagyon sajátos összefüggésben, összetartozásban élnek a szívünkben. Úgy is mondhatnám, hogy ha fölismerem, hogy hol vannak a mély fájdalmaim, akkor nyílik esélyem arra, hogy fölfedezzem magamban a legmélyebb vágyaimat, hogy tulajdonképpen mire is van szükségem, hogy tulajdonképpen mi is lenne segítségemre. Ezt éppen a fájdalmamnak a tudatosításával vagyok képes fölismerni, és viszont is. Ha valaki nagyon tudja, hogy, hogy fáj neki, hol fáj neki, és mi fáj neki, ez visszautal, és megmutatja azt, hogy hol lehet az ő vágya. Egy nagyon mély vágya. A kettő párban jár. Vannak köztünk olyanok, akik nagyon meg tudják mondani, hogy tulajdonképpen mire is vágynak, vagy mire van szükségük, de nem tudják, hogy hol van a fájdalmuk. Ott fogja a vágyad kezét az a fájdalom. Ha tudod mi a nagyon mély vágyad, tudhatod, hogy hol van a nagy fájdalmad, és viszont is. Van, aki a fájdalmát tudja nagyon jól, már abból a fájdalomból következik, hogy hol van az a nagyon mély vágy, amit elő lehetne hozni, fölszínre lehetne hozni, és ha már van vágy, van kép, elképzelés, van valami, amire egyszer csak elkezdek irányulni, máris elkezdtem gyógyulni. Mondok egy példát. Említettem nektek néhány héttel ezelőtt, hogy ki kellett találnom, hogy a segítő önazonosságomnak mik a gyökerei. Akkor rájöttem valamire, amit addig nem láttam, pedig már 43 éves vagyok. Mégsem láttam, most meg látom. Ez pedig az, hogy élt bennem a picur – emlékeztek rá, egy kisebbrendűségi érzéssel alaposan átjárt, nyomorult valaki – aki, hogy a szüleim azt gondolták, hogy csak egy gyerek jön, és az nagy lesz, de jött egy rendes, meg egy picike. Merthogy ikrek voltunk, de az orvos azt mondta, hogy ugyan már anyuka ez egy nagy gyerek. Volt egy kedves nővér, aki ott volt, mikor az édesanyám ment az orvoshoz, és mondta, hogy énszerintem inkább kettő. De a szüleim az orvosra hallgattak, ezért vártak egyet, és akkor jött kettő. A testvérem életerősen, én meg ilyen…A családi történet tényleg így szól, hogy természetesen mindenből egy volt. Egy nagy gyerekre számítottak, és ennek az lett a következménye, hogy milyen jó, hogy ilyen nagy dolgokat vettünk, mert számítottunk egy nagy babára. Ezért aztán az életem elején egyetlen ágyban alszom a tesómmal, egy rácsos ágyban. Ha van egy 10 kilós gyerek, meg egy 6,40-es, a családi történet szerint este lefektettek, ahogy a szüleim azt elképzelik. Itt fekszik az egyik gyerek, elfér szépen, ott a másik gyerek, ő is elfér. Ez van este, és mi van reggel? Van egy gyerek, aki tényleg elfér, de ez nem én vagyok. Nem véletlen, hogy a boxban is vannak súlycsoportok, meg a birkózásban. Az egyik valaki, a másik, én a rácsos ágy egyik sarkába kucorodva próbáltam túlélni az éjszakai történéseket, amelyek egyáltalán nem valami tudatos rossz szándékból történtek ellenem irányulva a testvérem részéről, csak úgy. Tehát a 10 kiló próbált elférni. Miért hozom ezt ide? Van egy pici, és bennem annak a folyamatos élménye és tudata, hogy pici vagyok, nyomorult vagyok, ilyen elégtelen, alkalmatlan vagyok és szorongok sokat. Ez az alapvető élményem. És mit tesz minden gyerek? Fantázia. Mert, hogy leszek én egyszer nagy, és akkor grandiózus fantáziák, és ehhez kapcsolódóan kialakul valami, valaki bennem, aki azt mondja, ó hát leszek olimpiai bajnok. Nekem ez idáig ment. Ennél lejjebb nem adom. Látjátok milyen érdekes. Mikor látom a kettőt, a következő jutott eszembe. Ha én tudni akarom, hogy mennyire érezhettem magam kicsinek és nyomorultnak, nézzem meg a vágyamat. Ha én olimpiai bajnok akartam lenni, és kevesebb nem volt elég, akkor elég nagy a sérülés. A világon a legjobbnak kell lenni valamiben, akkor mi lehetett ott piciként? De az is lehet, milyen érdekes, mert hogy ez a gyerekkorban teljesen természetesen van, hogy hogyan gyógyítjuk magunkat? Gyógyító fantáziákkal. A pici gyerek éppen a sérülésének, a fájdalmának, annak a mélységének megfelelően kezdi el a fantáziáit kitalálni, és azt mondja, hogy ő lesz majd hős, vagy lesz ez és lesz az. Miért pont ezeket képzeli el? Miért alakul ki egy világ, amiben ott van minden fontos elem? Hát a fájdalma miatt, a sebzettségei okán. Nem mondom, hogy csak emiatt, de alapvetően emiatt is, és a kettő nagyon megfelel egymásnak. Ahogy erre rájöttem néhány héttel ezelőtt, hogy jé, milyen izgalmas módon felel meg a fájdalmam és a kicsiségem annak a nagy fantáziának, hogy majd olimpiai bajnok leszek. Tulajdonképpen egyik sem reális, mert se olyan pici nem voltam, amilyennek megéltem magam, se olimpiai bajnok sosem lettem, nem is volt rá szükség. A realitás a kettő között van, de ettől még a fájdalom az ilyen, és a vágy meg olyan. Így tudtam elmondani nektek néhány héttel ezelőtt, hogy egyszerűen csak volt egy óriási lehetőség az életemben, ez pedig az, hogy a kettő között nekem mutattak egy utat. Én magamtól biztos nem találtam volna meg. De fogott az édesanyám, mikor 7 éves voltam, és azt mondta, Ferikém megyünk atletizálni. Ezért az a nagyon pici, meg az az óriási nagy valahogy megtalálta azt, ahogyan egy normális méretű tud lenni. Tehát a fájdalom, a hiány, a gyöngeség és azután az ahhoz kapcsolódó vágy. Hogyha megengednétek magatoknak ezt, gyönyörű szépen lehet ezzel játszani. Kérdezzetek rá, azokra a fantáziáitokra, grandiózus gyermekkori fantáziáitokra, amelyekre vissza tudunk emlékezni, hogy ha nem szégyelljük őket, és nem gondoljuk, hogy ciki, akkor ha ezeket föl tudtátok magatokban ismerni, akkor nagyjából a sebeitekre ráfogtok találni. Az valahogy ott van, éppen fogja ennek a vágynak és fantáziának a kezét. Ha azonban valaki úgy van, hogy csak a sebet érzi, csak a fájdalom van meg neki elemi módon, keresd meg a vágyadat hozzá légy szíves. Karácsonyi feladat. Lehetetlen, hogy ne tartozzék hozzá valami fantázia, valami vágy, csak merni kell előhozni. A legjobb módszer erre, hogy írsz magadról egy mesét, írhatod fejben, le is írhatod. Egy mesét, aminek te vagy a főhőse, és amikor legjobban fáj, akkor kitalálod, hogy milyen nagyszerű és csodálatos dolgoknak kellene most veled megtörténnie. Egy mesében bármi megtörténhet, ott akkor éppen rátapintasz a vágyadra, és arra a képre, ami felé az életed el tud mozdulni, és nem baj, hogyha valaki 60 évesen rátalál. Mert máris tett egy lépést abba az irányba, ami nem pusztán csak a fájdalom, és abba való beleszakadás, nem pusztán egy fantázia, amit megtanult szégyellni és elfelejteni, hanem a kettő között, ahogy lehet élni, és az éppen reális és normális tud lenni. Ezt akartam még nagyon elmondani, hogy mit jelent ez, hogy a legmélyebb vágyaim és a legmélyebb fájdalmaim milyen gyönyörű szépen összetartoznak egymással. Egy utolsó gondolat, hogy egyszer csak egy összefüggést megértettem. Arra jöttem rá, hogy talán nekem a legkisebb kori sérüléseimnek az egyike az, hogy miután a szüleim egy gyereket várnak, egy gyerekre készülnek, és ráadásul én egy pici vagyok, hogy talán az van bennem egy vágyként, és egy ilyen el nem múló képzeletként, hogy én is itt vagyok. Hogy szeretném megmutatni az apunak, meg az anyunak, hogy nem csak egy gyerek van, hogy jelentkezek, hogy én is itt vagyok. Hogy meg akarom mutatni, hogy igen, tudom anya meg apa, hogy egyet láttatok, meg olcsóbb lett volna az élet, meg nem kellett volna még egy ágyat venni, meg mindenből két plüss cuccot venni, meg két pizsamát, de hogy én is itt vagyok. Mikor a mély sebzettség, és a mély vágy bennem valahogy találkozott, és rájöttem, hogy mi is ez, akkor jutottam el oda, hogy megértsem, hogy mi történhetett velem. Ezt néhány héttel ezelőtt találtam meg. Még sose gondoltam erre, hogy most itt állok, és tulajdonképpen ez annak a realizálása, ami ott van abban a pici magzatban, aki érezheti, hogy egyet várnak, de ő is ott van, és meg akarja mutatni, hogy ő is van. Megmutatni, hogy én is vagyok, hogy szabad nekem lenni, én is jövök, én is itt vagyok. Azért lehet ez érdekes – nekem biztos, mert rólam van szó, de nektek meg azért – mert látnivaló, hogy akár a magzati kortól kezdve való sebzettség vagy sérülés is, és aztán a kisebbrendűségi érzés, és a rengeteg szorongás, a gyermekkori fantáziák és vágyak nagyon sajátosan segíthetnek abban, hogy megtaláljunk valami realitást, és hogy tudjunk jól lenni. Ezt akartam még elmondani.

A 2. pont az egyetemesség volt. Néhány szólt szóltunk erről, és ez éppen a harmadik kupacunkkal egybe is vág. Tehát nem szeretnék most mindent kimondani erre vonatkozóan, mert majd külön alkalmakat szánnék arra, hogy az egyetemességet kibontsuk. De egy csoportban, egy közösségben létezve, az egyetemességnek a tapasztalata nagyon mélyen meg tud érkezni, hogy nem vagyok egyedül. Mert tényleg nem vagyok egyedül. Mikor ülök egy segítővel szemben, lehet pszichológus, pap, családsegítő, ebben a helyzetben, ha csak mondjuk, a segítő nem mondja, hogy vele is történt ilyen vagy olyan, nem oldódik föl az a kérdésem, hogy egyedül én vagyok-e ilyen nyomorult vagy nem. Hogy ez csak velem történt meg vagy mással is. Mikor egy csoportban ülök, egyszer csak az egyetemesség beköszön, és ezzel kapcsolatban beszéltük azt, hogy nincsen egyetlen olyan érzésünk sem, egyetlen olyan élettörténetünk, eseményünk, fájdalmunk sem, amihez más emberek ne kapcsolódnának, más emberek ne kapcsolódtak volt, és majd a következő nemzedékekben ne élnének át valami ugyanolyat, vagy nagyon hasonlót. Ez a legrettenetesebb dolgokra is igaz, és a legszebbekre is. Az egyetemességre tehát, külön szükség van, nem elég az embernek az egyediség, sőt sokszor, ha csak az egyediség van, az ember nem gyógyul meg. Az egyetemességre elemi szükségünk van, hogy tudjam, hogy van női sors, és férfisors, hogy van valami nagyon sajátos. A fél emberiséggel engem összeköt valami. A férfisors, a férfi agy, a férfi test, a férfi idegrendszer, a férfiasan működő érzékszervek. Karl Gustav Jung mond egy gyönyörű történetet az egyetemességről. Azt mondja, hogy az ókorban ezt pontosan tudták, hogy amikor megmart valakit egy kígyó, akkor nem csak az orvos ment oda, hogy megtegye, amit az akkori gyógyító praxis lehetővé tett, hanem rögtön hívták a papot, és a pap odaült a kígyót mart ember mellé, és elmesélt neki egy mítoszt. A mítosz arról szólt, hogy az Istent, az egyik Istent az egyiptomi hitvilágban megmarja a kígyó, és hogy hogyan fáj az neki, hogy hogyan történik aztán az élete, és hogyan gyógyul meg ez az Isten ebből a rettenetes kígyómarásból, ami bár ő Isten, mégis csak pont úgy hat rá, mint éppen arra a valakire, aki most itt fekszik rettenetes kínok között. Ezért hívták a papot, és nem csak az orvost, mert el kellett mondani a mítoszt, ami azzal gyógyít, hogy az illető ott fetreng, és azt mondja, hogy olyan egyedül vagyok most, talán a halálban leszek majd ilyen egyedül. Mi pontosan tudjuk, hogy Jézus ott lesz. Nem tudsz egyedül lenni. El kell mondani ennek az embernek, hogy nincs egyedül. Nem csak, hogy nincs egyedül, még az Isten is tudja milyen az, amikor a kígyó az embert megmarja. Az illető gyógyulásához hozzátették a mítoszt, azért mert 3 ezer évvel ezelőtt így lehetett kifejezni azt, hogy nem csak egyedi és személyes az életed, hanem az egyetemes létezésből részesülsz, és hogy ez hogyan gyógyít. Lehet, hogy ennél a történetnél nem is tudom jobban elmondani, hogy micsoda mélységes gyökerei vannak annak, hogy nem tudunk egészségesek lenni, meggyógyulni, vagy a sebeinkkel megfelelő módon együtt élni, ha az egyetemességnek a világát nem dolgozzuk ki. A csoport erre zseniálisan alkalmas. Annyi mindent szeretnék mondani.

Emlékeztek a Johari ablakra, az önismereti ablak, egy Joe meg egy Harry nevű embernek a neveiből alakult ki. Önismereti ablaknak szokták hívni. Beszéltem már róla, de most egy jó modellt ad. Az önismereti ablak az, hogy van egy rész, amit én tudok magamról, és te is tudsz rólam. Egy másik rész, én tudom magamról, de te nem tudod rólam. A harmadik rész, te tudod rólam, de én nem tudom magamról. A negyedik rész, sem én, sem te, nem tudjuk rólam. Ez a legnagyobb. Ez a Johari ablak egyébként a csoport folyamatok értelmezése szempontjából is nagyon hasznos, mert az derült ki, hogy egy csoport hallatlan jól tud segíteni bennünket abban, hogy a legnagyobb része, egyre nagyobb része az önismereti ablaknak az legyen, hogy én is tudom magamról, és te is tudod rólam. Hogy az ember szabadsága, egészsége akkor jön meg, ha én is tudom magamról, és te is tudod rólam. Ott már akkor nincs szégyen, nincs félelem, nincs aggodalom, hogyha ez egy elfogadó csoportban tud realizálódni. Akkor egy csomó pszichés energiám fölszabadul. Hogyan tudnánk gyógyulni, hogy amit én tudok magamról, de te nem tudod rólam, illetve, amit te tudsz rólam, de én nem tudom magamról, hogy ez a két ablak egyre kisebb legyen? Hallottam egyszer erről egy előadást, egy német terapeuta beszélt a Johari ablakkal kapcsolatosan, és a következőt mondta: „Közvetlenül nagyon nehéz azzal valamit kezdeni, hogy én sem tudom magamról, meg te sem tudod rólam, de ha elképzeljük ezt az ablakot – van benne egy osztás – és elkezdjük növelni azt a részt, hogy én tudom magamról, és te is tudod rólam, ahelyett, hogy én tudom magamról, de te nem tudod rólam. Ahogy azt növeled, egyszer csak beleér abba a részbe, amit senki sem tud. Ha azt növeljük, amit te tudsz rólam, de én nem magamról, az is egyszer csak beleér abba a részbe, amit se én se te, nem tudunk rólam. Tehát lehet, hogy közvetlenül nehéz, de most hogy álljak neki? De ezzel a két dologgal nagyon tudunk dolgozni egy csoportban. Tudok mondani, és kapok visszajelzést. El tudom mondani, hogy ettől félek, de sosem mondtam még el. Ez rettenetes szégyennel tölt el, de még nem mertem megfogalmazni, és te el tudod mondani, hogy rám ez milyen hatást gyakorol, vagy én hogyan látlak téged. Egyszer csak a szabad cselekvésnek, és egészségnek a tere tágul. Ez egy csoda jó dolog, ami elsősorban egy csoporttapasztalat révén lehet az emberé sokkal inkább, mint hogyha csak leülök valakivel. Nézzük ezt a két részt. Az egyiket rövidebben, a másikat hosszabban, mert szerintem ez sokkal izgalmasabb. Amit kevésbé tartok érdekesnek én, amikor én látok valamit, a másik viszont nem látja azt magáról. Erről rengeteg élményük van, minden szülőnek. Minden szülő kénytelen elviselni, elszenvedni azt, hogy látja a gyerekén, hogy...ő pontosan látja, de a gyereke nem látja magáról. A szülőknek végig kell kínlódni azt, ahogy látja, hogy a gyereke éppen egy óriási marhaság felé megy. A szülő tudja, hogy bele fog esni, mondaná és mondaná…A gyerek mondja, dehogy fogok leesni. Puff már le is esett. Dehogy fogom eltörni. Már el is törött. Dehogy fogok elkésni. Már el is késett. A szülő pontosan látja a gyerekéről, a gyerek nem látja magáról. Most nagyon egyszerűen. Ez a szülők mély szenvedése. A pap szenvedéséről szeretnék beszélni. Engem az érdekel. Mikor beszélgetek serdülőkkel, nekem az úgy tud fájni, mikor serdülők mennek fejjel a falnak, annyira tud fájni, hogy komolyan kifejezetten energiákat kell összpontosítani arra, hogy ne üvöltsek föl, hogy ne, és hát de. Teljesen mindegy, hogy én látom, és mondhatom akárhogyan, akkor is tök mindegy. Mert én látom őróla, de ő nem látja magáról, és majd amikor törött karral a műtét után fekszik, akkor azt mondja, hogy…Nem mondja, hogy tényleg. De nagyszerű az a szülő, aki akkor, amikor a traumatológiára megy látogatni a fiacskáját, akkor nem mondja ki azt a mondatot, hogy ugye megmondtam. Adassék áldás minden szülőnek, aki ezt a mondatot képes magába tartani. Mert itt éppen az a gyönyörű, hogy a gyerek eddig is tudta, hogy a szülő mit gondol. Ő azt nem tudta, hogy ő mit gondol róla. A nagydolog nem az, hogy a szülőnek igaza volt, hanem, hogy a gyerek megértett valamit az életből meg magából, ez a nagydolog. A szülő hiába diadalmasan áll, nem segít vele. Ha a gyerek állhat diadalmasan…

Mikor szerelmesek vagytok, és eljöttök jegyes csoportba, ebben van egy döbbenetes lehetetlenség – már nem abba, hogy így jöjjetek, hanem szerelmes embernek úgysem lehet mit mondani. Tehát egy szerelmes ember ott ül, meg akar házasodni, ez tök jó, egyébként biztos a természet ezt így találta ki. Már én ezt megtanultam, hogy van egy pont, ahol az élet így tud előre menni. Szerelmes és mondhatsz neki akármit. A nehézség ott van, amikor azt látod, hogy mi lesz ebből, de hát szerelmes. A szerelemben az a nehéz, hogy segíti az életet tovább, kétségkívül nagyon segíti. Nagyon segít bennünket döntéseket hozni, különben, hogy döntöd el, hogy együtt akarsz élni egy életen át. Különben sosem döntenéd el. Egy kis szerelem, és…De a szerelem nem válogat, a szerelem kifejezetten nem egy kultúrlény. Nem abból a világból jön, ezért ne gondoljuk azt, hogy a szerelemnek nem az a logikája, hogy jól átgondoltam. A szerelemnek nincsen logikája. Utána egy év múlva, te jó ég, hát hogy tudtam bele szeretni ebbe a...nem vagyok normális. A szerelem nem válogat, ezt ne is várjuk el tőle, illetve nagyon is válogat, csak nem tudjuk mi alapján. Ez is az önismeretünk része. Nem tudjuk, hogy a szerelmességünk mi alapján válogat. Ezért mit mondanak a kutatók arról, hogy a házasságkötésnek milyen okai vannak, hogy mi motivál valakit arra, hogy megházasodjon, illetve, hogy megházasodjon azzal a valakivel, akivel szerelembe esett. Kiderült, hogy az összes fontos motívum tudattalan. Most már a tudattalan motívumokat is le tudjuk írni. Attól még nem biztos, hogy én tudom magamról, hogy nekem az volt a tudattalan motívumom. Ugyanezt tapasztalom, amikor például valaki kapuzárási pánikban van. Én pontosan látom, sejtem, hogy hallotta, hogy beharangoztak neki. Mi szokott ilyenkor történni? Ez az, amit aképpen írnak le, hogy a pasik megbolondulnak. Rendes volt, normális volt, x gyerek, minden, és…Megy kifelé. Kapuzárási pánik. És ha jön valaki, aki éppen kapuzárási pánik és szerelmes, és leül velem egy órát beszélgetni, hogy tudsz-e erre valamit mondani. Semmi esélyem. Én hiába látom őróla kívülről, hogy te jó ég, 2 év múlva teljesen más lesz minden, de teljesen, ez egy folyamat. Most a folyamatnak egy részénél áll. Ha ő ezt látná, akkor egészen másképpen hozna döntéseket, és a legdrámaibb az, hogy el is mondhatom neki. Már megtanultam, hogy el is mondom. Kapuzárási pánikban vagy, szerelmes vagy, tele vagy endorfinnal, józan eszedet elhagytad 2 hónappal ezelőtt, ilyen helyzetben nem hozunk életre szóló döntéseket. Ezen át lehet menni, szenvedsz, sírsz, örülsz, extázis, halál, de nem kell életre szóló döntéseket hozni, mert fogalmad sincs, hogy ki vagy ebben a pillanatban. Éppen most borult föl minden a fejetetejére. Ezt jobban nem tudom elmondani. Mit kellett volna csinálni, hogy én látom, de ő nem látja magáról. Annyira látjuk, és tök mindegy. Mert a kérdés, hogy ő látja-e, nem csak kívülről látja valaki más. Ez volt az egyik oldal, ezt tartottam kevésbé érdekesnek, mert ez inkább fáj. A másik oldal az, az, hogy én tudom magamról, de te nem tudod rólam. Hoznék itt most olyasmit, amire érdemes rácsodálkozni. Ez pedig az, gondoljatok egy picit a picurra, meg arra, aki olimpiai bajnok akart lenni, hogy az életünkben nagyon hajlamosak vagyunk mindannyian, akik itt ülünk, nem csak egy világban lenni, hanem kettőben, háromban. Nem azt mondom, hogy kettős életet élünk, az már egy szélsőség, hanem két világban élünk, három világban élünk. Ezek belső világok, de közben ezek a belső világok természetesen kialakítják a maguk külső vonatkoztatási rendszerét is. Mondom az egyszerű példát, hogy hogyan van az, hogy valaki két világban él. Mondom a látványosat, és aztán nagyon sok ilyen példát, azért, mert ezt nem szoktuk tudatosítani magunkkal. Ezért a szabad és egészséges élet és cselekvés tere szűk, mert ez a két világ. Mondom a brutális történetet. Valódi történetek. Egy pszichiátertől hallottam. Németországban történt, hogy egy fiatalember, 19-20 éves, ült az egyetemi előadóban, lóbálta a lábát és bambult maga elé, délelőtt volt. Mi történik? Odament hozzá egy csoporttársa, és poénból, hülyeségből – egy nő volt egyébként az illető – odament, megveregette a vállát, és azt mondja 06-90…, ami a szexvonal kezdőszámai. Csak így poénból megütögette, és az illető egyszer csak pszichózisba esett attól, hogy valaki megveregette a hátát, és azt mondta, hogy 06-90? A pszichiáter, aki elmondta a történetet, a következőt mondta el, ő kezelte ezt a beteget, hogy mi történt. Azt mondta, hogy a betegnek a terápiája kapcsán a következő derült ki. Természetesen élt egy nappali életben, ahol egyetemre járt, és elkészítette a dolgozatait. Este pedig szexvonalakat hívogatott föl. Aztán az nem volt már neki elég, akkor prostituáltakat hívogatott föl, és azokkal találkozott. Igen ám, de őbenne ez a két világ, két külön világként élt. Nappal ebben a világában élt és volt, és éjszaka a másik világában élt és volt, ott is a sajátos módján nagyon hatékonyan. Nem arról van itt szó, ahogy ezt szokták mondani, hogy kettős életet élt, sokkal inkább arról, hogy két világban élt. Azért mondom, hogy két világban élt –természetesen csak egy világ van –de ő, ezt a két világot elválasztotta egymástól magában. Két külön világot alkotott magában, magának, és így képes volt ezt a kettőt valamiképpen párhuzamosan futtatni, egy nappalit, meg egy éjszakait. Mi történt akkor, mikor odament hozzá a kedves csoporttársnője és meglapogatta a hátát? Az a két világ, ami benne el volt választva ez egy világ, az egy másik világ, néha itt vagyok, néha ott vagyok, és ezek nem tudhatnak egymásról. Azt mondta a pszichiáter erre, adatsaláta lett az agya. Tehát, ami eddig minden a helyére volt rakva, csak két külön világban, ezek elkezdtek összekeveredni. Ez érthető ugye? Az adatsaláta kifejezés hűen tükrözi azt, hogy mit jelent, hogy valaki pszichózisba zuhan. Az a két világ, amiben ő élt, amiben az önismerete, az önmagáról alkotott kép, és minden pontosan meg volt, ez úgy összekavarodott, kutyulódott, hogy egyszer csak nem volt semmi, ami ott szilárd maradt volna. Ez azt jelenti, hogy az illető hónapokon keresztül kőkeményen terápia, terápia, gyógyszer, gyógyszer, hogy kialakuljon egy világ. Az illető azzal gyógyult meg, elteltek élvek, csakhogy el lehessen képzelni, hogy milyen munka volt az illetőnek, hogy az addigi két világból egy világot teremtsen, de szegénynek muszáj volt, mert különben élhetett volna a kórházban. Azt mondta, hogy most is hajlamom van arra, hogy ebben a két világban legyek, hogy kettéosszam a világot egy ilyen világra meg egy olyanra, az a vezérelv fog nekem segíteni – ezt ő maga találta ki magának, tehát nem kívülről mondták neki – hogy a szexuális magatartásomat olyanná akarom alakítani, hogy bármikor, bárkinek elmondhatnám vagy elmondhassam. Itt a nyilvánosság, az egyetemesség, a csoport, az egy világ, ő ezt így fogalmazta meg magának. Ott húztam a határt, hogy ezt teljesen nyíltan, minden szorongás, félelem nélkül, ha elmondanám bárkinek, akkor csinálom, ha nem, akkor nem csinálom. Őt ez segítette abban, hogy ne csússzon vissza se a pszichózisba, sem pedig abba, hogy két külön világban él. Érthető ez a két külön világ? Ez nem hogy ritka eset, a magunk módján mindnyájan két-három világban élünk itt bent. Ha ez a két-három bennünk különálló világ nem tud valamiképpen elégséges módon egy világgá lenni, hogy tudunk akkor egészségesek lenni, szabadok, önfeledtek? Mondom a másikat. Alkoholbetegek terápiája kapcsán derült ki a következő. Ez egy nagyon izgalmas téma. Erről a témáról legfeljebb úgy hallhattuk, hogy hallottad, mik vannak? Szenvedélybetegek terápiája. Ezt terapeutától hallottam. Tehát, amiket mondok nem gagyi, bulvár pszichológia. Az illető elmegy a segítőhöz. Azt mondja: Igaz, igaz, hogy tényleg iszom, ez teljesen igaz, végül is a feleségem megígértette velem, hogy jövök, de hát látnivaló, hogy képes vagyok ezt kontrollálni. Végzem a munkámat, jó, hát este tényleg borozgatok, de az még egyáltalán nem baj, hogy valaki szereti a bort. Hát persze, megiszom a magamét, de hát ki nem issza meg a magáét? Látja, nincs velem semmi baj, de ha tud valamit mondani, mondhat. Ez az egyik világ, amiben él, és mikor ezt mondja, bizonyos értelemben el is hiszi magának, hogy csak ez az egy világ van. Valamennyire elhiszi, mert ennek a világnak a része a segítő. Ezért ebben a világban tudja, hogy a segítőnek mit kell mondani, és ennek a világnak van benne realitása, ezért ezt mondja. És mi történik este, amikor ül a kocsmában a haverjaival és söröznek, és az egyik haverja mondja, hogy na, mi van elmentél a dilidokihoz? Azt mondja, pincér, még egy kört. Ne is mondjátok, ült ott nagy okosan a szobában, a diplomája kint volt a falon, látszott rajta a jó szándék, tudjátok, ez a dilidoki micsoda egy őrület. Még egy kört!

Másik világban van. Ebben a világban is tud lenni, abban a világban is. Ameddig a két világ nem találkozik egymással, addig az illető a szabad, egészséges létezést, cselekvést, életét nehezen találja meg. A kettőnek valahogy találkoznia kéne egymással. Mondok egy harmadik példát. Most megyek az egyre ránk jellemzőbbekre, kivéve néhányunkat. Eljön egy idős hölgy, és azt mondja, rettenetes atya, teljesen össze vagyok zavarodva (adatsaláta), azt sem tudom, hogy van. Meghalt a férjem, együtt éltünk 30 valahány évet, a második házasságom volt, de tulajdonképpen 30 év, de nem is tudom most mit kell gondolni, mit kell érezni, teljesen rosszul vagyok, nem tudok aludni. Nem tudom, hogy mi van. És akkor elkezd beszélni. Tulajdonképpen két világban van, két világról beszél. Az egyik világról a következőt mondja: Tudod atya, pontosan tudom, hogy a férjem jó helyen van már. Teljesen biztos vagyok benne, hát egy olyan nagyszerű ember volt, nem aggódok én ezen egy picit sem, nagyon mély remény van bennem, és tudom, hogy élhetek tovább, és tudom, hogy majd fogunk találkozni, és ez a remény nagyon mélyen is át tud járni. Olyan jó, mikor ülök a templomban, és átélem, hogy, igen, igen, ez valóság, de jó, hogy ez így van, és pontosan tudom, hogy ez az én fájdalmamról szól. Azt is tudom, hogy ilyenkor minden gyászoló úgy van ezzel, hogy hibáztatjuk magunkat egy csomó mindennel, hogy ezt miért nem tettem úgy, azt miért nem. Tudom, ez így működik, vesztettem el már másokat akkor is így volt. Ez az egyik világ. Mi a másik világ? Én ebbe bele fogok dögleni, ez teljesen biztos, hogy én ezt nem bírom ki. Ez egyszerűen elviselhetetlen, ez embertelen, hát a férjem. Nem is akarok élni, nem, hogy nem tudok élni, nem is akarok. Hát, hogy így, nem, 30 év után, ez volt az életem. Nem is így képzeltük el. Úgy képzeltük el, hogy fogjuk egymás kezét, még csak néhány éve van a nyugdíjig. Nem, én nem is akarok élni, és különben is, azt, hogy nem akarok élni, az annak a jele, hogy mi összetartoztunk, és szerettük egymást. Utána akarok halni, megint együtt akarok vele lenni. Hát ez nekem az élet. Ez, magunk között szólva két külön világ. Mi okozza a problémát? Mitől van az, hogy az illető teljesen meg van zavarodva, és nem hogy nem találja a helyét, aludni nem tud, és beindul a szorongás. Hogy a két világ nem találkozik egymással, illetve nagyon sajátos dolog történik. Harcolnak egymással. Mikor az illető azt mondja, hogy tudom, van reményem, hívő ember vagyok, keresztény ember. Tudom, hogy van mennyország, hogy üdvösség, ezt pontosan tudom is, hiszem is, remélem is. Teljesen jó talajon állok. Egyszer csak onnan valaki elkezd neki beszélni, de itt benn. Nem volt neked fontos, aki meghalt? Megy tovább az élet, ennyivel le tudod zárni? Szeretted te ezt a valakit, fontos volt neked? Mit képzelsz? Ebben a pillanatban át megy a másik világba. A másik világban azt mondja, hát hogyne szerettem volna, hát majd beledöglök. Erre onnan elkezd valaki szólni. Hát, keresztény ember vagy te, hiszel te egyáltalán, ezért jársz 70 éve templomba, mi lesz így veled? Most bolondulsz meg vénségedre? Hát mi a te hited? Mitől adódik a probléma? Nem csak abból, hogy van itt egy világ, meg ott egy világ, és mind a kettőben tudnánk lenni, és mind a kettő egy sajátos világ tudna lenni. Valaki ebben tud lenni, a másik abban, hanem az, hogy a két világ olyan értelemben nem találkozik soha, hogy se az egyiket, se a másikat nem lehet teljes szívvel megélni. Tudva azt, hogy van másik világ is. Ez a helyzet kulcsa, hogy teljes egészében megélhetem azt, hogy ebbe bele fogok dögleni, éppen azért, mert tudom, hogy van egy másik világ, és az is a világom része. Az nem egy teljesen másik világ, az is ebben a térben van, ahhoz is van közöm. Éppen ezért most megengedhetem magamnak, hogy azt mondjam, hogy ebbe bele fogok pusztulni. Itt pedig azt mondom, nyugodtan megengedhetem magamnak, hogy azt mondjam, hogy igen, az élet megy tovább, mert tudom, hogy az is az életem része, az is, hogy nem vagyok érzéketlen. Hogy nagyon sajátosan a kulcsa az lenne, hogy mind a kettőt meg merjem élni és tudjam tudatosítani, de abban a kontextusban, összefüggésben, hogy nem felejtem el, hogy a másik is van. Ezért megengedhetem magamnak, hogy ezt most megéljem, mert tudom, hogy a másik is van, és a másikat is megélem, mert tudom, hogy ez is van. Menjünk most vissza a szenvedélybeteg emberhez. Hogy mit jelent ez az ő konkrét esetében. Amíg ül a segítővel szemben, és azt mondja, hogy nincs itt semmi probléma, olyan, mintha nem akarná tudomásul venni, hogy egy másik világ is van, ahol majd este lesz. Ezért tudatosítani kellene vele azt, hogy nézze, mennyit iszik? Hát esténként egy liter bort. Milyen rendszerességgel? Hát, mindennap. Mióta csinálja? 3 éve. Szokott-e kihagyni? Hát azt nem. És akkor egyszer csak a segítő azt mondja, nézze, elég pontosan meg van adva a szakirodalomban, hogy ki az, aki alkoholbeteg, és ki nem. Ön az. Vagyis ennek a valakinek, aki ebben a világban él most, és azt mondja, hogy ugyan már. Az illető elmondja, hogy vedd tudomásul, hogy az a világ is van. Nem az az érdekes, hogy vedd tudomásul, hanem, hogy a tudatosságára ébredj rá, most, hogy te azt gondolod, hogy csak ebben a világban, és a másikat hallgattatod el. Hogy igenis az van, az az életed része. Fordítva is így van, hogy amikor azt mondja, megengedjük az illetőnek, tudja mit, most akkor kezdje el mondani, hogy miért jó inni. Most hagyjuk azt, hogy a kezembe van az életem, meg így is tudok dolgozni, meg képes vagyok műteni. Most ezt hagyjuk, tudjuk, hogy ez is van. Mondja el, hogy miért jó inni. Amikor elkezdi mondani, mondani, mondani, egyszer csak, szinte kikerülhetetlen módon az történik – mert, hogy annyira csak az egyik világot jeleníti meg – hogy egyszer csak a másik világból jön egy mondat. Hát tulajdonképpen azért annyira nem buli. Hoppá. Két világ összekapcsolódott. Ha megengedtük neki, hogy ezt teljesen el tudja mondani, hogy mi is van itt, a másik világnak a realitása elkezd kopogtatni. Ameddig csak az van, hogy itt tolom el azt, ott meg tolom el ezt. Addig a két világ igazán nem találkozik egymással, mert minden energiám arra megy, hogy mikor az egyikben vagyok, a másikat hallgattassam el, a másikban az egyiket fojtsam el. Tudom, hogy ez nem terapeuták továbbképzése, de szerintem nagyon az életünknél vagyunk. Ezért például egy gyászolót nagyon lehet segíteni, hogyha azt mondjuk, hogy tudod mit, pontosan tudom, hogy te egy hívő, elkötelezett, katolikus ember vagy. Pontosan tudom. Ez olyan realitás, mint hogy itt ülünk. De most elmondhatod, hogy mit érzel, mi hogy fáj, és mikor ki tudja mondani, hogy legszívesebben megdöglenék, hát ilyenkor szokott előjönni egy vágy, mert eljutott a mély fájdalomig. Eljutott a nagyon mély fájdalomig, hogy legszívesebben utána döglenék, egyszer csak jön egy kép, egy vágy, a remény, hogy hát azért mégsem. Nem, azért mégsem, és a két világ össze tudott találkozni. Fordítva is, amikor valaki azzal jön, hogy meg akarok halni, pusztulni. Azt mondom, hogy rendben van, nagyon elismerem, hogy ez egy teljességgel érthető, természetes emberi érzés. Érzések, érzelmek, lelki állapot, tudjuk, hogy ez van. A másik világban élve tudsz-e valamit mondani? Hogyne tudnék, hát azért tudom én, hogy van üdvösség.

Hoznék még ilyen párhuzamos, vagy hármas világokat. Egészen hétköznapiakat, amelyekben élünk, és amikor az egyikben vagyunk, akkor nagyon sajátosan mi tudjuk, hogy ebben vagyunk, és szeretnénk elhitetni mindenki mással, hogy a másik nincs, beleértve magunkat is. Ha a másikban, akkor az egyikkel igyekszünk ugyanezt megtenni. Ezért a szabad cselekvésnek a tere, és az egészség lehetősége rettenetesen korlátozott. Ez az, ami egy csoportban hallatlan jól oldható. Ilyen az például – biztos, hogy van köztetek olyan, nem is egy, nem kettő – akinek az életében voltak nagyon mély traumák. Igazi traumák, igazi mély, brutális sebződések. Ez egy világ, a te sebzettséged, sebződésednek a világa, ahol az meg az történt, így és így. Ez egy külön világ. És van egy másik világ, amiben megtanultál élni, amiben van erőd ahhoz, hogy fölkelt, dolgozz és éljél. Ez egy másik világ. Mikor fogsz meggyógyulni? Ha a két világ találkozik. Ha nem ez egy külön világ, ami szégyen, amiről nem lehet beszélni, ami titok, amit hordozok belül, de nem tudhatja meg senki. Ha ez a két világ tud találkozni, egy csoportban a két világ nagyon szépen tud találkozni. A múltunknak tulajdonképpen bármilyen eseménye egy külön világként tud bennünk élni. Például az első szerelemnek a világa. Ilyen, szinte mindenkivel szokott történni, hogy első szerelem. Ha az első szerelem egy valami nagyon, nagyon, nagyon, az egy egész külön világként tud bennünk élni mindaddig, ameddig – internet, iwiw, facebook – és egyszer csak, jé, hát él. Az első szerelem, ha az tele volt élettel, az általában lezáratlanul, külön világként él bennünk, és mikor megkeresed az első szerelmedet, - főleg, ha házas vagy - hogy ez olyan, minthogy ha műjégpályára kimennél, és azt gondolnád, hogy mint a mesében a méhek segítettek a talpadat mézzel bekenni, hogy az üveghegyre is föl tudjál menni. Na, azt már nem. Nincs méz a talpadon, olyan veszélyeztetett és kiszolgáltatott vagy, hogy még csak nem is tudod. Kívülről lehet tudni, belülről nem. Az első szerelem egy külön világként tud bennünk élni. Ha valaki elvált. Első kapcsolat, második kapcsolat, ezek külön világként tudnak bennünk lenni. Néha itt, és ott. A gyógyulás, a szabadság, ha ezek a világok valahogy egymással találkozni tudnak.

Nem egyszer hallom tőletek, hogy valaki jön, és azt mondja: Feri, tulajdonképpen rettenetesen szégyellem, de igazából én még most is, ha erőt akarok meríteni, visszamegyek a fantáziavilágomba, hogy nekem most is van fantáziavilágom. Egy teljesen kitalált világ. Valamikor gyerekkoromban kezdtem el kitalálni, és azóta is cifrázom és színezem, alakítom és formálom. Nagyon jó, hogy őneki van egy ilyen világa, félreértés ne essék. Segített neki életben maradni, óriási dolog, el ne vegyük tőle, a legapróbb részletet sem vesszük el. Miért is vennénk? Csak a két világot szabad volna egy picit egymással találkoztatni.

Ki ne ismerne olyan történetet? A férfi, akit a munkahelyén mindenki szeret, mert olyan szolgálatkész, rendes. Otthon veri a családját. Ki ne ismerné ezt? Mikor megy a segítségkérés, hogy tudjátok, nagy monokli, bekötözött kar… Nem hisz a feleségnek senki. A Józsi, a mi Józsink, az lehetetlen. Hát kenyérre lehet kenni, hát azt nem hiszem el. Nem, elestél a jégpályán. És nem. Az illető két világban él, és az egyiket megjeleníti a munkahelyén, a másikat meg otthon.

Nem arról van szó, hogy kívülről egyszerűen csak ítélkezve azt mondjuk, hogy az illető kettős életet él, vagy, hogy mindnyájunknak vannak olyan dolgai, amelyeket szégyellünk, vagy nem szívesen osztunk meg. Ennél tulajdonképpen a realitás sokkal árnyaltabb, és sokkal mélységesebb. Nem egyszerűen csak arról van szó, hogy van egy-két dolog, szinte külön világok élnek bennünk. A Johari ablaknak az összefüggése nagyon segít bennünket abban, hogy egy csoportban nagyon szépen lehet ezeket a világokat találkoztatni egymással. Akkor az illető tud egészséges lenni, mert már nem két külön világban, két külön valaki él, hanem van egy ember, és van egy világ. Ez az egyetemességnek a világába bocsájtja be az illetőt, nem szűkös külön világokba, külön életekbe, hanem a realitásnak, a világosságnak a világába. Ezt hallatlan jelentősnek tartom.