A terápiás csoportok segítő hatásai 3.

2009.12.15.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit!

Ez az idei év utolsó alkalma. Tudjátok, most még vagyunk és aztán legközelebb majd, ha jól számolok ötödike az kedd, és akkor január ötödikén folytatnánk. Nagyon fontos témánál hagytuk abba, mégpedig annál, hogy ha azt a szakirodalmat vesszük alapul, amely a csoport terápiának az eredményei és hatásai leírásából származik, akkor ebből a sajátos megközelítésből igencsak fontos szempontokra találunk, hogy milyen következményei, milyen gyümölcsei vannak annak, amikor valaki egy csoportnak oda tudja magát adni. Hogy amikor egy csoportba beleszánom magam, és odaadom magam a csoportnak, akkor az hogyan hat vissza rám, és milyen hatásai, gyümölcsei és következményei tudnak ennek lenni. Nem véletlen, hogy minden alkalommal újból és újból azért elmondom, hogy ez az irodalom a terápiás csoportokból származik, nagyon széleskörű szakirodalom, és ez azért fontos hogy hangsúlyozott legyen, mert természetesen egy csoportban megsérülni is lehet, természetesen beszélhetnénk nagyon negatív csoport tapasztalatokról is, akkor hogyha abban a csoportban azok a föltételek nincsenek adva. A csoportvezető, a csoportra vonatkozó szabályok, a titoktartás, a struktúra és az össze többi, amiről hosszan-hosszan beszéltünk egy hónappal ezelőtt körülbelül. Tehát nyilvánvaló, hogy ezek a jó gyümölcsök és hatások akkor válnak elérhetővé, hogyha az alapvető szabályokat, föltételeket nemcsak tiszteletben tartjuk, hanem azokat megvalósítjuk. Tehát itt nem valami idealizálásáról van szó a csoportnak. (02:16)

Ennyit akkor bevezetésként és az első megfontolásunk az volt a tízből, hogy reménykeltő az ahogyan egy csoportban tapasztalatokhoz jutunk, hogy a csoport képes a reményünket, a saját reményünket megtalálni, azt megfogalmazni, tapasztalhatóvá tenni és a többi. Nem akarok erről most hosszabban, mindenesetre az első pont így volt, rátalálunk a reményünkre, és ez a remény, hogyha valódi remény, akkor bennünket olyan mélyen alapoz meg, hogy egészen személyiségnek alaprétegéből fakad, egészen onnan. És így különböztettük meg a reményt a vágytól, a reményt a bizalomtól. Első pont. Második. Belefogtunk abba, hogy minden csoport gyönyörű szépen alkalmassá tesz bennünket arra, hogy az egyetemesség szempontja átélhető legyen, és erről beszéltünk hosszan, és aztán szintén elég bőségesen arról, hogyha következetes a gondolatunk. Mi volt az alapgondolatunk? Hogy az életünknek van három dimenziója, az egyedi, az együttes és az egyetemes. S hogyha ez a három dimenziója adott az életünknek, akkor arra jöhetünk rá, hogy nemcsak azt mondhatjuk, hogy ez három dimenziója az életnek, hanem az énnek is éppen három dimenziója. Nemcsak az emberi életnek, hanem annak amit így fejezünk ki, hogy én. Hogy az énnek is van egyedi individuális jellege, de ugyancsak az énnek, nem akárminek, nemcsak az emberi életnek, vagy a sorsnak, vagy az életútnak, hanem az énnek van társas közösségi karaktere, és ráadásul az énnek van egyetemes jellegzetessége. Nem is egy, nem is kettő, hanem rengeteg. Az énnek, nemcsak az életnek, vagy az emberi sorsnak, vagy az ember életútjának, hanem az énnek. Ez szerintem az egyik legizgalmasabb következtetésünk, ez akkor azt jelenti, hogy amikor azt tapasztaljuk, hogy valakinek most ha az énről mint egyedi és individuális jelleggel bíró sajátos emberi adottságról beszélünk, akkor azt mondhatjuk róla, hogy… hát igen. Ezen vívódok, hogy, hogy fogalmazzam meg ezt jól, hogy… Nem, elejtem ezt a mondatot. Kezdek egy másikba. (05:26)

Hogy… hogy amikor látjuk, hogy az emberi életnek, de az énnek is megvan ez a három jellegzetessége, akkor azt tapasztalhatjuk és erre hihetetlen módon rá lehet csodálkozni, hogy ugyanaz a kérdés a három különböző megközelítésben egészen más jellegű válik. Gyorsan mondanék példákat, mert ez az izgalmas. Vagyis vegyük a halálnak a témáját, amibe belekontárkodtunk már a múltkori meg az azelőtti alkalommal is. Mi történik akkor, ha én, ha ééén leszűkítem a haláltémáját egy kizárólag egyedi individuális jegyekkel rendelkező én eseményére? Akkor ez az énnek a pusztulása, az énnek megsemmisülése, annak a sajátos egyedi kizárólag egyedi jegyekkel valakinek a vége. Legalábbis az érzéseink, a tapasztalataink meg a félelmeink a szorongásaink, az aggodalmaink alapján. Ezért ahogy Csíkszentmihályi Mihály mondja, a kizárólag az egyedi jellemzőkkel rendelkező énben túlságosan sok energiát fektetünk, és nem látjuk, hogy az énnek van másik két jellegzetessége és karaktere. Akkor ahogy a halál felé közeledünk, vagy egyáltalán amikor a halál gondolata eszünkbe jut, ez rémisztő lesz, szorongást keltő, elviselhetetlen és satöbbi. Mi történik akkor, ha azt mondjuk, hogy de hát az énnek társas közösségei, együttességekben megvalósuló jellegzetessége is van. Egyszer csak olyan utak nyílnak, amelyek nem léteznek akkor, ha magamat kizárólag, ha az én önmagát kizárólag valami egyediségként fogja föl. Mert akkor egyszer csak rájövök ó igen. Ez a nagy sajátos én a maga individualitásával így ahogy most van, így ahogyan most van, ezzel a testtel nagyon sajátos összefüggésben, ezzel az aggyal, ezzel az idegrendszerrel, egyedi élettörténettel, biztos hogy minimum gyökeresen meg fog változni, és át fog alakulni. Nagyon döbbenetesen, ügye minimum ezt kell mondanunk. Na de az énnek van társasa karaktere, akkor egyszer csak azt mondom ó igen, lehet hogy ez a nagyon egyedi ez tényleg vagy megsemmisül, vagy nagyon radikálisan átalakul, de akkor mindenesetre valami átadható belőle. Hát akkor kapcsolatokban létezem, vagy csoportokban, vagy közösségekben és akkor a tapasztalatomat igyekszem átadni, átörökíteni, amim van. Azt rábízni a következő nemzedékre, sőt, és itt jönnek a szép a dolgok. Sőt, azt mondhatja nekem ez a társas én, hogy idefigyelj te individuális én, te rád nagyon nagy szükség volt, amikor fiatal voltál, meg amikor serdülő voltál, jaj de sokat foglalkoztunk veled, úgyhogy legyen neked valami tartáson. Ó amikor fiatalember voltál meg kellett állnod a lábadon, megtanulni eltartani a családot, jaj, de nagy szükség volt rád. Na de idefigyelj, most egy picit azt hiszem hogy rám nagyobb szükséged van, hogyha nem akarsz szorongásban lenni, meg valami örökifjúságnak a mítosza nyomán egyre több pénzt fordítani egészségromboló szoláriumra, ahogy a mai híradásokban hallottam. A szolárium fenyegető valóság 🙂 Ezt hallottam, majd nézzétek meg este. Szóval, akkor egyszer csak, ha a társas énből, az is én, én, ha a társas énből nézek kifelé, akkor egyszer csak a halál témája teljesen más színezetet kap. Akkor azt mondom, hogy jaj hát majd hülye leszek most az életemet ilyen aggodalomban, félelemben tölteni, hogyha fölismerem azt, hogy van még öt jó évem, mi mindent lehet még az alatt másoknak adni. Egy individuális ént, főleg már idősödve, mikor a képességek csökkennek, öt éve alatt már nem nagyon lehet nem tudom én emelni. Na de egy társas ént, öt év alatt, hahahaha!

Még megtanulhatok önzetlennek is lenni, nagyvonalúnak, a fölhalmozott javaimat még annyifelé elosztogathatom, micsoda óriási lehetőségek, remek lehetőségek. Ha én csak az individuális énnel tudok azonosulni, a lehetőségeim a halál felé csak fogynak és fogynak, és minden szűkül és zsugorodik és a zanza kikezdi az élet örömét. Ezt fojtogató ügye? Na de hogy ha létezik olyan, hogy társas én, és az is én vagyok, ugye ezt nem kell most tovább még most ragoznom folytatnom ilyesmi, de tulajdonképpen rájövünk, hogy ez se elég. Azért a halál még így elég nagy téma, akárhogy is. (10:57)

S egyszer csak azt mondjuk... Ó Ó Ó. Hát van nekem egy harmadik nézőpontom is, és ez talán a halál felé közeledve még többet segíthet nekem. Ez pedig, hogy az énnek az egyetemes természetére ráébredek. Arra, ez a minimális megközelítésünk, hogy az én, már csak azért is bír egyetemes jellegzetességekkel, mert több mint hatmilliárd van belőle. Hát lehetetlen nem egyetemesnek is látni, amiből hatmilliárd van. Most képzeljünk el, ezen gondolkodtam, mondjuk egy autó reklám. Legyen egy japán autó, más autó reklámot nem szívesen nézek 🙂 Az embernek legyen jó ízlése. Ez nem a törzsanyag része. Tehát itt nyugodtan ellentmondhattok, egyébként is bármikor, mindenesetre én japán autó (hát nem is tudom a kifejezést, tehát mondjuk finoman) kedvelő vagyok, és azon belül se Nissan. És nagy tiszteletem mondjuk a Subaru STI iránt, az nem estéi, tehát hogy estére kelve. Nem tehát ez egy típusjelzés. Tehát nagyon azért, azért a boxermotor az boxermotor. Tehát azért valljuk meg ugye mi férfiak legalábbis valami szaporábban ver itt bent, mikor meghalljuk ezt a kifejezést hogy boxermotor, főleg ha az egy Subaruban van, ugye, ugye. Na de hogy rátérjek a Toyota-ra… 🙂 Képzeljünk el egy reklámot valami ilyesmi szöveggel, hogy, hogy legyártottuk a hatmilliárd százhuszonhétmillió négyszázhuszonhétezredik teljesen egyedi Toyota-t. Teljesen egyedi, kizárólag neked. Te, a… nincs két egyforma darab belőle. Hatmilliárd százhuszonhétmillió négyszáz… egyet… teljesen egyéni. Az egyik a másiktól kizárólag hihetetlenül megkülönböztethető jegyekkel bíró autó. Most mit mondanánk egy ilyen reklámra? Hát, hát hogy aki ez kitalálta megbolondult. Tehát már csak azért sem lehet teljesen egyedi, mert autó. Aztán mert Toyota. Bár azért az már valami. Tehát azért… tényleg megyünk az egyediség felé, tehát a minőség felé, de… Tehát ha egy ilyen reklámot hallanánk, hogy valami hatmilliárd valamennyi van, azt kizárólag csak egyedi, hát röhöghetnékünk támad és azt gondoljuk, hogy bennünket valaki be akar csapni. Hogy rútul át akar verni, hogy azt megvegyünk. Hát az, az énnel pontosan így vagyunk, ha ez egy hasonlat, akkor pont így vagyunk vele. Ez is egy jó… nagyon trükkös ügye? Na, vagyis, hogy hát ő, egészen szerintem egészen egészen kúlturvakságban leledzkedőnek kell lennünk ahhoz, hogy magunkat kizárólag ezekkel az individuális jegyekkel írjuk le, és csak ebből a nézőpontból nézzünk, azért mert az az ééén autóm. Enyém autó. Nekem autó. Sajátom enyém nekem autó. Hát attól azért az még hogy mondjam, hát, némi hasonló vonásokkal rendelkezik minden más autóval, és ez most tudom, hogy nevetségesnek lehetetlen szinte amit mondok, hogy nevettek azt mondjátok Feri lépjél már tovább hát értjük. Ha-ha, most hadd kacagjak én egy kicsit. Ugyanis hogyha ezt tényleg értenénk, akkor csoda történne velünk. Ugyanis az életünk oly mértékben változna meg, mert hiszen a problémáinknak jelenleg, azoknak a nagyon személyes problémáinknak egy döntő része semmi másból nem adódik, mint dimenzióvesztésből. Vagyis a probléma pusztán abból adódik és attól súlyos, vagy attól megoldhatatlan, hogy kizárólag az egyik nézőpontból nézünk és magunkat csak az egyik nézőpontból néző valakinek tartjuk. A probléma ezért áll föl és ezért lesz megoldhatatlan. Szerintem ennek nagyon nagy jelentősége van. Végigéljük nemzedékről nemzedékre a sajátos világunkban az életünket, és belepusztulunk a megoldhatatlan individuális problémáinkba. Bele… boldogtalanok vagyunk, kiábrándultak, csalódottak, dühösek, igazságtalanságot átéltek, sebzettek és minden. És így is halunk meg. Na, ne csináljatok ilyet. Hát ő, jobb sorsra vagyunk érdemesek, mint erre. (16:23)

Hoznék egy másik ívet akkor, ahol még jobban látjuk, hogy bizonyos problémák pusztán csak attól keletkeznek, attól mélyülnek el és válnak megoldhatatlanná, hogy egyetlen mégpedig most az érdekesség kedvéért az egyetemesség felől nézve jól rálátunk a pusztán csak individuális, vagy a pusztán csak együttes szemléletmódból fakadó problémákra, és azoknak a jellegzetességeire majd megoldhatatlanságára. Amely csak a rendszeresen belül megoldhatatlan, ha három dimenzióban élünk, akkor nem megoldhatatlan, hanem feloldható. Azt nem mondom hogy megoldható, de feloldható. Mondom akkor a következő példát. És ezt olyan picit betűvel írtam, hogy telj… elolvashatatlan, hogy tehettél ilyet? Na igen. A szejetet. A szejetetjől beszélni kell. Kajácsony előtt. A szejetet amennyiben csak… bevezető néhány mondat. Hogy, hogy kezdem hallani magamat kívülről, bár már elég régóta beszélek. Ő, nem szeretném ha félreértenétek, ettől ti még olyan jóízűen érthettek félre ahogy nektek jól esik, tehát csak mindent bele. De én mindenesetre mondanék ééén néhány bevezető gondolatot ez pedig az, hogy én nem vagyok individualizáció ellenes. Gyönyörű dolog az individualizáció. Gyönyörű. Erre a saját magamra ébredés, a személyességemen belül, az egyediségemre, az egyetlenségemre, a megismételhet… hát ez olyan gyönyörű, húúú de gyönyörű, csak kevés. Csak ennyit mondok, hát amikor most sajátosan újból és újból kritikus megjegyzést teszek erre a nézőpontra, nem magára a nézőpontra teszek kritikus megjegyzést, hanem az hogy ha csak ez van. Ha csak innen nézek, és azt gondolom csak innen lehet nézni. És topogok, és azt… valaki oldja meg az életem problémáját, de úgy hogy a másik két nézőpontból ne kelljen néznem, hogy ne kelljen tudomást venni, hogy az élet nem egy dimenziós, hanem három. És akkor rázom az öklöm, persze jópofa egy egydimenziós valaki nem tudja az öklét rázni, legföljebb a simogatja így a nem tudom mi egy ilyen vonallal, vonalba így simogat valamit. Tehát még az öklödet se tudod rázni, tehát hiába rázod az öklödet egy elképzelt Isten felé. Ha-ha nevetséges, mert egy ilyen vonalban mozog szét. Tű-tű-tű. De genyó vagyok. Szóval, amennyiben a szeretet témájához hozzászólunk ebből a kizárólag individuális nézőpontból, mely szempontok lesznek a legerősebbek? Szerintem most adnám a mikrofont s #### mondanátok ilyen, ilyen, katyusaszerűen, gondolkodás nélkül ezeket. De én majd mondom helyettetek, és a… majd ti egészítsétek ki honnan indul ki a szeretet. Szeressen engem valaki. Tehát ez a kiinduló pontunk, meghallom ezt a szót, hogy szeretet, hát ha én csak ebben az egy egyediségben állok ki, hol, hol, ki jelentkezett? Ki? Férjnek valók? Feleségnek valók? Hát akkor még a gyerekem is az, hogy jaj, majd akkor egy szülök egy gyereket, lesz valaki aki szeret. Ő legalább szeret majd. Még a… most ebbe nem is kezdek bele, hát bele se kezdek bele. Hát egy gyereket azért világra egy gyereket, a saját utódomat, hogy az utódom szeressen engem. Ez nem megrázó nektek? Hát ettől a csak padlót fogni tudok, miközben hány ember életének ez a realitása. Na most, tehát hogy merül föl a szeretet? Szeressenek engem! Ki szeret engem? Ebből rögtön jön az összes fájdalmunk. Nem szerettek eléggé. Az összes jön rögtön. Jönnek persze a jó érzések, na azért, azért volt, volt. Ő szeretet, ő is, de aztán akkor elhagyott, ő az meghalt, ő… Tehát akárhogy is nézem, előbb utóbb legalábbis nekem úgy tűnik, persze gyönyörű dolgokat mondok, de éppen a megközelítés, hát hogy is mondjam egyoldalúságából, egydimenzióságából következik, hogy eljutok a csalódásaimig, a hiányokig, a fájdalmakig, a sebekig és toporzékoló kisgyerekként, hogy ki szeret és mikor szeret már és miért nem szerettek és ez betölti teljesen az életem. Legföljebb teszek olyan lépéseket, na azért ehhez a világhoz az is hozzátartozik, hogy szeretlek. Én. Ugye és az egy ilyen jópofa nem is tudom paradoxon, ééén szeretlek, ügye, ugye. Szeretetben éppen nagyon sajátosan azért valahogy felülmúljuk magunkat nem? Vagy úgy-úgy picit valami úgy-úgy kilépünk ebből. Tehát nagyon nehéz egy ilyen valódi, valódi, valódi olyan szeretetre jutni, hogy azt valaki nagyon állítja, hogy én. Pont a kettő között van egy sajátos feszültség. Akarjátok kiegészíteni ezt a dimenziót? Bekiabálásszerűen? Az én és a szeretet, amennyiben azt egy individuum éli át. (22:33)

Jó, nem, akkor megyünk tovább, nem várok. Ha nem vagy vagytok együttműködni… Ebben az esetben, azt hogy… a szeretethez nagyon könnyen kapcsolnám még azt, hogy hát alapvető szükséglet. Alapvető szükségletem, amit vagy valakik megadtak, vagy nem. Általában sosem adták meg mindenki mindig úgy ahogy azt nekem kellett volna, tehát emiatt rettenetesen igazságtalannak is érzem, fájdalmasnak, sebzettnek ezt az egész témát. Nem értem, hogy ez hogy történhet meg, és mert alapvető szükségletemnek ismerem föl, ezért aztán azt mondom tulajdonképpen jogom van ahhoz, hogy engem szeressenek. Hát ha én egy teljesen egyedi, semelyik más Toyota-hoz nem hasonlítható Toyota vagyok, igenis igényelem a wax-ot 🙂 Minimum hogy havonta egyszer a gazdám lemosson, az a minimum. És hogy a télire fölkészítsen. Fagyálló hűtőfolyadék, fagyálló ablakmosó folyadék. Ha tehát én kizárólag ebben az egyediségemben nézem magam, tulajdonképpen a szükségletem, a vágyam, a hiányom, egyszerűen valami sajátos individuális joggá ércesedik. És akkor egy dühödt, kiábrándult, csalódott, szomorú tekintettel nézek körbe hogy, hogyhogy az élet ezt nem adja meg, mikor én egy rendkívüli teremtménye vagyok a világnak. És az a vicc, hogy tényleg így van, hogy rendkívüli teremtmény vagyok, egészen rendkívüli, ilyen több nem lesz. Mint ti. Nem lesz több. Hát ez döbbenetes, de hogy ha csak ez van, én nem tudom hogy, hogy, gondolkodtam otthon ezen, majd ti biztos átírjátok magatokba sokkal szebben amit én mondok. Hát minde… nem ezt csináljuk, hogy átírjátok a magatok verziójára és az sokkal szebb lesz nektek, az olyan jó dolog. Hogy, akárhogy is én valahogy én mindig ezekhez jutottam, hogy akkor a szükségletek, a hiányok, a jog, és hogy miért nem. Valahogy ezekhez jutottam. Jó esetben azért látok valami, valami távlatot. (25:15)

Akkor most nézzük meg a második nézőpontot, ha azt mondom hogy a szeretet témája nemcsak mint egy individuum témája merül föl, hanem az együttességben, közösségben, csoportban álló valakinek a témája. De egyszer csak kinyílik a világ. Egyszer csak azt mondom ja hát akkor, hát akkor nem tudok a szeretetről csak úgy beszélni, hogy engem szeressenek, hogy én, én, én, én, én. Hanem egyszer csak azt mondom, hát akkor kölcsönös szeretet, hogy szeressük egymást. Tehát akkor valaki akivel kölcsönösen egymást tudjuk szeretni. Nem csak azt a vágyamat ismerem, hogy engem szeressen valaki, hanem legyen valaki akivel egymást tudjuk szeretni. És akkor jön az intimitás témája, óóó akkor a meghittségre vágyom, egy nagyon mély szeretetre vágyom. De akkor azt mondom, hogy tehát természetesen kapcsolatban gondolkodom, együttességekben gondolkodom, akkor adok és kapok. Jaj, hát akkor adni a szeretet, átadni magam és megélni hogy nekem átadják mások magukat, hát akkor az egy természetes kölcsönhatás, akkor ennek van egy szép egyensúlya, jaj, hát akkor nem kell rettegnem az énvesztéstől. Hát az individuális én biztos egy picit megy a wc-re. Nagyon jó hely a wc. Nagyszerű hely egy négy-öt-hat gyerekes édesanya menedéke 🙂 Hányszor hallottam ezt tőletek, mikor a társas énnel torkig vagytok. Hogy a gyermekeitek csak mint valami társas te-re tudnak tekinteni. Ugye és akkor bemész a wc-be és… Én még sose láttam hatgyerekes anyukát a wc-n egyedül, de így tudom elképzelni. Na jó, persze a gyerekeket se kell félteni, ők is tudják hol a wc. Szóval, na, szóval, szóval, szóval, mikor a szeretet témája már ebben a társas önazonosság, társas, társas együttes, közösség, ebből a világból lép elő. Egyszer csak ténylegesen úgy látom egy új dimenzió kerül hozzá a kérdéshez. Akkor egy csomó minden, ami az első megközelítésben már feloldhatatlan, elfogadhatatlan, elviselhetetlen, görcsössé tevő és a jogaimat ütő vágó valakivé tett engem, a második, második kupacban állva ez valahogy kezd megszűnni. Nem azért mert hogy azt ott önmagában meg lehetett volna oldani, szerintem nem is lehet. Ez benne a poén, hogy mehettek akárhány pszichológushoz százhúsz évig… ezt gondolom a legkomolyabb… akkor megyek is. Miért a százhúsz év, nem akkor már legyen, te jó ég, mennyit elvesztegettem. Szóval. Hol, hol van ebben még ebben egy, egy még egy sajátos trükk. Ha megkérdezzük a pszichológust, kedves lélektanász bácsi, kedves lélektanász bácsi, lélektanász néni, mondja meg nekünk hogy, hogy, hogy érdemes élni? Hát egy pszichológus, ha ez egy tisztességes pszichológus, aki a szakmai korrektségnek, a szaktudomány szakmai kompetenciái határairól tisztában van, akkor tulajdonképpen becsületes, tisztességes pszichológus pszichológusként válaszol erre a kérdésre, ha őt pszichológusként kérdeztünk meg. Ezért tehát egy pszichológustól miért várnánk azt, hogy ő úgy kapásból…? Mert alapvetően és elsősorban az embert individuális lénynek lássa. Miért várnák el, hogy ő másnak lássa alapvetően? Hát hiszen más a szakmája. A szakmája az, hogy alapvetően a személlyel, mint individuummal dolgozik. Akinek persze vannak kapcsolatai, aki persze közösségeknek tud tagja lenni, hát természetesen, de hát. Nagyon sok lélektani irányzaton kár is számom kérni, hogy miért nem beszél erről meg arról. Egyszerűen azért, mert az az irányzat ettől eddig tart. A becsületes meg is mondja, hogy ettől eddig tartok. Ezért aztán így szokott egy hatalmas… így szokott a kígyó a farkába harapni. Ugye érezzük azt, hogy kizárólag egy dimenzióban állva rettenetes problémáink támadnak, és a problémáink nem oldódnak meg, nem oldódnak föl, és nem tudjuk hogy… és megyünk a pszichológushoz. Akiknek a többsége föltehetően, egyébként a legkorrektebbekről van szó, megtartják a szakmai kompetencia, szakmai, szaktudományú kompetencia határait és illetékességi körét, és tudják hogy mi fér bele és mi nem. És ezért pl azt hogy… Isten téma, nem vagyok benne kompetens, paphoz kell fordulni. Szociális problémái vannak, szociológushoz menjen, vagy szociálpszichológushoz tessék fáradni, vagy szociális munkáshoz. Hát egy pszichoanalitikustól pszichoanalízist várom. Nem a, nem tudom én, a nemzeti létezés sorskérdéseinek a megoldását. Nem várom egy pszichoanalitikustól, hanem az analízist kérem. Ezért tulajdonképpen itt szokott a kígyó a farkába harapni. Hogy olyasmit várunk, egy egyébként individuális megközelítésű szakembertől, akinek adott esetben ars poetica-já, hogy az embert individuumnak lássa, főleg hogyha pszichológusként kérdezzük. Hát akkor milyen más választ adna nekünk, mint ilyet? Ennek az lesz a következménye, hogy a problémáink még jobban elmélyülnek. Szerintem ez fontos. Így, ilyen egyszerűen mondom, szerintem ez nagyon fontos. Ez azt jelenti, hogy legalább több szakembert kellene kérdezni mindig ugyanarról a témáról. Ez lenne a minimálisan korrekt eljárás, de itt nem a korrektségről van szó, hanem a bölcsességről, vagy okosság. Bölcsesség? Ehhez még nem kell bölcsesség, erre iszom is. Ehhez nem kell bölcs, okos. (32:11)

Jaj, de érdekes hang volt ez, ti is hallottátok? Laci te csináltad? Nem, nem csak, csak ahogy mosolyogtál ez olyan. Eszel! Jó étvágyat! Köszönöm. Jaj, megszomjaztam, azért ez az advent nehéz ám. Öt óra negyvenötkor kelni, nyomni, nyomni, hát azért tudjátok, várom a Karácsonyt. Szóval, most el is vesztettem a fonalat. Mi volt az utolsó mondatom, segélyetek. Ja a bölcsesség, ja, jól van. Igen, köszönöm szépen, hogy, nem az okosság bőven elég, tehát ne lőjünk túl a célon. Tehát mondjuk a szeretet kérdését akkor, meg kellene vitatnunk a pszichológussal, és ő általában és többé-kevésbé, miközben tudom a lélektannak is többféle irányzata, iskolája, mindene van. Most nem akarok ebben elveszni. Egyébként a lélektant nagyon keresi is azt a többet, ami egyébként a jelenlegi illetékességi körén túl van. Ez nagyon izgalmas. Interperszonális pszichológia, transzperszonális pszichológia, transzperszonális pszichológia? Halljátok a kifejezést? Hát halljuk, halljuk csak nem értjük. Na, tehát, hogy mondjuk ugyanazt a témát legalábbis el kellene olvasnunk a pszichológustól. Mondja meg, hogy ha magamat individuumomnak látom, mi mindenre jöhetek rá. Nagyon köszönöm, majd elmegyek a szociálpszichológushoz meg a szociológushoz, és ugyanezt a témát megkérdezed, azért tessék, és hogy van akkor, hogy ha nemcsak individuumnak és társas lény, és…. Hát és olyan dolgokat mondanak te jó ég, hát egy másik világba léptem be, és ugyanarról az emberről van szó. És utána tovább kéne menni, és legalább is a filozófusokat megkérdezni, akik az egyetemesekkel dolgoznak. Papok. Jó esetben. Na, még mindig csak ott tartok, hogy szeretet, és a második megközelítés. (34:41)

Tehát látjuk, hogy egyszer csak egy teljesen új dimenziót kapott ez a téma, és ami itt elviselhetetlen volt, az ott az a, mondjuk fölismerem hogy akkor az intimitásnak föltételei vannak. Az intimitásnak föltételei vannak, akkor kiderül hogy magam is, magamon is kell mindig dolgozni, nem várhatom azt hogy mindig csak a másik dolgozzon, saját magán, hogy ő meg tudja adni, amire nekem szükségem van. Egyszer csak teljesen új távlatok, megoldások, lehetőségek nyílnak. Egyszer csak már nem gondolom azt, hogy például, hogy engem nem szerettek eléggé, vagy megfelelő módon gyerekkoromban. És hogy most semmi más út ne állna rendelkezésemre, mint hogy hiány motiváltan, ezt addig-addig betöltsem mígnem tele nem leszek, és utána jelentkezek az életre. Jó most vagyok nullán, most kezdhetjük. Hát van aki, most nagyon, hú de fájni fog amit mondok. Van aki annyira megsebződik, hogy sose éri el a nullát. Mínuszban éli az életét, amennyiben az az ő individuális szükségletei, hiányai és egyéb megközelítésből fakad. Mínuszban. Van ilyen. Hát meg lehet úgy sérülni, hát halálos sebeket tudunk kapni. Hát hogy ne élhetnénk azt át, hogy, hát ettől tudunk oly rettenetesen szenvedni. Hogy vannak akik szeretnek minket és nem elég. Van ilyen élményetek? Hogy de azért, azért nem igaz hogy nem volt, azért a Peti szeretett. Hát a maga módján biztos, de hogy, hogy legalábbis nagyon őszintén, látszott hogy akarta. Vagy hogy ő és ő és hogy, hogy ha mindent megkapunk az se elég. Tudunk úgy sebződni, olyan hiányokkal lennie, hogy ha folyamatosan töltenének bennünket az is átfolyna rajtunk. Erről esett szó bőven, bőven, bőven. Ezért ha nem tágítjuk körül és nem mondjuk azt hogy, akkor is lehet növekedni, ha a hiányaim nem töltődnek be. Akkor is lehet szeretni, ha engem mások nem szerettek megfelelően. Hogy akkor is tehetek érted valami, hogy ha én értem akkor mikor szükségem lett volna, ő és ő és ő nem tett. Attól én most még tehetek érted. Ez a második világban egészen világossá tud válni, és, és olyasmire… hűha. (37:28)

Tudjátok meg, hogy például Teréz anya, akivel kapcsolatban azt mondtam még néhány évvel ezelőtt, hogy úgy, azt érzékeltem, mondjuk lélektani megközelítésből, hogy kiégett. Hogy kiégett. Tehát ha mentálhigiéné szakemberként Teréz anyaként leült volna velem szembe, és elmondja hogy mit érez és hogy érzi magát, az hogy kedves Teréz anya te kiégtél. Ezt mondtam volna. Hát nem mondtam volna, de… Nem tudom hogy mondtam, mit tudom én, hogy mondtam volna-e, nem tudom hogy mondtam volna-e, de gondolni gondoltam volna. Olvassátok el Teréz anyának a levelezését, jó vastag könyv. Hogy is mondjam. Azért nem beszéltem még erről, mert olyan katasztrofális, hogy rosszul v’… hogy mondjam nem bírtam olvasni, tehát ilyen ötven oldalakat olvastam és leraktam negyedévre, mert nem, nem, elviselhetetlen. Tehát ha most lélektani szempontból Teréz anyát mint individuumot közelítem meg, és az ő élettörténetét nézem, egy olyan sebzett valaki, hogy, hogy nem szeretem olvasni a történetét. Nem, egyszerűen fáj nekem, és akkor… jajjj… fáj na. Nem tudok erről, olvassátok el. Hogy hogyan, hogyan, most így mondom nagyon egyszerűen. Hogy hogyan tartotta magát senkinek, semminek. Hogy hogyan látta ő magát saját magát mint Terézt. Rettenetesen látta magát, semmibe vette magát. Így látta magát, azt mondta „jaj, hagyjunk engem”. Hát… Nekem az úgy fáj, hogy azt el se tudom mondani. Ezzel együtt az volt a zsenialitása ha szabad nekem egyáltalán két mondatot mondani, hát ki vagyok én, örülök hogy ha majd beengednek oda ahol ő van, sőt. De hogy, de, vessző, hogy, ő valami hát ennek volt a spirituális zsenije, hogy lehet hogy én nem kaptam meg, de én adok. Lehet hogy engem nem szerettek úgy, de ez nem akadályoz meg engem, hogy én szeressek. Teréz anya szabad így mondani, ahogyan a levelezéséből látjuk, annak az individuumnak, individuális énnek inkább így mondanám, a gyógyításába szinte bele se kezdett, nem foglalkozott vele. Azt mondta hagyjuk ezt, beszéljünk Jézusról. Tényleg ezt csinálta. Tehát mikor így, mikor őt kérdezték, hogy na van egy részlet ebben a könyvben, nem én találtam ki, ott van a részlet a könyvben, hogy írja az újságíró aki ott kíséri Teréz anyát és hát persze jönnek mindig ilyen riporter, meg olyan, és hát persze a ma világában, a ma riporterét és a ma olvasóját nyílván az individuum is izgatja, ha nem egyáltalán az, hogy ki maga Teréz anya. És akkor azt mondja, hogy hallgatom a riporter kérdését, mondja a másik, az író, vagy riporter, vagy nem tudom ki, és azt mondja, máris tudjuk, hogy harmadik mondat után már Jézusról fog beszélni. Mert mikor arról a valakiről kérdezik, arról a sebzett énről kérdezik, akkor a második mondat után az neki annyira fáj, hogy azt mondja Jézus, Jézus gyere ide inkább beszéljünk rólad. Ezért, hát ezt elmondtam most nem ragozom már. Ha, aki nem hiszi járjon utána. Olvassátok el és akkor látjátok, hogy miről beszéltem. Én ezt a… mikor kiderült, hogy olvasható a levelezése, könnyen hozzáférhető, sitty-sutty, azt gondoltam micsoda remek, fúúú, de zseniális, ezt föl kell dolgozni és hogy olvastam, olvastam, egyrészt nem bírtam elolvasni egyben, másrészt rájöttem, hogy nem tudok vele mit kezdeni. Abból a szempontból, hogy Teréz anya, mint individuum, aki magát így látná és hogy, hogy mi történt ő vele, mint valakivel aki ezt az ént így mondja ki, hogy én mint egyedi. Azért mert nem mondja így ki. Hát amikor kimondja az az olyan fájdalmas, hogy nem véletlenül rögtön utána mondja, hogy Jézus, Jézus, Jézus. (42:43)

Na. Miért akartam ezt mondani? Azért mert amikor a második világot fölismerjük és fölfedezzük, akkor Teréz anya számomra legjobb példája annak, hogy akár egy nagyon sebzett énű valaki is, amennyiben a társas én kidolgozott, főleg az egyetemes én besegít neki, mert volt ott egyetemesség bőven. Hát Teréz anyánál bőven volt egyetemesség. Hogy az egy milyen fantasztikus életet tudott aztán teremteni vagy alkotni vagy hát Teréz anyára nem mondhatjuk, hogy elszúrta az életét. Nem? Tehát mi aki itt kaparunk, hogy valamit az egyediségünkből megéljünk, azért távcsővel nézzük őt. Te jó ég. Miközben ő azzal az individuális énnel gyakorlatilag nem is foglalkozott. Ő a társas és egyetemes énnel foglalkozott, de azzal nagyon. (43:54)

Ennyit akkor a második megközelítésről. Miért írtam ilyen pici betűvel? Akkor itt fölismerjük a kölcsönösséget, akkor fölismerjük a szeretetet mint ajándékot, amivel bennünket megajándékoznak mások, ami nem másoknak kötelessége, mert nekem szükségletem, hanem ami a kölcsönösségben tulajdonképpen két szabad valakinek a sajátos szabadon adott ajándéka. Amire nem kötelezhető senki. Hogy a legkevesebb is kaptunk azért hálások lehetünk és ajándéknak tarthatjuk, és máris segíthet bennünket abban, hogy azt mondjuk hogy ha egy kicsit is kaptunk az élettől, már van mit adni. Ez a kölcsönösnek a társas identitásban válik nagyon világossá. És akkor a harmadik, a harmadik amikor az énemet mint valami egyetemes valóságot látom, vagy egy egyetemes valóság bennem élő egyetemes valóságból nézek kifelé, de amit még így mondok, hogy én, én mint egy egyetemes létező, hát így például rácsodálkozom mondjuk a szeretet nyelvekre. Mert ha csak ez a második világ van, akkor azt mondom nekem a testi érintés a szeretet nyelve, kérem, kérem, kérem. És ha nem kapom akkor… és nem is értem hogy miért nem szeretnek. Közben szeretnek, csak nem ezen a nyelven. Mert mondjuk megdicsértek, de az nekem nem számít, „a szavak elszállnak”, adtál volna két puszit! A másik meg pont fordítva, „jaj, hagyjál már, dicsértél volna meg!” Hogyha az egyetemességből nézek kifelé, akkor rájövök jaj, hát a szeretetnek milyen sok formája van. Jééé. Nem csak olyan formája van amit én tudok, amit te tudsz, amit én nem tudok és amit te nem tudsz, hanem van második, harmadik, negyedik, ötödik formája. Jééé a szeretnek milyen sok nyelve van. Jééé a szeretet milyen sok megnyilatkoz... jéjéjéééé. S akkor egyszer csak megint, megint egy újabb dimenzió nyílik meg előttem. Ami addig, ha csak a második dimenzióban voltam egyszerűen mindig az elakadásnak a témájává lett, hogy azt mondjuk, „hogy ha azt mondod hogy szeretsz, akkor miért nem csinálod?” „De hát csinálom, de nem csinálod, de csi’, de nem csinálod!” S akkor átlépünk az egyetemes, jaaaa hát hogy tényleg mind a kettőnek igaza volt, mert mind a kettő csinálta, csak nem úgy ahogy a másikhoz az el tudott érkezni. S akkor megint kapunk levegőt, ja hogy ez ilyen. (47:00)

És van itt egy nagyon szép dolog még. Az első világban az van, a szeretet lényege az hogy szeressetek engem. Hogy én igénylem a szere’, szükséglet és jog. A második világban rájövök, hogy jééé nem csak hogy szeressenek engem, hanem hogy szerethetjük egymást. De nyílik egy világ és rájövök, hogy együtt szerethetünk mást. Hát ha csak individuum van, föl se merül az a téma, hogy az életnek része lehet az, hogy együtt szeretünk egy harmadikat. Amikor kizárólag magunkat individuumként látó ének házasságot kötnek, akkor mikor ők szeretik a gyereket, ez egy plusz teher. Amit előbb utóbb nem is vállalnak, mert pénz, idő, energia, paripa, fegyver. Nem éri meg. Hát annak az öröme, hogy az apa meg az anya földíszítik a karácsonyfát és becsomagolják az ajándékokat de úgy, hogy a között mindig legyen meglepetés, titok, és meggyújtják a gyertyákat. Csillagszóró. Kis harang. Csengettyűszó. Félhomály. S jön be a gyerek, hát ez kinek földöntúli öröm? Akik a második világban is élnek és azt mondják, hát azért annál nagyobb gyönyörűségem, hogy a feleségemmel a férjemmel együtt szeretjük ezt a kis pöttyöt, aki ekkora szemekkel jön be. És abból a látványból, ahogy egy gyerek várja a karácsonyt és aztán örül a karácsonynak és aztán bejglitől ittasan fetreng a karácsonytól, bejglitől elnehezült testtel. Szaloncukortól megpusztítottan, és már nincs kedve vacsizni, hát hogy is volna kedve, mikor lelegelte az összes szaloncukrot a fáról. Hogy hát ennél nagyobb öröm azt gondolom az ember életben kevés tud lenni, és szinte semmi más nem kell hozzá csak egy apa, egy anya, egy fácska meg valami titok. Ennyi kell hozzá, nehogy már nagy durranás legyen. De annak az, aki magát csak individuumnak látja. Annak nemhogy nagy, „jaj, itt ez a rohadt nagy rohanás, egész nap ajándékot kell venni, na és ez most jól leszívta a kasszát, ezért.” Elvették a tizenharmadik fizetést is, rohadt világ ez, és akkor ez a karácsony is jött, púp a hátamra, gyerekek meg olyan mohóak, mindig kell nekik valami. Nem igaz ez a karácsony aki ezt kitalálta. Ezt aki kitalálta. Nem lehet nyugodton lenni, forgalom van meg vásárlás, vagy ez, és ilyen…” Hát a második dimenzióban rájövök arra, hogy nem tudom ez egy ilyen karácsony szentbeszédnek hangzik? Sajátos. Hogy, hogy együtt szeretünk valakit és aztán ezt még lehet fokozni, együtt szeretünk valakiket. Együtt szeretünk valakiket. (51:00)

Most a harmadik dimenzióban állva, akkor a szeretet témája még kiegészül valamivel. Ez pedig az, hogy egyszer csak valami olyan élményünk lesz, hogy nahát, hogy tulajdonképpen a szeretet nem csak valami teljesítmény, amit más ad, vagy én adok, nem csak valami feladat, vagy lehetőség ami a kapcsolatainkban ott van. Hanem valahogy, van valami amiből az ember csak úgy részesedik. Hogy úgy, úgy kiállok mikor ma délelőtt elkezdett sütni a nap. Pedig azt mondták a meteorológusok, hogy nem lesz nap. Hallottátok? De csúnya dolog volt a részükről. Öt óra negyvennyolc perckor meghallgattam hogy milyen idő lesz, ügye mivel csont sötét volt, hát hiába nézek ki. S öt óra negyvennyolc perckor azt mondták nekem, hogy nem fog sütni a nap! S én így miséztem. Ezzel a borúlátással. S akkor egyszer csak kilenc óra felé. Ügye voltatok egy pici kint? Vagy legalább nézetettek kifelé gyermeki tekintettel, nap. Meglepetés nap. Mert ez az volt, meglepetés nap. Ez volt. Ez csak azért akarom mondani, a harmadik kupacban egyszer csak már nem csak azt látjuk, hogy, hogy megajándékoznak és megajándékozunk, hogy, hogy a szeretet nem csak mint jog, meg szükséglet, meg kötelesség, meg hiány, hanem mint lehetőség, mint alkalom, mint ajándék. Hanem egyszerűen a szeretet mint ami az ember csak úgy részesedik. Csak úgy, úgy, ami az emberrel csak úgy meg tud történni. Hogy csak úgy, úgy egyszer csak ülök a misén és úgy valami melegít, jön nekem. Nem csináltam érte semmit. Nem szerettem érte Jézust. Hanem csak így ülök. S az meg csak úgy jön befele. Ez, ez az élmény csak megvan, egy picit? Szóval a harmadik dimenzióban valami még, még, még, még. És sokszor, sokszor az első két dimenziónk lehet rettenetesen sebzett és hiányos és bénázhatunk egy életen keresztül. Megsejtettünk valamit a harmadikból, jaaahhhh…. (53:48)

Megvan ez a sóhajtás nektek? Ügye megvan? Ez tényleg egy olyan gyönyörű dolog, egyszer egy, tanultam egy ilyen workshop-on voltam, és vittem egy kliensnek az élettörténetét, én játszottam a klienst. És a pszichiáter, pszichoterapeuta volt a segítő. De én átélhettem hogy milyen a kliensnek, ugye tudjátok hát az a minimum szakmai elvárás, hogy szupervízióra kell járni és segítséget kérni ahhoz hogy tudjak jól segíteni. És akkor belebújtam annak a bőrébe akinek próbálok segíteni, vagy próbáltam segíteni, és mondom és mondom és akkor ez a pszichiáter terapeuta mondott nekem két mondatot és így ahhh… És így fölsóhajtottam egy nagyot és megállt a terapeuta, és azt mondja na ilyenkor szokott valami történni, amikor fölsóhajtunk. Lélegzett akkor az úgy átjár. (54:58)

Na. És tulajdonképpen ez még mindig a bevezető, már a mai alkalomnak a bevezetőjénél tartok. Egy harmadik példa ide, de ez már csak nagyon rövid lesz. Talán csak három mondat. Akkor az első dimenzióban van én és te. Mi a kettőnk közti kapcsolat? Egyszerűen így fogalmaztam meg, te az én részem vagy. Te az én életem része vagy. Ügye ééén nekem van egy élettörténetem. Az ééén életem, az ééén életutam, az ééén..ugye, hát annak te csak a része tudsz lesz lenni. Ugye hát ameddig így életet, hogy az ééén életem, annak hát jönnek, mennek, ki-bekopognak, csöngetnek, távoznak, érkeznek, hellót mondanak majd még egyszer. Csak már akkor elmentek. Hát akkor te nem tudsz más lenni, mint az ééén élettörténetem része. Hát most magunk között szólva, ha csak ez a világ létezik és te nem tudsz mást tenni ebben a világban, mint az ééén élettörténetem része, hogy akarunk így boldog kapcsolatokban lenni? Párkapcsolat, házasság, hogy a csudába? Hát az a rengeteg probléma amibe beledöglünk éppen, valójában nem is lenne. Ha három dimenziós életet élnénk. Nem lenne. Illetve lenne, de egy határesetként. Sajátos helyzetként létezne és tudnánk hogy hova lehet átlépni belőle. Akkor az én-te viszonyban ezt mondom te az ééén részem vagy. A második dimenzióban állva a társas én sosem mondaná ezt, hogy a, hogy a te az én részem vagy, egy társas én nem ezt mondja. Hanem azt mondja egymás életének a részei vagyunk. Egymás életének a részei. Egész, egész más lesz akkor a dinamika. A harmadik pedig, mikor az egyetemesség világában állok, akkor azt mondom mi együtt vagyunk valaminek és valakinek a részei. Nem csak én, hanem mi együtt, és a mibe akárkik benne lehetnek, a feleségem, a családom, a, a, a, a, a nemzetem, Európa. Hogy mi valaminek és hogy ha beleteszünk valami személyes spiritualitást, valakinek a részei vagyunk. Szerintem ez nagyon fontos. (57:58)

Azt mondta… jajj…hmmm… Sándor György. Sándor György azt mondta egyszer nekem, „Feri, egész jól mondasz történeteket”. Azt mondta „tudod Feri, látom ismersz valami titkot a történetmesélés titkát.” Én ezt úgy fogalmaztam meg mondja ő, tehát nem én, ő, hogy én úgy fogalmaztam meg. Tehát ő azt mondja, hogy én úgy fogalmaztam meg. Ez a gáz, na ebből hogy jövünk ki? Tehát úgy fogalmazta meg, ő, hogy egy tényleg ezt nem lehet, ugye milyen izgalmas ez? Na. Lehet hogy nekem izgalmas nektek már bőven unalmas, hogy egy történetet etetni kell. A történeteket élnek. A történetet etetjük és hizlaljuk. A történetet tápláljuk és növesztjük. Mígnem el nem éri a felnőtt nagykorúságot. Élete teljességét, és akkor mondjuk el. Másfelől pedig, ahogy mondjuk és mondjuk a történet növelődik, hizlalódik, kerekedik és gazdagodik. Mígnem a legszebb formáját el nem nyeri. Ó de szép ez. Ó ezt ő tudja. És a, miért akartam ezt mondani? Mert mikor szeptemberben elkezdtük, emlékszem itt álltam, szeptember tizenhatodikán, ugye úgy volt? Tizenhatodika volt azt hiszem kedd? Tessék? Tizenöt. Tizenöt, egy napot tévedtem. Nagyon köszönöm. Tehát szeptember tizenötödikén itt álltam, s elmondtam nektek hogy figyu. Néhány héttel ezelőtt, egy hónappal ezelőtt egy nagy komphajón mentem Helsinkiből Tallinba és rájöttem valamire. Egyediség, együttesség, egyetemiség. És azóta eltelt három hónap és ez a téma a téma hogy kezd kibomlani. Micsoda tök jó dolgok vannak benne. Ugye? Mária rádió kedves hallgatói. Kutyává alakultam és pitiztem nektek. (60:47)

Most már tíz perc van. Akkor nézzük ugyanennek a témának az egyetemesség felől jól látjuk az egyediségnek és az együttességnek a határait. Az elégtelenségét az emberi élet szempontjából azt onnan látjuk nagyon jól, belülről meg csak rosszul érezzük magunkat. Ezért volna érdemes odaállni, onnan látjuk hogy miről is van szó. Innen csak fáj. Azt mondta egy nagyon neves teológus, annyira neves hogy a neve nem jut eszembe, De ez a jó szó rá, hogy neves. Azt mondja, hogy a ma embere számára a keresztény üzenetnek a lényege szinte átadhatatlan. Ezt nem egy kritikus ateista mondta, maga a neves teológus. És gondolhatunk itt fontos nevekre. Mindenki a legkedvesebb teológusát gondolja oda. Azt mondta a kereszténység erőtlensége a ma embere számára döbbenetes módon mutatkozik meg abban, hogy nem tudnak mit kezdeni azzal, hogy kétezer évvel ezelőtt valaki meghalt a kereszten és nekik ehhez mi közük. Na ez ilyen. És olyan lényeglátó, ihaj-csuhaj. Mi is volt múltkor az a jó kifejezésünk? Döfi! Ajajajjjj, tehát, ez nem jó kifejezés ide. Maradjunk az ihaj-csuhajnál. Miért van ez? Mert így van, pontosan így van. Ameddig valakit úgy valahogy egy mély sóhajtásban el nem kap valami, valami mély tapasztalat, hogy hát hiszen nekem ehhez valami közöm van. Addig ténylegesen úgy van, ahogy a neves teológus mondja, mert a ma embere leginkább önmagát mint individuumot látja, értelmezi, abból néz kifelé. Hát ebből a világból nem sok közöm van valakihez, aki kétezer évvel ezelőtt meghal a kereszten. Mi közünk egymáshoz? Legföljebb az életem része lehet ő is. Az én életem része, legföljebb. És azon túl más nem. Ezért aztán Jézusnak az alakja, egyáltalán az amit az egyház kétezer év óta kikristályosítva mond arról, hogy mi, ki ő, egy olyan embere számára aki magát csak ebben a dimenzióban értelmezi tulajdonképpen értelmezhetetlen is, vagy pedig semmitmondó. Pontosan így van. (64:20)

És erre hadd hozzak egy saját példát, amikor ezt mélyen megértettem. Voltam körülbelül 19 éves, és utaztam a vonaton. Egy nemzetközi versenyre vonatoztunk, és ugye voltak ezek a boxok vagy micsodák, nem is tudom hogy… hát nem tudom, szóval ilyen fakkok vagy mik, mindegy nem tudom, ültünk ott. És voltam 19 éves, ez nagyjából az a korszak amikor életem első szerelmének az édesanyja azt mondja, hogy Feri, neked népművelőnek kéne menni, mert nem bírod abbahagyni a szövegelést. És ülök ott a 19 éves ember összes… ugye én már, már nagyon tudom, és magyarázok a többieknek. Ugye ez, hát 19 év, 85ben voltam 19 éves, tehát azért még diktatúra volt. És, válogatottan ment a válogatott, és hát ott ültek a szakvezetők meg minden, és hát miután 85ben volt, ezért nyilvánvaló ott volt egykét ilyen ejtőernyős kommunista valaki is, ugye aki azért lett ez meg az mert pártvonalon, finomabb szakszervezetis volt, ugye és akkor ő is jött és utazott. És a, hát ez így, ezt tudjuk hogy így ment, jó. Na és mi történik? Ilyen iszonyú hévvel magyarázok, hogy, „és hallottátok?” Ugye hát… Adogattuk a szamizdatot. Jártunk URH, Kontroll Csoport, Európa Kiadó, Bizottság, Neurotic. Vágtázó Halottkémek. Tehát éltük a fiatalságunkat, és legalábbis én így. És mondom ott ül a társaság és én teljesen belehevültem, és mondom nekik „hallottátok? Hogy Prágában egy diák lelocsolta magát benzinnel és fölgyújtotta magát a Vencel-téren? Hallottátok?” Emlékeztek erre? Ugye azért akkor ez már ugye hírként megjelent, azért akkor már átjött sok minden, meg főleg hogy ugye vaskapun belül volt. És akkor én teljesen kihevült nagy… itt mondom nekik hogy „értitek ennek a jelentését? Hogy Prágában ez a diák, hogy persze ez rettenetes, de hogy ezt értitek? Értitek hogy…? Dolgok nem mehetnek már úgy, ha Prágában egy diák lelocsolja magát és képes ezt megtenni.” És teljesen fölhevültem nyomom ugye 85ben. És erre a következő ilyen izéből boxból vagy honnan jött ez az ejtőernyős szakszervezetis bácsi. Mit volt ötven éves és olyan dühös volt, azt el nem lehet mondani. Emlékszem arra, hogy bejött, így föltépte az ajtót és valami olyan, olyan szöveget mondott, hogy, hogy „ennek semmi értelme nincs, micsoda marhaságokat beszélsz te itt, mi közünk nekünk egy prágai egyetemistához?” És akkor én 19 évesen értetettem meg valami hihetetlen mélyen abból, amit most elmondtam. Hogy én nekem közöm volt a 19 éves prágai egyetemistához, neki meg nem. Azt gondolom neki is köze van hozzá, csak ő abból az alapállásból nem látta az életet. Abból az alapállásból amiből ő nézi az életet a prágai diák mikor lelocsolja magát benzinnel és fölgyújtja magát a Vencel-téren. Semmi közöm hozzá és azt mondja micsoda marha. Hát van egy szál életünk, azt nem locsolom le benzinnel. De mikor átállok és az életet nézem a társas vonatkozásában, főleg pedig az egyetemesben. Hát egyszer csak 19 évesen egész nyilvánvaló, hogy közöm van egy 19 éves prágai egyetemistához. (68:45)

Mert a kínai, ahhoz a kínai… így van tudjátok, tudjátok, ott áll a tank előtt. Hát nincs köze, ugye hogy van közünk hozzá. Állítólag a tank végigment rajta. Úgy olvastam, hogy a tank végigment rajtam, hát azért Kína. Most marhaságot fogok mondani, már eddig is, de mindegy. Ééén bojkottáltam az olimpiai megnyitót. Legkomolyabban. Mikor kiderült ugye, ezek a politikai, hogy ki, ki jön el és ki nem jön el és aztán mindenki ott volt. Egy, diktatúra. Azért mert piacgazdaság? Attól még azt. És katolikus papok vannak börtönben semmiért, akkor az diktatúra, mondhat akárki akármit és akármilyen olcsó lehet a csillagszóró ami onnan jön. Ezért aztán én, ééén nem néztem meg a megnyitót. Csendes tiltakozásból ééén nekem aztán csinálhatnak akármit, én nem megyek el. A sport az más, az érdekel. De a szemfényvesztést vigyék másnak, mutassák másnak, kutyát se érdekel. Komolyan… Mindegy, kevés, kevés, de milyen szép lett volna képzeljétek el, hogy megcsinálják a csilivili megnyitót és mindenki kikapcsolja a TV-t. Na ez lett volna valami, ez. Nem az, hogy az emberi jogok aztán ott néztük, hogy jaj mit tudnak a kínaiak. Ha most valaki azt mondja, hogy most a kínaiak beszéltem, egy diktatúráról beszéltem. Utálatos. (70:56)

Mi, vége van, ezt jelzed vagy? Egyébként ténylegesen engem megráz, hogy, hogy, hogy na jó. Most nem, nem kezdek ez, nem kezdek bele, de, de, na, na, nem kezdek bele. Voltam Bécsben. És olyan szép volt ott, tibetiek énekeltek. Gyönyörű szép volt. És az egész tulajdonképpen az volt az érdekes benne ott a Szent István dóm, és úgy ott tehát olyan igazán nagy tér nincsen, de azért vannak olyan kis helyek, és ahol ott szokta ugye nyár volt, és ott körülbelül táncolt mondjuk nyolc-tíz tibeti. És gyönyörű szép volt és úgy facsarodott a szívem, hogy az egész tulajdonképpen ma, mondjuk egy nyugat európai világváros, főváros, fő utcáján egy ilyen, egy ilyen intermezzo. Ennyi. Miért akartam ezt elmondani? Azért, hogy egy személyes tapasztalattal akartam megvilágítani ezt a rettenetes nagy problémát, hogy mondjuk Krisztusnak a születése, mert akkor ugyanott vagyunk, mi közöm nekem ahhoz, hogy kétezer évvel ezelőtt egy pici baba fölsírt Betlehemben? Mi közöm hozzá? Ha az első világban állok, alig valami. Ha a másodikban ha-ha. Ha a harmadikban, akkor nagyon sok. Szerintem most kell abbahagyni. És akkor találkozzunk, vagy találkozhatunk vagy hogy kell szépen mondani, hatodikán, ugye? Tessék? Ötödikén. Ma megint, megint egy nap, ez, rosszul megy bennem a naptár.

Tehát ötödikén, kedden. (73:16)