A terápiás csoportok segítő hatásai 5.

2010.01.12.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Onnan indultunk el, hogy elkezdjük föltárni, hogy milyen következményei, illetve lehetőségei vannak annak, ha valaki képes egy csoportnak, egy közösségnek, a szónak jó értelmében átadni saját magát, és hogy ennek a csoport felé való önátadásnak, a társas önazonosság megélésének milyen következményei és hatásai lehetnek az egyes emberre nézve. Nagyon sarkosan azt is mondhatom, hogy milyen sokat nyerhetünk azzal, hogyha képesek vagyunk az egyedi és individuális énünket tudni háttérbe helyezni, azért, hogy a társas énünket előtérbe rakjuk, azzal is hangsúlyosan részt tudjunk venni egy csoportnak, közösségnek, családnak a világában, és hogyha ezt meg tudjuk tenni, akkor nemcsak a társas énünk az, amely sokat profitál ebből, hanem érdekes módon az individuális én is tud gazdagodni. Nézzük akkor, hogy melyek voltak ezek a pontok. A csoportterápia világából származó kutatási eredményekről beszélünk. 1. Föltárul bennünk a remény. Meg tudjuk fogalmazni, sőt megélhetővé válik az, hogy van reménységünk, és a reménység segít bennünket az életúton. 2. Erről volt szó még a múltkori alkalommal: az egyetemesség. Ez nagyon szép, ahogyan tulajdonképpen az együttességekben való részvételünk nagyon evidens módon és alapvető módon tárja föl az egyedi létezésnek különböző szépségeit, mert például rájövök arra, hogy az én egyedi, egyéni létezésemhez, milyen sokat tud hozzáadni az, ha én apa leszek. (Erre ti jöjjetek rá, én kevésbé szeretnék erre rácsodálkozni.) Nyilvánvaló, hogy ez egy társkapcsolatból, vagy aztán egy leendő családi kapcsolatrendszerből előálló mégiscsak nagyon személyes és az egyedi életutamat meghatározó fölismerés. És föltárja azt, hogy mivé is lehet az én nagyon személyes, egyedi életem. Például, hogy ez hogyan tud kibontakozni az apaság révén is, vagy a férjség révén, feleség révén. (Arra gondoltam, hogy milyen elgondolkodtató ez, hogy amikor egy ifjú hölgy jegyesévé válik egy ifjú, vagy nem annyira ifjú úrnak, akkor azt mondjuk, hogy mennyasszony. De gyönyörű kifejezés ez! Milyen szép az, ahogy a mennyasszonyból feleség lesz. Ez nagyon szép! Müller Péter erről szépen beszél. Csakúgy mondom nektek. Nem tudom, hogy akartok-e inkább mennyasszonyok lenni, és a feleségvoltot azt visszalépésnek tekintitek-e. Ugye, hogy a mennyből alá kell ereszkedni és egy pasi felévé kell válni. Azért meg kell vetni a nőnek a lábát a világban, hogy ne akarjon ottragadni.) Tehát, ott tartottam, hogy az egyedi, egészen sajátos, rendkívüli, fölcserélhetetlen, megismételhetetlen létezésünknek a kibontakozása és föltárulása éppen elengedhetetlenül csoportokhoz, közösségekhez, családhoz, adott esetben intézményekhez kapcsolódik. Másfelől pedig, éppen hogyha át tudjuk adni magunkat, vagy föl tudjuk fedezni, hogy hogyan is vagyunk részei családnak, intézménynek, közösségnek, csoportnak satöbbi, ez pedig az életünk egyetemességét is nagyon szépen föl tudja tárni. Ezért ez egy olyan, bizonyos szempontból közvetítő állapot az ember számára egy csoporthoz, közösséghez, intézményhez, családhoz tartozni. Ezért beszéltünk aztán az egyetemességről és a 3. pont (amire a mai alkalmat biztosan szánnám, nem biztos, hogy be fogom fejezni) így volt: információadás. A csoport hallatlanul jó terepe annak, hogy az életünk számára lényeges információk birtokába jussunk. És ahogy írogattam ezeket a pontokat - meg a tapasztalat meg a szakirodalom -, hogy melyek ezek a nagyon fontos információk, amik egyébként az életünket tudják megváltoztatni és csapkodjuk a homlokunkat, hogy miért nem mondta ezt nekünk előbb valaki. Hogy csak "két mondatra lett volna szükségem!" "Hogyha valaki azt mondja, hogy normális dolog a szülés utáni depresszió, hogy van ilyen, más is átélte, normális, kijövünk belőle. Mondjuk, hogyha ezt mondja nekem valaki." Hány és hány nőnek és fiatal anyának kell azért szenvednie értelmetlenül, feleslegesen, magát bántani: "miért vagyok ilyen?; mindenki más normális anya tud lenni, csak én nem"; dől össze benne egy világ hogy: "pedig mennyire vártam, és mos tessék, alkalmatlan vagyok, béna vagyok". Rettenetes rendszer tud ilyenkor fölállni! Ha kapott volna két mondatot, amit de jó megkapni egy csoportban. Szóval, képzeljünk el egy csoportot: "Na, hogy vagy?" Ez mondjuk egy csoportban minimum egy óra, de inkább másfél, legyen kettő. Ha tényleg el akarjuk mondani, az két óra - ülünk ott tízen-tizenöten. Képzeljük el ott azt a fiatal édesanyát, ahogyan azt mondja: 'Hogy vagyok? Képzeljétek el, rettenetes. Megszületett a kisfiam, és úgy szégyellem magam, és nem tudom, hogy mondjam ezt vagy sem, de képzeljétek el, rá se bírok nézni." És akkor kap két ilyen mondatot: "Ezt nagyon megértjük" - még szól három nő, hogy ő is átélte, gyerekeik egészségesek, ők is. Ez egy gyarló példa akart lenni, hogy egy csoportban két mondat minek tudja elejét venni. Annak a rettenetes izoláltságnak, szégyenkezésnek, hogy csak én vagyok ilyen béna, csak velem történhet meg ilyen satöbbi. Ezért összefoglalva, tulajdonképpen az információszerzés, információadás, mégpedig a megfelelő módon, nemcsak ridegen két mondat, hanem együttérzéssel mikor valaki mondja. Olyan valaki mondja, aki maga is átélte, olyan valaki mondja, aki nagyon is tudja, hogy ez természetes folyamat. Az ilyen módon való információ átadásnak micsoda jelentősége van. Zárómondatom ehhez a bevezető gondolathoz: Tulajdonképpen egy életen át tartó nyűglődésben van részünk, a nyűglődést így lehetne leírni: "Nehogy kiderüljön, hogy nem is vagyok normális." Vagy: "Nehogy kiderüljön, hogy bár alapvetően normális vagyok, de néha nem." Ez a néha nem, eléggé visszatérő dolog. Így aztán már csak gusztus kérdése, hogy melyikből indulok ki. Ez tulajdonképpen egy rettenetes félelmünk: vagy nem vagyok normális, vagy finomabban: ez most nem normális. "Ennek nem volna szabad így lennie, ezt érezni vagy gondolni, mert ez nem normális." Ez zsigeri félelem tud lenni, ezért az információ átadásnak tehát nagyon nagy szerepe van. Gyógyító, előremutató, preventív szerepe van. Ennyit bevezetésként. Nézzük azokat a legalapvetőbb információkat - mert arra szeretnék vállalkozni, nem egy nagy kaland, hogy mondok nektek témákkal kapcsolatosan alapvető információkat.

1.: megbocsátás, a megbocsátás folyamata. Annyit mondtunk róla nagyon egyszerűen, hogy a harag, sokszor a bosszúfantázia, a gyűlölet, az a megbocsátás folyamatának része, sőt ha az nincsen, főleg akkor, ha komoly a sérelem, akkor a teljes megbocsátás nehezen tud végigmenni, de természetesen szükséges az, hogy közben a kompetens, autentikus valaki bennem törekedjék a megbocsátás folyamata részeként átélni a gyűlöletét, a haragját és a bosszúfantáziáit. Tehát, tudjuk, hogy ez most egy folyamat, amit ebbe az irányba szeretnék vinni, és ennek a része ez. Mert különben persze minden folyamat részbe bele lehet szakadni és ott lehet maradni. És tudjuk, két koporsót készítsen, aki bosszúra vágyik. - Így a bölcsesség. Azután a másik, ami még idetartozik, hogy szükséges megbocsátani, amikor mi követünk el valakivel szemben bűnt, saját magunknak is. Ezt főleg olyanoknak mondom, akik itt szoktatok gyónni. Aki szokott gyónni, de aki nem, őrá ugyanúgy érvényes. Csak a gyónást azért hozom ide, mert ott még élesebben jön ki ez a konfliktus, hogy lehetséges, hogy valaki eljön a bűnbánattartásból, és hallotta, hogy a pap szava közvetíti azt, hogy Isten megbocsátott neki, és az illető egyáltalán nem lesz jobban. Ez nem egyszer, nem kétszer megtörténik, mert az Isten énhelyettem nem tud nekem megbocsátani. Tehát, megbocsát nekem az Isten, akivel szemben a bűnt elkövettem vagy megbocsát, vagy nem, de az is mindig fontos lépés, hogy én önmagamnak is megbocsássak. Nem elég szikáran csak az, hogy az Isten nekem megbocsát. Mert ha én fönntartom magammal szemben azt, hogy bűnös vagyok, hogy ez olyan volt, ami nem bocsátható meg, akkor ennek az összes következményét kell végigélnem. Tehát, szükséges magamnak is megbocsátani, akármilyen furcsán is hangzik, nem elég, hogy az Isten nekem megbocsát. Ez ebben a kapcsolatban rendezi valahogy az életem, de a magammal való kapcsolatomat nem rendezi automatikusan. Talán még egy mondat ide. A megbocsátásnak mindig van még egy kulcsa, a megbocsátás kulcsa pedig az, hogy elérkezzek egy olyan ponthoz, ahol azt mondom, számomra nem teljesen idegen az a valaki, aki velem szemben a bűnt elkövette. Mindaddig, ameddig valaki hasítja a világot: vannak jók és vannak rosszak; mindaddig, ameddig ilyen éles határvonal van, és a rosszak semmilyen módon énhozzám nem tartoznak, és én semmilyen más módon lehasított személyekhez nem tartozom, az alapvetően tudja ellehetetleníteni a megbocsátás folyamatát. A hasítás egy "énvédő" mechanizmus. Pici gyerekkortól kezdve szoktuk alkalmazni, hogy a világot hasítjuk jóra, rosszra; személyeket jóra, rosszra; érzéseket jóra, rosszra; magatartásformákat jóra, rosszra. Ha valaki nagyon begyakorolta az általa elfogadható és a környezet számára elfogadható "énvédelmét" a hasítással, tehát: fekete-fehér, jó-rossz; őneki nagyon nehéz lesz megbocsátania. Mert a másik embert mindig tőle teljesen idegennek, teljesen más univerzum ET-jének tartja. Még egy földönkívülihez is lehet közöm, nemhogy egy másik emberhez. A folyamatban egyszer csak fölsejlik valami, hogy legalább annyi közünk mindenképp van egymáshoz, hogy ő is ember meg én is. Az egyetemesség dimenziója. Ha hasítok, és azt mondom, semmi közöm hozzá, mert ő egy rohadék, egy gazember, én egy ártatlan áldozat vagyok, tulajdonképpen az egyetemes énemről is le kell, hogy mondjak. Nagyon súlyos árat fizetek érte.

Még egy mondat: Meg kell különböztetnünk a megbocsátás folyamatában a megbocsátást és a meggyógyulást. Ha valakinek a személyisége viszonylag alkalmas arra, hogy meg tudjon és akarjon bocsátani, ő valamennyi munkával ki tudja mondani, hogy szándékomban van megbocsátani és ebbe az irányba megyek. Hogy valaki azonban a sérelme után meggyógyul-e, az sokkal hosszabb folyamat. Ezt azért mondom, mert szoktátok kérdezni, körülbelül minden második itt ülő már kérdezte tőlem, hogy "megbocsátottam-e valakinek, miközben nagyon neheztelek még rá"; "a megbocsátás folyamatában vagyok-e, miközben nem akarok vele találkozni"; vagy "félek tőle"; vagy "nem akarom vele a kapcsolatot továbbra fönntartani"? Igen, nyugodtan tudhatod, hogy ez a megbocsátás folyamatának a része lehet, szabad valakivel nem kapcsolatot tartani, és a meggyógyulás sokszor évtizedekig tart.

2. pont: a gyász. A gyásszal kapcsolatos alapvető fogalmak. Bizonyos szakirodalmak teljesen tönkre tudnak minket tenni - ténylegesen lélektani szakirodalmak -, olvashatunk olyan könyveket, főleg 20-30 évvel ezelőttieket - dogmatikus lélektankönyvek, így lehetne mondani -, amik a fejünkbe verik, hogy egy normális gyász egy év.

Egy, kettő, esetleg három. És hozzá kéne tenni azt is, hogy a gyász, mint folyamat, nagyon személyiségfüggő. Egy nagyon komoly gyász sokszor nem egy év, hanem kettő. Néha nem két év, hanem három. És még az is teljességgel normális tud lenni. Az egy másik kérdés, hogy valaki három éve a gyásznak a tüneteit mutatja, hogy az patológiás gyász-e vagy egy teljesen normális, de egyéni gyászfolyamatnak a része. Ezt kívülről nem lehet megmondani, hogy melyik-melyik. Most az ismérvekbe nem akarnék belemenni. Csak azt, hogy szabaduljunk föl az alól, hogy akkor vagyok normális, ha egy év alatt végeztem a gyásszal. Ezt akarom csak mondani. Viszont azt is, hogy egy komoly veszteség - valakinek az elvesztése, halála - az egy komoly folyamatot indít el, és lehet tudni, hogy egy év. Csakúgy nagyságrendileg. Tehát, hogy szabad neked rosszul lenni legalább egy évig, de még kettőig is, teljesen természetes. Amit még ide kéne hozni. Nem csak a halálesetből következik gyászfolyamat és munka, hanem minden veszteségből. Minden veszteség igényel gyászmunkát. A gyász szempontjából egy válás ugyanolyan folyamatot igényel, mint egy haláleset. Ugyanúgy bőgünk, sírunk, rengeteg zsebkendő fogy, megemelkedik a telefonszámla, néha sötétben ülünk. Ugye? Szóval, minden veszteség valamiféle gyászmunkát igényel az ember részéről. És ezt nyugodtan hívhatjuk így is. Tulajdonképpen feketében kell lenni, és szabad lenne sírni, és a munkaképességünk csökkenhet, és lehetünk szétszórtak. Ezt engedjük meg magunknak, mert éppen elvesztettünk valakit vagy valamit, és az teljesen normális, hogy ennek egy csomó következménye van. Egy lakáscsere is gyász. Hány embertől hallottam: egy éve költöztem, de még nem érkeztem meg. Emlékeztek arra a mentálhigiénés szemléletű költöztető bácsira? Ugye, emlékeztek? Micsoda zseni volt! Azt mondta: "Költöztetni valakit egy óriási misszió. Valaki kitépődött az életközegéből és most át kell ültetni egy másik helyre. Az a minimum, hogy háromajtós szekrényeket cipelünk, nem ez a lényeg, hanem a möge" - ezt mondta egy nagyon egyszerű ember - a költöztetés lényege a möge. A "möge" az az, hogy az illető éppen egy rettenetes veszteségben is van, nemcsak abban, hogy van egy új lakása, mert egy másikat meg el kell siratni. "Segítünk neki, hogy gyökeret eresszen egy másik helyen." Ez a mentálhigiénés szemléletű költöztető.

3. pont: a krízis. A krízist a legtöbb ember valami szörnyű, lehetetlen dolognak tartja, aminek mindenképpen ő olyan értelemben oka: "hogyha elég erős lennék -," "ha a hitem elég erős lenne -," "ha jobban tudnék bízni az Istenben -, ez akkor nem történt volna meg". Ezt nyugodtan felejtsük el. A krízisek hozzátartoznak az életünkhöz. Két nagy csoportja van. Ezt nagyon érdemes tudni. Az egyik, ami egy valamilyen helyzetből fakad. Például egyik pillanatról a másikra kirúgtak, főleg, ahogy ezt ma szokták tenni. Tehát, próbálsz bemenni a mágneskártyáddal és már nem nyitja az ajtót. Hogy mondjam, roppant humánus elintézése valaminek. Vagy próbálsz a számítógépen bemenni a rendszerbe és már nem tudsz. Hány ilyen történetet hallottam! Nem az a baj vele, hogy pusztán csak embertelen, hanem hogy hihetetlen mély sebeket ad. Rettenetes sebeket. És itt is néhány mondat, de elég lenne! Tehát a krízisnek az egyik formája az, ami valamilyen helyzethez kapcsolódik. A krízisnek azonban van egy mindannyiunk életéből ismert második formája, ez pedig az életkorokhoz kapcsolódó krízis. Például van egy csecsemő, aki egy nagy bizalommal gőgicsél a kis ágyikójában. Néha kap enni, néha nem. Egy nagyon krízisre alkalmas helyzetben van, mert egyszerre tanulja meg azt, hogy érdemes bízni az anyuciban, aki előbb-utóbb jön és van cici, és ez tök jó, és abból lehet eszegetni, iszogatni, ez zseniálisan jó, a világ egy tök jó hely, de közben azt is meg kell tanulnia, hogy néha nem jön az anyu. Ezért ez az életállapothoz kapcsolódó krízis, ahogy a szakirodalom mondja: a bizalom és a bizalmatlanság rettenetes konfliktusát éljük meg. Aztán rájövünk, hogy az élethez kell a bizalom is és kell a bizalmatlanság is. Mikor ezt megtanuljuk, hogy mind a kettőre szükségünk van, akkor átléptünk egy következő fejlődési fázisba. Ezért van életközepi krízis. Azt tudjátok, hogy az életközepi krízis mikortól meddig tarthat. Nagyon szeretem a szakirodalmat, mert mindig egzakt, pontos dolgokra törekszik, ezért a legfrissebb adatok így szólnak: életközepi krízis 35 és 65 év között lehet. Ez egyébként nagyon pontos, csak ezzel már semmit nem lehet kezdeni. Tehát végig lehet szorongani 30 évet. Magunk között szólva, szerintetek egy életközepi krízist el lehet kerülni? El. Korai halállal.

Tehát, egy életközepi krízis hozzátartozik az ember életéhez. Tehát normális. A változó korral kapcsolatos krízis, sokaknak az. Férfiaknak is van. Kedves férfiak, van férfi klimax, tudjátok?

Tehát életközepi krízis - férfi klimax, nyugdíjazási krízis, családalapítási krízis. Tehát a krízis normális dolog. Nem azon múlik nagyon sok krízisben való jelenlétünk, hogy: "ha hittem volna erősebben…", "ha többet imádkozom…". Nem ez a természete. Ugye, a krízisnek mindenképpen ismérve, hogy az addigi tapasztalataim, életbölcsességem, stratégiáim, megoldási lehetőségeim elégtelennek bizonyulnak az új élethelyzetben. Ezért ellehetetlenülök, eltehetetlenülök és éppen ez hozza aztán a személyiség fejlődését, hogy valami új dolog jön elő, amit addig tényleg nem tudtam, nem értettem, nem voltam rá képes és a személyiségemnek sem volt még kidolgozott része. A krízis az élethez hozzátartozik, velejár, a fejlődésnek elengedhetetlen eleme. Ne bántsuk magunkat, ha krízisben vagyunk és másokat se ösztönözzünk arra, hogy szedje már össze magát, hanem álljunk mellé, mert akkor magától is kijön belőle. Egy serdülőt nem kell huszonötször még fenékbe rúgni, hogy: "mondd már meg, hogy ki vagy!". Hát ezen nyűglődik szerencsétlen a tükör előtt napi két órát. Normális esetben a serdülőből ifjú lesz anélkül, hogy állandóan fenékbe rúgnánk. Mellé kell csak állni!

4. Beszéljünk a stresszhelyzetekről. Kicsit máshogy csoportosítok, mert erről az jutna eszembe: az életben rengetek stresszhelyzet vár ránk, és tudjátok, hogy nem a stressz betegít meg. Még soha senkit a stressz nem betegített meg. A stresszre adott válaszainknak az alkalmatlansága vagy elégtelensége az, ami a betegségnek a forrása. Vannak emberek, akik irgalmatlan stresszhelyzetektől sem betegednek meg, mert tudnak mit kezdeni a stresszel. És vannak, akik sokkal kevesebbtől is padlót fognak. Ezért aztán lehetőségünk van arra, hogy különböző módszereket tanuljunk meg a stressz kezelésére. Egyszerű módszereket. Mondok egy egyszerű módszert. Feszült vagy, ideges vagy. Tudjátok, mit kell csinálni? Futni. Na, jó, de ha a munkahelyeden vagy, hogy futkosol ott? Olyan módszer kell, amihez semmi faksznira nincs szükség. Tulajdonképpen olyan módszerekre van szükség, amelyek egy WC-ben megoldhatók, ha nem akarjuk, hogy lássák. Meg kell állnod, s minden izmodat feszíts meg! Vicsorogj! Utána hagyd, hogy ellazulj! Ezt néhány alkalommal meg kell ismételni. Tehát, legyél még feszesebb még, még, még. Nem véletlen, hogy a WC-t mondtam. Ha ténylegesen ezt három-négy alkalommal megismétled - aki tanult biológiát, tudja -, hogy ilyenkor mi történik. A szervezet nagyon bölcs, nagyon okos. Azt mondja, hogyha nagy feszültség van, azt gyorsan ki kell engedni, mert azt az ember nem bírja. Utána a természetes ellazuló folyamatok beindulnak a szervezetben. Működik. Ez volt most a legegyszerűbb módszer, ennél még egyszerűbb módszerek is vannak, csak némelyikhez le kell feküdni.

Voltam egyszer kétnapos stressztréningen. Hú, de sok mindent tanultam meg. Megvan annak a listája, hogy a mi világunkban melyek azok az élethelyzetek, amelyek a legnagyobb stresszt okozzák. Az első tízben, ha jól emlékszem, négy pozitív élethelyzet is van. Például házasságot kötni óriási stressz, a gyerekszületés óriási stressz, egy új munkahelyre kerülni, ami egyébként a vágyad, álmod lehetett, óriási stressz, a karácsony - ne is beszéljük róla. Miért van az, hogy 23-án, 24-én egészen meg tudunk őrülni? Mert stressz. Mert a karácsony egy komoly stresszhelyzet. Egy kedves ismerősömmel leültünk egy csoportba, házasok voltak és azt mondja: "14. éve vagyunk házasok, életünk első jó karácsonya volt most." - Ez egy realitás. Mert olyan erős stresszhelyzet a karácsony. Akkor azt mondja a férj (annyira jó, mert egy csoportban még őszinték is szoktunk lenni), hogy: "Életem legjobb karácsonya volt ez, hihetetlen jó volt, jól együtt voltunk, és 25-én úgy döntöttünk, hogy most nem megyünk anyádékhoz és anyámékhoz. Úgy döntöttünk ellazulva, hogy 25-én pizsamás délelőttöt tartunk, gyerekek tologatják a frissen kapott mozdonyokat, a lányok ringatják a babákat, a szülők meg alszanak." Pizsamában kikóvályognak és teljesen immorális, amorális, demorális módon vágnak a bejgliből. 14 év után először. Azt mondja a férfi: "Nagyon jó volt. Tulajdonképpen a titka az volt - mondja -, hogy a feleségem megtanult valamit. Ez pedig az, hogy megmondja, hogy mit csináljak." Nem várja el, hogy kitaláljam, nem gondolja, hogy ezt tudnom kéne, nem gondolja, hogy csak egy hülye pasi nem tudja, hogy mit kell csinálni, hanem azt mondja, hogy drágám ezt a két-három dolgot, ha megtennéd? - Ez menni fog. Karácsonyfát bevagdosni a talpba, csúcsdíszt mindenképpen neki kell föltenni, kicsit el kell játszani az égősorral.

Tehát, a tíz legnagyobb stresszhelyzetet okozó helyzetek között legalább négy van, ami nagyon, nagyon pozitív, például a karácsony. Jó, ha erre előre számítunk, hogy igen ez egy stresszhelyzet, egészen más hozzáállást igényel. Tehát, muszáj, hogy tudjatok egy-két stresszkezelési módszert. Ha nem tudtok, nagy bajban vagytok a mai világban.

Van olyan csoport, hogy tanulunk imádkozni. Minden tisztességes imádság azzal kezdődik, hogy valamilyen állapotba kell kerülni. Beleesni egy imádságba? Nincs olyan emberi kapcsolatunk, hogy találkozunk és rögtön a lényeget kezdem nyomni. Az imádság mitől lenne más, ahhoz is le kell higgadni. Akkor, mikor próbálsz lehiggadni, mi történik? Egy csomó emlék jön, a feldolgozatlan cuccok jönnek, az aznapi összes dolog, amin csak át kellett menni, mert élni kell. Alkalmatlan is vagy arra, hogy ott valami bensőséges dolog történjen közted meg Isten között. A csoportban tanuljuk ezt. Emlékszem, kezdő csoport volt, nagyon érdekelte őket. És akkor ott ültünk és mondom nekik, hogy: Na, akkor, most szép lassan a fejünk búbjától a kislábujjunkig ellazítjuk magunkat. Akkor kezdem mondani nekik ezeket az egyszerű dolgokat: most érzed, hogy az arcizmaid kisimulnak, érzed, hogy egy kicsit talán lekókad a szád, érzed, hogy már nem feszes itt fönn, most már a nyakad is ellazult, és megyünk végig. Előbb-utóbb eljutunk a fenékig. Azt úgy szoktam mondani, hogy érzed, ahogy a medencéd támasztja a széket, vagy, ahogy ülsz, az is ellazul. Visszajelző kör (a férfiember hatvan éves): Nahát, amikor eljutottál a medencéig, azt gondoltam rossz helyen vagyok. - Szegény jött, hogy imádkozzon, én meg osztom neki, hogy a medencédet így lazítsd el meg úgy.

5. pont: az érzéseink, az érzelmeink, az ösztöneink, a vágyaink, a szükségletre vonatkozó késztetéseink nem esnek erkölcsi ítélet alá. Tehát, szabad bármit érezni. Szabad, hogy bármilyen gondolatom támadjon, hogy bármilyen ösztönkésztetést érezzek. Azért szabad, mert egyrészt úgyis jön, legjobb, ha azt mondom, ha jön, akkor jön, a másik pedig - most úgy mondom, hogy ez mindenki számára érthető is legyen, vagy elfogadható, nem a bűnt fogom használni, hanem - föl szokott az merülni, hogy nem vagyok normális, hogy ilyet érzek, vagy fölmerül az, hogy nem volna szabad ezt gondolnom, vagy, hogy rossz ember vagyok. "Nem vagyok normális, vagy rossz vagyok, vagy velem valami nincsen rendjén, ha én most ezt érzem, vagy ilyen ösztönzésem van." Rengeteg féle ösztönzésünk, késztetésünk van. A Római Katolikus Anyaszentegyház tanítása az, hogy ez a mi életszentségünkről semmilyen lenyomatot nem ad. Ugyanis - most megint az egyházias nyelvet használom -, bűnről akkor beszélhetünk, valakinek személyes bűne akkor van, ha tudatosság van, szabadság van, akaratlagosság van. Azt is mondhatnám, ha ki akarom sarkítani: a második gondolatért már felek. Tovább viszek-e egy gondolatot, egy érzést cselekvésbe viszek-e? Ott már nyilván van szabadság, van felelősség, akaratlagosság és döntés. Ott már van erkölcsiség is. Ez nagyon fontos. Annyit szoktak emberek ettől szenvedni, hogy "ezt nem volna szabad volna érezni", vagy "ez nem normális". Hogy egy példát is mondjak, ami látom, hogy rettenetes sok szorongást szokott kelteni azokban, akik akarnak jó emberek lenni. Ez például az, amikor valaki nagyon hosszan haldoklik a családban, vagy a környezetben. Ez egy tipikus helyzet, és szinte mindenkiben egyszer csak jön egy gondolat: talán jobb lenne, ha meghalna. Ez egy természetes normális gondolat, hogy "talán most már neki jobb lenne, ha elmenne". De ha valaki nagyon cenzúrázza a gondolatait és azt mondja: "Nem, nem, nem. Most a halálát akarom, hát hogy lehetek ilyen?" Éppen első péntek volt nem olyan régen, megyek a nyugdíjasházba, és meghalt az egyik néni. X éve a szobáján kívül nem tartózkodott, x éve már a folyosón nem tudott menni. Minden alkalommal évek óta elmondta, hogy de teher már neki az élet. De szeretne elmenni. Parkinsonos volt és depressziós, szívbeteg volt, nem voltak fogai. Naná, hogy jön egy gondolat, hogy tényleg talán jobb lenne, ha már el tudna menni. Nyilván, ha ez egy néni a szociális otthonból, könnyebben merjük ezt a gondolatot tudatosítani, hogy jött. Ha az édesapám, az édesanyám, nyilván sokkal félelmetesebb, rázósabb: "Hogy gondolhatok ilyet?"

6. pont: (a csecsemőkről szól) magzatok és csecsemők. Hihetetlen jelentősége van az első három életévnek és a magzati kornak. A személyiség alapjai akkor alakulnak ki, és ha az első három életévet és a magzati kort egy szülőpár a helyén tudja kezelni, s meg tudja adni azt a pici magzatának és a csecsemőjének és aztán három éves korig. (Utána is fontos, de mégiscsak húzzunk valahol egy határvonalat, hogy tudjatok levegőt venni.) Azzal hihetetlen sok mindent adtok ennek a gyereknek a jövőjére nézve. Például tudjuk azt, hogy azok a pici csecsemők, akiket az édesanya sokat hordoz magán, a stresszel kapcsolatban sokkal védettebbek lesznek, mint, akit nem ölelgetnek, szorongatnak, hordozgatnak, hanem mindig a kis külön ágyikójában van. Olyan muníciót tudunk adni az első három életévében, hogy elképzelhetetlen, mindennek az alapjai ott tevődnek le. Ezért a következő nemzedék elleni bűntény, két éves kórtól újabb és újabb bölcsődei nem tudom én miket propagálni. A következő nemzedék elleni bűntett. Így én ezt egy kicsit sem mondom kedvesebben. Mert egy két éves gyereknek az anyja mellett van a helye, nem egy bölcsődében. Tudom, ezt elmondom háromhavonta, de ez olyan, hogy erről nem lehet nem beszélni. Ha tönkre akarunk tenni egy következő nemzedéket, ne törődjünk megfelelően a csecsemőinkkel, hanem gyorsan menjünk vissza dolgozni, és a csecsemőinket pedig különböző intézményekbe helyezzük el. Ilyen egyszerű. És kapunk egy agyon neurotizált következő generációt. Ez nem azt jelenti, hogy egy édesanya azért van, hogy a gyereknek minden szükségletét azonnal teljesítse. Mert a pici baba is akkor tud fejlődni, hogyha az anya tisztában van a saját szükségleteivel is, saját alapvető szükségleteivel, és ezért néha nemet is mond. Egyszerűen azért, mert az hozzátartozik az élethez, hogy ő is van. Tehát, nem arról van szó, hogy állandóan, eszetlen módon, én már nem is létezek, és mindent, mindent. Mert a gyerek szükségletei közé az is hozzátartozik, hogy néha találkozzon azzal, hogy "nem". Ez is az ő szükséglete, akármilyen furcsán is hangzik. Mondok egy példát. Egy másik házas csoportban ülök, mindenki már több mint tíz éve házas. Azt mondja az egyik édesanya (van öt gyerekük), az egész életét arra tette föl - öt gyerek, lehet érzékelni -, hogy a gyerek, a gyerek, a gyerek, és minden a gyerekért. Igen ám, de a negyedik-ötödik gyereknél kezdett elfáradni. Mindig a saját, valóban alapvető szükségleteivel szemben is próbált a gyerek szükségleteire figyelni irreális módon. Mi lett a következménye: úgy elfáradt, hogy az embertelen. Ezért azt mondta: "hát akkor próbálok egy kicsit ebből visszavenni, hogy szuperanya legyek, talán elég jó anyának is elég lenni", de hagyott egy kiskaput. A kiskapu a következő: "de azért, ha a gyerekeim betegek, akkor azért mindent meg kell, hogy kapjanak." Mi lett a következménye a családban? Az összes gyerek két hónap alatt rájött, hogy betegnek kell lenni, akkor visszakapják a régi anyut. Ezért a gyerekek egyik betegségből, és egyik balesetből a másikba mentek, minden gyerek beteg lett, folyton-folyvást betegek voltak. Akkor az anya megint fújt, azt mondja: "nahát, akkor itt is kell húzni egy határt!" Akkor azt a következőképpen mondta: "tizenvalahány év anyaság után, rájöttem, hogyha egy vacsoránál a gyerekem azt mondja, hogy kérem a rózsaszínű szívószálat, akkor maradhat a narancssárga is". Látjátok, hova tud az ember fejlődni és emelkedni? Semmi sincs veszve, amíg ilyen anyák vannak!

Tehát, a csecsemőkor, első három életév és a magzati kor. Ha én szülő lennék, ebbe fektetném a legtöbb energiát. De nem vagyok.

7. pont: elég jó szülőség. Most már akkor erről beszéltem is. Tudjátok, egy gyereknek nem nevelési elvekre van szüksége, hanem arra, hogy a szülő érzékelje és tudja az ő szükségleteit. Ilyen egyszerű.

8. pont: a bűntudatról szól. Mindannyian rengetek bűntudattal élünk - ha beismerjük, ha nem -, és a bűntudatunk egy jelentős része neurotikus bűntudat. A neurotikus bűntudat lényege: nincs bűn, de van bűntudat. Ezért minden bűntudat kapcsán föl kellene tennünk a kérdést, hogy van-e bűn mögötte, vagy nincs. Esténként pedig a fordítottjával is érdemes volna szembenézni: "Jaj, remek jól érzem magam, nem voltam egy gátlástalan gazember." Ezt lelkiismeret vizsgálatnak szokták hívni mifelénk. Tehát, mit akarok ezzel mondani? Egy alapvető tudás az, hogy a lelkiismeretünk alapján tudunk élni - ez nagyon jó, hogy van ilyenünk -, de minden ember lelkiismerete téves. Ugyanis a lelkiismeret a személyiséggel együtt alakul és formálódik. A természet része. A psziché része, beszélhetünk úgy, mint a felettes én részéről, ezért a lelkiismeretünk - mindenkié - esetleges. Nem a mennyből pottyant alá, hanem esetleges. Ezért egy bölcs ember a lelkiismeretét külön gondozza. Fölismerem, hogy mikor van bűntudatom, pedig nem kéne lenni, és mikor kérne lennie, mikor nincsen. Ez a lelkiismeret gondozása.

9. pont: a serdülő. A serdülő akkor van jól a helyén, hogyha serdülő korban lázad, pimasz, pofátlan, beszól és a többi. Kedves szülők, azt tudom nektek mondani, hogy örüljetek neki, hogy normális a gyereketek, és 16 évesen veletek szemben egy védett közegben bunkózik, undizik és lehetetlenkedik, és nem majd harmincévesen a főnökével, negyvenévesen a férjével, ötvenévesen meg a pápával - így van - meg mindenféle intézménnyel, autoritással, hatalommal, tekintélyszeméllyel. Óriási dolgot tud adni egy édesapa meg egy édesanya azzal, hogy megengedi, hogy a serdülő gyereke pimasz, lehetetlen, elviselhetetlen legyen. Utána csak akkor fog ütközni fölfelé, ha szükséges. Richard Rohrnak nagyon vitriolos gondolatai vannak, azt mondja: "Rettenetes apahiányunk miatt, ma szinte minden férfinek probléma az autoritással való kapcsolat." Tehát a tekintélyszemélyekkel képtelenek vagyunk megfelelő viszonyban lenni. Mert vagy minden feneket kinyalunk azon az alapon, hogy a szájunk fölött van, vagy azt várjuk, hogy mikor legyen egy panoráma a fenékre, és bele tudjunk rúgni. Normális viszony valakivel, aki valamilyen értelemben, szerepben fölöttem áll - nagy művészet, része, hogy a serdülő beszól a szüleinek hivatásszerűen. A másik: valaki azt kérdezte tőlem, hogy "hány éves kortól érdemes idejárni?". Ez tulajdonképpen egy jó kérdés. Ezt most meg is válaszolom. Szerintem 18 éven felülieknek. El is mondom, hogy miért. Éppen a héten együtt voltam a 17 éves gimnazistákkal. A 17 éves gimnazistákkal mi volt egy nagyszerű témánk, amiről beszélgettünk? Az, hogy azt kértem tőlük, hogy menjünk körbe és mindenki mondja el az álmait. Az életünkre vonatkozó álmainkat fogalmazzuk meg. Ne gondoljuk azt, hogy az szégyellni kell, nem lehet róla beszélni vagy majd ki fognak minket nevetni. Azt kértem tőlük, hogy akkor is mondjátok el, hogyha nem tartják reálisnak, de mégis egy vágyként, álomként, ideálként bennetek van. Olyan szép kör volt, amiket mondtak! Nagyon, nagyon! Öröm volt őket hallgatni. Mit akarok ezzel mondani? Egy 17 éves embernek legyenek álmai, ideáljai, lelkesedjen, és ne legyen még reális. Ne legyen! Egy 17 éves fiatal ne legyen reális! Álmodjon, akarja megváltani a világot, akkor normális. Mi meg itt elég ideálrombolók vagyunk, nem való egy 16 éves fiatalnak. Nem, mert nem az ő életkorának felel meg. Nem, ez annak, aki már csalódott ebben-abban, életben, Istenben. Az már jöhet.

Tehát, serdülőt nem kell lebeszélni az ideáljairól. Segíteni kell, hogy találjon utat, hogy mit lehet abból realizálni. "Édes fiam, az nem úgy van. Majd megtanulod." Persze, hogy megtanulja, de ezt miért kell neki elmondani?

10. pont: férfi-nő kapcsolat. Egyetlen mondat: A férfi és a nő különböznek egymástól. Ez annyira röhejes, és tudjátok, hihetetlen, hogy ezt nem tartjuk eléggé tiszteletben. Egyszerűen, minthogy ha ezt nem akarnánk elfogadni, hogy ez így van. Ágálunk az ösztöke ellen. Egy férfi az férfi. A férfinek meg kell mondani, hogy ezt jobbról-balra. Hány nő, aki negyven évesen azt mondja, hogy: "Tulajdonképpen, most már igazán megtanulhatnám, hogy a férjem nem jön rá magától.". A férfiak nem jönnek rá maguktól, nő társaim, mondom nektek. Attól még szeret. A férfi egy mamutot üldöző, elejtő lény. Egy dologra koncentrál, rááll, ezt tudjuk. Parkolni is tudunk, van egy-két jó tulajdonságunk. De ezt annyira komolyan mondom. Ha egy férfi kinyitja a frigó ajtaját, nem tudja, hogy a dolgok hol vannak. Ez nem baj, mert egy férfi nézi a frigó ajtaját. "Drágám, hol a vaj?" De ezt már az ötödik perc után. Egyébként is, egy férfi, mikor azt kiabálja, hogy "drágám, hol a vaj?", nem segítséget kér. Egy férfi, nőtől nem kér segítséget, az a legutolsó. Számon kéri a feleségét. Tehát, ez, hogy "drágám, hol a vaj?", nem segítségkérés, hanem "hova raktad azt a rohadt vajat?". A feleség meg három szobával odébb, mondja: "Harmadik polc jobbra, hátul a kefirek mögött." Amit mi férfiak a legjobban utálunk, hogy tényleg ott van. "Hogy nem vettem észre?" De azt nem mondom a feleségemnek, hogy igaza van, azt már nem. Hanem dúlok-fúlok, mert az öntudatomon akkora rés keletkezett, mint az ózonpajzson. Tényleg, itt a végtelenségig kéne ezt mondani, olvassatok el legalább két könyvet erről a témáról. Hogy egy férfi más lát. Perifériás látásunk igen gyönge, kivéve a focistáknak meg a labdajátékosoknak, ők külön fejlesztik. Egy nő fejlesztés nélkül is körülbelül száznyolcvan fokban kompetens. Ezért egy nő nem stíröl egy pasit, mert néz előre és látja, hogy milyen. A férfi, férfi. Csomó hátránya és előnye van. A nő, nő. Csomó előny és hátrány. A férfi az egy teljesen más lény, mint a nő. Tudjátok, valaki azt mondta, hogy létezik a férfi, létezik a nő, meg létezik a szülő nő (a terhes nő, állapotos nő). Ezeknek a realitását is érdemes nézni. Szóval, minden érzékszervünk másképp működik, az agyunk másképp működik. Mások vagyunk. Ettől lehetünk egyenjogúak, de attól még mások vagyunk. Legalább két könyvet!

11. pont: szexualitásról. Talán három irányból mondanám ezt. Az egyik, hogy férfi és nő között mindenképpen van valamilyen szexuális természetű kapcsolódás. Ezt azért mondom, mert gyakran kérdezik ezt, hogy lehet-e férfi és nő között barátság. Éppenséggel lehet, de a szexualitás mindig benne lesz. Legföljebb ezzel tudnak valamit kezdeni. Ne áltassuk magunkat, hogy férfi és nő közt mindenféle szexualitástól mentes kapcsolat lehet. Nem volna rettenetes, hogyha te egy nő társaságában, ha férfi vagy, teljesen egy aszexuális lény lennél? Hogy tudnál már az lenni? Ott elveszted azt, hogy férfi vagy? Hogy volna ez lehetséges? Vannak erős lelkek, akik képesek egy férfi és nő közti kapcsolatban a szexuális késztetéseiknek határt szabni. Ilyen létezik. Ilyen értelemben lehet nő és férfi között barátság, de olyan értelemben, hogy abban ne legyen valami szexualitás, olyan értelembe lehetetlen, abnormális. Akkor meg kéne szűnnöm férfinek lenni. Akkor már viszont szexualitás is van. Ne legyünk naivak. "Nincs köztünk semmi." Akkor minek találkoztok? Tudom, hogy mit szoktunk ezalatt érteni. Ne vicceljünk már, hogy a szimpátiának egy férfi és egy nő között, nincsen szexuális természete is. Hát persze, hogy van. Ne áltassuk magunkat. Legföljebb vannak olyanok, akik határokat tudnak tartani. A tapasztalat azonban az, hogy ahol valódi barátság van férfi és nő között, annak a szexuális tartalma mindig erős, legföljebb nem fejezik ki, nem mondják ki, nem tematizálják. Különben mitől állna fönn még harminc év múlva is? Mert jó vele lenni. A másik oldal, az amerikai családterapeuta, akit nagyon gyakran emlegetek, az életét arra tette föl, hogy azt kérdezte, mitől marad együtt egy férfi és egy nő. Ez izgatta. Mitől maradnak együtt és mitől válnak el? Azt mondta: "Azok a párok, akik együtt maradtak, mindig rendelkeztek valamivel, ezt pedig úgy hívják, hogy barátság." Tehát, ha az a férfi és a nő fent tudta tartani az egymáshoz fűződő barátságát. És a barátságban és a barátságon keresztül azt tudta mondani, hogy "nekem ez a férfi fontos", "ez a nő számomra fontos". Ott a kapcsolatnak van egy nagyon erőteljes, hosszútávra is jó alapja, emberi alapja, természetes alapja: a barátság. Ahol nincs baráti kapcsolat, nehéz. A másik, amit szintén akarok nektek mondani: miután egy családban férfiak és nők szoktak lenni, legföljebb életkori sajátos leosztásban, ezért megint csak ne áltassuk magunkat, hogy generációk között nincsen szexualitás. Mert van. Mert az apa, az férfi, a lánya pedig nő. Ezért ott is mindig van szexualitás, csak természetesen a társadalom és a belső érzékeink már nagyon alaposan meghatározva a szexualitásnak gátat szabnak. Elsősorban a felnőtt részéről, de a gyermek részéről is. Ez így természetesen nagyon helyes. Így kell lennie! De attól még ez a természet, hogy férfi és nő a családon belül, a generációk között is ténykérdés. És ezt jobb tudni, hogy hogyan alakítja a magatartását a 16 éves lánya felé az apa. Nem tud nem szexuális természete is lenni egy családban annak, hogy ott férfi és nő van. Nem tud. A család annak az alapvető közege, hogy a pszichoszoció szexuális fejlődésünk megfelelő módon tudjon alakulni. Ez egy ilyen egyszerű magyar szó. Ha a kislány nem volna az ödipális korszakban szerelmes az apukájába, akkor ő elakadt. Ha nem menne oda a 7 éves kisfiú az anyjához? Hát hány édesanya nem kap levegőt olyankor, mikor jön a 7 éves kisfiú és azt mondja: "Én is szeretnék szopni!". Ugye, látja, hogy az édesanyja a kistestvérét táplálja. Ödipális korszak egy klasszikus megnyilvánulása. Megint kell az anyunak a cicije. Ez nem testvérféltékenység, hanem az anya meg ő. "És anya, ha apa meghal, elveszlek feleségül." Ebben a dinamikában is nagyon is benne van a szexualitás, és nagyon jó, hogy benne van, hiszen ez hozza elő azt, hogy rájövünk, hogy az anyánkat már nem tudjuk elvenni, rá kell fanyalodni a korosztályunkra. Ez egy életszakasz klasszikus krízise, hogy azt látom, hogy az anyám cinkosan nem velem kacsint össze, hanem az apámmal. Aztán ebből a krízisből kijövök, és azt mondom, akkor viszont, leszek olyan vagány csávó, mint apa, szerzek egy olyan jó nőt, mint anya. Ez a nagy lépés. Tehát, éppen hogy nyilvánvaló, hogy van szexuális természete is. Kell is, hogy legyen, mert ha nincs, akkor az nagyon problémás.

Valószínű, hogy a következő alkalommal is még ezzel foglalkozunk: alapvető információk.

Köszönöm a figyelmeteket. Szeretne-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Onnan indultunk el, hogy elkezdjük föltárni, hogy milyen következményei, illetve lehetőségei vannak annak, ha valaki képes egy csoportnak, egy közösségnek, a szónak jó értelmében átadni saját magát, és hogy ennek a csoport felé való önátadásnak, a társas önazonosság megélésének milyen következményei és hatásai lehetnek az egyes emberre nézve. Nagyon sarkosan azt is mondhatom, hogy milyen sokat nyerhetünk azzal, hogyha képesek vagyunk az egyedi és individuális énünket tudni háttérbe helyezni, azért, hogy a társas énünket előtérbe rakjuk, azzal is hangsúlyosan részt tudjunk venni egy csoportnak, közösségnek, családnak a világában, és hogyha ezt meg tudjuk tenni, akkor nemcsak a társas énünk az, amely sokat profitál ebből, hanem érdekes módon az individuális én is tud gazdagodni. Nézzük akkor, hogy melyek voltak ezek a pontok. A csoportterápia világából származó kutatási eredményekről beszélünk. 1. Föltárul bennünk a remény. Meg tudjuk fogalmazni, sőt megélhetővé válik az, hogy van reménységünk, és a reménység segít bennünket az életúton. 2. Erről volt szó még a múltkori alkalommal: az egyetemesség. Ez nagyon szép, ahogyan tulajdonképpen az együttességekben való részvételünk nagyon evidens módon és alapvető módon tárja föl az egyedi létezésnek különböző szépségeit, mert például rájövök arra, hogy az én egyedi, egyéni létezésemhez, milyen sokat tud hozzáadni az, ha én apa leszek. (Erre ti jöjjetek rá, én kevésbé szeretnék erre rácsodálkozni.) Nyilvánvaló, hogy ez egy társkapcsolatból, vagy aztán egy leendő családi kapcsolatrendszerből előálló mégiscsak nagyon személyes és az egyedi életutamat meghatározó fölismerés. És föltárja azt, hogy mivé is lehet az én nagyon személyes, egyedi életem. Például, hogy ez hogyan tud kibontakozni az apaság révén is, vagy a férjség révén, feleség révén. (Arra gondoltam, hogy milyen elgondolkodtató ez, hogy amikor egy ifjú hölgy jegyesévé válik egy ifjú, vagy nem annyira ifjú úrnak, akkor azt mondjuk, hogy mennyasszony. De gyönyörű kifejezés ez! Milyen szép az, ahogy a mennyasszonyból feleség lesz. Ez nagyon szép! Müller Péter erről szépen beszél. Csakúgy mondom nektek. Nem tudom, hogy akartok-e inkább mennyasszonyok lenni, és a feleségvoltot azt visszalépésnek tekintitek-e. Ugye, hogy a mennyből alá kell ereszkedni és egy pasi felévé kell válni. Azért meg kell vetni a nőnek a lábát a világban, hogy ne akarjon ottragadni.) Tehát, ott tartottam, hogy az egyedi, egészen sajátos, rendkívüli, fölcserélhetetlen, megismételhetetlen létezésünknek a kibontakozása és föltárulása éppen elengedhetetlenül csoportokhoz, közösségekhez, családhoz, adott esetben intézményekhez kapcsolódik. Másfelől pedig, éppen hogyha át tudjuk adni magunkat, vagy föl tudjuk fedezni, hogy hogyan is vagyunk részei családnak, intézménynek, közösségnek, csoportnak satöbbi, ez pedig az életünk egyetemességét is nagyon szépen föl tudja tárni. Ezért ez egy olyan, bizonyos szempontból közvetítő állapot az ember számára egy csoporthoz, közösséghez, intézményhez, családhoz tartozni. Ezért beszéltünk aztán az egyetemességről és a 3. pont (amire a mai alkalmat biztosan szánnám, nem biztos, hogy be fogom fejezni) így volt: információadás. A csoport hallatlanul jó terepe annak, hogy az életünk számára lényeges információk birtokába jussunk. És ahogy írogattam ezeket a pontokat - meg a tapasztalat meg a szakirodalom -, hogy melyek ezek a nagyon fontos információk, amik egyébként az életünket tudják megváltoztatni és csapkodjuk a homlokunkat, hogy miért nem mondta ezt nekünk előbb valaki. Hogy csak "két mondatra lett volna szükségem!" "Hogyha valaki azt mondja, hogy normális dolog a szülés utáni depresszió, hogy van ilyen, más is átélte, normális, kijövünk belőle. Mondjuk, hogyha ezt mondja nekem valaki." Hány és hány nőnek és fiatal anyának kell azért szenvednie értelmetlenül, feleslegesen, magát bántani: "miért vagyok ilyen?; mindenki más normális anya tud lenni, csak én nem"; dől össze benne egy világ hogy: "pedig mennyire vártam, és mos tessék, alkalmatlan vagyok, béna vagyok". Rettenetes rendszer tud ilyenkor fölállni! Ha kapott volna két mondatot, amit de jó megkapni egy csoportban. Szóval, képzeljünk el egy csoportot: "Na, hogy vagy?" Ez mondjuk egy csoportban minimum egy óra, de inkább másfél, legyen kettő. Ha tényleg el akarjuk mondani, az két óra - ülünk ott tízen-tizenöten. Képzeljük el ott azt a fiatal édesanyát, ahogyan azt mondja: 'Hogy vagyok? Képzeljétek el, rettenetes. Megszületett a kisfiam, és úgy szégyellem magam, és nem tudom, hogy mondjam ezt vagy sem, de képzeljétek el, rá se bírok nézni." És akkor kap két ilyen mondatot: "Ezt nagyon megértjük" - még szól három nő, hogy ő is átélte, gyerekeik egészségesek, ők is. Ez egy gyarló példa akart lenni, hogy egy csoportban két mondat minek tudja elejét venni. Annak a rettenetes izoláltságnak, szégyenkezésnek, hogy csak én vagyok ilyen béna, csak velem történhet meg ilyen satöbbi. Ezért összefoglalva, tulajdonképpen az információszerzés, információadás, mégpedig a megfelelő módon, nemcsak ridegen két mondat, hanem együttérzéssel mikor valaki mondja. Olyan valaki mondja, aki maga is átélte, olyan valaki mondja, aki nagyon is tudja, hogy ez természetes folyamat. Az ilyen módon való információ átadásnak micsoda jelentősége van. Zárómondatom ehhez a bevezető gondolathoz: Tulajdonképpen egy életen át tartó nyűglődésben van részünk, a nyűglődést így lehetne leírni: "Nehogy kiderüljön, hogy nem is vagyok normális." Vagy: "Nehogy kiderüljön, hogy bár alapvetően normális vagyok, de néha nem." Ez a néha nem, eléggé visszatérő dolog. Így aztán már csak gusztus kérdése, hogy melyikből indulok ki. Ez tulajdonképpen egy rettenetes félelmünk: vagy nem vagyok normális, vagy finomabban: ez most nem normális. "Ennek nem volna szabad így lennie, ezt érezni vagy gondolni, mert ez nem normális." Ez zsigeri félelem tud lenni, ezért az információ átadásnak tehát nagyon nagy szerepe van. Gyógyító, előremutató, preventív szerepe van. Ennyit bevezetésként. Nézzük azokat a legalapvetőbb információkat - mert arra szeretnék vállalkozni, nem egy nagy kaland, hogy mondok nektek témákkal kapcsolatosan alapvető információkat.

1.: megbocsátás, a megbocsátás folyamata. Annyit mondtunk róla nagyon egyszerűen, hogy a harag, sokszor a bosszúfantázia, a gyűlölet, az a megbocsátás folyamatának része, sőt ha az nincsen, főleg akkor, ha komoly a sérelem, akkor a teljes megbocsátás nehezen tud végigmenni, de természetesen szükséges az, hogy közben a kompetens, autentikus valaki bennem törekedjék a megbocsátás folyamata részeként átélni a gyűlöletét, a haragját és a bosszúfantáziáit. Tehát, tudjuk, hogy ez most egy folyamat, amit ebbe az irányba szeretnék vinni, és ennek a része ez. Mert különben persze minden folyamat részbe bele lehet szakadni és ott lehet maradni. És tudjuk, két koporsót készítsen, aki bosszúra vágyik. - Így a bölcsesség. Azután a másik, ami még idetartozik, hogy szükséges megbocsátani, amikor mi követünk el valakivel szemben bűnt, saját magunknak is. Ezt főleg olyanoknak mondom, akik itt szoktatok gyónni. Aki szokott gyónni, de aki nem, őrá ugyanúgy érvényes. Csak a gyónást azért hozom ide, mert ott még élesebben jön ki ez a konfliktus, hogy lehetséges, hogy valaki eljön a bűnbánattartásból, és hallotta, hogy a pap szava közvetíti azt, hogy Isten megbocsátott neki, és az illető egyáltalán nem lesz jobban. Ez nem egyszer, nem kétszer megtörténik, mert az Isten énhelyettem nem tud nekem megbocsátani. Tehát, megbocsát nekem az Isten, akivel szemben a bűnt elkövettem vagy megbocsát, vagy nem, de az is mindig fontos lépés, hogy én önmagamnak is megbocsássak. Nem elég szikáran csak az, hogy az Isten nekem megbocsát. Mert ha én fönntartom magammal szemben azt, hogy bűnös vagyok, hogy ez olyan volt, ami nem bocsátható meg, akkor ennek az összes következményét kell végigélnem. Tehát, szükséges magamnak is megbocsátani, akármilyen furcsán is hangzik, nem elég, hogy az Isten nekem megbocsát. Ez ebben a kapcsolatban rendezi valahogy az életem, de a magammal való kapcsolatomat nem rendezi automatikusan. Talán még egy mondat ide. A megbocsátásnak mindig van még egy kulcsa, a megbocsátás kulcsa pedig az, hogy elérkezzek egy olyan ponthoz, ahol azt mondom, számomra nem teljesen idegen az a valaki, aki velem szemben a bűnt elkövette. Mindaddig, ameddig valaki hasítja a világot: vannak jók és vannak rosszak; mindaddig, ameddig ilyen éles határvonal van, és a rosszak semmilyen módon énhozzám nem tartoznak, és én semmilyen más módon lehasított személyekhez nem tartozom, az alapvetően tudja ellehetetleníteni a megbocsátás folyamatát. A hasítás egy "énvédő" mechanizmus. Pici gyerekkortól kezdve szoktuk alkalmazni, hogy a világot hasítjuk jóra, rosszra; személyeket jóra, rosszra; érzéseket jóra, rosszra; magatartásformákat jóra, rosszra. Ha valaki nagyon begyakorolta az általa elfogadható és a környezet számára elfogadható "énvédelmét" a hasítással, tehát: fekete-fehér, jó-rossz; őneki nagyon nehéz lesz megbocsátania. Mert a másik embert mindig tőle teljesen idegennek, teljesen más univerzum ET-jének tartja. Még egy földönkívülihez is lehet közöm, nemhogy egy másik emberhez. A folyamatban egyszer csak fölsejlik valami, hogy legalább annyi közünk mindenképp van egymáshoz, hogy ő is ember meg én is. Az egyetemesség dimenziója. Ha hasítok, és azt mondom, semmi közöm hozzá, mert ő egy rohadék, egy gazember, én egy ártatlan áldozat vagyok, tulajdonképpen az egyetemes énemről is le kell, hogy mondjak. Nagyon súlyos árat fizetek érte.

Még egy mondat: Meg kell különböztetnünk a megbocsátás folyamatában a megbocsátást és a meggyógyulást. Ha valakinek a személyisége viszonylag alkalmas arra, hogy meg tudjon és akarjon bocsátani, ő valamennyi munkával ki tudja mondani, hogy szándékomban van megbocsátani és ebbe az irányba megyek. Hogy valaki azonban a sérelme után meggyógyul-e, az sokkal hosszabb folyamat. Ezt azért mondom, mert szoktátok kérdezni, körülbelül minden második itt ülő már kérdezte tőlem, hogy "megbocsátottam-e valakinek, miközben nagyon neheztelek még rá"; "a megbocsátás folyamatában vagyok-e, miközben nem akarok vele találkozni"; vagy "félek tőle"; vagy "nem akarom vele a kapcsolatot továbbra fönntartani"? Igen, nyugodtan tudhatod, hogy ez a megbocsátás folyamatának a része lehet, szabad valakivel nem kapcsolatot tartani, és a meggyógyulás sokszor évtizedekig tart.

2. pont: a gyász. A gyásszal kapcsolatos alapvető fogalmak. Bizonyos szakirodalmak teljesen tönkre tudnak minket tenni - ténylegesen lélektani szakirodalmak -, olvashatunk olyan könyveket, főleg 20-30 évvel ezelőttieket - dogmatikus lélektankönyvek, így lehetne mondani -, amik a fejünkbe verik, hogy egy normális gyász egy év.

Egy, kettő, esetleg három. És hozzá kéne tenni azt is, hogy a gyász, mint folyamat, nagyon személyiségfüggő. Egy nagyon komoly gyász sokszor nem egy év, hanem kettő. Néha nem két év, hanem három. És még az is teljességgel normális tud lenni. Az egy másik kérdés, hogy valaki három éve a gyásznak a tüneteit mutatja, hogy az patológiás gyász-e vagy egy teljesen normális, de egyéni gyászfolyamatnak a része. Ezt kívülről nem lehet megmondani, hogy melyik-melyik. Most az ismérvekbe nem akarnék belemenni. Csak azt, hogy szabaduljunk föl az alól, hogy akkor vagyok normális, ha egy év alatt végeztem a gyásszal. Ezt akarom csak mondani. Viszont azt is, hogy egy komoly veszteség - valakinek az elvesztése, halála - az egy komoly folyamatot indít el, és lehet tudni, hogy egy év. Csakúgy nagyságrendileg. Tehát, hogy szabad neked rosszul lenni legalább egy évig, de még kettőig is, teljesen természetes. Amit még ide kéne hozni. Nem csak a halálesetből következik gyászfolyamat és munka, hanem minden veszteségből. Minden veszteség igényel gyászmunkát. A gyász szempontjából egy válás ugyanolyan folyamatot igényel, mint egy haláleset. Ugyanúgy bőgünk, sírunk, rengeteg zsebkendő fogy, megemelkedik a telefonszámla, néha sötétben ülünk. Ugye? Szóval, minden veszteség valamiféle gyászmunkát igényel az ember részéről. És ezt nyugodtan hívhatjuk így is. Tulajdonképpen feketében kell lenni, és szabad lenne sírni, és a munkaképességünk csökkenhet, és lehetünk szétszórtak. Ezt engedjük meg magunknak, mert éppen elvesztettünk valakit vagy valamit, és az teljesen normális, hogy ennek egy csomó következménye van. Egy lakáscsere is gyász. Hány embertől hallottam: egy éve költöztem, de még nem érkeztem meg. Emlékeztek arra a mentálhigiénés szemléletű költöztető bácsira? Ugye, emlékeztek? Micsoda zseni volt! Azt mondta: "Költöztetni valakit egy óriási misszió. Valaki kitépődött az életközegéből és most át kell ültetni egy másik helyre. Az a minimum, hogy háromajtós szekrényeket cipelünk, nem ez a lényeg, hanem a möge" - ezt mondta egy nagyon egyszerű ember - a költöztetés lényege a möge. A "möge" az az, hogy az illető éppen egy rettenetes veszteségben is van, nemcsak abban, hogy van egy új lakása, mert egy másikat meg el kell siratni. "Segítünk neki, hogy gyökeret eresszen egy másik helyen." Ez a mentálhigiénés szemléletű költöztető.

3. pont: a krízis. A krízist a legtöbb ember valami szörnyű, lehetetlen dolognak tartja, aminek mindenképpen ő olyan értelemben oka: "hogyha elég erős lennék -," "ha a hitem elég erős lenne -," "ha jobban tudnék bízni az Istenben -, ez akkor nem történt volna meg". Ezt nyugodtan felejtsük el. A krízisek hozzátartoznak az életünkhöz. Két nagy csoportja van. Ezt nagyon érdemes tudni. Az egyik, ami egy valamilyen helyzetből fakad. Például egyik pillanatról a másikra kirúgtak, főleg, ahogy ezt ma szokták tenni. Tehát, próbálsz bemenni a mágneskártyáddal és már nem nyitja az ajtót. Hogy mondjam, roppant humánus elintézése valaminek. Vagy próbálsz a számítógépen bemenni a rendszerbe és már nem tudsz. Hány ilyen történetet hallottam! Nem az a baj vele, hogy pusztán csak embertelen, hanem hogy hihetetlen mély sebeket ad. Rettenetes sebeket. És itt is néhány mondat, de elég lenne! Tehát a krízisnek az egyik formája az, ami valamilyen helyzethez kapcsolódik. A krízisnek azonban van egy mindannyiunk életéből ismert második formája, ez pedig az életkorokhoz kapcsolódó krízis. Például van egy csecsemő, aki egy nagy bizalommal gőgicsél a kis ágyikójában. Néha kap enni, néha nem. Egy nagyon krízisre alkalmas helyzetben van, mert egyszerre tanulja meg azt, hogy érdemes bízni az anyuciban, aki előbb-utóbb jön és van cici, és ez tök jó, és abból lehet eszegetni, iszogatni, ez zseniálisan jó, a világ egy tök jó hely, de közben azt is meg kell tanulnia, hogy néha nem jön az anyu. Ezért ez az életállapothoz kapcsolódó krízis, ahogy a szakirodalom mondja: a bizalom és a bizalmatlanság rettenetes konfliktusát éljük meg. Aztán rájövünk, hogy az élethez kell a bizalom is és kell a bizalmatlanság is. Mikor ezt megtanuljuk, hogy mind a kettőre szükségünk van, akkor átléptünk egy következő fejlődési fázisba. Ezért van életközepi krízis. Azt tudjátok, hogy az életközepi krízis mikortól meddig tarthat. Nagyon szeretem a szakirodalmat, mert mindig egzakt, pontos dolgokra törekszik, ezért a legfrissebb adatok így szólnak: életközepi krízis 35 és 65 év között lehet. Ez egyébként nagyon pontos, csak ezzel már semmit nem lehet kezdeni. Tehát végig lehet szorongani 30 évet. Magunk között szólva, szerintetek egy életközepi krízist el lehet kerülni? El. Korai halállal.

Tehát, egy életközepi krízis hozzátartozik az ember életéhez. Tehát normális. A változó korral kapcsolatos krízis, sokaknak az. Férfiaknak is van. Kedves férfiak, van férfi klimax, tudjátok?

Tehát életközepi krízis - férfi klimax, nyugdíjazási krízis, családalapítási krízis. Tehát a krízis normális dolog. Nem azon múlik nagyon sok krízisben való jelenlétünk, hogy: "ha hittem volna erősebben…", "ha többet imádkozom…". Nem ez a természete. Ugye, a krízisnek mindenképpen ismérve, hogy az addigi tapasztalataim, életbölcsességem, stratégiáim, megoldási lehetőségeim elégtelennek bizonyulnak az új élethelyzetben. Ezért ellehetetlenülök, eltehetetlenülök és éppen ez hozza aztán a személyiség fejlődését, hogy valami új dolog jön elő, amit addig tényleg nem tudtam, nem értettem, nem voltam rá képes és a személyiségemnek sem volt még kidolgozott része. A krízis az élethez hozzátartozik, velejár, a fejlődésnek elengedhetetlen eleme. Ne bántsuk magunkat, ha krízisben vagyunk és másokat se ösztönözzünk arra, hogy szedje már össze magát, hanem álljunk mellé, mert akkor magától is kijön belőle. Egy serdülőt nem kell huszonötször még fenékbe rúgni, hogy: "mondd már meg, hogy ki vagy!". Hát ezen nyűglődik szerencsétlen a tükör előtt napi két órát. Normális esetben a serdülőből ifjú lesz anélkül, hogy állandóan fenékbe rúgnánk. Mellé kell csak állni!

4. Beszéljünk a stresszhelyzetekről. Kicsit máshogy csoportosítok, mert erről az jutna eszembe: az életben rengetek stresszhelyzet vár ránk, és tudjátok, hogy nem a stressz betegít meg. Még soha senkit a stressz nem betegített meg. A stresszre adott válaszainknak az alkalmatlansága vagy elégtelensége az, ami a betegségnek a forrása. Vannak emberek, akik irgalmatlan stresszhelyzetektől sem betegednek meg, mert tudnak mit kezdeni a stresszel. És vannak, akik sokkal kevesebbtől is padlót fognak. Ezért aztán lehetőségünk van arra, hogy különböző módszereket tanuljunk meg a stressz kezelésére. Egyszerű módszereket. Mondok egy egyszerű módszert. Feszült vagy, ideges vagy. Tudjátok, mit kell csinálni? Futni. Na, jó, de ha a munkahelyeden vagy, hogy futkosol ott? Olyan módszer kell, amihez semmi faksznira nincs szükség. Tulajdonképpen olyan módszerekre van szükség, amelyek egy WC-ben megoldhatók, ha nem akarjuk, hogy lássák. Meg kell állnod, s minden izmodat feszíts meg! Vicsorogj! Utána hagyd, hogy ellazulj! Ezt néhány alkalommal meg kell ismételni. Tehát, legyél még feszesebb még, még, még. Nem véletlen, hogy a WC-t mondtam. Ha ténylegesen ezt három-négy alkalommal megismétled - aki tanult biológiát, tudja -, hogy ilyenkor mi történik. A szervezet nagyon bölcs, nagyon okos. Azt mondja, hogyha nagy feszültség van, azt gyorsan ki kell engedni, mert azt az ember nem bírja. Utána a természetes ellazuló folyamatok beindulnak a szervezetben. Működik. Ez volt most a legegyszerűbb módszer, ennél még egyszerűbb módszerek is vannak, csak némelyikhez le kell feküdni.

Voltam egyszer kétnapos stressztréningen. Hú, de sok mindent tanultam meg. Megvan annak a listája, hogy a mi világunkban melyek azok az élethelyzetek, amelyek a legnagyobb stresszt okozzák. Az első tízben, ha jól emlékszem, négy pozitív élethelyzet is van. Például házasságot kötni óriási stressz, a gyerekszületés óriási stressz, egy új munkahelyre kerülni, ami egyébként a vágyad, álmod lehetett, óriási stressz, a karácsony - ne is beszéljük róla. Miért van az, hogy 23-án, 24-én egészen meg tudunk őrülni? Mert stressz. Mert a karácsony egy komoly stresszhelyzet. Egy kedves ismerősömmel leültünk egy csoportba, házasok voltak és azt mondja: "14. éve vagyunk házasok, életünk első jó karácsonya volt most." - Ez egy realitás. Mert olyan erős stresszhelyzet a karácsony. Akkor azt mondja a férj (annyira jó, mert egy csoportban még őszinték is szoktunk lenni), hogy: "Életem legjobb karácsonya volt ez, hihetetlen jó volt, jól együtt voltunk, és 25-én úgy döntöttünk, hogy most nem megyünk anyádékhoz és anyámékhoz. Úgy döntöttünk ellazulva, hogy 25-én pizsamás délelőttöt tartunk, gyerekek tologatják a frissen kapott mozdonyokat, a lányok ringatják a babákat, a szülők meg alszanak." Pizsamában kikóvályognak és teljesen immorális, amorális, demorális módon vágnak a bejgliből. 14 év után először. Azt mondja a férfi: "Nagyon jó volt. Tulajdonképpen a titka az volt - mondja -, hogy a feleségem megtanult valamit. Ez pedig az, hogy megmondja, hogy mit csináljak." Nem várja el, hogy kitaláljam, nem gondolja, hogy ezt tudnom kéne, nem gondolja, hogy csak egy hülye pasi nem tudja, hogy mit kell csinálni, hanem azt mondja, hogy drágám ezt a két-három dolgot, ha megtennéd? - Ez menni fog. Karácsonyfát bevagdosni a talpba, csúcsdíszt mindenképpen neki kell föltenni, kicsit el kell játszani az égősorral.

Tehát, a tíz legnagyobb stresszhelyzetet okozó helyzetek között legalább négy van, ami nagyon, nagyon pozitív, például a karácsony. Jó, ha erre előre számítunk, hogy igen ez egy stresszhelyzet, egészen más hozzáállást igényel. Tehát, muszáj, hogy tudjatok egy-két stresszkezelési módszert. Ha nem tudtok, nagy bajban vagytok a mai világban.

Van olyan csoport, hogy tanulunk imádkozni. Minden tisztességes imádság azzal kezdődik, hogy valamilyen állapotba kell kerülni. Beleesni egy imádságba? Nincs olyan emberi kapcsolatunk, hogy találkozunk és rögtön a lényeget kezdem nyomni. Az imádság mitől lenne más, ahhoz is le kell higgadni. Akkor, mikor próbálsz lehiggadni, mi történik? Egy csomó emlék jön, a feldolgozatlan cuccok jönnek, az aznapi összes dolog, amin csak át kellett menni, mert élni kell. Alkalmatlan is vagy arra, hogy ott valami bensőséges dolog történjen közted meg Isten között. A csoportban tanuljuk ezt. Emlékszem, kezdő csoport volt, nagyon érdekelte őket. És akkor ott ültünk és mondom nekik, hogy: Na, akkor, most szép lassan a fejünk búbjától a kislábujjunkig ellazítjuk magunkat. Akkor kezdem mondani nekik ezeket az egyszerű dolgokat: most érzed, hogy az arcizmaid kisimulnak, érzed, hogy egy kicsit talán lekókad a szád, érzed, hogy már nem feszes itt fönn, most már a nyakad is ellazult, és megyünk végig. Előbb-utóbb eljutunk a fenékig. Azt úgy szoktam mondani, hogy érzed, ahogy a medencéd támasztja a széket, vagy, ahogy ülsz, az is ellazul. Visszajelző kör (a férfiember hatvan éves): Nahát, amikor eljutottál a medencéig, azt gondoltam rossz helyen vagyok. - Szegény jött, hogy imádkozzon, én meg osztom neki, hogy a medencédet így lazítsd el meg úgy.

5. pont: az érzéseink, az érzelmeink, az ösztöneink, a vágyaink, a szükségletre vonatkozó késztetéseink nem esnek erkölcsi ítélet alá. Tehát, szabad bármit érezni. Szabad, hogy bármilyen gondolatom támadjon, hogy bármilyen ösztönkésztetést érezzek. Azért szabad, mert egyrészt úgyis jön, legjobb, ha azt mondom, ha jön, akkor jön, a másik pedig - most úgy mondom, hogy ez mindenki számára érthető is legyen, vagy elfogadható, nem a bűnt fogom használni, hanem - föl szokott az merülni, hogy nem vagyok normális, hogy ilyet érzek, vagy fölmerül az, hogy nem volna szabad ezt gondolnom, vagy, hogy rossz ember vagyok. "Nem vagyok normális, vagy rossz vagyok, vagy velem valami nincsen rendjén, ha én most ezt érzem, vagy ilyen ösztönzésem van." Rengeteg féle ösztönzésünk, késztetésünk van. A Római Katolikus Anyaszentegyház tanítása az, hogy ez a mi életszentségünkről semmilyen lenyomatot nem ad. Ugyanis - most megint az egyházias nyelvet használom -, bűnről akkor beszélhetünk, valakinek személyes bűne akkor van, ha tudatosság van, szabadság van, akaratlagosság van. Azt is mondhatnám, ha ki akarom sarkítani: a második gondolatért már felek. Tovább viszek-e egy gondolatot, egy érzést cselekvésbe viszek-e? Ott már nyilván van szabadság, van felelősség, akaratlagosság és döntés. Ott már van erkölcsiség is. Ez nagyon fontos. Annyit szoktak emberek ettől szenvedni, hogy "ezt nem volna szabad volna érezni", vagy "ez nem normális". Hogy egy példát is mondjak, ami látom, hogy rettenetes sok szorongást szokott kelteni azokban, akik akarnak jó emberek lenni. Ez például az, amikor valaki nagyon hosszan haldoklik a családban, vagy a környezetben. Ez egy tipikus helyzet, és szinte mindenkiben egyszer csak jön egy gondolat: talán jobb lenne, ha meghalna. Ez egy természetes normális gondolat, hogy "talán most már neki jobb lenne, ha elmenne". De ha valaki nagyon cenzúrázza a gondolatait és azt mondja: "Nem, nem, nem. Most a halálát akarom, hát hogy lehetek ilyen?" Éppen első péntek volt nem olyan régen, megyek a nyugdíjasházba, és meghalt az egyik néni. X éve a szobáján kívül nem tartózkodott, x éve már a folyosón nem tudott menni. Minden alkalommal évek óta elmondta, hogy de teher már neki az élet. De szeretne elmenni. Parkinsonos volt és depressziós, szívbeteg volt, nem voltak fogai. Naná, hogy jön egy gondolat, hogy tényleg talán jobb lenne, ha már el tudna menni. Nyilván, ha ez egy néni a szociális otthonból, könnyebben merjük ezt a gondolatot tudatosítani, hogy jött. Ha az édesapám, az édesanyám, nyilván sokkal félelmetesebb, rázósabb: "Hogy gondolhatok ilyet?"

6. pont: (a csecsemőkről szól) magzatok és csecsemők. Hihetetlen jelentősége van az első három életévnek és a magzati kornak. A személyiség alapjai akkor alakulnak ki, és ha az első három életévet és a magzati kort egy szülőpár a helyén tudja kezelni, s meg tudja adni azt a pici magzatának és a csecsemőjének és aztán három éves korig. (Utána is fontos, de mégiscsak húzzunk valahol egy határvonalat, hogy tudjatok levegőt venni.) Azzal hihetetlen sok mindent adtok ennek a gyereknek a jövőjére nézve. Például tudjuk azt, hogy azok a pici csecsemők, akiket az édesanya sokat hordoz magán, a stresszel kapcsolatban sokkal védettebbek lesznek, mint, akit nem ölelgetnek, szorongatnak, hordozgatnak, hanem mindig a kis külön ágyikójában van. Olyan muníciót tudunk adni az első három életévében, hogy elképzelhetetlen, mindennek az alapjai ott tevődnek le. Ezért a következő nemzedék elleni bűntény, két éves kórtól újabb és újabb bölcsődei nem tudom én miket propagálni. A következő nemzedék elleni bűntett. Így én ezt egy kicsit sem mondom kedvesebben. Mert egy két éves gyereknek az anyja mellett van a helye, nem egy bölcsődében. Tudom, ezt elmondom háromhavonta, de ez olyan, hogy erről nem lehet nem beszélni. Ha tönkre akarunk tenni egy következő nemzedéket, ne törődjünk megfelelően a csecsemőinkkel, hanem gyorsan menjünk vissza dolgozni, és a csecsemőinket pedig különböző intézményekbe helyezzük el. Ilyen egyszerű. És kapunk egy agyon neurotizált következő generációt. Ez nem azt jelenti, hogy egy édesanya azért van, hogy a gyereknek minden szükségletét azonnal teljesítse. Mert a pici baba is akkor tud fejlődni, hogyha az anya tisztában van a saját szükségleteivel is, saját alapvető szükségleteivel, és ezért néha nemet is mond. Egyszerűen azért, mert az hozzátartozik az élethez, hogy ő is van. Tehát, nem arról van szó, hogy állandóan, eszetlen módon, én már nem is létezek, és mindent, mindent. Mert a gyerek szükségletei közé az is hozzátartozik, hogy néha találkozzon azzal, hogy "nem". Ez is az ő szükséglete, akármilyen furcsán is hangzik. Mondok egy példát. Egy másik házas csoportban ülök, mindenki már több mint tíz éve házas. Azt mondja az egyik édesanya (van öt gyerekük), az egész életét arra tette föl - öt gyerek, lehet érzékelni -, hogy a gyerek, a gyerek, a gyerek, és minden a gyerekért. Igen ám, de a negyedik-ötödik gyereknél kezdett elfáradni. Mindig a saját, valóban alapvető szükségleteivel szemben is próbált a gyerek szükségleteire figyelni irreális módon. Mi lett a következménye: úgy elfáradt, hogy az embertelen. Ezért azt mondta: "hát akkor próbálok egy kicsit ebből visszavenni, hogy szuperanya legyek, talán elég jó anyának is elég lenni", de hagyott egy kiskaput. A kiskapu a következő: "de azért, ha a gyerekeim betegek, akkor azért mindent meg kell, hogy kapjanak." Mi lett a következménye a családban? Az összes gyerek két hónap alatt rájött, hogy betegnek kell lenni, akkor visszakapják a régi anyut. Ezért a gyerekek egyik betegségből, és egyik balesetből a másikba mentek, minden gyerek beteg lett, folyton-folyvást betegek voltak. Akkor az anya megint fújt, azt mondja: "nahát, akkor itt is kell húzni egy határt!" Akkor azt a következőképpen mondta: "tizenvalahány év anyaság után, rájöttem, hogyha egy vacsoránál a gyerekem azt mondja, hogy kérem a rózsaszínű szívószálat, akkor maradhat a narancssárga is". Látjátok, hova tud az ember fejlődni és emelkedni? Semmi sincs veszve, amíg ilyen anyák vannak!

Tehát, a csecsemőkor, első három életév és a magzati kor. Ha én szülő lennék, ebbe fektetném a legtöbb energiát. De nem vagyok.

7. pont: elég jó szülőség. Most már akkor erről beszéltem is. Tudjátok, egy gyereknek nem nevelési elvekre van szüksége, hanem arra, hogy a szülő érzékelje és tudja az ő szükségleteit. Ilyen egyszerű.

8. pont: a bűntudatról szól. Mindannyian rengetek bűntudattal élünk - ha beismerjük, ha nem -, és a bűntudatunk egy jelentős része neurotikus bűntudat. A neurotikus bűntudat lényege: nincs bűn, de van bűntudat. Ezért minden bűntudat kapcsán föl kellene tennünk a kérdést, hogy van-e bűn mögötte, vagy nincs. Esténként pedig a fordítottjával is érdemes volna szembenézni: "Jaj, remek jól érzem magam, nem voltam egy gátlástalan gazember." Ezt lelkiismeret vizsgálatnak szokták hívni mifelénk. Tehát, mit akarok ezzel mondani? Egy alapvető tudás az, hogy a lelkiismeretünk alapján tudunk élni - ez nagyon jó, hogy van ilyenünk -, de minden ember lelkiismerete téves. Ugyanis a lelkiismeret a személyiséggel együtt alakul és formálódik. A természet része. A psziché része, beszélhetünk úgy, mint a felettes én részéről, ezért a lelkiismeretünk - mindenkié - esetleges. Nem a mennyből pottyant alá, hanem esetleges. Ezért egy bölcs ember a lelkiismeretét külön gondozza. Fölismerem, hogy mikor van bűntudatom, pedig nem kéne lenni, és mikor kérne lennie, mikor nincsen. Ez a lelkiismeret gondozása.

9. pont: a serdülő. A serdülő akkor van jól a helyén, hogyha serdülő korban lázad, pimasz, pofátlan, beszól és a többi. Kedves szülők, azt tudom nektek mondani, hogy örüljetek neki, hogy normális a gyereketek, és 16 évesen veletek szemben egy védett közegben bunkózik, undizik és lehetetlenkedik, és nem majd harmincévesen a főnökével, negyvenévesen a férjével, ötvenévesen meg a pápával - így van - meg mindenféle intézménnyel, autoritással, hatalommal, tekintélyszeméllyel. Óriási dolgot tud adni egy édesapa meg egy édesanya azzal, hogy megengedi, hogy a serdülő gyereke pimasz, lehetetlen, elviselhetetlen legyen. Utána csak akkor fog ütközni fölfelé, ha szükséges. Richard Rohrnak nagyon vitriolos gondolatai vannak, azt mondja: "Rettenetes apahiányunk miatt, ma szinte minden férfinek probléma az autoritással való kapcsolat." Tehát a tekintélyszemélyekkel képtelenek vagyunk megfelelő viszonyban lenni. Mert vagy minden feneket kinyalunk azon az alapon, hogy a szájunk fölött van, vagy azt várjuk, hogy mikor legyen egy panoráma a fenékre, és bele tudjunk rúgni. Normális viszony valakivel, aki valamilyen értelemben, szerepben fölöttem áll - nagy művészet, része, hogy a serdülő beszól a szüleinek hivatásszerűen. A másik: valaki azt kérdezte tőlem, hogy "hány éves kortól érdemes idejárni?". Ez tulajdonképpen egy jó kérdés. Ezt most meg is válaszolom. Szerintem 18 éven felülieknek. El is mondom, hogy miért. Éppen a héten együtt voltam a 17 éves gimnazistákkal. A 17 éves gimnazistákkal mi volt egy nagyszerű témánk, amiről beszélgettünk? Az, hogy azt kértem tőlük, hogy menjünk körbe és mindenki mondja el az álmait. Az életünkre vonatkozó álmainkat fogalmazzuk meg. Ne gondoljuk azt, hogy az szégyellni kell, nem lehet róla beszélni vagy majd ki fognak minket nevetni. Azt kértem tőlük, hogy akkor is mondjátok el, hogyha nem tartják reálisnak, de mégis egy vágyként, álomként, ideálként bennetek van. Olyan szép kör volt, amiket mondtak! Nagyon, nagyon! Öröm volt őket hallgatni. Mit akarok ezzel mondani? Egy 17 éves embernek legyenek álmai, ideáljai, lelkesedjen, és ne legyen még reális. Ne legyen! Egy 17 éves fiatal ne legyen reális! Álmodjon, akarja megváltani a világot, akkor normális. Mi meg itt elég ideálrombolók vagyunk, nem való egy 16 éves fiatalnak. Nem, mert nem az ő életkorának felel meg. Nem, ez annak, aki már csalódott ebben-abban, életben, Istenben. Az már jöhet.

Tehát, serdülőt nem kell lebeszélni az ideáljairól. Segíteni kell, hogy találjon utat, hogy mit lehet abból realizálni. "Édes fiam, az nem úgy van. Majd megtanulod." Persze, hogy megtanulja, de ezt miért kell neki elmondani?

10. pont: férfi-nő kapcsolat. Egyetlen mondat: A férfi és a nő különböznek egymástól. Ez annyira röhejes, és tudjátok, hihetetlen, hogy ezt nem tartjuk eléggé tiszteletben. Egyszerűen, minthogy ha ezt nem akarnánk elfogadni, hogy ez így van. Ágálunk az ösztöke ellen. Egy férfi az férfi. A férfinek meg kell mondani, hogy ezt jobbról-balra. Hány nő, aki negyven évesen azt mondja, hogy: "Tulajdonképpen, most már igazán megtanulhatnám, hogy a férjem nem jön rá magától.". A férfiak nem jönnek rá maguktól, nő társaim, mondom nektek. Attól még szeret. A férfi egy mamutot üldöző, elejtő lény. Egy dologra koncentrál, rááll, ezt tudjuk. Parkolni is tudunk, van egy-két jó tulajdonságunk. De ezt annyira komolyan mondom. Ha egy férfi kinyitja a frigó ajtaját, nem tudja, hogy a dolgok hol vannak. Ez nem baj, mert egy férfi nézi a frigó ajtaját. "Drágám, hol a vaj?" De ezt már az ötödik perc után. Egyébként is, egy férfi, mikor azt kiabálja, hogy "drágám, hol a vaj?", nem segítséget kér. Egy férfi, nőtől nem kér segítséget, az a legutolsó. Számon kéri a feleségét. Tehát, ez, hogy "drágám, hol a vaj?", nem segítségkérés, hanem "hova raktad azt a rohadt vajat?". A feleség meg három szobával odébb, mondja: "Harmadik polc jobbra, hátul a kefirek mögött." Amit mi férfiak a legjobban utálunk, hogy tényleg ott van. "Hogy nem vettem észre?" De azt nem mondom a feleségemnek, hogy igaza van, azt már nem. Hanem dúlok-fúlok, mert az öntudatomon akkora rés keletkezett, mint az ózonpajzson. Tényleg, itt a végtelenségig kéne ezt mondani, olvassatok el legalább két könyvet erről a témáról. Hogy egy férfi más lát. Perifériás látásunk igen gyönge, kivéve a focistáknak meg a labdajátékosoknak, ők külön fejlesztik. Egy nő fejlesztés nélkül is körülbelül száznyolcvan fokban kompetens. Ezért egy nő nem stíröl egy pasit, mert néz előre és látja, hogy milyen. A férfi, férfi. Csomó hátránya és előnye van. A nő, nő. Csomó előny és hátrány. A férfi az egy teljesen más lény, mint a nő. Tudjátok, valaki azt mondta, hogy létezik a férfi, létezik a nő, meg létezik a szülő nő (a terhes nő, állapotos nő). Ezeknek a realitását is érdemes nézni. Szóval, minden érzékszervünk másképp működik, az agyunk másképp működik. Mások vagyunk. Ettől lehetünk egyenjogúak, de attól még mások vagyunk. Legalább két könyvet!

11. pont: szexualitásról. Talán három irányból mondanám ezt. Az egyik, hogy férfi és nő között mindenképpen van valamilyen szexuális természetű kapcsolódás. Ezt azért mondom, mert gyakran kérdezik ezt, hogy lehet-e férfi és nő között barátság. Éppenséggel lehet, de a szexualitás mindig benne lesz. Legföljebb ezzel tudnak valamit kezdeni. Ne áltassuk magunkat, hogy férfi és nő közt mindenféle szexualitástól mentes kapcsolat lehet. Nem volna rettenetes, hogyha te egy nő társaságában, ha férfi vagy, teljesen egy aszexuális lény lennél? Hogy tudnál már az lenni? Ott elveszted azt, hogy férfi vagy? Hogy volna ez lehetséges? Vannak erős lelkek, akik képesek egy férfi és nő közti kapcsolatban a szexuális késztetéseiknek határt szabni. Ilyen létezik. Ilyen értelemben lehet nő és férfi között barátság, de olyan értelemben, hogy abban ne legyen valami szexualitás, olyan értelembe lehetetlen, abnormális. Akkor meg kéne szűnnöm férfinek lenni. Akkor már viszont szexualitás is van. Ne legyünk naivak. "Nincs köztünk semmi." Akkor minek találkoztok? Tudom, hogy mit szoktunk ezalatt érteni. Ne vicceljünk már, hogy a szimpátiának egy férfi és egy nő között, nincsen szexuális természete is. Hát persze, hogy van. Ne áltassuk magunkat. Legföljebb vannak olyanok, akik határokat tudnak tartani. A tapasztalat azonban az, hogy ahol valódi barátság van férfi és nő között, annak a szexuális tartalma mindig erős, legföljebb nem fejezik ki, nem mondják ki, nem tematizálják. Különben mitől állna fönn még harminc év múlva is? Mert jó vele lenni. A másik oldal, az amerikai családterapeuta, akit nagyon gyakran emlegetek, az életét arra tette föl, hogy azt kérdezte, mitől marad együtt egy férfi és egy nő. Ez izgatta. Mitől maradnak együtt és mitől válnak el? Azt mondta: "Azok a párok, akik együtt maradtak, mindig rendelkeztek valamivel, ezt pedig úgy hívják, hogy barátság." Tehát, ha az a férfi és a nő fent tudta tartani az egymáshoz fűződő barátságát. És a barátságban és a barátságon keresztül azt tudta mondani, hogy "nekem ez a férfi fontos", "ez a nő számomra fontos". Ott a kapcsolatnak van egy nagyon erőteljes, hosszútávra is jó alapja, emberi alapja, természetes alapja: a barátság. Ahol nincs baráti kapcsolat, nehéz. A másik, amit szintén akarok nektek mondani: miután egy családban férfiak és nők szoktak lenni, legföljebb életkori sajátos leosztásban, ezért megint csak ne áltassuk magunkat, hogy generációk között nincsen szexualitás. Mert van. Mert az apa, az férfi, a lánya pedig nő. Ezért ott is mindig van szexualitás, csak természetesen a társadalom és a belső érzékeink már nagyon alaposan meghatározva a szexualitásnak gátat szabnak. Elsősorban a felnőtt részéről, de a gyermek részéről is. Ez így természetesen nagyon helyes. Így kell lennie! De attól még ez a természet, hogy férfi és nő a családon belül, a generációk között is ténykérdés. És ezt jobb tudni, hogy hogyan alakítja a magatartását a 16 éves lánya felé az apa. Nem tud nem szexuális természete is lenni egy családban annak, hogy ott férfi és nő van. Nem tud. A család annak az alapvető közege, hogy a pszichoszoció szexuális fejlődésünk megfelelő módon tudjon alakulni. Ez egy ilyen egyszerű magyar szó. Ha a kislány nem volna az ödipális korszakban szerelmes az apukájába, akkor ő elakadt. Ha nem menne oda a 7 éves kisfiú az anyjához? Hát hány édesanya nem kap levegőt olyankor, mikor jön a 7 éves kisfiú és azt mondja: "Én is szeretnék szopni!". Ugye, látja, hogy az édesanyja a kistestvérét táplálja. Ödipális korszak egy klasszikus megnyilvánulása. Megint kell az anyunak a cicije. Ez nem testvérféltékenység, hanem az anya meg ő. "És anya, ha apa meghal, elveszlek feleségül." Ebben a dinamikában is nagyon is benne van a szexualitás, és nagyon jó, hogy benne van, hiszen ez hozza elő azt, hogy rájövünk, hogy az anyánkat már nem tudjuk elvenni, rá kell fanyalodni a korosztályunkra. Ez egy életszakasz klasszikus krízise, hogy azt látom, hogy az anyám cinkosan nem velem kacsint össze, hanem az apámmal. Aztán ebből a krízisből kijövök, és azt mondom, akkor viszont, leszek olyan vagány csávó, mint apa, szerzek egy olyan jó nőt, mint anya. Ez a nagy lépés. Tehát, éppen hogy nyilvánvaló, hogy van szexuális természete is. Kell is, hogy legyen, mert ha nincs, akkor az nagyon problémás.

Valószínű, hogy a következő alkalommal is még ezzel foglalkozunk: alapvető információk.

Köszönöm a figyelmeteket. Szeretne-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika