A terápiás csoportok segítő hatásai 6. 3. pont: a csoport az információátadás helye

2010.01.19.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott Benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit.

Nézzük, hogy hol tartunk. Arról beszélünk, – van 10 pontunk, amiből csak a 3.-nál járunk – hogy mi az, amit a terápiás csoportokkal kapcsolatos szakirodalomból merítve, kimondhatunk nagy bizonyossággal, hogy három pontot már tudunk.

1. Hogy ha valaki oda tudja szánni magát arra, hogy egy csoportnak tagja legyen, mindazzal, ami azzal együtt jár, hogy egy csoportnak a tagja. Akkor egyrészt föltárul az életnek a reménye, vagy föltárul az ő saját személyes reménye a csoporttagok által és segítségével, pusztán azáltal, hogy egy csoportban a csoporttagok, mert különböző élethelyzetekben, fázisokban vannak, hogy éppen egy probléma mélyén, vagy egy problémából kijőve, vagy nagyon jól vannak, vagy egy probléma felé haladnak. Akár ezt krízisnek is mondhatjuk, hogy látjuk, hogy mindig van egy következő lépés. Tehát a csoporttagok puszta léte megmutatja azt, hogy az életnek lehet egy iránya, egy fejlődése, hogy mindenből lehet még tovább, valamerre menni. Például jól vagy, és rosszabbul is tudsz lenni. A csoportban a puszta csoportlét megadja a remény fölkeltésének, megfogalmazásának, tapasztalatának a lehetőségét.

2. A csoport nagyon érdekes, hogy miközben meg vannak a keretei, határai, formái, struktúrái, a szabályok, hogy a csoportlétezésnek milyen alapvető kritériumai vannak, aközben valahogy nagyon segít bennünket a személyességünk megtalálásában, és az egyetemesség föltárásában. Hogy nem vagyok egyedül, hát más is átélt ilyet. Ezt úgy mondtuk, hogy nincsen olyan emberi érzés, olyan emberi tapasztalat, olyan mélységes nyomorúság és fájdalom, ami ne volna valakiknek ismerős egy csoportban, vagy akár ezen a világon. Az egyetemesség, amely nélkül nagyon sok probléma nem kezelhető megfelelő módon.

3. Az információ. A csoport nagyszerű helye, közege, lehetősége annak, hogy fontos, alapvető, és egyébként nagyon egyszerű információk birtokába jussunk. Nem pusztán csak az információról van szó, hanem arról is, hogy kitől érkezik az információ, hogy milyen közegben, milyen összefüggésből érkezik az információ, hogy a csoporttagok általában elég szabadon tudnak lenni egy csoportban, valami meghatározott célra szerződnek, kevésbé alakulnak ki érdekek. Ezt miért mondja, miért érdeke neki, milyen viszonyban vagyunk? Ez milyen rettenetes ma, hogy információkat kapunk, és állandóan a fülünk, hogy de ezt ki mondja, miért mondja, milyen érdek fűződik ahhoz, hogy azt mondja, hogy…és végül ténylegesen még bizalmatlanabbak vagyunk. Kapunk egy információt, és újabb rengeteg problémánk lesz vele. Most higgyünk neki, vagy ne higgyünk? Egy csoportban általában ilyen érdekek nincsenek. Vagy pedig egy csoportban tudhatom azt, hogy aki azt a dolgot mondja, saját, személyes tapasztalatából mondja, és nem akar engem megváltozhatni, egyszerűen csak mondja. Tehát nem csak önmagában az információ adásnak és kapásnak egy nagyszerű lehetősége a csoport, hanem azáltal, hogy ez egy csoport, lehetőséget ad arra, hogy olyanoktól, olyan helyzetben, környezetben, együttérzéssel vagy megértéssel vagy elfogadással együtt érkezzen el hozzám egy információ, vagy éppen akkor, amikor nagyon kiszolgáltatott vagyok, vagy szégyellem magam. A csoportban megosztom egy szégyenemet, hogy eddig rettenetesen szégyelltem azt, hogy…és, ha ebben a kiszolgáltatott helyzetben a csoport közegében azt hallom, hogy igen, velem is történt ilyen. Nahát, azt hittem eddig, hogy egyedül én vagyok így, és akkor kiderül, hogy más is. Ebben a helyzetben ez az információ óriási jelentőséggel tud bírni, miközben ha egy hírműsorban hallok egy hasonló információt, hogy mással is történt már olyan, hogy… ettől a szégyenem nem oldódik föl, de egy csoportban föloldódik. Nézzük akkor tovább az információk sorát, és amiről hosszabban beszéltünk - maradt egy pici hiányérzetem - ez a szülő-gyerek kapcsolat. Talán egy-két olyan egyszerű mondatot mondjunk még ki, hogy a gyerekeknek valójában egy valamihez biztos, hogy nagyon fontos joguk és szükségletük van, ez pedig, hogy gyerekek lehessenek. Egy gyereknek fontos, hogy lehessen gyerek, hogy egy gyereknek vannak életkorai, és az életkorokhoz kapcsolódó szükségletei, és aztán ezzel kapcsolatos egyéni eltérések. A gyereknek nem arra van szüksége, hogy nevelési elveket kapjon, hanem valamiképpen az életkorának, élethelyzetének, és egyéni szükségleteinek megfelelő válaszokhoz jusson. Tulajdonképpen ilyen egyszerű lenne. Ezért rettenetes az, amit ma tapasztalunk, hogy a gyerekeket állandón az életkoruknak, szükségletüknek nem megfelelő, túlzott terhelés alá vonjuk, hogy majd így készüljön föl az életre. Épp a fordítottja történik. Sikerül elérni azt, hogy minden életszakaszában pont azt nem kapja meg, amire szüksége lenne, és pont olyat várunk el tőle, amire még nem alkalmas. Az egész felnőtt élete egy vesszőfutás lesz, hogy pótolhatná be azt, amit csecsemőkorától nem kapott meg. Rengeteget veszünk el a gyerekektől pusztán csak azzal, ha egy-két évvel fölé lövünk azzal, hogy a gyerekünknek mit kellene vagy volna érdemes tudni. Egy csecsemő had lehessen csecsemő, egy pici baba, pici baba, egy óvodás, óvodás korú, és így tovább. Azt is ki kéne nagyon mondanunk, hogy egy gyereknek szabályra, törvényre, normákra is szüksége van. Ez a másik. Szüksége van, egyszerűen azért, mert nekünk természetes lehet, hogy ez így van, vagy úgy, de a gyereknek nem, mert ő most született erre a világra és még nem tudja. Azt lehetne mondani, hogy minden embernek először valamiféle konzervativizmuson át kell jutnia, hogy aztán szabad és rugalmas tudjon lenni. Az a valaki tud rugalmas lenni, szabad lenni, akinek az életében vannak keretek, korlátok, normák, szabályok. Tud ezekről, hogy ezek léteznek, és ehhez képest tud – emlékeztek erre a mondatra, hogy – nagyon rettenetes nagy bajban van az egész emberiség, ha az Isten nem ismeri a kivételt. Ez egy jópofa mondat. Természetesen a rugalmasság hihetetlenül fontos. Például az, hogy egy gyerek átélhesse azt, hogy az apuval vagy az anyuval néha lehet alkudozni, hogy az élet nem csak merev szabályokból áll, hanem lehet egy kicsit alkudozni, de közben azt is átélhesse, hogy van egy olyan, amikor az apa bemegy, és azt mondja, hogy nem, és akkor a gyerekek megnyugszanak. Akkor legalább tudjuk, hogy rend van. Az a valaki tud igazán építő módon, szabadon alkotni, teremteni, új dolgokat hozni, aki nagyon is átment egy olyan fázison, hogy az életében voltak és vannak szabályok, normák, keretek. A családra vonatkozóan külön szeretnék majd gondolatokat hozni, azokat direkt kivettem innen, mert ott is vannak alapvető kijelentések, amiket érdemes tudni. Leegyszerűsítve. Egy gyereket ne szolgáltassuk ki a szabadságának, mert nem tud vele mit kezdeni. Egy gyerek a szabadságával nem tud mit kezdeni, ha teljesen a szabadságára bízzuk őt. Egy gyereknek fogódzók kellenek, útmutatás, iránymutatás, ötletek, támogatás, mert még nem tudja. Nem az tapasztalatunk, hogy mi felnőttek sem tudunk a szabadságunkkal jól mit kezdeni? Dehogynem, ez a tapasztalatunk, miért gondoljuk, hogy egy 3 éves gyerek jól tud úgy fölnőni, hogy csinálja, amit akarsz, és majd rájön, hogy mi jó neki az életben. Hogy jönne már rá? Aztán a szexualitásról volt szó, az volt az utolsó pont, és ide még annyit szeretnék hozni, ha már szexualitás, akkor a homo-szexualitásról csak 3 mondat, mert ezt is sokszor szoktam mondani. A homo-szexualitásnak nem genetikus alapjai vannak. Nem, és nem, és nem. Például azt is tudjuk, hogy kb. 10 az 1 arányban vannak a férfiak és nők, tehát 10 férfira jut egy nő, miközben a homo-szexualitásnak különböző válfajai vannak. Kulturális, szituatív, valami traumából kiinduló, vagy hosszan elhúzódó családi közegre visszavezethető. De, hogyha nem valami egyszeri, súlyos esemény van a háttérben, akkor általában azt látjuk, a férfi homoszexuális életvitelt folytató embereknek az élettörténetében, hogy apahiány van. Nincs érzelmileg elérhető apa, nincs olyan apa vagy apafigura, akiben az életben fontos periódusaiban lehetne azonosulni, fölnézni, és őt követni. Ha volna ilyen apa, akkor a kisfiúnak, a 6-7 éves fiúnak, a serdülő fiúnak lehetősége volna arra, hogy az anya világából, a női világból átlépjen a férfivilágba. Ott azonosuljon azzal a pasival, és ez segítsen neki a férfi nemi önazonosságát elmélyíteni. Ha nincs férfi, vagy van férfi, de súlyos akadálya van annak, hogy azonosulni lehessen ezzel a férfivel, mert mondjuk, az apa brutálisan veri az anyát, vagy mert súlyosan alkoholbeteg, vagy egyáltalán nem elérhető, van, de nem elérhető főleg érzelmileg, akkor tulajdonképpen kialakul egy belső dinamika a homoszexuális késztetéseket érző férfi tulajdonképpen szeretne bebocsájtást nyerni a férfi világba. Egyszerűen szeretné a maga férfi voltát megtapasztalni, megélni, elmélyíteni, önazonosságának fontos részévé tenni. Ha szeretnénk bebocsájtást nyerni, akkor itt van egy vágy. Így csatlakoznék a második gondolathoz. A szeretetigény igen gyakran vagy könnyen szexualizálódhat, amiről nem is tudunk. Van egy alapvető igényem például arra, hogy valaki fontosnak tartson. Gőzöm sincs, hogy ezt, hogy kell, 16 éves vagyok vagy 19 vagy 23, és nem látom azt a közeget vagy azt az embert, akitől kaphatnám ezt, hogy fontos vagyok. A szexualitás azzal az ígérettel kecsegtet, hogyha sikerül őt meghódítani, elcsábítani, akkor átélhetem, hogy fontos vagyok. Tizenvalahány évvel ezelőtt írtam egy listát, hogy milyen alapvető szükségletek tudnak szexualizálódni, vagyis a szexualitáson keresztül milyen alapvető vágyaknak a kielégítésére próbálhatunk és akarhatunk törekedni. Vagyis, hogy alapvetően ott nem a szexualitásról van szó, hanem egy más alapvető szükséglet szexualizálódásáról. Ezt nagyon érdemes tudni. Mondok egy példát. Mondjuk, amikor egy apa, vagy egy nagyapa molesztálja a saját fiát vagy unokáját, akkor egészen nyilvánvaló számomra, hogy itt az apának vagy a nagyapának egy valamilyen vágya szexualizálódott, és erre a szakirodalom – nem is akárki – azt mondja, hogy nyelvzavar, hogy nem értik egymás nyelvét. Hogy a pici gyerek megy, mert neki is van egy szeretetigénye, és van egy felnőtt, akinek szintén van egy szeretetigénye, de ez az igénye már szexualizálódik, és ezeken a kereteken belül adott esetben rettenetes kereteken belül, azt a gyereken megnyomorítóan igyekszik azt kielégíteni.

Kérdezz! Tehát, hogy a nőknél hasonló-e a belső dinamikája, mint a férfiaknál? Azt lehet mondani, hogy hasonló, igen. Igen, nagyon markánsan benne van az, hogy ha ott nem valami kultúr-leszbikusságról van szó. Igen, mert ez ma nagyon propagált dolog. Ezt ha kihagyod, akkor nem éled meg mindazt, amit meglehetne. Igazán csak egy nőt egy másik nőt tud megérteni, meg egyéb dolgok. Tehát természetesen a kultúra hihetetlen erős nyomást gyakorolhat, és aztán kialakulhat homoszexuális életvitel, miközben az illető élettörténetéből ez kevésbé adódna. Ilyen van, de ahogyan a fiúnál, hogyha nem tud azonosulni az apával, van ott egy másik általában fontos összetevő is, hogy közben pedig szokott lenni egy domináns anya, akiben apai vonások is vannak. Tehát ott egy személyben mintha meg lehetne mindent kapni. Valóban a női történetnél pedig hiába van anya, valami akadálya van annak, hogy ott egy önfeledt, életkornak megfelelő azonosulás, együttérzés, egymásra hangolódás tudjon történni. Hasonló a logikája. Ezeket nem én mondom, ezeket én csak elmondtam. Erről ennyit. Tehát még itt ezt a két szálat akartam mondani. Tehát, hogy nem genetikus. Itt döbbenetes dolgok tudnak történni. Van ennek egy nemzetközi kutatója, akinek az előadását hallgattam egy napon keresztül, Németországból érkezett. Ezt meséltem nektek akkor. Németországban egyedül egy olyan pszichoterápiás intézet, ahol kifejezetten és kizárólag csak homo-szexualitással kapcsolatos problémás emberek terápiája folyik. Ennek az intézetnek az igazgatóját hallhattam beszélni egy napon keresztül a témáról. Például elmondta azt a történetet – miután ő minden oldalról belebányászta magát a témába – hogy egészen neves, tudományos folyóiratok jelentek meg 3-5 évvel ezelőtt, hogy meg van a homo-szexualitásért felelős gén, majd pedig a következő számban, a 72. oldal lapalján, még sincs meg. Ez csak pénzkérdés. Úgy tűnik, hogy ma ez csak pénzkérdés, hogy mi kerül egy lapnak a címoldalára.

Vannak fontosabb témáink is. Például a kiégés. Nagyon fontos tudni, hogy van olyan, hogy kiégés. Miért fontos? Főleg segítő szakmában dolgozókat érintheti nagyon erőteljesen, és mi történik, ha nem tudjuk, hogy van kiégés, és annak mik az ismérvei, és milyen fázisok, lépések vezetnek el oda, hogy totálisan kiégjünk? Elkezdjük föltenni ezt a kérdést, hogy jaj, rosszul választottam hivatást, hogy lehetek ilyen béna, miért nem vagyok képes szeretni a gyerekeket, tavaly még milyen szívesen tanítottam, most meg nyűglődés az egész, nem tudom, hogy mi történt velem? Vegyük a szociális munkásokat, hogy kint vagyok az utcán. Így éljek még 30 évet? Nem értek semmi máshoz, csak ez a rohadt diplomám van, semmire sem jó ez, most jöttem rá, hogy szúrhattam el? Papok. 75 év a nyugdíjkorhatár, de a papság örök, hát erre nehéz úgy gondolni, hogy valahogy a végéig kibírjuk. Nagyon fontos tudni, például pedagógus életpálya modellel kapcsolatosan nagyon pontos információink vannak, hogy például egy pedagógus – klasszikus persze – három nagy krízis időszak szokott lenni egy pedagógus életútján. Ez normális, így működik, normálisak vagytok. Érdekes volna például, hogy itt van egy csomó pedagógus, és tudjátok-e, hogy hol van ez a három pont. De ha nem tudjátok, ezért vagyok én. Ezt egyszer egy paptól hallottam. Ezen annyit derültem. A pap lehet, hogy éppen a kiégésnek a végső fázisaiban volt, és nehezen tudta megmondani magának, hogy miért is pap még, meg, hogy miért jó ez neki. Gyerekekkel beszélgetett egy misén, és kérdezte, hogy na, tudja-e valaki, hogy erre mi a válasz. Senki. Akkor kihúzta magát, és azt mondta, na, látjátok, ezért vagyok én.

Először is a pályakezdő pedagógus nagyon veszélyeztetett. Az derül ki magyarországi kutatásból, hogy Magyarországon a pályakezdők az első néhány évben rengetegen hagyják ott a pályát. Az első néhány év kritikus tud lenni, és normális, ha kritikus. Azután ha valaki átgyűrte magát az első néhány éven, akkor ott van egy könnyebb időszak. Az eltart körülbelül addig, ameddig meg nem szerzi a pedagógus az összes rutint. 8-10 év alatt úgy minden egész jól be tud állni, kifejezetten jól. Én 7 éve vagyok plébános, és ez azt jelenti, hogy mostanra érzem azt, hogy nagyjából a rutin meg van, tudom, hogy alakul egy év. Mikor mit kell tenni, mikor, mire kell előkészülni, mikor, kit kell fölhívni, mikor kell elmenni szabadságra, stb. Amikor kialakul mindennel kapcsolatosan a rutin, akkor az egy pár évig jó, és utána van egy újabb krízis, mert már akkor minden rutin, mert már mindent ismerek. Amikor a pedagógus eljut oda, hogy már a rutinnak a rutinjából megy minden, és már mindent megélt legalább 3-szor, na, ott van egy krízis. Most ha abból valaki kijön, akkor megint lesz 10-15 jó éve, és a vége előtt szokott lenni még. Nem közvetlenül a vége előtt, hanem mondjuk, amikor 50 éves. 30 év a pályán, és azt mondja, hogy még 10 év? Ott még akkor sokan elmennek, úgy 50 év körül, és azt mondja, na, még az élet adjon nekem valamit. Ha azt a krízist valaki átéli, általában marad a nyugdíjig. Ezt például szerintem nagyon érdemes tudni, és majd néhány alkalommal később a család fejlődésének, változásának ezeket az alapvető pontjait is érdemes lesz elmondani, hogy ezt tudjuk, hogy így működik. Van olyan, hogy kiégés, de hogyha nem tudjuk, hogy van ilyen, akkor egészen lehetetlen irányokba tudjuk vinni a tapasztalatainkat, és annak az értelmezését. Nagyon jó szakirodalma van. Egy oldalban a lényeg össze van foglalva. Érdemes tudni, hogy nem veled van a baj, nem hülye vagy, nem rosszul választottad, hanem kiégés, vagy afelé menet. Kutatás. Az derült ki, hogy szociális munkás, hallgatók, papnövendékek diploma előtt nézték, hogy a kiégéssel kapcsolatosan, hogy állnak, és kiderült, hogy a diploma megszerzése előtt már több, mint a fele a növendékeknek a kiégettség felé menő úton jár, és még diplomájuk sincs. Tehát ez nagyon felhívja a figyelmet arra, hogy ezzel valamit kezdeni kell, hogy hogyan égünk ki, mint égünk ki. Egy nagyszerű szakértőjét hallottam ennek a témának beszélni, egy mondatát sosem felejtem el. Azt mondja: Egyedül nem lehet kiégni, vagyis, hogy a kiégés mindig szól a rendszerről is, amiben vagyunk, tehát nem csak egyéni kérdés. Egy jól működő rendszerben sokkal nehezebb kiégni, csakhogy a rendszerek nem szoktak jól működni, ezért nagyon gyorsan ki tudunk égni.

Következő. Pánikroham. Ma egy olyan világban élünk, ami annyira lehetetlen terhelést ad nekünk, hogy kifejezetten meglepően nagy százalékban produkálnak egészen normális emberek is életük során egy-két pánikrohamot, vagy élnek át olyat, hogy hú. Például, semmi bajod nincs, semmi bajod nem volt, és a metróban elfog egy ilyen kényelmetlenség érzés, nem érted, hogy honnan jön, de jó lenne kiszállni, és akkor vívódsz, hogy kiszálljak vagy ne, elkezdesz izzadni egy kicsit. Ilyet még nem is éreztem. Volt, aki kiszállt, jól vagyok, visszaszálltál, volt, aki felment, akkor visszaszállt, aztán 5 évig nem volt semmi. Ugyanez lehetséges liftben, vagy egyszerűen csak este, amikor már pihent vagy, megint egy ilyen szorongás, elkezd dobogni a szíved, elkezdesz megijedni, jön egy fantáziát, hogy ebből baj lesz. Annyira dobog a szívem, hogy ez nem normális, ettől elindul a pánikroham felé vezető ördögi kör. Ezt is nagyon érdemes tudni. Ez pedig az, hogy először kis szorongás, kényelmetlenség, a szívem…Próbálod magad megnyugtatni, ettől még rosszabbul leszel. Mi történik? Ahogy elkezdesz figyelni a szívedre, elkezded kapkodni a levegőt, nem veszel elég mélyen levegőt, ettől a szervezeted még inkább a pánik felé menő állapotba kerül, ettől még jobban megijedsz. A pánikroham kialakulásának például egy fontos lépése, amikor elkezdünk félni attól, hogy hirtelen még rosszabb lesz minden. Attól még gyorsabban kezd el verni a szívünk, és még rosszabbul leszünk. Tehát van itt egy ördögi kör, ezt nagyon érdemes tudni. Ha valakinek ez komolyabb problémája, szakemberhez kell menni. Nem érdemes egyedül tuningolgatni. Van egy pont, mikor érdemes segítséget kérni, ne tuningolgassatok a sufniban, nem érdemes. Ha az már kezd rendszeres lenni, kéne segítséget kérni. Egy fontos információ, hogy meg lehet tanulni, hogy mit lehet kezdeni akkor, amikor elindul az a folyamat, hogy nem kapok levegőt, be vagyok zárva. Mondok egy nagyon alapvető dolgot, de nem azért, hogy tuningolgassatok. Például alapvetően fontos, hogy kezdjetek el nagyon nyugodtan levegőt venni, mélyen és nyugodtan, mert akkor nem erősítjük föl ezt az ördögi kört. Néhány évvel ezelőtt majdnem belefulladtam egy tóba. Az információnak a hihetetlen ereje. Elmentem a svájci Alpokba kerékpározni, és aztán ahogy lejöttem egy nagy hegyről, kerékpároztam vagy 12 órát. Leértem egy gyönyörű tóhoz, elég hideg volt a vize, nem is ettem eleget stb. Beugrottam és elkezdtem úszni. Ez nem lett volna baj, csakhogy kb. olyan 800 méterre a parttól volt egy gyönyörű stég, és arra gondoltam, hogy kiúszok a stéghez, aztán visszaúszom. Volt egy olyan pont, mikor kb. olyan 400 méternél voltam, és akkor teljesen váratlanul elfogott egy szorongás, egy félelem, és egy nagy fáradtság. Azt hiszem nekem most minden erőmre szükség lesz, hogy odaérjek a stéghez, és akkor megzavarodtam, hogy te jó ég, ha kiúszom a stégre, nem biztos, hogy vissza tudok jönni. Akkor megfordultam, és egy rémület kezdett rajtam erőt venni. Kifejezetten megrémültem, mert elég messze voltam a parttól, és akkor néztem, hogy vannak-e emberek. Láttam, hogy senki nincs ott, attól még jobban megrémültem, és beindult ez a folyamat. Még jobban megrémültem, ettől még az összes energiám kezdett elmenni, akkor megálltam, a legkisebb energia befektetés az, hogyha csak tempózok. Ettől még jobban megrémültem, hogy a maradék energiám is elmegy azzal, hogy itt egyhelyben köpülöm a vizet. Szóval egész rettegésig jutottam, és talán az utolsó pillanatok egyike volt, hogy még normálisan tudtam gondolkodni, akkor eszembe jutott az, hogy amikor autóval mentem azelőtt néhány nappal, akkor egy szakember arról beszélt, hogy mit kezdjenek azok, akik a vízben ilyen helyzetbe kerülnek. Egy ilyen egyszerű mondat jutott eszembe, hogy a legnagyobb probléma az, ha pánikba esünk. Ha pánikba esel, véged van. Ez az egyszerű mondat, azt gondolom, hogy engem ez mentett ott meg. Eszembe jutott, hogy Feri, ha most pánikba esel, nem jössz ki. Feri, nyugi, ki fogsz tudni jönni. Erre az eseményre valóban úgy emlékszem, hogy ott minden nehézség nélkül bele lehetett volna fulladni. Ennyit a pánikrohamról.

Következő. Öngyilkosság. Alapvető mondatok. Egy ismerősöm volt, fiatal, egyetemista, pszichológia szakos hallgató. Nyári vizsgaidőszak vége felé megy hozzá az egyik ismerőse, azt mondja, hogy jaj, te valahogy nem látom az életem értelmét. Elmondott klasszikus mondatokat. Ez a pszichológia szakos hallgató pedig abban volt, hogy már csak egy vizsgám van, már süt a nap, gyönyörű az élet, itt a nyár, és akkor elmondta ezt az évfolyamtársának. Rá se ránts, letesszük azt a néhány vizsgát, menni fog ez. Ez az ismerőse, aki őt fölkereste, elment, és akkor 2 vagy 3 nap múlva csöngetnek, és a rendőrség az. Az illető még aznap öngyilkos lett, és a nyomozás, merthogy nem tudták, hogy öngyilkos lett-e vagy bűncselekmény áldozata, kiderítette azt, hogy ő volt az utolsó ember, akivel találkozott. Ő volt az utolsó szalmaszál, akiben meg volt az illetőnek a reménye, hogy na, ha neki elmondom, talán ő tud segíteni, vagy egyáltalán csak még valakinek elmondom. A szakirodalom ékes betűkkel, nagy betűkkel mondja, hogy az öngyilkossági kísérletet próbálók mindig, szinte mindig, nagyon nagy százalékban jelzéseket adnak a környezetüknek. Vagy egész konkrétan vagy utalgatnak rá, vagy szimbolikusan beszélnek róla. Jobb lenne már nem is itt lennék, de jó lenne ezt az egészet abbahagyni, de lehet, hogy egész konkrétan is kifejezik. A szakirodalom mindig nagy betűkkel mondja, amikor valaki ilyesmiről beszél, vegyük komolyan. Főleg, ha olyan valaki, akinek a szavait, mondatait, kommunikációját nem értjük jól, mert távolabbi ismerősünk, magunk sem értjük, hogy miért nekünk mondja, még mi is egy picit zavarba jövünk. Ezeket a mondatokat, jelzéseket a segítségkérésért való kiáltást, ezt komolyan kell venni. Ezzel is életet lehet menteni. A második alapszabály, aki időt nyer, életet nyer. Mi van az idősekkel, akik sűrűbben mondják ezt? Jó példa ez arra, hogy az élet ágas-bogas. Nyilván nem mindegy, hogy ki és mikor és hogyan mondja, de általában vett kapcsolatainkban, főleg fiatalembereknél, középkorúaknál ez fokozottan fontos, hogy legyen rá fülünk. Valóban egy idős embernek lehet ez már egy ilyen szavajárása. A második alapszabály így szólt, hogy aki időt nyer, életet nyer. Tehát jött nyáron jött valaki, egy teljesen esetlegesnek tűnő találkozás, és akkor tett egy-két ilyen utaló megjegyzést, ez nekem nem tetszett. Keress meg, mindennap misézek, ha úgy érzed, gyere el. Másnap ott volt. Akkor eltelt kb. 4-5 nap, naponta kétszer találkoztunk, mert kiderült, hogy valódi szuicid krízisben van. Igazi klasszikus krízis, és az 5. nap végére, akkor 5 nap alatt 10 találkozás, tudtunk oda eljutni, hogy hajlandó volt elfogadni azt az ötletemet, hogy segítséget kellene kérnie pszichiátertől. De ott is kézen kell fogni a másik embert, tehát nevet kell adni, telefonszámot, én hívom föl. Aki szuicid krízisben van, ő egészen korlátozott módon képes a saját felelősségét megélni, meg a realitásban lenni. Ott olyan direktív dolgokra is szükség van, ami egyébként az életünkben nincsen. Én soha nem tennék ilyet, hogy valaki helyett telefonálok egy szakemberhez. Telefonáljon ő, ez máris a gyógyulásának egy lépése, hogy ő fontosnak tartja magát, kivéve a szuicid krízis. Óriási nagy kivétel. Itt is ez volt. Én szereztem, hogy kihez, én lebeszéltem a pszichiáterrel, mikor fogadja. Akkor jött, megint fölhívtam. Tudod, itt ül most nálam ez a valaki, akiről beszéltem, te már vártad a hívását, had adjam most neked oda, beszéljétek meg légy szíves. Megbeszélték, akkor volt már egy kapcsolat, és utána elvinni oda. Ilyenkor, persze ez rettenetesen ijesztő és megterhelő tud lenni, ezért általában az ösztönös reakciónk, hogy próbáljuk nem komolyan venni, és lepöckölni magunkról, hogy csinálja valaki más. Nekem se volt nagyon könnyű, hogy egyébként meg volt az életem, amit élni kell, és abban napi két ilyet berakni. Tudjátok mi történt, hogy most karácsony előtt kaptam tőle egy levelet. Nem tudtam róla semmit hónapokon keresztül. Én csak odáig kísértem, hogy kéz a kézben, átadtam egy pszichiáternek, és karácsony előtt jött egy levél, hogy nagyok köszönöm neked, hogy fogalmam sincs, hogy, hogy éltem volna túl. Már kezdek jól lenni, már hónapok óta szedem a gyógyszert, most már kezdek magamhoz térni, egy picit tudok már dolgozni is. Ez egy nagy karácsonyi ajándék volt. Ha visszanézek, hát mi az az 5 nap. Ezért ez a néhány mondat nagyon fontos tud lenni, hogy vegyük komolyan, beszéljünk, aki időt nyer, életet nyer, és hogy direktívnek kell lenni. Fölhívni, megoldani helyette, mert nincsen elég realitásérzése.

A következő. Egészen kikerülhetetlen az, hogy ne találkozzunk azzal, hogy családtagjaink meghalnak, hogy elmennek ebből a világból. Fontos azt tudni, hogy miután egy olyan világban élünk, hogy szoktunk kapni pozitív leleteket, és a pozitív leleten van valami…Ennek is meg vannak a nagyon jól leírható pontjai, hogy mi történik egy olyan valakivel, azalatt az 1 vagy 2 év alatt, hogy megkapja a leletét, hogy…addig, ameddig el nem megy ebből a világból. Elég jól lehet tudni, és ez a hozzátartozóknak egy rettenetes nagy teher. Fontos információ. Amikor valaki súlyos beteg, haldoklik, a környezet természetesen mindig azt kérdezi a hozzátartozóktól is, hogy hogy van a beteg, és nem kérdezzük azt, hogy hogy vagy te. Ezért a hozzátartozónak kétszeres nehézsége van. Maga is egy nagyon nagy teher alatt van, másrészt pedig a környezetnek a figyelme nem őt segíti, hanem a beteget. Irgalmatlanul el lehet fáradni egy egy-két éves folyamatban. A családtagok, ha beadják magukat, irgalmatlanul elfáradnak, rettenetesen. Ez egy nagyon nehéz dolog. Ez egy fontos információ. Szinte viselhetetlenül nehéz valakit kísérni, aki közeli. Tehát, érdemes, hogy tudjátok ti is kitől kértek segítséget. Nem csak a beteg szorul segítségre, a hozzátartozók is segítségre szorulnak, vagy legalább is nagyon fontos külső erőforrásokra. Mondanám gyorsan csak a lépéseket.

Az első lépés, amikor – úgy hívják, hogy a sokk fázisa – mikor valaki meghallja, hogy pozitív a lelete egy komoly dologban. Mondjuk rosszindulatú daganat. Sokk. Az orvosoknak pontosan kell tudni, hogy amikor valakinek odaadják a leletet, vagy elmondják, hogy ez van, és benne az tudatosul, az összes többi információ már nem fog hozzá eljutni. Nem egy orvossal beszéltem, aki sok év után is dühösködött a betegeire, hogy miért van az, hogy félórán keresztül mondta, miután megmondta, hogy rosszindulatú daganat, hogy mit hogy kell csinálni, majd a beteg a következő nap bejelentkezett nála, és mindent megkérdezett, amit ő félórán keresztül magyarázott nagy türelemmel. Hát ezért. Amikor valaki sokkot kap, utána nem szokott figyelmesen az információáramlásra figyelni. Ez nem megy. Tehát, például egy bölcs orvos, vagy te mondod meg, akkor pontosan tudod, hogy miután megmondtad, fontos dolgokat nem tudsz mondani. Ott már csak lehet átölelni, fogni, ott a fontos dolgok nem maradnak meg, mert a pszichének minden energiája arra megy, hogy az információval kezdjen valamit. Tehát a sokk, a tiltakozás, az elutasítás, nem lehet, ez velem nem, összecserélték a leleteket. Tagadás, egy nagy tagadás. Azután – ez az átlagos folyamat – mindig jön egy harag, egy indulat, még nem vagyok annyira rosszul, hogy ne lehetnék iszonyú dühös. Harag, düh. Sokszor kivel szemben? Családtagokkal szemben. A család nem érti, hogy most miért rontott rájuk ez a valaki, most miért bántja őket. A harag, az indulat mehet az orvos felé, a nővér felé, családtagok felé. Tulajdonképpen mire haragszik, mivel küzd a beteg? A halállal. Tehát a harag jó dolog, hogy jön, mert ad neki erőt, és lehet, hogy segít neki gyógyulni. Nem tudjuk, ha van egy lelet, hogy mi, hogy lesz. Tehát a második fontos információ, hogy egy súlyos beteg az információ átvétel után nagyon tud agresszív is lenni. Egészen ki tud magából fordulni. Normális. Gyűjti az erejét, mert egy nagy küzdelem előtt áll, de ezt kívülről érdemes tudni. Ne vegyétek magatokra a beteg ember haragját. Nem rólatok szól, hanem nekiállt küzdeni a halállal. Azután, hogyha a helyzet nem gyógyul, nem javul, akkor szokott lenni egy olyan fázis, amikor elkezd egy beteg alkudozni. Ennek lehet egy vallásos formája, mikor azt mondom, Istenem, tényleg elszúrtam ezt az előző 43 évet, ez igaz, de megígérem, meggyógyulok, minden vasárnap misére megyek. Meggyógyulok, fölajánlom, és akkor Szent Antalnak nagy összeg. De az alkudozás nagyon sokféle formában lehetséges. Lehetséges, hogy fölfelé fogadalmakat teszünk. Istenem, megváltoztatom az életem. Ha ebből kijövök, soha többet nem élek így. Ilyenkor szokott az lenni, hogy lerakja a cigit. Soha nem tudta lerakni a cigit, puff lerakja. Mögötte egy alku van. Új alkut akar kötni az élettel. Idefigyelj élet, lerakom a cigit, és te adsz nekem még 6 évet, még nyolcat, még nincs unokám. Cigi le, unoka ide. Ilyenkor nagyon megértőnek kell lenni, ilyenkor van az, hogy a beteg egészen lehetetlen módjait is képes választani. Ilyenkor van egy addig halálosan racionális valaki, ingásasszonyhoz megy, cigányasszonyhoz megy. Bárhova elmegy, ha az élettel azon keresztül egy új szerződést lehet kötni. Sajnos ez egy egész iparág megszületését hozta magával, akik ebben a fázisban lévő betegeknek bármit ajánlanak. Elveszik a pénzüket, és kész. Ez egy iparág. A haldoklás vagy a súlyos betegségnek az alkudozás fázisában a leglehetetlenebb alkukat is hajlandók vagyunk megkötni, hogy élhessünk még. Ezt nagyon fontos érteni hozzátartozóként, de közben egy picit megpróbálni kordában tartani. Ilyenkor nem biztos, hogy el kell adni az egész lakást, azért mert van egy hottentotta természetgyógyász, aki körömterápiát tud zseniálisan, egy igen archaikus ősi metódus alapján, csak Magyarországon. Mi szokott lenni ezután? Vagy az alku, vagy nem. Az élet vagy hoz egy kiutat, vagy a helyzet rosszabbodik, ilyenkor jön a depresszió. A beteg embernek van egy ilyen életszakasza, amikor magába zuhan. Egyébként is a halál felé menve sűrűsödhetnek vagy elmélyülhetnek azok az időszakok, amikor egy haldokló ember nem kíváncsi a környezetére. Megint csak hozzátartozóként, de fontos tudni, hogy ez nem nekem szól. Elkezdett készülni az átmenetelre. Neki már most más dolga is van, nem csak az, hogy velem beszélgessen. Mikor magába húzódik, akkor már az átmenetelre is készül. Tehát nem engem utasít el, más dolga van, máshol lesz dolga, készül az útra. Lélekben csomagol, tervezi az utat. A depressziónál nagyon sok családtag, mert ti is érzékenyek vagytok, mi is, mi is már rettenetesen elfáradtunk, ez már megy egy éve, minden energiánk elment már, és akkor mi is tehetetlenek vagyunk, és van egy beteg, akinek semmi sem jó. Minden próbálkozásunkat, mint egy depressziós ember, visszaveri, semmi öröme semmiben, amit adunk neki. Addig legalább megette a húslevest, és ránk mosolygott. Legalább megköszönte, hogy bejöttünk. Most meg úgy búcsúzik el, hogy már mész, menj csak. Azt érezzük, hogy tökmindegy, hogy jövünk, vagy nem, hogy hoztunk húslevest, vagy nem, hogy látogattuk, vagy nem. Ettől egész kétségbe tudunk esni. Az utolsó fázis, jó esetben ide is elér egy haldokló ember, ez pedig az elfogadás. Jó, akkor át kell menni. Akkor most érdemes már az energiáimat abba az irányba vinni, hogy át tudjak menni. Ezt nagyon érdemes megint csak tudni, mert a hozzátartozók, vagyis mi, - egy ideig, aztán majd mi leszünk a másik oldalon – nem biztos, hogy jól tudjuk értelmezni, ha nem tudjuk ezeket a fázisokat, hogy mi is történik. Rengeteg mindent magunkra veszünk, és magunkat szidjuk.

Kommunikáció. Beszéljünk erről egy picit, a kommunikáció alapszabályai. Mondok egy történetet. Gyerekekkel beszélgettem vasárnap, pöttyös misén, és a Kánai menyegző volt az evangélium, hogy Jézus csodát tesz, a vizet borrá változtatja. Kérdeztem a gyerekeket, hogy ezt, hogy szoktuk hívni, jelentkeztek, és mondták, hogy csoda. Máris nagyon meg voltam elégedve, és azt kértem tőlük, hogy akkor tudjátok-e, hogy ti is tudtok csodát tenni, minden ember tud csodát tenni, mert képesek vagyunk arra, hogy valami, ami eddig nem volt, általunk legyen. Nem volt, és aztán lesz. Hogy a vízből bor lesz, hogy valami kevésből valami nagyon sok tud lenni. Ez csoda. Azt kértem a gyerekektől, hogy mondják meg, hogy ők hogyan tudnak csodákat tenni. Egészen belelkesedtek. Jézus, az Isten fia, ő a vizet borrá változtatja. Mi csak apucinak vagy anyucinak vagyunk fia, lánya, mi kisebb csodákat tudunk tenni, de ne értékeljük le. A gyerekek elkezdték mondani ezeket a klasszikus gyönyörűségeket, hogy van egy fehér papírom meg egy ceruzám, és lesz egy rajz. Ez egy csoda, ez nem volt addig. Mennyivel kisebb csoda, hogy a vízből bor lesz, mint hogy a papírlapon egyszer csak lesz egy rajz. Akkor építőkockákból várat lehet építeni. Csak kockák, és most lett egy vár. Csoda, csoda, csoda. Kezdtek nagyon aranyos dolgokat mondani. Az egyik kislány azt mondja, én egy szomorú testvérből boldog testvért tudok csinálni. Ez körülbelül 4 éves kislány. Nagyon szomorú volt a kistesóm, és odamentem, megsimogattam, megpusziltam és boldog lett. Akkor én a szomorú kistesóból boldog kistesót csináltam. Azt mondja egy édes kisfiú, 2 és 3 év között. Szerintem, azért mert jelentkezni, mert az elsősorban ült. Jelentkezett, és azt mondja, hogy én egyszer, miközben aludtam, sírtam, és aztán elaludtam. Ez a trauma földolgozásnak volt egy kollektív tere. Síró gyerekből csináltam alvó gyereket. Meg is dicsértem, te milyen ügyes vagy, meg tudtad magadat nyugtatni, de nagy teljesítmény az. Most mondom a kedvencemet, ő egy kislány. Azt mondja, én este a koszos fogamból tiszta fogat tudok csinálni. Minden esti csoda. Az egész ettől, hogy tudunk csodát tenni, valami, ami addig nem volt, egészen bezsongtak a gyerekek. Jó volt őket látni.

Akkor kommunikáció. Egy-két tényleg alapvető, de nagyon fontos dolog, hogy nem lehet nem kommunikálni. Ezt tudjátok? Tehát, ha valaki hallgat, az például nagyon erős kommunikáció. Hallgatásba rengeteg agresszió tud lenni, rengeteg megvetés, rengeteg közöny, tud benne sértettség lenni, irgalmatlanul erős üzenete tud lenni a kommunikációnak, ha az semmi, csak hallgatás. A hallgatás is kommunikáció, tehát az ember nem tud nem kommunikálni. Ha van, kommunikál. Aztán a másik tévhit. Azt gondoljuk, hogy a kommunikáció arról szól, hogy az egyik ember beszél a másikhoz, és így áramlik az információ. Ez sosincs így. Egyszer fölrajzoltam, ez úgy történik, hogy én elmondom az üzenetet, az üzenet a másik fejében átalakul olyanná, amilyen ő. Tehát azt mondom, de jól nézel ki ma. Az én szándékom az volt, hogy megdicsérjek egy nőt, őbenne ez átalakul. Kiben hogy. Van, aki azt mondja, hogy észrevette, hogy ma is szép vagyok, mert tegnap is szép voltam, azt mondta a szomszéd, most a pap. De van, akiben ugyanez a mondat teljesen máshogy alakul át. Az első része elvész, és akkor kiemelkedik egy szó, hogy ma, és mi volt tegnap? Tegnap is találkoztam vele, és nem mondta. Tehát akkor ennek az üzenetnek a súlypontja ott van, hogy ma. Tulajdonképpen nem azt mondta, hogy szép vagyok ma, hanem, hogy nem tetszettem neki tegnap. Ezt aztán bonyolíthatjuk a végtelenségig, vagyis a kommunikáció úgy működik tévhiteinkkel szemben, hogy mondok valamit, és az üzenet mindig átalakul a másikban valamivé, amiről fogalmam sincs, hogy mi. Nem tudom, legfeljebb lehet valami valószínűségem vagy tapasztalatom. Nem tudom, hogy mi, és az illető nem arra reagál, amit én mondtam, hanem arra, amivé benne átalakult az, amit én mondtam. Tehát az ő reakciója nem arra fog vonatkozni, hogy én azt mondtam, hogy te szép vagy ma, és azt akartam kifejezni, hogy szép ma, hanem arra az értelmezésre, tudatos vagy nem tudatos szinten, ami benne keletkezett, és ezt fogja nekem mondani. Én pedig szintén nem arra reagálok majd, amit ő mond, hanem arra, amivé bennem válik az, amit ő mondott. Ezért tudunk elbeszélni például egymás mellett. Magyar szavakat használunk, és egyáltalán nem értjük egymást. Tehát a kommunikáció alapja nem az, hogy én beszélek valakihez, az információ átmegy, és ő erre reagál, hanem tulajdonképpen mindig arra reagálunk, amivé bennünk a másik üzenete vált. Akkor itt egy igazi komoly axióma, ez így szól: A kommunikáció tartalmát mindig a befogadó fél határozza meg. Mindig. Tehát, amivé lesznek az előadásaim bennetek. Döbbenetes dolgokat hallottam már, hogy én miket mondtam. Olyan parádés dolgokat, hogy le vagyok nyűgözve. A század részét nem mondtam annak, amit nekem tulajdonítotok, hanem az benned alakult át arról, amit én mondtam. Tehát a kommunikáció tartalmát mindig a befogadó fél határozza meg. Köszönöm a figyelmeteket.

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika

Részletek, gondolatok Pálferi előadásaiból minden héten

Te is kéred? Hova küldhetjük őket?