A terápiás csoportok segítő hatásai 7. 3. pont: a csoport az információátadás helye

2010.01.26.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Nézzünk röviden egy hátteret, hogy mi az a háttér, ami egy sajátos összefüggést ad és teremt a mai előadás mondanivalójának is. Abban gondolkodunk, hogy hogyan tudnánk az egyediséget, az egyéniségünket, a rendkívüliségünket, megismételhetetlenségünket összefüggésbe és egységbe hozni az együttességekkel, amelyeknek részei vagyunk. És aztán hogyan tudnánk az életünket kiterjeszteni abba a valóságba, ami az életünknek egyébként adottsága és realitása, amit így neveztünk, hogy egyetemesség. Egyediség, együttesség, egyetemesség.

Egy képet hadd hozzak ide, amire vasárnap hajnalban jutottam el, s gondoltam gyorsan megosztom veletek, hogy is láthatnánk ezt egy képben. Azon töprengtem és elmélkedtem, mert az evangélium nagyon szép volt, meg az olvasmányok nagyon szépek voltak vasárnap, és ott van egy mondat, ez így hangzik: Elérkezett az Úr esztendeje. S aztán arra gondoltam, hogy én vajon a 2010-es évet az Úr esztendejének tartom-e, látom-e, vagy nem. Mindig ragasztgatunk az évekhez különböző jelzőket: ennek az éve, vagy olyan év, de tulajdonképpen már jó pár ezer éve az Úr esztendejében vagyunk újból és újból. És ez továbbvitte a gondolataimat, hogy tudok-e esztendőkben is gondolkodni, vagy csak hónapokban vagy csak napokban vagy csak pillanatokban, és hogy milyen őrültség lenne, ha az életemet csak napról napra élném. Ugye, ez azt jelenti, hogy beleteszem teljesen magamat egy napba, átadom magamat egy napnak, megélek egy napot, a napban élek, de nem a napnak élek, nem annak a napnak élek, de azért abban a napban élek. Mondom a képet. Ahogy ezen töprengtem, rájöttem: jaj de érdekes, ez pont valahogy ahhoz hasonlít, hogy a nap az, amikor az ember maga körül kering. Amikor a saját tengelyem körül járok és keringek magam körül, ez pont az egyediségemnek az öröme vagy élménye. Ugye, 24 óra, ahogy pörgök magam körül, ez körülbelül ehhez fogható vagy hasonlítható. Az együttesség meg az, amikor rájövök, hogy nemcsak magam körül keringhetek végig egy életen keresztül - ez szép, meg szükségem van az élethez arra, hogy tudjak magam körül is keringeni, magamat szemlélni és megnézni magamat, és gyönyörködni abban, hogy jé, 360 fokból megnéztem a saját szépségem, kicsit nárcisztikus, de azért még belefér -, hanem rácsodálkozom arra, hogy van hold is. Az már egy hónap. A hold körbejár - tehát nyilvánvaló, hogy nekem is van egy arcom a hold felé -, de azért a hold körbejár, na, ott már van egy viszony. Ott már van egy kapcsolat, egy kapcsolódás. Akkor már nemcsak napokban élek magam körül keringve, akkor hónapokban is élek, kapcsolatokban, együttességekben. Aztán mentem tovább, itt van akkor az év. Az év milyen döbbenetesen kiterjeszti a nézőpontunkat, mert rájövünk, hogy a föld és a hold együttesen kering a nap körül. Pont egy év. Ez mondjuk, az együttességnek a jelképe. Ahogy néztem, mind e mögött persze ott van az egész Univerzum. Ezt most egy izgalmas képnek látom. Nagyon fontos önmagában mind a három. Hogy tudjuk keringeni magunk körül a szónak jó értelmében, hogy legyen ez a viszony, valakik tudjanak körülöttünk keringeni, de azért az arcunk forduljon mások felé, de közben el ne felejtsük, hogy ez a két dolog, hogy a föld meg a hold a nap körül kering. S ennek aztán van egy háttere, egy egész világegyetem. Ez valahol az életet elég egyszerűen leképezi. Ennyit akkor erről a képről. Egészen beleszerettem, mert olyan szépen leképezi a valóságot.

Ott tartunk - ez volt a háttér, az összefüggés -, hogy arról a pontról beszélünk, hogyha oda tudjuk magunkat adni egy csoportnak, a csoporttagság révén a csoport nagyon sok mindenhez tud bennünket segíteni. Ami legegyedibb, önmagunk körül forgó életéhez is a csoport nagyon sokat tud adni, azon túl, hogy a perspektívákat is megnyitja. Itt az információról volt szó. Hogy egy csoportban óriási lehetőségünk van nélkülözhetetlen információk begyűjtéséhez, ráadásul megfelelő közegben, megfelelő hangoltságban, olyan emberektől, akiknek a legkevésbé fűződik érdeke ahhoz, hogy valamit mondjanak, mert most együtt vagyunk, de vége a csoportnak egy év múlva, és soha többet nem találkozunk egymással. Nagyon izgalmas ám az a csoporttapasztalat, mikor egy olyan csoportban vagy, arra szerződtök: két évig támogatjátok egymást. És utána köd előttem, köd utánam, sose hallasz róla. Ez nagyon izgalmas. Teljességgel átírja a képzeteinket arról, hogy mit jelent, hogy idegen.

Ökumenikus imahét volt, és a záró napja. Arra jutottam, hogy mikor meghívtam egy református lelkész ismerősömet, akkor ő nem egy vendég volt a katolikus templomban, hanem egy testvéremet hívtam vendégségbe. Ez nagyon, nagyon nagy különbség. Egy testvérem volt nálam vendégségben, nem pedig egy vendég volt nálunk. Egy csoportban ezt hallatlanul jól meg lehet élni, hogy valaki, aki idegenként érkezett, arra rájövünk, hogy nem hogy nem idegen két év múlva, hanem hogy sosem volt az. Valójában az a tévedés, valakire ránézni, és azt mondani: idegen. Hogy volna idegen?

Bambultam a National Geographic egyik műsorát - egy roppant érdekes műsor. Egy férfiről szól. Megtörtént valamiről beszélünk. Egy Dél-amerikai országban elrabolják, és váltságdíjat követelnek tőle. Ott van egyik nap, egyik hét a másik után, rabságban sínylődik, rettenetesen bánnak vele, minden vágya, hogy megszabaduljon. A férfi részletesen elmondja - és persze jól illusztrálják is egy színész segítségével -, hogy hogyan tudja egy kanállal kifeszegetni a láncait, hogy majd meg tudjon szabadulni, mire elviszik egy másik helyre, egy barlang mélyére. Azt gondolja, hogy itt a vége mindennek, és egyszer csak ott a barlang mélyén odajön hozzá valaki abból a fogolytartó társaságból, kinyitja a bilincsét és kimenekíti őt a barlangnak egy hátsó nyílásán keresztül, de nemcsak kimenekíti, hanem elviszi (egy szigeten vagyunk egyébként) egészen (akkor az nem Dél-amerikai ország) a tengerpartig, ott vár a megmentőnek a lánya, aki egy nagyon egyszerű motorcsónakba ülteti őt, elviszi egy másik helyre, ahol a megmentő férfi családja bújtatja és erősíti föl. Úgy tud visszamenni az Egyesült Államokba. Van ennek a filmnek egy döbbenetes jelente - ott ül már a csónakban ez a megmentett férfi és tudja, hogy a megmentője vissza kell, hogy menjen a társaságba, ez életveszély neki. De közben tudatosul benne, hogy a családját is veszélyezteti. Mert az hagyján lenne, hogy magát veszélyezteti, de hát a családja fogja segíteni, és pont egy ilyen maffiózó közegben. És teljes értetlenségben - ez milyen érdekes - szökik, de tudni akarja, hogy miért. De érdekes ez! Látjátok, hogy van egy helyzet. Minden azt diktálná, hogy az ember ne kérdezzen, ne beszéljen, meneküljön, ahogy csak tud. És mennyire nem elég ez az embernek? Hogy mennyire nem lehet önmagunkra kizárólag csak biológiai összefüggésben vett evolúciós lényként tekinteni? Ott van valaki, minden másodperc számít. És meg kell kérdeznie a megmentőtől, hogy miért. Mert kell tudni, hogy miért. Akkor azt mondja ez a férfi, aki megmenekül: "A legmeglepőbb választ kaptam, amire egyáltalán nem számítottam. Rám nézett ez az idegen, aki magát és a családját is veszélyezteti, és azt mondta: Azért mert Istenben a testvérem vagy." - Tehát, ha az együttességeket nézem, akkor más faj, más nép, más kultúra, más vallás, sok minden elválaszt bennünket egymástól, de ha az Istenben nézem, akkor a testvérem vagy. Azzal fejeződik be, hogy az illető maga kommentálja a megmenekülésének a történetét, és azt mondja: "Sokat gondolkodom azóta, hogy együtt vagyok a családommal, hogy vajon megtenném-e fordított helyzetben? El tudom képzelni magamról, hogyha csak magamat veszélyeztetném, akkor megteszem. De hogy a családomat is? - valószínű, hogy nem." Ebben a történetben is milyen mélyen benne van az egyediség, az együttesség és az egyetemesség. Ez a férfi ott a szigeten eljut az egyetemességből való látásmódra és cselekvésre. Ami itt nagyon sajátosan fölülírja azt, hogy család.

Ott tartottunk, hogy nagyon fontos az információknak az átadása, és ezen belül pedig a kommunikációs alfejezet. Volt a teológián egy tanárunk, volt egy egészen rettenetes szokása. Nagyszerű professzor volt, kifejezetten az egyik legfölkészültebb valaki, és nagyon fontosnak tartotta a demonstrálást, és azt, hogy folyamatosan írjon és jegyzeteljen, hogy a vizuális típusok számára is adjon elegendő tápot a tananyag elsajátításához. Ezt azonban a következő energiatakarékos módon folytatta: Soha egyetlen betűt nem írt, csak nyilakat. Kizárólag csak nyilak voltak a táblán. Ha most követném az ő szokását, akkor írtam volna egy nagy nyilat, ez a mostani téma. Egy kisebb nyíl, ez a csoport haszna, és egy újabb kisebb nyíl, most eljutottunk ahhoz, hogy kommunikáció. Amikor ez a tanár volt bent az órán, ez azért volt vicces, mert a végén csak nyilak voltak a táblán. Elképesztő mennyiségű nyíl, a nyilaknak is voltak alnyilai. A következő csoport bement a teremben, akkor tudta, hogy xy professzor tartott órát. Mert az a táblán pontosan jól látható volt, csak éppen nem lehetett belőle érteni semmit. Amit mondott, abból igen.

Szóval, kommunikáció ökölszabályai - nevezhetnénk így. A legfontosabb ismérvek, információk a kommunikációra vonatkozóan. Próbáltam nagyon korlátozni magam, mert ha túl sok, akkor már megy a kukába az értékes is belőle. Mint mondtunk eddig? Az egyik, hogy nem lehet nem kommunikálni. A hallgatás is nagyon is kommunikáció, sőt sokszor rengeteg agressziót fejez ki, irgalmatlan elutasítást, megvetést, szégyenkezés, sértettséget. Szóval, a hallgatás is hihetetlen erős kommunikáció tud lenni. A másik az volt, hogy a kommunikációra vonatkozó legalapvetőbb, legegyszerűbb tévedésünk az, hogy két ember között a kommunikáció úgy zajlik, hogy én mondom, te hallgatod, reagálsz arra, amit mondtam, én ezt meghallom, reagálok arra, amit mondtál. Ez a legkézenfekvőbbnek tűnik, és a legkevésbé van így, mert mindig arra reagálunk, amit a másik üzenete, kommunikációja mibennünk kiváltott. Nem a másik kommunikációjára adunk választ, hanem arra adunk választ, amit bennünk a másik kommunikációja okozott, keltett. Erre adunk választ. Ezért tudnak döbbenetes meglepetések érni bennünket. Mondunk egy egyszerű mondatot, és a másik valami olyan választ ad rá, hogy nem értjük, hogy ez most honnan jött. Ez pont úgy van, mint az ufókkal. Főleg, hogyha azt a minden évben elmondott történetemet elismétlem, amitől nem bírok megszabadulni (már az emlékétől). Mikor egy csillagász egy órás előadást tartott. A téma az volt, hogy vannak-e ufók. Olyan csillagász volt, aki csillagász identitásából adódóan elmondta, hogy rendes csillagász nem hisz az ufókban, majd pedig föltette a lehetőséget a hallgatóságnak, hogy kérdezzenek. Volt valaki, és a következő kérdést tette föl: "Most azt értem, hogy nincsenek ufók. Akkor honnan jönnek?" - Ez jó példa arra, hogy egy óra folyamatos szakértői szövegelése is kevés volt ahhoz, hogy az illető ne arra reagáljon, ami őbenne már élt egyébként is a témára vonatkozóan. Ez nagyon fontos, nagyon. Sosem egymásra reagálunk. Ez tudjátok, miért nagyon jelentős? Mert minél kisebb az önbecsülésünk - vagy hezitálunk, hogy értelmes vagyok, okos vagyok, normális vagyok, nem vagyok -, annál inkább a kommunikációnak az összes elemét magunkra szoktuk venni. Rögtön azt gondoljuk, hogy a másik rólunk mondta, becsmérelt. Róla szól. Érzékelhető a szabadság? Róla szól. Nekem mondja, de róla szól. Az ő kommunikációja róla szól, de nekem van címezve. Ebből én elég bölcsen igyekszem kiválogatni azt, ami arra az üzenetre érkezett, amit én mondtam neki, és a többit azt meghagyom neki. Például a haragját hagyom nála. Nem rám vonatkozik, valahonnan hozta. Maradjon nála.

Erről volt szó, utána mondtunk még egy mondatot. Ez pedig az, hogy a kommunikáció tartalmát a befogadó fél határozza meg. Nem a küldő, hanem a befogadó fél. Mert őnála landolt és benne valamivé lett.

Menjünk tovább! Ez egy olyan fontos téma, hogy nem is tudom, hogy kéne folytatni. De szeretnék megint csak egy tévhitre rávilágítani. Szoktuk azt mondani, hogy van verbális kommunikáció, van nonverbális kommunikáció és van a metakommunikáció. Közkeletű tévedés az, hogy a nonverbális kommunikációt (arcjáték, mozdulatok, testtartás) összekeverjük a metakommunikációval. Amikor a professzor úrról beszéltem, és kimondtam ezt a mondatot, hogy "Egy nagyszerű professzor volt.", akkor a verbális kommunikáció az volt, hogy nagyszerű professzor volt, a nonverbális, hogy éppen voltam, amilyen, de hogy volt ott egy metakommunikáció, az abból látszott, hogy nevettetetek. Ez csak abból az összefüggésből érthető, amibe beágyazódott az a mondat. Az a metakommunikatív rétege. Csak azért mondom, mert ezt közkeletűen mindig szinonimaként szokták nagyon sokan használni: nonverbális - metakommunikáció.

Elmondanám azt a modellt - két modellt -, tehát, azt az egy modellt, amit a legjobban… - Szentírási fordulat: kettőt mondok, három lesz belőle, az Ószövetségben van egy ilyen - szóval, két nagyon használható modell. Ezeket használom rendre. (Meg is van az eredménye.) Mind a kettőről volt már szó. Amikor kommunikálunk, annak van három szintje. Ezt a három szintet érdemes nagyon jól látni, megkülönböztetni, tudni, hogy van. Az első szint az informatív szint. A második szint az érzelmi szint, a harmadik pedig, a kapcsolati szint.

Most eszembe jutott egy történet. Hadd mondjam el, jó?

Néhány nappal ezelőtt hulla fáradtan leültem a fotelemben, bekapcsoltam a televíziót, a Simpson család egyik epizódjára találtam. Olyan jelenet volt benne - ezt muszáj nektek tudni! Képzeljétek el, hogy néhány nappal ezelőtt Bart Simpson szerelmes lett - ez nagyon fontos információ -, és miután a kis Barti a szerelemben járatlan kisfiúként őgyeleg a világ színpadán, ezért természetesen jó barátaitól tanácsot kért, hogy mit is kell ilyenkor csinálni. Természetesen a jó barátai, akik ugyanoly mértékben járatlanok voltak szerelmi ügyekben, azt mondták, hogy mindent bele. Ez valahogy úgy alakult át a kis Bart gondolataiban, hogy ez azt jelenti, hogy össze-vissza hazudott annak a kiszemelt, gyönyörű leányzónak (akinek szintén nagyon furcsa volt a feje a rajzfilmben). Igen ám, de ilyenkor szép lassan szoktak a felhők és az árnyak gyülekezni, és kiderült, hogy ezzel nagy gáz lesz. A lány mindent elhitt. Akkor gyönyörű jelenet: Bart Simpson - mégiscsak, aki kisfiúként azért a romantikához valami érzékkel bír, meg ezt tanácsolják neki - kimegy a mólóra a szerelmével. Nagyon készül, hogy bevallja, hogy amit mondott, az hazugság. A következő a kommunikáció (ezért akartam mondani): azt mondja a kis Bart: Tudod, be kell valamit vallanom. Amit mondtam neked, az mind hazugság volt. Látszik, hogy a lány elfehéredik. Akkor - mondja a nő - hazugságra épült az egész kapcsolatunk? Erre Bart kihúzza magát és azt mondja: Nem, csak az a része, amit én mondtam!

Nem azért mondtam ezt, hogy ezt alkalmazzátok.

Szóval, egy párkapcsolat: egy Bart Simpson és szerelme beszélgetnek. Képzeljük el, hogy nem rúgta Bart Simpsont ki a szerelme (mint ahogy kirúgta persze). Éjszaka van, 11 óra van, az ágyban fekszik a nő és 11-kor belép a férfi, és a nő azt a kérdést teszi föl, hogy "hány óra van?". Ennek a kérdésnek nyilvánvalóan van egy informatív szintje, amely a pontos időre utaló kérdést fedi. Képzeljük el a nőt, amint a férfi a lehető legnagyobb nyugalommal ránéz az órájára és megmondja, hogy "11 óra 2 perc van, drágám". És hogy mi történik ott? Ékes bizonyítéka annak, hogy a kommunikációnak nemcsak informatív szintje van, és föltehetően a nő valójában nem a pontos időre volt kíváncsi.

A jegyes csoportban, elkezdtünk azon játszani, hogy ezt a kérdést, hogy "hány óra van?", milyen érzésekkel lehet kérdezni. Az derül ki, hogy ezt a végtelenül egyszerű kérdést, egy ennyire sematikusnak tűnő helyzetben, amit egyébként - amiről most azt gondoljuk, hogy pontosan tudjuk, hogy hogy kérdezte -, valójában az összes alapérzelemmel lehet kérdezni. Mert lehet örömmel is kérdezni: "Hány óra van? De jó, hogy meg tudtál jönni!" "Már itthon vagy? De jó, hogy még fönn vagyok! Még tudunk találkozni. Még el tudom mondani, mi történt velem ma." Természetesen örömmel is lehet kérdezni és az örömnek különböző változataival. Aztán nyilván lehet félve is kérdezni, aggódva: "Jaj, hát hány óra van? Mi történhetett? Lehet, hogy valami baj történhetett!" Természetesen lehet haraggal kérdezni. Talán a legtöbben azt gondolták, hogy evidens, hogy így kérdezi. És lehet rettenetes szomorúsággal is kérdezni. Mély csalódottsággal: na, ez a pasi sosem változik már meg, veszett fejsze nyele. Azért mondtam ilyen nagyon egyszerűen, ezek az alapérzések voltak, ennél kevesebb alapérzés nincs. Ezt az egyszerű kérdést, aminek az informatív szintje, hogy "hány óra?", az érzelmi szintje szinte bármilyen érzést tükrözhet, amire nyilván a férfi igyekszik, vagy nem igyekszik válaszolni. Attól függ, hogy őneki milyen stratégiája, vagy lélekjelenléte vagy személyisége van. De ami igazán szép, hogy a helyzetben ott van a kommunikációnak a kapcsolati szintje. Az a legmélyebb szint. Ugyanis, amikor a nő azt kérdezi, "hány óra van?" - és ebből a szempontból teljesen mindegy most, hogy a férfi mit válaszol -, nagyon sok, úgynevezett kapcsolati üzenetet is belekérdez a szavaiba, vagy beleüzen a szavaiba. Azokat lehet, hogy nem kérdezi, hanem állítja. Milyen kapcsolati üzeneteket tudunk elképzelni? Például azt, hogy "Tudom, most már biztos, hogy nem lehet rád számítani". Vagy: "Már nem is reméltem azt, hogy megjössz időben, mert te már csak ilyen vagy". Kapcsolati üzenet lehet az is, hogy: "Ha most erre nem válaszolsz egy normális, együtt érző módon, köztünk vége mindennek. Úgyhogy jól fontold meg, hogy normálisan válaszolsz-e, mert ez most egy nagyon komoly kérdés!" Olyan is lehet benne, hogy valahogy ebbe a mondatban mondja ki, hogy: "Istenem, tudtam, hogy rossz pasihoz mentem." És ebben a kérdésben ez az üzenet. Benne lehet egy aggodalom is. "Vajon ki tudunk ebből a helyzetből még valami jót hozni?" "Elképzeled, hogy valahogy ma este még átélhetjük, hogy összetartozunk?" Tehát rengeteg kapcsolati üzenet hangozhat el egy nagyon egyszerű mondatban. Ezt a modellt tartom az egyik legeslegjobban használhatónak. Főleg azért, mert az informatív szintet szoktuk hallani, főleg mi, férfiak. A nők pedig főleg az érzelmit. Ez is perszer egy durva általánosítás. Mindenesetre, nagyon fontos lenne, hogy egy kérdésnek meghalljuk az érzelmi üzenetrészét is. Hogy halljuk, hogy mi az érzelmi üzenet. És próbáljunk arra is válaszolni. Sokszor egyébként ezt ösztönösen is így tesszük. De ami még jelentősebb az az, hogyha képesek vagyunk azt is hallani, hogy mi a kapcsolati üzenet. Sokszor óriási dolog, mikor tudjuk, hogy egymásnak milyen kapcsolati üzeneteket küldünk. Ha képesek vagyunk arra, hogy azt tudatossá tegyük. A legtöbb kommunikáció azért csúszik el, mert a kapcsolati üzeneteket folyton-folyvást küldjük egymásnak és nem kapunk rá választ. Amikor a nő a kommunikáció legmélyebb szintjén egy kétségbeesett kérdést tesz föl, hogy: "Mondd, bízhatok benned? Elvesztettem a biztonságérzetem, mondd, lehet benned bízni?" Főleg, ha az egy meghitt kapcsolat: "Számíthatok rád?" "Nem vagyok őrült, hogy elköteleződtem a te irányodba?" - Ugye, ezek nagyon mély kapcsolati üzenetek. Ha erre valamiképpen nem jön válasz, a helyzet még rosszabbá válik a nőben. Ez pedig nagyon könnyen viszi a kommunikációt oda, hogy rettenetes mondatok szülessenek. Ha azonban képes vagyok a kapcsolati üzenetre is megfelelő szintű üzenettel válaszolni, akkor ott gyökeresen tudnak alakulni és változni a dolgok. Ez tulajdonképpen egyrészt személyiségkérdés, másrészt pedig gyakorlás kérdése. Ezért fontos, hogy lehetne gyakorolni évekig, de elég csak a holnapi nap, és aztán megint egy napot, mindig egy következő napot. Ezt nagyon érdemes volna gyakorolni! Lehet, hogy kéne csöndet tartani, akkor leülepedik: "Jaj, hogy is van?". Eszetekbe jut néhány emlék: "Sajnálom, hogy úgy történt!". Szóval, ezt nagyon izgalmas volna elmélyíteni majd magatokban.

Így jutunk el egy következő fontos kijelentésig. Amit elfelejtettem.

Ez lett volna az egyik nagyon fontos - szerintem, roppant jól használható - modell.

A másik nagyon jól használható modell - ezt is szeretném elmondani -, de közte legyen egy történet:

Múlt héten alkalmam volt egy püspök titkárával beszélgetni. Hamar valahogy a szó nem a komoly dolgokra terelődött, hanem a humorosakra. Azt mondja: Tudod, Feri, mint titkár természetesen nagyon sok levelet kell kibontanom, elolvasni, mérlegelni, hogy a püspök atya kezébe kerül-e vagy a szubszidiaritás elvét követve, alacsonyabb felelősségi szinteken is lehetséges a megoldás. Szóval, a következő levél érkezett néhány évvel ezelőtt a püspöki hivatalba püspök atyának címezve: "Tisztelt Püspök atya! Nagyon jól tudom, hogy ön egy igazán idős ember, ezért nem tudom, hogy életben van-e még." - Ez még csak a történetnek a legeleje. "Nem tudom, hogy életben van-e még." - így folytatódik a levél - "Ha nem volna életben, adja át üdvözletemet az elhunyt szüleimnek! Ha azonban olvassa a levelem, kérem fölvételemet a papnevelő intézetbe." Na, most a választ nem szeretném elmondani. (Tisztelt jelentkező, különösen - itt nem kifejtett - okok miatt, nem kérjük jelentkezését a papnevelő intézetbe.)

Szóval, a másik modell az a tranzakció analízisből származik, hihetetlenül egyszerű - mint az előző -, zseniálisan jól használható. Ez pedig az, hogy amikor kommunikálunk, ha már nem tudunk rendesen beszélgetni, akkor mindig érdemes tudni, látni, tudatosítani - mindig, nem mindig, de ha szükség van rá -, hogy ki beszél. Mert beszélhet belőlünk egy gyerek, egy felnőtt és egy szülő. Mindig valamelyik beszél a három közül. Vagy a gyerek vagy a felnőtt vagy a szülő. És rengetegszer - párkapcsolatban, családi kapcsolatrendszerben - a kommunikáció visszásságai ezzel a modellel nagyon jól demonstrálhatók a családtagok felé. Sokszor a családtagok nem értik, hogy miért nem működik. Próbálnak, egymásnak mondják és üzennek és kérdeznek, és mindig valahogy elmegy a csudába az egész. Hol megy el, miért megy el? Nagyon egyszerűen például azért, mert a szülőből két fajta van. (Egy picit most bonyolítom, de nem nagyon, csak egy egész picit. Tudjátok, úgy vagyok ezzel, ha én megértettem, akkor ti is biztos megértitek. Annyira áldom az Urat, hogy nem adott sok eszet. Annyira zavaró lenne! Pont úgy elégségesen.)

Szóval szülő beszél, felnőtt beszél, vagy a gyerek beszél. Nem egyszer az derül ki, hogy a szülőből van kettő. Innen indultunk. Van egy gondoskodó szülő, de tud lenni egy durva, direktív, autoriter szülő is. Mikor a feleség azt mondja: "Hányszor mondtam már, hogy azt a rohadt tejet, miután iszol, lökd már be abba a rohadt fridzsiderbe, hogy az a rohadt meleg, ne rohassz már meg azt a rohadt tejet ebben a rohadó házasságban!" Ezt nehezen tudjuk elképzelni egy racionális reflexív felnőtt ember kommunikációjának. Ez egy dühöz szülő, ahogy odavágja a gyerekének, hogy "Most már elegem van belőled, te rohadt kölyök, hogy hányszor mondom neked!". Ha egy kapcsolatban a férfi vagy a nő, nem akarom ennél jobban bonyolítani, egy kizárólag elvárásokat támasztó, lekicsinylő, becsmérlő, szidalmazó satöbbi szülőként szól, az majdnem mindig annak beszélgetés lehetőségének a pusztulatát hordozza magában. Mert egy ilyen fölütésre hallatlanul kell tudni, hogy most a szülő ne tegyen engem gyerekké. Ugyanis, ha egy szülő kérdez, akkor ösztönösen is a gyerek szokott válaszolni. Ösztönösen egy gyerek mit csinál ilyenkor? Háromféle gyerek létezik. Létezik a lázadó, tiltakozó, ellenálló gyerek. Létezik a behódoló gyerek, a meghunyászkodó gyerek. És van a szabad gyerek. Ez a három van. Amikor autoriter szülői hangon szólít meg engem a párom: "Miért kell rád ennyit várni reggel?" - Ez egy szülő. Lehet, hogy csak 23 éves, de egy szülő beszél belőle. "Mit kell ennyit totojázni a tükör előtt? Nő létemre képes vagyok olyan gyorsan elkészülni, mint te." Ez klasszikus szülő-szöveg a rosszabbik fajtából. Tehát a szülő megszólítja a bennünk lévő gyereket. Az a kérdés, hogy bennünk, ha mi gyerekként válaszolunk a szülőnek a hangütésére, akkor melyik gyerek fog válaszolni. Nagyon könnyen jön, és egy lázadó kölyök visszaszól. Akkor mind a ketten rosszul érzik magukat. A nő a maga munkahelyén vagy otthon, a férfi a maga munkahelyén vagy otthon. És akkor visszaemlékszik a férj: "Tulajdonképpen min vesztük össze? Nem is emlékszem. Ja, a tej. Mit kellett ezen összeveszni? Nem is értem, hogy mit vesztünk össze ezen?" (Vagy a fürdésen vagy a készülésen) Tehát, szólt egy autoriter szülő, erre jött egy lázadó gyerek. "Velem ezt te nem csinálod!" Azt mondta egy bölcs gyerekpszichológus: "Gyerekekkel ne harcoljatok, kedves szülők, mert veszítetek." Persze, aztán a gyerek is veszít, sajnos. De azért veszít a gyerek, mert a szülő veszít. És a szülő azt mondja, na, akkor vesszen a gyerek is. Így szokott lenni úgy, belül. Ez intermezzo volt. Szóval, sokszor úgy reagálunk erre a szülői mondatra, mint egy lázadó gyerek, és máris ott a perpatvar. Jól megbántjuk egymást, annyi annak a napnak. Meghunyászkodhatunk is, behódolhatunk is, és akkor valami olyasmi történik: "Jaj, ne haragudj, tudod, milyen béna vagyok!" "Jaj, olyan szerencsétlen vagyok, nem is érdemellek meg. Nem is értem, miért vagy még velem." Ennek aztán rengeteg verziója lehet. Kapunk egy behódoló kisgyereket. Ez nem egy jó állapot, behódoló, alávetett kiskölyöknek lenni. Jó esetben egy szabad gyerek is tud válaszolni. Ebben a helyzetben sokkal jobb lenne - habár egy rettenetes szülő kezdi a kommunikációt -, ha egy felnőtt tudna válaszolni. A kommunikációnak itt az egyik kulcsa és titka, hogy képes-e a felnőtt a felnőttel. A felnőtt a felnőttel. Tulajdonképpen a legtöbb dolgot így lehetne megbeszélni, hogy egy felnőtt beszél a felnőttel. Csakhogy nagyon gyakran egy kis megalázott, kisemmizett kezd el beszélni; vagy egy lázadó gyerek kikéri magának és vesszen az egész este; vagy átmegyünk szülőbe, vádaskodunk. Felnőtt a felnőttel. Tulajdonképpen végtelenül egyszerű, csak nem merem kimondani ezt a szót, hogy recept, mert nyilván, nem az. De ha azt tudatosítom, hogy tudok-e a felnőtt a felnőttel. A felnőtt legjobb ismérve az, racionális. Képes a reflexióra, tényeket mond vagy pedig szubjektív dolgokat, de nem minősítésekkel. Hanem egyszerűen csak mondja, kijelenti egyszerűen. Tehát a felnőtt a felnőttel. Persze, hogy érzékeljük, hogy ez nem egy recept, nagyon is elképzelhető az, hogy különböző élethelyzetekben, például egy gondoskodó szülő, egy szabad gyerekkel a párkapcsolatban zseniális párbeszédet tudjon folytatni, és az ott csodálatos. Tehát nyilván nem arról van szó, hogy mindig csak a felnőtt a felnőttel. Iszonyú sava-borsa mentes élet volna az. Mikor azt mondja, mondjuk a férfi egy fáradt nap után: "Jaj, masszírozd meg a talpam!" Ezt nem egy felnőtt mondja magunk között szólva. Hát egy kisfiú: "Jaj, anya, légy szí, talp, talp!". - Ez a szőke férfi, ugye? Mi történik akkor, hogyha a nő azt mondja?: "Ennek most nincs itt az ideje." Mondjuk, megszólal egy gondoskodó szülő és azt mondja: "Na, gyere!". És máris szép az élet. Tehát, nyilvánvaló, hogy különböző helyzetekben többféle jó felállást tudunk elképzelni, de hogyha a problémák felől nézzük, akkor a leggyakoribb az, hogy egy vádaskodó, autoriter, számon kérő szülő szólal meg a kommunikációban és egy alávetett, behódoló, vagy pedig egy lázadó gyerek válaszol. Ez a formáció meg szokta ölni a beszélgetéseket. Ezt a két modellt találom nagyon-nagyon zseniálisan jól használhatónak. Ha ezt a két modellt használjuk, megvan minden, ami kell énszerintem.

Nagyon fontos információ: Önmagában a kommunikációnk stílusán azonban hosszútávon nem elég, ha változtatunk, mert nem a kommunikáció stílusán múlik minden, hanem a személyen, aki kommunikál. Mert mondhatom a vádló szavaimat egy racionális felnőtt mondataiba csomagolva, attól még pontosan érzem, hogy ugyanúgy vádolsz engem. Tehát a hosszú távú cél, nem a kommunikációnk stílusának a megváltoztatása, hanem a személyiségünk alakulása, hogy ténylegesen képesek legyünk felnőtt a felnőttel beszélni. És ez sokkal nehezebb, mint elmenni egy kétnapos hétvégére, egy tréningre és stílusjegyek ölteni magunkra. Ettől hosszútávon a helyzet nem lesz jobb, de attól, hogy elkezdünk valamit gyakorolni, lehet egy csomó élményünk. Rájövünk, hogy "jé, így is lehet?". "Jaj, de érdekes, én tulajdonképpen én így nem is szoktam.!" Vagy pedig: "Jé, tudok egy ilyen mondatot mondani?" Tehát, valahol azért érdemes elkezdeni, csak ne csapjuk be magunkat. Egy kétnapos tréning, egy hétvégén, kevés az üdvösséghez. Kivéve, ha valaki már zseni. De akkor minek jár tréningre. Ja, mert, hogy ő tanít.

Erről eszembe jutott egy történet. Odalép az anyjához a fia. Azt mondja: Anya, én nem akarok ma iskolába menni! Az anya azt mondja: De hát fiam, tudod, hogy hétközben iskolába kell menni! - De anya, nem szeretnek a gyerekek. - Hát nem szerethet téged minden gyerek! De attól még biztos van, aki szívlel téged, hát egy-két barátod, csak akad ott! - Jaj, anya, de a tanárok sem szeretnek. - Jaj, hát kisfiam, persze, hogy van egy-két tanár nyilván, aki nem szeret, de biztos van, akivel nagyon jól megtalálod a szót! - Jaj, anya, mondj nekem olyat, amiért tényleg el tudok menni! Erre az anya azt mondja: Hát fiam azért, mert te vagy az iskolaigazgató.

Emlékeztek talán John Gottman nevére. John Gottman nagyon fontos valaki, amerikai családterapeuta. Beszéltünk róla hosszan, de most csak gyors információadás. 14 évig követett 650 párt. A kommunikációjukat elemezte, igazi "excel-táblásan". Azt mondja, hogy: 5 perc kommunikációból meg tudom mondani, hogy a pár együtt marad-e hosszútávon vagy nem. 5 perc elég, csak legyenek akcióban. Tudjátok, ő mondta úgy, hogy van 7 ismérve annak, ami a kommunikáció tragédiája egy párkapcsolatban, családban, de azok közül is négyet elnevezett az apokalipszis négy lovasának. Úgy hallom, hogy többen nem voltatok, mikor ezt mondtam két éve talán. Elmondanám az apokalipszis négy lovasát. Azt mondta, hogyha az apokaliptikus lovasok csattogását hallom, baj van. Az első, amikor a kommunikációnak van egy olyan jellege, hogy az egyik fél következetesen azt kommunikálja verbálisan vagy nonverbálisan vagy metakommunikatíve vagy mind a három szinten (gyerek, felnőtt, szülő), hogy mindenért te vagy a felelős. Erről te tehetsz. Neked kell megváltozni! Tehát, ha kommunikáció mögött egy olyan valaki van - vagy az egyik, vagy a másik -, aki elhárítja magától annak a realitását, hogy a helyzetben ő aktív cselekvő, felelős és szabad módon van és volt jelen. Ez az első lovas. Mikor a magamra eső részt nem vagyok hajlandó tudatosítani és így kommunikálok. Hányszor hallottam ezt, mikor nyomatja az egyik a másiknak, és semmiről nem szól, minthogy fogd már föl, hogy hülye vagy. Őróla nem szól ez a helyzet. Napnál is világosabb, hogyha reggel 6.45-kor kell kilépni, és 6 óra 50-kor még nem léptünk ki az ajtón, akkor ez kizárólag egyvalakinek a problémája, nehézsége, őneki változtatni kell ezen. Tehát az élet azért akadt meg, mert nem változtat a hülye magatartásán. (A Mária rádió kedves hallgatói számára a hülye szót együgyű szóra szeretném cserélni.)

Tehát az első lovas ez. Talán sikerült ezt most leírni. Hát együtt élnek. Attól hogy együtt élnek, nyilvánvaló, hogy egy probléma nem tud csak az egyik problémája lenni. Főleg akkor megmosolyogtató ez, mikor én 125-ödször a fejedhez vágom, hogy ez a te problémád. Azért ebben van egy érdekes csavar. Vagy, hogy én boldogtalan vagyok attól, hogy neked van egy problémád. Hát, ha az az ő problémája, akkor te mit izgatod magad. De persze a helyzet rosszabb lesz, tehát ezt nem tanácsként akartam mondani. Tehát, az első lovas ez.

Második lovas. Ezt férfiak szokták előszeretettel gyakorolni, úgy hívják, hogy menekülés, kilépés a beszélgetésből. Lehet el is menni, elviharzani, elszelelni, eltűnni, vagy pedig ottmaradni, de lezárni. Ettől - most tudom általánosítás ez - szoktak a nők igazán, nagyon dühösek lenni. Akkor be szokott indulni egy rettenetes stratégia. Most már föladom azt, hogy ebből valami jó dolog süljön ki, addig nyomulok, míg ki nem hozom a béketűréséből. Ez egy játszmanyereség klasszikus forgatókönyvre. Amikor tényleg kiborul a pasi - legalább ez. Tudjuk, hogy így van. Tehát, a második lovas az annak különböző módja, ahogyan valaki lezár és nem hajlandó. Termesztésen olyat lehet mondani, hogy: "Nézd most olyan irgalmatlanul fáradt vagyok -", vagy: "Ez most annyira sok nekem, hogy egyszerűen képtelen vagyok most ezt normálisan veled megbeszélni. Tudom, hogy nagyon akarnád, de nem megy. Csak bele fogunk futni egy rettenetes hülye veszekedésbe. Beszéljük meg holnap!" Ez gyönyörű! Tehát, nem arról van szó, hogy mindig kell kommunikálni, amíg az egyik veri az asztalt. Hát valami szabad gyerek csak van, és azt mondja: "Én olyan fáradt vagyok, megyek aludni, de előtte még egy kis kakaót iszom."

Egyébként a tudatalattim most dobta ki azt a mondatot, amit nem adott háromnegyed órával ezelőtt. Ezt most gyorsan el is mondom. Most hallottam egy rettenetes történetet, erről jut eszembe, hogy kidobta a gép. Ezt olvastam, nem tudom, hogy így volt-e. Egy illető fölfedezett egy kóla automatát egy elég eldugott helyen. Arra a gondolatra jutott, hogyha elég ügyes, akkor sikerül egy kólát megszereznie. Az történt, hogy próbálta kihúzni, és ahogy húzza ki, magára döntötte a kóla automatát, aminek az lett a következménye, hogy belehalt a sérüléseibe. Mi ebből a tanulság? Világért se, hogy ne igyunk kólát, mert hát, ha valami egészségtelen, ez az. Annyi egészségtelen dolog van. A tanulság: Ne lopjunk kólát!

Három perccel ezelőtt eszembe jutott valami, amiről azt mondtam, hogy nagyon fontos és sosem fogom elfelejteni. 45 perccel ezelőtt volt, és most kellene ezt elmondanom. És utána visszatérünk a harmadik lovasra.

A kommunikációnak van egy zseniális szintje, fordulata, mikor elkezdünk kommunikálni a kommunikációról. Kommunikáció a kommunikációról. Tulajdonképpen a jó kommunikáció elképzelhetetlen anélkül, hogy ne kommunikálnánk a kommunikációnkról. Elképzelhetetlen. Előbb-utóbb odajutunk, hogyha azt mondom, hogy: "Te, olyan szívesen segítenék neked, amikor kérsz. De hogyha rögtön fölcsattansz, és máris számon kérő már az első mondatod is, akkor már semmi kedvem hozzá." Ez kommunikáció a kommunikációról. Vagy: "Tudod, amikor ezt mondod, bennem összeszorul itt belül valami, és akkor olyan megalázottnak, hülyének érzem magam, és azt gondolom, hogy nem szeretsz, nem vagyok neked fontos, ha így tudod nekem ezt mondani, ahogy szoktad mondani." Ez kommunikáció a kommunikációról. Elképzelhetetlen egy meghitt kapcsolat a "kommunikáció a kommunikációról" nélkül.

A harmadik lovas az, amikor a másik személyét támadom meg. A másik személyéhez - mert ott ugye egy társas identitásról van szó -, hozzátartozik másik személyének a családja, a baráti köre, a számára nagyon fontos dolgok, ez az ő identitásának a része. Tehát lehet, hogy csak azt mondod: "Az a rohadt bélyeggyűjtő köröd! Azok a marhák!" Ugye, azt mondod: "Én nem támadtam meg a férjem." Na de a bélyeggyűjtő önazonosságába tapostál bele. Az az ő identitásának a része. Ott egy körről van szó. Amikor kifejezetten támadok, ítélkezek, megbélyegzek olyasmit, ami a másiknak az önazonosságához tartozik, az egy apokaliptikus lovasnak a csörtetése. Vesztébe megy a kapcsolat. Akkor jöjjön a negyedik. A negyedik pedig - ez talán kitalálható -, amikor a másikat meg akarom bántani. Kifejezetten általában a tudatosságnak egy szikrája meg szokott bennünk jelenni, ha nem, még rosszabb, mert akkor még nem is reflektáltam rá, azt akarom, hogy fájjon neki. Bele akarok rúgni! Ez a negyedik lovas. Tehát ez, ahogy Gottman mondja az apokalipszis négy lovasa. Ha ezeket látjuk, főleg, ha mind a négyet - nem olyan rendkívüli egyébként -, akkor - fontos információ - kérjünk segítséget! Mert a kapcsolatunk vagy egy ádáz, lehetetlen valami még ötven évig, vagy rohanunk a válás felé, a tönkremenetelünk, vagy a másik tönkretétele - a gyerekekről nem is beszélve - felé. Kérjünk segítséget! Egy kis valamire szükségünk van. Mert ebben a helyzetben, mikor azt mondjuk ennek a párnak: "Hát nézzétek az a baj, hogy a problémáitokat meg kéne beszélni." Pont a fordítottját kéne mondani, hogy: "Nehogy beszélgessetek egymással. Ti ne! Tönkreteszitek egymást. Kérjetek valakit, aki segít nektek, hogy egyáltalán szót tudjatok érteni!"

A kommunikációról egyetlen gondolatot fogok a következő alkalommal mondani, és utána megyünk egy nagyon izgalmas témához, amit már meghirdettem múltkor. Hogy a csoport remek lehetőséget teremt annak, hogy rájöjjünk, hogy tudunk adni. És hogy az adás, mit tesz az emberrel. Ez nagyon izgalmas nekem.

Akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika