A terápiás csoportok segítő hatásai 10.

2010.02.16.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Folytatjuk, ahol egy héttel ezelőtt abbahagytuk. Mégpedig ott tartunk, hogy bőségesen beleeresztettük magunkat azoknak a szempontoknak a tárgyalásába, hogy mit történik akkor, hogyha valaki képessé tette magát, döntést hozott arra nézve, hogy belépjen az együttességeknek a világába, hogy ott - legalábbis minimálisan, amennyire az a csoport vagy intézmény vagy közösség a normáit meghatározza -, elköteleződjön. Beleadja magát egy csoportnak, egy közösségnek, a családnak, egy együttességnek az életébe, és utána mit mondhatunk el arról, hogy ez milyen hatásokat gyakorol, vagy gyakorolhat az ő életére nézve. És mindig, amit használunk modellértékűnek tartva, ennek a jelenségnek a kapcsán tudunk megfelelő kijelentéseket tenni, ez a terápiás csoport és az a rengeteg kutatás, ami abból fakad, hogy terápiás csoportba járókat kérdeztek újból és újból sokezres mintákban. Ez tehát a kiinduló pontunk. Beszéltünk arról, hogy ha odaszánom magamat az együttességeknek, akkor ennek következménye lesz az, tapasztalhatóvá válik az, hogy képes vagyok egy csoportban adni. Proszociális magatartás. Tehát, a proszociális magatartásra alkalmassá válunk, azt tudjuk gyakorolni, és hogy ennek az egyes ember élete felé milyen következményei vannak. Erről beszélünk. Ha tudok adni, az miért jó nekem. Nagyon, nagyon egyszerűen. Itt négy csoportba oszthatnánk a témánkat. Nyilván a modellünk alapján, hogy egyediség, együttesség és egyetemesség. Szeretném használni ezt a modellünket picit annyival cifrázva, hogy nézzük meg, ha az adást - mondjuk nagyon egyszerűen - kifejezetten egyéni, egyedi, sajátos, akár énközpontú célok motiválják, akkor mit nyer az egyes ember, miközben ad. Megnézzük azt, hogy mi az egyes ember nyeresége még akkor is, hogyha az adást énközpontú motívumok határozzák meg. Mi az egyes ember nyeresége, hogyha az adást társas motívumok, ha a csoporthoz tartozásból fakadó motívumok, és ha az egyetemességnek a motívumai határozzák meg? A másodikat meg a harmadikat, hogy kapcsolati motívumok vagy csoportmotívumok - a kettő nem egyenlő egymással, de mégis - a modellünkben szívesen egybeveszem, vagy egyberaktam: vagyis a kapcsolat vagy csoport. Nézzük akkor.

I. Mi történik akkor, hogyha a szociálpszichológusokat olvassuk és hallgatjuk, és azt mondják - főleg, akik rettenetesen a mai világ gyermekei -, hogy ugyan már, nem is létezik olyan, hogy önzetlenség, ilyen nincs. Mindent, és alapvetően az határoz meg, hogy én, én, én, legföljebb az én belátja vagy fölismeri, hogy érdemes néha a másiknak adni, mert hosszú távon az is megéri. Ezt nem érdemes eldönteni, hogy kinek van igaza. Mindenesetre ténylegesen beláthatóan vannak olyan motívumok, amelyek énközpontúak, de az adásban fejeződnek ki.

1. Amikor - erről beszéltünk - érzelmi nyereségeink támadnak azáltal, hogy adunk. Fönn tudjuk tartani a jó hangulatunkat, a jóérzésünket. Például a mennyasszonyok a lakodalmon általában jó fejek szoktak lenni. Ez most jutott eszemben. Talán életemben sosem találkoztam mufurc mennyasszonnyal vagy ifjú feleséggel. Egyébként nem akarom azt állítani, hogy a mennyasszonyokat egocentrikus motívumok indítják pusztán csak arra, hogy a saját lakodalmukon jó fejek és kedvesek legyenek, nem ezt állítom. Szóval, amikor mennyasszony oly kedvesen beszélget ott mindenkivel: "De jó, hogy eljöttél, örülök neki, hogy itt vagy, remélem, ízlik a vacsora!" Szóval, a jó hangulat fönntartása. Most mondjuk nagyon egyszerűen. Nyilván megvan ennek a másik oldala is, amikor például a bűntudatunktól akarunk szabadulni. Emlékeztek ezekre a példákra, nem akarom ezt hosszan ismételni, csak ide akarom hozni, ez lenne a I. pont alá tartozó 1-es pont: Egyedi, érzelmi motivációk.

2. Későbbi segítségnyújtás reményében. Ez is kifejezetten egyedi vagy énközpontú adás a későbbi segítségnyújtás érdekében. Csoporthelyzetben mind a kettőre bőséggel tudunk példákat találni. Nem egyszer ülök egy önismereti csoportban, úgy hogy csoporttag vagyok. Elkezd rettenetesen bosszantani az, hogy valaki túl hosszan beszél. Ez szokott bosszantani. Ezért ilyet én sose szoktam tenni. Ha valaki kiáll és mondja, ez annyira antipatikus számomra, főleg hogyha mások is vannak, és nem hagy senkit szóhoz jutni, csak darálja, egészen gusztustalan. Hitvallásszerűen kikelek ez ellen a nem proszociális magatartás ellen. (Szóljatok, ha ilyet tapasztaltok rajtam! Érezzetek felelősséget értem! Mert itt ténfergek egyedül a nagyvilágban skizoid lelki alkattal, hogy tudnék jól tájékozódni?)

Szóval, egy nap a csoport. Mondjuk, ha én a másfeledik órában fölhúzom magam - "Mit tud már ennyit beszélni, három mondatban ki tudná mondani! De nem, ő mondja és mondja a végtelenségig." -, akkor rájövök, hogy mennyivel jobban járok én ott ebben a csoporthelyzetben, ha lehiggasztom magam: Nyugi, nyugi, hadd mondja! Most én odaajánlom neki ezt a 10 percet. - Tessék, odaajándékozom ezt neked -, és ezáltal nekem is sikerül, hogy megnyugtassam magamat. Akkor nem kidobott pénz egy egész nap ott a csoportban. Mert mire lehiggadok a dühömből elment a csoport. Nagy csoport élmény?! Dühös voltam és végül lenyugodtam. Ezért nem érdemes sokat fizetni!

Tehát, a 2. pont így volt: későbbi segítségnyújtás reményében segíteni. Milyen nagy dolog, hogy egy csoportban azt tudom mondani, hogy: "igen, igen, megéri!". Most én háttérbe helyezem magam, mert most valakinek az önismereti témája van, és én most őneki fogok dolgozni, hogy minél nagyobb haszna legyen ebből az egész napból. De azért benne a fejemben, hogy egy hónap múlva, vagy két hét múlva lehet, hogy én jövök, és akkor a többiek fognak értem dolgozni, értem cselekedni, nekem visszajelzéseket adni és a többi. Ez főleg olyan emberek esetében, akiknek egész újdonság, hogy ők a saját egyéni motívumaikat háttérbe szorítják, hogy képesek késleltetni az egyéni motívumukat és nem akarják, hogy minden csoport csak róluk szóljon, hanem megengedik, hogy: "most szólhat rólad, majd 3 hónap múlva szólhat rólam". Ez már mekkora lépés olyanoknak, akik ezt még sosem gyakorolták be. Tehát ez volt a második, hogy nem kell, hogy minden csoportalkalom rólam szóljon. Hazavizek egy csoportból annyit, amennyit éppen az a csoport ad, meg amennyit én beleteszek. De nem kell, hogy rólam szóljon. Emlékeztek, ezt úgy fogalmaztam meg, hogy nem szükséges, hogy az életünknek állandóan főszereplői legyünk. A legtöbb ember azt gondolja, hogy mindig őneki kell a főszereplőnek lenni. Én nem gondolom így. Például egy édesanya, egy édesapa, egy barát, ezer példát mondhatnánk, miért kellene minden helyzetben, minden kapcsolatban mindig főszereplőnek lenni. Nyugodtan lehetetek mellékszereplő. Vagy mikor valakit ünneplünk. De nagy dolog az, mikor valakit fölszentelnek pappá. Ez nagy dolog, csakúgy mondom nektek. Akkor ott vannak az idős paptársai, öt éve papok, ötven éve papok, és ott van egy 23 éves nyikhaj, egy 24 éves taknyos, és pappá szentelték, és az összes atya megy és kezet fog vele. Ez milyen gyönyörű dolog! Tulajdonképpen - ott például - egy papszentelésen, a nálunk jóval fiatalabb papok, amikor felszentelődnek, mi ott hajlandók vagyunk statisztálni a szónak most jó értelmében, ebben a modellben gondolkodva. Hát hogy lehet valakit ünnepelni, ha nem tudunk az életünk történetében néha csak statisztának lenni. Hogyne tudnánk, nagyon is tudunk, és semmi bajunk nem lesz tőle. Viszont az életemet én rendezem. Lehetek egy helyzetben, egy történetben statiszta, de attól még én rendezek. Számomra így áll helyre az egyensúly. Hátha én rendezem magamat statisztaként, akkor ebből nekem semmi károm nem lesz. Nyugodtan lehetek statiszta, de attól még a filmet én rendezem. Ez egy nagyszerű egyensúlyt tud teremteni. A csoportban hihetetlen élmény tud lenni, hogy mit ad hozzá életemhez az, hogy mondjuk, egy esti találkozás alatt egyetlen egyszer sem kívántam magamat előtérbe helyezni. Nagyon izgalmas élmény. Ha valaki ilyet még nem csinált, próbálja ki. De nyilván ez akkor izgalmas, ha egyetlen egyszer sem helyeztem előtérbe magam, másokat dicsértem, másokat kínáltam, másokra odafigyeltem, de közben ez nem jelenti azt, hogy én egy senki vagyok, nulla vagyok, és pörgök, hogy: "senkinek sem voltam fontos, bezzeg tőlem senki nem kérdezte meg, hogy hogy vagyok, senki sem mondta, hogy jól áll rajtam az ing". Tehát, a kettő nincs szoros összefüggésben egymással, hogy statiszta vagyok és rosszul kéne magamat tőle érezni. Ez volt a 2. pont. Tehát a későbbi segítségnyújtás reményében is segíthetek, de ez már hoz az életembe egy távlatot, egy hosszú távúságot. Egy amerikai pszichiáter azt mondta: "A szeretet lényege a késleltetés képessége. Az az ember tud szeretni, aki bizonyos szükségleteit képes és hajlandó késleltetni." Nagyon egyszerű, nagyon ütős. Aki erre nem képes, dumálhat akármennyit, hogy "így szeretlek, úgy szeretlek".

3. pont: Társas jutalmakért segíteni. Most mindjárt mondok példákat. Mondjuk, hogyha adok és segítek és meghallgatok és részt veszek és beleteszem magam mások javára, akkor meg fognak érte becsülni. Kifejezetten egy társas jutalomért. Vagy az önbecsülésem meg tud erősödni. Terápiás csoportban ennek különösen nagy jelentősége van, hogy valaki, aki magát mélységesen leértékelte, vagy a személyes életsorsa, vagy akár tragédiái, vagy akár a saját bűnei okán, magát nem sokba veszi, tud gesztusokat tenni mások felé, és ezért a csoport rögtön visszajelzést ad neki, hogy "ezt köszönjük". Hogy: "Nagyon köszönjük, hogy amikor azt kérte a csoportvezető, hogy tedd ezt, te egyszerszerűen megtetted!" És az milyen nagy haszonnal volt! Tudjátok, én a pszichodrámában vagyok valamennyire ismerős. Ennek az egésznek kitalálója, megtalálója Moreno nevű bácsi. A Moreno azt mondta, hogy amikor folyik egy önismereti munka, és annak egy bizonyos sajátos terepe, amikor eljátsszuk valakinek az élettörténetét, dramatizáljuk valakinek egy életeseményét, a legnagyobb jó, amit valaki tehet azért, akinek a történetéről szó van, hogy a lehető legegyszerűbb módon, szó szerint elmondja azt, amit a másik kér tőle. Nem kell zseninek lenni. Ha egy csoportban, akinek a témájáról szó van, azt mondja: "Az anyám azt mondta, hogy: ó, te mihaszna". Akkor én odaállok, és azt mondom: "Ó, te mihaszna!". Ez micsoda nagy dolog. Pont ez a legtöbb, amit kaphat. Ha én ott elkezdek szerepelni, hogy "te semmirekellő, mihaszna, jaj, már mit csinálsz!". Tehát, ne szerepelj! Ezt az egyszerű mondatot, csak add vissza. Az hat a legjobban. Amikor megkapom a visszajelzést arra, hogy nem csináltam semmit, csak én voltam a főszereplő édesanyja, és azt mondtam: "Ó, te mihaszna!", és a visszajelzésben azt kapom, hogy: "Annyira jól mondtad!". Tulajdonképpen, csak pont azt mondtam, amit előttem mondott a főszereplő. "Ez akkora segítség volt!" Te jó ég, ennyi elég, hogy valakinek segítsek? Ez iszonyú jó. Emlékeztek, ahogy évekkel ezelőtt beszéltünk az önbecsülésről nagyon sokat. Fontos volt nekünk ez a téma. Az derült ki, hogy főleg a mi magyar valóságunkban a legtöbb ember negatív önbecsüléssel, önértékeléssel és ennek okán irreális önképpel rendelkezik, és hogy ez mennyi bajnak a forrása. És egy csoportban kaphatunk bennünket az önbecsülésünkben megerősítő, támogató, de - még ha szubjektíve -, reális mondatokat. Mert ha nekem a csoportban valaki azt mondja: "Feri, köszönöm, nekem ez segített!". Akkor ezen nem kell agyalni, hogy most segített, vagy nem; jó vagyok-e, vagy nem; jól csináltam, vagy nem. Mert az életünket végig tudjuk így agyalni: "Jaj, de most ez jó volt-e. Persze, nem volt jó, más biztos jobban csinálta volna!". Ismeritek ezt a mondást?: "Jobb a jónak elrontója." Nagyon bölcs mondás. Mikor valaki azt mondja: "Feri, ez nagyon jó volt!". Akkor átélem azt, hogy: "De jó! Hát ez jó! Valami jót tudtam tenni!". És ezért az önbecsülés, az önértékelés növekszik, megerősödik. Ha valaki nullán áll, pláne. Megvan ennek a fordítottja is, amikor a büntetés elkerülése, egy kapcsolatban valami büntetésnek, veszteségnek, valami negatív mozzanatnak az elkerülése vezet oda, hogy adok. Mert azt mondom, hogy nem szeretném, ha olyan szemmel néznének rám, vagy ha kicikiznének, vagy megvetnének, ezért inkább adok. Egyéni motívum. Kedves ismerősöm mondta, hogy ment az autóval, és stoppoltak. Ami egész meglepő volt, egy idős paraszt bácsi stoppolt. Nagyon ritka. Vettetek már föl idős paraszt bácsikat? Igen elenyésző, főleg, ha kapa, kasza van nála. (Az kevésbé motivál.) Mindenesetre az idős paraszt bácsit fölvette az ismerősöm, és szóba elegyedtek. Én is sokat stoppoltam fiatal koromban, ezért elhatároztam, hogyha énnekem lesz autóm, én is fölveszek stopposokat. Ezért aztán van bőséges élményem arról, hogy sokszor a beszélgetés - már ha van kedvem beszélgetni - akkor úgy szokott kezdődni, hogy: "Na, vettek már föl? Sokat szoktál-e stoppolni?" Idős paraszt bácsi megkérdezte az ismerősömet, hogy szokott-e máskor is megállni. Mondja az ismerősöm: "Igen, igen, én bizony szoktam, mert engem is fölvettek fiatal koromban.". Azt mondja az idő paraszt bácsi, hogy: "Tudja, engem úgy tanított az anyám - Idefigyelj, fiam! Ha boldog akarsz lenni, segíts másoknak! - Az én életemet ez az egy mondat határozta meg. S ezerszeresen látom, hogy ennek a mondatnak micsoda igazságtartalma van: Édes fiam, ha boldog akarsz lenni, segíts másoknak!" "És amikor kiszállt, nagyon megköszönte, mi meg kaptunk egy nagyszerű mondatot."

Tehát társas jutalmakért segíteni vagy adni. Lehet ez egy nagyon énközpontú motívum, és mégis nagyon sajátosan gyarapítja, erősíti az ént, ami nem egyszer ránk is fér. Olyan kedves volt egy kislány! (Mondjuk, egy ilyen élményt rakjunk el valami dobozba! Én nem tudom, hogy ez melyik dobozba tartozik.) Vasárnap volt a pöttyös mise. Véget ért, és ilyenkor beözönlik vagy 40 gyerek, hogy írjam alá a szentmisenaplójukat. Ez egy nagyszerű dolog. Azért nagyszerű, mert akkor találkozom a gyerekekkel. Mindenkivel lehet két szót váltani, a gyerekek meg én jól elvagyunk. Szokott jönni egy hároméves kislány is, neki még nincs szentmisenaplója, de kikönyörögte nálam, hogy mindig rajzoljak neki valamit. Az történik, hogy mindenki hozza a szentmisenaplót, nekik aláírom, és áll ez a kislány, és akkor neki gyorsan tépek egy lapot, és valamit az evangéliumból rajzolok neki, és aláírom, hogy misén voltam. (Már az ő nevében.) Most is rajzoltam neki valamit és odaadtam. Jöttek-mentek a gyerekek, és végül megállt ott egy körülbelül 4-5 éves kislány. Hát, ha ő megáll, akkor is kicsi. Ilyenkor azért le szoktam guggolni. Azt mondta: - Feri atya! (de nagyon komolyan mondta) Te szomorú vagy? - Én? Nem. Nem tudok róla. Honnan gondoltad? - Mert nagyon szomorúnak látszol. Még meg akarta erősíteni a mondatát, azt mondta: - Látom az arcodon! Gondolkodtam ezen, és akkor mondom: - Te, én azt hiszem, hogy sejtem, hogy mi lehet itt. Nem vagyok szomorú, nagyon fáradt vagyok. Talán ezt látod az arcomon, hogy nagyon fáradt vagyok. - Az lehet. És ment föl a lépcsőn.

Én nem tudom, hogy ezt melyik skatulyába lehet helyezni vagy kell, mikor egy ötéves kislány magától lejön - vagy el tudjátok képzelni, hogy az anyja mondta, hogy menjél le, kérdezd meg mitől szomorú? Szóval, nehéz ilyen trükköket elképzelni. Persze lehet, hogy áttételesen a biztonságérzetéről volt szó, nem?

Ez volt tehát a 3. pont: Társas jutalmakért segíteni, adni. Például az önbecsülés, elismerés, önértékelés megerősítése miatt.

4. Modellkövetés. Az illetőt semmi társas vagy különösebben empatikus vagy altruista motívum nem indítja, egyszerűen így látta. Ez az életének a részévé vált, hogy így látta, számára esetleg fontos személyek így cselekedtek. Mondok két példát. Ugye, a kutatóknak lehetetlen kutatásaik vannak. Az egyik: azt nézték, hogy ki az, aki megáll egy Ford Mustangot szerelő nőnek. A Ford Mustangot nem egy műhelyben szerelte, hanem az út szélén, de nem volt rajta miniszoknya. Pedig úgy még érdekesebb lett volna a kutatás. De nem, csak szerelte, a kereket cserélte. 2000 autóst vártak meg a kutatásban, és megnézték, hogy 2000 autósból, hányan állnak meg, és utána változtattak a történeten valamit, ez pedig egyszerűen az volt, hogy előtte két-három kilométerrel egy másik nő is állt egy nem Ford Mustang mellett, hanem egy ócska autó mellett, amit viszont 2000 eljövő autó közben egy férfi szerelt. Látnivalóan megállt ott segítséget nyújtani. Az derült ki, hogy pusztán csak azáltal, hogy látom, hogy valaki ilyet csinál, jóval nagyobb százalékban álltak meg a következő helyzetnél, mint mikor nem volt betéve a másik autó meg a segítségnyújtást adó férfi. Ez mondjuk, egy egészen pillanatnyi helyzet, de lehet sokkal hosszabb távú is. Például azt is kutatták - ami sokkal mélyebben és hosszabb távon határozza meg vagy mutatja meg a modellkövetésnek a szerepét -, olyan keresztényeket vizsgáltak, akik a második világháború alatt zsidóknak segítettek, bújtatták őket, menekítették vagy támogatták őket valamilyen formában. Az derült ki, hogy azok az emberek, akik természetesen és nyilvánvalóan a saját életüket is kockáztatták azért, hogy segítsenek a rászoruló zsidó embereknek, ott nagyon nagy százalékban valamelyik szülő önzetlen segítségnyújtásnak a mintáját mutatta, és lehetett vele egyszerűen csak azonosulni. Ennyit akartam volna a modellkövetésről.

5. Hosszú távú önérdek fölismerése. Valakinek már két hét is hosszú távú, van, akinek két hónap, két év, húsz év. Hosszú távú önérdek. Hányszor mondják el közgazdászok, hogy ha nem lesz gyerek, nem lesz nyugdíj? Nem most, hanem húsz év múlva. A húsz év máris túl hosszúnak bizonyul - úgy tűnik - a magyar népesség zöme számára. Úgy tűnik, merthogy fogyunk. Úgy tűnik, hogy húsz év már túl hosszú ahhoz, hogy befektessek oda. Szerintem ez roppant egyszerű és érthető. Hogy fizetgetjük a pénzünket a nyugdíjalapba - ez nagyon szép dolog -, de ezzel a mostani nyugdíjasoknak fizetünk. Ezt még mondjuk, értjük, ugye? De azt, hogyha nem lesz gyerek, nem lesz, aki eltartson? Nagyon egyszerű minta. (Jó, itt most befogom a szám.) Tehát, hosszú távú önérdek. Böszörményi Nagy Ivánt - aki a kontextuális családterápia atyamestere -, gyakran idézgettem azzal kapcsolatosan is, hogy azt mondja, hogy egy családban ahhoz, hogy valaki meg tudjon erősödni abban, hogy jó hogy van, az nemcsak azáltal történik, hogy a szülők azt mondják, hogy: "Nagyon szeretünk Petike, te vagy a mi Petikénk, szemünknek a fénye.". Nemcsak ez segíti valakinek az önmaga létezésébe vetett hitnek a megerősödését, és nemcsak az, hogy a szükségleteit megfelelő módon kielégítik és a többi, hanem az is, hogy hozzájárulnak a gyerek életéhez abban a formában, hogy megengedik, hogy ő hozzájáruljon az ő életükhöz. Vagyis, hogy egy gyerek olyan felnőtté váljon, aki azt mondja, hogy: "Van jogom élni ebben a világban.". "Jó is, hogy vagyok, jogom is van hozzá, értékes vagyok. Biztos, hogy van itt egy hely ebben a világban, ami az enyém tud lenni." Ehhez neki egészen pici kortól kezdve arra van szüksége, hogy a szülei segítsék őt abban, hogy hozzájárulhasson az ő felnőtt életükhöz. Az a pici, az ő felnőtt életükhöz. Engedjék, hogy adhasson nekik, amit tud, ahogy tud a maga módján. És ami nagyon fontos, tudjátok, hogy a szülők ezt ne zsákmányolják ki, mert akkor megfordulnak a szerepek, és a gyerek lesz a szülőnek a szülője. És elég hülyén néz ki, mikor egy nyolcéves gyerek a saját anyjának a szülője. Ez azt jelenti, hogy a saját maga nagymamája. Egy tízéves gyerek ne legyen a saját maga nagymamája, mert nem áll neki jól! Tehát, a szülők ki is tudják zsákmányolni azt, ahogy a gyerekeik adnak nekik. Ezt nem kellene! De megengedni, hogy adhassanak, nagyon is. Egészen romboló tud lenni, mikor egy gyerek természetes módon megy és irányul arra, hogy adjon a szüleinek. Például, hogy segítsen a konyhában. Rettenetesen idegesítő tud lenni, és mégis sokkal többet adok annak a kislánynak, ha segíthet a konyhában, mintha veszek neki egy játékot, hogy inkább ő csak játsszon. Vagy azt mondom: "Édes fiam, nem kell neked segíteni, te csak tanulj! Neked ez a dolgod, hogy tanulj.". Ezzel nagy kárt okozunk a következő nemzedéknek. Ilyen egyszerűen, ahogy mondom. Ez egy rettenetesen romboló mondat, ha csak ez van: "Neked az a dolgod, hogy tanulj!". Meg hogy segíts krumplit pucolni, holnap meg a szemetet levinni. Nyilván nem könnyű az egyensúlyt megtalálni, de úgy tűnik, hogy ez a hosszú távú befektetés, ahogyan megengedem, hogy egy gyöngébb ember - ez lehet a családban a gyerekem, lehet egy idős személy a rokonság körében, és lehet bárki, a munkatársam, aki most tanulja a szakmát - és én vagyok, aki őt segítem, és ha segítek neki, hogy ő segíthessen nekem - miközben én sokkal jobban értek hozzá -, nagyon nagy jót teszek vele, mert erősítem a jogosultságait arra nézve, hogy jó, hogy van, értékes az élete. Akárhogy is, nem tudom, hogy csodálkoztok-e most ezen, hogy gyakran megyek beteg emberekhez, idős emberekhez. Már jó pár éve újból meg újból eszembe jut az - ott ülök egy idős embernél a kórházban vagy otthon vagy az idősotthonban vagy az elfekvőben -, elő-előjön ez a gondolat, mi lesz, ha én leszek hetvenéves? Ki fog nekem segíteni? Mi lesz, ha majd nyolcvanéves leszek? Odaül-e majd valaki az én ágyam mellé? El-elgondolkodom azon, hogyha én lennék nyolcvan éves és beállítana egy ilyen ismeretlen pofa - hiába pap, de hát egy ismeretlen valaki - egy órára, mi esne nekem jól? Tudnám-e úgy fogadni azt, ahogy ott megjelenik, hogy az nekem egy jó dolog, vagy egy érték. Foglalkoztatott ez, újból meg újból eszembe jutott. Én sajátosan - nem úgy, ahogy ti - nem fektetek be a jövő nemzedékébe, ugye? Lesz-e olyan valaki? És akkor ültünk egy csoportban, ez a közösségünk, ahova én is tartozom. Akkor ott elmondtam nekik, hogy tudjátok, hogy olyan érdekes ez, hogy naponta több órát szánok arra meg erre, és eszembe szokott jutni, hogy ki fog nekem segíteni. A csoportban rögtön mondta egy kedves csoporttag: "Feri, rám számíthatsz!". Ez olyan érdekes, mert amióta ő ezt mondta - ő 35 éves, én 43 -, ahogy ott ült, és arra gondolok, hogy valószínű nekem ez a mondat még most 40 évig a fejemben. Hogy volt valaki, aki azt mondta, hogy Feri, 40 év múlva, amikor vén trotty leszel, majd én jövök.

Tehát, létezhet ilyen, hogy hosszú távú önérdek. Egy szenvedélybeteg embert képzeljünk el, aki teljességgel kiszolgáltatva van, nem nap, mint nap, óráról órára. Még ezt szűkíthetném. A saját fájdalmainak, vagy a saját élvezeteinek. Rettenetes az, amikor valakit állandóan be akar szippantani vagy az élvezet, vagy a fájdalom. Egy ilyen embernél - ha egy csoportban elkezdi begyakorolni azt, hogy létezik olyan, hogy hosszú távú önérdek, nem egy napra meg egy órára, hosszú távra -, az micsoda fejlődés. Óriási dolog! Lehet, hogy ezek egyéni motivációk, akár énközpontú motivációk is, mégis hogyha én egy olyan szenvedélybeteg leszek, aki akár óráról-órára, nap, mint nap megküzd a hosszú távú önérdekeiért, és képes vagyok nem inni, mennyivel több haszna van belőlem a világnak. Tehát, egy picit sem értékelem le ezeket az egyéni, vagy énközpontú motivációját annak, hogy adok.

6. Következő szempont, ezt szeretik nagyon azok - nemcsak az evolúció pszichológusok -, hanem mindenki, aki a mai világ szemléletmódjába teljesen beragadva tagadván tagadják azt, hogy létezne önzetlenség. Ezt a motívumot úgy hívják, hogy rokonszelekció. Hasonló a hasonlónak segít. Segítek, mert a fiam, segítek, mert a rokonom, segítek, mert hasonló, mert az én fajtám. Az egész segítségnyújtásba semmi önzetlenség nincs. Mondják ők - akik mindent erre vezetnek vissza -, hogy tulajdonképpen csak a rokonszelekció működik. Persze segítünk, segítünk, de valahol minden a saját génjeinkről szól, arról, hogy ezt adjuk tovább. Ennek nagyon nagy realitása van, de miért volna reális az, hogy minden segítségnyújtást vagy adást, idevezessünk vissza. Ezt nagyon egyoldalúnak látom. Attól ez még van, csak nem mindennek a meghatározója.

Annyira jó, hogy nem kell megmondanom konkrét helyzetekről, hogy abban mi a motívum, lehet, hogy sosem érdemes megmondani, egyszerűen csak örülni, mikor valaki ad. Mindenesetre, tudjátok, mikor a keresztszalag elszakadt a térdemben, a jobb térdemben, és bekerültem a kórházba - sitty-sutty műtik, egy hét. Van egy kedves keresztfiam, most már 20 éves elmúlt, állami nevelőintézetből vették ki a nevelőszülei, elég súlyosan mozgássérült és cigány. Ő a keresztfiam. Egyéves korától kezdve ismerem, amikor még babakocsiban toltam. Néha már beszéltem róla. Rendszeresen találkozunk, nagyokat szoktunk beszélgetni. Azt történt, hogy amikor ott fekszem a kórházban, egyszer csak megjelenik a nevelőapja. Ez jó pár évvel ezelőtt volt, pontosan 10 éve. Nekem nem volt akkor mobiltelefonom semmilyen formában. Ennek az lett a következménye, hogy ott fekszem az ágyon, elzárva a külvilágtól, s ugye járni nem tudok, egyszer csak a keresztfiamnak a nevelő apukája jön, és ennek a mozgássérült cigány kisfiúnak hozza a mobiltelefonját, és azt mondja: "A keresztfiad küldi, merthogy te most nagyon nehéz helyzetben vagy. És egy ilyen nehéz helyzetben, hogy nem tudsz mozogni, muszáj, hogy tudjál telefonálni." Elküldte a saját mobiltelefonját nekem. És a legnagyobb vicc, hogy tényleg tudtam használni. Tényleg milyen jól jött! Arra gondoltam, ezen derültem, hogy ez a sajátos értelemben vett rokonszelekció. Ugye, a keresztfia a keresztapjának.

Tehát, ez a rokonszelekció. Létezik, dehogy erre vezessünk vissza mindent?

7. Amikor adok, az erősíti a kontrollt. Vagyis a hatékonyságnak az érzetét, annak a tapasztalatát, hogy a dolgok a kezemben vannak. Hogy valamiképpen azzal, hogy én adok, az élet kiszámíthatóbbá vált. Ez a helyzet megragadhatóbbá vált azzal, hogy adok, valamiképpen valami irányítást a kezembe tudtam venni. Kontrollt tudok gyakorolni az események vagy a saját életem vagy történések, helyzetek fölött. Sokszor az adásnak ez egy énközpontú motivációja. Egy olyan embernél, aki azon küzd egy életen keresztül, hogy nem bírja az életét a kezébe venni - vannak ilyenek nagyon sokan -, hanem valami áldozattudatban ténfergi végig az egész életet. Micsoda nagy dolog, hogy az adás révén, átélhet egy kompetenciaélményt. "Most adtam, ezt megköszönik. A helyzetet most uraltam." De nagy dolog ez! Egy csoport remek teret nyújt ahhoz, hogy ilyen tapasztalataink legyenek, hogy valamit képes vagyok uralni, kontrollálni, kézbe venni, meghatározni. Nagy dolog. Nagyon szívesen mondok ellentétpárokat, vagy sajátos paradoxonokat, amiket a végtelenségig lehetne mondani, és 5-6 évvel ezelőtt mondtam is belőlük sokat. Most csak hármat hozok ide. Ilyenkor például rájövök arra, hogy egy beteg ember is tud gyógyítani. Nem kell egészségesnek lennem ahhoz - főleg minden szempontból -, hogy egy másik embernek az egészségéhez vagy gyógyulásához hozzájáruljak. De nagy dolog az, hogy nem kell az orvosnak makulátlan egészségűnek lenni. Képzeljétek el azt: "Te nem lehetsz orvos, ne haragudj. Végbeledet kivették. Hát hülye vagy, így?". Régen olyan szigorú normák voltak a papszentelésre. Képzeljétek el, 50-60 évvel ezelőtt az volt a minimum, hogy egy papnak tudnia kell énekelni. Na, mit szóltok? Sose lettem volna pap, soha. Volt egy nagyon kedves ismerősöm, igazi mély elhivatottsága volt. Azért nem vették föl a papnevelő intézetbe a negyvenes évek elején, mert nem tudott énekelni. Emiatt szegény csak szerzetes lett. Képzeljétek el, ugye, az átváltoztatás után Krisztus testét fölmutatom, és volt egy ilyen szabály, hogy - ez a mutatóujjam meg a hüvelykujjam - olyan személyt nem lehet pappá szentelni, akinek nem egészséges ez a két ujja. Volt ilyen szabály az egyházban. Mert, hogy néz az ki, hogy Krisztus testét fölmutatja, és akkor ... . Már nincsen ez a szabály.

Ott ülök a csoportban. Miért megy valaki egy önismereti csoportba, vagy egyáltalán valami csoportnak miért lesz tagja? Nyilván azért, mert fölismeri azt, hogy gyönge egyedül. Hát azt biztos, hogy fölismerem, nem? Vagy, hogy valamiben kellene fejlődnöm, vagy érdemes volna, vagy mások hozzá tudnak adni az életemhez, vagy még olyanabb motívumok. Milyen nagy dolog az, - miközben még mindig azt gondolom magamról, hogy egy szerencsétlen, nyomorult, hülye, béna, fejlődésképtelen, lehetetlen áldozat vagyok, aközben - átélem azt, hogy adok, s az adás révén egyszer csak kezd növekedni bennem az élet. És rájövök arra, hogy én - a szerencsétlen, nyomorult, béna, kiszolgáltatott áldozat -, tudok adni. Ez hihetetlen nagy dolog! És akkor ez egy egész világot képes teremteni: hogy a beteg ember képes gyógyítani másokat; hogy egy tökéletlen ember tud másokat a teljesség felé segíteni; hogy egy bűnös ember tud másoknak az erény felé utat mutatni. Hogyne tudna? Ez gyönyörű dolog! Ezt egy csoportban nagyon szépen meg lehet tanulni. Nem az történik, hogy először egészséges leszek, és utána gyógyíthatok, először tökéletes leszek, és utána segíthetek valakit a teljesség felé, hanem éppen így, ahogy vagyok. Van egy gyönyörű zsidó történet a sebzett gyógyítóról. Talán ismeritek, elég híres történet. Megy a vándor, és arra kíváncsi nagyon - miután Jeruzsálem felé közeledik -, hogyha a Messiás - aki biztos, hogy Jeruzsálemben fölkel, hogy mukkanjon -, ott lenne, akkor honnan tudná megállapítani, hogy ki a Messiás, és ki nem. Azt mondja ott valaki, hogy: "Figyelj, nagyon könnyű megállapítani, hogy ki a Megváltó. Menj el a város kapuihoz, és fogsz látni nagyon sok nyomorult embert, akik a kapuk körül ülnek, a sebeiket gyógyítgatják és kötözgetik, és közben koldulnak. Köztük lesz a Megváltó. De egyvalamiben másféleképpen fog eljárni, mint a többiek. Azt az embert keresd, aki másképpen kötözi át a sebeit, mint a többiek! Ugyanis azt fogod látni, hogy a legtöbb ember leveszi a kötéseket a sebeiről - egy seb, két seb, négy seb -, és akkor utána egymás után köti őket be, mígnem végez. A Messiás az a valaki lesz, aki mindig csak egyetlen sebéről veszi le a kötést, azért, hogyha valaki másnak segíteni kéne, rögtön vissza tudja azt kötni. Ő a Messiás." A különbség, mindenki az összes sebét veszi elő, ő meg csak egyet, hogy tudjon segíteni, ha eljön a pillanat. Ez a sebzett gyógyító, a sebzett Messiásnak a gyönyörű szép zsidó története. Ezt egy csoportban annyira, de annyira jól meg lehet tanulni. Amikor valaki csoportvezető lesz, akkor sem kell mindenhatónak lenni. Nagyszerű élmény, hogy csoportvezetőként ugyanúgy az egész csoportfolyamat alatt tanulok, mint aki csoporttag. Pontosan ugyanúgy tanulok minden percről-perce. Ebben semmi különbség nincs köztünk.

A kontroll növeléséhez még annyit hadd mondjak, ismerek egy idős nénit, úgy hívják, hogy Gabi néni. Gabi néni elmúlt 90 éves, nyáron lesz 94. Képzeljétek el, hogy amikor még 90 éves volt meg 91, és mentem hozzá a nyugdíjasházba, akkor mindig azt kérte, hogy úgy menjek, hogy legyen legalább fél órám, hogy ő meg tudjon engem ebédeltetni. Ez azt jelenti, hogy a nyugdíjas házban ott él a 91 éves néni, de fölkel hajnali 3-kor meg 5-kor - tudjátok, hogy szokott ez lenni? - mert egy óra míg fölébred. Mindennek megvan a maga ideje. Mindig készített nekem egy levest, és aztán készített nekem bundásalmát. Mindig ezt csinálta, mert egyszer megdicsértem. Az egyéni motívumok, az énközpontú motívumok: a dicséretért érdemes azt a bundásalmát megcsinálni. Képzeljétek el, hogy olyan hihetetlen instabilan mozgott - egyébként bottal vagy járókerettel ment -, de amikor ott voltam, hogy engem kiszolgáljon, nem volt szabad fölállnom. Le kellett ülnöm, és ő hihetetlen lassúsággal, egy kilencven valahány éves néni - aki egyébként bottal jár -, és két kézzel hozza levest. Amikor állnék föl, akkor meg rám néz. Rájöttem, inkább, ha már hozza, hozza! Nagyon drága néni. Ez a Gabi néni úgy hozta a levest, hogy lerakta elém, mondta: "Ferikém, te neked nagyon sok dolgod van. Neked még egy csomó beteghez el kell menni.". És körülbelül, hogy a tempót érzékeltessem veletek, én elkezdtem enni, ő elment a mikróhoz, berakta a saját tányérját, megmelegítette, visszajött, lerakta, addigra én megettem a levest. Ő bele sem kezdett. "Jaj, már kész vagy!" Bundásalma, melegítsem?" "Gabi néni, naná!" Jön - bundás alma -, lerakta. "Ferikém, te egyél, neked sok beteghez el kell menned!" Leült - akkor már kihűlt a levese -, visszament, betette a mikróba, megmelegítette a saját levesét, visszajött, lerakta. Akkor én már befejeztem a bundásalmát. Akkor: "Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott! Mi jól latunk, hála Isten, annak is adj, kinek nincsen!" Gabi néni ott ült, még egy falatot nem evett, de én megebédeltem közben. Utána - a legnagyobb vicc az - nem az történt, hogy elköszöntünk, és ő megette a meleg levest. "Kikísérlek!" Kimentünk, visszajött, és ugye akkor megint kihűlt a leves, akkor rakta be harmadszorra. Ez Gabi néni - ugye, azon a ponton vagyunk, a kontroll növelése, a hatékonyság, az életerő és a többi - képzeljétek el Gabi néni 91 évesen, ahogy ment ki a kertbe a kedvenc muskátlijaihoz, elesett. Ahogy elesett - combnyaktörés - alapból. De, ahogy egy 91 éves néni esett, eltörte a vállát is. János kórház - traumatológia. Jött a telefon, Gabi néni ott van. Fél 1-kor bementem a János kórházba, ott feküdt, elő volt készítve a műtétre. Olyan drága volt, nagy fájdalomtól teljesen homályos volt a szeme. Fél kettőkor bement a műtőbe, fogtam a kezét és mondtam: "Gabi néni, hajrá!". Képzeljétek el egy 91 éves nénit - hát egy combnyaktörésből sem szoktak fölállni, de neki nemcsak a combnyaka tört el, hanem a válla is. A combnyaktörést műtéttel rendbe rakták, a vállára azt mondták, hogy átkötjük, és annyi. Ez azt jelenti, hogy amit rögtön megtesznek egy combnyaktörés után, hogy föl kell állni és menni kell, de ő nem tudott kapaszkodni a járókeretbe, mert el volt törve a válla is. Ezért ő hat hetet feküdt, azért hogy először a válla rendbe jöjjön és utána tudjon elkezdeni járni. Tudjátok, ki adott volna az életéért egy lyukas garast is? Senki. Azt mondták, Gabi néninek vége van. S vége lett? Egy nagy csudát! Most 94 éves lesz nyáron, s megyek hozzá, és ül kint a fotelben, vár. Már a bundásalmáról lebeszéltem. Már nincs leves, nincs bundásalma, de még mindig tele van életerővel kifejezetten. Őt akartam hozni, hogy mit tud adni az ember életéhez az, hogyha akár énközpontú módon is, de az adásban átéli azt, hogy hatékony, hogy kontroll van, hogy az életet tudja vinni, kézben tudja tartani, hogy másoknak tud valamit adni, ennek hatása van, előre őrül neki. Hát ez a néni ezért állt talpra. Mert egy ilyen valaki. Fantasztikus!

Azt akartam még a ponthoz kötni, hogy milyen nagy dolog tud az lenni, ültök egy haldokló mellett, s a haldokló, megfogja a kezeteket, s azt mondja, hogy: "Nagyon köszönöm!". Megigazítod a párnáját, odatartod a poharat, szívószálat, iszik, elmosod, satöbbi. Sokszor egy nagyon beteg ember vagy egy haldokló, már semmi mást nem tud, csak meg tudja fogni a kezed, vagy azt tudja mondani, hogy: "Köszönöm!". Vagy hálásan rád néz. Az is adás, nem is kevés! Mikor egy ember hálásan rád néz. Eszembe jutott, néhány héttel ezelőtt voltam a hospice-ban, ott a III. kerületi hospice-ban és egy olyan valakinél voltam, aki aztán két vagy három nap múlva meghalt. Már abban a fázisban volt, hogy már nem kifelé nézett, hanem befelé. Ezért mentem, de olyan gyorsan romlott az állapota, hogy előtte még egy héttel nagyon szívesen beszélt velem, és mondta is hogy menjek legközelebb. Egy hét alatt teljesen megfordult minden, már csak befelé nézett. Sosem felejtem el, hogy ott ültem, mondtam neki három mondatot, ő egy picit nézett, és fordult befelé a fal felé. Ott ültem az ágya mellett, nem csináltam semmit, fél órát ott ületem, ő meg néha befelé fordult, teljesen elfordult tőlem, néha a hátára fordult, nyilván a fájdalmai miatt is, néha rám nézett. Ott ültem fél órát. Fél óra után, azt mondtam neki, hogy: "Marika, én akkor most elsétálok.". Akkor rám nézett hálás tekintettel, azt mondta: "Köszönöm, szerbusz!" Egy haldoklótól mit vársz még? Milyen nagy dolog, mikor valaki megy el, és tulajdonképpen a kontroll megy ki a kezéből, az a hatékonyság, hogy én tartom az életet, ez már teljesen szertefoszlik, és mégis valakinek azt tudja mondani hálás szemmel, hogy köszönöm, szerbusz. Hogy az hogyan tud valakit segíteni által az élet-halál mezsgyéjén. Ez az, amit nem lehet tőle elvenni, hogy azt mondja neked, hogy köszönöm, vagy, hogy hála legyen benne, és így tekintsen rád. Lehet, hogy ki sem tudja mondani. Ezért a legnyomorultabb ember is a maga módján biztos, hogy tud adni. Ez máris elkezdi növelni az életét, és tágítja azt a világot, amiben sajátmagát látja. Például egy ilyen gesztus, énszerintem ténylegesen valahogy a mennyország felé nyitja az ajtót, kitágítja világot.

8. A segítőkész énkép kialakulását, vagy megerősödését segíti az adás. Hogy valakinek a sajátmagáról alkotott képének nem része az, hogy ő egy rendes ürge. De nagy dolog az, mikor rácsodálkozom arra, hogy tulajdonképpen tarthatnám magamat rendes embernek is, de azért ahhoz egy kicsit kéne adnom másoknak. Mikor az önmagamról alkotott kép részévé teszem, hogy nahát, én egy önzetlen valaki vagyok, tulajdonképpen én egy rendes valaki vagyok, én szolidáris vagyok. A kutatások azt bizonyítják, hogy a legnagyobb százalékban azok segítenek, akiknek az énképükbe nagyon erőteljesen beépült annak a tudata, hogy én egy segítőkész valaki vagyok. Nemcsak, hogy képes vagyok adni, hanem én egy olyan valaki vagyok, aki szokott adni. Én olyan valaki vagyok, aki segít másoknak. Ezek az emberek segítenek a legnagyobb százalékban. Segítenek, úgy hogyha az elsődleges önérdekeiket nem szolgálja, ha nem látnak mintát. Tehát, egy csomó ellenérv vagy gyöngítő tényező mellett az ilyen ember segít, mert magával hordozza, hogy én egy segítőkész ember vagyok, nekem nem kell, hogy te előttem segítsél, mert én ez vagyok. A házasságkötéskor szoktam ezt mondani, hogy valaki ezt mondja, hogy holtomiglan, holtodiglan, hogy akkor a legnagyobb biztosítéka annak, hogy én hűséges legyek nem az, hogy te szeretsz engem, vagy hűséges vagy hozzám, hanem az önmagamról alkotott képem, hogy én egy hűséges pali vagyok. Ha énnekem van egy ilyen képem magamról, akkor ez a legerősebb biztosíték. Nem egy másik embert kell lesni, kölcsönösen bizalmatlanul lessük egymást, hogy tényleg szeretsz-e meg hűséges vagy-e! Hát úgy, hogy? Hát én ilyen vagyok, és kész!

Mondanék itt még. A National Geographic remek. Minden nap 6 repülőgép katasztrófát lehet végignézni rajta, egyik unalmasabb, mint a másik. Mindenesetre van ott egy műsor, néhány héttel ezelőtt fedeztem föl: Tetkós állatmentők. Így megy a szlogen valahogy: 12 ember 125 tetoválás és nem tudom én mennyi izom. Igazi nehéz gyerekek, kopasz csávók, nagyon durván, yakuzaszerűen. Ők mennek és segítenek kiscicáknak, kutyusoknak, és nemegyszer egyik-másik műsorban, egyik-másik tetkós állatmentőnek egy picit az élettörténetébe is bepillantást lehet nyerni. National Geographic: Tetkós állatmentők. Ajánlom nektek. Hogy valakik, akikből sosem néznénk ki - mi azt gondolnánk, hogy az ő önmagukról alkotott képükhöz, ez biztos nem fér hozzá -, ezek az emberek valamikor, valahogy … Izgalmas élettörténetek vannak, de az egyik legbrutálisabb ürge (most nagyon kisarkítom) halálba hajszolta a saját fiát. Halálba nyaggatta. És megrendült a saját magatartásától, és rájött, hogy másképp kellett volna. De nem öngyilkos lett, meg nem önsajnálatba ment, nem alkoholista lett, hanem azt mondta, hogy: "Na, akkor kezdjük ott, ahol el tudom kezdeni!". Kiscicáknál. Akkor van egy jelenet, hogy viszi azt a nyomorult kutyát kiherélni, azt mondja a narrátor: "Még nem tudja eldönteni, hogy a rettenetes sebészi beavatkozáson képes lesz-e ottmaradni, vagy nem.". A következő jelenet, hogy éppen ott nyiszatolják szegény kutyát, és fogja a lábát. Nézzétek meg! Tetkós állatmentők, ez a címe. Mindegyik résznek van egy nagyon sajátos visszatérő eleme, amikor valakit, aki súlyosan elhanyagolja, mondjuk, a 8 kutyáját, vagy 15 macskáját, ezek a jótét lelkek igyekeznek rávenni egy másfajta magatartásra. A narrátor a következőt mondja: "1 órát szántak arra, hogy a gazdát meggyőzzék a helyes magatartásról.". Képzeljük el, milyen hihetetlen nagy dolog lehet az, hogy mondjuk egy börtönviselt ember, vagy valaki, aki az egész életét végig önsorsronthatná azon az alapon, hogy ilyen, vagy olyan bűnt követett el. "Nekem Isten sem tud megbocsátani, nagyobb az én bűnöm, minthogy elférjen az ég alatt." Ehelyett azt mondja, hogy olyan valaki vagyok, aki tud segíteni. Ez micsoda egy hihetetlen távlatot tud adni az életnek. Ez a 8. pont.

Nagyon köszönöm a figyelmeteket, és külön elismerés a melegben töltött 1 óra 30 percért!

Akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit!

Folytatjuk, ahol egy héttel ezelőtt abbahagytuk. Mégpedig ott tartunk, hogy bőségesen beleeresztettük magunkat azoknak a szempontoknak a tárgyalásába, hogy mit történik akkor, hogyha valaki képessé tette magát, döntést hozott arra nézve, hogy belépjen az együttességeknek a világába, hogy ott - legalábbis minimálisan, amennyire az a csoport vagy intézmény vagy közösség a normáit meghatározza -, elköteleződjön. Beleadja magát egy csoportnak, egy közösségnek, a családnak, egy együttességnek az életébe, és utána mit mondhatunk el arról, hogy ez milyen hatásokat gyakorol, vagy gyakorolhat az ő életére nézve. És mindig, amit használunk modellértékűnek tartva, ennek a jelenségnek a kapcsán tudunk megfelelő kijelentéseket tenni, ez a terápiás csoport és az a rengeteg kutatás, ami abból fakad, hogy terápiás csoportba járókat kérdeztek újból és újból sokezres mintákban. Ez tehát a kiinduló pontunk. Beszéltünk arról, hogy ha odaszánom magamat az együttességeknek, akkor ennek következménye lesz az, tapasztalhatóvá válik az, hogy képes vagyok egy csoportban adni. Proszociális magatartás. Tehát, a proszociális magatartásra alkalmassá válunk, azt tudjuk gyakorolni, és hogy ennek az egyes ember élete felé milyen következményei vannak. Erről beszélünk. Ha tudok adni, az miért jó nekem. Nagyon, nagyon egyszerűen. Itt négy csoportba oszthatnánk a témánkat. Nyilván a modellünk alapján, hogy egyediség, együttesség és egyetemesség. Szeretném használni ezt a modellünket picit annyival cifrázva, hogy nézzük meg, ha az adást - mondjuk nagyon egyszerűen - kifejezetten egyéni, egyedi, sajátos, akár énközpontú célok motiválják, akkor mit nyer az egyes ember, miközben ad. Megnézzük azt, hogy mi az egyes ember nyeresége még akkor is, hogyha az adást énközpontú motívumok határozzák meg. Mi az egyes ember nyeresége, hogyha az adást társas motívumok, ha a csoporthoz tartozásból fakadó motívumok, és ha az egyetemességnek a motívumai határozzák meg? A másodikat meg a harmadikat, hogy kapcsolati motívumok vagy csoportmotívumok - a kettő nem egyenlő egymással, de mégis - a modellünkben szívesen egybeveszem, vagy egyberaktam: vagyis a kapcsolat vagy csoport. Nézzük akkor.

I. Mi történik akkor, hogyha a szociálpszichológusokat olvassuk és hallgatjuk, és azt mondják - főleg, akik rettenetesen a mai világ gyermekei -, hogy ugyan már, nem is létezik olyan, hogy önzetlenség, ilyen nincs. Mindent, és alapvetően az határoz meg, hogy én, én, én, legföljebb az én belátja vagy fölismeri, hogy érdemes néha a másiknak adni, mert hosszú távon az is megéri. Ezt nem érdemes eldönteni, hogy kinek van igaza. Mindenesetre ténylegesen beláthatóan vannak olyan motívumok, amelyek énközpontúak, de az adásban fejeződnek ki.

1. Amikor - erről beszéltünk - érzelmi nyereségeink támadnak azáltal, hogy adunk. Fönn tudjuk tartani a jó hangulatunkat, a jóérzésünket. Például a mennyasszonyok a lakodalmon általában jó fejek szoktak lenni. Ez most jutott eszemben. Talán életemben sosem találkoztam mufurc mennyasszonnyal vagy ifjú feleséggel. Egyébként nem akarom azt állítani, hogy a mennyasszonyokat egocentrikus motívumok indítják pusztán csak arra, hogy a saját lakodalmukon jó fejek és kedvesek legyenek, nem ezt állítom. Szóval, amikor mennyasszony oly kedvesen beszélget ott mindenkivel: "De jó, hogy eljöttél, örülök neki, hogy itt vagy, remélem, ízlik a vacsora!" Szóval, a jó hangulat fönntartása. Most mondjuk nagyon egyszerűen. Nyilván megvan ennek a másik oldala is, amikor például a bűntudatunktól akarunk szabadulni. Emlékeztek ezekre a példákra, nem akarom ezt hosszan ismételni, csak ide akarom hozni, ez lenne a I. pont alá tartozó 1-es pont: Egyedi, érzelmi motivációk.

2. Későbbi segítségnyújtás reményében. Ez is kifejezetten egyedi vagy énközpontú adás a későbbi segítségnyújtás érdekében. Csoporthelyzetben mind a kettőre bőséggel tudunk példákat találni. Nem egyszer ülök egy önismereti csoportban, úgy hogy csoporttag vagyok. Elkezd rettenetesen bosszantani az, hogy valaki túl hosszan beszél. Ez szokott bosszantani. Ezért ilyet én sose szoktam tenni. Ha valaki kiáll és mondja, ez annyira antipatikus számomra, főleg hogyha mások is vannak, és nem hagy senkit szóhoz jutni, csak darálja, egészen gusztustalan. Hitvallásszerűen kikelek ez ellen a nem proszociális magatartás ellen. (Szóljatok, ha ilyet tapasztaltok rajtam! Érezzetek felelősséget értem! Mert itt ténfergek egyedül a nagyvilágban skizoid lelki alkattal, hogy tudnék jól tájékozódni?)

Szóval, egy nap a csoport. Mondjuk, ha én a másfeledik órában fölhúzom magam - "Mit tud már ennyit beszélni, három mondatban ki tudná mondani! De nem, ő mondja és mondja a végtelenségig." -, akkor rájövök, hogy mennyivel jobban járok én ott ebben a csoporthelyzetben, ha lehiggasztom magam: Nyugi, nyugi, hadd mondja! Most én odaajánlom neki ezt a 10 percet. - Tessék, odaajándékozom ezt neked -, és ezáltal nekem is sikerül, hogy megnyugtassam magamat. Akkor nem kidobott pénz egy egész nap ott a csoportban. Mert mire lehiggadok a dühömből elment a csoport. Nagy csoport élmény?! Dühös voltam és végül lenyugodtam. Ezért nem érdemes sokat fizetni!

Tehát, a 2. pont így volt: későbbi segítségnyújtás reményében segíteni. Milyen nagy dolog, hogy egy csoportban azt tudom mondani, hogy: "igen, igen, megéri!". Most én háttérbe helyezem magam, mert most valakinek az önismereti témája van, és én most őneki fogok dolgozni, hogy minél nagyobb haszna legyen ebből az egész napból. De azért benne a fejemben, hogy egy hónap múlva, vagy két hét múlva lehet, hogy én jövök, és akkor a többiek fognak értem dolgozni, értem cselekedni, nekem visszajelzéseket adni és a többi. Ez főleg olyan emberek esetében, akiknek egész újdonság, hogy ők a saját egyéni motívumaikat háttérbe szorítják, hogy képesek késleltetni az egyéni motívumukat és nem akarják, hogy minden csoport csak róluk szóljon, hanem megengedik, hogy: "most szólhat rólad, majd 3 hónap múlva szólhat rólam". Ez már mekkora lépés olyanoknak, akik ezt még sosem gyakorolták be. Tehát ez volt a második, hogy nem kell, hogy minden csoportalkalom rólam szóljon. Hazavizek egy csoportból annyit, amennyit éppen az a csoport ad, meg amennyit én beleteszek. De nem kell, hogy rólam szóljon. Emlékeztek, ezt úgy fogalmaztam meg, hogy nem szükséges, hogy az életünknek állandóan főszereplői legyünk. A legtöbb ember azt gondolja, hogy mindig őneki kell a főszereplőnek lenni. Én nem gondolom így. Például egy édesanya, egy édesapa, egy barát, ezer példát mondhatnánk, miért kellene minden helyzetben, minden kapcsolatban mindig főszereplőnek lenni. Nyugodtan lehetetek mellékszereplő. Vagy mikor valakit ünneplünk. De nagy dolog az, mikor valakit fölszentelnek pappá. Ez nagy dolog, csakúgy mondom nektek. Akkor ott vannak az idős paptársai, öt éve papok, ötven éve papok, és ott van egy 23 éves nyikhaj, egy 24 éves taknyos, és pappá szentelték, és az összes atya megy és kezet fog vele. Ez milyen gyönyörű dolog! Tulajdonképpen - ott például - egy papszentelésen, a nálunk jóval fiatalabb papok, amikor felszentelődnek, mi ott hajlandók vagyunk statisztálni a szónak most jó értelmében, ebben a modellben gondolkodva. Hát hogy lehet valakit ünnepelni, ha nem tudunk az életünk történetében néha csak statisztának lenni. Hogyne tudnánk, nagyon is tudunk, és semmi bajunk nem lesz tőle. Viszont az életemet én rendezem. Lehetek egy helyzetben, egy történetben statiszta, de attól még én rendezek. Számomra így áll helyre az egyensúly. Hátha én rendezem magamat statisztaként, akkor ebből nekem semmi károm nem lesz. Nyugodtan lehetek statiszta, de attól még a filmet én rendezem. Ez egy nagyszerű egyensúlyt tud teremteni. A csoportban hihetetlen élmény tud lenni, hogy mit ad hozzá életemhez az, hogy mondjuk, egy esti találkozás alatt egyetlen egyszer sem kívántam magamat előtérbe helyezni. Nagyon izgalmas élmény. Ha valaki ilyet még nem csinált, próbálja ki. De nyilván ez akkor izgalmas, ha egyetlen egyszer sem helyeztem előtérbe magam, másokat dicsértem, másokat kínáltam, másokra odafigyeltem, de közben ez nem jelenti azt, hogy én egy senki vagyok, nulla vagyok, és pörgök, hogy: "senkinek sem voltam fontos, bezzeg tőlem senki nem kérdezte meg, hogy hogy vagyok, senki sem mondta, hogy jól áll rajtam az ing". Tehát, a kettő nincs szoros összefüggésben egymással, hogy statiszta vagyok és rosszul kéne magamat tőle érezni. Ez volt a 2. pont. Tehát a későbbi segítségnyújtás reményében is segíthetek, de ez már hoz az életembe egy távlatot, egy hosszú távúságot. Egy amerikai pszichiáter azt mondta: "A szeretet lényege a késleltetés képessége. Az az ember tud szeretni, aki bizonyos szükségleteit képes és hajlandó késleltetni." Nagyon egyszerű, nagyon ütős. Aki erre nem képes, dumálhat akármennyit, hogy "így szeretlek, úgy szeretlek".

3. pont: Társas jutalmakért segíteni. Most mindjárt mondok példákat. Mondjuk, hogyha adok és segítek és meghallgatok és részt veszek és beleteszem magam mások javára, akkor meg fognak érte becsülni. Kifejezetten egy társas jutalomért. Vagy az önbecsülésem meg tud erősödni. Terápiás csoportban ennek különösen nagy jelentősége van, hogy valaki, aki magát mélységesen leértékelte, vagy a személyes életsorsa, vagy akár tragédiái, vagy akár a saját bűnei okán, magát nem sokba veszi, tud gesztusokat tenni mások felé, és ezért a csoport rögtön visszajelzést ad neki, hogy "ezt köszönjük". Hogy: "Nagyon köszönjük, hogy amikor azt kérte a csoportvezető, hogy tedd ezt, te egyszerszerűen megtetted!" És az milyen nagy haszonnal volt! Tudjátok, én a pszichodrámában vagyok valamennyire ismerős. Ennek az egésznek kitalálója, megtalálója Moreno nevű bácsi. A Moreno azt mondta, hogy amikor folyik egy önismereti munka, és annak egy bizonyos sajátos terepe, amikor eljátsszuk valakinek az élettörténetét, dramatizáljuk valakinek egy életeseményét, a legnagyobb jó, amit valaki tehet azért, akinek a történetéről szó van, hogy a lehető legegyszerűbb módon, szó szerint elmondja azt, amit a másik kér tőle. Nem kell zseninek lenni. Ha egy csoportban, akinek a témájáról szó van, azt mondja: "Az anyám azt mondta, hogy: ó, te mihaszna". Akkor én odaállok, és azt mondom: "Ó, te mihaszna!". Ez micsoda nagy dolog. Pont ez a legtöbb, amit kaphat. Ha én ott elkezdek szerepelni, hogy "te semmirekellő, mihaszna, jaj, már mit csinálsz!". Tehát, ne szerepelj! Ezt az egyszerű mondatot, csak add vissza. Az hat a legjobban. Amikor megkapom a visszajelzést arra, hogy nem csináltam semmit, csak én voltam a főszereplő édesanyja, és azt mondtam: "Ó, te mihaszna!", és a visszajelzésben azt kapom, hogy: "Annyira jól mondtad!". Tulajdonképpen, csak pont azt mondtam, amit előttem mondott a főszereplő. "Ez akkora segítség volt!" Te jó ég, ennyi elég, hogy valakinek segítsek? Ez iszonyú jó. Emlékeztek, ahogy évekkel ezelőtt beszéltünk az önbecsülésről nagyon sokat. Fontos volt nekünk ez a téma. Az derült ki, hogy főleg a mi magyar valóságunkban a legtöbb ember negatív önbecsüléssel, önértékeléssel és ennek okán irreális önképpel rendelkezik, és hogy ez mennyi bajnak a forrása. És egy csoportban kaphatunk bennünket az önbecsülésünkben megerősítő, támogató, de - még ha szubjektíve -, reális mondatokat. Mert ha nekem a csoportban valaki azt mondja: "Feri, köszönöm, nekem ez segített!". Akkor ezen nem kell agyalni, hogy most segített, vagy nem; jó vagyok-e, vagy nem; jól csináltam, vagy nem. Mert az életünket végig tudjuk így agyalni: "Jaj, de most ez jó volt-e. Persze, nem volt jó, más biztos jobban csinálta volna!". Ismeritek ezt a mondást?: "Jobb a jónak elrontója." Nagyon bölcs mondás. Mikor valaki azt mondja: "Feri, ez nagyon jó volt!". Akkor átélem azt, hogy: "De jó! Hát ez jó! Valami jót tudtam tenni!". És ezért az önbecsülés, az önértékelés növekszik, megerősödik. Ha valaki nullán áll, pláne. Megvan ennek a fordítottja is, amikor a büntetés elkerülése, egy kapcsolatban valami büntetésnek, veszteségnek, valami negatív mozzanatnak az elkerülése vezet oda, hogy adok. Mert azt mondom, hogy nem szeretném, ha olyan szemmel néznének rám, vagy ha kicikiznének, vagy megvetnének, ezért inkább adok. Egyéni motívum. Kedves ismerősöm mondta, hogy ment az autóval, és stoppoltak. Ami egész meglepő volt, egy idős paraszt bácsi stoppolt. Nagyon ritka. Vettetek már föl idős paraszt bácsikat? Igen elenyésző, főleg, ha kapa, kasza van nála. (Az kevésbé motivál.) Mindenesetre az idős paraszt bácsit fölvette az ismerősöm, és szóba elegyedtek. Én is sokat stoppoltam fiatal koromban, ezért elhatároztam, hogyha énnekem lesz autóm, én is fölveszek stopposokat. Ezért aztán van bőséges élményem arról, hogy sokszor a beszélgetés - már ha van kedvem beszélgetni - akkor úgy szokott kezdődni, hogy: "Na, vettek már föl? Sokat szoktál-e stoppolni?" Idős paraszt bácsi megkérdezte az ismerősömet, hogy szokott-e máskor is megállni. Mondja az ismerősöm: "Igen, igen, én bizony szoktam, mert engem is fölvettek fiatal koromban.". Azt mondja az idő paraszt bácsi, hogy: "Tudja, engem úgy tanított az anyám - Idefigyelj, fiam! Ha boldog akarsz lenni, segíts másoknak! - Az én életemet ez az egy mondat határozta meg. S ezerszeresen látom, hogy ennek a mondatnak micsoda igazságtartalma van: Édes fiam, ha boldog akarsz lenni, segíts másoknak!" "És amikor kiszállt, nagyon megköszönte, mi meg kaptunk egy nagyszerű mondatot."

Tehát társas jutalmakért segíteni vagy adni. Lehet ez egy nagyon énközpontú motívum, és mégis nagyon sajátosan gyarapítja, erősíti az ént, ami nem egyszer ránk is fér. Olyan kedves volt egy kislány! (Mondjuk, egy ilyen élményt rakjunk el valami dobozba! Én nem tudom, hogy ez melyik dobozba tartozik.) Vasárnap volt a pöttyös mise. Véget ért, és ilyenkor beözönlik vagy 40 gyerek, hogy írjam alá a szentmisenaplójukat. Ez egy nagyszerű dolog. Azért nagyszerű, mert akkor találkozom a gyerekekkel. Mindenkivel lehet két szót váltani, a gyerekek meg én jól elvagyunk. Szokott jönni egy hároméves kislány is, neki még nincs szentmisenaplója, de kikönyörögte nálam, hogy mindig rajzoljak neki valamit. Az történik, hogy mindenki hozza a szentmisenaplót, nekik aláírom, és áll ez a kislány, és akkor neki gyorsan tépek egy lapot, és valamit az evangéliumból rajzolok neki, és aláírom, hogy misén voltam. (Már az ő nevében.) Most is rajzoltam neki valamit és odaadtam. Jöttek-mentek a gyerekek, és végül megállt ott egy körülbelül 4-5 éves kislány. Hát, ha ő megáll, akkor is kicsi. Ilyenkor azért le szoktam guggolni. Azt mondta: - Feri atya! (de nagyon komolyan mondta) Te szomorú vagy? - Én? Nem. Nem tudok róla. Honnan gondoltad? - Mert nagyon szomorúnak látszol. Még meg akarta erősíteni a mondatát, azt mondta: - Látom az arcodon! Gondolkodtam ezen, és akkor mondom: - Te, én azt hiszem, hogy sejtem, hogy mi lehet itt. Nem vagyok szomorú, nagyon fáradt vagyok. Talán ezt látod az arcomon, hogy nagyon fáradt vagyok. - Az lehet. És ment föl a lépcsőn.

Én nem tudom, hogy ezt melyik skatulyába lehet helyezni vagy kell, mikor egy ötéves kislány magától lejön - vagy el tudjátok képzelni, hogy az anyja mondta, hogy menjél le, kérdezd meg mitől szomorú? Szóval, nehéz ilyen trükköket elképzelni. Persze lehet, hogy áttételesen a biztonságérzetéről volt szó, nem?

Ez volt tehát a 3. pont: Társas jutalmakért segíteni, adni. Például az önbecsülés, elismerés, önértékelés megerősítése miatt.

4. Modellkövetés. Az illetőt semmi társas vagy különösebben empatikus vagy altruista motívum nem indítja, egyszerűen így látta. Ez az életének a részévé vált, hogy így látta, számára esetleg fontos személyek így cselekedtek. Mondok két példát. Ugye, a kutatóknak lehetetlen kutatásaik vannak. Az egyik: azt nézték, hogy ki az, aki megáll egy Ford Mustangot szerelő nőnek. A Ford Mustangot nem egy műhelyben szerelte, hanem az út szélén, de nem volt rajta miniszoknya. Pedig úgy még érdekesebb lett volna a kutatás. De nem, csak szerelte, a kereket cserélte. 2000 autóst vártak meg a kutatásban, és megnézték, hogy 2000 autósból, hányan állnak meg, és utána változtattak a történeten valamit, ez pedig egyszerűen az volt, hogy előtte két-három kilométerrel egy másik nő is állt egy nem Ford Mustang mellett, hanem egy ócska autó mellett, amit viszont 2000 eljövő autó közben egy férfi szerelt. Látnivalóan megállt ott segítséget nyújtani. Az derült ki, hogy pusztán csak azáltal, hogy látom, hogy valaki ilyet csinál, jóval nagyobb százalékban álltak meg a következő helyzetnél, mint mikor nem volt betéve a másik autó meg a segítségnyújtást adó férfi. Ez mondjuk, egy egészen pillanatnyi helyzet, de lehet sokkal hosszabb távú is. Például azt is kutatták - ami sokkal mélyebben és hosszabb távon határozza meg vagy mutatja meg a modellkövetésnek a szerepét -, olyan keresztényeket vizsgáltak, akik a második világháború alatt zsidóknak segítettek, bújtatták őket, menekítették vagy támogatták őket valamilyen formában. Az derült ki, hogy azok az emberek, akik természetesen és nyilvánvalóan a saját életüket is kockáztatták azért, hogy segítsenek a rászoruló zsidó embereknek, ott nagyon nagy százalékban valamelyik szülő önzetlen segítségnyújtásnak a mintáját mutatta, és lehetett vele egyszerűen csak azonosulni. Ennyit akartam volna a modellkövetésről.

5. Hosszú távú önérdek fölismerése. Valakinek már két hét is hosszú távú, van, akinek két hónap, két év, húsz év. Hosszú távú önérdek. Hányszor mondják el közgazdászok, hogy ha nem lesz gyerek, nem lesz nyugdíj? Nem most, hanem húsz év múlva. A húsz év máris túl hosszúnak bizonyul - úgy tűnik - a magyar népesség zöme számára. Úgy tűnik, merthogy fogyunk. Úgy tűnik, hogy húsz év már túl hosszú ahhoz, hogy befektessek oda. Szerintem ez roppant egyszerű és érthető. Hogy fizetgetjük a pénzünket a nyugdíjalapba - ez nagyon szép dolog -, de ezzel a mostani nyugdíjasoknak fizetünk. Ezt még mondjuk, értjük, ugye? De azt, hogyha nem lesz gyerek, nem lesz, aki eltartson? Nagyon egyszerű minta. (Jó, itt most befogom a szám.) Tehát, hosszú távú önérdek. Böszörményi Nagy Ivánt - aki a kontextuális családterápia atyamestere -, gyakran idézgettem azzal kapcsolatosan is, hogy azt mondja, hogy egy családban ahhoz, hogy valaki meg tudjon erősödni abban, hogy jó hogy van, az nemcsak azáltal történik, hogy a szülők azt mondják, hogy: "Nagyon szeretünk Petike, te vagy a mi Petikénk, szemünknek a fénye.". Nemcsak ez segíti valakinek az önmaga létezésébe vetett hitnek a megerősödését, és nemcsak az, hogy a szükségleteit megfelelő módon kielégítik és a többi, hanem az is, hogy hozzájárulnak a gyerek életéhez abban a formában, hogy megengedik, hogy ő hozzájáruljon az ő életükhöz. Vagyis, hogy egy gyerek olyan felnőtté váljon, aki azt mondja, hogy: "Van jogom élni ebben a világban.". "Jó is, hogy vagyok, jogom is van hozzá, értékes vagyok. Biztos, hogy van itt egy hely ebben a világban, ami az enyém tud lenni." Ehhez neki egészen pici kortól kezdve arra van szüksége, hogy a szülei segítsék őt abban, hogy hozzájárulhasson az ő felnőtt életükhöz. Az a pici, az ő felnőtt életükhöz. Engedjék, hogy adhasson nekik, amit tud, ahogy tud a maga módján. És ami nagyon fontos, tudjátok, hogy a szülők ezt ne zsákmányolják ki, mert akkor megfordulnak a szerepek, és a gyerek lesz a szülőnek a szülője. És elég hülyén néz ki, mikor egy nyolcéves gyerek a saját anyjának a szülője. Ez azt jelenti, hogy a saját maga nagymamája. Egy tízéves gyerek ne legyen a saját maga nagymamája, mert nem áll neki jól! Tehát, a szülők ki is tudják zsákmányolni azt, ahogy a gyerekeik adnak nekik. Ezt nem kellene! De megengedni, hogy adhassanak, nagyon is. Egészen romboló tud lenni, mikor egy gyerek természetes módon megy és irányul arra, hogy adjon a szüleinek. Például, hogy segítsen a konyhában. Rettenetesen idegesítő tud lenni, és mégis sokkal többet adok annak a kislánynak, ha segíthet a konyhában, mintha veszek neki egy játékot, hogy inkább ő csak játsszon. Vagy azt mondom: "Édes fiam, nem kell neked segíteni, te csak tanulj! Neked ez a dolgod, hogy tanulj.". Ezzel nagy kárt okozunk a következő nemzedéknek. Ilyen egyszerűen, ahogy mondom. Ez egy rettenetesen romboló mondat, ha csak ez van: "Neked az a dolgod, hogy tanulj!". Meg hogy segíts krumplit pucolni, holnap meg a szemetet levinni. Nyilván nem könnyű az egyensúlyt megtalálni, de úgy tűnik, hogy ez a hosszú távú befektetés, ahogyan megengedem, hogy egy gyöngébb ember - ez lehet a családban a gyerekem, lehet egy idős személy a rokonság körében, és lehet bárki, a munkatársam, aki most tanulja a szakmát - és én vagyok, aki őt segítem, és ha segítek neki, hogy ő segíthessen nekem - miközben én sokkal jobban értek hozzá -, nagyon nagy jót teszek vele, mert erősítem a jogosultságait arra nézve, hogy jó, hogy van, értékes az élete. Akárhogy is, nem tudom, hogy csodálkoztok-e most ezen, hogy gyakran megyek beteg emberekhez, idős emberekhez. Már jó pár éve újból meg újból eszembe jut az - ott ülök egy idős embernél a kórházban vagy otthon vagy az idősotthonban vagy az elfekvőben -, elő-előjön ez a gondolat, mi lesz, ha én leszek hetvenéves? Ki fog nekem segíteni? Mi lesz, ha majd nyolcvanéves leszek? Odaül-e majd valaki az én ágyam mellé? El-elgondolkodom azon, hogyha én lennék nyolcvan éves és beállítana egy ilyen ismeretlen pofa - hiába pap, de hát egy ismeretlen valaki - egy órára, mi esne nekem jól? Tudnám-e úgy fogadni azt, ahogy ott megjelenik, hogy az nekem egy jó dolog, vagy egy érték. Foglalkoztatott ez, újból meg újból eszembe jutott. Én sajátosan - nem úgy, ahogy ti - nem fektetek be a jövő nemzedékébe, ugye? Lesz-e olyan valaki? És akkor ültünk egy csoportban, ez a közösségünk, ahova én is tartozom. Akkor ott elmondtam nekik, hogy tudjátok, hogy olyan érdekes ez, hogy naponta több órát szánok arra meg erre, és eszembe szokott jutni, hogy ki fog nekem segíteni. A csoportban rögtön mondta egy kedves csoporttag: "Feri, rám számíthatsz!". Ez olyan érdekes, mert amióta ő ezt mondta - ő 35 éves, én 43 -, ahogy ott ült, és arra gondolok, hogy valószínű nekem ez a mondat még most 40 évig a fejemben. Hogy volt valaki, aki azt mondta, hogy Feri, 40 év múlva, amikor vén trotty leszel, majd én jövök.

Tehát, létezhet ilyen, hogy hosszú távú önérdek. Egy szenvedélybeteg embert képzeljünk el, aki teljességgel kiszolgáltatva van, nem nap, mint nap, óráról órára. Még ezt szűkíthetném. A saját fájdalmainak, vagy a saját élvezeteinek. Rettenetes az, amikor valakit állandóan be akar szippantani vagy az élvezet, vagy a fájdalom. Egy ilyen embernél - ha egy csoportban elkezdi begyakorolni azt, hogy létezik olyan, hogy hosszú távú önérdek, nem egy napra meg egy órára, hosszú távra -, az micsoda fejlődés. Óriási dolog! Lehet, hogy ezek egyéni motivációk, akár énközpontú motivációk is, mégis hogyha én egy olyan szenvedélybeteg leszek, aki akár óráról-órára, nap, mint nap megküzd a hosszú távú önérdekeiért, és képes vagyok nem inni, mennyivel több haszna van belőlem a világnak. Tehát, egy picit sem értékelem le ezeket az egyéni, vagy énközpontú motivációját annak, hogy adok.

6. Következő szempont, ezt szeretik nagyon azok - nemcsak az evolúció pszichológusok -, hanem mindenki, aki a mai világ szemléletmódjába teljesen beragadva tagadván tagadják azt, hogy létezne önzetlenség. Ezt a motívumot úgy hívják, hogy rokonszelekció. Hasonló a hasonlónak segít. Segítek, mert a fiam, segítek, mert a rokonom, segítek, mert hasonló, mert az én fajtám. Az egész segítségnyújtásba semmi önzetlenség nincs. Mondják ők - akik mindent erre vezetnek vissza -, hogy tulajdonképpen csak a rokonszelekció működik. Persze segítünk, segítünk, de valahol minden a saját génjeinkről szól, arról, hogy ezt adjuk tovább. Ennek nagyon nagy realitása van, de miért volna reális az, hogy minden segítségnyújtást vagy adást, idevezessünk vissza. Ezt nagyon egyoldalúnak látom. Attól ez még van, csak nem mindennek a meghatározója.

Annyira jó, hogy nem kell megmondanom konkrét helyzetekről, hogy abban mi a motívum, lehet, hogy sosem érdemes megmondani, egyszerűen csak örülni, mikor valaki ad. Mindenesetre, tudjátok, mikor a keresztszalag elszakadt a térdemben, a jobb térdemben, és bekerültem a kórházba - sitty-sutty műtik, egy hét. Van egy kedves keresztfiam, most már 20 éves elmúlt, állami nevelőintézetből vették ki a nevelőszülei, elég súlyosan mozgássérült és cigány. Ő a keresztfiam. Egyéves korától kezdve ismerem, amikor még babakocsiban toltam. Néha már beszéltem róla. Rendszeresen találkozunk, nagyokat szoktunk beszélgetni. Azt történt, hogy amikor ott fekszem a kórházban, egyszer csak megjelenik a nevelőapja. Ez jó pár évvel ezelőtt volt, pontosan 10 éve. Nekem nem volt akkor mobiltelefonom semmilyen formában. Ennek az lett a következménye, hogy ott fekszem az ágyon, elzárva a külvilágtól, s ugye járni nem tudok, egyszer csak a keresztfiamnak a nevelő apukája jön, és ennek a mozgássérült cigány kisfiúnak hozza a mobiltelefonját, és azt mondja: "A keresztfiad küldi, merthogy te most nagyon nehéz helyzetben vagy. És egy ilyen nehéz helyzetben, hogy nem tudsz mozogni, muszáj, hogy tudjál telefonálni." Elküldte a saját mobiltelefonját nekem. És a legnagyobb vicc, hogy tényleg tudtam használni. Tényleg milyen jól jött! Arra gondoltam, ezen derültem, hogy ez a sajátos értelemben vett rokonszelekció. Ugye, a keresztfia a keresztapjának.

Tehát, ez a rokonszelekció. Létezik, dehogy erre vezessünk vissza mindent?

7. Amikor adok, az erősíti a kontrollt. Vagyis a hatékonyságnak az érzetét, annak a tapasztalatát, hogy a dolgok a kezemben vannak. Hogy valamiképpen azzal, hogy én adok, az élet kiszámíthatóbbá vált. Ez a helyzet megragadhatóbbá vált azzal, hogy adok, valamiképpen valami irányítást a kezembe tudtam venni. Kontrollt tudok gyakorolni az események vagy a saját életem vagy történések, helyzetek fölött. Sokszor az adásnak ez egy énközpontú motivációja. Egy olyan embernél, aki azon küzd egy életen keresztül, hogy nem bírja az életét a kezébe venni - vannak ilyenek nagyon sokan -, hanem valami áldozattudatban ténfergi végig az egész életet. Micsoda nagy dolog, hogy az adás révén, átélhet egy kompetenciaélményt. "Most adtam, ezt megköszönik. A helyzetet most uraltam." De nagy dolog ez! Egy csoport remek teret nyújt ahhoz, hogy ilyen tapasztalataink legyenek, hogy valamit képes vagyok uralni, kontrollálni, kézbe venni, meghatározni. Nagy dolog. Nagyon szívesen mondok ellentétpárokat, vagy sajátos paradoxonokat, amiket a végtelenségig lehetne mondani, és 5-6 évvel ezelőtt mondtam is belőlük sokat. Most csak hármat hozok ide. Ilyenkor például rájövök arra, hogy egy beteg ember is tud gyógyítani. Nem kell egészségesnek lennem ahhoz - főleg minden szempontból -, hogy egy másik embernek az egészségéhez vagy gyógyulásához hozzájáruljak. De nagy dolog az, hogy nem kell az orvosnak makulátlan egészségűnek lenni. Képzeljétek el azt: "Te nem lehetsz orvos, ne haragudj. Végbeledet kivették. Hát hülye vagy, így?". Régen olyan szigorú normák voltak a papszentelésre. Képzeljétek el, 50-60 évvel ezelőtt az volt a minimum, hogy egy papnak tudnia kell énekelni. Na, mit szóltok? Sose lettem volna pap, soha. Volt egy nagyon kedves ismerősöm, igazi mély elhivatottsága volt. Azért nem vették föl a papnevelő intézetbe a negyvenes évek elején, mert nem tudott énekelni. Emiatt szegény csak szerzetes lett. Képzeljétek el, ugye, az átváltoztatás után Krisztus testét fölmutatom, és volt egy ilyen szabály, hogy - ez a mutatóujjam meg a hüvelykujjam - olyan személyt nem lehet pappá szentelni, akinek nem egészséges ez a két ujja. Volt ilyen szabály az egyházban. Mert, hogy néz az ki, hogy Krisztus testét fölmutatja, és akkor ... . Már nincsen ez a szabály.

Ott ülök a csoportban. Miért megy valaki egy önismereti csoportba, vagy egyáltalán valami csoportnak miért lesz tagja? Nyilván azért, mert fölismeri azt, hogy gyönge egyedül. Hát azt biztos, hogy fölismerem, nem? Vagy, hogy valamiben kellene fejlődnöm, vagy érdemes volna, vagy mások hozzá tudnak adni az életemhez, vagy még olyanabb motívumok. Milyen nagy dolog az, - miközben még mindig azt gondolom magamról, hogy egy szerencsétlen, nyomorult, hülye, béna, fejlődésképtelen, lehetetlen áldozat vagyok, aközben - átélem azt, hogy adok, s az adás révén egyszer csak kezd növekedni bennem az élet. És rájövök arra, hogy én - a szerencsétlen, nyomorult, béna, kiszolgáltatott áldozat -, tudok adni. Ez hihetetlen nagy dolog! És akkor ez egy egész világot képes teremteni: hogy a beteg ember képes gyógyítani másokat; hogy egy tökéletlen ember tud másokat a teljesség felé segíteni; hogy egy bűnös ember tud másoknak az erény felé utat mutatni. Hogyne tudna? Ez gyönyörű dolog! Ezt egy csoportban nagyon szépen meg lehet tanulni. Nem az történik, hogy először egészséges leszek, és utána gyógyíthatok, először tökéletes leszek, és utána segíthetek valakit a teljesség felé, hanem éppen így, ahogy vagyok. Van egy gyönyörű zsidó történet a sebzett gyógyítóról. Talán ismeritek, elég híres történet. Megy a vándor, és arra kíváncsi nagyon - miután Jeruzsálem felé közeledik -, hogyha a Messiás - aki biztos, hogy Jeruzsálemben fölkel, hogy mukkanjon -, ott lenne, akkor honnan tudná megállapítani, hogy ki a Messiás, és ki nem. Azt mondja ott valaki, hogy: "Figyelj, nagyon könnyű megállapítani, hogy ki a Megváltó. Menj el a város kapuihoz, és fogsz látni nagyon sok nyomorult embert, akik a kapuk körül ülnek, a sebeiket gyógyítgatják és kötözgetik, és közben koldulnak. Köztük lesz a Megváltó. De egyvalamiben másféleképpen fog eljárni, mint a többiek. Azt az embert keresd, aki másképpen kötözi át a sebeit, mint a többiek! Ugyanis azt fogod látni, hogy a legtöbb ember leveszi a kötéseket a sebeiről - egy seb, két seb, négy seb -, és akkor utána egymás után köti őket be, mígnem végez. A Messiás az a valaki lesz, aki mindig csak egyetlen sebéről veszi le a kötést, azért, hogyha valaki másnak segíteni kéne, rögtön vissza tudja azt kötni. Ő a Messiás." A különbség, mindenki az összes sebét veszi elő, ő meg csak egyet, hogy tudjon segíteni, ha eljön a pillanat. Ez a sebzett gyógyító, a sebzett Messiásnak a gyönyörű szép zsidó története. Ezt egy csoportban annyira, de annyira jól meg lehet tanulni. Amikor valaki csoportvezető lesz, akkor sem kell mindenhatónak lenni. Nagyszerű élmény, hogy csoportvezetőként ugyanúgy az egész csoportfolyamat alatt tanulok, mint aki csoporttag. Pontosan ugyanúgy tanulok minden percről-perce. Ebben semmi különbség nincs köztünk.

A kontroll növeléséhez még annyit hadd mondjak, ismerek egy idős nénit, úgy hívják, hogy Gabi néni. Gabi néni elmúlt 90 éves, nyáron lesz 94. Képzeljétek el, hogy amikor még 90 éves volt meg 91, és mentem hozzá a nyugdíjasházba, akkor mindig azt kérte, hogy úgy menjek, hogy legyen legalább fél órám, hogy ő meg tudjon engem ebédeltetni. Ez azt jelenti, hogy a nyugdíjas házban ott él a 91 éves néni, de fölkel hajnali 3-kor meg 5-kor - tudjátok, hogy szokott ez lenni? - mert egy óra míg fölébred. Mindennek megvan a maga ideje. Mindig készített nekem egy levest, és aztán készített nekem bundásalmát. Mindig ezt csinálta, mert egyszer megdicsértem. Az egyéni motívumok, az énközpontú motívumok: a dicséretért érdemes azt a bundásalmát megcsinálni. Képzeljétek el, hogy olyan hihetetlen instabilan mozgott - egyébként bottal vagy járókerettel ment -, de amikor ott voltam, hogy engem kiszolgáljon, nem volt szabad fölállnom. Le kellett ülnöm, és ő hihetetlen lassúsággal, egy kilencven valahány éves néni - aki egyébként bottal jár -, és két kézzel hozza levest. Amikor állnék föl, akkor meg rám néz. Rájöttem, inkább, ha már hozza, hozza! Nagyon drága néni. Ez a Gabi néni úgy hozta a levest, hogy lerakta elém, mondta: "Ferikém, te neked nagyon sok dolgod van. Neked még egy csomó beteghez el kell menni.". És körülbelül, hogy a tempót érzékeltessem veletek, én elkezdtem enni, ő elment a mikróhoz, berakta a saját tányérját, megmelegítette, visszajött, lerakta, addigra én megettem a levest. Ő bele sem kezdett. "Jaj, már kész vagy!" Bundásalma, melegítsem?" "Gabi néni, naná!" Jön - bundás alma -, lerakta. "Ferikém, te egyél, neked sok beteghez el kell menned!" Leült - akkor már kihűlt a levese -, visszament, betette a mikróba, megmelegítette a saját levesét, visszajött, lerakta. Akkor én már befejeztem a bundásalmát. Akkor: "Aki ételt-italt adott, annak neve legyen áldott! Mi jól latunk, hála Isten, annak is adj, kinek nincsen!" Gabi néni ott ült, még egy falatot nem evett, de én megebédeltem közben. Utána - a legnagyobb vicc az - nem az történt, hogy elköszöntünk, és ő megette a meleg levest. "Kikísérlek!" Kimentünk, visszajött, és ugye akkor megint kihűlt a leves, akkor rakta be harmadszorra. Ez Gabi néni - ugye, azon a ponton vagyunk, a kontroll növelése, a hatékonyság, az életerő és a többi - képzeljétek el Gabi néni 91 évesen, ahogy ment ki a kertbe a kedvenc muskátlijaihoz, elesett. Ahogy elesett - combnyaktörés - alapból. De, ahogy egy 91 éves néni esett, eltörte a vállát is. János kórház - traumatológia. Jött a telefon, Gabi néni ott van. Fél 1-kor bementem a János kórházba, ott feküdt, elő volt készítve a műtétre. Olyan drága volt, nagy fájdalomtól teljesen homályos volt a szeme. Fél kettőkor bement a műtőbe, fogtam a kezét és mondtam: "Gabi néni, hajrá!". Képzeljétek el egy 91 éves nénit - hát egy combnyaktörésből sem szoktak fölállni, de neki nemcsak a combnyaka tört el, hanem a válla is. A combnyaktörést műtéttel rendbe rakták, a vállára azt mondták, hogy átkötjük, és annyi. Ez azt jelenti, hogy amit rögtön megtesznek egy combnyaktörés után, hogy föl kell állni és menni kell, de ő nem tudott kapaszkodni a járókeretbe, mert el volt törve a válla is. Ezért ő hat hetet feküdt, azért hogy először a válla rendbe jöjjön és utána tudjon elkezdeni járni. Tudjátok, ki adott volna az életéért egy lyukas garast is? Senki. Azt mondták, Gabi néninek vége van. S vége lett? Egy nagy csudát! Most 94 éves lesz nyáron, s megyek hozzá, és ül kint a fotelben, vár. Már a bundásalmáról lebeszéltem. Már nincs leves, nincs bundásalma, de még mindig tele van életerővel kifejezetten. Őt akartam hozni, hogy mit tud adni az ember életéhez az, hogyha akár énközpontú módon is, de az adásban átéli azt, hogy hatékony, hogy kontroll van, hogy az életet tudja vinni, kézben tudja tartani, hogy másoknak tud valamit adni, ennek hatása van, előre őrül neki. Hát ez a néni ezért állt talpra. Mert egy ilyen valaki. Fantasztikus!

Azt akartam még a ponthoz kötni, hogy milyen nagy dolog tud az lenni, ültök egy haldokló mellett, s a haldokló, megfogja a kezeteket, s azt mondja, hogy: "Nagyon köszönöm!". Megigazítod a párnáját, odatartod a poharat, szívószálat, iszik, elmosod, satöbbi. Sokszor egy nagyon beteg ember vagy egy haldokló, már semmi mást nem tud, csak meg tudja fogni a kezed, vagy azt tudja mondani, hogy: "Köszönöm!". Vagy hálásan rád néz. Az is adás, nem is kevés! Mikor egy ember hálásan rád néz. Eszembe jutott, néhány héttel ezelőtt voltam a hospice-ban, ott a III. kerületi hospice-ban és egy olyan valakinél voltam, aki aztán két vagy három nap múlva meghalt. Már abban a fázisban volt, hogy már nem kifelé nézett, hanem befelé. Ezért mentem, de olyan gyorsan romlott az állapota, hogy előtte még egy héttel nagyon szívesen beszélt velem, és mondta is hogy menjek legközelebb. Egy hét alatt teljesen megfordult minden, már csak befelé nézett. Sosem felejtem el, hogy ott ültem, mondtam neki három mondatot, ő egy picit nézett, és fordult befelé a fal felé. Ott ültem az ágya mellett, nem csináltam semmit, fél órát ott ületem, ő meg néha befelé fordult, teljesen elfordult tőlem, néha a hátára fordult, nyilván a fájdalmai miatt is, néha rám nézett. Ott ültem fél órát. Fél óra után, azt mondtam neki, hogy: "Marika, én akkor most elsétálok.". Akkor rám nézett hálás tekintettel, azt mondta: "Köszönöm, szerbusz!" Egy haldoklótól mit vársz még? Milyen nagy dolog, mikor valaki megy el, és tulajdonképpen a kontroll megy ki a kezéből, az a hatékonyság, hogy én tartom az életet, ez már teljesen szertefoszlik, és mégis valakinek azt tudja mondani hálás szemmel, hogy köszönöm, szerbusz. Hogy az hogyan tud valakit segíteni által az élet-halál mezsgyéjén. Ez az, amit nem lehet tőle elvenni, hogy azt mondja neked, hogy köszönöm, vagy, hogy hála legyen benne, és így tekintsen rád. Lehet, hogy ki sem tudja mondani. Ezért a legnyomorultabb ember is a maga módján biztos, hogy tud adni. Ez máris elkezdi növelni az életét, és tágítja azt a világot, amiben sajátmagát látja. Például egy ilyen gesztus, énszerintem ténylegesen valahogy a mennyország felé nyitja az ajtót, kitágítja világot.

8. A segítőkész énkép kialakulását, vagy megerősödését segíti az adás. Hogy valakinek a sajátmagáról alkotott képének nem része az, hogy ő egy rendes ürge. De nagy dolog az, mikor rácsodálkozom arra, hogy tulajdonképpen tarthatnám magamat rendes embernek is, de azért ahhoz egy kicsit kéne adnom másoknak. Mikor az önmagamról alkotott kép részévé teszem, hogy nahát, én egy önzetlen valaki vagyok, tulajdonképpen én egy rendes valaki vagyok, én szolidáris vagyok. A kutatások azt bizonyítják, hogy a legnagyobb százalékban azok segítenek, akiknek az énképükbe nagyon erőteljesen beépült annak a tudata, hogy én egy segítőkész valaki vagyok. Nemcsak, hogy képes vagyok adni, hanem én egy olyan valaki vagyok, aki szokott adni. Én olyan valaki vagyok, aki segít másoknak. Ezek az emberek segítenek a legnagyobb százalékban. Segítenek, úgy hogyha az elsődleges önérdekeiket nem szolgálja, ha nem látnak mintát. Tehát, egy csomó ellenérv vagy gyöngítő tényező mellett az ilyen ember segít, mert magával hordozza, hogy én egy segítőkész ember vagyok, nekem nem kell, hogy te előttem segítsél, mert én ez vagyok. A házasságkötéskor szoktam ezt mondani, hogy valaki ezt mondja, hogy holtomiglan, holtodiglan, hogy akkor a legnagyobb biztosítéka annak, hogy én hűséges legyek nem az, hogy te szeretsz engem, vagy hűséges vagy hozzám, hanem az önmagamról alkotott képem, hogy én egy hűséges pali vagyok. Ha énnekem van egy ilyen képem magamról, akkor ez a legerősebb biztosíték. Nem egy másik embert kell lesni, kölcsönösen bizalmatlanul lessük egymást, hogy tényleg szeretsz-e meg hűséges vagy-e! Hát úgy, hogy? Hát én ilyen vagyok, és kész!

Mondanék itt még. A National Geographic remek. Minden nap 6 repülőgép katasztrófát lehet végignézni rajta, egyik unalmasabb, mint a másik. Mindenesetre van ott egy műsor, néhány héttel ezelőtt fedeztem föl: Tetkós állatmentők. Így megy a szlogen valahogy: 12 ember 125 tetoválás és nem tudom én mennyi izom. Igazi nehéz gyerekek, kopasz csávók, nagyon durván, yakuzaszerűen. Ők mennek és segítenek kiscicáknak, kutyusoknak, és nemegyszer egyik-másik műsorban, egyik-másik tetkós állatmentőnek egy picit az élettörténetébe is bepillantást lehet nyerni. National Geographic: Tetkós állatmentők. Ajánlom nektek. Hogy valakik, akikből sosem néznénk ki - mi azt gondolnánk, hogy az ő önmagukról alkotott képükhöz, ez biztos nem fér hozzá -, ezek az emberek valamikor, valahogy … Izgalmas élettörténetek vannak, de az egyik legbrutálisabb ürge (most nagyon kisarkítom) halálba hajszolta a saját fiát. Halálba nyaggatta. És megrendült a saját magatartásától, és rájött, hogy másképp kellett volna. De nem öngyilkos lett, meg nem önsajnálatba ment, nem alkoholista lett, hanem azt mondta, hogy: "Na, akkor kezdjük ott, ahol el tudom kezdeni!". Kiscicáknál. Akkor van egy jelenet, hogy viszi azt a nyomorult kutyát kiherélni, azt mondja a narrátor: "Még nem tudja eldönteni, hogy a rettenetes sebészi beavatkozáson képes lesz-e ottmaradni, vagy nem.". A következő jelenet, hogy éppen ott nyiszatolják szegény kutyát, és fogja a lábát. Nézzétek meg! Tetkós állatmentők, ez a címe. Mindegyik résznek van egy nagyon sajátos visszatérő eleme, amikor valakit, aki súlyosan elhanyagolja, mondjuk, a 8 kutyáját, vagy 15 macskáját, ezek a jótét lelkek igyekeznek rávenni egy másfajta magatartásra. A narrátor a következőt mondja: "1 órát szántak arra, hogy a gazdát meggyőzzék a helyes magatartásról.". Képzeljük el, milyen hihetetlen nagy dolog lehet az, hogy mondjuk egy börtönviselt ember, vagy valaki, aki az egész életét végig önsorsronthatná azon az alapon, hogy ilyen, vagy olyan bűnt követett el. "Nekem Isten sem tud megbocsátani, nagyobb az én bűnöm, minthogy elférjen az ég alatt." Ehelyett azt mondja, hogy olyan valaki vagyok, aki tud segíteni. Ez micsoda egy hihetetlen távlatot tud adni az életnek. Ez a 8. pont.

Nagyon köszönöm a figyelmeteket, és külön elismerés a melegben töltött 1 óra 30 percért!

Akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika