A terápiás csoportok segítő hatásai 12.

2010.03.02.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket! Köszöntök mindenkit!

Ott tartunk, hogy belefogtunk abba a megközelítésbe, hogy mit mondhatunk el arról, hogyha valaki odaadja magát egy csoportnak vagy egy csoportfolyamatra, akkor az, milyen gyümölcsöket hoz az ő élete szempontjából. Emlékeztek, hogy a IV. (római) pontnál tartunk. Mert volt egy olyan, hogyha oda tudom szánni magamat egy csoportnak, akkor annak a következménye az lesz, hogy a reményem világosabbá tud válni. De azt is mondhatnám, nemcsak az én nagyon egyedi és személyes reménységemnek a tapasztalata vagy fölismerése vagy meglátása válik lehetővé, hanem, hogy egyáltalán az élet hogyan hordozza a reményt. És erre is rátalálhatok. Hogy az életnek a jellege olyan, hogy reménységet tud hordozni. Aztán a második. az volt, hogy az egyetemesség föltárul, és minthogyha lennének olyan életkérdéseink, amelyek az egyetemes dimenzió nélkül elégségesen nem oldhatók meg az ember számára. Aztán a harmadik az volt, hogy a csoport vagy egy közösség vagy a család alkalmassá válhat arra, hogy az életünk szempontjából nagyon fontos és hiteles információk birtokába tudjunk jutni. Így jutottunk el a IV.(római) pontig, hogy az adás terévé válik a csoport vagy a közösség vagy az együttességek, mindig az adásnak a lehetőségét, adott esetben követelményét adják, és hogy ez hogyan hat arra a valakire, aki ad. Erről volt szó, és most jönnek az arab pontok. Tehát négy nagy csoportunk volt. Az első, hogy azt nézzük meg, hogyha az adásnak a motivációja egyéni, valami egyedi, akár ha nagyon sarkosan mondjuk, azt is mondhatjuk, hogy valami önző motiváció, akkor milyen motivációk lehetségesek. Aztán, hogyha kapcsolatból fakadó, akkor milyenek. Ha csoportból fakadóak és a csoporttagságunkból fakadóak, akkor milyenek. És végül, hogyha egyetemes megfontolásokból jönnek, akkor milyenek.

Egy gyors ismétlés. A római I. pont alá, tehát, amikor az adást egyéni, akár még így is mondhatnám, önző motivációk indítják, ott volt 8 (karikás) pontunk. 1.: Érzelmi nyereségek. 2.: Későbbi segítségnyújtás reményében adok. 3.: Társas jutalmakért segítek és adok. 4.: Modellkövetés. 5.: Hosszú távú önérdek. 6.: Rokonszelekció. 7.: A kontroll érzésének a kompetencia tudatnak a növekedése. 8.: A segítőkész énkép kialakítása és fönntartása. (Én egy rendes ürge vagyok. Én egy olyan valaki vagyok, aki szokott segíteni. És ha valakinek az önmagáról alkotott énképében ez benne van, akkor ez nagyon komoly és elég szilárd motiváció arra, hogy tényleg adjak.)

II.: Amikor kapcsolatból fakad annak a motivációja annak, hogy adjak.

Jóindulatú világba vetett hit fönntartása. Nekem - biztos vagyok benne -,vannak olyan kapcsolataim, amelyek megerősítenek abban, hogy ha a világ gonosz is, vagy ha ebben az országban nehéz is élni, de azért egy kis tapasztalatom és „köröm” van, amiből ez a tapasztalat áradhat, hogy másképp is lehet.

2. A felelősség fölismerése vagy belátása. Jesse Jacksonnak mondatát mondtuk: "Nem vagy felelős azért, mert lent vagy, de felelős vagy azért, hogy fölkelj.”.

3. Az empátia és a szimpátia, ami segít abban, hogy adjak.

4. Az egyértelmű tett szükségletek. Emlékeztek, erről beszélünk. Ha csak állok bambám és azt várom, hogy vedd észre, hogy segítségre van szükségem, ritkán segítenek. Ha azt mondom, hogy segítsen valaki, ez már jobb. És ha azt mondom: "Terike, kérlek, adj egy zsebkendőt!" - ez komoly motiváció.

III.: Amikor a csoportból fakadnak azok a motívumok, hogy adjak.

1. A valahova tartozás élménye és tapasztalata. Akkor itt talán érdemes még egy mondat erejéig megállni. Hogyha mondjuk, ma Magyarországon egyre többen nőnek úgy föl, hogy a legalapvetőbb valahova tartozásnak a tapasztalata, csoporttapasztalata a családban problémássá válik számukra, nemcsak azért, mert a tapasztalataik nyomán nem tudnak biztosan kötődni, mert az még csak a kötődésekről szól, hanem ők, mint a családnak egy tagja nem élhetik át azt a biztonságot hosszú távon, hogy a család egy biztos hely, ahová valóban lehet tartozni. Ha tehát, nagyon sokan - akár azt is mondhatnám, mert ez ma már tapasztalat -, nemzedékek nőnek föl egymás után úgy, hogy a nemzedékeknek a zöme se biztosan kötődni nem tud, se a legelemibb valahova tartozásnak a biztonságos, hosszú távú élménye és tapasztalata nem adatik meg neki, akkor egyáltalán nem olyan meglepő, hogy úgy kell kutatni egy motívum után, hogy az illető hajlandó legyen átadni a helyét a villamoson, vagy segíteni valakinek. Ez egyáltalán nem meglepő. Mert hallatlan ereje tud lenni annak, hogy pontosan tudom, hogy valahova és valakikhez tartozom. Minél szélesebb körben válik az önazonosságom részévé, hogy hozzátok tartozom, ez annál biztosabban motivál engem, hogy adjak. Ez perszer aztán visszahat rám, és nagyon jó hatással lesz az életemre nézve. De majd erről a végén akarok beszélni, mert most csak a motivációkat akarjuk kimondani.

2. Egy csoporttal való azonosulás képessége. Itt beszéltünk Teréz anyáról, aki azt mondta, hogy: "Az én népem éhezik.". Ez nem azt jelentette, hogy nagyon sok indiai embert birtokolt, s így mondta volna, hogy az enyémek ők, hanem azonosult velük. Itt volt a Martin Luther King: "Az én népemet megalázzák.". Innen jutottunk el oda, hogy amikor az ószövetségi Szentírásban azt halljuk, hogy "az én népem" - mondja Isten -, akkor Isten szintén nem a birtoklás értelmében beszél az én népemről, vagy Jézus, amikor azt mondja, hogy "az én népem", akkor szintén nem a birtoklás értelmében, hanem a velünk való egység és azonosulás értelmében beszél erről. És azért ez már sokkal szebb. Szép, szép. Volt egy lelki gyakorlat, amikor egy zsoltársoron kellett elmélkednem egy órát. "Az enyém vagy." Én úgy utáltam ezt a sort, mint a fene. Tudjátok, kitört belőlem az individualitás, s azt mondtam, énnekem senki ne mondja azt, hogy "enyém vagy", beleértve Istent is. Nem és nem és nem és nem. Aztán persze, ahogy ott ültem húsz percet, negyven percet meg egy órát, egyszer csak a mondatnak a hátsó, belső, valódi mély üzenete elkezdett föltáródni. Amikor azt mondja Isten a zsoltárban, hogy "enyém vagy", akkor itt szintén nem a birtoklásról van szó. Isten egyáltalán nem szorul rá, hogy bármelyikünket birtokolja. Egyáltalán nem. Tehát, nem a birtoklásról van szó, hanem az egységben látásról.

3. Csoportnormák elmélyítése és aktiválása. Minél inkább tudatossá tesszük a csoportnormákat. És ha a csoportnormákhoz hozzátartozik, hogy azt, amit akarsz, hogy veled tegyenek az emberek, te is tedd másokkal, és minél inkább, nap, mint nap bennem van ez a mondat, annál motiváltabb leszek arra, hogy segítsek. Tudjátok, valóságosan nagyon jó módszer az, hogy találni kell egy-egy jó mondatot a Szentírásból, és utána egy napon keresztül azt az egyetlen mondatot próbálni megélni. Nagyon jó módszer. Kifejezetten sok éven keresztül gyakoroltam. Nagyon sok éven keresztül, és nagyon izgalmas. Egy-egy kijelentés pusztán csak azért, mert tudatosítom, ott van bennem, a szemem előtt tartom azt a mondatot, annak az üzenetét, egyszer csak magának az üzenetnek a mélysége is föltárul, másrészt rögtön egy cselekvő helyzetbe is kerülök. Egy megvalósító helyzetbe. Nemcsak szép gondolatok keringenek a fejemben, hanem egyszer csak rájövök, hogy az hogy tud valósággá válni. Nemcsak azért, mert én teszem, hanem, hogy az élet hogyan hozza felém. Ez egy jó módszer, ajánlom nektek. Olvassatok Szentírást! Ne az Ószövetséggel kezdjétek. Valamelyik evangéliummal kezdjétek, és addig olvassátok csak, ameddig egy mondat meg nem érint. És akkor gyorsan rakjátok le. Nem kell tovább olvasni. Azzal az egy mondattal lehet egy napot élni. Nagyon izgalmas, de ne csak gondolkodni akarj arról az egy mondatról, hanem látni, hogy válik életté abban a napban, általad vagy mások által. Ez egy jó gyakorlat.

A kutatások azt mondják, hogy azok az emberek, akiknek lánytestvérük van, adakozóbbak. Na, ehhez mit szóltok? Bírom ezeket a kutatási eredményeket. Mindenesetre kétféleképp szeretném értelmezni. Az egyik, akinek van lánytestvére és nem ilyen, szedd össze magad, mert a kutatások bebizonyították, hogy ilyennek kell lenni. Ne hazudtoljunk meg egy tudományos kutatást, ne is haragudj! Ha pedig tényleg ilyen vagy, örülj neki, és csak hajrá, hajrá. Ha valakinek nincs lánytestvére, remélem, ez fölbosszantott.

4. Egy csoporttag fontosabb és hitelesebb lehet, mint a csoport vezetője. Miért is? Mert képzeljük el, hogy ültök egy hivatásos csoportban, vagy valamilyen professzionálisnak nevezhető csoportban, ahol fizettek a csoport vezetőjének. Lehet, hogy már volt veletek ilyen. S a csoportvezető azt mondja: „Ez nagyon klassz volt.” Mire neked a második gondolatod az: „Persze, pénzt adtam neki. Naná, hogy szépeket mond.” A csoport vezetőjével kapcsolatban, ha pénzt kap, mindig föltámadhat a gyanú, hogy ezt ő valamiért csinálja. Nyilván ő a csoportvezető, tehát jó esetben azért van valami koncepciója, hogy mit miért tesz. De állandóan ott lehet bennünk az, hogy ő most hivatalból dicsért meg. Azért mert tudja, hogy alkalmanként két dicséretet érdemes adni. Azonban hogyha egy tenyeres-talpas, porba fingó, egyszerű csoporttársam – mint én – segít, és mond valamit, mi érdeke fűződne hozzá? Ezért a csoporttagok nagyon sokat tudnak egymásnak adni. Próbáljatok ki olyan csoportot, akikkel csak akkor találkoztok, amikor a csoportban együtt vagytok, és utána soha többet nem. Nagyon érdemes. Mert kizárjátok azt, hogy bármiféle hosszú távú érdek, hosszú távú haszon, „adok-kapok” viszony létrejöjjön. Nagyon izgalmas. Nem kell állandóan mindenkivel még levelezni, meg sms-ezni meg e-mailezni! Ezt csak mondom.

5. Az egyes ember javai vagy adományai valamiképpen az egész csoportnak szólnak. Hoznék itt egy-két gondolatot. Az egyik, hogy nagyon izgalmas tud az lenni, mikor ülünk tízen vagy húszan vagy akárhányan, és valaki mond valamit. Az az ő legszemélyesebb gondolata, érzése, fölismerése vagy benyomása. Egyszer csak mi, akik mindannyian ott ülünk, azt éljük meg, hogy: „nahát, ez valahogy rám is érvényes!”. „Valami olyasmit mondott ki, amit én is kimondhattam volna, amit én is megéltem, én is megtapasztaltam, de jó, hogy volt valaki, aki ezt ki tudta mondani.” Ez egy nagyon nagy értéke annak, hogy csoportban vagyunk, és lehet, hogy én nem tudnám megfogalmazni. De valaki tudja ott a csoportban és rám is nagyon érvényes. Ez nagyon jó. A keresztény teológiának van itt egy nagyon szép megfontolása, ezt föltétlenül el akarom nektek mondani. Ez pedig az: „Istennek az a szándéka - ahogyan a katolikus teológia ezt értelmezi -, hogy nem ad meg minden adományt minden embernek.” Vagyis, Isten az egyes ember élete szempontjából nélkülözhetetlen javaknak az összességét nem adja meg az egyes embernek, hanem elosztja. Ezért bizonyos dolgok, amikre nekem elemi szükségem van, tenálad vannak. Más dolgok, amikre neked van szükséged, te nem biztos, hogy azt megkaptad, de azok nálam vannak. A keresztény szemléletmód szerint ezért az adományaim lényegileg nemcsak nekem adattak, és nemcsak énrám vonatkoznak, ezért ilyen értelemben nem is az én birtokomat képezik. Nem az enyémek, hanem valamiképpen adattak, és ebből a szempontból nem áll szabadságomban azt eldönteni – most ezt értsétek jól! -, hogy adok-e belőle, vagy nem. Egyszerűen azért, mert nem az enyém, hanem nálam van. Az ember természetéhez az is hozzátartozik, hogy nemcsak individuum, hanem társas lény. Már ha pedig társas lény, akkor lehetséges, hogy Isten az adományokat nemcsak egyes embereknek adja, hanem csoportoknak vagy közösségeknek, például nemzeteknek. Vannak olyan adományok, amelyeket az egyes ember már csak azért sem képes a maga teljességében birtokolni, vagy azt élni, mert ő egyes ember. Ez egy nagyon fontos szemléletmód. Nagyon. Mert ettől a pillanattól kezdve minden, amim van, azt a kérdést veti föl bennem, hogy kinek kell belőle adni. Merthogy nemcsak az enyém, hanem nálam van. Ez persze egészen ellentétes azzal a szemléletmóddal, ahogy ma a nyugati világban élünk, vagy, ahogy individuális magyar világunkban létezünk. Teljességgel ellentétes. Mert ma minden olyasmi, ami nekem van és neked nincs, még fokozottabban úgy fest, mintha áru lenne, amit el lehet adni, ami nagyon piacképes, mert nekem van, és neked nincs. Főleg akkor, hogyha neked szükséged van rá. Akkor még inkább árujellegűvé válik. A keresztény gondolkodásban, amelynek van egy nagyon határozott közösségi súlypontja, az egyes ember adományai tehát nem magántulajdont képeznek, hanem egyszerűen csak nálunk vannak. Ami nem ellentétes a magántulajdon jogával. Emlékeztek, idézgettem nektek Szent Ágostont, aki 430-ban halt meg, és azt mondta: „A gazdagok fölöslege, a szegények tulajdona.” Nagyon komoly mondat. Elmondtam egyszer egy, eléggé a piaci világban élő, gazdag embernek csakúgy provokatíve. „Tudod, hogy mit mondott Szent Ágoston?” „Nem.” „Na, majd én elmondom. Azt mondta, hogy a gazdagok fölöslege, a szegények tulajdona.” Elgondolkodott három másodpercig, lefutott a program, és azt mondja: „Nagyon érdekes. Most lenne két kérdésem. Ki a gazdag? És mi az, hogy felesleg?” A jó kis fal már fölépült nála, nehogy átmenjen rajta valami. Három másodperc, és le volt húzva a roló.

Nagyon szép az a másik mondás, tudjátok, amit a fenntartható fejlődés kapcsán mondogatnak: Éljünk úgy ebben a világban (mi, ez a nemzedék), mintha azt az unokáinktól kaptuk volna kölcsön. Ez tulajdonképpen nagyjából ugyanaz. Éljünk úgy ebben a világban, mintha ezt a világot az unokáinktól kaptuk volna kölcsön! És hadd ismételjem meg az egyik fixa ideámat, hogy a fenntartható fejlődés helyett, a megtartó csökkenés pártján állok. A minket és a következő nemzedékeket megtartó, ésszerű csökkenés pártján vagyok. Már csak azért is, mert a természet és a világ ezt ki fogja kényszeríteni belőlünk. Úgy fest. Nem sokkal jobb diadalmasan odaadni. Szerintem sokkal jobb. Eszembe jut Prohászka Ottokár. Nagyon nagyszerű püspök volt, a XX. század elejének legeslegnagyszerűbb püspöke. Amikor a katolikus egyháznak még komoly földbirtokaik voltak - miközben a földbirtokok javadalmából iskoláknak, kórházaknak és egyéb intézményeknek százait tartották fönn (a történeti hűség kedvéért mondom) -, aközben Prohászka Ottokár a ruháit is odaadogatta a szegényeknek és lyukas cipőben járt, amit a titkára állandóan kilopott és egy normálisat csempészett a helyére, hogy ne lyukas cipőben menjen misézni a püspök úr. Ő például hihetetlen világosan megmondta azt, hogy sokkal bölcsebb lenne az egyházi birtokokat odaadni a szegény embereknek, mert most még oda tudjuk adni. Néhány évtized, és már elveszik. Most még oda lehetne adni. Ő ezt fölvetette a püspöki karnál. Óriási ellenállást váltott ki - a történeti hűség kedvéért -, és eltelt néhány évtized, és kifejezetten prófétai szóvá vált az, amit mondott. Még Ady Endre is azt mondta, hogy na, ez a Prohászka Ottokár, ez egy fénylő csillag. Ez nagy dolog. Olvassatok Prohászka műveket! Megjelent huszonöt kötet.

Ez volt az ötös pont. Egy csoportban fölismerhetem azt a csoporttapasztalatok révén is, hogy olyan dolgok vannak nálam, amelyek nem az enyémek a birtoklás értelmében, hanem valamiképpen az egész csoportnak a közkincse vagy közjava. És ez aztán újabb és újabb gondolatokig vihet minket.

6. Úgy tűnik, hogy segít abban, hogy képesek legyünk adni a másiknak az, ha idősödünk. Egészen természetes az, hogy húsz-harmincévesen meg akarjuk vetni a lábunkat a világban, és a markunban akarunk egy-két dolgot tartani. Na de aztán, negyven fölött az a normális, hogyha kezdjük a dolgokat kiadni a kezünkből, attól még marad ott bőven.

Nagyon függ a kultúrától - ami körülvesz bennünket -, hogy hajlandóak vagyunk-e adni, illetve, hogy mi az, ami motivál bennünket arra, hogy adjunk. A nyugati kultúrában - mondhatom így az egyszerűség kedvéért, hogy az individuális kultúrákban - elsősorban mégiscsak a szimpátia az, ami döntően motivál. Mert azt érezzük személyesnek. Akkor szeretünk adni, ha az az élményünk, hogy ez most hiteles. Ez most szívből jött. Ez teljes leszűkítése annak, ahogyan lehet meg érdemes, meg tudunk adni. A hitelesség tartalmának is egy súlyos leszűkítése. Ebben a kultúrában tehát, mégiscsak akkor szeretünk adni, ha azt nagyon hitelesnek, belülről, szívből jövőnek érezzük és azt, hogy „ez most pont a súlypontomból jött”. Különben csak, ha nagyon megsajnálom, akkor adok. Tehát, nem azért mert éhes, hanem mert én átélek valamit. Nem így van? Hát magunk között vagyunk. Azért a kölcsönös függések kultúrájában - az egyszerűség kedvéért használjuk ezt a kifejezést -, ott sokkal inkább az egymáshoz tartozásnak a tudata az, ami indít engem arra, hogy adjak. Ha az Egyesült Államokban a kutatásokat nézzük, az derül ki, hogy a lakosságnak nagy része a saját testvérének sem érzi azt, hogy kellene adnia, ha rászorul. A saját testvérének! Hallhattatok ilyen nyilatkozatokat, valamelyik nagy focistát kérdezték meg. Egy „csúnya” kérdést tett föl a riporter: „Úgy hallom, nyomorog a testvére. Nem gondolt rá, hogy adjon neki?” És azt mondta: „De, de gondoltam rá, de azt gondolom, hogy az én életemet is az gazdagította, hogy a saját erőmből jutottam el oda, ahova jutottam, és azt gondolom, hogy őneki is meg kell hagyni ezt a lehetőséget.” Hát ez szép! Ez a nyugati kultúrának egy sajátos arcpoétikája úgy tűnik, még akkor is, ha amit most mondok, nagyon sarkos. Pont annyira, mint a kultúra.

IV.: Az egyetemes megfontolások, illetve motivációk, amelyek egy csoportban is nagyon jól átélhetők, vagy pedig egy csoport képes belőlünk azt előhozni vagy tudatosítani.

1. Adhatunk azért, mert elvi alapokon nyugszik az, hogy az a meggyőződésem, hogy ez így helyes. Elvi alapokon állva. Például az egyenlőség okán. Úgy érzem egy csoportban, hogy nem vagyunk egyenlőek. Őneki kevesebbje van. Nekem van egy elvem. Ez az egyenlőség elve. És én ezt érvényre akarom ott juttatni vagy a közösségben vagy a családban vagy akárhol. Nem rossz dolog, ha van egy-két jó elvünk, amit aztán lehet rugalmasan kezelni. Például az egyenlőség elvét a méltányos igazságosságra is lehet alakítani, ami fölülmúlja az egyenlőséget. Mert rájövünk, hogy nem egyenlőségre van alapvetően szükségünk, hanem arra, hogy a szükségleteinknek megfelelően adjunk és kapjunk. Az pedig inkább a méltányosságról szól és nem az egyenlőségről. De elvként az egyenlőség nem rossz dolog. Például: a legnagyobb jót a lehető legtöbb embernek! Egy csoportban nagyon könnyen - természetesen, ha a vezető elég érzékeny erre, akkor maga is így jár el, de a csoporttagok is ösztönösen teszik ezt, hogy - érzékelhetjük, hogy van-e valaki, aki a csoportnak a perifériájára szorul valami miatt. Ha vannak bizonyos elveink, akkor ezt nem érezzük jónak, nem esik jól nekünk, hogy ő miért került oda kívülre. Akkor akarunk időt, energiát, figyelmet szánni annak a valakinek, aki valahogy kijjebb került. Egyszerűen elvi alapokon. És ha arról kell dönteni, hogy kinek adjunk időt, akkor szívesen adunk annak, akiről azt érezzük, hogy legkijjebb van.

Az erkölcsi nézőpontunk és meggyőződésünk fönntartása vagy megerősítése indíthat bennünket arra, hogy adjunk. Emlékeztek Placid atyára, aki tíz évet gulágban töltött. Összeírta négy pontban a túlélés stratégiáit. Elveket fogalmazott meg. A túlélés négy pontja. Emlékeztek erre a négy pontra, mert beszéltünk róluk. Nem akarom mind a négyet elmondani, csak azt, ami idetartozik. Azt mondta: „Tilos panaszkodni. A panaszkodás az embert legyöngíti.” Ennek volt egy klasszikus esete. Azt mondta, a leggyorsabban azok haltak meg a táborban, akik egészen begolyóztak abba a gondolatba, hogy ami velük történik, az rettenetes igazságtalanság. Akik nem tudtak szabadulni ettől gondolattól - ami egyébként lehetett igaz, hogy ami velük történik, egy rettenetes igazságtalanság -, néhány hónapon belül meghaltak. Vagy húzták egy-két évig. De most nem ezt a pontot akarom mondani, hanem azt a pontot, ami így szól: „Mutassuk meg a rabtartóinknak, hogy különbek vagyunk náluk!” Erkölcsi szempontból. Tartás szempontjából. Morális következetesség szempontjából. Ezt a pontot szeretem a legjobban mind a négy közül, egyszerűen azért, mert a fölgyülemlő indulatot, haragot és agressziót egy zseniálisan jó irányba tereli, és tulajdonképpen bennfoglaltan el is ismeri. Tetszik, hogy benne van a küzdésnek a lehetősége, tehát, hogy van egy engedély arra, hogy szerzetes vagy (bencés szerzetes), és mutathatsz valamit. Ez jó. És nemcsak törődjünk bele az Úr akaratába. Tudjátok, aki ott beletörődik az Úr akaratába, az se sokáig él. De aki azt mondja: Mutassuk meg, hogy különbek vagyunk! Ismeritek azt a legdöbbenetesebb történetet, mikor teljesen váratlanul, egyszer csak fölsorakoztatják őket, és kihirdetik, hogy megjött az engedély, a papír, hogy mehetnek haza. Emlékeztek erre? Tíz év után, mikor persze minden nap az van, hogy egyszer hazajutni. Az egész teljességgel reménytelennek tűnik. És jön a papír, hogy mehetnek haza. Akkor éppen egy üzemben dolgoznak, és közeleg a hónap vége. Ott az üzemben az igazgató, aki szintén a diktatúra alatt él, azt mondja: „Te jó ég, most a fél üzem elmegy innen, nem teljesítem a normát.”. Erre Placid atya összeül a többiekkel, és azt mondja: „Remek alakalom, hogy megmutassuk nekik, hogy különbek vagyunk náluk.” Ez nem azt jelenti, hogy leköpik őket, vagy beléjük rúgnak, vagy beszólnak. Hanem mennek az igazgatóhoz, és engedélyt kérnek, hogy öt napot még hadd dolgozzanak ingyen. És öt napot még dolgoznak.

Tehát egy erkölcsi nézőpont, meggyőződés fönntartása és megerősítése nagyon erős motiváció lehet arra, hogy adjak.

2. Egyetemes etikai alapelvek fölismerése vagy beismerése. Például az élet tisztelete. Rettenetes előítélettel is tudunk csoportokba kerülni, s a csoportokban ott ülnek azok, akikkel szemben rettenetes előítélettel élhettünk sokáig. Egyszer csak ott rájövök arra, hogy ő is egy tiszteletre méltó, tiszteletet érdemlő valaki. Nagyon megrázó tud lenni. Sosem felejtem el, életem egyik első csoportjában együtt voltuk mindenféle felekezetű emberek. Többek között ott volt egy református lelkész hölgy. Végén záró kör, hogy ki mit visz haza. Kinek mi volt nagyon fontos ez alatt az egy hét alatt? A református lelkész hölgy a következőt mondja: „Nekem a legfontosabb élményem Ferihez kapcsolódik. Rájöttem, hogy egy katolikus is lehet normális.” Ez éppenséggel fordítva ugyanígy lejátszódhatott volna. Mármint nem úgy, hogy én, hanem egy katolikus valaki. Tehát egy csoportban a személyes kapcsolódások miatt rengeteg előítéletünk föl tud számolódni, és azt tudjuk élményszinten mondani, hogy „jé, eddig nem is tartottam őt embernek, nem láttam annak”. Kizárólag az előítéleteimnek a ködén keresztül érzékeltem. Tulajdonképpen emiatt nem is érzékeltem. Hanem rögtön az ítéletemmel figyeltem és tekintettem rá. Tehát, ott éppen a sokszínűség miatt, az egészen különböző élettörténetek miatt fölismerhetünk egyetemes etikai alapelveket, hogy de döbbenetesen fontos volt most az, hogy mindannyian igyekeztünk egymásnak javára lenni, vagy legalábbis nem ártani a másiknak. De nagy dolog az, hogy egy napot tudtam egy olyan közegben tölteni, ahol ki se mondtuk ezt, és mégis valahogy ösztönösen így tettük, hogy ne ártsunk a másiknak. Micsoda élmény tud ez lenni! Ilyen lehet az emberek egyenlősége. Fölismerem ott a csoportban, hogy nagyon egyenlőek vagyunk. Itt nyilván az egyetemesség, az egyenlőség, az egyetemes elvek elég szoros összefüggésben vannak egymással, tehát érintjük a már elmondott témát. Olyan érdekes gondolatot olvastam egy kutatótól: Nézzük meg az agysejtek és a papucsállatka közti különbséget és hasonlóságot! Azt mondja, egy papucsállatka képes az önálló létezésre, és a létezésnek az alapvető funkcióival bír. Nézzünk meg egy agysejtet. Egy agysejt a papucsállatkához képest sokkal primitívebb. Önálló létezésre nem alkalmas. Csakhogy, amikor ezek az egyszerűbb agysejtek egymással összekapcsolódnak, abból lesz egy csoda. Azt mondja, hogy nagyon érdemes volna megfontolni az agysejtek bölcsességét. Az agysejteknek az a nagy bölcsessége, hogy nem akarnak mindent tudni, mindent csinálni, egyedül valamiféle teljességre és tökéletességre jutni, hanem képesek másokhoz kapcsolódni. Ez szép.

Ilyen egyetemes etikai alapelvnek számíthat az is, hogy főleg a mi világunkban, egyszer csak elfogadjuk, hogy van olyan, hogy jó és rossz. Hogy létezik ilyen, hogy az jó és az rossz. Ez nehéz téma. Azért, mert szeretünk mindent egy szubjektív ködbe vonni. Nagyon tanulságos élményben volt részem. Egy olyan csoportban voltam, ahol nemcsak pszichodráma volt, hanem bibliadráma is. Volt egy csoporttag, aki rettenetesen utálta a bibliadrámát. Mert, hogy az egyik az milyen jó, a másik milyen unalmas, kit érdekel, nem ezért jöttem. Ahogy teltek múltak a hetek, hónapok egyszer csak a következőt mondja. „Rájöttem, hogy miért utáltam én ezt ennyire. Mert a Szentírási történetekben, ha akarjuk, ha nem, nagyon sajátosan ott van egy értékmozzanat. Valamiképpen képviseli azt, hogy az életnek része az, hogy jó és rossz. Vagy helyesen cselekedni és helytelenül. Jót tenni vagy rosszat.” Azt mondta, hogy „tulajdonképpen én ezt utálom”. „Utálom, hogy ez benne van.” Nagyon nagy fölismerés, mikor valaki az önismeretében ezt fölismeri, hogy utálhatjuk ezt.

3. Személyes erkölcsi meggyőződésemnek a megtapasztalása vagy föltárulása vagy elmélyülése vagy megfogalmazhatósága. Leültem egy harmincfős csoportba múlt héten, és gyorsan dolgoztattam őket a mi érdekünkben, és megkértem őket, hogy mindenki gondoljon egy olyan helyzetre, amikor ő adott valaki másnak. De nagyon fontos helyzet legyen. Akkor mindenki gondolt egyre, és kértem, hogy „mondjátok el, hogy ez mi”, és összeírtam a listát, hogy kinek, milyen élményei vannak ezzel kapcsolatban. Egyszer csak az egyik valaki a következőt mondta: „Én ott és abban a helyzetben azért adtam, mert ez volt a minimum.”. Na, ez az erkölcsi meggyőződés. Ez egy személyes erkölcsi meggyőződésnek a mondatba foglalása: „ez a minimum”. Ezen nagyon elgondolkodtam. Vannak-e bennem területek, amire azt mondom, hogy ez a minimum. Azért baj, hogyha nincsen.

Egy másikat is mondok, ami szintén azt gondolom, hogy ehhez a ponthoz tartozik. Mikor valaki azt mondta: „Igazából azért adtam, és az volt nekem nagyon fontos abban, hogy ez az adás volt az életem egyik nagyon fontos élménye, mert egy olyan valakinek adtam, aki nem tudta, hogy én adok, ezért esélyem sem volt arra, hogy ő viszonozza. Ezért ez egy nagyon fontos élményem.”. Jézusnak van két gondolata is erről. Az egyik az, hogy ne tudja a bal kezed, hogy mit tesz a jobb. Milyen óriási élmény tud lenni úgy adni, hogy kizárjuk az első római pont alá tartozó dolgokat: nem hosszú távú érdek, nem várom, hogy visszaadják, nem a megbecsülés miatt. Nem, nem, nem. Nem adhatják vissza, mert nem tudják, hogy én voltam. A másik pedig, hogy olyanokat hívtok meg vendégségbe, akik titeket is meghívnak, mi különöset tesztek. Hívjátok meg ezeket meg ezeket, aki nem tudják viszonozni. Ifjú koromban nagyon hevült voltam, és mentem haza, s egy hajléktalan éppen befészkelte magát a kapu aljába. Ifjú voltam és bohó, és szóltam neki, hogy jöjjön föl. Befektettem az ágyamba. Így volt. Na, azért le kellett zuhanyoznia előtte. Az volt az érdekes, szerintem az történt, mint valami népmesében, hogy ő az egyik ágyon nem tudott aludni, én meg a másik szobában a másikon. Szerintem kölcsönösen nem nagyon tudtuk, hogy mire lehet számítani. Mert a hevülettől könnyű volt azt mondani, hogy gyere föl, zuhanyozz le, és adok neked vacsorát, és aludj legalább egyszer egy ágyban. Én meg aludtam a másik szobában a másik ágyon. Közben arra gondoltam, hogy „jó, jó, de mi lesz ebből?”. Szerintem ő is ugyanerre gondolt. Ezt onnan tudom, hogy én is forgolódtam, és halottam, hogy ő is forgolódik. Mindenestre szerencsére fáradtabbak voltunk mind a ketten, hogy ezen túlságosan sokat molyoljunk, aztán aludtunk. Tehát olyannak segíteni, aki biztos, hogy nem tudja visszaadni.

4. Erről szeretnék hosszabban. Ez az utolsó egyébként. Ez pedig: Spirituális megfontolásokból adni, illetve fölismerni az életünknek a spirituális dimenzióját. Ennek az erejét tapasztalva adni egy csoportban. Vagy egyáltalán ennek az erejét tapasztalva tudni, hogy erre én képes vagyok.

Mondok egy megtörtént eseményt. Afrikában volt egy keresztény ember, aki elment, hogy ott jót tegyen. Ott élt sok éve már egy törzsnél, amikor hallatlan nagy szárazság következett és rettenetes aszály, ami már az életüket veszélyeztette nemcsak a termést meg a következő évek termését. Akkor elhatározta, miután volt annyi ismerete, hogy hol és hol volna érdemes nekilátni megpróbálni kutat ásni. Elkezdtek kutat ásni, ástak egy napot és két napot és hármat és négyet, és sehol sem volt víz. A törzs, aki még sosem ásott ott kutat, az elején még ástak, mert azt mondták, hát ássunk, és ha lesz víz, akkor ez megéri. Azt történt, hogy egyre-másra maradtak el az emberek, és adták át magukat annak, hogy ez biztos az isteneknek a büntetése. Néhány emberrel maradt ott, és szinte végkimerülésig ástak. Nem napokon keresztül, heteken keresztül ástak. Egyszer csak elérkeztek a vízig. Nem voltak sokan, néhányan. S a néhányhoz tartozó néhány család. Hihetetlenül megörültek a víznek. Akkor azt mondták, hurrá, mi már nem fogunk meghalni!. Akkor erre azt mondta ez a valaki - spirituális motívum -, hogy jó, de most kell szólni a falunak, hogy megtaláltuk a vizet. Itt lett egy rettenetes konfliktus. Mert a többség azt mondta: Mi tartottunk ki, mi ástuk a kutat, a többiek nem ásták, a többiek föladták. És különben is nagyon nagy a szárazság, nem tudjuk, hogy ebből a vízből jut-e és marad-e addig, ameddig nem esik az eső. Nem adunk. Azt mondta, aki leírta ezt a helyzetet, maga a kútásó: Sokkal nehezebb volt ezt a néhány embert meggyőzni arról, hogy adjanak az egész falunak, mint a kutat kiásni. Sosem gondolta volna, hogy amikor körömszakadtáig ás, akkor ez a könnyebbik része. Ezt spirituális motívumnak tartom.

Amikor egy csoportban vagyunk, vagy akár a személyes életünket nézzük, akkor két dolog rettenetesen boldogtalanná tud bennünket tenni. Az egyik egy görcsös önmegvalósítás, a másik egy ugyanilyen görcsös, folyamatos önmegfigyelés. Ez a kettő rettenetesen boldogtalanná tud bennünket tenni. A görcsös önmegfigyelés alatt nem az egészséges önreflexióra való készséget nevezem, az egy teljesen más tészta. Most a görcsös önmegfigyelésről már sokat beszéltünk, mikor az egoizmusról, az énközpontúságról, a túlzott énre való figyelésről és az éntudatosságról volt szó. Ott beszéltünk erről a görcsösségről, hogy valaki állandóan önmegfigyelésben van. Ismeritek azt az állapotot, mikor két percenként fölteszed azt a kérdést magadnak, hogy most boldog vagy-e, vagy nem? Nem egy szerencsés dolog. „Éhes vagyok-e, vagy nem?” Két percenként. Rettenetes. „Jól érzem magam, vagy nem?” Ül köztetek olyan valaki, akinek mondjuk, ötpercenként bekúszik egy gondolat, hogy „érdemes volt eljönni máma”? Ismerős ez?

Ez volt a kínos, görcsös, folyamatos önmegfigyelés.

A másik az ugyanolyan kínos és görcsös önmegvalósítás. Erről szeretnék néhány szót mondani. Mert a spiritualitás - egy egészséges spiritualitásról beszélek -, nagy segítséget nyújthat ahhoz, hogy jó értelemben valósítsuk meg magunkat. Nem vagyok ennek a szónak ellensége, tök jó dolog az önmegvalósítás, de akkor legalább érdemes mondjuk, három csoportba osztani az önmegvalósítási lehetőségeinket.

Az első, amikor élvezetek és pillanatnyi dolgok alapján kívánjuk magunkat megvalósítani. Pont azt a fajta kukoricát enni, amit a legjobban szeretek. Ez az önmegvalósítás sajátos, pillanatnyi élvezeteken és döntéseken keresztül. Nem kicsinylem le, jó, hogyha valaki ezt is tudja, képes megmondani, hogy melyik párizsit szereti és melyiket nem, melyik kolbászt, melyiket nem. Ez jó.

Az önmegvalósításnak van azonban egy másik dimenziója is, amikor nem a pillanat és az élvezet határozza meg. Nem birtoklok, kapok, bekapom, megeszem, nem tudom, mit csinálok vele, hanem amikor cselekszem. Vagyis alkotok, amikor a meglévő adottságaimat, képességeimet bontakoztatom ki, és formálom, és alakítom. Ez egy kicsit tágabb világ már. Ez lehet az önmegvalósításnak a másik dimenziója. Az emberi kapcsolatok is idetartozhatnak. Azt is megvalósítom. Megvalósítom magamat, mint társas lényt. Megvalósulok az intimitásban. Megvalósulok férjként vagy feleségként.

És van a harmadik kör. Az önmegvalósítás harmadik köre vagy dimenziója, amit Frankl így nevez meg, hogy önvalósítás az öntranszcendencia által. Önmagamon való túllépés által. Az is az önmegvalósításnak egy remek lehetősége. Hajlok arra, hogy akkor tudunk teljes emberi életet élni, ha az önmegvalósításnak mind a három területén képesek vagyunk lenni. De ez azt jelenti, hogy a harmadikon is. Ez pedig az öntranszcendencia. Önmagamat fölülmúlni, ami minimum két dolgot jelent. Az egyik, hogy a pillanatnyi önmagamat fölülmúlni. A pillanatnyi önmagam az első két csoportba tartozó összes késztetésem lehet: nekem pont ez lenne most a jó, nekem pont ehhez lenne kedvem, én most legszívesebben pont ezt csinálnám, a legmélyebb indíttatást pont erre érzem. És ha ezt a kettőt fölül tudjuk múlni, nem azért mert rossz, hanem mert van egy harmadik kör, ez pedig az, hogy valaki nagyon sajátosan engem megszólít. A harmadik körben az éppen aktuális önmagamat fölülmúlom, és válaszolok egy szabad cselekvéssel arra, ahogyan az élet engem megszólított. Ezt az önfölülmúlás egyik klasszikus mintájának tartom. És közben az önfölülmúlás visszahajlik rám és önmegvalósítássá válik. A másik pedig, hogy nem magamra irányulok, vagy magamban nem az énre irányulok, hanem valakire, valaki másra vagy valami másra irányulok. És önátadásban vagyok. Az önátadás ezért az önmegvalósításnak egy remek lehetősége. A kettő nincs ellentétben egymással. Az gondolja, hogy az önmegvalósításnak ellentéte az önátadás, aki csak az első két dimenziót érzékeli.

Pető úrról ugye beszéltem nektek. Akit megkérdeztek arról, hogy miért lett a konduktív segítésnyújtásnak az apostola. Egyszer készítettek vele egy riportot, és mondták, hogy maga egy zseni. Maga kitalált valami olyasmit, ami világunicum. Ez magának úgy tűnik, a legszemélyesebb, legzseniálisabb önmegvalósítása. Hogy jött erre rá? Tudjátok mit mondott? Azt mondta, hogy tulajdonképpen nekem ehhez túl nagy kedvem nem is volt. Ezt mondta. S hogyha nézzük az élettörténetét, nagyon tanulságos. Azt mondta nagyon egyszerűen szólva, hogy ezek a gyerekek, akikről a korabeli orvostudomány lemondott, és azt mondta, hogy fejleszthetetlenek, valahogy én ezekkel a gyerekekkel szembe mentem. „Szembejöttek velem ezek a gyerekek. Szó sem volt itt önmegvalósításról, hanem az élet elém hozott valamit. Ha ezt hozza, akkor ezt csinálom.” És kitalált valami zseniálisat. Hihetetlen, hogy valaki, aki ennyire eredeti dolgot csinál, és egyébként egy ennyire eredeti ürge, az azt mondja, hogy szó sem volt önmegvalósításról. Ezt dobta az élet. Nagyon tanulságos. Ez tőlünk, ha most egy individuális világban vagyunk, nagyon idegen. Az élettörténete azért érdekes, mert mikor fiatalember volt, akkor az önmegvalósítás első dimenziójában létezett. Okos ember volt, tehetséges volt, végigcsavarogta Európát, akkor dolgozott, ha nem volt pénze, azért dolgozott, hogy legyen pénze, és ha volt pénze elélvezkedte. Milyen érdekes, hogy egy ilyen ember, akik az életében ezt jó tenyeres-talpas módon megélte, aztán később eljutott oda, hogy valami teljesen más dimenzióját ismerte föl az önmegvalósításnak, még pedig az öntranszcendenciát.

Csak egy picit, a játék kedvéért írtam egy egyszerű sort, hogy az adásnak milyen lehetőségei vannak, hogy: adok valamit; adok valakinek; azt adom, amit kérsz, vagy amire szükséged van; adok magamból vagy odaadom magam. Talán lehet egy ívet húzni ebből. Nagyon érdekes, hogyha most magadat megnézed, te melyiket gyakorlod leginkább. Vagy melyik a te önazonosságodnak leginkább a része? Hogy látod magad? Csak adsz, vagy tudsz valakiknek is adni?

Hajléktalanszállón dolgoztam - nagyon tanulságos volt -, portás voltam. Mikor portás voltam, akkor jöttem rá, hogy két helyre kell zseniket állítani. Zsenikre van szükség a portán, és a titkárnőnek is zseninek kell lenni. A titkároknak és a portásoknak zseniknek kell lenni, mert rajtuk hihetetlenül sok múlik. Sokkal több néha, mint az igazgató úron. Ezért aztán nálunk, a mi egyházközségünkben, az irodán egy messze túlképzett valaki dolgozik. És ez nagyszerű. Olyan sokat lehet segíteni egy irodán, hihetetlen, fantasztikus, és a portán is. Amikor portás voltam, akkor mi történt? Ugye, jöttek emberek, és hozták a használt ruhákat. Mert ott, azon a hajléktalan szállón, ahol laktam, használt ruha átvétellel is foglalkoztunk. És milyen döbbenetes különbségek voltak azok között az emberek között, akik ruhákat hoztak! Volt, akik koszosan hozat a ruhát, hogy csak jó lesz majd valamire. Értitek?! Ennél egy picit jobb volt, mikor teljesen jó állapotú, de teljességgel használhatatlan dolgokat adományoztak. Tudjátok, hogy van egy segélyszervezet. Az adományokat nem lehet odaadni annak, akiknek adták, át kell válogatni. Nem azért, hogy a legjobbakat hazavigyem, hanem azért, mert az emberek oly sajátos motívumok alapján tudnak használt ruhákat adni, hogy az egészen megrendítő ám. Kifejezetten vannak olyanok, akik semmi mást nem látnak abban, hogy adnak valami használt ruhát vagy tárgyat, mintsem, hogy a lakás túlzsúfoltságának a megoldása érdekében, ez egy nagyszerű lépés. Ugyanis, nem kell kukapénzt fizetni, nem kell konténert rendelni. A legegyszerűbb, és még azzal az előnnyel is jár, hogy magamat jó embernek tarthatom. Rettenetes dolgokat tudnak emberek adni. Azt gondolom, ez csak azért lehetséges, mert semmi más nincs, csak hogy adok valamit, lepasszolok valamit. Annál már sokkal nagyobb dolog, mikor valakinek tudok adni. De most nem akarom ezt a sort végigmondani. Aztán, amit kérsz, vagy amire szükséged van, aztán már magamból adok, s a legszebb nyilván az, amikor magamat nagyon sajátosan oda tudom adni vagy szánni.

Amiről viszont szeretnék egy-egy példát, az az önmegvalósításnak a harmadik dimenziója, az öntranszcendencia. Legalább négyféleképpen lehetséges az önmagam átadása, az öntranszcendencia. Vagy úgy, hogy odaadom magam valamiért, például a Szentírásban ilyet is olvasunk, hogy az Isten országáért. Valamiért odaadom magam. Vagy 1956-ban a pesti srác mondjuk, a szabadságért odaadja magát, vagy a függetlenségért odaadja magát. Nagyon nagy dolog. Bizonyos ügyekért odaadhatjuk magunkat. Életemben volt már egy-két olyan helyzet, mikor nagyon kikezdtek. És mikor először történt ez, ezen sokat gondolkodtam, és egyszer csak rájöttem valamire. Nekem bizonyos ügyek fontosabbak, legalábbis nagyon remélem, mint a saját személyem. Az életemben - nagyon remélem -, vannak olyan ügyek, amelyekre azt tudom mondani, hogy ez az ügy nekem fontosabb, mint az, hogy énvelem mi van. Ezért rájöttem, hogy föl kell ajánlani ilyenkor azt, hogy háttérbe húzódok, adott esetben lemondok erről, arról vagy amarról. Azért, mert az ügy fontosabb, mint az én személyem. Mikor életemben először kerültem ilyen helyzetbe, rengeteget vívódtam, és azt mondtam, hogy én ezt szívesen megteszem az ügy miatt. Azóta bent van a farzsebemben ez a megoldás. Ennek nagyon nagy hasznát látom, mert tudom, hogy ez a megoldás mennyire jól működhet ilyen nehéz helyzetekben. Már nem kell nekem ezt újból kitalálni, tudom, hogy ehhez is lehet nyúlni. Tehát, odaadom magam valamiért. Ez volt az első. Tehát, az önátadás lehetőségeit mondom, ugye? A második, odaadom magam valamire. Például egy folyamatra vagy egy előadásra odaadom magam. Kifejezetten minden előadás után - mikor megyek haza -, akkor magamban számot vetek, hogy mennyire tudtam odaadni magam erre az egy óra tizenöt percre. Mennyire sikerült? Nagyon igyekszem egy óra tizenöt percre teljességgel odaadni magam. Vagy, ha beszélgetünk egy órát, akkor arra az órára odaadni magam. Egy folyamatra, egy órára, az összpontosításra odaadni magam, a figyelemre odaadni magam, a segítőkészségnek odaadni magam, egy jó szándékra odaadni magam. Na, ez a második. Folyamatokra, jó szándékra, valamire odaadni magam. Akár egy szerepre odaadni magam. Ez akár lehet egy valós szerep: akár a papi szerepre odaadni magam. De lehet egy másfajta értelemben vett szerep is. Ismeritek azt, amikor lakodalom van? S milyen nagy dolog az, mikor a lakodalomban azt tapasztaljuk, hogy vannak jófej lagzizók, akik oda tudják adni magukat az ünneplésre. Odaadják magukat. Nem lacafacáznak, hanem buliznak. Nagyon fölszabadító egy olyan valaki, aki a bulizásra oda tudja magát adni.

Itt folytatnánk.

Nagyon köszönöm a figyelmeteket! Akar-e valaki hirdetni?

Lejegyezte: Somogyi Erzsi és Tóth Erika