A terápiás csoportok segítő hatásai 13. – Idősödve... 1.

2010.03.09.

Megosztom
Elküldöm

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök Mindenkit!

Hamar egy gyors mondjuk így, hogy  összefoglalás, ismétlés, hogy hol tartunk, és hogy jutottunk el oda ahol most éppen vagyunk … Gyertek csak Karesz… Oh… Emlékeztek, hogy arról esik szó, hogyha sikerül magunkat átadni vagy legalábbis meghozzuk azt a döntést, hogy átadjuk magunkat egy együttességnek, hogy hajlandók vagyunk az életet úgy is élni, mint a családnak egy tagja, vagy egy közösség tagja, vagy a nemzetnek  egy  tagja, vagy az egyháznak  egy  tagja, vagy egy kis közösségnek a tagja és része. Hogy amikor átadjuk magunkat csoportoknak, együttességeknek, akkor ez hallatlan módon gazdagítja nem csak a személyes életünket, hát azt nyilvánvalóam gazdagítja, hanem az egyediségünket is nagyon nagyban tudja gazdagítani és segít annak a kibontakoztatásában. És akkor itt beszéltünk azokról az alapvető ismérvekről, hogy hogyan válik tapasztalhatóvá, megragadhatóvá a remény, azután az egyetemesség, hogy a csoportok,  ha megfelelően működnek, hogy tudnak az életünk számára fontos információk átadása ö… színtereivé válni, és aztán pedig beszélünk arról, hogy a rossz szociális magatartás… Ilyen egy hülye kifejezést, tehát azt, hogy képesek vagyunk érzékelni egy másik embert és neki adni valamit, ez sokkal normálisabban hangzik. Tehát amikor adunk, illetve zárójelben hozzáteszem, amikor az érzékenységünk kifinomodik arra, hogy az élet mit ad és hogy mi az, hogy az életből adatik nekünk sok minden… az hogyan tudja gazdagítani a legszemélyes és egyedi élettörténetünket. Ugye itt tartunk, és négy nagy csoportra osztottuk azt, hogy milyen motivációi lehetnek annak, hogy hajlandó legyek adni. Az egyéni motivációk 8 pont, de ezt most már  nem ismétlem el. Aztán voltak a kapcsolatból fakadó motivációk, azt hiszem 5 pont, de úgysem ismétlem el, tehát teljesen mindegy. Aztán voltak a csoportból, magából az együttességekből az odatartozásunkból fakadó motivációk, tudja a csuda hogy hány pont. És végül aztán pedig az egyetemességből fakadó megfontolásaink, és igy jutottunk el az utolsó részhez.

Tehát a 4. pont ez volt, hogy spirituális motivációk. Itt tartunk most. S akkor a fejünkben van az egész vázlat. És itt kezdtünk el arról beszélni, hogy az önmegvalósításnak három dimenziója létezik, erre még biztos emlékeztek. Ugye ez egy érdekes dolog, áh… fontos információ. Az első színtere: amit igy lehetne nagyon röviden összefoglalni, a pillanat és az élvezetek. Nyilván ez elsősorban önmagamra irányuló önmegvalósítást jelent. Pillanat és élvezetek. Aztán a második dimenziója, vagy csoportja az önmegvalósítás lehetőségeinek az, amikor egy meglévő adottságomat bontakoztatom ki. Akkor már kifelé irányulok, és valamilyen célra irányulok, és ott éppen alkotok, kapcsolatban vagyok, valamilyen kifelé irányuló tevékenység vagy valami egyéb által a meglévő vagy éppen kibontakozó tehetségemet, tálentumaimat használom. Oh… ez jó, egy Ikea szatyor is beleszólt az előadásba, látszik, hogy ő is szeretne kibontakozni. Vettél valami jót? Sikerült, jól van… jó… no… nagyon örülök neki. Szóval, látjátok ez is az önmagunk kibontakoztatásának egy lehetősége. Egyrészt a vásárlás élvezet, ugye? De ugye igy van? Nem? Tudunk vásárló függők is lenni, akkor biztos, hogy élvezet is tud lenni, tehát a vásárlás ad egy élvezetet, de közben például a vásárlásban a második dimenzió is meg tud szólalni. Például ö… egy ügyes lakberendezői szemmel bolyongok az Ikea bugyraiban és ott teljes hatékonysággal képzelem el a belső fantáziám által, hogy hogy lenne a legtutibb a konyha. Szóval a vásárlást a puszta élvezet szintjéről azért az önmegvalósítás egy másik dimenziójába is tudjuk helyezni, szerintem az sokkal izgalmasabb, ráadásul azért kevesebb pénzbe is kerülhet. Ugye? Mert nemcsak akkor jön az élvezet, ha birtoklom és megveszem, hanem a tervezés, az elképzelés, ugye? A  fantázia, hogy működik, és  rájövök, hogy mégsem az… Micsoda öröm az… Remélem ez a tapasztalat meg van. Mikor meg akartál valamit venni, mész az Ikeában és rájössz, hogy mégsem az kell. Micsoda öröm, egy csomó pénzt spóroltál. Haha… hát rájöttem, hogy nem az kell, hanem ez. Jaj de jó. Szóval, tehát a második dimenziója az önmegvalósításnak, amikor valamit kibontakoztatunk éppen magunkból, de ehhez már nyilvánvaló egy kifelé irányultságra is szükség van. És a harmadik dimenzió, ami miatt ezt ide hozzuk és citáljuk az, az öntransztendencia, az önmegvalósításnak az a lehetősége, amikor éppen önmagunkat felülmúljuk. És ennek aztán sokféle  megközelítése lehet, mikor megfeledkezünk magunkról. Mikor… és nyilván az adáshoz kapcsoljuk ezt. Miért olyan fontos ez? Hogyan bővíti és növeli az emberi életet az, hogy adunk? Most az összes eddigi dolgoktól eltekintve hoztunk egy kettős megközelítést. Hogy majdnem mindannyian szenvedünk két dologtól, az egyik tud bennünk lenni egy görcsös önmegfigyelés, egy állandó önmagunknak a nem is tudom micsodája ez. És ez nagyon sok irányú lehet: boldog vagyok-e, jó helyen vagyok-e, éppen most ez igy van-e, éppen most szeretnek-e, és most szerethető vagyok-e és jól laktam-e és kell-e pisilni, és nem kell-e pisilni, és… és… és… állandóan keringhetünk magunk körül. Ezért vagyok olyan hallatlanul,  hogy is mondjam óvatos bizonyos nagyböjti erény gyakorlatokkal kapcsolatban. Mert ha a nagyböjti erény gyakorlatoknak az lesz a hatás mechanizmusa, hogy még jobban csak magamra figyelek, ebben nem látok sok örömöt. Hogy akkor még… eddig legalább tudtam kicsit önfeledten élni. Most viszont jól beszűkítem magam, és nézem, hogy… most… Mi ebben a nagyböjti szépség? Szerintem semmi, semmi. Tehát az egyik, hogy amikor rászánjuk magunkat arra, hogy adjunk, ez nagyon sajátosan kiemel bennünket abból, hogy állandóan magunk körül keringjünk, és magunkat állandóan megfigyeljük és állandóan teljesen értelmetlenül kérdezzük magunktól, hogy most ez kellemes, vagy nem kellemes, hogy jól esik, vagy nem esik jól. És ez kiemel bennünket és ettől nagyon jó tud lenni egy nap, és végül rájövünk, hogy ez egy jó nap volt. S hogyha huszonötször megkérdeztük volna, hogy most boldogok vagyunk-e. Jaj, jaj, hát akkor mihez képest, jaj, hát akkor ahhoz képest nem vagyok boldog, akkor valami baj van, és akkor velem valami baj van… Na ezt nem is folytatom. A másik megközelítés meg az volt, hogy amikor adunk az nem csak a kóros önmagunkra figyelés és pörgésből tud bennünket kiemelni, hanem nagyon nagyban segít abban, hogy az önmegvalósításunk, ami az individuális embernek, az embernek, aki az individualitásában ragadja meg elsősorban magát, abba ne fulladjunk bele. Mert teljesen bele tudunk fulladni abba, ha az önmegvalósításnak az első két dimenzióját igyekszünk kibontakoztatni. Csak az élvezet és a pillanat. És csak magamat megvalósítani, a teljesítmény, a produkció és nem tudom az alkotás révén. Ebbe egészen bele tudunk pusztulni és fulladni.  Így jutottunk el oda, hogy az adásnak van akkor egy nagyszerű formája a spiritualitás felől nézve, ez pedig az ön transztendencia, aminek van egy olyan formája is, amit úgy hívhatunk, hogy az önátadás. Tehát ennyi volt akkor az ismétlés…

És akkor belekezdtem ebbe, hogy az önátadásnak legalább öt szép formáját, vagy lehetőségét ismerjük. Csakhogy mondjuk őket ki és akkor rájövünk, hogy micsoda jó lehetőségeink vannak. Az egyik, mikor oda adom magamat valamiért, ugye Isten országáért, vagy a szabadságért, vagy egy ügyért… Lenne egy megjegyzésem, a múltkori alkalom után említettem, hogy meg fogok enni egy gombás pizzát, ö… ezzel ihletet adtam két barátomnak, akik meghívtak erre a gombás pizzára, amit ezúton is köszönök számukra. És közben beszélgettünk és nagyon érdekes irányba ment el a beszélgetés, amit talán érdemes volna hangsúlyozni. Ez pedig az, hogy nyilván van bennem egy minta arról, hogy mikor tud igazán nagyon gazdagitani bennünket az önátadás, főleg ha már a magunk egyediségében, individualitásában is éljük magunkat. Akkor, hogyha eléggé kidolgozott már a magunk egyedi életútja, vagy  története,  és ezt át tudjuk adni, és ezzel rá tudunk hangolódni valakire vagy valamire. De hát  itt óvatos lennék, mert sokszor látjuk azt, hogy vannak olyanok, akik nem találtak még magukra, amennyiben az az egyediségüket jelenti, amennyiben az az individualitásukat jelenti. Nem találtak magukra. Sokszor a fájdalmaik, a szenvedésük a szomorúságuk ebből az önmagukra nem találásból fakad, miközben az igény meg a vágy már meg van. Már fölébredtek, már érzik az ösztönzést, de még erre az egyedi magukra nem találtak rá. Most ha ő nekik nagyon mondjuk ezt, hogy hogy  add át magad egy ügyért, meg nem tudom mi… ö… ö… akkor tudunk nagyon kritikusak  lenni, hogy azt mondja, hagyjál még, hagyjál ezzel, hogy adjam át magamat egy ügyért még először hadd találjak magamra… s amikor magamra találtam adom át magam egy ügynek. Azt gondolom, az élet nem segíti meg a  dolgunkat, azért nem úgy van,  hogy először rátalálok teljesen magamra, akkor pont… és utána átadom magam egy ügynek. Hát azért az élet nyilván nem ilyen… Tehát nyilván párhuzamosan futtatjuk ezeket a folyamatainkat. De nagyon is fontos, és a magam részéről nagyon értékesnek tartom, ahogy valaki önmaga felé hajlik, és egyre jobban igyekszik magára találni. Úgy is előbb-utóbb rájövünk, hogy ez csak a társas és egyetemes idenditásunk kimunkálása révén lehetséges, úgy is rájövünk. Szóval, ö…  amikor arról beszélek, hogy átadni magamat egy ügyre, egy ügyért vagy egy ügynek… Na… Feri… magyar nyelv… tehát amikor átadom magam az Isten országának, vagy egy ügynek, vagy egy ügyért, hogy akkor ö… nem ellentétbe állítom ezt azzal, hogy valaki, de nagy dolog,  ha magára tud találni, a maga egyediségét tudja értékelni. Ezért beszéltünk nagyon sokat arról, hogy Jézus nem megtöri az akaratát, nem belenyugszik, meg beletörődik az Isten tervébe, ez egész rettenetesen hangzik. Van benne egy hallatlan erős individum is, aki azt mondja, hogy mindenestül ezt a legnagyobb egyediségemet és rendkívüliségemet harmóniába hozom az Isten tervével. Itt tehát nem egy beletörődés egy belenyugvás, valaminek az elszenvedése történik, hanem a kereszthalál egy nagyon aktív cselekvő részvétel, amiben valaki a teljes egyediségével is részt vehet. Azt nem föláldoznia kell, hanem odaadja, de nagy dolog, és de nagy különbség. Na… Tehát ez volt, hogy… Óh… gyere csak. Ilyen sokat dolgoztál? Zárás van! Ugye tudtam, hogy így van? Te egy ilyen becsületes vagy! Óh… hát éreztem éreztem, ahogy jöttél, hogy zárás van, óh … Na… tehát az első az volt, hogy magamat oda adni valamiért. És hogy amikor már valaki saját magára rátalált, akkor ebben már semmi önmagunkat kifosztó nincsen, ahogy például egy ügyért oda adom magamat. Valóban, ha valaki a személy voltát elég élményszerüen még nem élte meg, a maga rendkívüliségét elég örömmel és ujjongással nem tudta átélni, akkor annak vagy neked lehet nagyon keserű ez, hogy,  hogy és akkor most „egy ügynek adjam oda magamat”?  Egy ügyért? Hát nem kevesebb egy ügy egy személynél? Mindaddig egy ügy mindig kevesebb a személynél, ameddig nem csodálkozik magára, ha egy személy rácsodálkozik magára már tud valamennyire egy lenni magával, akkor azt tudja mondja:  Oh ez a személy egy kicsit sem lesz kevesebb, nem fog megszűnni… Egészségedre … akkor hogyha egy ügyért odaadja magát. Érthető ez? Hát most lehet, hogy egy kicsit nagy okoskodásba kezdeni, de ez azt hiszem fontos. Mert ugye kezdtem hallgatni a szövegemet a Ti gyomrotokkal. Hogy uh… elkezdi mondani, most,  most eszmélek magamra  és már adjam oda magamat… És hol van a személy, hát a személy fontosabb az ügynél… Ah… Hát persze hogy fontosabb, de amikor valaki tudja, hogy ha egy ügyért oda adja magát az a személyét nem  degradálja, nem kicsinyíti, annak az értékét nem vonja kétségbe, sőt, hát akkor az már nyugodtan oda tudja adni magát önfeledten egy  ügyért. Ez az első…

Kettő: Odaadhatom magamat valamire, egy beszélgetésre, egy ünneplésre, egy lelki napra, egy folyamatra… Szervusz… Milyen nagyböjti szépség ez… Tényleg… Gratulálok. Azért az élet esztétikai látásmód nélkül nagyon nem… nagyon nem… Tehát legmélyebb elismerésem Kierkegaardnak, aki ugye leírja szépen, hogy lehet az esztétikai, lehet az etikai, meg a vallásosat, de hát azért, azért ami szép az szép. Na… Tehát ez volt a kettő, ezt a múltkor már mondogattam.

És akkor nézzük a harmadikat, még mindig hogy az önátadásnak a formái, a lehetőségei. Hogy oda adhatom magamat… Hát most ez, hogy van? Na… Tehát oda adhatom magamat valaminek. Például oda adhatom magamat a zenének, amikor hallgatom a zenét, a zene hallgatásban egyszer csak teljesen oda adom magamat a zenének, és hagyom, hogy zene legyen kint, zene legyen bent. Oda adhatom magamat a ritmusnak vagy a táncnak… Teljesen megfeledkezhetek magamról. De oda adhatom magamat a természet szemlélésének is. Hí… de nagyon szép tud az lenni, amikor valaki mondjuk  a zenében, a táncban, vagy egy szemlélődésben egészen megfeledkezik magáról és annak oda adja magát. Hát az nagyon jó. Volt egy kedves ismerősöm, azt mondta… láttam, hogy így dobol a lábával… És akkor kérdeztem, hogy szép? Már mint a zene, amit hallgatott bent… És akkor azt mondta: Feri, ha te tudnád, bent mindig szól a zene. Ezt mondta.  Zenész ismerősöm volt. És ezt mondta bent mindig szól a zene. Húú… hát ezt azért nem bírnám elviselni, hogy ne lehessen kikapcsolni. Hát ez nem tudom, ijesztőbb,  mint  a Mária Rádió, azt legalább ki lehet kapcsolni. Zenét a fejemben? Ajjajjaj… Jaj most miket nem mondok? Az jutott eszembe, hallottam valakitől ezt, hogy hallgatta valamelyik előadást, de hangosan és ö… természetesen hát nem egyedül volt otthon, hanem a családtagjai is ott voltak. Nem tudom, hogy a konyhában, vagy valahol hallgatta, azt nem tudom hol. És akkor egyszercsak az egyik családtagja odament és azt mondta: Na… ez a Pál, nem hívtuk és mégis itt van… Hehehe… Rettenetes, nem? Egészen más az, amikor oda adom magamat a táncnak, zenének, a ritmusnak, vagy valaminek.  Jó… Azután a következő, amikor oda adom magamat valakiért, valakiért, éppen talán egy héttel ezelőtt, amikor este, ahogyan néztem a  tábortüzet, vagyis a tévét, hát igen lelőttem az aznapi mamutot és bámultam a tűzbe és néztem, hogy ez így lobog, az úgy lobog, szóval kapcsolgattam ahogy a férfiak szoktak. És a Pillangó című filmre akadtam, tudjátok a Dustin Hoffmann meg a mit tudom én ki… azt ti jobban tudjátok… És… Kicsoda? Nem, nem, ő nem, nem, ő is egy színész, de nem. De tudjátok a pillangó egy rab, akit elítélnek és távoli vidékeken, szigeteken raboskodik, többek között, és egy pillangó van a mellkasán tetoválva, és innen hívják pillangónak. És mi történik vele? Szökési kísérlete miatt börtönbe zárják. És a börtönben, természetesen ismerjük ezt a történetet, hogy elég mindig csak kevesebb élelmet adni, mint, amennyi ahhoz kell, hogy valaki élni tudjon. Igy aztán szépen meghal, és többet nem kell neki élelmet adni. És mi történik? Hogy természetesen alig kap enni, minden nap csak egy kis csajkányi víz, meg egy valami kis moslékszerű, kásaszerű valami, és van egy barátja, akinek megmenti az életét, amikor a hajón utaznak, Dustin Hoffman… És mi történik? A barátja mindig a vízbe berejt egy fél kókuszdiót, és a fél kókuszdiót mindig mikor már biztonságban érzi magát fogja és meg tudja enni, és emiatt nem hogy életben tud maradni, hanem tud egy kicsit erősödni. Mi történik azonban? Ezt a magunk eszéből is ki tudjuk találni: természetesen lebukik. És jön a börtönnek az igazgatója, és azt mondja, ameddig nem mondja meg hogy kitől kapta a fél kókuszdiókat addig fele élelem és  sötétzárka. És akkor nagyon szívbe markoló az, ahogy elég hosszan… Na, ott kapcsolgattam sokat, mert úgy el tudtam képzelni milyen rossz lehet szegény pillangónak… Közbe megnéztem egy híreket, de minden esetre sikerült jóidőben visszaérni, amikor az általam is elképzelt szenvedése után már… milyen gyarló az ember… ugye?  De jó a sok csatorna. Szóval, mikor az történik, hogy ténylegesen ott tart, hogy hogy itt most már ez már élet-halál kérdés tehát eddig lehet kitartani, meg hősösködni, meg majd én bírom, meg a barátság… De itt most, szóval, amikor az ember már a szakadék szélén tántorog. És ö… őriz nagy becsben Pillangó egy levelet, amit az első kókuszdiókor a barátja ad neki oda, aláírja, hogy amig én itt vagyok, te bízz benne, küldöm neked a fél kókuszdiókat, s azon ott van az aláírása. És ő ezt rejtegeti és beteszi a cellának a falába. És egy ilyen, hát egy ilyen jól kitalált jelenet ez: amikor azt látjuk, hogy szól az őrnek, hogy beszélni akar az igazgatónak. Nekünk nézőknek rögtön az lesz a gondolatunk, hogy most most nem bírta tovább, most fogja, feladja ezt az ürgét,  a barátját, akit emiatt jól bezárnak a börtönbe, és ő pedig akkor meg fog menekülni. És akkor látjuk, hogy kiveszi ezt a cetlit a zárka falából pici cetli, fogja így ki- kigöngörgeti, elolvassa, és azért már kissé zavarodott a tekintete a sok egyedülléttől meg éhezéstől, és akkor fogja a cetlit, és egy ilyen hirtelen mozdulattal beveszi a szájába és megeszi. Uh, akkor azért úgy a gyomrom össze… összerándult. És akkor úgy kell beszélnie az igazgatóval, hogy mindig ki kell dugnia a fejét a zárka ablakon, ilyen teljes kiszolgáltatottságban lehet csak beszélni, és akkor egyszer csak eszébe jut, hogy őrültnek tetteti magát és emiatt bekerül a kórházba, és így ki tud onnan kerülni. Szóval, ez az a pillanat, amikor valaki azt mondja, hogy a barátomért! Most megeszem ezt a cetlit. Ez az önátadásnak ez a formája… valakiért… nyilvánvaló hogy itt a barátjáért teszi meg, és egészen evidensen a saját életét kockáztatja. Ez volt tehát a negyedik lehetőség az önátadásra, amikor azt valakiért.

És aztán amikor átadom magam valakinek. A valakinek való önátadásra nyilvánvalóan nagyszerű példákat mondhatunk, hogy hogyan tudjuk egy párkapcsolatban, házastársi kapcsolatban  átadni magunkat valakinek. Vagy hogyan tudom átadni magamnak Istennek. Miközben ez szép duma, most csak igy szavakat mondtam. Majd szeretnék erről egy-két szép történetet meg ezt-azt  elmondani, meg elolvasni. Most csak ennyit mondanék, hogy de nagy dolog az, hogyha van legalább egy-egy tapasztalatunk, amihez vissza tudunk nyúlni, hogy tudom, hogy akkor én oda adtam magam valakinek. És nyilván itt rögtön könnyen tudunk asszociálni a szexuális kapcsolatra. Tehát pontosan tudjuk, hogy attól hogy van egy teljes szerelmi egyesülés vagy rosszabb esetben egy közösülés, annak köszönő viszonyban sem kell lennie az önátadással. Itt tehát a szexualitás, a szexuális élet az egy lehetőség arra, hogy amennyiben én egyébként átadtam magamat valakinek ezt megéljem a szexualitásban is. De miközben nem adtam át magamat valakinek, aközben a szexualitásban akkor azt, hogy fogom átélni? Az legföljebb a pillanatnak valami varázsa lesz valami legföljebb jó esetben valaminek az elővételezése, az lehet egy óriási élmény, csak nem vagyok mögötte. Akkor az úgy foszlik el, mint maga az élvezet és a pillanat. Azzal együtt foszlik el. És eltelik fél óra, vagy eltelik az éjszaka és fölébredek, és sehol sincs már az a valaki. Aki azt gondolta, hogy éjszaka oda adta magát valakinek. Mert az a két ember kapcsolatának a részeként valóság, hát egyébként? Oh, tehát ezt azért akarom mondani, mert nem hinném, hogy érdemes volna áltatni magunkat, hogy pusztán azért mert lefekszem valakivel, ö… annak a mély tapasztalatnak a birtokába kerülhetek, hogy mit jelent annak a valódisága hogy oda adom magam valakinek. Mert az oda adom magam valakinek, de erről hosszan beszéltünk már… Ha én valóban oda adom magam valakinek, ennek akkor nagyon sok kritériuma van. Na… De most akkor ezt így-így-így.

Ez lett volna akkor az önátadásnak az öt lehetősége, és ö… arra gondoltam, hogy szeretném most amit elmondtam, most egy egy példa, az rendben van, még jobban a földre hozni. Hogy állunk itt a földön, van egy élettörténetünk, és meg fogunk öregedni, sőt minden bizonnyal a többségünk meg is fog halni. Ez a tudomány mai állása szerint ez valószínűsíthető. Biztosat nem mondhatunk. Nem? Ameddig meg nem halunk nem biztos, de nagyon valószínűsíthető. Hogy összeirtam ha jól emlékszem 17 pontot, hogy egy idős ember, egy idős és egy beteg ember, akivé mi magunk is leszünk, jó esetben, ami azt jelenti, hogy akkor azért tudtunk élni egy ideig… Hogy milyen lehetőségeink vannak az ön transztendenciára? Önmagunk fölülmúlására? És azért gondoltam, két ok miatt, hogy miért akarok az idős emberről beszélni? Az egyik, mert mindig a fiatalokról beszélünk… Ugye? Mindig. Ez milyen rettenetes… alig beszéltem még idős emberekről. Hát… hát rettenetes. Ö… Szánjunk bő fél órát azoknak, akik most is köztünk vannak és azoknak, akivé leszünk. Az önmagunkkal való azonosságnak, idenditásnak, egységnek az is része, hogy öreg leszek, beteg leszek és kiszolgáltatott. Oh… Érdemes azért kicsit elkezdeni köszönni ennek a valakinek.

Szóval erről szeretnék most egy picit beszélni. Itt van akkor azt mondja hogy 18 pont. Rosszul mondtam, mindig kapkodok, olyan szeles vagyok. És ez volt az egyik ok, a másik, hogy azért is választottam az idős kort, mert az idős kor az, amire ha  előítélettel tekintünk, akkor azt mondjuk, hogy hát most már csak valahogy tengődünk, hogy valahogy kibírjuk, hát mit ad akkor már az élet? És hogy az idős kor is milyen döbbenetes lehetőségeit adja az önmagunk felülmúlásának. Ezért hozom ezt, mert ha ott is látjuk ezt, hát akkor itt ülve há… ezer lehetőség. Két könyvből fogok fölolvasgatni piciny részleteket. Az egyik egy jezsuita szerző: „a szép öregedés ajándéka”: Piat van Breemen jezsuita atya. A másik: különös történetek különös elméknek. Ö… majd mindig fogom jelezni ha ebből olvasok, mert egész rendhagyó és ütős történetek lesznek, amiket ebből olvasok az mindig a dolgok fonákját fogja megvilágítani, csak hogy ne lepődjetek meg.

Az első: amikor idősödünk akkor egyre rosszabbul hallunk, viszont egyre jobban meghallhatjuk a csendet, ami bent is van, kint is van. A belső csöndet egyre jobban hallhatjuk. Tehát miközben abból a szempontból szűkül az életünk, hogy kevesebbet és rosszabbul hallunk. Egyre érzékenyebbek lehetünk elsősorban a belső csendre. És hadd olvassak fel most egy szép valamit. Alfréd Delp 1944. november 17.-én berlini börtönben megbilincselt kézzel írja,  azért az nagy dolog, megbilincselt kézzel írni… Jezsuita szerzetes volt, akit 1944-ben börtönöztek be. Azt mondja: soha nem volt még ennyire világos és kézzel fogható számomra, hogy a világ mennyire tele van Istennel. A dolgok minden pórusából szinte forrásként buzog felém… de milyen gyakran voltam vak és süket. Megragadunk szép vagy sötét pillanatokban, és nem éljük át őket abban a teljes mélységükben, ahogy Istenből mind előtörnek. Ez érvényes minden szépségre és nyomorúságra is. Isten mindenben a velünk való találkozását akarja megünnepelni. Kérdez és várja önátadó válaszunkat. Írja valaki 1944-ben bilincses kézzel a börtönben. Nem fogok sokkal több időt tölteni egy-egy pontnál. Ez volt akkor az első.

Jöjjön a második: mikor egyre idősebbek leszünk, egyre kevesebb lesz a dolgunk, viszont egyre több időnk lesz rá. Ez lehet, hogy most így mókásnak, vagy bénának hangzik, most így…  mégis: egyre kevesebb a dolgunk, és egyre több az időnk rá. Jártam egy kedves idős bácsihoz, ott lakott a gázgyári lakótelepen, csak most betűröm az ingemet. Majdnem olyan, mint Forma 1-es pilótának lenni. Csak úgy pusztítjuk az ATP-ket. Szóval tehát kevesebb a dolgunk, de több az időnk rá. Ez a bácsi ö… teljesen béna volt az egyik keze, tulajdonképpen az egyik oldala volt béna, és nagyon nehezen járt, az egy külön kaland volt,  hogy egyáltalán föl tudjon állni ültő helyéből. Ezért egy egészen picike kis lakása volt ott a gázgyári lakótelepen. Ez egy nagyon érdekes hely, érdemes egyszer megnézni, Kós Károly világ… Hogy egy picike kis lakásban lakott… és reggel fölkelt, hogy takarítson… Ez azt jelentette, hogy mire én körülbelül hozzá odaértem, az volt körülbelül 12 után 1 órával, addigra végzett a konyhával. Körülbelül 4-5 órájába tellett, amíg a konyhában takarított és rendet rakott. És amikor jöttem, akkor azt mondta: jaj de jó, most akkor pihenek egy kicsit. És akkor imádkoztunk és mindig mindig egy kifejezett, hogy is mondjam szinte ilyen küldetéstudattal beszélt arról, hogy jó, akkor jó, most megeszi az ebédet, amit ételhordóba vittek ki, és utána folytatja. És hogy tulajdonképpen valami olyasmit tett meg egész napon keresztül, vagy egy fél napon keresztül, ami nekünk fél óránkba tellene. Őneki egy fél napjába került. És egy picit sem volt emiatt csalódott. Hanem ő azt a fél napot ugyanazzal az örömmel élte át, mint ahogy a mi kezünk alól sitty-sutty kikerül valami munka és azt mondjuk: na… hú de jó hogy ez is meg van. Hm… Meg tudta becsülni az időt, ami adatott neki arra, hogy a konyháját fölmossa. Nagyon nehezen beszélt is, agyvérzést kapott emiatt volt béna a fél oldala. Nagyon nehezen beszélt, és sosem felejtem el, már eltemettem őt. Mindig volt egy mozdulata, amikor nem jutottak eszébe a szavak de még ha eszébe jutottak is, mindig dadogott.. És amikor már a szó sem jutott eszébe és nagyon dadogott, mindig az újját mindig így ide tette, és ezt csinálta, és aztán amikor eszébe jutott, ha eszébe jutott, akkor kimondta. Ottó bácsinak hívták… Ottó bácsi.  Tudta értékelni a több időt a kevesebb feladatra.

Akkor… a harmadik pont: hogy kevesebb felkérésünk és megbízatásunk van, ahogyan egyre idősebbé válunk, de sokkal világosabb lesz  a küldetésünk. Tehát kevesebb a fölkérés és megbízatás és sokkal világosabbá tud lenni a küldetés. Hadd olvassak akkor megint ebből a könyvből. Azt mondja, hogy ez a jezsuita atya, aki több évtizeden keresztül volt egy idősotthonnak az  igazgatója,  ezért is ír az idős korról. Ő azt mondja, hogy ö… nagyon érdekes, hogy Loyolai Szent Ignác tulajdonképpen nemcsak az életet, hanem a halált is a küldetés részévé tette. És akkor azt mondja, hogy az alapító, tehát Szent Ignác a szabályzatában a következőt mondja: miként egész életében, ugyanúgy sőt még inkább a halálában a társaság minden tagja igyekezzen és törekedjen arra, hogy benne Urunk Istenünk Jézus Krisztus dicsőüljön meg. Szent tetszése teljesüljön, embertársaink pedig épüljenek legalábbis türelme és lelki erőssége példáján. Hitén és reményén, valamint azoknak az örök javaknak a szeretetén, amelyeket Krisztus urunk érdemelt ki és szerzett meg nekünk földi életének fáradozásaival és halálával. Vagyis Szent Ignác, a jezsuiták alapítója azt mondja, hogy a halál is az életünk küldetésének egy nagyon fontos része és eseménye. Ez volt tehát a harmadik: kevesebb a megbízatás, világosabb a küldetés, hogy ezért érdemes.

Negyedik: idősödve egyre nehezebben tartjuk magunkat, de pontosabban tudjuk, hogy mi tart meg minket. Idősödve hajlik a hátunk, egyre nehezebben tartjuk magunkat. Van egy kedves ismerősöm… olyan megrendítő nekem az, mikor valakinek egyszer csak elkezd hajlani a háta, és nem azért mert akarja… és úgy megy lefelé. És biztosan van olyan ismerősötök, akinek annyira meghajlott már a háta, hogy tulajdonképpen az egész életét, ha áll lefelé kell néznie. Hogy így, így ..tud menni. És ha fölnéz,  külön történet fölfelé nézni. Szóval nehezebben tartjuk magunkat, de pontosabban tudjuk, hogy mi az, ami tart bennünket. Volt egy kedves idős néni… Ö… tudjátok a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnál kezdődött el Magyarországon az, hogy az idősgondozásban lehetőség volt arra, hogy ö… jelzőszolgálat van, tehát az idős embernek a nyakában ott van egy kis valami,  azt megnyomja, és  akkor a Diszpécser központbanszól a „help” és akkor lehet kimenni hozzá és segíteni neki és igy nem szorul rá,  hogy a számára megszokott környezetből otthonából elmenjen. Na, most volt ott egy kedves néni, aki egyszer csak elesett és amilyen kedvesek tudnak lenni az idős nénik, természetesen az ágya fölött tartotta ezt a kis kütyüt, ö… amit ugyanúgy nem ért el ott fektében, viszont arra lett volna jó, hogyha egyszer elesik, akkor meglehessen nyomni. Tehát nem sok értelme volt, hogy ott volt az ágya fölött… Mert azt akkor… Na jó… Szóval ott feküdt a néni, és a maga erejéből nem tudott felkelni. Ez azt jelenti, hogy elesett valamikor délelőtt, végig feküdte az egész napot, az egész éjszakát és másnap reggel, amikor mentek hozzá a gondozó szolgálattól akkor találtak rá… tulajdonképpen ott feküdt végig a hideg padlón. És akkor hát nagyon megijedt, aki odament és látta a nénit. Te jó ég… és kérdezte tőle, hogy mennyi ideje, mióta… Te jó ég már délelőtt elesett! És… Ajjajaj… És akkor a néni egy ilyen ártatlan tekintettel azt mondta, hogy nagyon szép éjszaka volt, nagyon szép volt. Mert tudod úgy történt, hogy délelőtt még itt kapálóztam, ugye… de kedves? Ő mondta… itt próbálkoztam, hogy így, felhúzom magam, először a térdem, a lábam, a könyököm, kitolom, megkapaszkodok. Rájöttem, hogy nem bírok fölállni.  Nem bírok sehova sem úgy oda csúszni, hogy aztán föl bírjak állni. Hogy nem megy… hogy nem megy. Egy délelőtt alatt rájöttem. Akkor, persze ahogy egyre inkább láttam, hogy nem birok fölkelni, egyre jobban féltem és aggódtam. De amikor már biztos lett, hogy nem birok fölkelni, akkor azt kérdeztem magamtól, hogy jó, de akkor mit csináljak? Hát fölkelni nem tudok, de hát az biztos, hogy elég sokáig  fogok itt  feküdni, tehát valamit kéne csinálni. Akkor rájöttem, hogy hát ez  remek alkalom az imádságra. Hát itt vagyok, más dolgom sincs. És akkor mondta hogyan imádkozta végig a délutánt, az éjszakát, kicsit aludtam mondta, de aztán a csípőmet nagyon nyomta a padló… És fölébredtem… És azt mondta: hát ilyen szépen én rég imádkoztam, hát ez annyira szép élmény volt. Oh… nem én találtam ki… Ez a néni mondta, III. kerület, Szentendrei út, 10 emeletes lakótelep. Tehát nehezebben tartjuk magunkat, de pontosabban tudjuk mi tart minket. Olvasnék akkor egy szépet… Egy apáca imája a XVII. századból: ez lesz most. Átrakom a mikrofont a jobb kezembe. Azt mondja: Uram, Te jobban tudod nálam hogy napról napra öregszem, míg egy napon végképp meg öregszem. Óvj meg engem az önhittségtől, hogy minden alkalommal és minden témához mondani akarjak valamit. Szabadíts meg attól a nagy szenvedélyemtől, hogy én akarjam elrendezni mások ügyeit. Taníts meg, hogy gondoskodó legyek és ne aggályoskodó. Segítőkész és ne parancsolgató. A bölcsesség óriási gyűjteményét ugyan sajnálom, hogy nem mindenkinek adhatom tovább, de Te Uram megérted, hogy azért néhány barátomat szeretném mindvégig megőrizni. Óvj meg a részletek vég nélküli sorolgatásától. De adj nekem szárnyakat elérni a lényeget. Taníts meg hallgatni a betegségeimről és bajaimról, amelyek száma és a kedvem is, hogy leírjam őket napról napra növekszik. Úgy látszik az öregedés a XVII. században is ugyanúgy nézett ki. Azt mondja, nem merek könyörögni azért az adományért, hogy örömmel hallgassam meg mások fájdalmait. De taníts meg arra, hogy legalább türelemmel viseljem őket. Ahhoz sincs bátorságom, hogy jobb emlékezetet kérjek, csak egy kicsivel több szerénységet, s valamivel kevesebb határozottságot, amikor az én emlékezetem ellentétben állni látszik másokéval. Óh… látom eszetekbe jutott a nagymama… vagy saját magatok? Azt mondja: Kérlek, olyan szeretetre méltónak tarts meg, amennyire csak lehetséges. Tudom, hogy nem föltétlenül vagyok szent. Néhánnyal még közülük is elég nehéz együtt élni, mármint a szentekkel. Az öreges mogorvaság viszont egész biztos az ördög mester műve, taníts meg fölfedezni mások váratlan talentumait és add meg nekem Uram azt a szép adottságot, hogy ezt meg is mondjam nekik. Ámen. Tehát ez volt a negyedik: nehezebben tartjuk magunkat, de pontosabban tudjuk mi tart bennünket.

Ötödik: idősödve egyre kevesebbet birtoklunk. Át tudjuk azonban magunkat adni. Emlékeztek, hogy erről beszéltünk: ha részesedni akarunk fontos javakban, vagy úgy tehetjük meg, hogy birtokoljuk őket, vagy úgy hogy átadjuk magunkat nekik. És ha nem akarjuk, hogy úgy legyen valami a miénk, hogy az elveszthető legyen, akkor nem a birtoklás a jó módszer. Mert ha úgy az enyém valami, hogy azt birtoklom, azt el is veszthetem, ha úgy az enyém valami, hogy oda adom magam neki, azt nem lehet elveszteni. Ebből a szempontból mondhatjuk azt, azt hiszem ezt a múltkor ezt mondtam nektek ugye? Ha valamit oda ajándékozunk, azt már nem veszthetjük el. Ezt mondtam nektek a múltkor? De jó dolog ez! Ha félsz attól, hogy valamit elvesztesz, ajándékozd el… persze, ez a jó tanácsom biztos nem veszted el. Tehát kevesebbet birtoklunk, de át tudjuk magunkat adni. Na, most jöjjön egy történet a fonákjáról. Nehogy megbotránkozzatok. Tehát nyugodtan botránkozzatok meg, ha jól esik. Azt mondja… A mediterrán tipusu  Lángo Fáldo szikár és jóképű ember volt, szabályos, markáns arcvonásokkal, de nem volt egy fillérje sem. Ám ő a szegénységet erénynek tartotta, úgy gondolta ugyanis, hogy a gazdagság egy véges készletből ered, ezért neki csak úgy lehetne bármilye ha attól mást fosztana meg. Így hát egyedül és boldogtalanul élt egy sötét szobában. Egyszer egy nap azonban álmában meglátogatta egy lény, talán egy angyal vagy egy gyógyító, aki ezt suttogta neki: rosszul gondolod te ezt pajtás, a nélkülözés nem erény, ezt te jól benyaltad! Itt van, az eredeti szöveget olvasom… így van, tehát „Különös történetek, különös elméknek”. Azt mondja: a gazdagságnak végtelen a készlete, a pénz nem más, mint álruhába öltözött energia. Ezért nevezik a mozgást forgalomnak, úgy folyik át a társadalmon, mint a folyó. Nem kell mást tenned, mint elterelned, hogy neked is jusson belőle. Hogyan? Kérdezte Lángo, aki hirtelen nagyon érdeklődővé vált. Képzeld el magad, ahogy a kedvenc fád alatt ülsz, hátadat nekidöntve. Felnézel és észreveszed, hogy a levelek valójában bankjegyek. Amint nézed őket, el kezdenek hullani köréd a földre, kotorj össze egy halommal és dugd a zsebedbe. Térj vissza minden nap, a készlet kimeríthetetlen. Csináld ezt egy hétig és  mielőtt még tudnál róla, gazdag fiatalemberré válsz. Miután Lángo Fáldo fölébredt pontosan emlékezett az álomra és elképzelte magát a pénzfa alatt. És ha hiszed, ha nem három nappal később egy idős hölgy, akihez egyszer kedves volt a végrendeletében három millió fontot hagyott rá. Lángó Fáldó egy hegyen álló nagy házba költözött, ezután jólétben élt és egészen ellenszenves alakká vált.

Hatos: most visszatérünk a dolgok színéhez: idősödve egyre nehezebben bízunk, egyre több a rács, egyre több a zár, egyre inkább már csak a kis ablakot nyitjuk ki, és ö… talán mondhatjuk azt, hogy bölcsen is tesszük. Minden esetre egyre nehezebben bízunk, viszont egyre jobban merjük  magunkat rábízni az Istenre. Tehát  miközben egyre kevésbé bízunk, vagy válunk bizalmatlanná, egyre jobban merhetjük magunkat rábízni Istenre. Akkor itt egy szép valami… Ez nem a szép könyvem… Hol a szép könyvem? Ja… itt van. Addig amig keresem is beszélek. Szóval, olyan nagy dolog az, mikor rájövünk arra, hogy nem kell az életünket egy másik emberre rábízni. Elég, ha bízunk, elég. Nagyon sok csalódásnak a forrása az, amikor egyik ember a másikra akarja rábízni az életét. Én nem ajánlom senkinek. A bizalom is épp elég kockázatos. Bőven elég, ha az életünket Istenre bízzuk rá, és egy másik emberben csak bízunk. Ez épp elég. Ha valaki másra bízzuk rá az életünket, ö… kissé olyan ez, mintha Istennek akarnánk tartani. Micsoda merész vakmerőség rábízni az életemet egy másik valakire. Óvatos lennék ezzel. Na de… Pierre Teilhard de Chardin  jezsuita atyának egy imádsága ez: … miután úgy ismertelek meg téged – az Istenről beszél – mint magasztos énemet, engedd meg, ha eljön az órám, hogy minden olyan idegen vagy ellenséges hatalom alakjában, amely elpusztítani vagy megfojtani akar, téged ismerjelek föl. Amikor testemet, vagy lelkemet koptatni kezdi az öreg kor, ha a rossz, amely lealacsonyít és elrkívülről áraszt el vagy belülről támad, a fájdalmas pillanatban amikor hirtelen a tudatára ébredek hogy beteg vagyok és öregszem, különösen abban az utolsó pillanatban amikor úgy érzem, hogy teljesen tehetetlenül önmagam elől menekülök, az engem átalakító nagy és idegen hatalmasságok kezébe mindezekben a komor órákban engedd uram megértenem, hogy Te vagy az, aki ha elég nagy a hitem a fájdalmak között félre tolod létem szálait, hogy lehatolva lényed velejéig önmagadba vonj engem. Pierre Teilhard de Chardin a XX. század egyik legnagyobb tudósa, érdemes olvasni a műveit, magyarul is több minden megjelent tőle, egy fantasztikus valaki, és még szerzetes is volt.

Azt mondja… 7.-es: Egyre idősödve sok mindenről le kell mondanunk, ez azt jelenti, egyre több mindent ajánlhatunk föl. Minél több mindenről kell lemondani, annál több mindent ajánlhatunk fel. Visszaemlékeztem Apukámra, azért, mert Apukám egy olyan klasszikus férfi életet élt, ami azt jelenti, hogy miközben pilóta volt, aközben hogy mondjam, úgy a felhők közül integetett nekünk. Tehát úgy túl sok személyes apa kapcsolat nem adatott meg nekem. Ráadásul, ugye miután teljesen lehetetlen időben jött haza, ezért amikor otthon volt az is nagyon gyakran akkorra esett, amikor én aludtam, vagy éppen. Tehát, szóval… Egészségedre… Szóval apukámat a kanyarba láttam, ezt nyugodtan lehet mondani vagy a felhők fölött sem. Ezért túl sok személyes kapcsolatunk nem volt egymással, és amikor az édesapám megöregedett, miután túl sok személyes kapcsolatunk nem volt, én megelégedtem azzal, hogy havonta egyszer ellátogattam hozzá és ott voltam kb. fél napot. Budapesten élt Ő is meg Én is, mégsem mentem hozzá többet. Havonta fél napot. És az édesapám soha egyetlen mondattal, de még egy szóval sem tett szemrehányást nekem ezért. Egy picit sem neheztelt, vagy kérte rajtam számon, hogy miközben ő egyre idősebb és betegebb lett  egyébként parkinzonos volt, ráadásul 20 évig, az élete vége felé annyira súlyosan beteg volt, hogy teljes emlékezetkiesése, tudatvesztése és egyebei voltak. Ö… Ha még egyáltalán el tudott menni, nem egyszer elveszett. Mert egy ideig még tudta, hogy ki meg hol lakik, és egyszer csak lement a roló és nem tudta megmondani, se azt hogy hol van, a nevét sem, hogy hol lakik. Sokszor egészen lehetetlen múltbéli helyeken érezte magát. Tehát volt, hogy ott ültem nála és elmondta, hogy most  Kambodzsában vagyunk, és hogy itt nagyon vigyázni kell, mert Kambodzsa ugye „holiday kámbólia”, szóval kevésbé érdemes odamenni, ö… vagy volt érdemes a nehéz nehéz években. Szóval… hm… hm… Volt, hogy úgy elveszett a metróban… Testvéremmel … enyém volt a piros metró, testvéremé a  kék és akkor minden megállóban megnéztük, hogy hol ül. Na, szóval… tehát egyre idősebb lett és betegebb és egyre jobban ö… úgy láttam rajta, hogy egyre jobban örül annak, amikor ott vagyok. Egyre jobban értékeli, egyre nagyobb örömöt okoz neki az, amikor együtt vagyunk. És miközben egyre nagyobb örömöt okozott neki az, hogy… a Fia… aközben sosem ment át a másik oldalra, hogy azt mondta volna, de szomorú vagyok fiam, hogy itt hagysz, és hogyha igazán szeretnél, akkor többször jönnél. Tiriri-tiriri. Soha nem mondta… Egészségedre… Szóval ö… sohasem tett ilyet, és ahogy visszagondoltam rá eszembe jutott valami… Hogy ugye a katolikus egyháznak a lelkiségében nagyon ott van az, hogy valamit fölajánlani. Hogy a szenvedést fölajánlani, vagy egy megpróbáltatást fölajánlani. Hogy rájöttem, hogy az apukám miközben nem volt keresztény, ö… amennyire én tapasztaltam és láttam, ö…  vallástalanul halt meg, ö… legalábbis énnekem nem mondta, hogy kereszténnyé vált volna az utolsó pillanataiban. Viszont azt hogy mit jelent  fölajánlani dolgokat, azt nálam sokkal jobban tudta. Mert rájöttem, hogy ő tulajdonképpen azt a havi harminc és fél napot, amiben mi nem találkoztunk egymással, ő azt mindig fölajánlotta, azt ő mindig oda ajándékozta nekem, azt ő mindig oda adta és átadta. Mindig, különben nem tudott volna annyira jó fej lenni akkor, amikor együtt voltunk. Ő azokat, azokat a nem ott léteimet mind nekem ajándékozta. Sosem kérte tőlem számon, sosem akart belőle egy picit ellopni vagy számon kérni vagy a maga zsebébe dugni. Tulajdonképpen havonta harminc és fél napot ajándékozott újból és újból nekem.  Na, ezt nevezem ö… spirituális fölajánlásnak. Önmaga felülmúlásának. Mert őneki, ha én megkérdezem, hogy  minek örülnél, annak örült volna,  ha odaköltözöm hozzá. Ezért tehát ő azokat az időket, amiket nem töltöttem vele oda ajándékozta nekem, nagyon önfeledten. Úgyhogy az Apukámat innen is puszilom. Na, most… Tehát ez volt a hetedik… hogy sok mindenről kell lemondanunk, ez azt jelenti, hogy egyre több mindent ajánlhatunk fel. A következő: ahogy idősödünk, egyre nehezebben mozgunk, jobban észleljük azonban a változást és az életnek a mozgását. Miközben mi egyre nehezebben mozgunk, egyre jobban kifinomodhatunk arra, ahogyan az élet mozog és fejlődik. Erről egy történetet a szép könyvünkből. Úh… 10 perc van… Látom, hogy fáradtok… 10 perc… Azt mondja… egy öregeket ápoló nővér látta, amint egy 95 éves asszony naponta órák hosszat nyugodtan és elégedetten ült az ablakában és szemlélte a látványt. Egyszer megkérdezte az asszonyt: mit néz annyira? A következő választ kapta: tudja fiatal koromban az állandó munka miatt sohasem volt időm arra, hogy bármin is eltöprengjek. De amióta 11 éve ebben az otthonban élek, be kell vallanom, hogy nekem még sosem volt ilyen jó dolgom. Van mit ennem, s van meleg szobám, és tudom ez egyáltalán nem magától értetődő. A személyzet pedig figyelmes és barátságos. Akkor is elégedett vagyok, ha ez nem minden ápolónőről  mondható el, mert ugye az emberek mégsem egyformák. És nézze csak a természetet: hát nem csodásan alkotta meg Isten? Az emberekért állatokat teremtett és növényeket is hogy legyen mit enniük. A természetben itt van Isten és semmi sincs véletlenül. Azért ülök szívesen itt az ablaknál, hogy nézzem ezt, és utána gondoljak a dolgoknak. A séta csaknem teljesen lehetetlen számomra, mivel szinte már egyáltalán nem tudok járni. Itt viszont ennek ellenére meg van a lehetőségem arra, hogy észleljem, ahogy az évszakok változnak. Tehát… lehet, hogy alig tudunk mozogni, de kifinomodhat az érzékünk arra, hogy az élet mozog körülöttünk, és akár bennünk.

Következő: Nehezen megyünk másokhoz. Amikor idősek vagyunk, nehezen megyünk másokhoz, vagy azért mert fizikailag nem megy, vagy azért mert nem szívesen indulunk el. És hogy azt mondja:… jaj, Ferikém nekem már itt jó, már otthon, itt a legjobb. Szóval nehezen megyünk másokhoz, viszont egyre közelebb lehetünk magunkhoz. Tehát miközben nehezen megyünk másokhoz, egyre közelebb lehetünk magunkhoz. Itt van egy nagyon szép valami… Dag Hammarskjöld, hallottátok a nevét? Biztos nem jól ejtettem ki… Ezt rátok bízom, hogy ezt hogy kell jól kiejteni… Ö… Róla szól ez a néhány sor. Az ENSZ vezetője volt. A szervezet óriási New-Yorki főépületében meditációs termet rendezett be, amelyben diplomatái, hivatalnokai és látogatói bármilyen valláshoz tartoztak is, visszavonulhattak meditációra és csöndre. A teremben egy saját kezűleg irt szövegét tette ki, amelynek az első mondata igy hangzott: „mindannyiunkban meg van a csendnek a hallgatással körülvett középpontja”. Mindannyiunkban meg van a csendnek a hallgatással körülvett középpontja. Tehát amikor már nehezen megyünk másokhoz, egyre közelebb lehetünk a hallgatással körülvett csöndnek a bennünk lévő középpontjában.

És akkor… mi lenne, ha egy utolsót mondanék… mert látom, fáradtok… Az utolsó: ahogy idősödünk, egyre nehezebben tudunk rendet rakni. Amikor megyek idősebb nénikhez meg bácsikhoz, de gyakran olyan litániaszerűen hallom, hogy „jaj, ne haragudjon atya a rendetlenségért, hát nem megy már, sajnos nem tudtam kitakarítani, elnézést hogy ez fogadja kedves atya, nehezebben megy a rendrakás.” Arra gondoltam… beszélgettem egy idős nénivel… ö… azt mondtam neki, amikor erről panaszkodott… hogy nézd csak kedves egyre közelebb jön húsvét, vissza tudsz te emlékezni arra, hogy milyen… Ez de aranyos, hirdetni fogsz majd? Igen… ez fantasztikus… micsoda éntudatosság… Na… Szóval hogy tudod-e vissza tudsz-e emlékezni rá, hogy amikor fiatalabb voltál, akkor hogy készültél a húsvétra? Jaj, ne is mond, sütöttem, főztem, takarítás egy nap, két nap, öt nap, pókháló, nagytakarítás, ablakpucolás, ecet, rendrakás, minden. Viszont most hogy idősebb vagyok már erre sem időm – hát időm még lenne – energia, meg kedv, az már nem nagyon van hozzá. De mi van a másik oldalon? Hogy miközben egyre nehezebben rakunk rendet, aközben egyre nagyobb lehetőségünk van, hogy az életünket rendezzük el. Egy fiatalembernek nem az a dolga, hogy az életét elrendezze, azt idősen köll megtenni. Ö… Olyan szíven ütő volt nekem az, hogy valaki, akit nagyon mértékadónak tartok, a következőt írta magáról: 40 éves elmúltam és még akkor is az életemben tulajdonképpen még csak a tapasztalatokat hordtam össze. Jócskán elmúltam 40, hogy a tapasztalataimból elkezdtem valamit építeni, rendezni, és azokat valahogy valóban a helyükre tudtam rakni. Ezt nagyon reálisnak látom. 30-40 évesen még halmozzuk, még sok tapasztalatra van szükségünk, még csak gyűjtjük, átéljük, tapasztaljuk. 70-80 évesen a dolgokat a helyükre lehet rakni. Nem a tárgyakat, a dolgokat idebent, az emlékeket, a tapasztalatainkat, és de nagy dolog az, hogyha azoknak valóban megtaláljuk az életünkben a helyét. És hogyha idősen visszanézünk az élettörténetünkre, nem mondjuk azt, hogy van itt legalább 25 dolog, aminek nincs helye az életemben. De nagy dolog az, ha még a bűneinknek is meg van a helye.  Az nagy dolog, mert akkor azt a bűnt a kegyelem már át tudta járni. Nincs olyan bűn, amit a kegyelem ne járhatna át. Ha a bűnt a kegyelem átjárja, bekerül a helyére. Ameddig a bűnt a kegyelem nem járja át, nem találjuk a helyét, és eközben  magunknak sem találjuk a helyét. Na de… miután ez az utolsó történet, ezért egy szívbe markoló fonetikus történettel fejezem be, had botránkozzatok. „…A hegyen álló palotájában üldögélve Lángó Fáldó egyszer csak rádöbbent, hogy újdonsült barátai pusztán csak érdek barátok, míg a régi haverjai többé már nem illettek hozzá. Gyötrő hiányt érzett belül, melyet a rengeteg alkohol, drog, szex és parti sem tudott csillapítani. Amikor Dalila Wilkins a filigrán szélhámos, akinek kicsi, de szexi szája volt, besétált az életébe, már megérett rá, hogy megkopasszák. A nő azt mondta neki, ha befekteti a pénzét az úgynevezett spirituális közvetlen értékesítési hálózatába, újra meg fogja találni élete értelmét. Azonban hét hónap elég volt ahhoz, hogy teljesen tönkre menjen és a hajléktalanok tanyáján kössön ki, a mit tudom én minek a közelében. Már ez nincs benne a szövegben, csak nem tudom, hogy kell kiejteni.  Egyszer egy éjszaka egy lény, talán egy angyal vagy egy gyógyító megállt előtte és odahajított neki egy eurót. Mindez csak a jin és a jang játéka, mondta. Abban a pillanatban Lángó megvilágosodott. Fölismerte, hogy a szeretet az, ami a világot mozgásba tartja, nem pedig a pénz. Vándorolni kezdett a világban, terjesztette az igét és rengeteg követőre talált. Az újságok egyre gyakrabban írtak elragadtatással Lángóról, híressé tették, az emberek széles e világon mindenütt róla és csodálatos képességeiről cseteltek az interneten. Nem sokkal később pedig már tanfolyamokat tartott arról, hogyan is kell egymást szeretni. Kezdett rájönni a dolog csínjára, bínjára és hamarosan össze is gyűlt az első milliója. Ennyi… Ez ennyi…

Akkor nagyon köszönöm a figyelmeteket, és már tudjuk, hogy  van hirdetős… jöjj…

Lejegyezte: Pelbát Anna

Korábbi szöveg-bejegyzés részlet

Nyilván van bennem egy minta arról, hogy mikor tud igazán nagyon gazdagítani bennünket az önátadás: főleg, ha már a magunk egyediségében, individualitásában is éljük magunkat. Akkor, hogyha eléggé kidolgozott már a magunk egyedi életútja vagy története, és ezt át tudjuk adni, és ezzel rá tudunk hangolódni valakire, vagy valamire. Tehát itt óvatos lennék, mert sokszor látjuk azt, hogy vannak olyanok, akik nem találtak még magukra, amennyiben az az egyediségüket jelenti, amennyiben az az individualitásukat jelenti. Nem találtak magukra! Sokszor a fájdalmaik, a szomorúságuk, a szenvedésük ebből az önmagukra nem találásból fakad, miközben az igény, meg a vágy már megvan. Már fölébredtek, már érzik az ösztönzést, de még erre az egyedi magukra nem találtak rá. Most ha őnekik nagyon mondjuk ezt, hogy „add át magad egy ügyért, meg nemtudom mi”, akkor tudunk nagyon kritikusak lenni, hogy azt mondja, hogy „Hagyjál még! Hagyjál ezzel, hogy adjam át magam egy ügyért, még először had találjak magamra. S amikor magamra találtam, adom át magam egy ügynek.” Azt gonodolom az élet nem segíti meg a dolgunkat. Azért nem úgy van, hogy először rátalálok teljesen magamra, akkor pont, és utána átadom magam egy ügynek. Hát azért az élet nem ilyen. Nyilván párhuzamosan futtatjuk ezeket a folymatainkat. De nagyon is fontos, és a magam részéről értékesnek tartom, ahogy valaki önmaga felé hajlik és egyre jobban igyekszik magára találni.

Úgyis előbb utóbb rájövünk, hogy ez csak a társas és egyetemes identitásunk kimunkálása révén lehetséges. Úgyis rájövünk.