A család, mint élő rendszer 4.

Az alkalom

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit! Ilyen meleg még sose volt! Igen. Ilyen meleg még sose volt. A.. Nem tudom.. Beszélek, hogy kiderüljön hogy szól-e a mikrofon, vagy nem. Nem szól! Nem szól! Na, nem baj, akkor beszélek így. Akkor üdvözöllek benneteket az első három sorban. S.. Több nem szól.. Na? Most? Most? Most lehet, lehet. Lehet, ugye? Most se jó? Pedig én úgy érzem hogy jobb lett! Na jó. Na! Ott tartunk.. Akkor csapjunk bele! Lehet hogy azon is múlik hogy csak én beszélek-e! A zajszint... Na, szóval!

A családról beszélünk, mint élő rendszerről. És nem szeretnék most nagyon ismételgetni. Egyszerűen csak elmondani a legfontosabb mondatainkat, amelyeket igyekeztünk kifejteni, és azokról jó pár gondolatot mondani, mert van bőven témánk, amit érdemes volna továbbvinnünk. Ezért aztán elég lehet talán csak annyi, hogy

- Így tehát változik is,

- és hogy ha nem változik, ha nem eléggé tud két dolgot: Minden család - Tulajdonképpen az egyes emberre is ez vonatkozik. Egy nagyon egyszerű megközelítést, de nagyon sok minden megvilágítható általa, hogy - szükséges hogy két jellemzővel bírjon. Az egyik a stabilitás, a másik a rugalmasság. Tulajdonképpen az egyes embernek is, meg minden élő rendszernek is, ezzel a két tulajdonsággal, adottsággal, képességgel, készséggel jó volna ha tudna rendelkezni. Ha csak szilárdság van, előbb-utóbb vagy szakad, vagy törik. Ez történik vele. Egy olyan család, amely nem képes a család életciklusaival természetes módon való változásokat végigkövetni. Sokszor a család természetes életciklusainak a változó pontjainál, természetes krízispontok vannak. Hát egy krízisponton.. Éppen a krízisnek az egyik ismérve az, hogy akkor jutunk krízisbe, hogy ha a meglévő tudásunk, tapasztalatunk és problémamegoldó repertoárunk, nem alkalmas az éppen most meglévő probléma megoldására. Ezért krízisbe jutunk. Hát, a családnak az életciklus váltásainál, és ugye a családon belül még külön beszélhetünk a házaspárok életciklus váltásairól, ott tehát nagyon törvényszerűen mélypontok jönnek, sőt krízisek jönnek. A krízis, tehát természetes velejárója a család folyamatos változásának illetve folyamatos létezésének. Most, ha csak szilárdság van, hát az összes krízispontnál törik. De hát el se jut oda, mert az elsőnél széttörik. Vagy a másodiknál törik és szakad. Tehát: csak a szilárdság nem elég.

De csak a rugalmasság se elég. Mert ha csak rugalmasság van, mindenféle szilárdság nélkül, hol van ott akkor a család belső világa? Hol van ott egy rugalmas határ, amin belül ki tud fejlődni az önazonosság? Ahol sokkal több minden tud történni, mint kívül. Ahol biztonságban lehet növekedni és fejlődni. Ahol az intimitásnak egy megfelelő tere, lehetővé válik. Hát, ha semmiféle szilárdság nincs, akkor az azt jelenti hogy nincsen megfelelő elköteleződés, emiatt nincsen megfelelő biztonság, nincsen megfelelő hűség. Csak a rugalmasság. Akkor minden szétesik. Akkor a krízispontokon nem törik, szétesik, szétmállik minden. Tehát: Szilárdság és rugalmasság. És ez.. (05:22)

Hihetetlen meleg van. Hát ez, ez egyszerűen őrületes! 🙂 A kamionos pólóm! Ha én ezt tudom!! Nyáron megvillantottam az általatok kapott kamionos pólót. Nagyon bejött! Nagyon jó! Ja, és nagyon köszönöm, ugyanis két fajtát is kaptam: egy nagyobb lyukacsosat, - Azon se kandikál ki a mellbimbóm. - és a - Tehát kifejezetten szalonképesnek mondható. - és egy kisebb lyukacsosat, ami egy márka. Nem akarom mondani, mert a kólán kívül és a Toyotán kívül mást nem reklámozok. 🙂 De azért se kapok semmi pénzt, csak szeretem őket. Na! Szóval, szóval a másik nagyszerű. És amikor nyaraltam, mind a kettőt vittem. Óriási volt! Toscana-ban csavarogtam. És amikor sütött a 34 fok, - Nem tudom, ezt jól fejeztem-e ki. Jó - jó - jó! Menjünk tovább! Ugye, inkább menjünk tovább, minthogy belebonyolódjunk. Megy az idő, és különben is meleg van! Tehát - akkor ebben a lyukacsos pólóban, letekert ablak mellett.. paradicsomi élményeim voltak! Úgyhogy nagyon, hallatlan hálás vagyok nektek. Tudjátok, micsoda élmény, hogy ezeken a kis lyukakon bemegy a levegő? És izzadt, és ezzel párhuzamosan büdös testemet valami légáramlat kissé frissíti? Nagyszerű! Mindenkinek kívánom, ajánlom! Na tehát: Ti is szerezzetek be ilyen lyukacsos pólókat! Kár hogy nem lehet kapni. Hát, mindegy. Na, szóval: Szilárdság! Rugalmasság! Az egyes ember esetében is: szilárdság, rugalmasság.

Hagy mondjak akkor most valamit: Mi történne akkor, ha a feje tetejére állítanánk egy klasszikus kijelentést? Azt szoktuk nagyon hangsúlyozni: Az a baj a mai házasságokkal, az a probléma ma a családokkal, hogy nem elég stabilak, nem elég szilárdak! És ha azt mondanánk, hogy nem is az a baj, hogy nem elég szilárdak, hanem hogy nem elég rugalmasak??

Például azzal, hogy mindig csak a szilárdságra utalunk: Azt mondjuk, nem elég szilárdak, nincs elég elköteleződés, nincs elég.. nincs elég.. Ez éppen a dolgoknak az egyik fele. És mi lenne akkor, ha éppen megnéznénk a másik felől, hogy hol lehet kimutatni azt, hogy nagyon is volt szilárdság. Túl sok is! Ott is rugalmasság kellett volna, meg ott is.. meg ott is.. meg ott is! És akkor, a meglévő szilárdság, az tudta volna a kapcsolatot tovább építeni. Így viszont törött, vagy szakadt. Tehát az, hogy nem elég szilárd, ez is már tulajdonképpen egy nagyon egyszerű és leegyszerűsítő megközelítés.

Hol tartottunk? Emlékeztek a családra ahol volt két lány? Ugye volt egy hét évesünk? Abban megegyeztünk. A másik volt mondjuk tíz éves. Abban is megegyeztünk. És aztán apa, anya. Ő bennük nem egyeztünk meg, de hát ők kellenek.. És emlékeztek a kutatásra, hogy mind a kettő.. és mindegy hogy asztmás volt, vagy cukorbeteg volt. Mindegy, mert kiderült hogy az egyik nagyon jól reagált a kezelésre, az orvosságra, a másik gyerek azonban nem reagált rá! Három év alatt - ha jól emlékszem a számra - huszonhatszor került kórházba. És akkor megnézték, hogy hogy működik ez a család, - Csak visszahozom ezt a történetet, és... mert még egy lépést szeretnék előre tenni. - és az derült ki, hogy egyáltalán nem érthető ez a helyzet, ha csak annyit látunk, hogy van két beteg gyerek, s abból pedig van egy nagyon beteg gyerek, és ővele valamit kellene kezdeni, mert szegény beteg. Kiderült, hogy a betegsége, abból az összefüggésből és árnyalt rendszerből érthető csak meg, hogy amikor a szülők veszekednek, és férj és feleségként képtelenek együttműködni egymással, akkor a család stabilitása és egyben a rugalmassága is elég alacsony hatásfokon működik. Ezért aztán, ösztönösen is a férj és a feleség is, a nagyobb lányt a saját pártjára igyekszik állítani. És ez a nagyobb lánynak egyrészt rettenetesen sok, - Mert egy gyerek nem választhat a szülei között! Nem választhat. Kényszeríteni lehet rá, hogy apáddal mész vagy anyáddal.. De egy gyerek, itt belül, nem választhat, mert az apukája az apukája marad, az anyukája, az anyukája marad. Valójában, nincs szabadsága arra nézve hogy válasszon. Mert a szülei azok, akik. Ha tehát egy gyereket választás elé állítunk egy olyan helyzetben, amiben nem is adatott neki választási lehetőség, akkor tönkretesszük itt belül. De a kislány, egy ilyen rettenetes helyzetben van tíz évesen, és közben pedig ez a rettenetes helyzet azzal - mondjuk így hogy - súlyosbodik az ő szempontjából, hogy közben pedig - és ez egyáltalán nem kell hogy tudatos legyen - azt észleli, hogy ha mondjuk egy nagy veszekedés, eldurvulása közben ő éppen rosszul lesz, akkor megváltozik a családi dinamika, és akkor a férj és a feleség, egyszer csak gondoskodó apa és gondoskodó anya szerepbe kerülnek. Egyszer csak megértik egymást. Kifejezetten, elkezdenek hatékonyan kommunikálni egymással. Nagyon hatékonyak, célratörők és képesek nagyon nagy szeretettel figyelni a beteg lányukat, és rohanni a kórházba, és együtt aggódni.. Vagyis a várva várt egységük, ami annak a tíz éves kislánynak is nagyon fontos, - Pláne! Hogy éppen az egységet kívánták vele megtagadtatni! - a betegségei révén biztosítható. Ezért, naná hogy fittyet hány még az orvosságra is! Mert annál sokkal erősebb belső motívumok, és a testére, az immunrendszerére és mindenre ható erők határozzák meg azt, hogy ő beteg, és hogy mennyire beteg.

Ez a meleg, ez.. ez.. ez döbbenet! Kész vagyok ettől! Nem tudom mit lehet csinálni! Tessék? Lehet esetleg? Most azon.. Nem tudom.. Nem tudom.. András vagy Kübi vagy valaki! Létezik itt szellőzés, amit itt esetleg be lehet kapcsolni? Megy??!! Ja! Ja! Fújja a meleget? Ugye? Nagyon jó! Én nem tudom.. Nagyon hálás lennék egy információért, hogy ha esetleg a portás bácsi meg tudná erősíteni, hogy ennél jobb ez nem lesz... Ezt..Mondta? Nem nyúlhat hozzá. Áhá! Hogy itt van egy kompetencia határ! Micsoda érdekes helyzet! Na jó! Akkor.. A fülem lángol már! Nem tudom, látszik-e, de tényleg már bevörösödött a fülem. Tessék? Na! Ott tartunk, hogy láttuk tehát: Ennek a kislánynak a betegsége, teljesen érthetetlen és értelmezhetetlen akkor, ha csak önmagában látjuk a kislányt. De ha látjuk, hogy egy családi rendszerben, egy nyílt, élő családi rendszerben való tünet ez, amely ráadásul nem is az ő beteg szervezetének a tünete. Nem az ő gyönge testi alkatának a tünete. Még csak nem is valami genetikusan, pusztán csak genetikusan öröklött valaminek a tünete, hanem egy család, kóros egyensúlyának a tünete!

Szeretném, ezt egy picit még-még árnyalni, még hozni történetet. Mert ha ezt meglátjuk, hogy ok-okozatban nem elégséges tudnunk gondolkodni.. - Nagyon jó hogy tudunk ok-okozatban gondolkodni! És nagyon jó, hogy ha emellett megtanulunk párhuzamosan, rendszerszemléletben is gondolkodni! Mert például, mi derült ki ennél a családnál? Az derült ki, hogy amikor kivették a rendszerből a beteg gyereket, az idősebbik, a tíz éves kislányt... A rendszer, - merthogy élő rendszer - egyensúlyra törekszik. Fönn akarja tartani saját magát. Ezért a hét éves kislány, átvette a szerepet. Azért, hogy a rendszer tovább tudjon abban a szilárdságban és sajátos egyensúlyban működni, ahogy addig. De a rendszert másképp is meg lehetett változtatni. És kiderült, hogy az élő rendszer sajátosságai, egy nagyon sajátosan egyensúly vesztett, kóros egyensúlyban lévő családnál is működik. Ez pedig akkor történt például, amikor az anyát vették ki a rendszerből. És ott volt az apa, és ott volt a nagylány, és ott volt a kisebb lány..és ahogy elkezdtek beszélgetni.. Mi történt, vagy mi történhet egy ilyen helyzetben? Nagyon egyszerű: A nagylány fölveszi a férj szerepét. És ők kezdenek egymással huzakodni! Ja az anyát!! Igen-igen! Köszönöm. Köszönöm. Igen, más volt a fejemben, és mást mondtam. Férfi agy. De látnivaló, hogy dekódoltátok az üzenetet. Csodálatos! Szóval: Ha kivettek valakit ebből az élő rendszerből, szinte egy.. - Nem szinte! - Egy ösztönös mozgás indul el a rendszerében, hogy fönntartsa a mégoly kóros egyensúlyt is! (16:13)

Mondanék most erre még példát: Képzeljük azt el, hogy van egy kedves édesanya, és van neki egy lánya, meg van neki egy fia, és elválik. És együtt él a család a nagymama házában.. Ez elég gyakori történet Magyarországon. Válás. Ezért aztán mit mond az anya? Hát, nagy segítségre van szükségem. Egyedül nem bírom a két gyereket. Apa elment. Férj elment. Ez ugyanaz a személy. Lehetne máshogy is, de mondjuk most ez így.. És ezért ugye azt mondja az anya: Hát, el kell tartanom a gyerekeket. Akkor visszaköltözöm az édesanyámhoz. Nem éppen jó helyzet, de legalább akkor ő ott tud lenni a gyerekekkel. Ez legalább valami. Mi történt ebben a családban? Például az, hogy van három nő, meg van mondjuk a.. Hány éves legyen a fiú? Mennyi? Hét? Már megint? Hát ennél többet vártam tőled. Legalább nyolc. Legyen nyolc éves a fiú. Mi történik itt? Például az, - És ezt nagyon gyakran lehet látni! - hogy van egy szerep, van egy hely ami nincs betöltve. Ha az apa, nem látogatja a családot.. Mert ő olyan! Vagy mert a helyzet olyan.. vagy mert.. vagy mert.. vagy mert.. Sok minden lehet. Mert börtönben ül, mert.. Az is lehet bizony. Hogyne lehetne. Hát, ha a családok tönkremennek, - erről megrázó statisztikák vannak, hogy - a családfőnek körül-belül hány évet kell börtönben ülnie ahhoz, hogy a család abban tönkremenjen. Nem a férfi, meg nem a felesége. A család! Nem kell olyan sok év börtön. Sajnos! Tehát, lehet hogy egy felől sikerül valakit jól megbüntetni. Másfelől egy egész család a kárát látja. Ha rendszerben látok vagy gondolkodom, akkor ezek a hatások sokszor, lehet hogy még negatívabbak, minthogyha pénzt tolnánk bele abba a rendszerbe, hogy hogyan lehetne a börtönbe kerülő embereknek a rehabilitációját, a társadalomba való visszavezetését elősegíteni. Hogy.. Na! Csak ez kiszaladt a számon.. Hogy.. Most képzeljük akkor el, hogy ott a férjnek és az apának a széke és a helye nincs betöltve. De ott van egy nyolc éves fiú. Ahogy ezt most tudjuk. Egy nyolc éves fiú, minden nehézség nélkül érezhet késztetést arra, hogy az üres helyre beüljék. És ebben a pillanatban, egy olyan szerepbe került, ami neki egyébként egyáltalán nem való! Ha beül, akkor ő a családfő szerepében van. A férj szerepében van. Ha ő a nagyobbik, akkor pedig még apja is lett a saját testvérének. Ez a gyereknek egyáltalán nem jó, de mégis, az üres szék, az üres szerep és az üres hely, meghívhatja őt ebbe a szerepbe. És mi történik? Most mondom a jelenség szintet: Mondjuk, ez az édesanya elmegy a nevelési tanácsadóba.. És azt mondja: Szörnyű! Szörnyű! Hát, nem elég hogy elváltam, nem elég hogy eltűnt a férjem! Nem elég hogy nem fizet tartásdíjat! A nagy baj az, hogy kezelhetetlen lett a fiam! Kezelhetetlen. Pedig csak nyolc éves! De úgy utasítgat itt mindenkit! Mindenkinek be.. hogy mi hogy van, beszól nekem! Hát, ez-ez! Nem tudom. Teljesen kezelhetetlen! Ugye, ezt mondják magatartás zavarosnak?

Hogy mondjuk, az a nyolc éves kisfiú, miért olyan amilyen, azt sokkal kevésbé érthetjük meg az ő személyiségfejlődéséből, az ő egyéni adottságaiból. Viszont szinte meglepően kristály tisztán áll előttünk akkor, ha látjuk hogy a családban, egy olyan szerepbe, egy olyan székbe ült bele, amit ott üresen hagytak. Nem szólt neki senki, hogy az nem az ő széke! Ezért ő fölvett... - És tudjátok, mikor valaki egy családban kiskirály lehet, az egy nagyon erős szerep. Egy nyolc éves kisfiúnak, nem csodálom hogy a fantáziáit elég jól kitölti az, hogy egy családban ő lehet a főnök. Nyolc évesen. Erős szerep a kiskirály szerep. Nagyon erős szerep. Ezért ő önként, biztos hogy nem is szívesen mond le róla.

Amikor családterápiát tanultam, az egyik irányzat tanulása közben, bemutattak.. Írországból jött két családterapeuta és bemutattak egy ráadásul egy amerikai családról készült videót, ahol pontosan ez történt. És megnéztük, és az ülésekről, egymás után, megvoltak a bevágások, hogy mit mond ő, mit mond ő, mit mond ő, és végül persze - hát, mindenkit ez izgatott! Most azon túl hogy ott mi történt.. - Hogy, és mi lett! Ugye, hogy mindenkit ez izgat? És mi lett? Mi lett? Mi lett? Mi lett? Mi lett?! És kiderült, hogy még a családterápia is eredménytelen volt! Olyan erős volt az a szerep amit a fiú fölvett, és azt mondja: „Ez nekem itt nagyon… én innen kirobbanthatatlan vagyok.” Ezért például, hogy mondjuk, na…, mert nem egy ilyen bújtatott erkölcsi intelmet szeretnék nektek mondani, ez, ez jutott eszembe, hogy szeretnék…, valamiről beszélni akarok, nem itt ilyen bújtatottan… (22:40)

(Ettől a ponttól gépelte: VZT)

Valaki azt mondta, azt mondta, egy zseniális lélektani szakember volt, azt mondta: „A fölemelt…” (Ez mutatóujj, ugye? Mutatóujj. Jó? Jól gondolom, jó.) Azt mondta: „A fölemelt mutatóujjat be is lehet hajlítani.” Ez volt a jót anácsa. Kérem szépen, a fölemelt mutatóujjnak nem kell úgy maradni, be lehet hajlítani. Ne gondoljátok, hogy… Behajlítva van ez a mutatóujjam, és így beszélek hozzátok, hogy szóval képzeljük el akkor azt a férfit és a nőt, úgy döntenek, hogy elválnak. Hány és hányszor hallottam olyat, mikor valaki jött és azt mondja: „Feri, most ha mi elválunk, az a gyerekeknek nagyon-nagyon sérülés, nagyon gáz, nagyon baj? Hát ugyanúgy fogjuk őket szeretni. Hát én az apja maradok, ő az anyukája marad, és mi ugyanúgy, ugyanúgy szeretjük, sőt, még az is lehet, hogy jobban, mert tudjuk, hogy nehéz nekik.” Hogyha most mondjuk a befektetett időt, a csokoládék súlyát, az együtt focizással töltött energiát és egyebeket adunk össze, még az is lehet, hogy több szám jön ki a válás után. Csak a rendszer – tökéletesen más. És hogyha látom, hogy mi történik a rendszeren belül, és hogy a rendszer hogyan hat aztán az egyes tagokra, akkor kiderül, hogy nem lehet kilóban meg centiben,meg Joul-ban, meg egyebekben mérni. Egyszerűen nem lehet, ugye annál sokkal árnyaltabb dolgok történnek. (24:30)

Mondok még egy megközelítést, mert ezek talán a legáltalánosabbak. Képzeljünk el egy nagyon meggyötört és viharvert édesanyát sok gyerekkel, aki azzal érkezik, hogy: „Rettenetes, most kezd elegem lenni, a férjem iszik. Nem, nem, assz’em ez most elég, a férjem iszik, egy alkoholistával márpedig azt gondolom, az egyház se mondhatja, hogy nekem együtt kell élnem. Ugye így van?” Most ha én semmi mást nem látok, mint erkölcsi megközelítésből látok egy meggyötört, szenvedő nőt, meg látok egy rohadt, büdös alkoholistát. Most direkt mondtam így, senkire nem merészelnék ilyet mondani, de ahogyan látni szoktunk egy ilyen helyzetet, az pontosan ez. Jó fekete-fehér, jó ok-okozat, tehát van egy alkoholista – nem is alkoholbeteg, vagy szenvedélybeteg – egy, egy… bűjjj… Fordítsátok le, dekódolásban jók vagytok. És látunk egy, egy, egy áldozatot, egy szerencsétlen nőt, aki vállt vállnak vetve – már a saját vállát a saját vállának vetve – így, és görnyedten, a gyerekekért. Hát ha én elhinném, hogy ez a történet ez, akkor… hát ez néhány neuronnal megoldható, ezt így elhinni, hogy ez ez. Hát a történet minimum ott kezdődik például, hogy volt egyszer egy kislány, a kislánynak volt egy alkoholbeteg édesapja. Az alkoholbeteg édesapja természetesen együtt élt a feleségével, a felesége pedig hozott – vagyis az anyukájáról beszélünk, az anyuka pedig már egy több generáción átívelő örökséggel rendelkezett. Az örökséget nagyjából így lehet mondani: „A férfiak nem sok mindenre jók. Igazából a nő az, akinek az élet terhét a vállán kell vinni, hát a férfiak, csak a baj van velük.” Igen ám, ahogy az apa alkoholista volt, az édesanyja meg is tanította a kislányának azt, hogy „Látod, látod megint hogy néz ki az apád! Látod, az apádban nem lehet bízni.” Ezt jól megtanította a lányának. A lánya oda is állt az édesanyja mellé, mert „Tényleg, egy ilyen megbízhatatlan alkoholistával…, hiába az apám, hát ajjaj, azt már nem.” Mi történik ilyenkor? Láthatatlan lojalitás alakul ki a kislányban az apja iránt. Nem lehet látható a lojalitás, mert odaállt az anyja mellé, onnan jön a biztonság, onnan jön minden, jól megnevelték őt, hogy kell látni a helyzetet. Ezért azt mondja: „Az én apám egy alkoholista, nem is állok vele szóba már húsz éve.” Hehh! Ilyenkor mindig kialakul egy tudattalan, láthatatlan lojalitás. Ezért például mi történik? Ezért például azt történik, amit itt mindenki tud, hogy nem is értjük, hogy miért, de éppen egy olyan férfibe lesz szerelmes, aki egyébként már, amikor együtt járnak is, nemegyszer többet iszik. De ez valahogy nem is tűnik föl neki. Egyrészt mert megszokta, másrészt – hát megszokta, hát jó, hát biztos a férfiak ilyenek, hát ezt az anyja is elmondta, hogy a férfiak ilyenek – de közben ez a férfi valahogy más, hát olyan jókat lehet vele beszélgetni. „És biztos majd én nagyon szeretem, és majd megtörjük az átkot. Hát van azért bennem egy női lendület.” Már bennem nem annyira, de … És mi történik? Milyen érdekes, hogy mondjuk, 20 év múlva azt mondja: „Hát atya, tulajdonképpen nem csoda, hogy ennyire ki vagyok készülve, ivott már, mielőtt megházasodtunk volna. Tulajdonképpen már az előtt ivott.” Ha egy kicsit reális, azt mondja: „Tulajdonképpen sajnálom, hogy ezt nem vettem komolyabban.” De általában nem kicsit reálisabb, hanem egyáltalán nem. Tehát az hangzik el, hogy: „Atya, már akkor ivott. Ivott az már akkor is. Hát aztán nem csoda, hogy nem…, nem csoda, az nem csoda. Há’ már akkor is ivott.” Mi történik? A tudattalan lojalitás, nőkön átívelő férfi kasztráció, sok gene… (Hát az, az, az, az!) Sajátos tudattalan motívumból párválasztás. És mi történik? Hát nyilván, akkor a férfi megiszik két pohárral és beindul az egész rendszer. A nő elmondja: „Na, te is csak olyan vagy, mint az apám!” Elkezdi szidni. A férfi mit gondol erről? (Egészségedre! Óh!) Például azt gondolja: „Na, úgy tűnik, hogy ebből a családból is most ki leszek rekesztve.” Valószínű, mert ha az ő családtörténetét néznénk, akkor azt látnánk például, hogy az ő apja is alkoholbeteg volt. Hát miért ne lett volna az? Magyarországon ő is az volt. És az édesanyja egyáltalán nem tudott ezzel a fiúval elégségesen foglalkozni vagy törődni. Nem tudott, volt neki éppen elég baja, ezért a fiúcska egy relatív elhanyagolásban élt. Mikor szerelmes lett abba a nőbe, aki egyébként, mert hogy alkoholbeteg volt az apja, azért gyerekkorában elég jól megtanulta, hogy kell alkalmazkodni valakihez. Az alkoholbeteg szülők gyerekei nagyon fontos és pontos ismérvekkel írhatók le, ami jellemző, mert a családban nagyon hosszú ideig tartanak ezek a hatások. Például, hogy egy fokozott érzékenység és figyelem alakul ki, mert állandóan észlelnem kell azt, hogy jön-e baj vagy nem jön baj. Az apámmal most ez van vagy az van, leszakad a plafon vagy nem, várható-e a pofon vagy nem? Lehet neki valamit most mondani vagy nem, menekülni kell vagy nem? Hát persze, hogy kialakul egy figyelem. Ezért aztán egy ilyen nő amikor szerelmes lesz abba a férfibe, nyilván, ösztönösen is, nagy szeretettel és megértéssel fordul a férfi felé és rá is tud hangolódni a szükségleteire. Ezért a férfi azt mondja: „Istenem, hát ettől a nőtől most megkapok mindent, amit nem kaptam meg otthonról! Hát ez, ez ért engem, ez érez engem, ez a nő. Érez! Hát ő, hát én…, az anyám soha így nem, hát hogy… micsoda… ez aztán a szerelem!” De mindez meddig tart? Néhány évig. Addig, ameddig az örökségek, a transzgenerációs hatások, a, a, a, a… ez mind jól meg nem érik, és szép lassan elkezdődik egy… Kirekesztjük a férfit: „Mert te is csak olyan vagy, az anyám már úgyis megmondta.” A férfi azt gondolja: „Na, velem megint csak az történik, amit már gyerekkoromban is megszoktam. Úgy látszik, ilyen az élet.” Ezért még jobban iszik. Ezért a felesége még jobban megveti, ezért ő még jobban iszik, ezért még jobban megveti, és még jobban iszik… És a nőnek természetesen egyre inkább el kell tartania a családot, tehát még inkább nadrágot húz, ettől a férfi még inkább kasztrálódik. Még nagyobb nadrág, még kisebb … Ez történik. Hát ezt hogy lehetne úgy leegyszerűsíteni, hogy van egy „büdös alkoholista”? Ezt a helyzetet nem – hát le lehet, mindent le lehet. Semmi köze a valósághoz. Egy több nemzedéken átívelő, nagyon árnyalt és bonyolult rendszerről van szó, ahol persze, hogy például az a nő… Tudjátok, mennyi kutatás szól erről? Hogy amikor nagy unszolásra, vagy a férfinek egy valódi szándékából elmegy, hogy segítséget kérjen, és elmegy fél évre, vagy elmegy gyógyulni, és jön haza, akkor az egész család, nem is csak hogy a feleség, az egész család elkezd tiltakozni az ellen… Mi ellen? Hogy a rendszer megváltozzon. Mert a régi rendszer egyáltalán nem jó, de ismerik. Az ismerős, abban az egyensúlyban tudnak mozogni. Az életet megtanulták úgy látni és érteni, ahogy abban a rendszerben lehet. Ahogy mondjuk a gyerekek felé az anya elmondta, hogy hogy kell látni ezt a rendszert. Ezért sokszor az édesanya a gyerekekkel együtt az, aki a legnagyobb kerékkötője annak, hogy az alkoholbeteg férfi meggyógyuljon, mert ahhoz az egész rendszernek meg kellene változni. Egyszer csak le kellene venni a nadrágot, föl kellene venni a szoknyát. Például fölmerülne az a probléma, hogy ha a férjem tényleg egészséges lenne, akkor le kell vele feküdnöm. Nem kis probléma. „Évek óta nincsen szex, hát hogy is volna. Egy alkoholistával? Miért is feküdnék le?” De ha meggyógyul, akkor mi van? És ez most megint csak egyetlen elem volt. Ha meggyógyul, valamit kell kezdeni a szex-szel. Ha meggyógyul, le kell vetni a nadrágot, a családfői szerepet. Ha meggyógyul, akkor sajnos a dolgok már egyáltalán nem csak úgy fognak menni, ahogyan én szeretném, mert miután ő egy alkoholbeteg ember, őt kirekesztettük a döntéshozatalból, már régóta. Ezért én a gyerekeimre támaszkodom, de hát nyilván el tudom érni azt, amit én szeretnék, ezért a családban a dolgok úgy mennek, ahogy én szeretném. És ez lefedi a biztonságérzetre vonatkozó szükségleteimet. Hát most egyszer csak bejön a rendszerbe egy másik élő valaki, akinek elkezd majd véleménye lenni, gondolatai lenni, érzései lenni, egy másik felnőtt ember. Elég durva nagy változás. Akkora változás egy alkoholbeteg ember meggyógyulása a család számára, amivel szemben tudatos és nem tudatos igen komoly ellenállás szokott föllépni. Ha ezt rendszerszemléletben látjuk, akkor persze mindegyik elem nagyon is érthető és értjük az összefüggéseket is. Ha végül semmi más nincsen, mint széthullás, kirekesztés, megbélyegzés, ítélkezés, áldozat és tettes, az ezt az egészen kórosan működő rendszert több generáción keresztül továbbörökíti a szemléletmóddal együtt. Ez nagyon fájdalmas, még beszélni is róla. Ti meg tudjátok, hogy ez milyen belülről. Én is tudom a magam örökségét. (36:35)

(Ettől a ponttól gépelte: Ádám)

A..Mondok még egyet! Bár ezt egyszer már mondtam. És ez lesz még most a legélesebb! Hogy.. Képzeljük el azt amikor a férj és a feleség, egyre inkább megromló társkapcsolatban él.. A feleség, elég jól ki tudja találni az életét, hogy hogyan is vigye tovább.. Tulajdonképpen, van egy jó állása, és a munkahelyén egész jól tud továbbmenni. Tulajdonképpen nagyjából úgy dönt, - kimondva, kimondatlanul - hogy "nem fogok elválni, de szeretném azt hogyha a férjemmel, mondjuk a leglazább kapcsolatom lehetne. Csak! Ez nekem, így lenne a legjobb. Akár talán még azért is, mert így - mondjuk - szeretőt is tarthatok." Ma már teljes, teljes egyenlőség van. Azt tudjátok?! Már régen nem úgy van hogy csak a férfiak tartanak szeretőt. Ho-ho! Elmúltak ezek a szép idők! A boldog békeidőknek befellegzett! Most már minden van. Mi történhet?

Képzeljünk el egy férfit, aki labilis és sebzett a pszicho, szocio, szexuális fejlődésében. Nem tudom egyszerűbben mondani. Érthetőbben se! Tehát azért mondom így mert.. mert ez a három elem, három különböző dologra utal. Tehát: pszicho, szocio, szexuális fejlődésében. És mi történik? Nem bírja tartani a szexuális vágyát a saját lánya felé. A helyzet, egyáltalán nem rendkívüli akkor ha ő mondjuk egy mostohaapa szerepben van, és a nagylány, vagy a második lány, vagy a harmadik lány, vagy valamelyik lány, éppenséggel nem az ő édes lánya, csak éppen együtt él vele. Ez a helyzet, - Nagyon-nagyon sajnos! - nem ritka. Mikor mondjuk, ez az áldottabb helyzet kiderül. Szóvá tehető. A szexuális bántalmazást átélt nő, valamiképpen el tud indulni a gyógyulás útján. Akkor nagyon könnyen gondolhatjuk azt, hogy itt egy sátánnal szövetkezett pasiról van szó, aki egyedül kell hogy elvigye ezt az egész balhét. Mindaddig ezt gondolhatjuk, ha nem nézünk bele jobban és nem látjuk azt, hogy a felesége hogyan csukta be a szemét. Hogy a feleségének milyen sok érdeke fűződött ahhoz, hogy ne vegye észre hogy mi történik. Sőt! Ami a realitáshoz tartozik, az-az, hogy általában nem is pusztán csak arról van szó, hogy a feleség nem veszi észre, hanem hogy nem tudatosan - Nyilván, mindenki jót akar! Ez biztos, hogy mindenki jót akar.. - hogy nem tudatosan, valamiképpen föl is ajánlja a saját lányát a férjének. Mindezt azért, mert így egy olyan rendszerben tud működni a család, ami őneki a legmegfelelőbb. Mert akkor, nem kell a férjével se házas életet élni, se intimitásban lenni, se.. se... se..

Akkor erre nincsen szükség. És a rendszer működik. Ha nem működne, akkor nem volna annyi és annyi és annyi ilyen tapasztalat. Tehát, egy család, merthogy élő és nyitott rendszer, egyensúlyra törekszik. Ezért, sajnos az egyensúly lehet kóros egyensúly. Lehet egészen brutálisan kóros egyensúly. Ami azonban mégis fönn tud maradni! Erre mondhatjuk azt.. - Emlékeztek? Ezzel kezdtük, hogy nem csak stabilitásra, rugalmasságra is szükség lenne. - Itt, sajnos azt kell mondani: Sajnos, túlságosan is stabil ez az egyensúly. Ez a baja. Túlságosan is stabil. Hogy fönn tud maradni, hosszú éveken, évtizedekig fönn tud maradni akár. Én most.. Itt, tényleg ökölbe szorult a kezem. Most látom. Szóval hogy itt, ez egy olyan.. Ezért ha.. Tudjátok, itt ennek a helyzetnek, ennek a családi dinamikának.. A rendszerszemléletű megközelítésben, ennek a helyzetnek akkora irodalma van már, hogy a konklúziója - többek között - az, hogy a családnak a leginkább az árt, ha az apát démonizálják, és sok évre bekerül a börtönbe. A családnak ez árt a legjobban. Az lehet, - Sőt biztos! - hogy a gyerekeket meg kell védeni. A gyerek a védtelen fél. Meg kell védeni. Ilyennek nem szabad megtörténnie. De ha a hosszútávú következményeket nézzük, pusztán azzal, hogy sok évre börtönbe kerül az apa.. A helyzet föloldása vagy föl... a szereplők gyógyulása nem történik meg. Vagy, vagy megtörténik, vagy nem. Most még egyszer szeretném ezt hangsúlyozni, hogy ilyen helyzetben a legfontosabb: A védtelen gyerekeknek a védelme! Ekkora betűkkel! Ez. Ez és ez és ez. De hogyha hosszútávon nézzük, és keressük a legjobb megoldásokat, akkor az apának a totális eltávolítása és démonizálása, hosszú távon senkinek se jó. Az már sokkal jobb ha.. És akkor itt jönnének a lehetőségek. Most igazán belementünk abba, hogy mit jelent az, hogy rendszerszemléletben látunk valamit, amit hajlamosak vagyunk éppen a tünetek vagy a jelenségek miatt, éppen azoknak a súlya vagy rettenete miatt, nagyon ok-okozatban látni. Pedig még ott is csak egy rendszerszemlélet alapján tudunk valamennyire a realitáshoz közel kerülni, és ezért a jó, kivezető utakat megtalálni.

Akkor egy záró mondat. Ezt még a múltkori alkalomból, hogy ez még jobban meg tudjon szilárdulni. Ezért.. Emlékeztek, a serdülő amikor becsapja az ajtót maga után, egy édesanyjával való konfliktus után? Akkor érdemes ezt nem csak úgy látni hogy a serdülő kölyök agresszív, hanem úgy, hogy ebben a rendszerben, ebben a helyzetben, a serdülő fiatalember, agresszióval válaszol. Jó. (44:47)

7. Egy élő rendszer - család - több mint az elemek összessége. Tulajdonképpen erről már bennfoglaltan egy csomót beszéltünk. Vagyis, hogy ha látunk egy férfit, egy nőt, meg két gyereket, és leírunk róluk mindent amit le lehet róluk írni, akkor éppen alig van esélyünk megérteni őket amikor ők egy családban vannak és egy családot alkotnak. Tehát önmagában, leírhatjuk mind a négy embert legkimerítőbben, de amikor egymáshoz kapcsolódnak egy sajátos, élő rendszerben, akkor olyan ismérvek, tulajdonságok, működésmódok jellemzik majd őket, amelyek nem vezethetők le az egyéni adottságaikból, hanem csak a rendszer működéséből és a kölcsönhatásokból. Mondanék egy bárgyú példát: Hogy...Ott van mondjuk Máté, János, Jakab, Fülöp, Bertalan, Tádé.. összeszedünk tizenkét embert. Hát, ne is haragudjatok, tizenkét emberrel nem sokra lehet menni, ugye?! De, hogyha az a tizenkét ember egy csoport, s úgy hívják őket hogy apostolok, és a tizenkét embernek van egy vezetője és ennek a tizenkét embernek van egy közös küldetése, és ez a tizenkét ember akkor is abban gondolkodik, hogy ő tudja kihez és kikhez tartozik ha éppen Hispániában van vagy éppen Indiában van vagy Itáliában van vagy Galliában van vagy Britanniában van.. akkor...

(Ettől a ponttól gépelte: VZT)

...akkor az a 12 ember, az nem külön 12 ember, aki ott erőlködik valahol. Az evangélium sehol se tartana, semmi nem lett volna belőle, ha az 12 különálló ember vitte volna el, miközben vihették volna ugyanazokat a szent iratokat, gondolhatták volna azokról ugyanazokat az igazságokat, megérthették volna ugyanúgy Isten titkait. Ha az a 12 ember 12 ember csak, mehettek volna akárhova, azt se tudnánk, hogy voltak valaha is. Mondjuk így egyszerűen: hogy kereszténység egyáltalán van, ez az élő rendszernek köszönhető. Annak, hogy 12 ember – nem 12 dühös ember, hanem 12 apostolnak való – egy élő rendszerben összeállt. És nem tudjuk őket megérteni akkor, ha csak megpróbáljuk megérteni Jánost, a szeretett tanítványt – hú, de zseniális lehetet, hú de izgalmas – akkor volt egy Máté – hát az meg kicsit bűnösebb volt, de értett a pénzhez, biztos valamit jól csinált. A hatásuk egyszerűen levezethetetlen az ő személyes adottságaikból, képességeikből, stb. De abból, hogy… hát döbbenetes, hogy a Pál apostol, ugye hogy úgy csatlakozik 13-diknak. Na, azért nem szerénykedik ő egy kicsit se, tehát azért tudja, hova tartozik, és hát hogy az egész igehirdetésének az erejében nem csak az van, hogy „én meg a Szentlélek”, hanem hogy 2én is Krisztus apostola vagyok”. (Egy koppanás – szerk. Köszönöm! Micsoda szinkronjelenség volt! Jung nyújtózkodott egyet a koporsóban, ez még neki is tetszett.) (48:40)

Na, erről eszembe jutott egy történet, úgyis már olyan sűrűek vagyunk – meleg is van, sűrű is volt, fú! Képzeljétek el, Karácsony előtt, ez már elég régi történet, de assz’em nem meséltem el nektek, meghívtak egy valami illusztris helyre – már nem t’om hol, csak erre emlékszem, hogy valami puccos hely volt, és sokáig kerestem a két öltönyömből az egyiket. Rettenetes, tényleg, két öltönyöm van. Az egyik még az érettségiből maradt, de az is teljesen jó rám, kicsit divatjamúlt, tehát ilyen óriási, ilyen izék vannak rajta…, és a… hát azt mondjuk kevésbé hordom, azon túl, hogy mondjuk csíkos… De emlékszem, hogy édesanyám unszolására a papszentelés körül csináltattak nekem egy öltönyt, azt viszont megrágta a moly. Úgyhogy, na mindegy, szerintem ezt nem érdemes tovább fokozni, tehát puccos helyre hívtak meg, hogy puccos mondatokat mondjak, és – mert hát hogy Karácsony előtt vagyunk – szóval… Mi történt? Hadonásztam a nagyon előkelő emberek előtt, tehát úgy a szokásos, majd leültem. Ezután egy más valaki jött és mást beszélt, és képzeljétek el, mi történt. Egyszer csak, mikor azt mondja, hogy „Ahogy az előbb hallottuk Ferenc atyától…” s ebben a pillanatban leesett egy kép a falról. Így hát nagyon… ilyen karácsonyi ünnepség, meghívott fontos emberek, tényleg ilyen csúcs…, disss! Minden szem rám szegeződött. De ez is milyen érdekes, nem, tehát azért… „ahogy a Ferenc atya is mondta…” Pfff! Hát én, én szedtem le, vagy miért néz rám mindenki?? S képzeljétek el, ez még egyszer megismétlődött. Két kép. Mikor történt egy utalás, a második úgy volt, hogy „ahogyan az atya is mondta…”, dirrr, még egy kép. Ez így volt, ahogyan mondom. És… de nem is ez a poén – de tényleg, én is egy kicsit azért, úgy ú… hát azért… tehát jó hogy szoktam Jung apót idézni, de hát azért ennyire… És tudjátok, mi történt? Ott balra tőlem, egy kamarazenekar tagjai ültek, akik néha fölmentek a színpadra, kamarazenéltek, majd visszaültek. S ott ült egy szintén puccos ruhába öltözött hölgy, és tudjátok – ha egy ilyen megvetéssel teli pillantást el tudtok képzelni – rám nézett, és a következő, egyetlen szót ejtette ki a száján miközben ment a program, de ezt nekem célozta: „Képrombolás.” Mindez Karácsony előtt, mikor én mentem, hogy valami… kis Jézus születik…, milyen jó itt… és ezt kapom. Képrombolás. (52:10)

Úgy jutottunk el ide – Nem meséltem ezt el még, ugye? Nem, mostanra tudtam földolgozni, valószínű azért… most vált elmondás éretté – hogy tehát a 12 apostoltól jutottunk idáig. Teljesen más történik ha 12 ember külön, és 12 ember, akiben van valami közös tudat, valami közös, közös, közös… annak sokszor egy nagyon finom szövete és hálója. Tehát a család is ilyen. Döbbenetesen izgalmas, ahogy kialakul egy családtagok között a kommunikációnak sajátosságai. Ami az egyik családban olaszos veszekedés, a másik családban válóok. Az egyik családban ütik-vágják egymást, és ez az összetartozást egyáltalán nem kezdi ki, mert ott a kommunikációnak ilyen a stílusa, és mindenki megszokta, hogy ilyenkor semmi baj nincs. És sőt, még büszkék is tudnak lenni, hogy „Jaj, nagyon olaszosan élünk! Hó, van itt dinamika! Mindig hozzánk jöttek mások és nagyon élvezték.” És ha a másik családban annak a fele valaha is elhangozna, akkor készek lennének, két év terápia külön-külön mindenkinek, és utána meg még együtt is. Tehát olyan gyönyörű az a közös szövet, a közös háló, ami kialakul a kommunikációban, a saját nyelvben, a saját szokásokban, rítusokban – tavaly erről nagyon sokat beszéltünk. Döbbenetes, hogy micsoda szövete van ennek az egységnek vagy összetartozásnak, az egészen döbbenetes. Hűhh! …és hogy ezt hogyan hordozzuk magunkban, ezt az egész szövetet, a szavakat, hogy… Biztos van olyan gyerekkori élményetek, amikor rácsodálkoztatok arra, hogy más helyeken nem úgy mennek a dolgok, mint nálatok, pedig biztosak voltatok benne, hogy az mindenhol így kell, hogy menjen, és hogy ott nem úgy megy. S hogy akkor ott egyszer csak rá lehetett látni arra, hogy „Te jó ég! Nálunk ez így megy…” És ez lehet jó is, meg rossz is. Na, tehát… A család, mint élő rendszer: több, mint az elemek összessége. Nagyon-nagyon több, sokkal-sokkal több, döbbenetesen több. (54:40)

8. Minden nyitott rendszer nyitott az őt körbevevő, tágabb szociális rendszer felé, vagy szociális rendszerek felé. Akkor működik jól egy család, hogyha a határai világosak, rugalmasak, átjárhatóak, de nagyon világosak, világosak, jó helyen húzódnak, de rugalmasak és átjárhatók. Ez azt jelenti, hogy mert egy család, és a családban minden ember nyilván nem csak a család tagjaként él, hanem egy tágabb szociális, kulturális környezetnek a részeként is, ezért milyen abszurd az, amikor egy család merev határt húz maga köré, és tiltja, hogy kívülről a családba erőforrásokból valami támogatás érkezzen. Márpedig magunk között szólva pontosan ez történik nagyon sok családban, amikor a férfi vagy a nő kijelenti, hogy ő márpedig soha nem kér segítséget, olyan nincs, hogy ő külső segítséget kapjon. Azt gyanítom, hogy ma Magyarországon a családok zömében, valamelyik fél gondolataiban jó erősen bevésve az áll: „A mi problémánkat nekünk kell tudni megoldani, itt keletkezett, itt oldjuk meg, itt halunk bele…” Mert ez történik, persze. Mi csináltuk, mi is döglünk bele. Így szokott történni. Döbbenetes, amikor egy családnak olyan merev, rigid határa van, amely nem engedélyezi, hogy kívülről erőforrások érkezzenek befelé. Teljesen abszurdum, hiszen egy sokkal tágabb szociális-, kulturális világ részei vagyunk, ha akarjuk, ha nem. Hát kimegyünk az iskolába, kimegyünk a közértbe, sportolunk, rajzolunk, énekelünk, ezer dolgot teszünk. S közben van egy rendszer, amit családnak hívunk, amiben megtiltjuk, hogy kívülről befelé bármi jó érkezhessen, ami tudna segíteni, vagy ösztönözni, vagy… Megrázóan döbbenetes, és mégis nem ritka. Főleg akkor, hogyha az azzal a kockázattal járna, hogy valamit a családnak a belső világából föl kéne tárni ahhoz, hogy megfelelő segítséget kaphassanak. Hát nyilván ez történik, ha nem tárunk föl valamit a belső világból, nem tud a megfelelő segítség kívülről, az erőforrás hatékonyan működni. Ez például megint csak a rugalmatlanság. Hiába szilárd egy ilyen család, az a férfi olyan szilárd, azt onnan kirobbantani nem lehet. Azt hétökrös szekérrel, a hét ökör elé hét ökröt kötve se lehet elvinni párterápiára. Az mondja: „Én rontottam el, én halok bele. Ezt írjátok a síromra.” Ez hát nekem szívbemarkoló. Hát szívbemarkoló, hogy micsoda félelem kell e mögött legyen, hogy kívülről nem vehető igénybe semmi segítség. Hát micsoda irreális félelmek, irreális gondolatok kell, hogy tobzódjanak valakiben, hogy rettegjen attól, hogy azt mondja, hogy „Baj van, és segíts kérlek!” Hát ott rettenetes sérültségek kellenek, hogy legyenek. Hát a sérültségnek éppen ez az egyik ismérve, hogy nem tud segítséget kérni. Sőt, sokszor az egyedül lehetséges megoldás, vagy megoldásokat, amik segíthetnének, azt utasítja el a legmerevebben. (Jaj, nem tudom, hogy tudok én valami szépet is mondani, vagy erre vagyok kódolva, vagy mi ez? Mindjárt mondok szépet. Már ma már azért nem, tehát azért… meleg is van, izé is van, baj is van…) Arra gondolok, akkor egy kis előzetest tartok. (59:00)

Összeszedegettem a tavalyi év nyomán, mert tavaly ugye beszéltünk… A család is, tehát mint minden csoport, azért egy nagyszerű valami. Lehetőség szinten biztosan, mert a megfelelő információk átadásának a helye. Ugye, és akkor a legalapvetőbb kommunikációs dolgokról beszéltünk. A legalapvetőbbekről. Most azonban azt szeretném majd megtenni, hogy egyetlen szót se szeretnék szólni a negatív kommunikációs elemekről, csak pozitívumokról. Összegyűjtöttem úgy 13-14 pont. Jó, csak szép dolgok. Hát minek tanuljuk meg a rosszat, úgyis tudjuk. De még nem tartunk ott, kérem szépen. (59:50)

A család, ha jól működik, nyitott a szocio-kulturális környezet felé. Ugye, itt egy ismérv, ezt még csak hadd mondjam el, bár biztos tudjátok, hogy ilyenkor a belső dinamika az szokott lenni, hogy kifelé, a látszat fönntartására egyre több energiát kell fordítani, azt mutatni kifelé, hogy semmi baj nincs, és minden ilyen energia, ami egyre több energia, mert persze emiatt egyre nagyobb a baj. Emiatt a látszat fönntartása még több energiát emészt föl, ezért valójában az összes energia, ami a rendszer megváltozásához kellene, a látszat fönntartására emésztődik el. Ezért a családtagok azt mondják: hullafáradtak vagyunk, se időnk, se energiánk segítségért folyamodni. Közben rengeteg energia szabadulna föl, ha azt nem a látszat fönntartására fektetnék be. (60:50)

9. A család mint élő rendszer, nagyobb rendszereknek a része, és közben a család alrendszerekre bontható és bomlik is. Tehát például szülői alrendszerre és a gyerekek alrendszerére. Vagy például a feleség családjának az alrendszerére és a férj családjának az alrendszerére. De persze ezek az alrendszerek lehetnek nagyon sajátosan koalíciók. Például a két fiú kontra apa. Akkor a két fiú egy alrendszert alkot és undizik az apjukkal. Tehát nagyon sokféle alrendszerre bonható a család, és ezek az alrendszerek is sokszor a szerepükben, a jelentőségükben változnak. Például emlékeztek, hogy mennyit beszéltünk erről, hogy amikor van mondjuk egy férfi, aki nem bír elszakadni az édesanyjától. Akkor a férfi családjának az alrendszere olyan erős, hogy nem engedi, hogy az az alrendszer felbomoljék, ezért nem tud megtörténni az, hogy a férfi elhagyja apját és anyját, és a feleségével tart. Az lehet, hogy van egy közös lakásuk, de ha ránézünk arra, ahogyan élnek, azt lehet látni, hogy tulajdonképpen a férfi családja, mint alrendszer működik a leghatékonyabban, és emellett van a nő családja is, mint alrendszer. De szinte nem látjuk a férj és a feleség együttes rendszerét, vagy az új, kialakuló családnak a rendszerét. Az sokkal kevésbé működik hatékonyan. Például, hogyha a férfinak valami problémája van, azt az anyjával beszéli meg. Erről volt szó múltkor. (63:10)

10. Igen, és akkor az utolsó előtti, a kommunikáció előtt, hogy természetesen a családot, mint élő rendszert határok jellemzik, erről is már, emlékeztek, múltkor volt szó, itt akkor csak két mondat. A határoknak óriási jelentősége van. Két szempont.

(10/1) Az egyik, hogy ha egy élő rendszernek megvannak a rugalmas, nagyon világos, átlátható és átjárható határai – de határozott és világosan meghúzott határai – akkor ez nagyon sokat segít azoknak, akik a határon belül vannak, hogy ők egy egységként tudjanak létezni. Hát ha ezek a határok nem világosak, nem egyértelműek, nem tiszták mindenkinek, akik ott bent vannak, nem tud kialakulni egy MI tudat. Nem tudjuk eldönteni, hogy most a nagymama ide tartozik, vagy nem. Plútó kutya ide tartozik, vagy nem. A keresztanya ide tartozik, vagy nem tartozik ide. Hát ezért van óriási jelentősége, például, hát azt mondják az okosak, hogy a családnak azért van egy magja: szülők, gyerekek. Egy magja, s a mag körül azért jó, hogyha van valami rugalmas, világos, átlátható, átjárható határ. Hát a nagymama megsimogathatja az unokája buksiját. Azzal együtt mindenki pontosan tudja – emlékeztek, hogy beszéltem erről – ahogy mondta az ötéves fiú – ő öt volt – hogy „A testvéremet nem viheti el a keresztapja, mert neki más a szaga.” Ugye, erre emlékeztek? Nem viheti el, mert más a szaga. Hát ahhoz, hogy identitásunk tudjon kialakulni, biztonságban tudjunk kapcsolódni egymáshoz, ez az önazonosság, azután az önbecsülésnek is a forrása tudjon lenni, hogy MI… Ugye, ismeritek ezt a mókás viccet, ahogy megy a… – persze, hogy ismeritek – az elefánt meg a kisegér a hídon. (Ugye, ekkor szakálla van!) És azt mondja a kisegér: „De dübörgünk!” Hát ez egy nagyon fontos funkciója a családnak. Hogy megy a kisgyerek, fogja a hatalmas apukájának a kezét, még szinte lábujjhegyre is kell állni, az apának meg így kell menni – ugye nem egy gerinctorna – és hogy büszkén megy a kisfiú az apja mellett. MI, én, meg az apám. Ugye, és hogy ismerjük azt a helyzetet, hogy a gyerek beleköt a játszótéren valkibe, és jön az apja: Vráff-vráff-vráff, és a gyerek átélheti, hogy MI. Hogy mit jelent, hogy MI. Hát ez csak akkor lehetséges, ha annak a MI-nek van valamilyen határa, nagyon világos határa, és tudjuk, hogy mi az, hogy MI. És persze, erről tavaly beszéltünk hihetetlenül sokat, emlékeztek, a csoportközi konfliktus, ez volt a címe, hogy rettenetes, ha valaki bezáródik és beszűkül a MI-be, és aztán ennek a MI-nek az örömét, élményét, erejét, hatását azon az áron tartja fönn, hogy más csoportokkal rivalizál, azokat kinyírja, üldözi, utálja, megveti, kirekeszti – a sort folytassátok. Ez a csoportközi konfliktus. Egy család nem azért húzza meg a határait, hogy más családokkal rivalizáljon, hogy bebizonyítsa, hogy milyen hülyék ők, „Nálunk van kóla, ott meg csak fanta van! Hát ez nagyon-nagyon gyenge.”, hanem azért, hogy ki tudjon egyáltalán alakulni egy társas identitás, a MI tudat, és ezer jó dolog, ami kell az emberi élethez. Itt megint hadd kössem ezt át… (Hát ezt mindig át szoktam kötni, nem vagyok túl eredeti… ugye, nem ér le a kezem, ez nem igaz már… Ez is, pedig… na, mindegy… ezt kell megfogni, igen. ) Szóval, hogyha túlságosan az individualitásunkban és az egyetemes, az univerzális önazonosságunkban vagyunk, akkor sokszor minden együttességet, amely éppen attól az ami, hogy határa is van, és ez egy világos határ, bár rugalmas határ, átjárható határ, de kimondott és tudható határ, ezt máris kirekesztésnek tartjuk. Hát az egyháznak valami határa kell, hogy legyen. Hát kell, hogy legyen, különben nem tud az lenni, ami. Tehát kell, hogy legyen valami határa. Egy családnak is, ha nincs határa, az lehet, hogy hihetetlenül nyitott, de már nem család. Hát aminek nincs határa, az már nem az, ami. Az az identitás-vesztés. Ha az ember elveszti a határait, akkor megszűnt annak lenni, ami. Akkor éppen föloldódott. Tehát ezért, pusztán attól, hogy valaminek határa van, ezt kirekesztésnek tartani, hát teljes abszurdum, ilyet csak, hát hogy mondjam, egy olyan alapállásból lehet látni, amely tagadja, hogy egy más alapállás is hozzátartozik az élethez. (68:30)

(10/2) Második gondolatom: a családban is, az életben is a legtöbb konfliktus a határok mentén alakul ki. Ezt tudjuk a történekemből, a háborúkból, a családokból, a kulturális mindenféle dologból. A legtöbb konfliktus a határok mentén alakul ki. Ezért ha csak én ok-okozatban gondolkodom, könnyen azt mondom, hogy a határokkal van a baj. Az a baj, hogy vannak határok, mert a konfliktusok a határok mentén alakulnak ki! Hát ne legyenek határok. Ismerős ez? Most én nem politizálni akarok, tényleg nem. Hát mit, de, annál sokkal fontosabb dolgunk van, mint hogy itt most elkezdjünk egy ilyen… Dehogy is! De akármeddig nem lehet minden határt föloldani, mert megszűnünk annak lenni, akik vagyunk, és még több bajunk lesz, mint ami eddig volt. Itt ezért az egyediség, együttesség, egyetemesség valamiféle egységbe, harmóniába hozatalára lenne szükség, és elfogadni, hogy attól, hogy a konfliktusok a határok mentén alakulnak ki, nem biztos, hogy a legjobb megoldás, ha nincs határ. Ez egy családnál is ugyanígy van. (70:00)

Van egy olyan gyönyörű arab mondás. Az arab mondás így szól: „A sivatagban a legnagyobb kincs a víz, ezért a legjobban a kulacsot becsülik meg.” Hmm! Hmm? Hmm? Na? Tudok? Ez miről szól? A határok fontosságáról. Ha nincs határ, hogy mi, mi van azzal a vízzel? Akkor megpusztulunk. De ha az a határ túl me… - na, most már nem ragozom.