Pozitív kommunikáció (zsiráf)

2010.10.26.

Megosztom
Elküldöm

Az alkalom

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit. Zavarba ejtően sokan vagytok, zavarba ejtően. Azt hiszem, ezzel együtt akkor jártok jól, hogyha nem akarok nektek megfelelni, hanem ha valamennyi szabadságomat megőrzöm, legalább valamennyit, s úgy beszélek, ahogy az jön.

Minden esetre ahogy a pozitív kommunikációról beszéltünk – belementünk ebbe a nagy témába, hogy a családban, mint élő rendszerben a kommunikációnak milyen óriási szerepe van, és itt egy picit megcseréltük a logikai menetet, mert nem mondtam semmilyen fontos gondolatot arra nézve, hogy a kommunikációnak milyen fontos, sőt lényegi szerepe van az élő rendszerek működésében. Hanem rögtön nekiálltunk annak, hogy a pozitív kommunikációnak a különböző jegyeit fölsoroljuk, hogy ez által is fontos információk birtokába tudjunk jutni, hogy kimondjunk dolgokat, hogy azok tudatosulhassanak, és majd amikor befejezem ezt a fölsorolást, akkor foglalnám össze, hogy tehát ez azt is jelenti, hogy amennyiben ezek a pozitív kommunikációra jellemző jegyek megvannak, az milyen hatással tud lenni az élő rendszerek működésére. Hogyan tudja annak a rugalmasságát és a stabilitását fönntartani.

(Lehet-e azt Kübi, hogy ezt a fényt gyújtsuk föl? Ahh! Ó, de jól esik. Nem szeretek sötétben ülni. Félhomályban szorongtam itt.)

Gyorsan nézzük akkor, hogy miről volt eddig szó, s aztán a többi. Az első: emlékeztek, a zsiráf kommunikáció. Mert a zsiráfnak van az élővilágban a legnagyobb szíve – állítólag – és azután a leghosszabb nyaka – ez biztos – és igen sok nyála. Erre pedig mérget vehetünk, hogy egy képzavart is idehozzak. Szóval a zsiráf tehát az, akinek nagyon nagy szíve van, de képes rá is látni arra, hogy mi is folyik. És a kijelentéseink ezek voltak – emlékeztek, egy chicago-i emberről volt szó, Marshall Rosenbergnek hívják, múltkor direkt nem mondtam a nevét, mert tökmindegy hogy hívják, az a lényeg, hogy volt egy nagyszerű nagybátyja, aki a chicago-i nyomornegyedben, a gettóban képes volt béke teremtő embernek lenni. És aztán később ez a pszichológus valaki rájött, hogy ő olyan sokat tanult ettől a nagybácsitól, megpróbálja összeszedni, hogy mitől tudott ő béke teremtő lenni egy olyan környezetben, ahol egymást anyázták, és ahol az anyázás után előkerültek a kések. És innen jönnek akkor ezek a gondolatok, tehát a tapasztalati világból.
(1.) Ítélet és ítélkezés mögött vágy, vagy kívánság van. Bárki, aki ítélkezik szívesen, négyszemközt, hatszemközt, nyolc szemközt, a mögött valamilyen vágy vagy kívánság van. Tehát a zsiráf nyakamat előveszem, s az ítélkezés mögötti vágyra vagy kívánságra rálátok.
(2.) A nemet mondás mögött valami mást tennél szívesebben. Nem azért mondasz nemet – emlékszem, ahogy kérdeztem, valaki rögtön azt mondta, az úgy szíven ütött engem, el is akadtam egy pár másodpercre, nem is tudtam vele mit kezdeni. Hogyha valaki nemet mond nekem, az azt jelenti, hogy elutasít. Emlékeztek erre? Hú, ez szíven ütött, szíven ütött. Onnan ütöttek szíven engem! És fájt, de nyilván nem ez az érdekes, hogy nekem fájt, hanem annak a fájdalma, hogy milyen fájdalmas az, hogyha énbennem úgy él az, hogyha valaki nemet mond nekem, az engem elutasít. Itt pedig ő azt mondja, hogy a nemet mondás mögött nem az én személyem elutasítása áll, hanem általában a másik ember valamit szívesebben tenne, ezért azt mondja, hogy „nem”. Ugye, itt a gyerekek misére járását hoztuk példának – nem t’om miért pont ez jutott eszembe.
(3.) A harag mögött nem tudatosított szükséglet van. Mindig az egész mondat fontos. Nem elég, hogy megértem a haragod, elfogadom a haragod, együtt érzek a haragoddal, ez oké, de hogy a harag mögött van valami nagyon fontos tartalom, egy nem tudatosított szükséglet.
(4.) Az agresszió mögött pedig ki nem mondott félelem van. Ha rá tudnék látni az agressziód mögötti félelemre, még inkább, ha te rálátnál a saját agressziód mögötti félelmedre, és nem kellene önmagadat azzal erősítened, hogy agresszív vagy, hanem lenne bennünk annyi stabilitás, hogy meg merhessük engedni, hogy fölismerjük a félelmet, azt meg lehessen nevezni, és attól nem fogunk összeroppanni, akkor lehet gyógyítani az agressziót.
(5.) A pillanatra és a most-ra képes figyelni, a múlt, és a múltnak rengeteg eseménye nem lehetetleníti el. Erre emlékeztek, hogy egyetlen mondat fordulatban máris egy öt évvel ezelőtti sérelmemnél tudok lenni. Azzal akkor ott nehéz mit kezdeni, mert én most a jelenben szerettem volna lenni. Akkor két témánk van. Először beszéljük meg a jelent, és akkor utána beszéljünk az öt évvel azelőtti sérelemről.
(6.) Ha változást szeretne, nem a másikat rugdalja, nyögteti, nyeszteti… (Teréz, segíts! Nem, ezt nem. Már olyan rosszul kezdődött ugye, hogy ezt már nem lehet jóvátenni. Nem, jó, tehát…) hanem valamiképpen teret, lehetőséget ad a másiknak a változásra. S emlékeztek, elmondtam, hogy rajzoltam házat, és a testvérem hogyan teremtett lehetőséget arra, hogy máshova tegyem a kéményt, például a jó helyre. Nagyon fájdalmas volt, az egész addigi életutamat át kellett gondolnom. Én azt hiszem, hogy ezt ötéves koromban kezdtem, már akkor, akkor… Na jó.
(7.) Bűntudat keltés helyett – fenyegetés és bűntudat keltés helyett, minősítés és ítélkezés helyett – egyszerűen elmondja, hogy a másik tettének mi lesz a következménye. Ha ezt teszed, nem vesszük meg a gumimackót. Nem lesz gumimackó, nem, így. Jó! Miért pont a gumimaci?! Mmm!

Szerintem ezeket mondtam el, ez volt a 8. (8. A zsiráf-kommunikációban a szükségletekre reagálunk. – szerk.) És akkor nézzük tovább.

(9.) Ez pedig az, nagyon párban jár azzal, hogy képes vagyok az „itt és most”-ban lenni, ez pedig az, hogy képes vagyok a témánál maradni. Az én előadásom nem jó példa erre, tehát ne engem hallgassatok, egyetemre kell beiratkozni, amit már régen megtettetek. Ugye, ott a témánál szoktak maradni? Szoktuk is unni. „Ez nem lehet, legalább valamit, egy kicsi változás… - Nem, maradunk a témánál.” Ezt nevezik egyetemi előadásnak. Roppant unalmas. Én nagyon untam annak idején a legtöbbet. A… mondjuk a műveltségem egy nagy részét az előadások alatti olvasással szereztem meg. A gimnázium alatt pedig be se jártam az iskolába. Az egyetem alatt se annyira, de nekem az volt a pechem, hogy papnövendék voltam, ott kellett lenni, viszont könyvet vihettem. Na, tehát a témánál maradás az pontosan, azzal nagyon hasonlóképpen szokott működni, hogy elkezdünk mondani egy témát, és a másik rögtön hoz egy másikat. Így már két témánk van, de valójában egyiknél sem vagyunk, mert a zavarunknál vagyunk, és annál, hogy én is szerettem volna valamit mondani, te is szerettél volna valamit mondani, és most lett egy harmadik témánk: melyik győz. Ettől kezdve a második és a harmadik beszédfordulatnál a témánk már az, hogy ki tematizálja a beszélgetést, és valójában utána fél órát, két órát el tudunk harcolni azon, hogy valójában ki mondhassa meg, hogy mi legyen ma este a téma. A svédcsavar pedig az, hogy ezt pedig nem mondjuk ki, ezt elrejtjük, ezt nem kommunikáljuk, hanem küzdünk, és mire végre valamelyik erősebbnek bizonyul, már tényleg fogalmunk sincs, hogy mi lenne egyáltalán az a valami, amit mi ketten megbeszélhetnénk, mert azok után már semmi. Tehát itt óriási jelentősége tud annak lenni, hogy az „itt és most”-ban tudok lenni, és ezzel párhuzamosan a témánál tudok maradni. És akármilyen furcsa is, hadd hozzam ezt az élményemet, inkább csak párhuzam, hogy mikor huszonéves voltam, édesanyám néha, egy-egy vasárnapi ebédkor olyan finom szemrehányással illetett, hogy évek óta máskor se lát, csak a vasárnapi ebédkor. Ebben őneki teljesen igaza volt. És én újból és újból arra jutottam, hogy tulajdonképpen énbennem van késztetés, hogy az édesanyámat meglátogassam vasárnapokon kívül is, de nem értem el sohasem hozzá. S akkor, tudjátok, mint Baltazár mesternek, egy zseniális ötlet körvonalai rajzolódtak ki agyamban, amit rögtön el is vetettem. Kár volt érte, mert az ötlet az volt, mi lenne, hogyha az édesanyámat is beírnám a naptáramba. Hát be, hát mindenki mást beírok, azt mondom: „Hát az anyámat a naptáramba, az micsoda szégyen! Hát azt nem… hát az anyám az fölötte áll a naptáramnak!” Hát bizony fölötte is állt, annyira, hogy oda be nem került, az biztos. És tudjátok, a legmegmosolyogtatóbb az, hogy éveken keresztül mindig: anyukám szemrehányó pillantása, magamban igazat adtam neki, rájöttem, hogy tulajdonképpen én is szívesen mennék máskor, és minden maradt a régiben. Míg egyszer sóhajtottam egy nagyot, elővettem a naptárat és egy hétköznapra beírtam, hogy „Anyu”. És mit ád ég? El tudtam hozzá menni. Egyszer csak kiderült, hogy „Ja, ha be van írva a naptárba…” akkor eljutok hozzá. Ezt párhuzamként akartam nektek mondani, hogy én éveken keresztül azt mondtam, hogy „Ez micsoda egy hülye megoldás, hát hogy…” Most nem arra gondoltam, hogyha valaki megnézné a naptáramat, hogy néz ott ki, hogy „kliens, kliens, kliens, édesanyám, kliens, kliens…”, nem erre gondoltam, hogy megszégyenülök, hanem hát hogy… már milyen hülyeség ez. Párhuzam: témánál maradni. Mikor be tudom írni itt belül, hogy most azért jöttünk össze, hogy… Egy jó munkahelyi megbeszélésnek, amiben biztos volt már részetek esetleg… Hogyha van ott egy olyan valaki, aki egy kicsit is ért ehhez, az egy óriási adománya, hogy mondjuk az elején elhangzik az, hogy „Egy óránk van, három téma, 20 percre elosztva. Három téma: 1-2-3.” És milyen érdekes, hogy sokszor, pusztán azáltal, hogy megmondjuk, hogy mennyi idő van rá, és meghatározzuk, hogy mi a három téma - nyilván nem tudunk mindent kimondani, mindent elmondani minden szempontból, teljességgel lehetetlen – és az egy óra után elégedetten állunk föl. Remélem, van ilyen élményetek, és semmi mást nem tettünk, mint elmondtuk, hogy mennyi időnk van rá, és elmondtuk, hogy mi a téma. És megrendítő számomra – itt most már nagyon is közel vagyunk a családhoz – hogy a családi kultúrából pedig a legelemibb munkahelyi kulturális elemek is hiányoznak. Hát hogy lehet az, egy szervezetben, egy csoportban azt mondjuk, hogy „Hát én úgy nem ülök le értekezletre, hogy nem tudom mikor van vége.” Hát ti leültök úgy? Remélem, nem. Kivéve, hogyha féltjük az állásunkat. Ugye, tehát attól még lehet jelentkezni, hogy „Nem t’om, meddig tartunk? Meddig lesz?” Hát őrjítő belemenni valamibe és nincsen vége.

Akkor itt mondom. Ugye, mekkora hülyeségnek tűnik azt mondani mondjuk egy családban: leülünk és azt mondjuk – férj, feleség, házastársak, vagy akár a család – hogy azt mondjuk, „Most nyolc óra van, nagyon jó, most itt tudunk ülni, befejeztük a vacsorát, kilencig dumáljunk. Kilencig!” Hogy egy családban ilyet nem… Azt nem! Hát a családomban? Kilencig? Nem. És milyen fölszabadító lenne, hogy egy házaspár, mondjuk este, mert fáradtak mind a ketten. Mert mind a ketten fáradtak vagytok, fáradtak vagytok este mind a ketten, mondom… és hogy egy beszélgetés úgy kezdődhetne, mikor már látjátok, hogy na itt egy téma előjött és ebbe bele fogtok menni, hogy azt lehessen éppenséggel mondani, hogy „Nagyon késő van, tíz. Tudod, én akkor tudok jóízűen belemenni ebbe a témába, hogyha mondjuk egy órát szánunk rá, hogy jussunk el… ameddig jutunk, aztán… de nagyon szeretnék, 11 után én már szeretnék lefeküdni, mert holn…” Végtelen egyszerű. Vagy azt mondom… Nem, nem ragozom. Ennek a kultúrája a családokban szinte nem létezik. Tehát minthogyha a család egy olyan közeg lenne, ahol azért, mert család, mindennek magától kellene mennie, vagy szeretetből kellene mennie, vagy hát ott a megértés miatt kell, vagy mert hogy összetartozunk. S ezért kidobunk az ablakon minden kommunikációs alapszabályt, de mindent kivágunk az ablakon, és utána nem értjük, hogy miért nem jutunk sehova se. Ezért, tudjátok, ez a vesszőparipám, hogy amikor a helyzet kezd elmérgesedni, akkor a lehető legnagyobb piszokság azt mondani a párnak, hogy „Beszéljétek meg!” A legnagyobb kiszúrás. Mert már nem tudják megbeszélni, hát attól vannak olyan rosszul, hogy már eljutottak oda, hogy nem is tudják megbeszélni, mert nem tudnak sem a jelennél maradni, se a témánál maradni. Semmit nem tudnak már, csak belecsúsznak valami feneketlen verembe. Na jó, tehát ez a pont így szólt, hogy nem eretnekség azt mondani, egy családban sem, hogy fél órám… szánjunk erre fél órát. Hogy hallom, hogy nagyon fontos, legföljebb majd folytatjuk akkor, de azt akkor külön beszéljük meg. Hogy szabad strukturálni egy beszélgetést egy családban is, és megmondani, hogy miről beszéljünk. Na, igen. (16:55)

A férfiaknak – ezt most így mondom – roppant fölszabadító tud lenni, hogyha a nők készülnek egy beszélgetésre, egy esti beszélgetésre. Nem túráztatják magukat, az más. Tehát a műfajokat, azokat válasszuk el egymástól. Emlékeztek, volt a kérődző stílus, és itt senkit nem akartam bántani, én dehogy akartam, hát ez is egy adottság, csak akkor rá lehet látni. Óriási könnyebbség tud lenni egy férfinek, ha egy beszélgetés elején azt hallja (plö), hogy „Két dolgot szeretnék elmondani. Két fontos dolgot.” Ez… Hát ez annyira kedvesen mosolyogtok… Ilyen nő nincs, hogy csak két témája legyen? Ezen mosolyogtok… Most csúsztunk az irrealitásba. Hát erről beszélek, hogy te átgondolod, hogy miről is szeretnél, hogy mi lenne neked tényleg fontos. Hát tényleg, mert mindenki fáradt, és szerdán is dolgozni kell, hát nem, nem lehet mindenről… Hát ki ér rá kedden előadásokra járni este… hát ki, ki engedheti ezt meg magának? Hát nem, hát dehogy járunk! Hanem kettő fontos. Mert miközben átgondolod, hogy mi, rájössz, hogy ötöt nyugodtan el…, azt én megoldom, megbeszélem a három barátnőmmel az öt témámat, az úgy el lesz rendezve. És tényleg úgy van, hát úgy is van. S akkor marad kettő! És azt a kettőt is… Eleve, tudjátok az milyen fölszabadító egy férfinek? Nőtársaim, véreim, hogy ne mondjam, feleim! Hogy igen, ez milyen kedves, csak kettő. „Mondjad, mondjad! Mind a kettőt!” (18:50)

Ide egy másik nagyon fontos dolgot kell mondanom, a kutatások megrendítőek. Ugyanis az derül ki, hogy egy házastársi konfliktus és veszekedés során hihetetlen erős stresszhelyzetbe tudunk kerülni. Ti ezt tudjátok? Ja, tapasztalatból. Igen, tehát szakirodalmat nem olvastok, ezen a téren bőven elég nektek, ami itt jön. Hadd mondjak nektek néhány tényszerű dolgot. Ha a stresszhelyzet miatt kb. mondjuk 75 fölé, 75-95 közé megy a pulzusszám stressz miatt, az azt jelenti, hogy eléggé kiélezetté válunk általában. Tehát akkor lesz ekkora a fülünk, ekkora a szemünk, akkor nagyon, nagyon harapunk. Ez jó. (Egészségedre!) Ez jó, de mi történik akkor, hogyha 100 felé közelít a pulzusszám? Az történik, hogy 100 körüli pulzusszám esetén a stressz olyan hatást vált ki, hogy a finommotoros képességeinket elveszítjük. Ez azt jelenti, hogyha megkérünk valakit, hogy a tűbe, a tűbe a cérnát át…, az már nem megy. Pedig még 100-ig se ment el a pulzusunk. Mikor eljutunk 120-125 köré, a komplex motoros képességeinket veszítjük el. Ha még följebb megy a pulzusszámunk, szép lassan tulajdonképpen az összes pszichés funkciónk sérül. Ott és akkor, az összes. Ez azt jelenti, hogy már nem tudunk jól emlékezni, már nem tudunk logikusan gondolkodni, már nem tudunk figyelni, már nem tudunk helyesen észlelni, gyakorlatilag semmit nem tudunk már – így mondom – normálisan csinálni. Mit gondoltok, hogy az a jelenség, mikor egy jó kemény veszekedés van, és a nő azt mondja, hogy „Utálom, hogy minősítesz engem és azt mondod nekem, hogy hülye vagy” Mire a férfi azt mondja: „Mikor mondtam én utoljára, hogy hülye vagy? Nem szoktam ilyet mondani!” Erre a feleség, idegesen: „Nem szoktad mondani? Két perccel ezelőtt mondtad, hogy hülye vagyok!” Erre a férfi csap… még jó, ha a saját fejére. „Dehogy mondtam, hogy hülye vagy! Hát mondom, hogy eszemet se tudom, mikor… Nem szoktam ilyet mondani.” És akkor a feleség: „Hát de így veled nem lehet beszélni. Hát ha arra nem emlékszel, amit két perccel ezelőtt mondtál, akkor mire fogunk jutni?” Mire a férfi: „Te meg állandóan … látsz, hát hogy lehetne veled beszélgetni, hogy áll…” És tudjátok, mi van? Ahogy nem is emlékszik, tényleg. Tényleg. Stressz. Hh-hh! Csak hogy átéljétek egy kicsit. A kutatások megdöbbentőek, ugyanis az a valóság, hogy amikor egy komolyabb házastársi konfliktus van, valójában pszichés szempontból alkalmatlanok vagyunk, hogy egyáltalán valahonnan valahova érdemben eljussunk. Egyszerűen itt belül nem vagyunk rá készek. Irgalmatlan magas stressz állapotba tudunk kerülni egy házastársi vagy párkapcsolati veszekedés során, irgalmatlan erősbe. És tudjátok, hogy a legerősebb stressznek mi a jellegzetessége? Hogy nem is fogjuk föl. A szervezet jótékony működése. Azt gondoljuk, teljesen jól vagyunk, és közben semmilyen pszichés funkciónk nem működik jól. Ez a segítő kapcsolatokban is így van, erről emlékszem, hat évvel ezelőtt beszéltem. Tehát most nem ragozom ezt, hát nem lehet állandóan ismételni. Hogy azt mérték, hogy semmi más nem történik, csak jön a kliens és vele a segítő, és amikor találkoznak, köszönnek és azt mondja a segítő: „Nahát, milyen nyúzott az arcod!” Pulzusszám dig-dig-dig-dig-dig… Ettől az egyetlen mondattól. (23:40)

Vagyis, ha a kommunikációról beszélünk a családban, akkor például annak az ismerete elemien fontos, hogyha túl nagy feszültség alá kerülünk, gyakorlatilag nem vagyunk a józan eszünknél. De akkor ezt nagyon finoman fogalmaztam. Tehát ezért annak a föltételeit is valamiképpen kellene biztosítani, hogy egyáltalán lehetővé váljon az, hogy valamit érdemben meg lehessen egymással beszélni. Ez volt tehát, hogy képes a témánál maradni, és ez egy folyamatosságot is biztosít a beszélgetésben. Mert ha én elkezdek valamit és te hozol rögtön egy másik témát, ami mögött persze egy sérelmed van, vagy egy elvárásod van, vagy egy hiányod van, vagy egy szükségleted van, akkor tulajdonképpen lóugrásban egyetlen témát sem viszünk tovább, hanem témáról témára ugrálunk. Az körülbelül annak felel meg, mint amikor az emberben parttalanul csaponganak a gondolatok, és valójában sehonnan sehova nem jutunk, de eltelt egy óra, csak éppen így tik-tik-tik-tik… sehonnan sehova nem jutottunk el. (25:00)

(10.) A családban is óriási dolog, hogyha képes vagyok nem csak a kimondott tartalmakra figyelni. Hogy mindig, amikor a kommunikáció történik, sokszor a lényegesebb dolgok nem kerülnek kimondásra. Azokat vagy észlelem, vagy elképzelem, vagy föltételezem, vagy megsejtem, vagy egy intuíció érkezik. Sosem tudunk úgy kommunikálni, hogy pont a lényeget tudjuk mondani. Az nagyon nagy tehetség, hú, mi kell ahhoz, pont a lényeget mondjam! Mindig valamit tudunk mondani, valamit, ami fönt van, ami elöl van, ami kimondható, ami vállalhatónak tűnik, ami nem tűnik szégyenletesnek, nem tűnik túl nehéznek, azt mondjuk. Hát a mögött szokott lenni sokszor az élet sava-borsa. Ezért óriási dolog az, ha én képes vagyok nem csak a kimondott tartalmakra figyelni, hanem a ki nem mondott tartalmakra is. A ki nem mondottakra, mert sokszor a fontosabb üzenet abban van. De itt akkor van még egy csavar. Nagyon gyakran mi elképzeljük, hogy mi a ki nem mondott tartalom, és egyáltalán nem az. Iszonyú okosnak tudjuk gondolni magunkat, és ezt nem is hozzuk szóba. „Ja, persze, ezt azért csinálja, mert…” És nem azért csinálja. Nem, de sose ellenőrizzük le, nem, mi azt jól tudjuk, hogy ő miért csinálja. És de nagy dolog lenne! Tehát a ki nem mondott dolgokra való figyelés nem azt jelenti, hogy én eldöntöm, hogy benned mi van, hanem az egy lehetőség arra, hogy abból valami bekerüljön a beszélgetésbe, és tisztázhatóvá váljon. Hogy azt mondjam, hogy „Nem t’om, én azt látom, hogy te dühös vagy rám. Nem tudom, hogy így van-e, de ezt látom.” S akkor a másik elmondhatja, hogy „Igen, igen, tulajdonképpen dühös vagyok. Dühös vagyok, de nem rád vagyok dühös, hanem arra…” – és akkor mond valamit. Milyen óriási dolog, akkor rájöttem, hogy nem rám dühös, hanem arra a helyzetre, amibe került. (27:30)

Megbeszéltétek, hogy itt találkoztok. Az egyik késik, a másik dühös lesz rá. „Látom, dühös vagy. – Nem vagyok dühös! Hagyjál!” Na, jó kis kommunikációs dugó. De ha azt mondja: „Igen, dühös vagyok.” Mire a másik: „De hát, miért nem…, értsd meg, sok dolgom volt, meg munkáz… munkáztam, meg munkáz…, munkában, munkázóban voltam.” De ő megért engem, nem azt mondta, hogy nem értelek meg, csak azt mondta, hogy „Dühös vagyok”. Azt se mondta, hogy rám. „Dühös vagyok.” Erre rögtön kitaláltam, hogy biztos rám. De ő ezt nem mondta. „Látom, dühös vagy. – Igen, dühös vagyok. – Rám? – Ki mondta, hogy rád?” Ebben a pillanatban ugye érdekes helyzetbe kerültünk, szóval… „Nem rád vagyok dühös, hanem arra a helyzetre, amibe hoztál.” (Egészségedre!) „Hogy én itt foglalom neked a helyet, te meg nem jössz. Hány embernek kellett azt mondani, hogy nem, nem, ez a hely nem a tied. Nem rád vagyok dühös, hanem a lehetetlen hülye helyzetre, hogy itt kellett háromnegyed órán keresztül mondani rendes embereknek, hogy jön egy rendes ember, az meg nem jött ide.” Na, csak…, szóval…, tehát, hogy egyáltalán tudatosul bennem az, hogy vannak ki nem mondott tartalmak. Ezek a ki nem mondott tartalmak sokszor azért nem mondódnak ki, mert valami miatt nehéz őket kimondani. Na de éppen az jelzi, ha nehéz kimondani, valószínű, hogy fontosak. Hát ha semmiből nem állna kimondani, már mondanám is. Tehát ha nehéz, akkor valami jelentősége van. De a csavar, hogy ne én találjam ki, hogy mi ez a ki nem mondott tartalom, hanem lehetőséget adni arra, hogy te azt elmondhasd, hogy az mi. (Nem t’om, ilyenkor szoktam abba a rossz érzésbe csúszni, hogy ilyen kisiskolás vagyok. Hogy ilyen szájbarágósan gyá-zsá…, 2x2=4, 3x3=9, nem tudom, mindegy, ezt egyszer átrágjuk. Jó? Kicsit úgy kimondjuk, aztán utána majd szárnyalunk, majd olyan…, beletenyerelünk a tudattalanba. Jó? Utána. Na. Oké?) (30:25) Itt két szójátékot szeretnék mondani, ami azonban nagyon izgalmas tartalmakat világít meg. Az egyik, hogy amikor én azt gondolom, hogy megértetlek téged: „Ja, hát értem, értem, értem…!” az nem jelenti azt, hogy te megértve érzed magad. Pedig magunk között szólva nem azt vágyjuk, hogy a másik értse meg, az a minimum. Hát de nem így van? Hát akkor sehova se jutunk! Hát persze, hogy értse meg, hát akkor minek beszélek! Értse meg, de amire vágyok, ez egy eszköz csak, hogy értse meg, mert ha nem érti meg, nem tudunk továbbmenni, ez az eszköz. De a mélyebb vágy nem ez, hanem az, hogy átélhessem, hogy megértesz. Attól, hogy én megértem, hogy az mi… „Ja, hát ez oedipális elakadás, hogy ne érteném. Jaj ez a régi nóta, persze, apa-anya, …” Most ha én ezt valakinek így elmondanám, hogy érezné magát? „De nagyszerű, hogy Feri megértette, mi van velem.” Az biztos, hogy így lenne. Arra van szükségünk, hogy a másik megértsen, és utána a kommunikációba valahogy az is be tudjon kerülni, hogy én átélhessem azt, hogy én megértve vagyok. Ennek is van egy nagyon izgalmas kulcsa. Valahogy úgy van ez, hogy akkor szoktam én megértve érezni magam – ebben sok minden benne van, némi elfogadás, némi tisztelet, némi megbecsülés, á… nem is akarom… – hogyha tudsz velem együtt érző lenni. Általában ez a titka, hogy egy picit máshonnan kell meríteni. Akkor érzem, hogy te megértesz és megértve vagyok, ha együtt is érzel velem, akkor látom is, látom az arcodon, de jó, de jó, megértve vagyok. Na, így mehetünk tovább. Tehát az, hogy én megértek valamit, nem jelenti azt, hogy te megértve érzed magad. Mi férfiaknak ez egy óriási gyöngénk, mert azt gondoljuk, hogy addig kell csak figyelni, ameddig meg nem értjük a nőt. És szokott itt benn lenni egy szürkeállomány, sokszor azt gondoljuk, hogy gerincvelővel is képesek vagyunk megérteni, tehát az agyunkat se kell használni, csak így odamegyek… „Ja, értem, biztonságra…, biztonság kéne neki. Ja, jól van, értem, értem, több, több…” Szóval mi férfiak teljesen el tudjuk andalítani magunkat azzal, hogyha értjük, s kikapcsolunk. Ismerős ez nektek? Este 10 után meg pláne. Ettől a helyzet még rosszabbá válik. Nem elég megérteni, valahogy közvetíteni, hogy én átélhessem, hogy megértve vagyok. Jó, ez volt az egyik… (Nem t’om szójáték-e…, nem t’om… nem értek hozzá… jó, nem kaptam támogatást…, nem baj… Jó!) (33:50)

A másik, ennek a párja, hogy attól, hogy én megértettelek téged, azt gondolhatom magamról, hogy megértő vagyok. Ami szintén nincs így. Megértettelek, és egy kicsit se vagyok megértő, és ezt ki is fejezem rögtön. „Ne lehetne rövidebben ugyanezt? Hát nem lehetne? Hát már értem. Hát ha értem, akkor minek mondod még?” Ismerős ez? Én az összes férfival már úgy együtt tudok érezni… Hát nemegyszer úgy van ez, megértem 5 perc alatt, és még hallgatok fél órát. (De mi…? Valaki sziszeg, mint egy kígyó…) De hát annak a fél órának van jelentősége, hát azon múlik, azon a fél órán. Vége van a 35 percnek és „Hhh…, hhh…, érdemes veled élni.” Ez nagy dolog, nem? Tehát öt perc után annyi van, hogy „én értelek”, 35 perc után: „De örülök, hogy hozzád mentem feleségül!”. Megéri ezt a fél órát? Mmm…? Szerintem megéri, hát hogyne érné meg. (35:20)

Még egy titok. A pozitív kommunikációnak még egy titka, hogy képes vagyok nem csak a szavak mentén, kimondott tartalmak mentén haladni, hanem alapvetően az érzelmek mentén. Beszélgetés az érzelmek mentén. Ha ez úgy mond nektek valamicskét. Tehát nem a szavakra figyelni csak, hanem hogy ott most dühös lett, most elszomorodott, most csalódott, most kiábrándult, most reménykedő, most öröm… Érzelmek mentén beszélgetni. Férfi társaim, nehéz az élet. Nem tudlak benneteket bíztatni, de, bíztatni nagyon tudlak. De nagy dolog az, hogyha nem nézzük le az érzelmeket! Óriási dolog, óriási. Akkor képessé válunk úgy kommunikálni, hogy az jó mindkettőnknek. Ha valaki az érzelmeket lenézi, ezzel tulajdonképpen a kommunikáció alól kihúzta a talajt. Nagyjából ezt lehet mondani. (Na most, következő…) (36:50)

(11.) A pozitív kommunikációhoz hozzátartozik, hogy valamennyire képessé teszem magam az önfeltárásra. Önfeltárás: önmagam megmutatása, ez valamiféle önátadás, hogy valamennyire képes vagyok beleadni magamat egy beszélgetésbe. Önfeltárás. Az intimitás kapcsán, az intimitás irodalmában 125-ször át van erősítve, hogy nem vagyunk képesek meghitt kapcsolatban lenni akkor, ha az önfeltárás készségét nem gyakoroljuk. Milyen sok nő szenved ettől! Valaki azt mondta: „Én nagyon szeretem a férjem, de a férjemmel az a nehéz, hogy én mondok neki valamit, valami fontosat onnan belülről, s egy hónap múlva válaszol.” Ma, és ezt látjuk, nagyon fölfokozottá tudott lenni a meghittségnek a vágya, vagy a meghittségre való igény. Sokszor a házastársi kapcsolattal való elégedettségnek az egyik fontos foka, hogy van-e benne elég meghittség, vagy nincs. De meghittség akkor tud létrejönni, ha mind a két fél képes valamennyire az önfeltárásra, az önkifejezésre, az önmegmutatásra, és a másik arra képes reagálni. Hogy azon a szinten, abban a mélységben, ahol a föltárás jött, arra a másik válaszol, és így tudunk beszélgetni. Föltárásra föltárással beszélget, az az intimitás egy beszélgetésben. Föltárásra föltárás válaszol, arra újabb föltárás, újabb föltár…, ez. Nem azt jelenti, hogy mindig mélyebbre kell menni, nem, de egy föltárásra föltárás. Ez a meghittség egy beszélgetésben. Most nyilván a kereteknek, hogy elfogadás, tisztelet, stb…, ez oké. (Igen, na itt egy nagyon nehéz dolog jön.) (38:55)

(12.) A kutatások azt mondják, hogy az a család, vagy az a házaspár tud megfelelően kommunikálni egymással, és tud megelégedett lenni, amelyikben mind a két fél képes a negatív üzeneteket hatástalanítani. Ez egy csodaszép dolog. Mert mindenki elveszti a talajt a lába alól, mindenkinek kijön a száján ilyen, olyan, amolyan, nem kellett volna, kijön. Én emlékszem, most néhány nappal ezelőtt vártam a sekrestyésre. A sekrestyés pedig azt gondolta, hogy én nem várok rá. Ez egy klasszikus, egyszerű helyzet, mert ő lenn volt a sekrestyében, én meg álltam az utcán. Ő azt gondolta, hogy nyugodtan szöszmötölhet, a drága…, mert hogy hát az én időmből nem megy. Én meg fönt kezdtem dúlni-fúlni. „Ez nem igaz, ez nem i-gaz! Itt várok, én, én, én várok, én!” Igen, ez gondolom ismerős nektek, ahogyan elkezdjük belehajtani magunkat a nárcisztikus sérelmeink bugyrába. „Én itt várok, én várok, az én időm, enyém idő, én élet, enyém élet, én…” És akkor szép lassan már a sekrestyében nem egy ember dereng föl… , már csak mutató névmással utalunk ugye: „Az! Az, az, ott lenn!” És mi történt? Ugye, puff, elszakadt a cérna. Ritkán szokott velem lenni. (…Átadjam a mikrofont? Látjátok, most például fogalmam sincs, hogy mi játszódik le benned. Egyszerűen halvány gőzöm sincs. Most de szeretném tudni, hogy mi van a jelek mögött! Esetleg… egy, egy… Nem? Nem, hát többször nem próbálkozom, hát értek én a szóból…, jól van… ) Tehát lent volt a sekrestyében a sekrestyés, és elszakadt a cérna. És nem mentem le a sekrestyébe, hanem megálltam az ajtóban és lekiabáltam. Le én. „Gyere már!” Följött… „Feri, nem tudtam, hogy itt vagy” Nem lettem jobban tőle, és látta még az arcomon ezt a … „én időm, enyém idő, én élet, enyém élet, én, én fontos, én nagyon fontos, nagyon fontos, én, én időm, fontos időm, én nagyon fontos én…” és ugye segített rajtam. És akkor nagyon kedvesen mondott még egy mondatot, hogy „Ja, te, ha tudtam volna…! Hát dehogy szöszmötölök én ott a sekrestyében! Jöttem volna föl. De rendes vagy, hogy megvártál! Várjál, mindjárt kész vagyok.” Na, de… mikor már volt három ilyen mondat, összes méregfogamat kihúzta, az összeset, tik-tik-tik. Eltűntem, már nem voltam kígyó, kis jámbor … És azt mondta: „Várjál, mindjárt zárok! – Várok. Zárj, zárj!” Na, hogy talán érzékeltettem valamit abból, hogy mekkora jelentősége tud annak lenni, hogy valaki nem pattan az első szóra. Főleg ha egy kapcsolatban mind a két fél érzékeli, hogy most valamiért a másiknak kiment a biztosíték. Mindegy, hogy miért ment ki, kiment. Van előlegezett bizalom, satöbbi, nem szokta ezt csinálni, bö-bö-bö-bö…, és hatástalanítani tudom a rossz mondatát, a rossz kezdést, a beszólását… Óriási dolog tud az lenni, hogy akkor én is fújtam egyet, és hát „De rendes ez a nő!” Ezt gondoltam. De rendes! S akkor én is teljesen átalakultam, tú… és akkor „Hát milyen jó munkatársaim vannak! Kicsit szöszmötölősek ugyan…, de mindenkinek lehetnek hibái. Hát hogyne tudnám én azt elfogadni, én.” Szóval ez a pont így szól: óriási dolog, hogyha tudatosan készülünk arra, hogy a másikak a rossz dolgára hatástalanító mondattal, gesztussal tudjunk válaszolni. Az a tapasztalom, hogy általában nem is kell sok, egy-két ilyen gesztus elég szokott lenni, ha nem nagyon sérült a másik. Hát akkor… akkor mélyebb segítségre van szükség. Oké? (44:40)

(13.) (Akkor a következő, ezt csak egy mondatban.) A kommunikációban nagyon pozitív az, ha nincsenek tabuk. A tabuk – így lehetne ezt mondani – a tabuk nem a témára vonatkoznak, hanem a hogyanra. A tabu nem jó szó, de valamit most ez jól kifejez. Tehát mindent szóba lehet hozni, mindenről lehet beszélni, de nem akárhogyan. Ez jelenti azt, hogy a tabuk nem a témára, hanem a hogyanra vonatkoznak. Tehát egymást bántva, kirekesztve, minősítve, cikizve, megalázva, megszégyenítve, úgy semmiről se, azt nem! De a téma, az jöhet. Oké. Még egy… (45:35)

14. A pozitív kommunikációnak mégy egy titka, hogy fölveszem a társam ritmusát. Még meghitt kapcsolatra képes pároknál is látom, hogy kialakul egy valami nagyon szép dolog, s annyira megmámorosodunk attól, hogy most van egy önfeltárás, és akkor válasz, hogy tulajdonképpen nem figyelünk egymásra, hanem én is föltárok, ő is föltár, és mi ezt élvezzük csak, így… Mindenki a magáét élvezi. Ááá… Mert akkor itt időt kellene szánni arra, hogy most ő mondott valamit, akkor most kicsit ott állunk. Hú, hú, micsoda mélység ez, hí-hí… engedem, hagy hasson rám, az enyém se fog elmenekülni onnan, ott megvár az. Kicsit hagyom, hagyom… Hmm… Utána mondok csak valamit. S akkor ő is vár engem, hogy hadd legyenek egy-egy mondatnak visszhangjai, hogy úgy érezze… Éppen néhány héttel ezelőtt elmentem egy aquaparkba, jó kis aquapark, ott áztattam magam, és volt egy ilyen, hogy visszhang szoba. Bizony! És Ferenc atya lement a visszhang szobába, körbenéztem, van-e ott még valaki, de nem volt, s üvöltöztem, de mint az állat: váá-űű-áá... Iszonyú jó volt, és hallgattam a visszhangot. Szóval, haladni a másik ritmusával, s utána a másik halad az én ritmusommal, és akkor ő is, haa… és máris van egy óceán-érzésünk. Különben a végén rossz érzésünk lesz. Nem t’om ezt átéltétek-e? Hogy nagyon mély megosztás van, de tulajdonképpen mindenki annyira örül, hogy végre van egy tér, ahova be lehet rakni a feltárulni akaró tartalmakat, hogy tulajdonképpen lett egy kupac, de nem vittük el, egyiket se melengettük meg, nem keltettük ki, nem szeretgettük meg. Nem, semmit nem csináltunk, raktunk oda egy kupacot. Az más műfaj, s a végén lesz egy ilyen kisebb, ilyen mardosó hiányérzetünk, hogy ezt most elmondtam, de ezt most így a semmibe mondtam be… Ahh.

15. (Ú, elég sok, ez az ABC elég sok…, sok, sok, de…) A pozitív kommunikációnak az is egy gyönyörű titka, hogy megsejtem azt, hogy nem egyszer egy közlésnek az elmondása nagyobb hatással van az illetőre, mint bármilyen válasz. Hogy néha attól, hogy egyáltalán elmondhatok valamit, sokkal többet kapok, mint bármire, amit aztán te visszaadsz nekem arra. Hogy a legnagyobb hatással nem egyszer az van, hogy én el tudtam valamit mondani, s köszönöm, erre vágytam, hogy ezt el tudtam mondani, és ez hat rám. A legjobb, ha nem is mondasz rá semmit, csak érkezzen azért meg hozzád, s akkor számomra is elfogadható lesz. Ha te elfogadod, számomra is elfogadható lesz. Tehát ennek a szépsége, hogy kimondok egy tartalmat, és az bennem hozza sokszor a legnagyobb változást. (Igen, s akkor az utolsó…) (49:25)

16. A pozitív kommunikációnak szépsége az is, hogy nem problémaközpontúan beszélgetünk. Ez is egy óriási tévutunk, hogy állandóan problémaközpontúan beszélgetünk. Nem problémaközpontúan kell beszélgetni, miközben vannak problémáink, hanem ÉN-TE központúan kell beszélgetni, személyközpontúan. Hahh! Nem probléma központúan. Ha probléma központúan beszélgetünk, beszívódunk a problémáinkba. A problémák sokszor ráadásul megoldhatatlanok, emlékeztek erre. Hogy körülbelül a problémáink, egy tartós házastársi kapcsolatban, a problémák 69%-a megoldhatatlan probléma. Ugye, ezt nagyon emlegetem nektek. Ez egy 14 éves kutatás eredménye. Há azért azt már le lehet írni egy mondatba. Tehát 69% megoldhatatlan. Ha tehát a férj és a feleség problémaközpontúan, a problémát megoldási szándékkal beszélget, és nem ők vannak a középpontban, akik egy problémáról beszélgetnek, akkor újabb és újabb csalódások várnak rájuk. Azt gondolják: „Hát ennek már régen…, ezt meg kellene oldani. Nem, sehova nem jutunk.” De egy megoldhatatlan problémával ha sehova se jutunk, akkor épp a realitásban vagyunk, nem? Hát ott ülünk ketten egy megoldhatatlan problémával, és azt mondjuk: „Te azt hiszem, hogy ezt csak elfogadni tudjuk. Mit szólsz ehhez? – Szerintem is.” Hát akkor tudunk, tudunk ezután élni. Se én nem tudom megoldani, se te, se együtt. Akkor tudunk vele együtt élni. (Háhh! Olyan szép az élet, úgy végül, már ilyen 9 óra 10-kor kezdem szeretni az életet…Na! Annyira fáradt vagyok, egyszerűen azért van, hogy így ’tom mit csinálok. Jó. Oké. És akkor még egy, utolsó.) (51:45)

17. Ha panaszkodni van kedvem – panasz (mondom), fájdalom. Főleg, ha neheztelés, rád vonatkozó kritika (? nem tudom, nem t’om, hogy kell-e kritika, inkább fájdalmak, satöbbi). Nagyon érdemes volna azt két másik elemmel összekötni. Az egyik, hogy mit kérek. Tehát milyen javaslatom van, milyen javaslatom van, mit szeretnék. Tehát nem csak azt elmondani, hogy „utálom, hogy ez így van” hanem „annyira jó lenne az, ha…”. És ezt összekötni még egy másik elemmel: hogy miben tudnál te segíteni nekem ehhez. Nekem az lenne ebben a helyzetben nagy segítség, hogyha képes lennél erre vagy erre, vagy megbeszélnénk, hogy mit tudnál te itt tenni, vagy ehhez hozzáadni. Mert ha világos, hogy egy kapcsolatban állandóan jönnek a konfliktusok, tartós kapcsolatban meg pláne, hogy jönnek a konfliktusok, irgalmatlan konfliktusok jönnek, és ha mindig csak zúdítok, és ez nem jó, az nem jó, de bele tudunk savanyodni. Azt mondom: igen, ez nem jó, ez nagyon fáj, ez nem, ez nem… mert tudod, arra lenne szükségem, hogy… és az lenne nekem jó, hogyha te … Hát egyszer csak ki van húzva az egész helyzetnek a méregfoga. Nem támadsz itt engem, meg már elkezdek gondolkodni azon, hogy biztos kár volt, hogy megházasodtunk. Hát hogy most azt mondod, megint azt, hogy neked semmi se jó itt akkor… Ugye, ezt sokszor férfiak szokták érezni, hogy a nők sokszor úgy a kapcsolat felelősei egy kapcsolatban, s akkor hozzák a témákat. Ugye, hát ha a férfi nem hozza, majd ők hozzák. S akkor a férfi szép lassan, úgy „Hát most egyáltalán adok én ennek a nőnek valamit? Most egyáltalán jó helyen vagyok én, vagy csak az elégedetlenség van?” De nagy dolog az, hogyha például azt a mondanivalót egyszer elmondod magadban – „há-tú…zsí-zsú… ha itt lenne, bárcsak itt lenne, zsí-zsú…” – elmondod, és akkor utána azt mondod: Na, ennek egy kulturált változatát fogom elmondani a férjemnek, s ahhoz már hozzá tudom azt is tenni, hogy nekem mi lenne jó, meg azt is, hogy miben tudna nekem segíteni. Pl. (De jó! Iszol. Ez jó. Énnekem is van, várjunk csak! Jó.) (54:30)

Ennyit akartam akkor a pozitív kommunikációról, és most akkor nézzük azt, hogy összefoglalásképp, tehát hogy akkor kommunikáció a családban. Ez tehát azt jelenti, hogy a kommunikációnak azért van óriási jelentősége a családban, mint minden nyílt, élő rendszerben, mert ahol egy áramló kommunikáció zajlik, ott a szabadság tere nyílik meg. Ahol jó a kommunikáció, az információáramlás szabad utakon jár, ott a probléma megoldási képességünk, lehetőségek, konfliktusmegoldó arzenál használhatóvá válik. Mert van egy megfelelő információáramlás. Ha bedugul az információáramlásnak a folyama, s eldugul a kommunikáció, tulajdonképpen teljesen beszorulunk, és képtelenek vagyunk elég szabadon megfelelő lehetőségekhez és megoldásokhoz elérkezni. Ezért szokott az lenni, hogy ma közkeletűen nagyon sokan mondják azt, hogy tulajdonképpen egy probléma van, a kommunikáció. Dehogyis! Hát a kommunikáció problémája általában egy valamilyen problémára utaló probléma, sajna, viszont ha a kommunikációs csatornákat kitisztogatjuk, az információáramlás szabadon tud menni, akkor mi magunk kerülünk sokkal szabadabb helyzetbe, és rátalálunk azokra a lehetőségekre, amelyekkel meg tudjuk oldani azokat a problémákat, amelyek a kommunikáció során föltárulnak. Ezért van az, ezért tapasztalhatjuk azt, hogy sokszor úgy látjuk, hogy a kommunikáció csatornáit, az információáramlás útjait tisztogatják, akik segítenek nekünk, mert akkor a szabadság és a szabad cselekvésnek a tere bővül ki. Ezért van olyan óriási jelentősége, plusz nyilván érzelmileg hallatlanul megerősítő, hogy szót értünk, vagy hogy megértve érzem magam, vagy hogy megértő vagyok. Ez milyen, milyen én-erősítő dolog, ilyet tudok csinálni! Há-háá! Na. (56:50)

Azután itt egy másik fájdalmas tapasztalatra szeretném fölhívni a figyelmet. Ez pedig az, a kommunikáció általában és nagyon gyakran elindul egyik féltől a másikig, és nincsen visszacsatolás. A visszacsatolás óriási hiánya nagyon megnehezíti a szabad információáramlást. Mert én azt gondolom, hogy elmondtam valamit, és tibennetek most az van, ami énbennem. Ez pedig senkinél és soha nincsen így. Mi szokott azonban itt történni? Sosem tisztázzuk, hogy amit én mondtam, az hogy érkezett el a másikhoz. Ezért mind a ketten gondolunk valamit, amiből rengeteg konfliktus származik. Rengeteg ilyen példát tudnék mondani a saját életemből is persze. Nálunk neuralgikus pont az ajtó. A templomajtóról beszélek, igen ám, de nem olyan egyszerű ajtó, ne nézzetek hülyének. Bonyolult ajtó, nálunk a templomban nagyon bonyolult ajtók vannak. Mert egyrészt van egy üvegajtó, és mögötte van a nagy vasajtó. És tudjátok, ez majdnem egy fél éves játék volt nálunk, hogy már megszólalt a csöngő, a ministránsok már indultak fölfelé, és nekem hirtelen eszembe jutott, hogy ú, most elég meleg van, ki kéne nyitni az ajtót. S ahogy megye, már a lépcsőn van a lábam, szólok a sekrestyésnek: „Légy szí’, nyissátok ki az ajtót!”, és megyek föl, igen, most minden szépen el van rendezve, de jó, hogy eszembe jutott… Mi történik? A verzió: kinyitják az üvegajtót, mert mondtam, hogy nyissák ki az ajtót, de a vasajtót nem, én pedig ülök, szemben az ajtóval. És miközben ti azt látjátok, hogy én misézek, „Ajtó… Most vajon mit nem lehetett megérteni azon, hogy az AJTÓT nyissátok ki? Mit? Most azzal, hogy ki van nyitva az üvegajtó, nem jön be több levegő, mert a vasajtó meg be van zárva. Most hogy lehetett ezt így…?” (…) „Az Úr legyen veletek! – Evangélium…” Na, szóval, megyek le… És két hét múlva eszembe jut, hogy jaj, az ajtó, az ajtó. Mondom, jaj, én már tanultam, „Ne felejtsd el a vasajtót kinyitni!” (…) Ki van nyitva a vasajtó, de az üvegajtó nem. Mert én azt mondtam, hát…, vasajtó… „Most ezt, ezt hogy lehetett, ezt hogy…! Hogy, hova kerültem? Hogy, hát… – Az Úr legyen veletek!” Közben: ajtó, ajtó, ajtó, ajtó… Eltelik két hét, lábam a lépcsőn, már tudom, hogy nagyon pontosan kell fogalmazni. „Lujza, az ajtókat nyissátok ki!” Egyszer csak hallom, hogy irgalmatlan zaj jön jobbról, ugyanis a rettenetes HÉV sínek felé is kinyitotta a sekrestyés az ajtót, ami egy harmadik ajtó, „mer’ azt mondta: ajtókat nyissátok ki!” s azt mondta, őt most már nem érdekli. „Az összes rohadt ajtót kinyitom, ami itt a templomban van. Vasajtó, üvegajtó, kisajtó, ez, tessék, akkor misézzen, nyitva van az összes ajtó.” Én meg ülök. „Ki mondta, hogy a kisajtót ki kell nyitni? Sose nyitottuk ki a kisajtót, azt sose nyitottuk ki!” Na most, negyedik alkalom. Té…, ez körülbelül így történt. Tehát csak azért, hogy a végtelenül egyszerű információk… Ugye, én voltam katona. Hát nem látszik, de voltam, és arra gondolok, hogy kezd már hűvösödni. Ugye, már azért kívülről hideg jön, és gondolom, hogy azért valami levegő kéne, mert nagyon sokan vagytok, most valahogy akkor úgy kéne kinyitni az ajtókat, jöjjön is be levegő, meg ne is, mint a népmesében. Hoztam is, meg nem is… Csöngő szól, első lépcső, úáá-ááá…, odaszólok: „Lujza, zsilipeljétek az ajtót!” Gondolhatjátok, hogy Lujza: „Na most van elegem a plébános úrból, most lett végem. Most, tehát hogy fölmondjak, ne mondjak, most fölmondjak, ne mondjak, fölmondjak? Ezt kibírom, nem bírom ki, bolond, nem bolond? Most megéri ennyi pénzért, nem éri meg ennyi…? Erre lenn volt egy férfi. Lujza odamegy hozzá: „Te Béla, hogy kell zsilipelni?” Na, ezt nem is folytatom. Ugye, hát úgy gondoltam, hogy a fémajtóból az egyiket nyitjuk ki, az üvegajtóból a másikat nyitjuk ki, és akkor jön a levegő, de nem jön a huzat. Mit csináltak? Fém ajtó kinyit, üvegajtó kinyit – jó hideg bzsííí. Ezért aztán, ez körülbelül egy olyan fél éves történet volt, s kezdtem a végére belátni, hogy nem csak Lujzával van a baj. Mondjuk így finoman. Most nagyon egyszerűen mondtam, tehát hogy egyszerűen el kell mondani, hogy: „Mikor a zsilipelést mondom, arra gondolok, hogy egyik szárnya a fémajtónak kinyílik, a másik zárva marad, az üvegajtó átellenes része kinyílik, a másik zárva marad, mindezt pedig azért, hogy… S annyira örülök neki, ha így van. – Ja, ezt értem.” Szóval, ezt azért mondtam így el, mert nincsenek visszacsatolások, mindig azt gondoljuk, hogy napnál is világosabb. De miért lenne az? Egy másik ember! Hát lőtt velem a lövészárokban ’89-ben, hogy tudja mi az, hogy zsilipelés? Hát nem lőtt velem, hát zsilipelés…” Na. Ami itt fájdalmas tud lenni, annak a sajátos kulturálatlansága, hogy amikor valaki tisztázni akarja azt, hogy jó értette-e amit a másik mondott, annak ráütnek a fejére. Ismerős nektek az, hogy „Hogy nem lehet ezt érteni? Hányszor kell ezt elmondani? Lujza, hát én csak az ajtóról beszélek.” Most a durvább változatokat nem is mondom. Tehát hogy: „Érettségiztél? Vagy megvan ez a fogalom, hogy AJTÓ? Megvan a kép? Kilincs, kinyit, hát ért… mit nem lehet ezen érteni?” De ez ismerős, ugye? Az nagyon fájdalmas, mikor például valakit gyerekkorától kezdve az összes tisztázási szándékában megaláztak. „Hogy lehetsz ilyen hülye? Mindenki érti, csak te nem. Mit bénázol már? Hányszor kell mondani?” De nem azért áll, mert nem hallotta, hanem mert nem tudja, hogy most az, amit mondtál, azt ő most jól érti-e, ezért áll, de már nem meri tisztázni. Főnök-beosztott irgalmatlan nehéz helyzet. Irgalmatlan nehéz, ha olyan a főnök, ha olyan a beosztott. Hogy nagyon fontos, óriási jelentősége van, hogy tisztázni. Ez azt jelenti, hogy egyiktől megy a másikig az információ, és szabad visszakérdeznem, vagy azt mondani, hogy „Most jól értem, jól értem, azt akarod, hogy minden ajtót kinyissunk hátul?” S akkor erre lehet egy normális választ adni. Ez egyébként legalább annyira felelőssége annak, aki a közlést mondja, mint annak, aki a közlést hallja. Tehát ez egy közös felelősségünk, hogy az érthető-e ott, ami innen elment. (Jó. Még egy nagyon fontos dolog. Hú, belángolt a fülem. Vörös? Vörös. Vörös! Nahát. Egy most, most, így dzsí… így éreztem, hogy így fölnyomja a vér a meleget. Hogy… milyen nehéz az életem itt. Hhh! Szóval…) (67:10)

A kommunikációról még valamit. Kommunikáció a családban. Van azonban itt egy, megint csak itt egy rettenetes félreértésünk vagy tévedésünk. Azt gondoljuk, hogy valójában semmi más probléma nincs is, mint a kommunikáció, azt akkor szépen kisepergetjük, kitisztogatjuk, és megtanuljuk, hogy hogyan kell helyesen kommunikálni. Ezért elkezdünk ÉN üzeneteket mondani érzelmek mentén haladni, megerősítéseket adni, témánál maradni, időket kitűzni, mindent halálosan profin tudunk, és semmivel se lesz jobb az életünk. Például azért nem, mert a kommunikációnak a végtelenségig való csiszolgatása éppen elfedi a lényeget. Ez pedig az, hogy kommunikálhatunk mi úgy mint Rogers és Virginia Satir együttvéve, hogyha a problémáink nem abból adódnak, hogy az információ hogy áramlik, és megérkezik, és azt értem, amit te mondtál, hanem abból, hogy nem is bízok benned. Hogy nem is vagyok elköteleződve az irányodba, hogy nem is adom oda magamat neked. Hogy valójában nem számíthatsz rám. A kommunikáció sokszor éppen a lényeget fedi el, és a kommunikációban óriási dolog lenne, ha eljutnánk oda, hogy nem azon múlik, hogy még hihetetlen finomabban elmondjam a szükségleteimet hogy te… és már minden, tudunk öt szeretetnyelvről, már azt minden, már begyakoroltuk, már három zsiráf van bennünk és… Hát mit érünk vele, ha attól nem megy az élet, hogy nem is bízok benned? Hogy nem vagyok elköteleződve, hogy nem vagyok hűséges, és a többi. Ez rettenetes tévedésünk ma, rettenetes. Azt gondoljuk, hogy ha én még, még finomabban tudom elmondani, akkor ettől majd történik valami, de azon a szinten semmi nem történik. Akkor egyszer bele kell nézni a tükörbe és megkérdezni magamat: „Most bízol benne, vagy nem? Döntesz a bizalom mellett, vagy nem, elköteleződsz, vagy nem?” Most akkor szereted vagy nem, akarod szeretni, vagy nem? Hűséges akarsz lenni, vagy nem? Sokszor olyan naivitás van itt. Mondjuk van egy férfi meg egy nő, egyiküknek van egy szeretője. S akkor elmennek párterápiára, és azt várják, hogy a terapeuta majd kisöpörgeti a kommunikáció útjait. Hát hova söpörgesse, hogyha egyébként az a férfi, vagy az a nő, akinek van egy külső kapcsolata, fütyül a társára? S azt mondja: „Én ezt abba nem hagyom.” Hát, ha az van benne, hogy „én abba nem hagyom”, akkor hova cizellálják az ÉN üzeneteket? Hova haladnak az érzelmek mentén? Hát épp a semmibe lógnak. Ezt ma nagyon gyakran látom, nagyon. S akkor végül azt: „Hát nem, nem jutottunk zöld ágra.” Hát… Tehát kommunikálni nem lehet bizalom helyett. Elköteleződés helyett sem lehet kommunikálni, döntés helyett sem lehet kommunikálni. Ugye, hát milyen…, ott is elakadhatunk már, hogy eleve most megházasodjak vagy ne. S akkor tetemre hívlak, már mindent megbeszéltünk, ezerszer át, és már belementünk a legnagyobb őrültségekbe, hogy te a hárommal ezelőtti fiúddal az ágyban csináltad-e azt, hogy amid… mert ha én azt megtudom, hogy te ott a hárommal ezelőtti fiúval… és akkor ha ezt én megtudom, akkor majd énbennem valami fölszakad… Tudod, mi szakad föl? Na, hát mit csináltok? Tehát ez, ez… hahó! Hagy… na akkor… (71:55)

Zárásképpen egy klasszikust szeretnék idézni. Hofi Gézának hívják. Azt mondja, hogy… ez egy ilyen klasszikus szava járása volt: „Mama! Ha ébren van, m’ér alszik?! Cuppantlak benneteket, befejeztük.

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Az alkalom

Isten hozott benneteket! Nagyon köszöntök mindenkit. Zavarba ejtően sokan vagytok, zavarba ejtően. Azt hiszem, ezzel együtt akkor jártok jól, hogyha nem akarok nektek megfelelni, hanem ha valamennyi szabadságomat megőrzöm, legalább valamennyit, s úgy beszélek, ahogy az jön.

Minden esetre ahogy a pozitív kommunikációról beszéltünk – belementünk ebbe a nagy témába, hogy a családban, mint élő rendszerben a kommunikációnak milyen óriási szerepe van, és itt egy picit megcseréltük a logikai menetet, mert nem mondtam semmilyen fontos gondolatot arra nézve, hogy a kommunikációnak milyen fontos, sőt lényegi szerepe van az élő rendszerek működésében. Hanem rögtön nekiálltunk annak, hogy a pozitív kommunikációnak a különböző jegyeit fölsoroljuk, hogy ez által is fontos információk birtokába tudjunk jutni, hogy kimondjunk dolgokat, hogy azok tudatosulhassanak, és majd amikor befejezem ezt a fölsorolást, akkor foglalnám össze, hogy tehát ez azt is jelenti, hogy amennyiben ezek a pozitív kommunikációra jellemző jegyek megvannak, az milyen hatással tud lenni az élő rendszerek működésére. Hogyan tudja annak a rugalmasságát és a stabilitását fönntartani.

(Lehet-e azt Kübi, hogy ezt a fényt gyújtsuk föl? Ahh! Ó, de jól esik. Nem szeretek sötétben ülni. Félhomályban szorongtam itt.)

Gyorsan nézzük akkor, hogy miről volt eddig szó, s aztán a többi. Az első: emlékeztek, a zsiráf kommunikáció. Mert a zsiráfnak van az élővilágban a legnagyobb szíve – állítólag – és azután a leghosszabb nyaka – ez biztos – és igen sok nyála. Erre pedig mérget vehetünk, hogy egy képzavart is idehozzak. Szóval a zsiráf tehát az, akinek nagyon nagy szíve van, de képes rá is látni arra, hogy mi is folyik. És a kijelentéseink ezek voltak – emlékeztek, egy chicago-i emberről volt szó, Marshall Rosenbergnek hívják, múltkor direkt nem mondtam a nevét, mert tökmindegy hogy hívják, az a lényeg, hogy volt egy nagyszerű nagybátyja, aki a chicago-i nyomornegyedben, a gettóban képes volt béke teremtő embernek lenni. És aztán később ez a pszichológus valaki rájött, hogy ő olyan sokat tanult ettől a nagybácsitól, megpróbálja összeszedni, hogy mitől tudott ő béke teremtő lenni egy olyan környezetben, ahol egymást anyázták, és ahol az anyázás után előkerültek a kések. És innen jönnek akkor ezek a gondolatok, tehát a tapasztalati világból.
(1.) Ítélet és ítélkezés mögött vágy, vagy kívánság van. Bárki, aki ítélkezik szívesen, négyszemközt, hatszemközt, nyolc szemközt, a mögött valamilyen vágy vagy kívánság van. Tehát a zsiráf nyakamat előveszem, s az ítélkezés mögötti vágyra vagy kívánságra rálátok.
(2.) A nemet mondás mögött valami mást tennél szívesebben. Nem azért mondasz nemet – emlékszem, ahogy kérdeztem, valaki rögtön azt mondta, az úgy szíven ütött engem, el is akadtam egy pár másodpercre, nem is tudtam vele mit kezdeni. Hogyha valaki nemet mond nekem, az azt jelenti, hogy elutasít. Emlékeztek erre? Hú, ez szíven ütött, szíven ütött. Onnan ütöttek szíven engem! És fájt, de nyilván nem ez az érdekes, hogy nekem fájt, hanem annak a fájdalma, hogy milyen fájdalmas az, hogyha énbennem úgy él az, hogyha valaki nemet mond nekem, az engem elutasít. Itt pedig ő azt mondja, hogy a nemet mondás mögött nem az én személyem elutasítása áll, hanem általában a másik ember valamit szívesebben tenne, ezért azt mondja, hogy „nem”. Ugye, itt a gyerekek misére járását hoztuk példának – nem t’om miért pont ez jutott eszembe.
(3.) A harag mögött nem tudatosított szükséglet van. Mindig az egész mondat fontos. Nem elég, hogy megértem a haragod, elfogadom a haragod, együtt érzek a haragoddal, ez oké, de hogy a harag mögött van valami nagyon fontos tartalom, egy nem tudatosított szükséglet.
(4.) Az agresszió mögött pedig ki nem mondott félelem van. Ha rá tudnék látni az agressziód mögötti félelemre, még inkább, ha te rálátnál a saját agressziód mögötti félelmedre, és nem kellene önmagadat azzal erősítened, hogy agresszív vagy, hanem lenne bennünk annyi stabilitás, hogy meg merhessük engedni, hogy fölismerjük a félelmet, azt meg lehessen nevezni, és attól nem fogunk összeroppanni, akkor lehet gyógyítani az agressziót.
(5.) A pillanatra és a most-ra képes figyelni, a múlt, és a múltnak rengeteg eseménye nem lehetetleníti el. Erre emlékeztek, hogy egyetlen mondat fordulatban máris egy öt évvel ezelőtti sérelmemnél tudok lenni. Azzal akkor ott nehéz mit kezdeni, mert én most a jelenben szerettem volna lenni. Akkor két témánk van. Először beszéljük meg a jelent, és akkor utána beszéljünk az öt évvel azelőtti sérelemről.
(6.) Ha változást szeretne, nem a másikat rugdalja, nyögteti, nyeszteti… (Teréz, segíts! Nem, ezt nem. Már olyan rosszul kezdődött ugye, hogy ezt már nem lehet jóvátenni. Nem, jó, tehát…) hanem valamiképpen teret, lehetőséget ad a másiknak a változásra. S emlékeztek, elmondtam, hogy rajzoltam házat, és a testvérem hogyan teremtett lehetőséget arra, hogy máshova tegyem a kéményt, például a jó helyre. Nagyon fájdalmas volt, az egész addigi életutamat át kellett gondolnom. Én azt hiszem, hogy ezt ötéves koromban kezdtem, már akkor, akkor… Na jó.
(7.) Bűntudat keltés helyett – fenyegetés és bűntudat keltés helyett, minősítés és ítélkezés helyett – egyszerűen elmondja, hogy a másik tettének mi lesz a következménye. Ha ezt teszed, nem vesszük meg a gumimackót. Nem lesz gumimackó, nem, így. Jó! Miért pont a gumimaci?! Mmm!

Szerintem ezeket mondtam el, ez volt a 8. (8. A zsiráf-kommunikációban a szükségletekre reagálunk. – szerk.) És akkor nézzük tovább.

(9.) Ez pedig az, nagyon párban jár azzal, hogy képes vagyok az „itt és most”-ban lenni, ez pedig az, hogy képes vagyok a témánál maradni. Az én előadásom nem jó példa erre, tehát ne engem hallgassatok, egyetemre kell beiratkozni, amit már régen megtettetek. Ugye, ott a témánál szoktak maradni? Szoktuk is unni. „Ez nem lehet, legalább valamit, egy kicsi változás… - Nem, maradunk a témánál.” Ezt nevezik egyetemi előadásnak. Roppant unalmas. Én nagyon untam annak idején a legtöbbet. A… mondjuk a műveltségem egy nagy részét az előadások alatti olvasással szereztem meg. A gimnázium alatt pedig be se jártam az iskolába. Az egyetem alatt se annyira, de nekem az volt a pechem, hogy papnövendék voltam, ott kellett lenni, viszont könyvet vihettem. Na, tehát a témánál maradás az pontosan, azzal nagyon hasonlóképpen szokott működni, hogy elkezdünk mondani egy témát, és a másik rögtön hoz egy másikat. Így már két témánk van, de valójában egyiknél sem vagyunk, mert a zavarunknál vagyunk, és annál, hogy én is szerettem volna valamit mondani, te is szerettél volna valamit mondani, és most lett egy harmadik témánk: melyik győz. Ettől kezdve a második és a harmadik beszédfordulatnál a témánk már az, hogy ki tematizálja a beszélgetést, és valójában utána fél órát, két órát el tudunk harcolni azon, hogy valójában ki mondhassa meg, hogy mi legyen ma este a téma. A svédcsavar pedig az, hogy ezt pedig nem mondjuk ki, ezt elrejtjük, ezt nem kommunikáljuk, hanem küzdünk, és mire végre valamelyik erősebbnek bizonyul, már tényleg fogalmunk sincs, hogy mi lenne egyáltalán az a valami, amit mi ketten megbeszélhetnénk, mert azok után már semmi. Tehát itt óriási jelentősége tud annak lenni, hogy az „itt és most”-ban tudok lenni, és ezzel párhuzamosan a témánál tudok maradni. És akármilyen furcsa is, hadd hozzam ezt az élményemet, inkább csak párhuzam, hogy mikor huszonéves voltam, édesanyám néha, egy-egy vasárnapi ebédkor olyan finom szemrehányással illetett, hogy évek óta máskor se lát, csak a vasárnapi ebédkor. Ebben őneki teljesen igaza volt. És én újból és újból arra jutottam, hogy tulajdonképpen énbennem van késztetés, hogy az édesanyámat meglátogassam vasárnapokon kívül is, de nem értem el sohasem hozzá. S akkor, tudjátok, mint Baltazár mesternek, egy zseniális ötlet körvonalai rajzolódtak ki agyamban, amit rögtön el is vetettem. Kár volt érte, mert az ötlet az volt, mi lenne, hogyha az édesanyámat is beírnám a naptáramba. Hát be, hát mindenki mást beírok, azt mondom: „Hát az anyámat a naptáramba, az micsoda szégyen! Hát azt nem… hát az anyám az fölötte áll a naptáramnak!” Hát bizony fölötte is állt, annyira, hogy oda be nem került, az biztos. És tudjátok, a legmegmosolyogtatóbb az, hogy éveken keresztül mindig: anyukám szemrehányó pillantása, magamban igazat adtam neki, rájöttem, hogy tulajdonképpen én is szívesen mennék máskor, és minden maradt a régiben. Míg egyszer sóhajtottam egy nagyot, elővettem a naptárat és egy hétköznapra beírtam, hogy „Anyu”. És mit ád ég? El tudtam hozzá menni. Egyszer csak kiderült, hogy „Ja, ha be van írva a naptárba…” akkor eljutok hozzá. Ezt párhuzamként akartam nektek mondani, hogy én éveken keresztül azt mondtam, hogy „Ez micsoda egy hülye megoldás, hát hogy…” Most nem arra gondoltam, hogyha valaki megnézné a naptáramat, hogy néz ott ki, hogy „kliens, kliens, kliens, édesanyám, kliens, kliens…”, nem erre gondoltam, hogy megszégyenülök, hanem hát hogy… már milyen hülyeség ez. Párhuzam: témánál maradni. Mikor be tudom írni itt belül, hogy most azért jöttünk össze, hogy… Egy jó munkahelyi megbeszélésnek, amiben biztos volt már részetek esetleg… Hogyha van ott egy olyan valaki, aki egy kicsit is ért ehhez, az egy óriási adománya, hogy mondjuk az elején elhangzik az, hogy „Egy óránk van, három téma, 20 percre elosztva. Három téma: 1-2-3.” És milyen érdekes, hogy sokszor, pusztán azáltal, hogy megmondjuk, hogy mennyi idő van rá, és meghatározzuk, hogy mi a három téma - nyilván nem tudunk mindent kimondani, mindent elmondani minden szempontból, teljességgel lehetetlen – és az egy óra után elégedetten állunk föl. Remélem, van ilyen élményetek, és semmi mást nem tettünk, mint elmondtuk, hogy mennyi időnk van rá, és elmondtuk, hogy mi a téma. És megrendítő számomra – itt most már nagyon is közel vagyunk a családhoz – hogy a családi kultúrából pedig a legelemibb munkahelyi kulturális elemek is hiányoznak. Hát hogy lehet az, egy szervezetben, egy csoportban azt mondjuk, hogy „Hát én úgy nem ülök le értekezletre, hogy nem tudom mikor van vége.” Hát ti leültök úgy? Remélem, nem. Kivéve, hogyha féltjük az állásunkat. Ugye, tehát attól még lehet jelentkezni, hogy „Nem t’om, meddig tartunk? Meddig lesz?” Hát őrjítő belemenni valamibe és nincsen vége.

Akkor itt mondom. Ugye, mekkora hülyeségnek tűnik azt mondani mondjuk egy családban: leülünk és azt mondjuk – férj, feleség, házastársak, vagy akár a család – hogy azt mondjuk, „Most nyolc óra van, nagyon jó, most itt tudunk ülni, befejeztük a vacsorát, kilencig dumáljunk. Kilencig!” Hogy egy családban ilyet nem… Azt nem! Hát a családomban? Kilencig? Nem. És milyen fölszabadító lenne, hogy egy házaspár, mondjuk este, mert fáradtak mind a ketten. Mert mind a ketten fáradtak vagytok, fáradtak vagytok este mind a ketten, mondom… és hogy egy beszélgetés úgy kezdődhetne, mikor már látjátok, hogy na itt egy téma előjött és ebbe bele fogtok menni, hogy azt lehessen éppenséggel mondani, hogy „Nagyon késő van, tíz. Tudod, én akkor tudok jóízűen belemenni ebbe a témába, hogyha mondjuk egy órát szánunk rá, hogy jussunk el… ameddig jutunk, aztán… de nagyon szeretnék, 11 után én már szeretnék lefeküdni, mert holn…” Végtelen egyszerű. Vagy azt mondom… Nem, nem ragozom. Ennek a kultúrája a családokban szinte nem létezik. Tehát minthogyha a család egy olyan közeg lenne, ahol azért, mert család, mindennek magától kellene mennie, vagy szeretetből kellene mennie, vagy hát ott a megértés miatt kell, vagy mert hogy összetartozunk. S ezért kidobunk az ablakon minden kommunikációs alapszabályt, de mindent kivágunk az ablakon, és utána nem értjük, hogy miért nem jutunk sehova se. Ezért, tudjátok, ez a vesszőparipám, hogy amikor a helyzet kezd elmérgesedni, akkor a lehető legnagyobb piszokság azt mondani a párnak, hogy „Beszéljétek meg!” A legnagyobb kiszúrás. Mert már nem tudják megbeszélni, hát attól vannak olyan rosszul, hogy már eljutottak oda, hogy nem is tudják megbeszélni, mert nem tudnak sem a jelennél maradni, se a témánál maradni. Semmit nem tudnak már, csak belecsúsznak valami feneketlen verembe. Na jó, tehát ez a pont így szólt, hogy nem eretnekség azt mondani, egy családban sem, hogy fél órám… szánjunk erre fél órát. Hogy hallom, hogy nagyon fontos, legföljebb majd folytatjuk akkor, de azt akkor külön beszéljük meg. Hogy szabad strukturálni egy beszélgetést egy családban is, és megmondani, hogy miről beszéljünk. Na, igen. (16:55)

A férfiaknak – ezt most így mondom – roppant fölszabadító tud lenni, hogyha a nők készülnek egy beszélgetésre, egy esti beszélgetésre. Nem túráztatják magukat, az más. Tehát a műfajokat, azokat válasszuk el egymástól. Emlékeztek, volt a kérődző stílus, és itt senkit nem akartam bántani, én dehogy akartam, hát ez is egy adottság, csak akkor rá lehet látni. Óriási könnyebbség tud lenni egy férfinek, ha egy beszélgetés elején azt hallja (plö), hogy „Két dolgot szeretnék elmondani. Két fontos dolgot.” Ez… Hát ez annyira kedvesen mosolyogtok… Ilyen nő nincs, hogy csak két témája legyen? Ezen mosolyogtok… Most csúsztunk az irrealitásba. Hát erről beszélek, hogy te átgondolod, hogy miről is szeretnél, hogy mi lenne neked tényleg fontos. Hát tényleg, mert mindenki fáradt, és szerdán is dolgozni kell, hát nem, nem lehet mindenről… Hát ki ér rá kedden előadásokra járni este… hát ki, ki engedheti ezt meg magának? Hát nem, hát dehogy járunk! Hanem kettő fontos. Mert miközben átgondolod, hogy mi, rájössz, hogy ötöt nyugodtan el…, azt én megoldom, megbeszélem a három barátnőmmel az öt témámat, az úgy el lesz rendezve. És tényleg úgy van, hát úgy is van. S akkor marad kettő! És azt a kettőt is… Eleve, tudjátok az milyen fölszabadító egy férfinek? Nőtársaim, véreim, hogy ne mondjam, feleim! Hogy igen, ez milyen kedves, csak kettő. „Mondjad, mondjad! Mind a kettőt!” (18:50)

Ide egy másik nagyon fontos dolgot kell mondanom, a kutatások megrendítőek. Ugyanis az derül ki, hogy egy házastársi konfliktus és veszekedés során hihetetlen erős stresszhelyzetbe tudunk kerülni. Ti ezt tudjátok? Ja, tapasztalatból. Igen, tehát szakirodalmat nem olvastok, ezen a téren bőven elég nektek, ami itt jön. Hadd mondjak nektek néhány tényszerű dolgot. Ha a stresszhelyzet miatt kb. mondjuk 75 fölé, 75-95 közé megy a pulzusszám stressz miatt, az azt jelenti, hogy eléggé kiélezetté válunk általában. Tehát akkor lesz ekkora a fülünk, ekkora a szemünk, akkor nagyon, nagyon harapunk. Ez jó. (Egészségedre!) Ez jó, de mi történik akkor, hogyha 100 felé közelít a pulzusszám? Az történik, hogy 100 körüli pulzusszám esetén a stressz olyan hatást vált ki, hogy a finommotoros képességeinket elveszítjük. Ez azt jelenti, hogyha megkérünk valakit, hogy a tűbe, a tűbe a cérnát át…, az már nem megy. Pedig még 100-ig se ment el a pulzusunk. Mikor eljutunk 120-125 köré, a komplex motoros képességeinket veszítjük el. Ha még följebb megy a pulzusszámunk, szép lassan tulajdonképpen az összes pszichés funkciónk sérül. Ott és akkor, az összes. Ez azt jelenti, hogy már nem tudunk jól emlékezni, már nem tudunk logikusan gondolkodni, már nem tudunk figyelni, már nem tudunk helyesen észlelni, gyakorlatilag semmit nem tudunk már – így mondom – normálisan csinálni. Mit gondoltok, hogy az a jelenség, mikor egy jó kemény veszekedés van, és a nő azt mondja, hogy „Utálom, hogy minősítesz engem és azt mondod nekem, hogy hülye vagy” Mire a férfi azt mondja: „Mikor mondtam én utoljára, hogy hülye vagy? Nem szoktam ilyet mondani!” Erre a feleség, idegesen: „Nem szoktad mondani? Két perccel ezelőtt mondtad, hogy hülye vagyok!” Erre a férfi csap… még jó, ha a saját fejére. „Dehogy mondtam, hogy hülye vagy! Hát mondom, hogy eszemet se tudom, mikor… Nem szoktam ilyet mondani.” És akkor a feleség: „Hát de így veled nem lehet beszélni. Hát ha arra nem emlékszel, amit két perccel ezelőtt mondtál, akkor mire fogunk jutni?” Mire a férfi: „Te meg állandóan … látsz, hát hogy lehetne veled beszélgetni, hogy áll…” És tudjátok, mi van? Ahogy nem is emlékszik, tényleg. Tényleg. Stressz. Hh-hh! Csak hogy átéljétek egy kicsit. A kutatások megdöbbentőek, ugyanis az a valóság, hogy amikor egy komolyabb házastársi konfliktus van, valójában pszichés szempontból alkalmatlanok vagyunk, hogy egyáltalán valahonnan valahova érdemben eljussunk. Egyszerűen itt belül nem vagyunk rá készek. Irgalmatlan magas stressz állapotba tudunk kerülni egy házastársi vagy párkapcsolati veszekedés során, irgalmatlan erősbe. És tudjátok, hogy a legerősebb stressznek mi a jellegzetessége? Hogy nem is fogjuk föl. A szervezet jótékony működése. Azt gondoljuk, teljesen jól vagyunk, és közben semmilyen pszichés funkciónk nem működik jól. Ez a segítő kapcsolatokban is így van, erről emlékszem, hat évvel ezelőtt beszéltem. Tehát most nem ragozom ezt, hát nem lehet állandóan ismételni. Hogy azt mérték, hogy semmi más nem történik, csak jön a kliens és vele a segítő, és amikor találkoznak, köszönnek és azt mondja a segítő: „Nahát, milyen nyúzott az arcod!” Pulzusszám dig-dig-dig-dig-dig… Ettől az egyetlen mondattól. (23:40)

Vagyis, ha a kommunikációról beszélünk a családban, akkor például annak az ismerete elemien fontos, hogyha túl nagy feszültség alá kerülünk, gyakorlatilag nem vagyunk a józan eszünknél. De akkor ezt nagyon finoman fogalmaztam. Tehát ezért annak a föltételeit is valamiképpen kellene biztosítani, hogy egyáltalán lehetővé váljon az, hogy valamit érdemben meg lehessen egymással beszélni. Ez volt tehát, hogy képes a témánál maradni, és ez egy folyamatosságot is biztosít a beszélgetésben. Mert ha én elkezdek valamit és te hozol rögtön egy másik témát, ami mögött persze egy sérelmed van, vagy egy elvárásod van, vagy egy hiányod van, vagy egy szükségleted van, akkor tulajdonképpen lóugrásban egyetlen témát sem viszünk tovább, hanem témáról témára ugrálunk. Az körülbelül annak felel meg, mint amikor az emberben parttalanul csaponganak a gondolatok, és valójában sehonnan sehova nem jutunk, de eltelt egy óra, csak éppen így tik-tik-tik-tik… sehonnan sehova nem jutottunk el. (25:00)

(10.) A családban is óriási dolog, hogyha képes vagyok nem csak a kimondott tartalmakra figyelni. Hogy mindig, amikor a kommunikáció történik, sokszor a lényegesebb dolgok nem kerülnek kimondásra. Azokat vagy észlelem, vagy elképzelem, vagy föltételezem, vagy megsejtem, vagy egy intuíció érkezik. Sosem tudunk úgy kommunikálni, hogy pont a lényeget tudjuk mondani. Az nagyon nagy tehetség, hú, mi kell ahhoz, pont a lényeget mondjam! Mindig valamit tudunk mondani, valamit, ami fönt van, ami elöl van, ami kimondható, ami vállalhatónak tűnik, ami nem tűnik szégyenletesnek, nem tűnik túl nehéznek, azt mondjuk. Hát a mögött szokott lenni sokszor az élet sava-borsa. Ezért óriási dolog az, ha én képes vagyok nem csak a kimondott tartalmakra figyelni, hanem a ki nem mondott tartalmakra is. A ki nem mondottakra, mert sokszor a fontosabb üzenet abban van. De itt akkor van még egy csavar. Nagyon gyakran mi elképzeljük, hogy mi a ki nem mondott tartalom, és egyáltalán nem az. Iszonyú okosnak tudjuk gondolni magunkat, és ezt nem is hozzuk szóba. „Ja, persze, ezt azért csinálja, mert…” És nem azért csinálja. Nem, de sose ellenőrizzük le, nem, mi azt jól tudjuk, hogy ő miért csinálja. És de nagy dolog lenne! Tehát a ki nem mondott dolgokra való figyelés nem azt jelenti, hogy én eldöntöm, hogy benned mi van, hanem az egy lehetőség arra, hogy abból valami bekerüljön a beszélgetésbe, és tisztázhatóvá váljon. Hogy azt mondjam, hogy „Nem t’om, én azt látom, hogy te dühös vagy rám. Nem tudom, hogy így van-e, de ezt látom.” S akkor a másik elmondhatja, hogy „Igen, igen, tulajdonképpen dühös vagyok. Dühös vagyok, de nem rád vagyok dühös, hanem arra…” – és akkor mond valamit. Milyen óriási dolog, akkor rájöttem, hogy nem rám dühös, hanem arra a helyzetre, amibe került. (27:30)

Megbeszéltétek, hogy itt találkoztok. Az egyik késik, a másik dühös lesz rá. „Látom, dühös vagy. – Nem vagyok dühös! Hagyjál!” Na, jó kis kommunikációs dugó. De ha azt mondja: „Igen, dühös vagyok.” Mire a másik: „De hát, miért nem…, értsd meg, sok dolgom volt, meg munkáz… munkáztam, meg munkáz…, munkában, munkázóban voltam.” De ő megért engem, nem azt mondta, hogy nem értelek meg, csak azt mondta, hogy „Dühös vagyok”. Azt se mondta, hogy rám. „Dühös vagyok.” Erre rögtön kitaláltam, hogy biztos rám. De ő ezt nem mondta. „Látom, dühös vagy. – Igen, dühös vagyok. – Rám? – Ki mondta, hogy rád?” Ebben a pillanatban ugye érdekes helyzetbe kerültünk, szóval… „Nem rád vagyok dühös, hanem arra a helyzetre, amibe hoztál.” (Egészségedre!) „Hogy én itt foglalom neked a helyet, te meg nem jössz. Hány embernek kellett azt mondani, hogy nem, nem, ez a hely nem a tied. Nem rád vagyok dühös, hanem a lehetetlen hülye helyzetre, hogy itt kellett háromnegyed órán keresztül mondani rendes embereknek, hogy jön egy rendes ember, az meg nem jött ide.” Na, csak…, szóval…, tehát, hogy egyáltalán tudatosul bennem az, hogy vannak ki nem mondott tartalmak. Ezek a ki nem mondott tartalmak sokszor azért nem mondódnak ki, mert valami miatt nehéz őket kimondani. Na de éppen az jelzi, ha nehéz kimondani, valószínű, hogy fontosak. Hát ha semmiből nem állna kimondani, már mondanám is. Tehát ha nehéz, akkor valami jelentősége van. De a csavar, hogy ne én találjam ki, hogy mi ez a ki nem mondott tartalom, hanem lehetőséget adni arra, hogy te azt elmondhasd, hogy az mi. (Nem t’om, ilyenkor szoktam abba a rossz érzésbe csúszni, hogy ilyen kisiskolás vagyok. Hogy ilyen szájbarágósan gyá-zsá…, 2x2=4, 3x3=9, nem tudom, mindegy, ezt egyszer átrágjuk. Jó? Kicsit úgy kimondjuk, aztán utána majd szárnyalunk, majd olyan…, beletenyerelünk a tudattalanba. Jó? Utána. Na. Oké?) (30:25) Itt két szójátékot szeretnék mondani, ami azonban nagyon izgalmas tartalmakat világít meg. Az egyik, hogy amikor én azt gondolom, hogy megértetlek téged: „Ja, hát értem, értem, értem…!” az nem jelenti azt, hogy te megértve érzed magad. Pedig magunk között szólva nem azt vágyjuk, hogy a másik értse meg, az a minimum. Hát de nem így van? Hát akkor sehova se jutunk! Hát persze, hogy értse meg, hát akkor minek beszélek! Értse meg, de amire vágyok, ez egy eszköz csak, hogy értse meg, mert ha nem érti meg, nem tudunk továbbmenni, ez az eszköz. De a mélyebb vágy nem ez, hanem az, hogy átélhessem, hogy megértesz. Attól, hogy én megértem, hogy az mi… „Ja, hát ez oedipális elakadás, hogy ne érteném. Jaj ez a régi nóta, persze, apa-anya, …” Most ha én ezt valakinek így elmondanám, hogy érezné magát? „De nagyszerű, hogy Feri megértette, mi van velem.” Az biztos, hogy így lenne. Arra van szükségünk, hogy a másik megértsen, és utána a kommunikációba valahogy az is be tudjon kerülni, hogy én átélhessem azt, hogy én megértve vagyok. Ennek is van egy nagyon izgalmas kulcsa. Valahogy úgy van ez, hogy akkor szoktam én megértve érezni magam – ebben sok minden benne van, némi elfogadás, némi tisztelet, némi megbecsülés, á… nem is akarom… – hogyha tudsz velem együtt érző lenni. Általában ez a titka, hogy egy picit máshonnan kell meríteni. Akkor érzem, hogy te megértesz és megértve vagyok, ha együtt is érzel velem, akkor látom is, látom az arcodon, de jó, de jó, megértve vagyok. Na, így mehetünk tovább. Tehát az, hogy én megértek valamit, nem jelenti azt, hogy te megértve érzed magad. Mi férfiaknak ez egy óriási gyöngénk, mert azt gondoljuk, hogy addig kell csak figyelni, ameddig meg nem értjük a nőt. És szokott itt benn lenni egy szürkeállomány, sokszor azt gondoljuk, hogy gerincvelővel is képesek vagyunk megérteni, tehát az agyunkat se kell használni, csak így odamegyek… „Ja, értem, biztonságra…, biztonság kéne neki. Ja, jól van, értem, értem, több, több…” Szóval mi férfiak teljesen el tudjuk andalítani magunkat azzal, hogyha értjük, s kikapcsolunk. Ismerős ez nektek? Este 10 után meg pláne. Ettől a helyzet még rosszabbá válik. Nem elég megérteni, valahogy közvetíteni, hogy én átélhessem, hogy megértve vagyok. Jó, ez volt az egyik… (Nem t’om szójáték-e…, nem t’om… nem értek hozzá… jó, nem kaptam támogatást…, nem baj… Jó!) (33:50)

A másik, ennek a párja, hogy attól, hogy én megértettelek téged, azt gondolhatom magamról, hogy megértő vagyok. Ami szintén nincs így. Megértettelek, és egy kicsit se vagyok megértő, és ezt ki is fejezem rögtön. „Ne lehetne rövidebben ugyanezt? Hát nem lehetne? Hát már értem. Hát ha értem, akkor minek mondod még?” Ismerős ez? Én az összes férfival már úgy együtt tudok érezni… Hát nemegyszer úgy van ez, megértem 5 perc alatt, és még hallgatok fél órát. (De mi…? Valaki sziszeg, mint egy kígyó…) De hát annak a fél órának van jelentősége, hát azon múlik, azon a fél órán. Vége van a 35 percnek és „Hhh…, hhh…, érdemes veled élni.” Ez nagy dolog, nem? Tehát öt perc után annyi van, hogy „én értelek”, 35 perc után: „De örülök, hogy hozzád mentem feleségül!”. Megéri ezt a fél órát? Mmm…? Szerintem megéri, hát hogyne érné meg. (35:20)

Még egy titok. A pozitív kommunikációnak még egy titka, hogy képes vagyok nem csak a szavak mentén, kimondott tartalmak mentén haladni, hanem alapvetően az érzelmek mentén. Beszélgetés az érzelmek mentén. Ha ez úgy mond nektek valamicskét. Tehát nem a szavakra figyelni csak, hanem hogy ott most dühös lett, most elszomorodott, most csalódott, most kiábrándult, most reménykedő, most öröm… Érzelmek mentén beszélgetni. Férfi társaim, nehéz az élet. Nem tudlak benneteket bíztatni, de, bíztatni nagyon tudlak. De nagy dolog az, hogyha nem nézzük le az érzelmeket! Óriási dolog, óriási. Akkor képessé válunk úgy kommunikálni, hogy az jó mindkettőnknek. Ha valaki az érzelmeket lenézi, ezzel tulajdonképpen a kommunikáció alól kihúzta a talajt. Nagyjából ezt lehet mondani. (Na most, következő…) (36:50)

(11.) A pozitív kommunikációhoz hozzátartozik, hogy valamennyire képessé teszem magam az önfeltárásra. Önfeltárás: önmagam megmutatása, ez valamiféle önátadás, hogy valamennyire képes vagyok beleadni magamat egy beszélgetésbe. Önfeltárás. Az intimitás kapcsán, az intimitás irodalmában 125-ször át van erősítve, hogy nem vagyunk képesek meghitt kapcsolatban lenni akkor, ha az önfeltárás készségét nem gyakoroljuk. Milyen sok nő szenved ettől! Valaki azt mondta: „Én nagyon szeretem a férjem, de a férjemmel az a nehéz, hogy én mondok neki valamit, valami fontosat onnan belülről, s egy hónap múlva válaszol.” Ma, és ezt látjuk, nagyon fölfokozottá tudott lenni a meghittségnek a vágya, vagy a meghittségre való igény. Sokszor a házastársi kapcsolattal való elégedettségnek az egyik fontos foka, hogy van-e benne elég meghittség, vagy nincs. De meghittség akkor tud létrejönni, ha mind a két fél képes valamennyire az önfeltárásra, az önkifejezésre, az önmegmutatásra, és a másik arra képes reagálni. Hogy azon a szinten, abban a mélységben, ahol a föltárás jött, arra a másik válaszol, és így tudunk beszélgetni. Föltárásra föltárással beszélget, az az intimitás egy beszélgetésben. Föltárásra föltárás válaszol, arra újabb föltárás, újabb föltár…, ez. Nem azt jelenti, hogy mindig mélyebbre kell menni, nem, de egy föltárásra föltárás. Ez a meghittség egy beszélgetésben. Most nyilván a kereteknek, hogy elfogadás, tisztelet, stb…, ez oké. (Igen, na itt egy nagyon nehéz dolog jön.) (38:55)

(12.) A kutatások azt mondják, hogy az a család, vagy az a házaspár tud megfelelően kommunikálni egymással, és tud megelégedett lenni, amelyikben mind a két fél képes a negatív üzeneteket hatástalanítani. Ez egy csodaszép dolog. Mert mindenki elveszti a talajt a lába alól, mindenkinek kijön a száján ilyen, olyan, amolyan, nem kellett volna, kijön. Én emlékszem, most néhány nappal ezelőtt vártam a sekrestyésre. A sekrestyés pedig azt gondolta, hogy én nem várok rá. Ez egy klasszikus, egyszerű helyzet, mert ő lenn volt a sekrestyében, én meg álltam az utcán. Ő azt gondolta, hogy nyugodtan szöszmötölhet, a drága…, mert hogy hát az én időmből nem megy. Én meg fönt kezdtem dúlni-fúlni. „Ez nem igaz, ez nem i-gaz! Itt várok, én, én, én várok, én!” Igen, ez gondolom ismerős nektek, ahogyan elkezdjük belehajtani magunkat a nárcisztikus sérelmeink bugyrába. „Én itt várok, én várok, az én időm, enyém idő, én élet, enyém élet, én…” És akkor szép lassan már a sekrestyében nem egy ember dereng föl… , már csak mutató névmással utalunk ugye: „Az! Az, az, ott lenn!” És mi történt? Ugye, puff, elszakadt a cérna. Ritkán szokott velem lenni. (…Átadjam a mikrofont? Látjátok, most például fogalmam sincs, hogy mi játszódik le benned. Egyszerűen halvány gőzöm sincs. Most de szeretném tudni, hogy mi van a jelek mögött! Esetleg… egy, egy… Nem? Nem, hát többször nem próbálkozom, hát értek én a szóból…, jól van… ) Tehát lent volt a sekrestyében a sekrestyés, és elszakadt a cérna. És nem mentem le a sekrestyébe, hanem megálltam az ajtóban és lekiabáltam. Le én. „Gyere már!” Följött… „Feri, nem tudtam, hogy itt vagy” Nem lettem jobban tőle, és látta még az arcomon ezt a … „én időm, enyém idő, én élet, enyém élet, én, én fontos, én nagyon fontos, nagyon fontos, én, én időm, fontos időm, én nagyon fontos én…” és ugye segített rajtam. És akkor nagyon kedvesen mondott még egy mondatot, hogy „Ja, te, ha tudtam volna…! Hát dehogy szöszmötölök én ott a sekrestyében! Jöttem volna föl. De rendes vagy, hogy megvártál! Várjál, mindjárt kész vagyok.” Na, de… mikor már volt három ilyen mondat, összes méregfogamat kihúzta, az összeset, tik-tik-tik. Eltűntem, már nem voltam kígyó, kis jámbor … És azt mondta: „Várjál, mindjárt zárok! – Várok. Zárj, zárj!” Na, hogy talán érzékeltettem valamit abból, hogy mekkora jelentősége tud annak lenni, hogy valaki nem pattan az első szóra. Főleg ha egy kapcsolatban mind a két fél érzékeli, hogy most valamiért a másiknak kiment a biztosíték. Mindegy, hogy miért ment ki, kiment. Van előlegezett bizalom, satöbbi, nem szokta ezt csinálni, bö-bö-bö-bö…, és hatástalanítani tudom a rossz mondatát, a rossz kezdést, a beszólását… Óriási dolog tud az lenni, hogy akkor én is fújtam egyet, és hát „De rendes ez a nő!” Ezt gondoltam. De rendes! S akkor én is teljesen átalakultam, tú… és akkor „Hát milyen jó munkatársaim vannak! Kicsit szöszmötölősek ugyan…, de mindenkinek lehetnek hibái. Hát hogyne tudnám én azt elfogadni, én.” Szóval ez a pont így szól: óriási dolog, hogyha tudatosan készülünk arra, hogy a másikak a rossz dolgára hatástalanító mondattal, gesztussal tudjunk válaszolni. Az a tapasztalom, hogy általában nem is kell sok, egy-két ilyen gesztus elég szokott lenni, ha nem nagyon sérült a másik. Hát akkor… akkor mélyebb segítségre van szükség. Oké? (44:40)

(13.) (Akkor a következő, ezt csak egy mondatban.) A kommunikációban nagyon pozitív az, ha nincsenek tabuk. A tabuk – így lehetne ezt mondani – a tabuk nem a témára vonatkoznak, hanem a hogyanra. A tabu nem jó szó, de valamit most ez jól kifejez. Tehát mindent szóba lehet hozni, mindenről lehet beszélni, de nem akárhogyan. Ez jelenti azt, hogy a tabuk nem a témára, hanem a hogyanra vonatkoznak. Tehát egymást bántva, kirekesztve, minősítve, cikizve, megalázva, megszégyenítve, úgy semmiről se, azt nem! De a téma, az jöhet. Oké. Még egy… (45:35)

14. A pozitív kommunikációnak mégy egy titka, hogy fölveszem a társam ritmusát. Még meghitt kapcsolatra képes pároknál is látom, hogy kialakul egy valami nagyon szép dolog, s annyira megmámorosodunk attól, hogy most van egy önfeltárás, és akkor válasz, hogy tulajdonképpen nem figyelünk egymásra, hanem én is föltárok, ő is föltár, és mi ezt élvezzük csak, így… Mindenki a magáét élvezi. Ááá… Mert akkor itt időt kellene szánni arra, hogy most ő mondott valamit, akkor most kicsit ott állunk. Hú, hú, micsoda mélység ez, hí-hí… engedem, hagy hasson rám, az enyém se fog elmenekülni onnan, ott megvár az. Kicsit hagyom, hagyom… Hmm… Utána mondok csak valamit. S akkor ő is vár engem, hogy hadd legyenek egy-egy mondatnak visszhangjai, hogy úgy érezze… Éppen néhány héttel ezelőtt elmentem egy aquaparkba, jó kis aquapark, ott áztattam magam, és volt egy ilyen, hogy visszhang szoba. Bizony! És Ferenc atya lement a visszhang szobába, körbenéztem, van-e ott még valaki, de nem volt, s üvöltöztem, de mint az állat: váá-űű-áá... Iszonyú jó volt, és hallgattam a visszhangot. Szóval, haladni a másik ritmusával, s utána a másik halad az én ritmusommal, és akkor ő is, haa… és máris van egy óceán-érzésünk. Különben a végén rossz érzésünk lesz. Nem t’om ezt átéltétek-e? Hogy nagyon mély megosztás van, de tulajdonképpen mindenki annyira örül, hogy végre van egy tér, ahova be lehet rakni a feltárulni akaró tartalmakat, hogy tulajdonképpen lett egy kupac, de nem vittük el, egyiket se melengettük meg, nem keltettük ki, nem szeretgettük meg. Nem, semmit nem csináltunk, raktunk oda egy kupacot. Az más műfaj, s a végén lesz egy ilyen kisebb, ilyen mardosó hiányérzetünk, hogy ezt most elmondtam, de ezt most így a semmibe mondtam be… Ahh.

15. (Ú, elég sok, ez az ABC elég sok…, sok, sok, de…) A pozitív kommunikációnak az is egy gyönyörű titka, hogy megsejtem azt, hogy nem egyszer egy közlésnek az elmondása nagyobb hatással van az illetőre, mint bármilyen válasz. Hogy néha attól, hogy egyáltalán elmondhatok valamit, sokkal többet kapok, mint bármire, amit aztán te visszaadsz nekem arra. Hogy a legnagyobb hatással nem egyszer az van, hogy én el tudtam valamit mondani, s köszönöm, erre vágytam, hogy ezt el tudtam mondani, és ez hat rám. A legjobb, ha nem is mondasz rá semmit, csak érkezzen azért meg hozzád, s akkor számomra is elfogadható lesz. Ha te elfogadod, számomra is elfogadható lesz. Tehát ennek a szépsége, hogy kimondok egy tartalmat, és az bennem hozza sokszor a legnagyobb változást. (Igen, s akkor az utolsó…) (49:25)

16. A pozitív kommunikációnak szépsége az is, hogy nem problémaközpontúan beszélgetünk. Ez is egy óriási tévutunk, hogy állandóan problémaközpontúan beszélgetünk. Nem problémaközpontúan kell beszélgetni, miközben vannak problémáink, hanem ÉN-TE központúan kell beszélgetni, személyközpontúan. Hahh! Nem probléma központúan. Ha probléma központúan beszélgetünk, beszívódunk a problémáinkba. A problémák sokszor ráadásul megoldhatatlanok, emlékeztek erre. Hogy körülbelül a problémáink, egy tartós házastársi kapcsolatban, a problémák 69%-a megoldhatatlan probléma. Ugye, ezt nagyon emlegetem nektek. Ez egy 14 éves kutatás eredménye. Há azért azt már le lehet írni egy mondatba. Tehát 69% megoldhatatlan. Ha tehát a férj és a feleség problémaközpontúan, a problémát megoldási szándékkal beszélget, és nem ők vannak a középpontban, akik egy problémáról beszélgetnek, akkor újabb és újabb csalódások várnak rájuk. Azt gondolják: „Hát ennek már régen…, ezt meg kellene oldani. Nem, sehova nem jutunk.” De egy megoldhatatlan problémával ha sehova se jutunk, akkor épp a realitásban vagyunk, nem? Hát ott ülünk ketten egy megoldhatatlan problémával, és azt mondjuk: „Te azt hiszem, hogy ezt csak elfogadni tudjuk. Mit szólsz ehhez? – Szerintem is.” Hát akkor tudunk, tudunk ezután élni. Se én nem tudom megoldani, se te, se együtt. Akkor tudunk vele együtt élni. (Háhh! Olyan szép az élet, úgy végül, már ilyen 9 óra 10-kor kezdem szeretni az életet…Na! Annyira fáradt vagyok, egyszerűen azért van, hogy így ’tom mit csinálok. Jó. Oké. És akkor még egy, utolsó.) (51:45)

17. Ha panaszkodni van kedvem – panasz (mondom), fájdalom. Főleg, ha neheztelés, rád vonatkozó kritika (? nem tudom, nem t’om, hogy kell-e kritika, inkább fájdalmak, satöbbi). Nagyon érdemes volna azt két másik elemmel összekötni. Az egyik, hogy mit kérek. Tehát milyen javaslatom van, milyen javaslatom van, mit szeretnék. Tehát nem csak azt elmondani, hogy „utálom, hogy ez így van” hanem „annyira jó lenne az, ha…”. És ezt összekötni még egy másik elemmel: hogy miben tudnál te segíteni nekem ehhez. Nekem az lenne ebben a helyzetben nagy segítség, hogyha képes lennél erre vagy erre, vagy megbeszélnénk, hogy mit tudnál te itt tenni, vagy ehhez hozzáadni. Mert ha világos, hogy egy kapcsolatban állandóan jönnek a konfliktusok, tartós kapcsolatban meg pláne, hogy jönnek a konfliktusok, irgalmatlan konfliktusok jönnek, és ha mindig csak zúdítok, és ez nem jó, az nem jó, de bele tudunk savanyodni. Azt mondom: igen, ez nem jó, ez nagyon fáj, ez nem, ez nem… mert tudod, arra lenne szükségem, hogy… és az lenne nekem jó, hogyha te … Hát egyszer csak ki van húzva az egész helyzetnek a méregfoga. Nem támadsz itt engem, meg már elkezdek gondolkodni azon, hogy biztos kár volt, hogy megházasodtunk. Hát hogy most azt mondod, megint azt, hogy neked semmi se jó itt akkor… Ugye, ezt sokszor férfiak szokták érezni, hogy a nők sokszor úgy a kapcsolat felelősei egy kapcsolatban, s akkor hozzák a témákat. Ugye, hát ha a férfi nem hozza, majd ők hozzák. S akkor a férfi szép lassan, úgy „Hát most egyáltalán adok én ennek a nőnek valamit? Most egyáltalán jó helyen vagyok én, vagy csak az elégedetlenség van?” De nagy dolog az, hogyha például azt a mondanivalót egyszer elmondod magadban – „há-tú…zsí-zsú… ha itt lenne, bárcsak itt lenne, zsí-zsú…” – elmondod, és akkor utána azt mondod: Na, ennek egy kulturált változatát fogom elmondani a férjemnek, s ahhoz már hozzá tudom azt is tenni, hogy nekem mi lenne jó, meg azt is, hogy miben tudna nekem segíteni. Pl. (De jó! Iszol. Ez jó. Énnekem is van, várjunk csak! Jó.) (54:30)

Ennyit akartam akkor a pozitív kommunikációról, és most akkor nézzük azt, hogy összefoglalásképp, tehát hogy akkor kommunikáció a családban. Ez tehát azt jelenti, hogy a kommunikációnak azért van óriási jelentősége a családban, mint minden nyílt, élő rendszerben, mert ahol egy áramló kommunikáció zajlik, ott a szabadság tere nyílik meg. Ahol jó a kommunikáció, az információáramlás szabad utakon jár, ott a probléma megoldási képességünk, lehetőségek, konfliktusmegoldó arzenál használhatóvá válik. Mert van egy megfelelő információáramlás. Ha bedugul az információáramlásnak a folyama, s eldugul a kommunikáció, tulajdonképpen teljesen beszorulunk, és képtelenek vagyunk elég szabadon megfelelő lehetőségekhez és megoldásokhoz elérkezni. Ezért szokott az lenni, hogy ma közkeletűen nagyon sokan mondják azt, hogy tulajdonképpen egy probléma van, a kommunikáció. Dehogyis! Hát a kommunikáció problémája általában egy valamilyen problémára utaló probléma, sajna, viszont ha a kommunikációs csatornákat kitisztogatjuk, az információáramlás szabadon tud menni, akkor mi magunk kerülünk sokkal szabadabb helyzetbe, és rátalálunk azokra a lehetőségekre, amelyekkel meg tudjuk oldani azokat a problémákat, amelyek a kommunikáció során föltárulnak. Ezért van az, ezért tapasztalhatjuk azt, hogy sokszor úgy látjuk, hogy a kommunikáció csatornáit, az információáramlás útjait tisztogatják, akik segítenek nekünk, mert akkor a szabadság és a szabad cselekvésnek a tere bővül ki. Ezért van olyan óriási jelentősége, plusz nyilván érzelmileg hallatlanul megerősítő, hogy szót értünk, vagy hogy megértve érzem magam, vagy hogy megértő vagyok. Ez milyen, milyen én-erősítő dolog, ilyet tudok csinálni! Há-háá! Na. (56:50)

Azután itt egy másik fájdalmas tapasztalatra szeretném fölhívni a figyelmet. Ez pedig az, a kommunikáció általában és nagyon gyakran elindul egyik féltől a másikig, és nincsen visszacsatolás. A visszacsatolás óriási hiánya nagyon megnehezíti a szabad információáramlást. Mert én azt gondolom, hogy elmondtam valamit, és tibennetek most az van, ami énbennem. Ez pedig senkinél és soha nincsen így. Mi szokott azonban itt történni? Sosem tisztázzuk, hogy amit én mondtam, az hogy érkezett el a másikhoz. Ezért mind a ketten gondolunk valamit, amiből rengeteg konfliktus származik. Rengeteg ilyen példát tudnék mondani a saját életemből is persze. Nálunk neuralgikus pont az ajtó. A templomajtóról beszélek, igen ám, de nem olyan egyszerű ajtó, ne nézzetek hülyének. Bonyolult ajtó, nálunk a templomban nagyon bonyolult ajtók vannak. Mert egyrészt van egy üvegajtó, és mögötte van a nagy vasajtó. És tudjátok, ez majdnem egy fél éves játék volt nálunk, hogy már megszólalt a csöngő, a ministránsok már indultak fölfelé, és nekem hirtelen eszembe jutott, hogy ú, most elég meleg van, ki kéne nyitni az ajtót. S ahogy megye, már a lépcsőn van a lábam, szólok a sekrestyésnek: „Légy szí’, nyissátok ki az ajtót!”, és megyek föl, igen, most minden szépen el van rendezve, de jó, hogy eszembe jutott… Mi történik? A verzió: kinyitják az üvegajtót, mert mondtam, hogy nyissák ki az ajtót, de a vasajtót nem, én pedig ülök, szemben az ajtóval. És miközben ti azt látjátok, hogy én misézek, „Ajtó… Most vajon mit nem lehetett megérteni azon, hogy az AJTÓT nyissátok ki? Mit? Most azzal, hogy ki van nyitva az üvegajtó, nem jön be több levegő, mert a vasajtó meg be van zárva. Most hogy lehetett ezt így…?” (…) „Az Úr legyen veletek! – Evangélium…” Na, szóval, megyek le… És két hét múlva eszembe jut, hogy jaj, az ajtó, az ajtó. Mondom, jaj, én már tanultam, „Ne felejtsd el a vasajtót kinyitni!” (…) Ki van nyitva a vasajtó, de az üvegajtó nem. Mert én azt mondtam, hát…, vasajtó… „Most ezt, ezt hogy lehetett, ezt hogy…! Hogy, hova kerültem? Hogy, hát… – Az Úr legyen veletek!” Közben: ajtó, ajtó, ajtó, ajtó… Eltelik két hét, lábam a lépcsőn, már tudom, hogy nagyon pontosan kell fogalmazni. „Lujza, az ajtókat nyissátok ki!” Egyszer csak hallom, hogy irgalmatlan zaj jön jobbról, ugyanis a rettenetes HÉV sínek felé is kinyitotta a sekrestyés az ajtót, ami egy harmadik ajtó, „mer’ azt mondta: ajtókat nyissátok ki!” s azt mondta, őt most már nem érdekli. „Az összes rohadt ajtót kinyitom, ami itt a templomban van. Vasajtó, üvegajtó, kisajtó, ez, tessék, akkor misézzen, nyitva van az összes ajtó.” Én meg ülök. „Ki mondta, hogy a kisajtót ki kell nyitni? Sose nyitottuk ki a kisajtót, azt sose nyitottuk ki!” Na most, negyedik alkalom. Té…, ez körülbelül így történt. Tehát csak azért, hogy a végtelenül egyszerű információk… Ugye, én voltam katona. Hát nem látszik, de voltam, és arra gondolok, hogy kezd már hűvösödni. Ugye, már azért kívülről hideg jön, és gondolom, hogy azért valami levegő kéne, mert nagyon sokan vagytok, most valahogy akkor úgy kéne kinyitni az ajtókat, jöjjön is be levegő, meg ne is, mint a népmesében. Hoztam is, meg nem is… Csöngő szól, első lépcső, úáá-ááá…, odaszólok: „Lujza, zsilipeljétek az ajtót!” Gondolhatjátok, hogy Lujza: „Na most van elegem a plébános úrból, most lett végem. Most, tehát hogy fölmondjak, ne mondjak, most fölmondjak, ne mondjak, fölmondjak? Ezt kibírom, nem bírom ki, bolond, nem bolond? Most megéri ennyi pénzért, nem éri meg ennyi…? Erre lenn volt egy férfi. Lujza odamegy hozzá: „Te Béla, hogy kell zsilipelni?” Na, ezt nem is folytatom. Ugye, hát úgy gondoltam, hogy a fémajtóból az egyiket nyitjuk ki, az üvegajtóból a másikat nyitjuk ki, és akkor jön a levegő, de nem jön a huzat. Mit csináltak? Fém ajtó kinyit, üvegajtó kinyit – jó hideg bzsííí. Ezért aztán, ez körülbelül egy olyan fél éves történet volt, s kezdtem a végére belátni, hogy nem csak Lujzával van a baj. Mondjuk így finoman. Most nagyon egyszerűen mondtam, tehát hogy egyszerűen el kell mondani, hogy: „Mikor a zsilipelést mondom, arra gondolok, hogy egyik szárnya a fémajtónak kinyílik, a másik zárva marad, az üvegajtó átellenes része kinyílik, a másik zárva marad, mindezt pedig azért, hogy… S annyira örülök neki, ha így van. – Ja, ezt értem.” Szóval, ezt azért mondtam így el, mert nincsenek visszacsatolások, mindig azt gondoljuk, hogy napnál is világosabb. De miért lenne az? Egy másik ember! Hát lőtt velem a lövészárokban ’89-ben, hogy tudja mi az, hogy zsilipelés? Hát nem lőtt velem, hát zsilipelés…” Na. Ami itt fájdalmas tud lenni, annak a sajátos kulturálatlansága, hogy amikor valaki tisztázni akarja azt, hogy jó értette-e amit a másik mondott, annak ráütnek a fejére. Ismerős nektek az, hogy „Hogy nem lehet ezt érteni? Hányszor kell ezt elmondani? Lujza, hát én csak az ajtóról beszélek.” Most a durvább változatokat nem is mondom. Tehát hogy: „Érettségiztél? Vagy megvan ez a fogalom, hogy AJTÓ? Megvan a kép? Kilincs, kinyit, hát ért… mit nem lehet ezen érteni?” De ez ismerős, ugye? Az nagyon fájdalmas, mikor például valakit gyerekkorától kezdve az összes tisztázási szándékában megaláztak. „Hogy lehetsz ilyen hülye? Mindenki érti, csak te nem. Mit bénázol már? Hányszor kell mondani?” De nem azért áll, mert nem hallotta, hanem mert nem tudja, hogy most az, amit mondtál, azt ő most jól érti-e, ezért áll, de már nem meri tisztázni. Főnök-beosztott irgalmatlan nehéz helyzet. Irgalmatlan nehéz, ha olyan a főnök, ha olyan a beosztott. Hogy nagyon fontos, óriási jelentősége van, hogy tisztázni. Ez azt jelenti, hogy egyiktől megy a másikig az információ, és szabad visszakérdeznem, vagy azt mondani, hogy „Most jól értem, jól értem, azt akarod, hogy minden ajtót kinyissunk hátul?” S akkor erre lehet egy normális választ adni. Ez egyébként legalább annyira felelőssége annak, aki a közlést mondja, mint annak, aki a közlést hallja. Tehát ez egy közös felelősségünk, hogy az érthető-e ott, ami innen elment. (Jó. Még egy nagyon fontos dolog. Hú, belángolt a fülem. Vörös? Vörös. Vörös! Nahát. Egy most, most, így dzsí… így éreztem, hogy így fölnyomja a vér a meleget. Hogy… milyen nehéz az életem itt. Hhh! Szóval…) (67:10)

A kommunikációról még valamit. Kommunikáció a családban. Van azonban itt egy, megint csak itt egy rettenetes félreértésünk vagy tévedésünk. Azt gondoljuk, hogy valójában semmi más probléma nincs is, mint a kommunikáció, azt akkor szépen kisepergetjük, kitisztogatjuk, és megtanuljuk, hogy hogyan kell helyesen kommunikálni. Ezért elkezdünk ÉN üzeneteket mondani érzelmek mentén haladni, megerősítéseket adni, témánál maradni, időket kitűzni, mindent halálosan profin tudunk, és semmivel se lesz jobb az életünk. Például azért nem, mert a kommunikációnak a végtelenségig való csiszolgatása éppen elfedi a lényeget. Ez pedig az, hogy kommunikálhatunk mi úgy mint Rogers és Virginia Satir együttvéve, hogyha a problémáink nem abból adódnak, hogy az információ hogy áramlik, és megérkezik, és azt értem, amit te mondtál, hanem abból, hogy nem is bízok benned. Hogy nem is vagyok elköteleződve az irányodba, hogy nem is adom oda magamat neked. Hogy valójában nem számíthatsz rám. A kommunikáció sokszor éppen a lényeget fedi el, és a kommunikációban óriási dolog lenne, ha eljutnánk oda, hogy nem azon múlik, hogy még hihetetlen finomabban elmondjam a szükségleteimet hogy te… és már minden, tudunk öt szeretetnyelvről, már azt minden, már begyakoroltuk, már három zsiráf van bennünk és… Hát mit érünk vele, ha attól nem megy az élet, hogy nem is bízok benned? Hogy nem vagyok elköteleződve, hogy nem vagyok hűséges, és a többi. Ez rettenetes tévedésünk ma, rettenetes. Azt gondoljuk, hogy ha én még, még finomabban tudom elmondani, akkor ettől majd történik valami, de azon a szinten semmi nem történik. Akkor egyszer bele kell nézni a tükörbe és megkérdezni magamat: „Most bízol benne, vagy nem? Döntesz a bizalom mellett, vagy nem, elköteleződsz, vagy nem?” Most akkor szereted vagy nem, akarod szeretni, vagy nem? Hűséges akarsz lenni, vagy nem? Sokszor olyan naivitás van itt. Mondjuk van egy férfi meg egy nő, egyiküknek van egy szeretője. S akkor elmennek párterápiára, és azt várják, hogy a terapeuta majd kisöpörgeti a kommunikáció útjait. Hát hova söpörgesse, hogyha egyébként az a férfi, vagy az a nő, akinek van egy külső kapcsolata, fütyül a társára? S azt mondja: „Én ezt abba nem hagyom.” Hát, ha az van benne, hogy „én abba nem hagyom”, akkor hova cizellálják az ÉN üzeneteket? Hova haladnak az érzelmek mentén? Hát épp a semmibe lógnak. Ezt ma nagyon gyakran látom, nagyon. S akkor végül azt: „Hát nem, nem jutottunk zöld ágra.” Hát… Tehát kommunikálni nem lehet bizalom helyett. Elköteleződés helyett sem lehet kommunikálni, döntés helyett sem lehet kommunikálni. Ugye, hát milyen…, ott is elakadhatunk már, hogy eleve most megházasodjak vagy ne. S akkor tetemre hívlak, már mindent megbeszéltünk, ezerszer át, és már belementünk a legnagyobb őrültségekbe, hogy te a hárommal ezelőtti fiúddal az ágyban csináltad-e azt, hogy amid… mert ha én azt megtudom, hogy te ott a hárommal ezelőtti fiúval… és akkor ha ezt én megtudom, akkor majd énbennem valami fölszakad… Tudod, mi szakad föl? Na, hát mit csináltok? Tehát ez, ez… hahó! Hagy… na akkor… (71:55)

Zárásképpen egy klasszikust szeretnék idézni. Hofi Gézának hívják. Azt mondja, hogy… ez egy ilyen klasszikus szava járása volt: „Mama! Ha ébren van, m’ér alszik?! Cuppantlak benneteket, befejeztük.