Lk 20,27-38 - Évközi 32. Vasárnap, C év.

2010. november 7. – Évközi 32. vasárnap

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (2Mak 7,1-2.9-14)

Történt pedig, hogy elfogtak hét testvért is anyjukkal együtt. Ostorral és szíjjal verette őket a király, hogy a törvényben tiltott sertéshúsevésre kényszerítse őket. Ekkor közülük az első így szólt: ,,Mit akarsz velünk és mit kívánsz tudni tőlünk? Mi készek vagyunk inkább meghalni, mint megszegni az atyáinknak adott isteni törvényeket.’ Azután halálraváltan így szólt: ,,Te gonosz! A jelen életben ugyan elveszítesz minket. A világ Királya azonban a föltámadásban örök életre kelt minket, mivel az ő törvényeiért halunk meg.’ Utána a harmadikat csúfították el. Ez, mihelyt felszólították, mindjárt kidugta a nyelvét, bátran odanyújtotta a kezét, és bizalommal eltelve így szólt: ,,Az égből kaptam ezeket. Ezért Isten törvényeiért lemondok róluk, mert bízom benne, hogy úgyis visszakapom ezeket Tőle.’ A király pedig és az övéi megcsodálták az ifjú lelkierejét, hogy szinte semmibevette a kínzásokat. Ennek elhunyta után a negyediket kínozták meg hasonló módon. Ez, amikor már halálán volt, így szólt: ,,Vigasztalás azok számára, akik az emberek által halnak meg, hogy bízván bízhatnak Istenben, aki újra feltámasztja majd őket. Neked azonban nem lesz feltámadásod az életre.’

Szentlecke (2Tessz 2,15 – 3,5)

Ezért tehát, testvérek, legyetek állhatatosak, és őrizzétek szilárdan a hagyományokat, amelyeket akár élőszó, akár levelünk útján tanultatok. Urunk, Jézus Krisztus pedig, és Isten, a mi Atyánk, aki szeret minket, s örök vigasztalást és jó reménységet ajándékozott nekünk kegyelemben, bátorítsa és erősítse meg szíveteket minden jótettben és beszédben. Egyébként, testvérek, imádkozzatok értünk, hogy az Úr igéje, amint nálatok is, terjedjen és dicsőségre jusson, s megszabaduljunk az alkalmatlan és gonosz emberektől, mert a hit nem mindenkié. Az Úr azonban hűséges: ő megerősít titeket és megóv a gonosztól. Ami titeket illet, bizalmunk van az Úrban, hogy megteszitek és meg fogjátok tenni, amit parancsolunk. Az Úr vezesse szíveteket Isten szeretetére és Krisztus béketűrésére!

Evangélium (Lk 20,27-38)

Odamentek hozzá néhányan a szaddúceusok közül, akik tagadják a feltámadást, és megkérdezték őt: ,,Mester, Mózes előírta nekünk: Ha valakinek meghal a testvére, akinek felesége volt, de gyermeke nem, akkor a testvér vegye el az asszonyt, és támasszon utódot testvérének [MTörv 25,5-6; Ter 38,8]. Volt hét testvér. Az első megnősült, aztán meghalt gyermek nélkül. Előbb a második, majd a harmadik vette feleségül őt, és hasonlóképpen mind a heten, gyermeket nem hagyva, mind meghaltak. Végül meghalt az asszony is. A feltámadáskor ezek közül kinek lesz a felesége az asszony? Hiszen mind a hétnek felesége volt.’ Jézus ezt felelte nekik: ,,E világ fiai házasodnak és férjhez mennek. Azok pedig, akik méltók lesznek elnyerni a másik világot és a halálból való föltámadást, nem házasodnak, és férjhez sem mennek, hiszen többé már meg sem halhatnak. Hasonlók lesznek ugyanis az angyalokhoz, és Isten fiai, a feltámadás fiai lesznek. Hogy pedig a halottak feltámadnak, azt Mózes is jelezte a csipkebokornál, amikor az Urat ,,Ábrahám Istenének, Izsák Istenének és Jákob Istenének [Kiv 3,6] mondta. Isten pedig nem a holtaké, hanem az élőké, hiszen mindenki érte él.’

Szentbeszéd

Azok az emberek, akik 2000 évvel ezelőtt odaálltak Jézus elé, egy nagyon sajátos biztonságérzettel, sőt magabiztossággal tették föl a kérdéseiket, és két dologban lehettek biztosak. Az egyik, hogy ahogyan hozzák, hozzák a témát, ott nagyon szilárd gondolataik lehetnek, pontosan az ószövetségi törvény alapján mondják azt, hogy „most ez a helyzet így alakul, és így, és így…, és ez Mózes törvényéhez hogyan fog viszonyulni, és, és… ott aztán semmi kérdeznivaló nincs”. És aztán egyszer csak jön a kérdés, s a másik bizonyosságuk, vagy magabiztosságuk már a helyzetre vonatkozik: „Nahát, erre nem lehet jól válaszolni!” Körülbelül ezen a talajon teszik föl ezek az emberek a kérdést, és a mai beszédünk pedig egy picit nézzen rá arra, hogy amire ők azt gondolták, hogy teljesen biztos, és itt kérdés nem is merülhet föl, Jézus azt mondja: „Hogyhogy nem merülhet föl kérdés?” Ennek az evangéliumnak a párhuzamos helyén van egy nagyon érdekes félmondat Jézus részéről. Mielőtt elkezdeném mondani azt, hogy hogyan juthatunk egy lépéssel közelebb a föltámadás titkához, azt mondja: „Hát ti nagy tévedésben vagytok. Amiről olyan magabiztosan gondoljátok, hogy az úgy van, na, az éppen egyáltalán nincs úgy. Amiről pedig most a kérdést fölteszitek, na, arról én mondanék nektek valamit.” A mai estén arról szeretnék beszélni, hogy a hitünkhöz az is hozzátartozik, hogy valamire, egy kérdésre, egy helyzetre, egy problémára, egy nehézségre azt a választ adhassuk, hogy: „Nem tudom. Én erre a kérdésre a választ nem tudom.” Hogy támad föl Jézus? – Azt én nem tudom. Milyen lesz odaát az életünk? – Azt én nem tudom. Mi történt Jézus első 30 évében? – Hát én azt nem tudom. Na jó, de legalább a gyerekkorában mi történt? – Azt se tudom. Na de legalább hol járt? Tényleg járt Indiában? – Én azt nem tudom.

Most annyi kérdést föl lehetne itt tenni, hát vége lenne az egész napnak, és csak a kérdéseinket tennénk föl. S tudjátok, mi a tapasztalatom? Amikor eljöttök mondjuk énhozzám, s azt mondjátok: „Feri atya! Akkor légy szíves azt mondd meg, hogy…” és akkor jön egy kérdés, s erre én azt mondom: „Hát ne is haragudj, de én ezt aztán nem tudom.”, akkor erre két dolog szokott általában a tapasztalatom lenni. Az egyik: ilyen kifejezett, ki nem fejezett csalódással elmentek, és azt mondjátok magatokban: „Hát biztos nem figyelt, mikor ezt tanították az egyetemen. Úgy egyébként egész rendesnek tűnik, de pont, hogy ezen az órán nem figyelt, azért ez nagy szerencsétlenségünk. Egy komoly kérdés, hogy például: Az Eucharisztiában hogyan van benne Jézus? Az egy komoly kérdés, hát mit tanult akkor az ott hat évig, ha még erre se tud válaszolni?” De mindegy, nagyon együttérzők szoktatok velem lenni, különösebben nem bántotok érte. Mi szokott a következő lépés lenni? Hát vagy addig mentek egy paphoz, míg valaki válaszol, vagy pedig akkor bemegyünk a könyvesboltba, és könyveket veszünk. „Riport a pokolból – Riport a mennyországból…” Mindenhonnan riport. Nézzétek el nekem ezt, ahogy most mondtam, mert arról szeretnék ma beszélni, hogy a hitünk szempontjából sokkal-sokkal gazdagabbak tudunk lenni az által, hogyha valamit nem tudunk, akkor azt mondjuk, hogy nem tudjuk. Hogy egymás előtt, magunk előtt, az Isten előtt mennyire nem csak hogy vállalható az, hogy nem tudom, hanem valamiképpen a hitünk megerősödésének, elmélyülésének is nem egyszer a föltétele, hogy az gazdagodjon és reális legyen. Nem egyszer az a föltétele, hogy nagyon fontos kérdésekkel, problémákkal kapcsolatban azt mondjuk: „Nem tudom.”

Tulajdonképpen a hitvallásunk nagyon érdekes. Majd föl fogunk állni a beszéd után, és elkezdjük mondani: „Hiszek az egy Istenben…”, s akkor rögtön mondhatnánk egy mellékmondatot: „…akiről pontosan nem tudjuk, hogy milyen, mert sose találkoztunk vele.” Úgy szemtől-szemben igazán, úgy a valódi isteni mivoltában. Azután ahogy folytatjuk tovább, hogy: „…és megteremtette ezt és azt…”, hát nem voltunk ott, az biztos. Hogy ez hogy ment, ez hogy volt? Fogalmunk sincs. Akkor: „Hiszünk Jézusban…” – vele se találkoztunk. „…az Oltáriszentségben…” Na de azt se értjük, hogy hogy? És így megyünk tovább, a Szentlélek, a föltámadás, az örök élet… Tulajdonképpen – és ez nagyon sajátossága a hitünknek – igenis meggyőződésszerűen vallhatjuk a hitvallásunkat, de tulajdonképpen melléírhatnánk egy másik hitvallást, ami nem folyton-folyvást így kezdődne, hogy „Hiszek… és hiszek… és vallom…”, hanem „Ezt se tudom…, ezt se tudom… és ezt se tudom.” S akkor végül kimondjuk: „Na, és aztán végérvényesen: ezt se tudom.”, akkor valami fontos dolog történik.

De hogyan gazdagítja a hitünket az, hogy egész bátran vállalható katolikus keresztényként is az, hogy éppen nagyon fontos dolgokra azt a választ adjuk, hogy „Nem tudom.” ? Három gondolatot hadd hozzak.

(1) Hogyha azokra a helyzetekre, kérdésekre, problémákra, amelyekre a reális válasz az, hogy „Nem tudom”, az nagyon nagy szabadságot ad. Hadd hozzak egy párhuzamot, ez az egyik legfontosabb párhuzam, amit már biztos hallottatok tőlem, de annyira fontos, hogy inkább elmondom kétszer, – a mai nap csak egyszer. Ez pedig az, hogy egy amerikai kutatás szerint a házasságok 69%-ban a házasfelek megoldhatatlan problémákkal élnek. Hogy megoldhatatlan problémáik vannak. Kik maradnak együtt? Azok a párok maradnak együtt, akik megtanulnak megoldhatatlan problémákkal együtt élni, hogy ez lehetséges. Attól, hogy egy kérdésre nincs válasz, attól, hogy egy problémát nem lehet megoldani, az élet köszöni szépen, megy tovább. Az, hogy mi nem tudjuk, mi az élet titka, hogy körbenézünk ebben a világban, és nagyon sok kérdésre az a reális válasz, hogy: „Hogy ez hogy van, ezt nem tudom.”, attól még néhány hét és hónap múlva tél lesz. Újabb három hónap múlva tavasz lesz, miközben az élet titkára nem tudjuk a válaszokat megadni, de az életet ez nem zavarja. Az élet köszöni szépen, árad tovább. Legföljebb mi vesztegelünk.

Ezért hogyha valamit nem értünk, vagy nem tudunk, ez nem akadálya annak, hogy értelmes életet éljünk. Miközben nagyon sok helyzetre az a válaszunk, hogy „Nem tudom.”, sőt, hogy „Nem is értem.”, attól még tudok értelmes életet élni. Itt ez a gondolat nagyon már magunkat saját magunk elé állít, hogy milyen sokszor történik az, mikor egy kérdésre, hogy „Most neki miért kellett meghalnia? És miért pont őneki kellett meghalnia? És miért őneki, és miért nem a másiknak? És miért így, és miért nem úgy? És Isten ezt miért engedte meg? És Isten ezt miért hagyta?” Rengeteg ilyen kérdésünk van, amire én azt tudom mondani, hogy „Én ezt nem tudom.” De amikor valaki azt mondja, hogy „Márpedig, ameddig én erre választ nem kapok, szüneteltetem az életem, szüneteltetem az istenkapcsolatom, szüneteltetem egy emberi kapcsolatomat. Ameddig kielégítően nem mondod meg, hogy miért nem vagy hajlandó megváltozni, hogy miért nem látod már be ezt, addig én szüneteltetem az életet.”

Az első gondolat valahogy ez, hogyha lehetővé tesszük magunk számára, hogy problémákra, kérdésekre, helyzetekre, nehézségekre azt mondhassuk, hogy „Nem tudom.”, ez fölszabadít bennünket arra, hogy megoldhatatlan problémákat ne akarjunk megoldani. Hogy adott esetben megválaszolhatatlan kérdéseket ne akarjunk megválaszolni, hanem hogy ez úgy elfogadható legyen, ezáltal szabadok legyünk. Ne kelljen görcsösen élni, és azt mondani, hogy ameddig nem értem, és nem tudom, és nincs válasz, addig szüneteltetem valamilyen formában az életet. Szüneteltetem az életet magamban, egy kapcsolatban, a szeretetemben, a megbocsájtásomban, a bizalmamban, az elfogadásomban. De nagy dolog, ha nem kell szüneteltetnem magamban az életet, és magam körött sem kell szüneteltetni az életet. Azért, mert élhető az élet, és értelmes élet lesz úgy is, hogy nagyon sok reális válaszunk így szól, hogy „Azt pedig én nem tudom.” És nem azért, mert nem figyeltem egy egyetemi előadáson.

(2) Ha ki tudom mondani azt, hogy „Nem tudom.” ott, ahol ennek helye és realitása van, ez sokszor a bizalmamat nagyon meg tudja erősíteni. Hadd hozzak erre egy példát. Két egyetemi tanár, házaspár, férfi és nő. Két egyetemi tanár, nyugodtan mondhatjuk azt, hogy „Van itt fönn nekik bőven.” Mi volt ennek a következménye a házasságuknak elég hosszú idejében? Annyit veszekedtek, amennyit csak tudtak, mert mindegyik tudott még egy érvet mondani, mindegyiknek volt még egy gondolata, és még mindegyik tudott még egy újabb megközelítést, meg egy 28-dik érvet. S tudjátok, mi történt velük, azzal a sokdiplomás két emberrel? Hála Istennek, ezt megunták. S azt mondták: „Lehet, hogy nem tudjuk eldönteni minden helyzetben, hogy ki az okosabb, és kinek van igaza, és most minek miért kell pont úgy lennie. Lehet, hogy hagyjunk föl ezzel, hogy ezt most el kellene tudnunk dönteni, mert az élet közben megáll köztünk, a kapcsolatunk éppen tönkre fog menni. Nem lehetséges ez, inkább kimondjuk azt, hogy nem tudjuk eldönteni, egy életre szólóan nem fogjuk tudni eldönteni, hogy mikor kinek hogy van igaza, osszuk föl az életet területekre.”

A feleség lett az úr a konyhában. Ha a feleség azt mondta: „Drágám, légy szíves reszeld le a sajtot! Hozd ide ezt! Tedd azt ott ki!”, akkor a férfi természetesen, mert volt több diplomája is, és egyetemi tanár volt, el tudta volna képzelni másképpen is, de azt mondta: „A konyhában a felségem a főnök. Azt mondta rakjam ide, lerakom. Hozzam be, odahozom neki.” Cserébe a férfinek is meglett a maga néhány szakértői területe, többek között ő volt az utazás-felelős. A feleség a több diplomájával, és az egyetemi tanárságával képes volt egy utat megszervezni, természetesen, sőt a menetrendben is eltájékozódott, azonban azt mondta: „Ez a férjem területe.” Mi történt? Vidéken kellett előadást tartania a feleségnek. Gyorsan megnézte a menetrendet, úgy kinézett egy vonatot, és a férje pedig, mert hogy ő volt az utazás-felelős, nagyon szépen előre egy kis lapra kiírta neki: innen és innen…, pályaudvar, ekkor és ekkor indul, ilyen és ilyen vonat, ennyibe kerül a jegy, minden megvolt szépen. Ránézett: „Hát, én nem ezt láttam, na de mindegy, a férjem a menetrend felelős, utazás-felelős.” Odament a pályaudvarra, nem volt vonat. A feleség, a sok diplomájával, az egyetemi tanárságával, hát, érzett nagyon sok mindent, meg gondolt is nagyon sok mindent. És aztán, hát ez után történt a fontos dolog. Dúlt, fúlt, és… – nem mondom el az egészet – mindenesetre este hazaért, s azt mondja a férjének: „Tudod, nagyon jó, hogy egy egész napom volt gondolkodni arról, hogy mit is gondolok én arról, hogy te ideadtál nekem egy cetlit, hogy mikor van vonat, az meg nem volt. Nagyon jó, hogy nekem erről egy egész nap gondolkodási időm volt, mert elmondanám neked, hova jutottam.” A férfi a sok diplomájával, egyetemi tanárságával nem mondom, hogy nem ijedt meg, de oka nem volt rá, mert a felesége a következőt mondta: „Tudod, mikor úgy kidühöngtem magam, aztán kisajnáltam magam, aztán kicsalódtam magam, és kiábrándultam magam, a többit már nem is mondom, rájöttem valamire. Ez pedig az, hogy de jó nekem, hogy bizonyos dolgokban rád bízhatom magam. Hogy tudod, mit mondok, arra jöttem rá, hogy még akkor is jó nekem, hogy rád bízhatom magam, ha néha tévedsz. Nem akarom visszacsinálni, maradjon ez a te területed, maradjon nyugodtan.”

Volt lelkiatyám, mikor fiatalember voltam, mentek hozzá, és kérdezték őt: „Atya! Most akkor, mikor üdvözülünk, akkor pontosan hogy lesz az?” Sóhajtozott nagyokat. Végül azt mondta: „Hát ide figyelj! Én erre nem tudok neked válaszolni, leginkább meg nem is akarok, de, de… Tudod, úgy van ez velem, hogy én egyszer döntöttem a Jézus iránti bizalmamban. Ezért én aztán az üdvösség kérdését Jézusra rábíztam. Én ezt odaadtam neki, szerintem nála jó kezekben van, rá van bízva. Nekem le van a gondja. Én aztán egy percet nem töprengek ezen, hát van nekem jobb dolgom is, az meg ott éppen jó kezekben van. A második gondolat valahogy így szól, hogy amikor ki tudom mondani: „Ezt nem tudom.”, akkor az egyszer csak éppen a bizalmamnak a mélységeit nyithatja meg.

(3) Arra jutottam éppen tegnap, ahogy elmélkedtem, hogy mikor a megfelelő helyzetben azt tudom mondani valamit tapasztalva a világnak a döbbenetes nagyságából és lenyűgöző sokszínűségéből, hogy „Nahát, én ezt nem értem. Hát hogy ez hogy van?”, ez tulajdonképpen szinte olyan, mint egy hitvallás, szinte olyan, mint egy Isten-bizonyíték. Ha tudok olyan ember lenni, hogy nap mint nap, újból és újból, nagyon sokszor azt tudjam mondani reálisan, hogy „Hát, én ezt nem tudom. Hát ez a mai napom is, ez az ember, akivel találkoztam, ez a helyzet, amiben egy picit benne voltam, ez a természet itt körülöttem…” Hát leginkább arra indít, hogy ezt mondjam újból és újból, hogy: „Hát, én ezt nem tudom. Ez hogy van? Én ezt nem tudom.” Olyan ez, mint amikor valaki letérdel a földre, és azt mondja: „Istenem, Teremtőm!” Ez a „Nem tudom.”, ez egy ilyen jellegű hitvallás. Olyan, mint egy Isten-bizonyíték. És de nagy dolog az, ha olyan emberek tudunk lenni, akik a reális „nem tudom”- ok révén valamiképpen a helyünkre kerülünk.

Mert ha azt mondjuk a megfelelő helyzetekben, hogy „Nem tudom.”, ez nem megalázó ránk nézve, nem lekicsinylő, hanem valamiképpen egy helyes alázatra segít minket. A „Nem tudom.” éppen jól segít nekünk a helyünket megtalálni. S mikor valaki reálisan azt tudja mondani újból és újból: „Hát bizony, én ezt nem tudom.”, valamit megért, és valamit megélt a teremtményi voltából.