A család kialakulása 3.

2010.11.16.

Megosztom
Elküldöm

Az alkalom

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit!

Arról beszélünk, és azt töprengjük meg érezzük át, hogy mit is jelent valamiképpen egy olyan úton járni, amiben előbb-utóbb legalább valamennyire alkalmassá tudunk válni arra, hogy mi magunk is családot alapítsunk vagy családban éljünk, hogy férj és feleségként, apaként és anyaként tudjunk létezni. De hogy ennek is egy nagyon sajátos előtörténete és útja van bennünk is, és nyilvánvaló, a szüleinkkel, a családunkkal való kapcsolatunkban is. És így, hogy valahogy a témát meg tudjuk ragadni, kezdtük el ezt a 12 pontot, és a 12 ponton keresztül a fölismeréseinket kimondani, vagyis hogy valamiképpen bejárunk egy sajátos utat. Először az anyához, akkor az anyánál, az anyától el, az apához, az apánál, az apától el, a testvérhez – ugye éppen itt tartunk – aztán a testvérnél, aztán el a testvértől, utána önmagunk felé, önmagunknál elidőzünk egy kicsit, és aztán képesek vagyunk magunktól is eltávolodni. Hogyha ezt a 12 lépést nem ilyen módon, de valamiképpen az életnek egy ilyen nagyon sajátos rugalmasságában be tudjuk járni, akkor ennek a következménye, hogy valamennyire alkalmassá válunk arra, hogy az élet bennünk és körülöttünk is tovább tudjon menni. És ami nagyon fontos számunkra, hogy most, mikor ezeket a lélektan számára nyilvánvaló kulcsszereplőket emlegetjük, hogy anya, apa, testvér, önmagam, hogy akkor a fölismeréseink most ne maradjanak meg a lélektan keretein belül tárgyalt – mondjuk így – igazságoknál, vagy tapasztalati tényeknél, hanem a spirituális mélységig vigyük és értsük meg, hogy mi az, ami bennünk elmélyülhet és meggyőződéssé válhat azért, hogy az élet bennünk és körülöttünk tudjon növekedni. Ugye, ez a témánk, és hogy ebben van egy nagyon sajátos vagy feszültség, vagy minden esetre egy harmóniát vágyó föladat is, hogy mit kezdjünk a lélektani munkával, és mit kezdjünk a spirituális munkával. Hogy nem lehetséges-e az, hogy néha azt tapasztaljuk, hogy a lélektani munka akadálya a spirituális fejlődésnek, vagy hogy a spirituális munka akadálya a lélektani fejlődésnek? Néha bizony így tapasztaljuk. Ez azt jelenti, hogy lehetséges olyan lélektani irányzat, vagy olyan lélektani munka, ami annyira egyoldalú, vagy annyira nem mutat túl saját magán is, vagy ott is az érvényességét igyekszik igazolni, ahol már nem ő következik, amelybe hogyha megyünk, valóban, lélektani szempontból fejlődünk és növekszünk, spirituális szempontból pedig elakadunk. És fordítva is lehetséges. Hogyne tudnánk és ismerhetnénk olyan vallásgyakorlást, olyanfajta hitélet megélését, amely súlyosan akadályozza a mi pszichés fejlődésünket. Mind a kettő lehetséges. Egy picit ez most elmélet szagú, mondanék nektek egy történetet. (03:55)

Valódi történet, amiben hallatlanul jól megfogalmazódik, hogy itt különböző szintekről és mélységekről van szó. Egy történet, meg egy gondolat. Először a gondolatot mondom. Eszembe jutott, inkább egy gondolatot. (De kitűröm a pólóm, mert melegem van. Ide állítottatok a hőségbe, ti meg ott hűsöltök odalenn. Nagy piszokság. Szóval…) Majdnem mindig fölmerül tízparancsolatot betartani igyekvő emberek világában az, hogyha megengedem azt, hogy haragudjak az apámra, vagy az anyámra, ez nem jelenti-e azt, hogy tiszteletlen leszek velük szemben. Márpedig az én vallásos, vagy spirituális, vagy hitéletemhez döntően hozzátartozik az, hogy „Apádat, anyádat tiszteld”, és most itt jön valaki, mondjuk a lélektanra hivatkozva azt mondja, hogy „Csak nyugodtan fejezd ki a haragod! Mutasd meg, hogy …”. És a kettő őbenne konfliktusba keveredik. Ez a helyzet nagyon jól mutatja, hogy nem oldható föl csak úgy, pofonegyszerűen ez a helyzet akkor, hogyha a spirituális világot és mélységet nem tudjuk azonosítani, és nem tudjuk azonosítani a lélektani világot és mélységet. Mit értek ez alatt? Azt, hogy amikor például én a jogos haragomat kifejezem a szüleim felé, az nem kell, hogy érintse a spirituális mélységben való tiszteletemet irántuk. A probléma ott van, ha ezt a két világot nem látom eléggé világosan, és azt gondolom, ha kifejezem azt, hogy „Nagyon haragszom rád, Apa!” – Miért kiabálok? De hát… majd elmegyek pszichológushoz. Mondjuk valaki ezt mondja, azt gondolja, hogy ez föltétlenül és teljes értelemben tiszteletlenség az apjával szemben. Közben pedig lehet úgy kifejezni a haragomat valaki felé, hogy közben megőrzöm a tiszteletemet iránta, sőt, tiszteletben tartom az ő emberi méltóságát is. Ha képes vagyok, és látom, hogyan őrződik meg bennem, és mondjuk, a haragom kifejezésében persze hogyan nyilatkozik meg az, hogy a tiszteletemet a spirituális mélységben megőrzöm, és az emberi méltóságát is fönntartom, azt nem érinti, amikor azt mondom, hogy „Apa!” A probléma ott van, hogyha nem látom ezt a két világot, akkor azt gondolhatom könnyen, hogy ezzel a kiáltással leromboltam az emberi tiszteletnek a mélységeit, vagy a spirituális alapállásomból kidőltem. Akkor persze, hogy ezt nem engedhetem meg magamnak. Ezért fontos, hogy lássuk, legalábbis a megértés szempontjából egy ideig képesek legyünk külön látni ezt a két világot, ami nyilván bennünk összetartozik. (07:15)

Mondom a történetet. A történet egy nőről szól, akinek az anyja nagyon súlyosan alkoholbeteg. Ennek következtében ő egy kifejezett relatív elhanyagoltságban nő föl, és ráadásul az anyja súlyosan bántalmazza őt ittas állapotában, folyamatosan, sok-sok éven keresztül. S amikor a lánya 16-17 éves lesz, akkor azt mondja: „Na, most ebből elegem lett.” Most, hogy valamennyire képes vagyok legalább úgy megvédeni magam, hogy elmegyek, amilyen messze csak lehet, hogy az anyám ne bánthasson, akkor fogja magát, és elköltözik otthonról. Az apja támogatja őt, és lehetővé teszi, hogy képes legyen egy albérletben lenni, de ő nem válik el a feleségétől, mert azt mondja: „Én jóban-rosszban… alkoholban.” És akárhányszor, sok éven keresztül nem is találkozik az anyjával. Nem hajlandó vele találkozni. „Én oda nem megyek újabb pofonért, meg sérelemért, nem és nem.” Időnként, néhány évenként van egy-egy kísérlete, és az anyja újból és újból, nem hogy nem ismeri el, hogy mit követett el a lányával szemben, hanem még belerúg. Ezért aztán a lány: „Én nem!” Azonban belekezd egy önismereti munkába – vesztére. S ahogy belekezd, ugye kikerülhetetlen… (Hülyéskedtem az előbb, na.) kikerülhetetlenné válik az, hogy megint szembe kell néznie az igazságtalansággal, ami őt érte, a sérelmeivel, a fájdalmaival, a haragjával, és ki is tudja fejezni a haragját. És akkor úgy dönt, hogy „Na most, egy életem, egy halálom, évek óta nem találkoztam az anyámmal… - a nő már 30 is elmúlt – én akkor most odamegyek és valahogy hát, csak valahogy zöld ágra tudunk vergődni.” Találkoznak, elkezdődik a beszélgetés, s a lányban ott van – lányban, hát nő már akkor – ott van (Egészségetekre! Jaj, te voltál, szia!), elmélyül benne egy vágy, hogy hát ez az én lelki egészségem, lelki épségem, hogy tovább tudjak, hogy ez nagyon fontos nekem. És mi történik? Az anyja rágyújt a régi nótára, és ugyanúgy szidja, szidalmazza, mint régen. A nő, aki ezzel a hihetetlen érthető vággyal, hogy valahogy el kell rendeznem az anyámmal való kapcsolatot, hát valahogy ezen át kell verekednem magam, mert élni akarok, nem is akárhogy. Egy ilyen – most így mondom, hogy úgy – kikel magából, és egy ilyen teljesen ösztönös módon elkezdi ütni-vágni, csépelni a kezével és üti-vágja a saját anyját. Így ököllel üti-vágja, hogy elborul, elborul teljesen. És mi történik? Üti-vágja, üti-vágja, valóban magából kikelve – talán ez egy jó kifejezés –, és mindezt addig teszi, ameddig egyszer csak meg nem látja, hogy az anyja szemében olyan félelem tükröződik, amit úgy ismer föl, hogy én félhettem pont így, én féltem pont így az anyámtól annak idején. És látja az anyja szemében azt a félelmet, amit ő átélt, és ami miatt most éppen üti-vágja a saját anyját. S akkor meglátja az anyja szemében a félelmet, ahogyan ő félt tőle, egyszer csak abbahagyja. Tehát ahogy jött, úgy abbahagyja. De nem tud mit mondani, fogja és elmegy tőle, s ez az a pont, amikor eljött hozzám, hogy beszélgessünk. Azt mondja: „Feri, én azt gondolom, beszéltem a pszichológussal, ő nagyon megdicsért engem, hogy <<ez már igen, végre valami kijött, kitört>>, tulajdonképpen én magam is ezt így érzem, hogy jó, hogy ez végre, hogy végre nem megint szerencsétlen voltam, tehetetlen és kiszolgáltatott. Nem megint egy megalázott, egy nyomorult, akivel megint meg lehet… és egy egész életen keresztül mindig meg lehet, végre nem ez voltam. Végre valami belőlem elő tudott jönni. Hogy én is így gondolom, hogy igen, ez jó, hogy előjött. De van egy rossz érzésem, és tulajdonképpen akármennyire is tudom, hogy ez így bizonyos szempontból rendben volt, más szempontból meg nem volt rendben. Nem értem, hogy ez mi. Egyszerűen valami engem piszkál, és nem hagy nyugtot.” S ahogy elkezdtünk beszélgetni, hova jutottunk? Hát a spiritualitás világába. Hogy végül is az embernek van egy - hát elnézést a szép magyar kifejezésekért – egy ontológiai egzisztenciális alapállása, egy ontológiai egzisztenciális determináltságunk, ami azt jelenti, hogy az életet a szüleinken keresztül kaptuk. Ha tízparancsolat, ha nem tízparancsolat, valahogy a zsigereinkben van az, hogy az apám és az anyám, akik megelőztek engem a létezésben, és akiken keresztül jött az élet, és ha ők nincsenek, én nem vagyok. Akármilyenek lehetnek, de ha ők nincsenek, én nem vagyok. Ha semmit sem köszönök nekik, hanem éppen semmit sem köszönök nekik, egy valamit akkor is kaptam tőlük, ez pedig, hogy vagyok. Hát az életemet mindenképp tőlük kaptam, és én éppen élni akarok. Tehát ez azt jelenti, hogy akármennyire is gyűlölök, bosszúvágy, sérelem, fájdalom, akármi, de ha én élni akarok, ez azt jelenti, hogy kaptam rajtuk keresztül valamit, amit értéknek tartok. Mert hiszen élni akarok, most éppen még most is élni akarok, ezért püfölöm az anyámat. Mert jobban akarok élni – már minőségileg – mint eddig. Ezt neveznénk egy ilyen ontológiai egzisztenciális spirituális dimenziónak. És ő ezt fölismeri. Most ugye egyszerűen próbálom ezt mondani, ami a lélektan szempontjából megragadható és megélhető, és adott esetben azt lehet mondani, hogy igen, jó, hogy kijött a haragja. Most hogy meg kell-e ütni vagy nem? Én szerintem nem kell, de mindegy, ez most így történt. Hogy ez kijött, ez nagy lépés volt az ő pszichés gyógyulása felé. Lépés volt! Igen ám, de mondjuk most így nagyon egyszerűen, megsértette a spiritualitás rendjét őbenne. Nem odakint, őbenne, itt bent. Tehát valamit begyógyított, valamit megsebzett. És a beszélgetés során ezt egészen világosan ő ki tudta mondani és föl tudta tárni. Hogy itt valahogy két – különítsük el ezt a két világot, mert akkor válik megérthetővé, hogy ami az egyik oldalon segítség lehet, az a másik oldalon esetleg egy elakadás, ami a másik oldalon segítség, az egyik oldalon lehet elakadás. És ezután, a beszélgetés végén arra a döntésre jutott, hogy ő mármost magáért megteszi azt, hogy visszamegy az anyjához, s elmondja neki, hogy nagyon sajnálja, hogy megütötte. Mert őbenne a spiritualitás rendje, hogy az édesanyámnak a tisztelete és az emberi méltóságának az elfogadása így tud helyreállni. S ott egy nagyon érdekes dolog történt, mert el is ment hozzá, becsöngetett, és elmondta azt a két mondatot – kicsit úgy, tudjátok, mint a tékozló lány – hogy már nem vagyok méltó, hogy… „Bocsáss meg anyám, hogy kezet emeltem rád!” S az anyja ránézett, és azt mondta: „Megérdemeltem.” (16:10) Talán ezzel a történettel valahogy tudtam érzékeltetni, hogy itt két olyan világról van szó, amit érdemes néha külön is látni, és látni azt, hogy van egy spirituális dimenzió, ami mélyebben van, ezt nem tudom, hát valahogy ilyen az élet rendje. Most nem t’om miért van az mélyebben, de úgy tűnik, hogy mélyebben van, mint ez a, amit klasszikusan a pszichológia ilyen pszichológiai dimenziónak hív. És ezért olyan nagyon nehéz, hogyha mondjuk, egy olyan lélektani úton jár valaki, amely sérti a spirituális dimenziót, és nem engedi ott fejlődni. Vagy azért, mert kifejezetten sérti, és olyan lehetőségeket kínál, vagy mond. Azt mondja például, hogy „Akkor tudod kibontakoztatni magad, az önmegvalósítás non plus ultra-ja, ha mindig megéled az aktuális vágyaidat, vagy szükségleteidet.” Hát ez előbb-utóbb bűnökhöz fog vezetni, ami pedig beletorkollik a spiritualitásnak a sebződésébe. Ez kikerülhetetlenül így lesz. De viszont is, egy olyanfajta vallásosság, vagy egyházi magatartás, amiben súlyosan akadályozzuk különböző ideologikus szempontok alapján, hogy valaki lelkileg gyógyulhasson. Például azt mondjuk, hogy a harag bűn. Ha elmélyítek valakiben egy ilyen meggyőződést az ő vallásos világához kötve, hogy a rossz ember haragszik és haragudni bűn, az illetőt súlyosan akadályozom abban, hogy ő egészséges személyiség legyen. De a kettőnek, tehát a spiritualitás világának meg a lélektan világának a gyakorlati életben van közös metszete, a létezés rendjében meg van egy sajátos hierarchiája. Ha ez így érthető, nem t’om, nincs kedvem ezt kifejteni. („Ennyi elég.” Ha minden fánál megállunk, sose jutunk előre. Ugye, mikor sétáltatjátok a kutyát, szoktatok dühösek lenni? „Ú, már most, már hánynál, hányszor áll meg?” Nem, ilyen nem. Akkor ti jó gazdik vagytok. Akkor ez rólam szól. Nekem nincs kutyám, de volt, anyukámnak, és néha azt mondta: „Ferikém, vidd már le!” Utáltam a fákat.) (19:00)

Ez akart akkor a bevezető lenni, hogy miért tartom olyan fontosnak, hogy most tulajdonképpen az eszmélődéseink során mindig a spirituális mélységig jutunk, és most a lélektani fölismerésekkel, dolgokkal nem foglalkozunk, mert hogy általában azzal szoktunk, de most azzal nem foglalkozunk. És így volt a 7. pont, a testvér felé vezető út, és ott beszéltünk erről, hogy az életet érdemes megosztani, érdemes kapcsolatban lenni. Ezzel fejeztük be. (19:40)

8. Megérkezünk a testvérhez. Ugye a testvér nem csak a testvéreket jelenti, legalábbis az én elgondolásomban, hanem az összes többi számomra fontos családtagot, de most így egybevesszük és így nevezném meg őket, hogy „a testvér”. Mit jelent a testvérhez elérve ottrekedni és elakadni? Például ismertem olyan testvéreket, akik hihetetlen finom érzékkel figyelték azt, hogy az egyiküknek megy-e előre az élete, vagy nem. S mikor az egyikük élete elakadt, akkor a másiké is elakadt mindig. Egyszerűen nem engedte meg magának, hogy ő boldog legyen akkor, amikor a testvére nem az. Akkor bevonódott a testvére életébe és addig, addig magának nem engedett más életet, ameddig úgy nem látta, hogy a testvére valahogy eljut oda, hogy más életet tudjon élni. Nem egyszer látunk olyan testvéreket, akik úgy döntenek, hogy végül együtt élik le az életüket. Én magam is nem egy ilyen testvérpárt ismerek, nem kell, hogy ikrek legyenek, mert az ikrek anélkül is, hogy együtt élnének, össze vannak kötve. De olyanok, akik valahogy, valamiért… (21:10)

Mondok ilyen történetet. Például ahol a szülők nem tudtak megfelelően gondoskodni a testvérekről, vagyis a gyerekekről, és az egyik gyerek idősebb volt a másiknál. Átvette a szülői szerepet, hogy énnekem kell gondoskodnom a testvéremről, mint egy anyának vagy apának a gyerekéről, és ebből az összefüggésből sosem jön ki. Végig lehet így egy életet élni, hogy azzal a felelősséggel élek, hogy nekem kell gondoskodnom a saját testvéremről. Ennek aztán nyilván nagyon sok verziója van. Például ott tud ez nagyon világossá lenni, amikor mondjuk az egyik testvér alkoholbeteg lesz, és a másik, hiába van családja, szép lassan elkezdi a pénzt elvinni a családjától a testvéréhez, és próbálja őt például megmenteni, és viszi el a lóvét, vagy viszi el az időt, viszi el az energiát a testvéréhez. Hát itt aztán… Vannak olyanok, akik annyira kiszolgáltatottnak élték meg a gyerekkorukat, hogy valahogy az a meggyőződésük alakult ki, hogy mi már most csak egymásnak vagyunk. Ezért valamikor, gyerekkorban egymásba kapaszkodtak, hogy el ne vigye őket a szél, s az egymásba kapaszkodásból nem tudnak kijönni. Egymásnak voltak, ölelik egymást, és ebből nem tudnak továbblépni. Az ikrek az meg egy külön világ, én már csak tudom. Az egy te…, az egy külön szimfónia. Emlékeztek, hogy erről beszéltem, néhány éve… (Elnézést, ugye ez nem illendő egy előadáson? Nem illendő… és ha viszket? Most 15 percig fogok itt … Most megvakartam, jól vagyok, és tudok rátok figyelni.) Erről beszéltem talán már nektek – tudom, hogy beszéltem, csak olyan hézagosan jártok, tehát nem, egyszerűen nem építhetek arra, hogy itt voltatok, mikor ezt mondtam – hogy mi például az ikertestvéremmel eszeveszett rivalitásban éltünk. Hát két fiú. Khhrrrr! Egészen normális. És mi történt? Természetesen rengeteget bunyóztunk. Ez egy kultúrkifejezése annak, hogy egymást ütjük-verjük, ahol érjük. Tehát nagyon sok bunyó, tehát rivalitás: normális. Egy alkalomra emlékszem, amikor egy ilyen ádáz harc dúlt otthon. Kétszobás lakásunk volt otthon, egybe lehetett nyitni, és üldöztük egymást, de át a bútorokon, átugrás a fotelen, átugrás a kanapán, ráugrás az ágyra, leugrás az ágyról, és egy ilyen krrsss… Van ilyesmi élményetek? Bizt… ilyen nem! Ez már… És emlékszem, hogy elég gyors vagyok, mégis csak az atlétika, ugye, és végigrohantam kétszer a szobán, meg a két lakás így egybenyitva, kicseleztem a tesómat, átugrás, át…, fölugrottam, végül eljutottam a falhoz. (Jé! Azt mondja, hogy „Idén utoljára… buli december 4-én – www.palferi.hu” Na, jó.) Fölugrottam az ágyra, és ahogy így, tehát fölugrottam, a fordulásban meg is fordultam, és ahogy így fordultam, a lábam… Na de innen fordultam, így…, mert emlékszem, hogy melyik láb volt, fordultam és a fordulás pzsss, így rúgtam is már, de én azt nem láttam, hogy a tesóm hol jön, csak fölugrás, fordulás, rúgás, tehát ez így. És ahogy rúgtam, pont odaért, és így pzssss! Vér sugárban, psszt…, s emlékszem, hogy (Jaj, egy pap, ilyet! Ó-óó… Nem volt rajtam reverenda.) S emlékszem, hogy amikor láttam, hogy a tesómnak így pssz… jön a vér, hogy akkor egy döntés kifejezetten végigment rajtam egy pillanat alatt, hogy na ezt most kell befejezni. Látjátok, a bölcsesség nem életkorfüggő. Én egész fiatalom már ilyen mélységekig jutottam, és hogy attól kezdve én ezt befejeztem. Befejeztem, nem, egyszerűen nem, tehát több… leállítottam, nem. Igen ám, de mi az, ami továbbment? Hát a rivalitást ezzel meg lehetett oldani? Dehogy lehetett, nem is oldottuk meg. Mi például azt csináltuk, felosztottuk a világot. Így, ahogy mondom. De gondoljátok, hogy ez tudatos volt, hogy én erre ráláttam? Dehogy láttam rá. 30 éves voltam körülbelül, de lehet, hogy 35, amikor egyszer… jé, nézem az én életutamat, a testvérem életútját, hogy kinek milyen értékek, milyen nem t’om én, preferenciák, hát rá… hát ez egymásnak valahogy egy ilyen sajátos kiegészítése. Mi ketten együtt élünk egy teljes életet, nem is tudtam róla. Most így azért meg vagyok nyugodva, hogy a tesómnál van a másik fele, egyszerűen nem tudatosan, kettéosztottuk a világot, ha ez érthető így. Ugye ennek a példáját mondtam el, hogy ő például akkor üzletelés, vásárlás, adás-vevés, veszés… én meg teljesen távol tartottam magam ettől. Tényleg, egyáltalán nem vásároltam semmit… Komolyan így volt. Hát jó, hát enni ettem azért, de… és megörököltem a testvérem ruháit. Most ez miért? Szóval azt akarom ezzel mondani, hogy magam se tudtam, hogy ez így van, de például ezt a konfliktust kettőnk között úgy oldottuk föl, hogy kettéosztottuk a világot, és én 30 éves elmúltam, amikor elkezdtem tudatosan engedélyt adni magamnak, hogy én is élhetek abban a világban is, ami teljesen nem tudatosan a testvérem világa lett. Hogy szabad nekem oda is belépni. Tehát hogy elmegyek egy TESCO-ba, madaras TESCO-ba, és veszek magamnak egy pólót. ÉS tudjátok, hogy Örkény Istvánnak a művében ilyen megrészegedve, hogy „Vettem magamnak egy pólót, vettem!” S az a vicc, hogy ez tényleg így volt. Ezt a pólót tényleg ott vettem. Nagyon jó. És a… rögtön vettem hármat, assz’em attól lettem rosszul. Hát ilyet én 13 évvel azelőtt csináltam utoljára, hogy vettem… Hogy egyáltalán, na. (29:10)

Aztán mondok egy másik történetet, ezek megint testvérek. Két fiú, egypetéjűek, teljesen egyformák – már kívülről úgy tűnik. És mi történik? Az egyik fiú megházasodik, a másik azonban nem, és a másik az egész életét úgy éli le, hogy valamiképpen megpróbál a testvéréhez kapcsolódva, annak a családjának a tagjává válni. Sosem alkot saját világot. Azt mondja: „Jó, a testvérem megengedte magának, de akkor én inkább ahhoz kapcsolódom.” A feleség teljesen ki volt ettől készülve, teljesen. Ebből voltak a családban a legnagyobb balhék, hogy „Miért kell, hogy a te testvéred minden nap itt legyen?” Mert úgy éltek. Minden nap, minden nap ment a testvéréhez, és úgy élte meg, hogy most már egy új családban van a testvérén keresztül. Az ágyba nem kéredzkedett be. A világot azt ő is kérte. Ezek nyilván most olyan látványosabb példák, de ezeken keresztül elég jól megérthető, hogy mi történik akkor, amikor valaki ottreked a saját testvérénél. (30:50)

A spirituális belátás, fölismerés és mély tapasztalat, amiből meggyőződés születhet: Kaptam egy részt az életből, amiért én vagyok felelős. Egyedi és rendkívüli vagyok. Van egy rész, amit én kaptam az életből, egyedi és rendkívüli vagyok. Azt is mondhatnám: Van saját életem. Van olyan, hogy saját élet. Hogy ez mit jelent, azt ne firtassuk, de hogy van olyan, hogy saját élet. (31:30)

9. A testvértől el. Mit jelent, amikor távolodok el a testvértől, és ottrekedek? Például amikor testvérek örök rivalitásban maradnak. Jött hozzám nem olyan régen valaki, 60 éves. A fő témája az volt, hogy panaszkodott a 67 éves bátyjára, aki egy pökhendi, beképzelt alak, és azért, mert doktorált a műszaki nem tudom én miből, azért azt képzeli, hogy…, és tele volt ezzel az egész élete. Ottrekedt a testvérével való háborúban. Tudjátok, hogy lehet jól elakadni? (Nem t’om ezt, például, hogy szomjas az ember. Segíts! Nagyon köszönöm.) Úgy lehet jól elakadni, hogy egy életen keresztül annak a fájdalmával nem kezdek igazán semmit, illetve nem gyógyulok ki belőle, hogy kit szerettek jobban. Ez fájó. Olyan, az majdnem lehetetlen, hogy a gyerekek a családban úgy éljék meg, hogy minden szülő – mondjuk ez kettő, úgy alapesetben – minden gyereket egyformán szeret. Hát van ilyen megélés? Hát az a legcifrább, ismerek egy ilyen, nagyon jópofa – hát nekem – hogy van két testvér, mind a ketten attól szenvednek, hogy a szüleik a másikat szerették jobban. Mind a ketten ettől szenvednek. Tehát látszik, hogy ez itt egy szubjektív megélés is. Mind a ketten, mikor úgy igazán mélyponton vannak, akkor a legmélyebb sérelmeik az, hogy „Nem értem, hogy a szüleimnek miért a testvérem volt fontosabb, miért?” S a másik ül egy másik családban és ugyanúgy ezen búsong. Érdemes volna őket egy kicsit összeismertetni, hogy ezt, pl. erről beszélhetnének együtt is. Ez egy nagyon fájdalmas téma. Ha ezt valaki egy életen keresztül cipeli, hogy az anyám engem nem szeretett annyira, mint a testvérem, ebből lehet nem kigyógyulni egy életen keresztül, és ezt cipelni, ezt hordozni és ez fáj és leragadtam és megrekedtem… Elnézést, hogy nyilván legközelebb a saját történetek vannak, hogy ezt jó pár évvel ezelőtt, mikor édesanyám meghalt, akkor a halálos ágyán nem az utolsó beszélgetésben, de majdnem az utolsók egyikében… Már akkor morfint is kapott, s akkor hazavittük, hogy otthon tudjon lenni, de rákos beteg volt és úgy halt meg, hogy egy olyan tisztább pillanatában úgy nagyot sóhajtott, és akkor ott őriztük őt, meg vigyáztunk rá, s akkor azt mondja, hogy „Hát, Ferikém, neked kevesebb jutott.” Ugye ezzel ő kifejezte ott a halálos ágyán, hogy engem nehezebb volt szeretni, mint a testvéremet. Azért, mert én jobban hasonlítottam rá. Saját elrendezetlen dolgait nálam egyáltalán nem tudta kezelni, hát magánál se tudta. A tesóm meg egy más világ volt, mint ő, ahhoz könnyebben kapcsolódott. Hozzám éppen azért kapcsolódott nehezebben, mert sokkal több olyan tulajdonságát ismerte föl bennem, amivel magában nem tudott mit kezdeni. Ugye, ezért magától is távol tartotta azt a világot, hát igyekezett engem is vele együtt. S akkor emlékszem, ahogy ezt kimondta édesanyám, hogy „Sajnálom, hát neked kevesebb jutott.” S tudjátok, mikor ezt hallottam, nem is nagyon fogtam föl, aztán szép lassan megértettem, hogy ennek mi az üzenete, hogy mit mondott éppen. S emlékszem, tudjátok, hogy az édesanyám meghalt, akkor nem is sokkal rá, pár hét múlva, ahogy úgy leért a fájdalomig ez a mondat, mert addig ugye egy sejtelem csak, „Hát, valahogy, nem t’om, szerintem köztünk ez nem volt annyira oké, vagy nem t’om…” De amikor valakinek az anyja ezt kimondja, hogy neked kevesebb jutott, azért az egy egész más helyzet, mint amíg én gondolom, hogy így van, vagy csak úgy fáj. S akkor már anyukám nem itt volt, hanem ott fönn, bárhol, már hogy a mennyország nem tudjuk, hogy pont hol van, tehát ezért mondom, hogy bárhol… És hogy akkor annak a fájdalma, amikor megérkezett, és ezt így fogalmaztam akkor meg: „Most minek ekllett ezt mondani?! Legalább ne mondta volna.” Nagyon dühös tudtam ezért lenni, hogy most már, most azon a két héten, legalább akkor ne mondta volna. Most ettől kinek lett jobb? S akkor ezen átverekedtem magam, most már nagyon tudok hálás lenni, hogy nem kell a saját szubjektív benyomásaimmal őrlődni, hanem kimondta, elismerte. „Feri, neked kevesebb jutott.” Ez most egy sokkal jobb talaj nekem, minthogy ezen, ezen őrlődök, hogy ó, de most én úgy érzem, de nem tudom, hmm… De ebben teljesen el lehet veszni, mint egy feneketlen kútban, hogy az anyám engem nem szeretett úgy, bezzeg a fiútesóimat, mert én csak lány voltam, bezzeg a lányokat, mert tőlünk mindig csak követeltek, bezzeg a lányokat szerették is. Így lehet elakadni a testvérnél. (37:45)

Van ennek egy másik formája is. Nyilván nagyon sok formája van, csak próbálom érzékeltetni. Ez pedig az, amikor valami miatt a szülők elosztják a gyerekeket. Ez is ismerős, ugye? Tehát anyja-lánya, vagy anyja-fia, apja-lánya, apja-fia, és ettől a gyerekek prsss! Hát úgy kerülnek egymással szembe, hogy nem is tehetnek róla, mert a szülők választottak közöttük. Ez a választás sokszor egészen tudatos, sokszor pedig egyáltalán nem tudatos, de a gyerekek ezt nagyon jól érzékelik, hogy a szülők hogyan osztották el maguk között őket. Ebben egészen meg lehet rekedni, hogy valaki egy életen keresztül azt az életet és azt a világot próbálja vinni, amire az apja azt mondta, hogy „Hát ez igen!” És sose merészkedjen abba az irányba, amire az anyja mondta a testvérének, hogy „Hát ez igen!” (38:55)

Ide tartozik az, ú, ez egy nagyon, ez egy nagyon árnyalt téma. A családban szerepek alakulnak ki, és nem úgy van az, hogy mindenki minden szerepet örömmel váltogat és betölt, és néha ebben vagyok, néha abban. De jó lenne, ha így lenne! De a családban sokszor a szerepek nagyon mereven osztódnak ki. Sose felejtem azt a családot, őróluk sokat beszéltem, 4 gyerek. Az egyik volt a szép, (Jól vagy? De tényleg, hát lehet, hogy valaki nincs jól.) másik volt az okos, harmadik az ügyes – az ügyes az zenélt és sportolt, az okos tanult és vitte sokra, vagy nem t’om, tanult, maradjunk így, tanult, tanult, és a szép meg szép volt, ugye, az neki bővel elég… őt meg ugye csodálták. Igen ám, de volt egy negyedik. Ő kisgyerek korában nézte, hát okos már van, ügyes is van, hát szép az van, azt már látom, hát akkor valószínű, én vagyok a kis hülye. És így élte le az életét a családban, hogy ő valamikor arra jutott, hogy én már okos nem lehetek, mert az a Panni, ügyes nem lehetek, mert az a Zoli, szép nem lehetek, mert az a Brünhilda, hát akkor valószínű, ez maradt nekem. Mint nyáron a nem t’om, szauna őrzés, vagy ilyesmi. Na jó.(40:50)

Óriási dolog az, mikor valaki azt mondja, hogy engedélyt adok magamnak, hogy olyan szerepben is megtaláljam a helyem, ami a családban a testvéremnek a jól begyakorlott és elismert szerepe volt. Óriási lépés. Na, én is megtalálom a magam szépségét. Hát még ha nehéz is… Hogy miben vagyok én okos, hol tudok én ügyes lenni? És lehet, sose leszek olyan ügyes, mint a Tomi, és sose leszek olyan szép, mint a Brünhilda. Háá! Akkor is szép lehetek! Hát, itt most én nem is tudom, teljesen le fogok ragadni ennél a pontnál. De itt menjünk, turkáljunk egy kicsit mélyebbre! (41:45)

Nem csak ezeket a klasszikus szerepeket szoktuk valahogy betölteni a családban, hogy szép, okos, meg ügyes, meg rátermett, meg nem t’om, ő a kreatív, ő a … na, hanem… ő a megértő. Vannak olyan szerepek, amelyek kifejezetten a családból, mint élő rendszerből fakadnak. Mert valaki lehet szép úgy is, hogy az most nem, nem egy élő rendszer tagjaként szép, egyszerűen csak jól néz ki. Okos is lehet úgy valaki, no de vannak olyan szerepek, amelyek éppen a családból, mint egy élő, árnyalt, dinamikus rendszerből fakadnak. Mondok ilyet. Például, aki vezekel a család bűneiért. Nem egy, nem kettő, nem három, nem négy, sok ilyen sorsot ismerek. Nem egyszer ezek a szerepek – nevezzük most az egyszerűség kedvéért így – egészen nem tudatos módon merülnek valakihez. Valamiért látja az illető azt, hogy ebben a családban bizony egy csomó dolog úgy ment, ahogy az ő belső erkölcsi érzékével nem egyeztethető össze. Ezért azt mondja: „Akkor én most nekiállok, és levezeklem a család bűneit.” S az illető ebből a tudattalan és mély motivációból elmegy papnak. Majd ő vezekel és engesztel a család bűneiért. Majd ő az apja helyett, majd ő az anyja helyett … Hogy ez milyen mély… Most eszembe jutott, lehet hogy, de egyszer ezt is. (43:40)

Édesanyám, akkor még most megint a betegsége… Beindult egy téma, s akkor az itt rekedt nekem, hogy mikor nagyon beteg volt, de még azért föl tudott kelni az ágyból. Emlékszem, Nagypéntek volt, s a nagypénteki szertartás után beültem az autóba és elmentem hozzá este. S akkor anyukám ilyen könnyes szemmel, ilyen nagyon, ilyen csodálkozva, érdeklődve nézett rám, s azt mondja, hogy: „Te Ferikém, nagyon köszönöm. – Mit? – Hát hogy képzeld el, én ezt nem, nem is …, én ezt nem tudom, de hát ezt elmondhatom igazán, hát te vagy a pap fiam, hogy ma délután itt volt nálam Jézus. Hogy énnekem ma volt egy nagyon mély spirituális élményem. Eljött és engem Jézus itt megerősített.” Ezt mondta anyukám. De nem a spirituális élmény miatt mondom ezt, hanem a következő mondata miatt. Elkezdett sírni az édesanyám és azt mondja: „Ferikém, nagyon köszönöm, ezt te imádkoztad ki nekem.” Én ezért nem imádkoztam. Tehát hogy őhozzá Jézus elmenjen, én ezért nem imádkoztam, de anyukám úgy tekintett rám, mikor őneki lett egy nagyon mély spirituális élménye, hogy énnekem ehhez közöm van. Hágy ez valahogy rajtam keresztül kellett, hogy történjen. Nagyon megrendítő volt, először hallja, hogy „Ferikém, te ezt kiimádkoztad” és nem kérdezte, hanem ő ezt tudta. Hogy énnekem részem kell, hogy ebben legyen. Biztos, hogy volt benne részem, de nem úgy, ahogyan ő ezt gondolta. Ezért minden nehézség nélkül valaki érzékeli – emlékeztek a kislány, aki asztmás, a kislány, aki cukorbeteg, és a többi. Hát ott is érzékeli a családi egyensúlyt, és hogy az a konkrét családi egyensúly fönnmaradjon, inkább beteg lesz. Akkor a szülők szülőként egész jól működnek, és valami egyensúly van. De ennek lehet egy spirituális mélysége, valaki, aki vezeklő lesz a szülei miatt. Na jó. (46:05) Egy papnál például, hogyha a…, vagy egy apácánál, ha a hivatástörténetében ilyesmi van, ez nem gond, ezzel semmi probléma nincs, mert egy hivatástörténetben aztán van minden, mint a tökös-mákos rétesben, abban aztán mindenféle van. Szép meg nem szép, meg fekete meg fehér, ez is lehet benne. Csak a kérdés az, hogy az illető fölismeri-e azt, hogy ő valójában az egyik fő, nem tudatos motívuma által egy vezeklő. Mert ha őbenne ez nem tudatosul, könnyen másokat is erre az irányra ösztönöz majd, miközben ez az ő útja. Azzal megbékélhet, vagy elfogadhatja, vagy akármit csinálhat vele, szabad benne, de egy másik embert nem biztos, hogy vezeklővé kell tenni azért, mert őneki ez lett az útja. (47:10)

Mondanék még ilyet. Megint csak a családból, mint egy árnyalt élő rendszerből jön az is, amikor valaki állandóan abba a szerepbe kerül, hogy kiegyensúlyozza a családi történéseket. Ismeritek, vannak ilyen, sokszor anyák szoktak ilyenek lenni, akik mint egy igazi tyúkanyó, a szeme, a tekintete mindig az egész családon, és ha valami van, mindig ő közvetít, őnála befutnak az infók, ő továbbadja az infókat, ő meghív, ő kavar, ajándékot vesz, SMS-ezik, ír, email-ezik, levelezik, beszél, tanácsot ad, s az egész élete abban telik, hogy a családnak valahogy az egyensúlyát biztosítsa. Óriási kérdés, hogy az ő általa választott család is belefér, vagy az már bele se fér? Mert olyan is van, hogy az már nem is fér bele. Megházasodik, de az eredeti család egyensúlyáért tesz folyton-folyvást. Az még jobb, hogyha beveszi a saját családját is, az egy jobbik eset. Ez a szerep, hogy kiegyensúlyozni egy családi dinamikát, ez nem érthető meg egyvalakinek a saját élettörténetéből, ez csak a családi összefüggés-rendszerből érthető meg. Most itt könnyű elakadni. Muszáj-e, hogy valaki magára vegye egy egész család kiegyensúlyozásának a felelősségét? Ez muszáj? Muszáj, hogy legyen valaki, akinek ezt kelljen csinálni? Én szerintem nem muszáj, és nem kell valakinek ezt csinálni. De ő mégis úgy érzi, hogy ez az ő föladata. Ha az illető idegösszeroppanást kap, hát sokszor olyan szerteágazóvá válik egy nagycsaládnak a története, hogy nem lehet tovább kiegyensúlyozni. Ugye, mikor valaki olyasmire is hatást akar gyakorolni, ami messze túlnő az ő hatáskörén, abba bele szoktunk betegedni. Lehet, hogy az illető azt mondja: „Belebetegszem, hogy a sógorom így…, tönkre vagyok menve a nagybátyám miatt…” Ezt mondja, valójában nem ettől van tönkre, hanem hogy olyasmiben is szeretne hatást gyakorolni, ami felé a hatásköre már nem nyúlik ki, ezért tönkre megy bele. Hmm! (49:50)

Mondjak még ilyeneket? („Igen, igen, igen!”) Ilyen lehet, ez egy picit talán most ebből következik, egy egyszerűbb, aki állandóan békít. Az egyensúlyozás az egy nagyon…, van, aki ennek csak egy részét viszi, ő a békítő. Őt kérik meg, hogy menjen és beszéljen az apával, azt ő tudja. És ő megy, mert azt csak ő tudja, és ő akkor fölveszi és megy, és beszél, és akkor azzal is beszél, és ő békít.

Aztán. Nahát, igen. A megmentő. Főleg, ahol valami szenvedélybeteg családtag volt, ott mindig van egy meghívás megmentőnek lenni. Valahogy megmenteni valakit. És amikor valaki belép a megmentő szerepébe, az megint csak egy család árnyalt rendszeréből érthető, és sokszor a megmentő szerep a helyzetet súlyosbítja. De ez könnyen belátható, ugyanis hogyha én szenvedélybeteg vagyok, de itt hátul van egy kis neuron pötty, s ott jól el van nekem raktározva, hogy végül az apám ad lóvét, végül az anyám megsajnál, végül a feleségem mindent le fog nyelni, végül a férjem mindent eltűr, úgy végül, akkor az illetőnek egy életen keresztül a saját felelősségét nem kell magára vennie. Mert van valaki, aki majd őt megmenti. Emlékeztek erre a történetre, most mondjam… mert ezt most nem olyan régen meséltem el nektek, volt egy fiú, aki ment haza, és mondta, először alkoholbeteg volt, aztán könnyű drogok, aztán heroinfüggő lett, emlékeztek talán erre a történetre, csak három mondatban mondom. (De azért ezt nem fogom betartani.) Hogy mi történik? Megy, és akkor azt mondja mindig az apjának, hogy „Te, apa, hogyha nem adsz nekem pénzt, akkor agyonvernek engem.” Ugye, mert már eladósodik, ugye, azért, hogy tudjon anyagot venni. „Engem agyonvernek.” És az apa megy és mindig ad pénzt, és amikor már mindenüket fölélték, mert az apa mindig megmenti a fiát-lányát, lányát-fiát, mindig megmenti. S akkor egyszer jön, és már semmijük nincs, már eladták a nyaralót, eladták az autót, semmi nincs, mindent betoltak, és azzal mindig megmentették a fiút-lányt. S akkor végül: „Te, apa, egyszerűen nincs mese, hát megmondták nekem, hogy agyonvernek az utcán.” Sóhajt egyet az apa, és azt mondja: „Hát, akkor verjenek agyon.” És amikor kimondta az apa a gyerekének, hogy „Hát akkor verjenek agyon.”, a gyerek egyszer csak rájött, hogy most már tényleg kell magamért tenni. Most jött el az a pont, ahol vagy teszek magamért, vagy tényleg kész leszek. De őneki egészen idáig el kellett jutnia, hogy fölismerje, hogy nincs már megmentő, akkor most nálam van a laszti. S erre ráment nagyon sok minden, hogy volt a családban egy megmentő. Aki, na… (53:50)

Nagyon nagy dolog, hogyha tudunk másokért tenni, néha ez olyasmi is, hogy megmentünk valakit, de egy megmentő szerepben ragadni, rekedni, az egy teljesen más műfaj. (Egészségedre!) Talán a leg… ez egy nagyon érdekes, olyan is van, hogy egy család egy nagyon határozott irányt fölvesz. Például: katolikus. Az egy határozott iránynak tűnik, és vallásos, és erkölcsös életet él mindenki, és ez nagyon nyilvánvaló és nagyon így nevelnek mindenkit, és ezt nagyon hangsúlyozzák, és ebben jól benne vannak. Mi történik gyakran egy ilyen családban? Egyszer csak valahogy támad egy fekete bárány. Nem gyanús, hogy egy ilyen családban mindig van fekete bárány? Hogy születnek a fekete bárányok egy fehér családban? Ez bizony az evolúció egy nagy titka, hogy fehér családokból fekete bárányok bégetnek elé. A dinamikája az, ahogyan ezt nem egyszer látjuk, hogy minden családtagnak van egy fehér oldala, meg egy sötét. De a sötétet mindenki valahova eldugdossa, vagy nem mondják, vagy elfojtják, vagy titokban élik meg, vagy mit tudom mi, csak vágyakoznak és szenvednek, mindegy, hogy nincsen a családban benne, hogy mi van a rosszal, tik-tik-tik-tik. Mindig csak a jó, a szép, az erkölcs… Mi történik? Jön valaki és azt mondja: „Na ezt már ne, egyszerűen annyira elvesztette ez a család az egyensúlyát, meg kell testesíteni az árnyékot.” És ő ezt vállalja, és ő testesíti meg az egész szép és erkölcsös és igaz család árnyékát, és ő leél egy életutat úgy, hogy ő akkor megéli, ő akkor kiéli, ő akkor bevágja, kivágja, mit tudom én, mindent csinál, amit az összes többi nem. Hát én azért más életet is el tudnék neki képzelni. Van, aki egy igaz család megtestesült árnyéka. És fordítva is van, tudjátok? Hogy sötét bárányok vannak, és egyszer csak kilép valaki, mint lótuszvirág a szarból, és gyönyörűen pompázik. Rosszat mondtam? (57:20)

Mondom akkor a spirituális mélységet, ezek után, hogy az egyensúlyt helyreállítsuk. (Hát csak azért, hogy a Mária Rádióból lehessen mit kivágni. Mert úgyse férünk bele a műsoridőbe, hát akkor ezt lehet, és akkor itt jól, jól…) Van annyi szabadságom, amennyi az élethez kell. Hát itt ez lehet a spirituális mélysége. Van annyi szabadságom, amennyi az élethez kell, szabad a saját életemet élni, szabad. Hmm. (58:00) Egy nagyon izgalmas beszélgetésben voltam, ezzel zárnám le ezt, és akkor még egy picit a következő, hogy valaki sóhajtott egyet egy csoportban, és azt mondja: „Hú, hát annyira jó lenne szabadon élni a családi örökségektől! Ez annyira jó lenne, szabadnak lenni a családi örökségektől.” Ezt múltkor is mondtam talán. És szerintetek ez lehetséges? Én elképzelhetetlennek tartom, hogy szabadon lehessen élni a családi örökségekTŐL. A családi örökségekKEL lehet szabadon élni. Azokkal az örökségekkel együtt lehet szabadon élni. amíg valaki a családi örökségektől akar szabadon élni, az hogy fog menni? Tehát akkor teljesen meg kell bontania saját magát. Hát a családi örökségekből állt össze éppen. Hát ha azoktól akar szabad lenni, akkor hát mi marad akkor belőle? Lehet, hogy picit játék a szavakkal, nyilván a tartalom az érdekes, nem a mondat. Hogy nem a családi örökségektől szabadon, a családi örökségekkel együtt szabadon. (59:25)

10. És így, teszek akkor egy nagyon izgalmas lépést önmagam felé. Utolsó három pont, önmagam felé. Mit jelent az, hogy valaki elakad az önmaga felé vezető úton? Azt jelenti, hogy soha, valamiféle elégséges önreflexióra, belső világosságra vagy tudatosságra nem jut. Amikor valaki teljes tehetetlenségben éli végig az életét, mint egy olyan nyomorult lény, aki sosem képes zsiráf módjára, kicsit rá is látni a saját élettörténetére. Mindig csak beleragadva lenni, soha egy picit kívülről látni. Soha más szemével nézni. Arról nem is beszélve: Isten szemével. Az egy gyönyörű dolog, mikor Isten szemén keresztül meglátom magam. Ahh! Az cupp-cupp. Isten szemén keresztül. De az Isten legyen, ne valami szörnyszülött, ne valami pókisten, ahogy Bergman mondja. Mikor Istennek tartunk egy képzetet, s annak a szemével látjuk magunkat megvetendő aljas rohadéknak, az nem Isten szeme. Na, tehát. Sohasem tudatosságra, önreflexióra, világosságra jutni. Egy életen keresztül beleragadni a mamizmusba meg a papizmusba. Mamizmus, papizmus – anyám elrontotta az életem, s akkor ezt így végigtolni. Hát ezt végig…, ilyen életet nem lehet végigtolni, az ember végighúzza maga után ezt az életet. Apám egy életre elrontotta az életem, s akkor ezt… (61:30)

Sebzetten is lehet teljes életet élni, ugye ez a spirituális válaszunk erre. Amikor valaki rájön, hogy sebzetten is lehet teljes életet élni, nem gyógyul be minden seb, és rájössz, hogy nincs is rá szükség. Vagy hogy hegekkel is nagyon szépen lehet élni. És ráadásul azok a sebeink, amelyek begyógyultak pláne, de legalábbis a sebeink,amelyeket karban tudunk tartani – átkötjük, ha nagyon nedvedzik, tudunk magunkért tenni, át tudjuk kötni. Kicsit leápoljuk, átkötjük – vagy begyógyul, vagy nem. Megteszünk érte mindent. Néha nem gyógyul be. Egy ápolás alatt lévő sebbel is lehet élni. Ezért hogyha valaki az egész életét arra teszi föl, hogy addig nem élet az élet, ameddig teljesen nem leszek egészséges, (Hát, egészségedre!) most ez fizikailag is lehetetlen, lelkileg is. Tehát mikor fiatalok vagyunk, akkor van úgy, hogy fizikailag éppen teljesen jól szuperálunk, ez nagyszerű dolog. De 40 fölött? Hát 40 fölött egyszer csak kiderül, hogy vannak olyan testrészeink, amelyekről nem is tudtuk, hogy vannak. És úgy visszaköszön a 17 éves korunkban tanult biológia óra, egy aranyér formájában. Hát a többiekről nem is beszélek. Tehát, hát, szóval, ahogy egészen abszurd, most képzeljünk el egy embert, aki 40 éves, és azt mondja, az a baja – el tudunk ilyen embert képzelni, tehát ilyet, ezt nem kívánom tőletek, hogy ő azt mondja – akkor lehet teljes, boldog emberként emberi életet élni, ha fizikailag minden, minden szép. Hát ez éppen teljes abszurdum. Minden ráncot el kéne tüntetni? Jaj, jaj! Erről eszembe jutott egy amerikai film, vígjátéknak írták, de horror történet volt, mert egy neves idős amerikai színésznő játszott benne, arcplasztika után. Egész rettenetes volt, ezért mondom, hogy vígjátéknak adták el, de horrorfilm volt, mert akárhányszor ránéztem, azt mondtam, hát ezt, ez nem lehet igaz. Hát az lehet, hogy nincs rajta ránc, de hol az ember? Ki van az arcbőr mögött? Azt már nem lehetett látni. És ahogy ki volt így feszítve, így…, szinte lehetett látni a kampókat, ahogy fölhúzták a bőrét. (64:45)

Biztos ismertek idős embereket, hogy milyen gyönyörűen lehet megráncosodni. Hogy micsoda gyönyörű, gyönyörű arcok vannak, gyönyörűek! Hű, de szép tud az lenni! Hát hogyha csak akkor lehetne teljes életet élni, hogyha fizikailag minden oké…, ez a nagyon szép mondás: „Ép testben ép lélek” nagyon szép mondás, csak nem igaz. Jó, úgy hogy mondjam, az első néhány méterre jó, hát hogy úgy valami ezért mégiscsak, ne hülyén induljunk nagyon neki, tehát egy-két téveszme azért sokat segít az életút elején. Nem, legalább van miről valamit gondolni. Aztán rájövünk, hogy dehogynem, hát hogy ne…, na. Jó, jó, vagy nem t’om, hogy jó-e. (65:30)

Hát itt akkor nyitnék egy óriási világot, de nem akarok róla sokat mondani. Mikor valaki elveszik az önmaga felé vezető úton, például mikor elveszek az összes szülői tilalom és családi negatív örökségnek a labirintusában. A tranzakció-analízis gyönyörű szépen föltárta és kimondta, hogy milyen rettenetes szülői tiltó és gátló mondatok és parancsok tudnak bennünk gyökeret ereszteni. Onnan kezdődik, hogy „Ne létezz!” s valaki egy életen keresztül ennek a mondatnak a foglya. Nyilván nem a mondat foglya, ami mögötte van. „Nincs jogom élni.” Innen kezdődik: „Ne létezz! Ne legyél egészséges! Ne legyél boldog! Ne érezz! Ne fejezd ki a szükségleteidet! Ne kérj! Ne kérdezz! Ne legyél sikeres! Ne élj át semmit! Ne nőj föl!” Ezek rettenetes szülői tiltó mondatok, gátló, életet gátló parancsok. Nem volt szükséges, hogy ezeket a szüleink konkrétan ki is mondják, ezeket mi észrevettük, meghallottuk és ezeknek a súlya alatt élünk. Akik most itt ültök, nincs köztünk egyetlen egy se, akinek 2-3 ilyen komoly mondata ne lenne. Nem lehetett úgy fölnőni, úgy nem lehet fölnőni. Egyszer csináltam egy napos alkalmat, ezekkel a mondatokkal dolgoztunk. Döbbenetes volt, úgy csináltuk, például volt egy pont, mindenki elment egyedül dolgozott, páros, satöbbi, szóval meg volt csinálva. Akkor vettünk egy nagy papírt, fölírtam ezeket a legklasszikusabb szülői gátló parancsokat, tiltó mondatokat, és akkor ilyen nagy tisztelettel ültünk körbe egymás életútja iránt, és mindenki a két, számára legsúlyosabbat beikszelte. Az meg egy döbbenetes hatása volt, hogy ülünk körben, és hogy egymás után fölállt mindenki, akit ismertünk, vagy nem ismertünk, vagy olyan egészségesnek tűnt, vagy normálisnak, egészségesnek és boldognak, odament, és „Ne létezz! Ne érezz!” s akkor vissza. Föláll egy másik valaki, ő is odamegy, látszólag minden rendben van, csak éppen odamegy a táblához, és „Ne nőj föl! Ne hibázz!” Ebben a csoportban az egyik slágermondat ez volt egyébként, hogy „Ne hibázz! Tilos hibázni!” Rettenetes, mert nem tudunk nem hibázni, ezért ha úgy kell leélni az életet, hogy ne hibázzunk… (Hogy mondod? Ja, igen.) Akkor nem élünk. A szülői gátló parancsok, vagy tiltó mondatok árnyékában leélni az egész életet, ez azt jelenti, hogy elakadtam az önmagam felé vezető úton. Belevesztem abba a barlangba, abba a labirintusba, ahol mindenhonnan ilyen mondatok köszöntek rám. Persze lehet, hogy hosszú belső munkára van szükség, hogy ezekkel valamit tudjak kezdeni, hogy szabaddá tudjak lenni a tiltó, gátló mondatoktól, és egy relatív belső szabadsággal tudjak élni. De ez nem lehetetlen, hát már hogy volna az! Hahh! (69:30) Mondom akkor itt a mondatot: Fontos vagyok, számítok, az életemnek van értelme. Ez lenne a spiritualitásnak a mélysége. Fontos vagyok, számítok, az életemnek van értelme. Akkor is, ha sebzett vagyok, akkor is ha, ha, ha… (69:55)

Kicsit olyan nyögvenyelős volt ez ma. Úgy, én úgy éreztem, de örülök, ha ti nem. Én egy kicsit … nem t’om… na! Egy fontos hirdetés. A múltkori alkalom után egy csomó problémája lett a minket befogadó intézménynek abból, hogy az épületnek a leglehetetlenebb helyeiből is hoztatok székeket. Amit, ha csak az individualitásunkban látnánk magunkat, minden további nélkül meg lehetne érteni. Mert tényleg nagyon sajnálom, hogy nem tud mindenki kényelmesen lenni, de két kérésünk lenne, mert mondjuk, hát nem tehetünk meg akármit. Onnan hátulról ki lehet venni székeket, azokkal lehet dúsítani a termet, de máshonnan, az épület különböző helyeiről kérlek ne hozzatok be székeket, mert a takarítónők plusz egy órát dolgoznak azért, hogy próbálják a székeknek a személyazonosságát kitalálni. Székazonosságnak hívják, és mennek, és próbálják… ide, aztán oda… Hát most képzeljétek ezt el. Kérlek, ezt ne tegyétek. Ha most valaki valahonnan hozott széket, akkor azt vigye oda vissza. Nagyon köszönöm.

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm


Az alkalom

Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit!

Arról beszélünk, és azt töprengjük meg érezzük át, hogy mit is jelent valamiképpen egy olyan úton járni, amiben előbb-utóbb legalább valamennyire alkalmassá tudunk válni arra, hogy mi magunk is családot alapítsunk vagy családban éljünk, hogy férj és feleségként, apaként és anyaként tudjunk létezni. De hogy ennek is egy nagyon sajátos előtörténete és útja van bennünk is, és nyilvánvaló, a szüleinkkel, a családunkkal való kapcsolatunkban is. És így, hogy valahogy a témát meg tudjuk ragadni, kezdtük el ezt a 12 pontot, és a 12 ponton keresztül a fölismeréseinket kimondani, vagyis hogy valamiképpen bejárunk egy sajátos utat. Először az anyához, akkor az anyánál, az anyától el, az apához, az apánál, az apától el, a testvérhez – ugye éppen itt tartunk – aztán a testvérnél, aztán el a testvértől, utána önmagunk felé, önmagunknál elidőzünk egy kicsit, és aztán képesek vagyunk magunktól is eltávolodni. Hogyha ezt a 12 lépést nem ilyen módon, de valamiképpen az életnek egy ilyen nagyon sajátos rugalmasságában be tudjuk járni, akkor ennek a következménye, hogy valamennyire alkalmassá válunk arra, hogy az élet bennünk és körülöttünk is tovább tudjon menni. És ami nagyon fontos számunkra, hogy most, mikor ezeket a lélektan számára nyilvánvaló kulcsszereplőket emlegetjük, hogy anya, apa, testvér, önmagam, hogy akkor a fölismeréseink most ne maradjanak meg a lélektan keretein belül tárgyalt – mondjuk így – igazságoknál, vagy tapasztalati tényeknél, hanem a spirituális mélységig vigyük és értsük meg, hogy mi az, ami bennünk elmélyülhet és meggyőződéssé válhat azért, hogy az élet bennünk és körülöttünk tudjon növekedni. Ugye, ez a témánk, és hogy ebben van egy nagyon sajátos vagy feszültség, vagy minden esetre egy harmóniát vágyó föladat is, hogy mit kezdjünk a lélektani munkával, és mit kezdjünk a spirituális munkával. Hogy nem lehetséges-e az, hogy néha azt tapasztaljuk, hogy a lélektani munka akadálya a spirituális fejlődésnek, vagy hogy a spirituális munka akadálya a lélektani fejlődésnek? Néha bizony így tapasztaljuk. Ez azt jelenti, hogy lehetséges olyan lélektani irányzat, vagy olyan lélektani munka, ami annyira egyoldalú, vagy annyira nem mutat túl saját magán is, vagy ott is az érvényességét igyekszik igazolni, ahol már nem ő következik, amelybe hogyha megyünk, valóban, lélektani szempontból fejlődünk és növekszünk, spirituális szempontból pedig elakadunk. És fordítva is lehetséges. Hogyne tudnánk és ismerhetnénk olyan vallásgyakorlást, olyanfajta hitélet megélését, amely súlyosan akadályozza a mi pszichés fejlődésünket. Mind a kettő lehetséges. Egy picit ez most elmélet szagú, mondanék nektek egy történetet. (03:55)

Valódi történet, amiben hallatlanul jól megfogalmazódik, hogy itt különböző szintekről és mélységekről van szó. Egy történet, meg egy gondolat. Először a gondolatot mondom. Eszembe jutott, inkább egy gondolatot. (De kitűröm a pólóm, mert melegem van. Ide állítottatok a hőségbe, ti meg ott hűsöltök odalenn. Nagy piszokság. Szóval…) Majdnem mindig fölmerül tízparancsolatot betartani igyekvő emberek világában az, hogyha megengedem azt, hogy haragudjak az apámra, vagy az anyámra, ez nem jelenti-e azt, hogy tiszteletlen leszek velük szemben. Márpedig az én vallásos, vagy spirituális, vagy hitéletemhez döntően hozzátartozik az, hogy „Apádat, anyádat tiszteld”, és most itt jön valaki, mondjuk a lélektanra hivatkozva azt mondja, hogy „Csak nyugodtan fejezd ki a haragod! Mutasd meg, hogy …”. És a kettő őbenne konfliktusba keveredik. Ez a helyzet nagyon jól mutatja, hogy nem oldható föl csak úgy, pofonegyszerűen ez a helyzet akkor, hogyha a spirituális világot és mélységet nem tudjuk azonosítani, és nem tudjuk azonosítani a lélektani világot és mélységet. Mit értek ez alatt? Azt, hogy amikor például én a jogos haragomat kifejezem a szüleim felé, az nem kell, hogy érintse a spirituális mélységben való tiszteletemet irántuk. A probléma ott van, ha ezt a két világot nem látom eléggé világosan, és azt gondolom, ha kifejezem azt, hogy „Nagyon haragszom rád, Apa!” – Miért kiabálok? De hát… majd elmegyek pszichológushoz. Mondjuk valaki ezt mondja, azt gondolja, hogy ez föltétlenül és teljes értelemben tiszteletlenség az apjával szemben. Közben pedig lehet úgy kifejezni a haragomat valaki felé, hogy közben megőrzöm a tiszteletemet iránta, sőt, tiszteletben tartom az ő emberi méltóságát is. Ha képes vagyok, és látom, hogyan őrződik meg bennem, és mondjuk, a haragom kifejezésében persze hogyan nyilatkozik meg az, hogy a tiszteletemet a spirituális mélységben megőrzöm, és az emberi méltóságát is fönntartom, azt nem érinti, amikor azt mondom, hogy „Apa!” A probléma ott van, hogyha nem látom ezt a két világot, akkor azt gondolhatom könnyen, hogy ezzel a kiáltással leromboltam az emberi tiszteletnek a mélységeit, vagy a spirituális alapállásomból kidőltem. Akkor persze, hogy ezt nem engedhetem meg magamnak. Ezért fontos, hogy lássuk, legalábbis a megértés szempontjából egy ideig képesek legyünk külön látni ezt a két világot, ami nyilván bennünk összetartozik. (07:15)

Mondom a történetet. A történet egy nőről szól, akinek az anyja nagyon súlyosan alkoholbeteg. Ennek következtében ő egy kifejezett relatív elhanyagoltságban nő föl, és ráadásul az anyja súlyosan bántalmazza őt ittas állapotában, folyamatosan, sok-sok éven keresztül. S amikor a lánya 16-17 éves lesz, akkor azt mondja: „Na, most ebből elegem lett.” Most, hogy valamennyire képes vagyok legalább úgy megvédeni magam, hogy elmegyek, amilyen messze csak lehet, hogy az anyám ne bánthasson, akkor fogja magát, és elköltözik otthonról. Az apja támogatja őt, és lehetővé teszi, hogy képes legyen egy albérletben lenni, de ő nem válik el a feleségétől, mert azt mondja: „Én jóban-rosszban… alkoholban.” És akárhányszor, sok éven keresztül nem is találkozik az anyjával. Nem hajlandó vele találkozni. „Én oda nem megyek újabb pofonért, meg sérelemért, nem és nem.” Időnként, néhány évenként van egy-egy kísérlete, és az anyja újból és újból, nem hogy nem ismeri el, hogy mit követett el a lányával szemben, hanem még belerúg. Ezért aztán a lány: „Én nem!” Azonban belekezd egy önismereti munkába – vesztére. S ahogy belekezd, ugye kikerülhetetlen… (Hülyéskedtem az előbb, na.) kikerülhetetlenné válik az, hogy megint szembe kell néznie az igazságtalansággal, ami őt érte, a sérelmeivel, a fájdalmaival, a haragjával, és ki is tudja fejezni a haragját. És akkor úgy dönt, hogy „Na most, egy életem, egy halálom, évek óta nem találkoztam az anyámmal… - a nő már 30 is elmúlt – én akkor most odamegyek és valahogy hát, csak valahogy zöld ágra tudunk vergődni.” Találkoznak, elkezdődik a beszélgetés, s a lányban ott van – lányban, hát nő már akkor – ott van (Egészségetekre! Jaj, te voltál, szia!), elmélyül benne egy vágy, hogy hát ez az én lelki egészségem, lelki épségem, hogy tovább tudjak, hogy ez nagyon fontos nekem. És mi történik? Az anyja rágyújt a régi nótára, és ugyanúgy szidja, szidalmazza, mint régen. A nő, aki ezzel a hihetetlen érthető vággyal, hogy valahogy el kell rendeznem az anyámmal való kapcsolatot, hát valahogy ezen át kell verekednem magam, mert élni akarok, nem is akárhogy. Egy ilyen – most így mondom, hogy úgy – kikel magából, és egy ilyen teljesen ösztönös módon elkezdi ütni-vágni, csépelni a kezével és üti-vágja a saját anyját. Így ököllel üti-vágja, hogy elborul, elborul teljesen. És mi történik? Üti-vágja, üti-vágja, valóban magából kikelve – talán ez egy jó kifejezés –, és mindezt addig teszi, ameddig egyszer csak meg nem látja, hogy az anyja szemében olyan félelem tükröződik, amit úgy ismer föl, hogy én félhettem pont így, én féltem pont így az anyámtól annak idején. És látja az anyja szemében azt a félelmet, amit ő átélt, és ami miatt most éppen üti-vágja a saját anyját. S akkor meglátja az anyja szemében a félelmet, ahogyan ő félt tőle, egyszer csak abbahagyja. Tehát ahogy jött, úgy abbahagyja. De nem tud mit mondani, fogja és elmegy tőle, s ez az a pont, amikor eljött hozzám, hogy beszélgessünk. Azt mondja: „Feri, én azt gondolom, beszéltem a pszichológussal, ő nagyon megdicsért engem, hogy <<ez már igen, végre valami kijött, kitört>>, tulajdonképpen én magam is ezt így érzem, hogy jó, hogy ez végre, hogy végre nem megint szerencsétlen voltam, tehetetlen és kiszolgáltatott. Nem megint egy megalázott, egy nyomorult, akivel megint meg lehet… és egy egész életen keresztül mindig meg lehet, végre nem ez voltam. Végre valami belőlem elő tudott jönni. Hogy én is így gondolom, hogy igen, ez jó, hogy előjött. De van egy rossz érzésem, és tulajdonképpen akármennyire is tudom, hogy ez így bizonyos szempontból rendben volt, más szempontból meg nem volt rendben. Nem értem, hogy ez mi. Egyszerűen valami engem piszkál, és nem hagy nyugtot.” S ahogy elkezdtünk beszélgetni, hova jutottunk? Hát a spiritualitás világába. Hogy végül is az embernek van egy - hát elnézést a szép magyar kifejezésekért – egy ontológiai egzisztenciális alapállása, egy ontológiai egzisztenciális determináltságunk, ami azt jelenti, hogy az életet a szüleinken keresztül kaptuk. Ha tízparancsolat, ha nem tízparancsolat, valahogy a zsigereinkben van az, hogy az apám és az anyám, akik megelőztek engem a létezésben, és akiken keresztül jött az élet, és ha ők nincsenek, én nem vagyok. Akármilyenek lehetnek, de ha ők nincsenek, én nem vagyok. Ha semmit sem köszönök nekik, hanem éppen semmit sem köszönök nekik, egy valamit akkor is kaptam tőlük, ez pedig, hogy vagyok. Hát az életemet mindenképp tőlük kaptam, és én éppen élni akarok. Tehát ez azt jelenti, hogy akármennyire is gyűlölök, bosszúvágy, sérelem, fájdalom, akármi, de ha én élni akarok, ez azt jelenti, hogy kaptam rajtuk keresztül valamit, amit értéknek tartok. Mert hiszen élni akarok, most éppen még most is élni akarok, ezért püfölöm az anyámat. Mert jobban akarok élni – már minőségileg – mint eddig. Ezt neveznénk egy ilyen ontológiai egzisztenciális spirituális dimenziónak. És ő ezt fölismeri. Most ugye egyszerűen próbálom ezt mondani, ami a lélektan szempontjából megragadható és megélhető, és adott esetben azt lehet mondani, hogy igen, jó, hogy kijött a haragja. Most hogy meg kell-e ütni vagy nem? Én szerintem nem kell, de mindegy, ez most így történt. Hogy ez kijött, ez nagy lépés volt az ő pszichés gyógyulása felé. Lépés volt! Igen ám, de mondjuk most így nagyon egyszerűen, megsértette a spiritualitás rendjét őbenne. Nem odakint, őbenne, itt bent. Tehát valamit begyógyított, valamit megsebzett. És a beszélgetés során ezt egészen világosan ő ki tudta mondani és föl tudta tárni. Hogy itt valahogy két – különítsük el ezt a két világot, mert akkor válik megérthetővé, hogy ami az egyik oldalon segítség lehet, az a másik oldalon esetleg egy elakadás, ami a másik oldalon segítség, az egyik oldalon lehet elakadás. És ezután, a beszélgetés végén arra a döntésre jutott, hogy ő mármost magáért megteszi azt, hogy visszamegy az anyjához, s elmondja neki, hogy nagyon sajnálja, hogy megütötte. Mert őbenne a spiritualitás rendje, hogy az édesanyámnak a tisztelete és az emberi méltóságának az elfogadása így tud helyreállni. S ott egy nagyon érdekes dolog történt, mert el is ment hozzá, becsöngetett, és elmondta azt a két mondatot – kicsit úgy, tudjátok, mint a tékozló lány – hogy már nem vagyok méltó, hogy… „Bocsáss meg anyám, hogy kezet emeltem rád!” S az anyja ránézett, és azt mondta: „Megérdemeltem.” (16:10) Talán ezzel a történettel valahogy tudtam érzékeltetni, hogy itt két olyan világról van szó, amit érdemes néha külön is látni, és látni azt, hogy van egy spirituális dimenzió, ami mélyebben van, ezt nem tudom, hát valahogy ilyen az élet rendje. Most nem t’om miért van az mélyebben, de úgy tűnik, hogy mélyebben van, mint ez a, amit klasszikusan a pszichológia ilyen pszichológiai dimenziónak hív. És ezért olyan nagyon nehéz, hogyha mondjuk, egy olyan lélektani úton jár valaki, amely sérti a spirituális dimenziót, és nem engedi ott fejlődni. Vagy azért, mert kifejezetten sérti, és olyan lehetőségeket kínál, vagy mond. Azt mondja például, hogy „Akkor tudod kibontakoztatni magad, az önmegvalósítás non plus ultra-ja, ha mindig megéled az aktuális vágyaidat, vagy szükségleteidet.” Hát ez előbb-utóbb bűnökhöz fog vezetni, ami pedig beletorkollik a spiritualitásnak a sebződésébe. Ez kikerülhetetlenül így lesz. De viszont is, egy olyanfajta vallásosság, vagy egyházi magatartás, amiben súlyosan akadályozzuk különböző ideologikus szempontok alapján, hogy valaki lelkileg gyógyulhasson. Például azt mondjuk, hogy a harag bűn. Ha elmélyítek valakiben egy ilyen meggyőződést az ő vallásos világához kötve, hogy a rossz ember haragszik és haragudni bűn, az illetőt súlyosan akadályozom abban, hogy ő egészséges személyiség legyen. De a kettőnek, tehát a spiritualitás világának meg a lélektan világának a gyakorlati életben van közös metszete, a létezés rendjében meg van egy sajátos hierarchiája. Ha ez így érthető, nem t’om, nincs kedvem ezt kifejteni. („Ennyi elég.” Ha minden fánál megállunk, sose jutunk előre. Ugye, mikor sétáltatjátok a kutyát, szoktatok dühösek lenni? „Ú, már most, már hánynál, hányszor áll meg?” Nem, ilyen nem. Akkor ti jó gazdik vagytok. Akkor ez rólam szól. Nekem nincs kutyám, de volt, anyukámnak, és néha azt mondta: „Ferikém, vidd már le!” Utáltam a fákat.) (19:00)

Ez akart akkor a bevezető lenni, hogy miért tartom olyan fontosnak, hogy most tulajdonképpen az eszmélődéseink során mindig a spirituális mélységig jutunk, és most a lélektani fölismerésekkel, dolgokkal nem foglalkozunk, mert hogy általában azzal szoktunk, de most azzal nem foglalkozunk. És így volt a 7. pont, a testvér felé vezető út, és ott beszéltünk erről, hogy az életet érdemes megosztani, érdemes kapcsolatban lenni. Ezzel fejeztük be. (19:40)

8. Megérkezünk a testvérhez. Ugye a testvér nem csak a testvéreket jelenti, legalábbis az én elgondolásomban, hanem az összes többi számomra fontos családtagot, de most így egybevesszük és így nevezném meg őket, hogy „a testvér”. Mit jelent a testvérhez elérve ottrekedni és elakadni? Például ismertem olyan testvéreket, akik hihetetlen finom érzékkel figyelték azt, hogy az egyiküknek megy-e előre az élete, vagy nem. S mikor az egyikük élete elakadt, akkor a másiké is elakadt mindig. Egyszerűen nem engedte meg magának, hogy ő boldog legyen akkor, amikor a testvére nem az. Akkor bevonódott a testvére életébe és addig, addig magának nem engedett más életet, ameddig úgy nem látta, hogy a testvére valahogy eljut oda, hogy más életet tudjon élni. Nem egyszer látunk olyan testvéreket, akik úgy döntenek, hogy végül együtt élik le az életüket. Én magam is nem egy ilyen testvérpárt ismerek, nem kell, hogy ikrek legyenek, mert az ikrek anélkül is, hogy együtt élnének, össze vannak kötve. De olyanok, akik valahogy, valamiért… (21:10)

Mondok ilyen történetet. Például ahol a szülők nem tudtak megfelelően gondoskodni a testvérekről, vagyis a gyerekekről, és az egyik gyerek idősebb volt a másiknál. Átvette a szülői szerepet, hogy énnekem kell gondoskodnom a testvéremről, mint egy anyának vagy apának a gyerekéről, és ebből az összefüggésből sosem jön ki. Végig lehet így egy életet élni, hogy azzal a felelősséggel élek, hogy nekem kell gondoskodnom a saját testvéremről. Ennek aztán nyilván nagyon sok verziója van. Például ott tud ez nagyon világossá lenni, amikor mondjuk az egyik testvér alkoholbeteg lesz, és a másik, hiába van családja, szép lassan elkezdi a pénzt elvinni a családjától a testvéréhez, és próbálja őt például megmenteni, és viszi el a lóvét, vagy viszi el az időt, viszi el az energiát a testvéréhez. Hát itt aztán… Vannak olyanok, akik annyira kiszolgáltatottnak élték meg a gyerekkorukat, hogy valahogy az a meggyőződésük alakult ki, hogy mi már most csak egymásnak vagyunk. Ezért valamikor, gyerekkorban egymásba kapaszkodtak, hogy el ne vigye őket a szél, s az egymásba kapaszkodásból nem tudnak kijönni. Egymásnak voltak, ölelik egymást, és ebből nem tudnak továbblépni. Az ikrek az meg egy külön világ, én már csak tudom. Az egy te…, az egy külön szimfónia. Emlékeztek, hogy erről beszéltem, néhány éve… (Elnézést, ugye ez nem illendő egy előadáson? Nem illendő… és ha viszket? Most 15 percig fogok itt … Most megvakartam, jól vagyok, és tudok rátok figyelni.) Erről beszéltem talán már nektek – tudom, hogy beszéltem, csak olyan hézagosan jártok, tehát nem, egyszerűen nem építhetek arra, hogy itt voltatok, mikor ezt mondtam – hogy mi például az ikertestvéremmel eszeveszett rivalitásban éltünk. Hát két fiú. Khhrrrr! Egészen normális. És mi történt? Természetesen rengeteget bunyóztunk. Ez egy kultúrkifejezése annak, hogy egymást ütjük-verjük, ahol érjük. Tehát nagyon sok bunyó, tehát rivalitás: normális. Egy alkalomra emlékszem, amikor egy ilyen ádáz harc dúlt otthon. Kétszobás lakásunk volt otthon, egybe lehetett nyitni, és üldöztük egymást, de át a bútorokon, átugrás a fotelen, átugrás a kanapán, ráugrás az ágyra, leugrás az ágyról, és egy ilyen krrsss… Van ilyesmi élményetek? Bizt… ilyen nem! Ez már… És emlékszem, hogy elég gyors vagyok, mégis csak az atlétika, ugye, és végigrohantam kétszer a szobán, meg a két lakás így egybenyitva, kicseleztem a tesómat, átugrás, át…, fölugrottam, végül eljutottam a falhoz. (Jé! Azt mondja, hogy „Idén utoljára… buli december 4-én – www.palferi.hu” Na, jó.) Fölugrottam az ágyra, és ahogy így, tehát fölugrottam, a fordulásban meg is fordultam, és ahogy így fordultam, a lábam… Na de innen fordultam, így…, mert emlékszem, hogy melyik láb volt, fordultam és a fordulás pzsss, így rúgtam is már, de én azt nem láttam, hogy a tesóm hol jön, csak fölugrás, fordulás, rúgás, tehát ez így. És ahogy rúgtam, pont odaért, és így pzssss! Vér sugárban, psszt…, s emlékszem, hogy (Jaj, egy pap, ilyet! Ó-óó… Nem volt rajtam reverenda.) S emlékszem, hogy amikor láttam, hogy a tesómnak így pssz… jön a vér, hogy akkor egy döntés kifejezetten végigment rajtam egy pillanat alatt, hogy na ezt most kell befejezni. Látjátok, a bölcsesség nem életkorfüggő. Én egész fiatalom már ilyen mélységekig jutottam, és hogy attól kezdve én ezt befejeztem. Befejeztem, nem, egyszerűen nem, tehát több… leállítottam, nem. Igen ám, de mi az, ami továbbment? Hát a rivalitást ezzel meg lehetett oldani? Dehogy lehetett, nem is oldottuk meg. Mi például azt csináltuk, felosztottuk a világot. Így, ahogy mondom. De gondoljátok, hogy ez tudatos volt, hogy én erre ráláttam? Dehogy láttam rá. 30 éves voltam körülbelül, de lehet, hogy 35, amikor egyszer… jé, nézem az én életutamat, a testvérem életútját, hogy kinek milyen értékek, milyen nem t’om én, preferenciák, hát rá… hát ez egymásnak valahogy egy ilyen sajátos kiegészítése. Mi ketten együtt élünk egy teljes életet, nem is tudtam róla. Most így azért meg vagyok nyugodva, hogy a tesómnál van a másik fele, egyszerűen nem tudatosan, kettéosztottuk a világot, ha ez érthető így. Ugye ennek a példáját mondtam el, hogy ő például akkor üzletelés, vásárlás, adás-vevés, veszés… én meg teljesen távol tartottam magam ettől. Tényleg, egyáltalán nem vásároltam semmit… Komolyan így volt. Hát jó, hát enni ettem azért, de… és megörököltem a testvérem ruháit. Most ez miért? Szóval azt akarom ezzel mondani, hogy magam se tudtam, hogy ez így van, de például ezt a konfliktust kettőnk között úgy oldottuk föl, hogy kettéosztottuk a világot, és én 30 éves elmúltam, amikor elkezdtem tudatosan engedélyt adni magamnak, hogy én is élhetek abban a világban is, ami teljesen nem tudatosan a testvérem világa lett. Hogy szabad nekem oda is belépni. Tehát hogy elmegyek egy TESCO-ba, madaras TESCO-ba, és veszek magamnak egy pólót. ÉS tudjátok, hogy Örkény Istvánnak a művében ilyen megrészegedve, hogy „Vettem magamnak egy pólót, vettem!” S az a vicc, hogy ez tényleg így volt. Ezt a pólót tényleg ott vettem. Nagyon jó. És a… rögtön vettem hármat, assz’em attól lettem rosszul. Hát ilyet én 13 évvel azelőtt csináltam utoljára, hogy vettem… Hogy egyáltalán, na. (29:10)

Aztán mondok egy másik történetet, ezek megint testvérek. Két fiú, egypetéjűek, teljesen egyformák – már kívülről úgy tűnik. És mi történik? Az egyik fiú megházasodik, a másik azonban nem, és a másik az egész életét úgy éli le, hogy valamiképpen megpróbál a testvéréhez kapcsolódva, annak a családjának a tagjává válni. Sosem alkot saját világot. Azt mondja: „Jó, a testvérem megengedte magának, de akkor én inkább ahhoz kapcsolódom.” A feleség teljesen ki volt ettől készülve, teljesen. Ebből voltak a családban a legnagyobb balhék, hogy „Miért kell, hogy a te testvéred minden nap itt legyen?” Mert úgy éltek. Minden nap, minden nap ment a testvéréhez, és úgy élte meg, hogy most már egy új családban van a testvérén keresztül. Az ágyba nem kéredzkedett be. A világot azt ő is kérte. Ezek nyilván most olyan látványosabb példák, de ezeken keresztül elég jól megérthető, hogy mi történik akkor, amikor valaki ottreked a saját testvérénél. (30:50)

A spirituális belátás, fölismerés és mély tapasztalat, amiből meggyőződés születhet: Kaptam egy részt az életből, amiért én vagyok felelős. Egyedi és rendkívüli vagyok. Van egy rész, amit én kaptam az életből, egyedi és rendkívüli vagyok. Azt is mondhatnám: Van saját életem. Van olyan, hogy saját élet. Hogy ez mit jelent, azt ne firtassuk, de hogy van olyan, hogy saját élet. (31:30)

9. A testvértől el. Mit jelent, amikor távolodok el a testvértől, és ottrekedek? Például amikor testvérek örök rivalitásban maradnak. Jött hozzám nem olyan régen valaki, 60 éves. A fő témája az volt, hogy panaszkodott a 67 éves bátyjára, aki egy pökhendi, beképzelt alak, és azért, mert doktorált a műszaki nem tudom én miből, azért azt képzeli, hogy…, és tele volt ezzel az egész élete. Ottrekedt a testvérével való háborúban. Tudjátok, hogy lehet jól elakadni? (Nem t’om ezt, például, hogy szomjas az ember. Segíts! Nagyon köszönöm.) Úgy lehet jól elakadni, hogy egy életen keresztül annak a fájdalmával nem kezdek igazán semmit, illetve nem gyógyulok ki belőle, hogy kit szerettek jobban. Ez fájó. Olyan, az majdnem lehetetlen, hogy a gyerekek a családban úgy éljék meg, hogy minden szülő – mondjuk ez kettő, úgy alapesetben – minden gyereket egyformán szeret. Hát van ilyen megélés? Hát az a legcifrább, ismerek egy ilyen, nagyon jópofa – hát nekem – hogy van két testvér, mind a ketten attól szenvednek, hogy a szüleik a másikat szerették jobban. Mind a ketten ettől szenvednek. Tehát látszik, hogy ez itt egy szubjektív megélés is. Mind a ketten, mikor úgy igazán mélyponton vannak, akkor a legmélyebb sérelmeik az, hogy „Nem értem, hogy a szüleimnek miért a testvérem volt fontosabb, miért?” S a másik ül egy másik családban és ugyanúgy ezen búsong. Érdemes volna őket egy kicsit összeismertetni, hogy ezt, pl. erről beszélhetnének együtt is. Ez egy nagyon fájdalmas téma. Ha ezt valaki egy életen keresztül cipeli, hogy az anyám engem nem szeretett annyira, mint a testvérem, ebből lehet nem kigyógyulni egy életen keresztül, és ezt cipelni, ezt hordozni és ez fáj és leragadtam és megrekedtem… Elnézést, hogy nyilván legközelebb a saját történetek vannak, hogy ezt jó pár évvel ezelőtt, mikor édesanyám meghalt, akkor a halálos ágyán nem az utolsó beszélgetésben, de majdnem az utolsók egyikében… Már akkor morfint is kapott, s akkor hazavittük, hogy otthon tudjon lenni, de rákos beteg volt és úgy halt meg, hogy egy olyan tisztább pillanatában úgy nagyot sóhajtott, és akkor ott őriztük őt, meg vigyáztunk rá, s akkor azt mondja, hogy „Hát, Ferikém, neked kevesebb jutott.” Ugye ezzel ő kifejezte ott a halálos ágyán, hogy engem nehezebb volt szeretni, mint a testvéremet. Azért, mert én jobban hasonlítottam rá. Saját elrendezetlen dolgait nálam egyáltalán nem tudta kezelni, hát magánál se tudta. A tesóm meg egy más világ volt, mint ő, ahhoz könnyebben kapcsolódott. Hozzám éppen azért kapcsolódott nehezebben, mert sokkal több olyan tulajdonságát ismerte föl bennem, amivel magában nem tudott mit kezdeni. Ugye, ezért magától is távol tartotta azt a világot, hát igyekezett engem is vele együtt. S akkor emlékszem, ahogy ezt kimondta édesanyám, hogy „Sajnálom, hát neked kevesebb jutott.” S tudjátok, mikor ezt hallottam, nem is nagyon fogtam föl, aztán szép lassan megértettem, hogy ennek mi az üzenete, hogy mit mondott éppen. S emlékszem, tudjátok, hogy az édesanyám meghalt, akkor nem is sokkal rá, pár hét múlva, ahogy úgy leért a fájdalomig ez a mondat, mert addig ugye egy sejtelem csak, „Hát, valahogy, nem t’om, szerintem köztünk ez nem volt annyira oké, vagy nem t’om…” De amikor valakinek az anyja ezt kimondja, hogy neked kevesebb jutott, azért az egy egész más helyzet, mint amíg én gondolom, hogy így van, vagy csak úgy fáj. S akkor már anyukám nem itt volt, hanem ott fönn, bárhol, már hogy a mennyország nem tudjuk, hogy pont hol van, tehát ezért mondom, hogy bárhol… És hogy akkor annak a fájdalma, amikor megérkezett, és ezt így fogalmaztam akkor meg: „Most minek ekllett ezt mondani?! Legalább ne mondta volna.” Nagyon dühös tudtam ezért lenni, hogy most már, most azon a két héten, legalább akkor ne mondta volna. Most ettől kinek lett jobb? S akkor ezen átverekedtem magam, most már nagyon tudok hálás lenni, hogy nem kell a saját szubjektív benyomásaimmal őrlődni, hanem kimondta, elismerte. „Feri, neked kevesebb jutott.” Ez most egy sokkal jobb talaj nekem, minthogy ezen, ezen őrlődök, hogy ó, de most én úgy érzem, de nem tudom, hmm… De ebben teljesen el lehet veszni, mint egy feneketlen kútban, hogy az anyám engem nem szeretett úgy, bezzeg a fiútesóimat, mert én csak lány voltam, bezzeg a lányokat, mert tőlünk mindig csak követeltek, bezzeg a lányokat szerették is. Így lehet elakadni a testvérnél. (37:45)

Van ennek egy másik formája is. Nyilván nagyon sok formája van, csak próbálom érzékeltetni. Ez pedig az, amikor valami miatt a szülők elosztják a gyerekeket. Ez is ismerős, ugye? Tehát anyja-lánya, vagy anyja-fia, apja-lánya, apja-fia, és ettől a gyerekek prsss! Hát úgy kerülnek egymással szembe, hogy nem is tehetnek róla, mert a szülők választottak közöttük. Ez a választás sokszor egészen tudatos, sokszor pedig egyáltalán nem tudatos, de a gyerekek ezt nagyon jól érzékelik, hogy a szülők hogyan osztották el maguk között őket. Ebben egészen meg lehet rekedni, hogy valaki egy életen keresztül azt az életet és azt a világot próbálja vinni, amire az apja azt mondta, hogy „Hát ez igen!” És sose merészkedjen abba az irányba, amire az anyja mondta a testvérének, hogy „Hát ez igen!” (38:55)

Ide tartozik az, ú, ez egy nagyon, ez egy nagyon árnyalt téma. A családban szerepek alakulnak ki, és nem úgy van az, hogy mindenki minden szerepet örömmel váltogat és betölt, és néha ebben vagyok, néha abban. De jó lenne, ha így lenne! De a családban sokszor a szerepek nagyon mereven osztódnak ki. Sose felejtem azt a családot, őróluk sokat beszéltem, 4 gyerek. Az egyik volt a szép, (Jól vagy? De tényleg, hát lehet, hogy valaki nincs jól.) másik volt az okos, harmadik az ügyes – az ügyes az zenélt és sportolt, az okos tanult és vitte sokra, vagy nem t’om, tanult, maradjunk így, tanult, tanult, és a szép meg szép volt, ugye, az neki bővel elég… őt meg ugye csodálták. Igen ám, de volt egy negyedik. Ő kisgyerek korában nézte, hát okos már van, ügyes is van, hát szép az van, azt már látom, hát akkor valószínű, én vagyok a kis hülye. És így élte le az életét a családban, hogy ő valamikor arra jutott, hogy én már okos nem lehetek, mert az a Panni, ügyes nem lehetek, mert az a Zoli, szép nem lehetek, mert az a Brünhilda, hát akkor valószínű, ez maradt nekem. Mint nyáron a nem t’om, szauna őrzés, vagy ilyesmi. Na jó.(40:50)

Óriási dolog az, mikor valaki azt mondja, hogy engedélyt adok magamnak, hogy olyan szerepben is megtaláljam a helyem, ami a családban a testvéremnek a jól begyakorlott és elismert szerepe volt. Óriási lépés. Na, én is megtalálom a magam szépségét. Hát még ha nehéz is… Hogy miben vagyok én okos, hol tudok én ügyes lenni? És lehet, sose leszek olyan ügyes, mint a Tomi, és sose leszek olyan szép, mint a Brünhilda. Háá! Akkor is szép lehetek! Hát, itt most én nem is tudom, teljesen le fogok ragadni ennél a pontnál. De itt menjünk, turkáljunk egy kicsit mélyebbre! (41:45)

Nem csak ezeket a klasszikus szerepeket szoktuk valahogy betölteni a családban, hogy szép, okos, meg ügyes, meg rátermett, meg nem t’om, ő a kreatív, ő a … na, hanem… ő a megértő. Vannak olyan szerepek, amelyek kifejezetten a családból, mint élő rendszerből fakadnak. Mert valaki lehet szép úgy is, hogy az most nem, nem egy élő rendszer tagjaként szép, egyszerűen csak jól néz ki. Okos is lehet úgy valaki, no de vannak olyan szerepek, amelyek éppen a családból, mint egy élő, árnyalt, dinamikus rendszerből fakadnak. Mondok ilyet. Például, aki vezekel a család bűneiért. Nem egy, nem kettő, nem három, nem négy, sok ilyen sorsot ismerek. Nem egyszer ezek a szerepek – nevezzük most az egyszerűség kedvéért így – egészen nem tudatos módon merülnek valakihez. Valamiért látja az illető azt, hogy ebben a családban bizony egy csomó dolog úgy ment, ahogy az ő belső erkölcsi érzékével nem egyeztethető össze. Ezért azt mondja: „Akkor én most nekiállok, és levezeklem a család bűneit.” S az illető ebből a tudattalan és mély motivációból elmegy papnak. Majd ő vezekel és engesztel a család bűneiért. Majd ő az apja helyett, majd ő az anyja helyett … Hogy ez milyen mély… Most eszembe jutott, lehet hogy, de egyszer ezt is. (43:40)

Édesanyám, akkor még most megint a betegsége… Beindult egy téma, s akkor az itt rekedt nekem, hogy mikor nagyon beteg volt, de még azért föl tudott kelni az ágyból. Emlékszem, Nagypéntek volt, s a nagypénteki szertartás után beültem az autóba és elmentem hozzá este. S akkor anyukám ilyen könnyes szemmel, ilyen nagyon, ilyen csodálkozva, érdeklődve nézett rám, s azt mondja, hogy: „Te Ferikém, nagyon köszönöm. – Mit? – Hát hogy képzeld el, én ezt nem, nem is …, én ezt nem tudom, de hát ezt elmondhatom igazán, hát te vagy a pap fiam, hogy ma délután itt volt nálam Jézus. Hogy énnekem ma volt egy nagyon mély spirituális élményem. Eljött és engem Jézus itt megerősített.” Ezt mondta anyukám. De nem a spirituális élmény miatt mondom ezt, hanem a következő mondata miatt. Elkezdett sírni az édesanyám és azt mondja: „Ferikém, nagyon köszönöm, ezt te imádkoztad ki nekem.” Én ezért nem imádkoztam. Tehát hogy őhozzá Jézus elmenjen, én ezért nem imádkoztam, de anyukám úgy tekintett rám, mikor őneki lett egy nagyon mély spirituális élménye, hogy énnekem ehhez közöm van. Hágy ez valahogy rajtam keresztül kellett, hogy történjen. Nagyon megrendítő volt, először hallja, hogy „Ferikém, te ezt kiimádkoztad” és nem kérdezte, hanem ő ezt tudta. Hogy énnekem részem kell, hogy ebben legyen. Biztos, hogy volt benne részem, de nem úgy, ahogyan ő ezt gondolta. Ezért minden nehézség nélkül valaki érzékeli – emlékeztek a kislány, aki asztmás, a kislány, aki cukorbeteg, és a többi. Hát ott is érzékeli a családi egyensúlyt, és hogy az a konkrét családi egyensúly fönnmaradjon, inkább beteg lesz. Akkor a szülők szülőként egész jól működnek, és valami egyensúly van. De ennek lehet egy spirituális mélysége, valaki, aki vezeklő lesz a szülei miatt. Na jó. (46:05) Egy papnál például, hogyha a…, vagy egy apácánál, ha a hivatástörténetében ilyesmi van, ez nem gond, ezzel semmi probléma nincs, mert egy hivatástörténetben aztán van minden, mint a tökös-mákos rétesben, abban aztán mindenféle van. Szép meg nem szép, meg fekete meg fehér, ez is lehet benne. Csak a kérdés az, hogy az illető fölismeri-e azt, hogy ő valójában az egyik fő, nem tudatos motívuma által egy vezeklő. Mert ha őbenne ez nem tudatosul, könnyen másokat is erre az irányra ösztönöz majd, miközben ez az ő útja. Azzal megbékélhet, vagy elfogadhatja, vagy akármit csinálhat vele, szabad benne, de egy másik embert nem biztos, hogy vezeklővé kell tenni azért, mert őneki ez lett az útja. (47:10)

Mondanék még ilyet. Megint csak a családból, mint egy árnyalt élő rendszerből jön az is, amikor valaki állandóan abba a szerepbe kerül, hogy kiegyensúlyozza a családi történéseket. Ismeritek, vannak ilyen, sokszor anyák szoktak ilyenek lenni, akik mint egy igazi tyúkanyó, a szeme, a tekintete mindig az egész családon, és ha valami van, mindig ő közvetít, őnála befutnak az infók, ő továbbadja az infókat, ő meghív, ő kavar, ajándékot vesz, SMS-ezik, ír, email-ezik, levelezik, beszél, tanácsot ad, s az egész élete abban telik, hogy a családnak valahogy az egyensúlyát biztosítsa. Óriási kérdés, hogy az ő általa választott család is belefér, vagy az már bele se fér? Mert olyan is van, hogy az már nem is fér bele. Megházasodik, de az eredeti család egyensúlyáért tesz folyton-folyvást. Az még jobb, hogyha beveszi a saját családját is, az egy jobbik eset. Ez a szerep, hogy kiegyensúlyozni egy családi dinamikát, ez nem érthető meg egyvalakinek a saját élettörténetéből, ez csak a családi összefüggés-rendszerből érthető meg. Most itt könnyű elakadni. Muszáj-e, hogy valaki magára vegye egy egész család kiegyensúlyozásának a felelősségét? Ez muszáj? Muszáj, hogy legyen valaki, akinek ezt kelljen csinálni? Én szerintem nem muszáj, és nem kell valakinek ezt csinálni. De ő mégis úgy érzi, hogy ez az ő föladata. Ha az illető idegösszeroppanást kap, hát sokszor olyan szerteágazóvá válik egy nagycsaládnak a története, hogy nem lehet tovább kiegyensúlyozni. Ugye, mikor valaki olyasmire is hatást akar gyakorolni, ami messze túlnő az ő hatáskörén, abba bele szoktunk betegedni. Lehet, hogy az illető azt mondja: „Belebetegszem, hogy a sógorom így…, tönkre vagyok menve a nagybátyám miatt…” Ezt mondja, valójában nem ettől van tönkre, hanem hogy olyasmiben is szeretne hatást gyakorolni, ami felé a hatásköre már nem nyúlik ki, ezért tönkre megy bele. Hmm! (49:50)

Mondjak még ilyeneket? („Igen, igen, igen!”) Ilyen lehet, ez egy picit talán most ebből következik, egy egyszerűbb, aki állandóan békít. Az egyensúlyozás az egy nagyon…, van, aki ennek csak egy részét viszi, ő a békítő. Őt kérik meg, hogy menjen és beszéljen az apával, azt ő tudja. És ő megy, mert azt csak ő tudja, és ő akkor fölveszi és megy, és beszél, és akkor azzal is beszél, és ő békít.

Aztán. Nahát, igen. A megmentő. Főleg, ahol valami szenvedélybeteg családtag volt, ott mindig van egy meghívás megmentőnek lenni. Valahogy megmenteni valakit. És amikor valaki belép a megmentő szerepébe, az megint csak egy család árnyalt rendszeréből érthető, és sokszor a megmentő szerep a helyzetet súlyosbítja. De ez könnyen belátható, ugyanis hogyha én szenvedélybeteg vagyok, de itt hátul van egy kis neuron pötty, s ott jól el van nekem raktározva, hogy végül az apám ad lóvét, végül az anyám megsajnál, végül a feleségem mindent le fog nyelni, végül a férjem mindent eltűr, úgy végül, akkor az illetőnek egy életen keresztül a saját felelősségét nem kell magára vennie. Mert van valaki, aki majd őt megmenti. Emlékeztek erre a történetre, most mondjam… mert ezt most nem olyan régen meséltem el nektek, volt egy fiú, aki ment haza, és mondta, először alkoholbeteg volt, aztán könnyű drogok, aztán heroinfüggő lett, emlékeztek talán erre a történetre, csak három mondatban mondom. (De azért ezt nem fogom betartani.) Hogy mi történik? Megy, és akkor azt mondja mindig az apjának, hogy „Te, apa, hogyha nem adsz nekem pénzt, akkor agyonvernek engem.” Ugye, mert már eladósodik, ugye, azért, hogy tudjon anyagot venni. „Engem agyonvernek.” És az apa megy és mindig ad pénzt, és amikor már mindenüket fölélték, mert az apa mindig megmenti a fiát-lányát, lányát-fiát, mindig megmenti. S akkor egyszer jön, és már semmijük nincs, már eladták a nyaralót, eladták az autót, semmi nincs, mindent betoltak, és azzal mindig megmentették a fiút-lányt. S akkor végül: „Te, apa, egyszerűen nincs mese, hát megmondták nekem, hogy agyonvernek az utcán.” Sóhajt egyet az apa, és azt mondja: „Hát, akkor verjenek agyon.” És amikor kimondta az apa a gyerekének, hogy „Hát akkor verjenek agyon.”, a gyerek egyszer csak rájött, hogy most már tényleg kell magamért tenni. Most jött el az a pont, ahol vagy teszek magamért, vagy tényleg kész leszek. De őneki egészen idáig el kellett jutnia, hogy fölismerje, hogy nincs már megmentő, akkor most nálam van a laszti. S erre ráment nagyon sok minden, hogy volt a családban egy megmentő. Aki, na… (53:50)

Nagyon nagy dolog, hogyha tudunk másokért tenni, néha ez olyasmi is, hogy megmentünk valakit, de egy megmentő szerepben ragadni, rekedni, az egy teljesen más műfaj. (Egészségedre!) Talán a leg… ez egy nagyon érdekes, olyan is van, hogy egy család egy nagyon határozott irányt fölvesz. Például: katolikus. Az egy határozott iránynak tűnik, és vallásos, és erkölcsös életet él mindenki, és ez nagyon nyilvánvaló és nagyon így nevelnek mindenkit, és ezt nagyon hangsúlyozzák, és ebben jól benne vannak. Mi történik gyakran egy ilyen családban? Egyszer csak valahogy támad egy fekete bárány. Nem gyanús, hogy egy ilyen családban mindig van fekete bárány? Hogy születnek a fekete bárányok egy fehér családban? Ez bizony az evolúció egy nagy titka, hogy fehér családokból fekete bárányok bégetnek elé. A dinamikája az, ahogyan ezt nem egyszer látjuk, hogy minden családtagnak van egy fehér oldala, meg egy sötét. De a sötétet mindenki valahova eldugdossa, vagy nem mondják, vagy elfojtják, vagy titokban élik meg, vagy mit tudom mi, csak vágyakoznak és szenvednek, mindegy, hogy nincsen a családban benne, hogy mi van a rosszal, tik-tik-tik-tik. Mindig csak a jó, a szép, az erkölcs… Mi történik? Jön valaki és azt mondja: „Na ezt már ne, egyszerűen annyira elvesztette ez a család az egyensúlyát, meg kell testesíteni az árnyékot.” És ő ezt vállalja, és ő testesíti meg az egész szép és erkölcsös és igaz család árnyékát, és ő leél egy életutat úgy, hogy ő akkor megéli, ő akkor kiéli, ő akkor bevágja, kivágja, mit tudom én, mindent csinál, amit az összes többi nem. Hát én azért más életet is el tudnék neki képzelni. Van, aki egy igaz család megtestesült árnyéka. És fordítva is van, tudjátok? Hogy sötét bárányok vannak, és egyszer csak kilép valaki, mint lótuszvirág a szarból, és gyönyörűen pompázik. Rosszat mondtam? (57:20)

Mondom akkor a spirituális mélységet, ezek után, hogy az egyensúlyt helyreállítsuk. (Hát csak azért, hogy a Mária Rádióból lehessen mit kivágni. Mert úgyse férünk bele a műsoridőbe, hát akkor ezt lehet, és akkor itt jól, jól…) Van annyi szabadságom, amennyi az élethez kell. Hát itt ez lehet a spirituális mélysége. Van annyi szabadságom, amennyi az élethez kell, szabad a saját életemet élni, szabad. Hmm. (58:00) Egy nagyon izgalmas beszélgetésben voltam, ezzel zárnám le ezt, és akkor még egy picit a következő, hogy valaki sóhajtott egyet egy csoportban, és azt mondja: „Hú, hát annyira jó lenne szabadon élni a családi örökségektől! Ez annyira jó lenne, szabadnak lenni a családi örökségektől.” Ezt múltkor is mondtam talán. És szerintetek ez lehetséges? Én elképzelhetetlennek tartom, hogy szabadon lehessen élni a családi örökségekTŐL. A családi örökségekKEL lehet szabadon élni. Azokkal az örökségekkel együtt lehet szabadon élni. amíg valaki a családi örökségektől akar szabadon élni, az hogy fog menni? Tehát akkor teljesen meg kell bontania saját magát. Hát a családi örökségekből állt össze éppen. Hát ha azoktól akar szabad lenni, akkor hát mi marad akkor belőle? Lehet, hogy picit játék a szavakkal, nyilván a tartalom az érdekes, nem a mondat. Hogy nem a családi örökségektől szabadon, a családi örökségekkel együtt szabadon. (59:25)

10. És így, teszek akkor egy nagyon izgalmas lépést önmagam felé. Utolsó három pont, önmagam felé. Mit jelent az, hogy valaki elakad az önmaga felé vezető úton? Azt jelenti, hogy soha, valamiféle elégséges önreflexióra, belső világosságra vagy tudatosságra nem jut. Amikor valaki teljes tehetetlenségben éli végig az életét, mint egy olyan nyomorult lény, aki sosem képes zsiráf módjára, kicsit rá is látni a saját élettörténetére. Mindig csak beleragadva lenni, soha egy picit kívülről látni. Soha más szemével nézni. Arról nem is beszélve: Isten szemével. Az egy gyönyörű dolog, mikor Isten szemén keresztül meglátom magam. Ahh! Az cupp-cupp. Isten szemén keresztül. De az Isten legyen, ne valami szörnyszülött, ne valami pókisten, ahogy Bergman mondja. Mikor Istennek tartunk egy képzetet, s annak a szemével látjuk magunkat megvetendő aljas rohadéknak, az nem Isten szeme. Na, tehát. Sohasem tudatosságra, önreflexióra, világosságra jutni. Egy életen keresztül beleragadni a mamizmusba meg a papizmusba. Mamizmus, papizmus – anyám elrontotta az életem, s akkor ezt így végigtolni. Hát ezt végig…, ilyen életet nem lehet végigtolni, az ember végighúzza maga után ezt az életet. Apám egy életre elrontotta az életem, s akkor ezt… (61:30)

Sebzetten is lehet teljes életet élni, ugye ez a spirituális válaszunk erre. Amikor valaki rájön, hogy sebzetten is lehet teljes életet élni, nem gyógyul be minden seb, és rájössz, hogy nincs is rá szükség. Vagy hogy hegekkel is nagyon szépen lehet élni. És ráadásul azok a sebeink, amelyek begyógyultak pláne, de legalábbis a sebeink,amelyeket karban tudunk tartani – átkötjük, ha nagyon nedvedzik, tudunk magunkért tenni, át tudjuk kötni. Kicsit leápoljuk, átkötjük – vagy begyógyul, vagy nem. Megteszünk érte mindent. Néha nem gyógyul be. Egy ápolás alatt lévő sebbel is lehet élni. Ezért hogyha valaki az egész életét arra teszi föl, hogy addig nem élet az élet, ameddig teljesen nem leszek egészséges, (Hát, egészségedre!) most ez fizikailag is lehetetlen, lelkileg is. Tehát mikor fiatalok vagyunk, akkor van úgy, hogy fizikailag éppen teljesen jól szuperálunk, ez nagyszerű dolog. De 40 fölött? Hát 40 fölött egyszer csak kiderül, hogy vannak olyan testrészeink, amelyekről nem is tudtuk, hogy vannak. És úgy visszaköszön a 17 éves korunkban tanult biológia óra, egy aranyér formájában. Hát a többiekről nem is beszélek. Tehát, hát, szóval, ahogy egészen abszurd, most képzeljünk el egy embert, aki 40 éves, és azt mondja, az a baja – el tudunk ilyen embert képzelni, tehát ilyet, ezt nem kívánom tőletek, hogy ő azt mondja – akkor lehet teljes, boldog emberként emberi életet élni, ha fizikailag minden, minden szép. Hát ez éppen teljes abszurdum. Minden ráncot el kéne tüntetni? Jaj, jaj! Erről eszembe jutott egy amerikai film, vígjátéknak írták, de horror történet volt, mert egy neves idős amerikai színésznő játszott benne, arcplasztika után. Egész rettenetes volt, ezért mondom, hogy vígjátéknak adták el, de horrorfilm volt, mert akárhányszor ránéztem, azt mondtam, hát ezt, ez nem lehet igaz. Hát az lehet, hogy nincs rajta ránc, de hol az ember? Ki van az arcbőr mögött? Azt már nem lehetett látni. És ahogy ki volt így feszítve, így…, szinte lehetett látni a kampókat, ahogy fölhúzták a bőrét. (64:45)

Biztos ismertek idős embereket, hogy milyen gyönyörűen lehet megráncosodni. Hogy micsoda gyönyörű, gyönyörű arcok vannak, gyönyörűek! Hű, de szép tud az lenni! Hát hogyha csak akkor lehetne teljes életet élni, hogyha fizikailag minden oké…, ez a nagyon szép mondás: „Ép testben ép lélek” nagyon szép mondás, csak nem igaz. Jó, úgy hogy mondjam, az első néhány méterre jó, hát hogy úgy valami ezért mégiscsak, ne hülyén induljunk nagyon neki, tehát egy-két téveszme azért sokat segít az életút elején. Nem, legalább van miről valamit gondolni. Aztán rájövünk, hogy dehogynem, hát hogy ne…, na. Jó, jó, vagy nem t’om, hogy jó-e. (65:30)

Hát itt akkor nyitnék egy óriási világot, de nem akarok róla sokat mondani. Mikor valaki elveszik az önmaga felé vezető úton, például mikor elveszek az összes szülői tilalom és családi negatív örökségnek a labirintusában. A tranzakció-analízis gyönyörű szépen föltárta és kimondta, hogy milyen rettenetes szülői tiltó és gátló mondatok és parancsok tudnak bennünk gyökeret ereszteni. Onnan kezdődik, hogy „Ne létezz!” s valaki egy életen keresztül ennek a mondatnak a foglya. Nyilván nem a mondat foglya, ami mögötte van. „Nincs jogom élni.” Innen kezdődik: „Ne létezz! Ne legyél egészséges! Ne legyél boldog! Ne érezz! Ne fejezd ki a szükségleteidet! Ne kérj! Ne kérdezz! Ne legyél sikeres! Ne élj át semmit! Ne nőj föl!” Ezek rettenetes szülői tiltó mondatok, gátló, életet gátló parancsok. Nem volt szükséges, hogy ezeket a szüleink konkrétan ki is mondják, ezeket mi észrevettük, meghallottuk és ezeknek a súlya alatt élünk. Akik most itt ültök, nincs köztünk egyetlen egy se, akinek 2-3 ilyen komoly mondata ne lenne. Nem lehetett úgy fölnőni, úgy nem lehet fölnőni. Egyszer csináltam egy napos alkalmat, ezekkel a mondatokkal dolgoztunk. Döbbenetes volt, úgy csináltuk, például volt egy pont, mindenki elment egyedül dolgozott, páros, satöbbi, szóval meg volt csinálva. Akkor vettünk egy nagy papírt, fölírtam ezeket a legklasszikusabb szülői gátló parancsokat, tiltó mondatokat, és akkor ilyen nagy tisztelettel ültünk körbe egymás életútja iránt, és mindenki a két, számára legsúlyosabbat beikszelte. Az meg egy döbbenetes hatása volt, hogy ülünk körben, és hogy egymás után fölállt mindenki, akit ismertünk, vagy nem ismertünk, vagy olyan egészségesnek tűnt, vagy normálisnak, egészségesnek és boldognak, odament, és „Ne létezz! Ne érezz!” s akkor vissza. Föláll egy másik valaki, ő is odamegy, látszólag minden rendben van, csak éppen odamegy a táblához, és „Ne nőj föl! Ne hibázz!” Ebben a csoportban az egyik slágermondat ez volt egyébként, hogy „Ne hibázz! Tilos hibázni!” Rettenetes, mert nem tudunk nem hibázni, ezért ha úgy kell leélni az életet, hogy ne hibázzunk… (Hogy mondod? Ja, igen.) Akkor nem élünk. A szülői gátló parancsok, vagy tiltó mondatok árnyékában leélni az egész életet, ez azt jelenti, hogy elakadtam az önmagam felé vezető úton. Belevesztem abba a barlangba, abba a labirintusba, ahol mindenhonnan ilyen mondatok köszöntek rám. Persze lehet, hogy hosszú belső munkára van szükség, hogy ezekkel valamit tudjak kezdeni, hogy szabaddá tudjak lenni a tiltó, gátló mondatoktól, és egy relatív belső szabadsággal tudjak élni. De ez nem lehetetlen, hát már hogy volna az! Hahh! (69:30) Mondom akkor itt a mondatot: Fontos vagyok, számítok, az életemnek van értelme. Ez lenne a spiritualitásnak a mélysége. Fontos vagyok, számítok, az életemnek van értelme. Akkor is, ha sebzett vagyok, akkor is ha, ha, ha… (69:55)

Kicsit olyan nyögvenyelős volt ez ma. Úgy, én úgy éreztem, de örülök, ha ti nem. Én egy kicsit … nem t’om… na! Egy fontos hirdetés. A múltkori alkalom után egy csomó problémája lett a minket befogadó intézménynek abból, hogy az épületnek a leglehetetlenebb helyeiből is hoztatok székeket. Amit, ha csak az individualitásunkban látnánk magunkat, minden további nélkül meg lehetne érteni. Mert tényleg nagyon sajnálom, hogy nem tud mindenki kényelmesen lenni, de két kérésünk lenne, mert mondjuk, hát nem tehetünk meg akármit. Onnan hátulról ki lehet venni székeket, azokkal lehet dúsítani a termet, de máshonnan, az épület különböző helyeiről kérlek ne hozzatok be székeket, mert a takarítónők plusz egy órát dolgoznak azért, hogy próbálják a székeknek a személyazonosságát kitalálni. Székazonosságnak hívják, és mennek, és próbálják… ide, aztán oda… Hát most képzeljétek ezt el. Kérlek, ezt ne tegyétek. Ha most valaki valahonnan hozott széket, akkor azt vigye oda vissza. Nagyon köszönöm.