Lk 23,35-43 - KRISZTUS KIRÁLY.

2010.11.21.

Megosztom
Elküldöm

2010. november 21. – KRISZTUS KIRÁLY C év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (2Sám 5,1-3)

Elment erre Izrael valamennyi törzse Dávidhoz Hebronba, hogy mondja: ,,Íme, mi a te csontod, s a te húsod vagyunk. Tegnap is, tegnapelőtt is, amikor Saul volt a királyunk, te vezetted ki és be Izraelt, s az Úr azt mondta neked: ,,Te legeltesd népemet, Izraelt, s te légy Izrael fejedelme. Elmentek tehát Izrael vénei a királyhoz Hebronba, s Dávid király szövetséget kötött velük Hebronban az Úr előtt, ők pedig felkenték Dávidot Izrael királyává.

Szentlecke (Kol 1,12-20)

Örömmel adjatok hálát az Atyának, aki méltókká tett titeket arra, hogy nektek is részetek legyen a szentekkel a világosságban. Kiragadott minket a sötétség hatalmából, s áthelyezett szeretett Fiának országába. Benne van a mi megváltásunk, a bűnök bocsánata. Ő a láthatatlan Isten képmása, és minden teremtmény elsőszülöttje, mert benne teremtetett minden az égben és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, a trónusok és uralmak, a fejedelemségek és hatalmasságok. Minden őáltala és őérte teremtetett. Ő előbb van mindennél, és minden benne áll fenn. Ő a testnek, az egyháznak a feje; ő a kezdet, az elsőszülött a halottak közül, hogy az övé legyen az elsőség mindenben. Mert úgy tetszett az Atyának, hogy benne lakjon az egész teljesség, és hogy általa engeszteljen ki magával mindent, ami a földön és a mennyben van, azáltal, hogy békességet szerzett keresztjének vérével.

Evangélium (Lk 23,35-43)

A nép bámészkodva állt ott, a főemberek pedig így gúnyolták őt [Zsolt 22,8]: ,,Másokat megmentett, mentse meg most magát, ha ő a Krisztus, az Isten választottja!’ A katonák is gúnyolták őt. Odamentek, ecettel kínálták, és azt mondták: ,,Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat!’ Felirat is volt fölötte: ,,Ez a zsidók királya.’ A megfeszített gonosztevők közül az egyik szidalmazta: ,,Nem a Krisztus vagy te? Szabadítsd hát meg magad, és minket is!’ De a másik leintette ezekkel a szavakkal: ,,Nem félsz Istentől? Hiszen te is ugyanazt a büntetést szenveded! Mi ugyan jogosan, mert tetteink méltó büntetését vesszük, de ez itt semmi rosszat sem cselekedett.’ Aztán így szólt: ,,Jézus, emlékezz meg rólam, mikor eljössz országodba.’ Ő azt felelte neki: ,,Bizony, mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban!’

Szentbeszéd

Ebben a mai evangéliumi szakaszban háromszor ismétlődik meg, tulajdonképpen szinte szó szerint ugyanaz a mondat, Jézus felé ugyanaz a fölszólítás, ez pedig így szól: „Akkor mentsd meg magad!” Először elmondják ezt a főtanács ott álló tagjai: „Mentsd meg magad, ha te vagy a Messiás!” Azután elmondják a katonák, ahogyan a szerző ezt leírja, gúnyolódva, Jézus felé: „Na, hát ha te vagy a Messiás, mentsd meg magad!” És aztán végül pedig van egy valaki, ez a mellé fölfeszített bűnöző, aki szintén ugyanezt a mondatot mondja: „Na, akkor mentsd meg magad, meg bennünket is mentsél meg!”

Ez a három mondat azonban három különböző talajról indul el, miközben a logikájuk tulajdonképpen egy és ugyanaz. Mikor azt mondják, három csoport, még hogyha a harmadik csoportban egy valaki áll is, de nyugodtan mondhatjuk azt, valamiféle szimbolikus jelentése is van annak, ahogyan ez a három csoport elénk áll és kimondják ugyanazt a mondatot. Tulajdonképpen ezzel a fölszólítással „Na, akkor mentsd meg magad! Szabadítsd meg magadat!” egy olyan fölszólítást hoznak elő, amire tulajdonképpen Jézus már előre válaszolt. Mikor azt mondja, többször is kifejezi ezt, hogy „Aki meg akarja menteni az életét, az elveszíti. Aki elveszíti Istenért, elveszíti énértem, az megmenti és megtalálja azt.” Tulajdonképpen erre a mondatra szó szerint megvan a válasz, előbb van válasz, s utána hangzik el ez a fölszólítás – három különböző talajról, de egyfajta logikából indulva.

De mit jelent ez a három különböző világ, ahonnan elhangzik ez a mondat? „Na, akkor szabadítsd meg magadat!” Először is talán azt mondhatnánk, a főtanács tagjai nem véletlenül mondják ezt, hiszen – és ez érdekes, ahogyan a szerző kettébontja az ott állókat. Azt mondja: „…a körülállók és a főtanács tagjai”. Miért veszi őket ketté? Azért, mert a körülállóknak a felelőssége Jézus keresztre feszítésében nem túl nagy, legföljebb ha kiáltották annak idején, hogy „Barrabás!”

Azonban hogyha a főtanács tagjaira nézünk, ők nagyon is felelősek azért, hogy olyan ítéletet hoztak, amilyet. Ezért aztán mikor Jézusra néznek, és azt mondják: „Na, akkor mentsd meg magad, ha te vagy a Messiás!”, tulajdonképpen a következőt is mondják: „Hát, hogyha tényleg az, akinek mondja magát, akkor meg tudja magát menteni. Ha pedig nem, márpedig mi tudjuk, hogy nem, hát pontosan tudjuk, hogy egy csaló… Még ha rendes ember volt is, vagy jó is volt, hát Istenné emelte magát a szavaival, hát akkor éppen hogy nem fogja tudni magát megmenteni. Ez mit fog nekünk jelenteni? Hogy igazoltuk magunkat. Ezt mondjuk majd neki: Mentsd meg magad! Nem menti meg magát, hát akkor jogosan ítéltük el őt istenkáromlásért.” Tulajdonképpen itt az önigazolásról van szó. És hogyha még sarkosabban mondanánk, amit mondanak a főtanács tagjai: „Mentsd meg magad!”, tulajdonképpen ezt teszik maguk is. Ezzel a mondattal, a magatartásukkal ők éppen saját magukat akarják megmenteni. Nagyon érdekes, hogy miközben ők éppen a maguk megmentésén fáradoznak, hogy saját tetteiket és döntésüket igazolják, aközben nagyon szívesen látnák azt is, ha valaki beállna közéjük, ha ebből a szempontból ugyanolyan lenne, mint ők. Az első csoportba tulajdonképpen akkor szoktunk mi magunk is belépni és beállni, mikor meghozzuk a magunk döntéseit, megvannak a magunk tettei, a magunk élete, és ezt megpróbáljuk görcsös kézzel és összeszorult szívvel igazolni – a rossz döntéseinket, a tévedéseinket, a mulasztásainkat, a gyöngeségeinket. Mikor nekiállunk görcsösen, kitalálva valamit, hogy hogyan tudnánk magunkat, a döntéseinket, a tetteinket igazolni. Akkor állunk be a főtanács tagjai közé. Hát elég gyakran, mert hogy nap mint nap, újból és újból a döntéseinket, a tetteinket, a mulasztásainkat, a gyöngeségünket szinte ösztönös, elemi módon igyekszünk újból és újból igazolni. S tulajdonképpen bármi árat megfizettetünk másokkal. Ugye úgy szokták mondani: „Nekem ezért semmi se drága.” Valójában az önmagát megmenteni akaró ember ezt nem így mondja, hogy „énnekem ezért semmi se drága”, hanem azt mondja: „Nincs az az áldozat, amit te ne hozhatnál meg értem, azért, hogy én megmentsem magamat. Nincs az a drága ár, amit neked ne kelljen azért megfizetni, hogy én bebizonyítsam! Magam előtt, meg te előtted, meg mindenki előtt, meg a tükör előtt, hogy akkor is az úgy volt, és helyes volt, és nekem volt igazam, és a többi.”

Amikor megszorulunk, és így gondoljuk: „Na, most itt a pillanat, hogy nincs az az ár, amit ne kellene bárki másnak megfizetnie azért, hogy mi önmagunkat megmentsük és igazoljuk.” Ez tulajdonképpen egy nagyon sajátos spirál. Hozunk egy rossz döntést, van egy mulasztásunk, gyöngeségünk, bűnünk, akárhonnan indulunk el, és ahelyett, hogy a jó irányba mennénk, elindulunk lefelé. Elkezdjük magunkat igazolni, magyarázni, kibeszélni, kidumálni, és, és, és… megyünk lefelé. S minél lejjebb megyünk, annál nagyobb erővel kell ezt tenni. Nem is akarom ezt folytatni, csak egy példát hadd mondjak.

Eszembe jutott az egyháztörténetünk, a protestantizmus, eszembe jutott Luther Márton, hogy tulajdonképpen milyen erőnek erejével történik az, hogy miután megtörténik az egyházszakadás, a nyugati egyházszakadás, akkor mondjuk a protestáns egyházak erőnek erejével állnak neki, hogy igazolják a saját létezésüket. És mit teszünk mi? Erőnek erejével akarjuk magunkat igazolni, hogy nekünk volt igazunk. Legföljebb néha szerepet cserélünk, és akkor mi igazoljuk erőnek erejével a létezésünket, és ők meg azt igazolják, hogy nekik volt igazuk. De a logika ugyanaz, és ameddig évszázados múltra tekint vissza az, hogy bizonyos konfliktusokban vagy az igazunkat akarjuk igazolni, vagy a létezésünket akarjuk igazolni, és magunkat megmenteni, hát addig az ökumenikus mozgalom az egy jószándékú, erőtlen próbálkozás csak. Ameddig ott legbelül, tulajdonképpen magunkat akarjuk megmenteni, és magunkat akarjuk igazolni, a döntéseinket, vagy a létezésünket, amire valójában nem volna szükség.

Kollektív tapasztalatunk lehet az is, hogy egy csoportban, vagy egy közösségben – hiszen itt tulajdonképpen egy csoportról van szó, és Jézus is, bár láthatjuk, hogy egymaga áll ott, mégis csak egy csoportnak a tagja, hiszen ott vannak a tanítványai is, még ha csak János áll is ott a kereszt alatt – egy csoport, egy közösség, vagy egy intézmény előszeretettel zárja ki, rekeszti ki, vagy bélyegzi meg pontosan azokat a tagjait, akikre a legnagyobb szüksége lenne. Furcsa, hogy ezt miért tesszük így, mégis így tesszük. Pont az, akire a legnagyobb szükségünk van, ő az, aki a legkönnyebben válik a kirekesztésnek, vagy a kitaszításnak az áldozatává. Hadd hozzak erre egy példát.

Visszanyúlhatnánk nyilván a protestantizmusig is. Hát a katolikus egyháznak mire volt a legnagyobb szüksége a XVI. században? Nyilván a megújulásra. Kétség kívül arra lehetett a legnagyobb szüksége. Kit rekesztettünk ki? Akik a megújulást akarták hozni. És persze mindig van bőven rengeteg indok, mert nem úgy mondja, és nem úgy képviseli. Azok, akik egy közösségben, vagy egy csoportban kisebbségbe szorulnak, miközben a közösség érdekében képviselnek valami olyasmit, amire az egész közösségnek nagy szüksége lenne, nem biztos, hogy a legkulturáltabban tudják ezt tenni. Hát éppen kisebbségben vannak. Ők vannak fenyegetettségben és nyomás alatt, nem a többség. Ezért a kisebbségtől elvárni mindig, hogy ők legyenek azok, akik aztán a legkulturáltabban képviselnek valami olyasmit, ami az egész közösség számára életbevágó lenne, elég igazságtalanul hangzik. Mit teszünk ma? Ma benne vagyunk egy sokszor embertelen, embert facsaró sodrásban, ahogy kapaszkodunk, és próbálunk talpon maradni. Ezt nem kell bemutatni senkinek, mert ezt éljük, ez itt folyik már bennünk, mindenhol ennek a tapasztalatát éljük meg. És mit teszünk a nagy életben maradás és önmagunk megszabadítása érdekében? A leggyöngébbeket kirekesztjük, miközben a legnagyobb szükségünk a leggyöngébbekre lenne, mert a leggyöngébbek segíthetnének nekünk, hogy végre egy őrült taposómalomból kilépjünk, és azt mondjuk: „Nem, ezt mi nem bírjuk.” Nem csak ők nem bírják, azok a leszakadó szegények, mi nem bírjuk. Egy közösség tehát előszeretettel rekeszti ki, bélyegzi meg és taszítja ki pont azokat, akik valami olyan kincset hordoznak, ami az egész közösség számára nagyon fontos lenne. De hogyha beleszaladunk abba, hogy önmagunkat igazoljuk: „Igen, mi sem vagyunk jobban a többieknél, de talpon kell maradni, de élni kell…” és a mondatot nem szeretném folytatni. Hogy mi mindennel igazoljuk magunkat, hogy mi mindent kell azért megtenni, hogy hát azért talpon maradjunk mi is.

Képzeljük el ezt, persze mondhatom, hogy utópia, hogy egyszer csak a többség odaáll a kisebbség mögé, és azt mondja: „Mi is ilyenek vagyunk, van egy pont, ahol mi sem bírjuk, ahol nekünk is elég, ahol mi is elfáradunk, ahol a stressz nekünk is túl sok.” Mi történne, hogyha a többség észrevenné, hogy pont a kirekesztésre váró kisebbségnél van valami olyan érték, ami mögé leginkább oda kéne állni? Ez az első gondolat. A főtanács tagjai közé akkor állunk, mikor magunkat akarjuk megmenteni és igazolni azt, hogy mi helyesen tettük és jól döntöttünk, és helyesen csináljuk.

A második csoport a katonáké. A katonákban látom leginkább azokat, ők nem a döntésüket akarják igazolni, hát parancsra cselekszenek. Egy katona a döntését nem akarja igazolni. Miért is kellene? Mutat a főnökére: parancsot teljesítek. Egy katona nem a döntését igazolja, hanem a létezését. Hogy egyáltalán emberhez méltó az, hogy én most ott állok? Rendben van, hogy a főnököm utasított, egyáltalán az, hogy én most katonaként élek itt ebben a világban, és megteszem, ha azt mondják, hogy megöljek egy ártatlant. Egyáltalán ez így rendben van? A második csoportba akkor szoktunk belépni, amikor görcsös akarattal és összeszorult szívvel igyekszünk önmagunkat igazolni, a létezésünket. Nem a döntéseinket, önmagunkat. Ahogyan odaszólnak a katonák… Minden olyan helyzet ide tartozik, amikor önmagam igazolására egy másik embert használok eszközül. Mikor összejövünk mise előtt, vagy mise után, ketten jól elbeszélgetünk egy harmadikról, aki nincsen ott, és őt nagyszerűen fölhasználjuk arra, hogy saját magunkat igazoljuk. Nap mint nap újból odaállunk a katonák közé, és eszközül használunk valakit egy sajátos összehasonlításban, hogy önmagunkat igazoljuk, és nekünk semmi se drága, mert a másik bőrét visszük a vásárra. Ez a második csoport.

A harmadik csoportban egyetlen egy valaki van, de az is csoport. Nem is kis csoport! Ez az a bűnöző valaki, aki nem a döntéseit, a bűneit, vagy akármilyen helytelen magatartását, vagy mulasztását igazolja, nem is az a valaki, aki önmagát igazolja görcsös szívvel, és próbálja magát megmenteni és megszabadítani. A harmadik csoportba azok az emberek tartoznak, és akkor lépünk mi be a harmadik csoportba, mikor annyi a fájdalmunk, annyi a sérelmünk, a vélt vagy valós igazságtalanságunk, mikor annyira ellehetetlenülve érezzük magunkat, hogy már semmihez nincs erőnk. Nem igazolunk mi ott semmit se már, se magunkat, se a döntéseinket, dehogy is! Ahhoz már semmi erőnk nincs. Egy valamihez még egy kis erőnk van: azért valakibe még mi is bele tudunk rúgni, annyi még megy.

S ebbe a csoportba se állunk olyan nagyon ritkán. Mikor azt mondjuk: „Elfogyott a cérna! Ha te azt mondtad, akkor én is mondok neked valamit.” Mikor elfogy az erő, mikor, mikor, mikor…, nem igazolunk mi már ott senkit és semmit. Mikor tulajdonképpen annyi történik, olyan ez, mint amikor az ember egyszerűen fölkiált, hogy „Azért még én is vagyok!” Nem igazolja magát, egyáltalán csak bejelentkezik a világba, hogy „Még én élek! Kérem szépen, még most vagyok.” De ezt már más módon nem tudja tenni, csak úgy, hogyha még van egy szabad keze, még odaüt valahova, még legalább egy sérelmet megtorol, aztán jöjjön a halál. Ebben a csoportban a magunk finomabb módján megint csak nem ritkán látom magamat. Hát legalább akkor… Nincs itt igazolás, dehogy is! Annál mélyebben vagyok már ilyenkor. Ez a harmadik csoport.

Az önmegmentésünk, az önmegszabadításunk reményvesztett kísérletei. Amikor azt mondjuk: „Nincs az a drága ár, amit TE ne fizethetnél meg énértem. De azért erről téged nem kérdezlek meg.” Ezzel szemben ott van, és most nem Jézus van ezzel szemben, hanem az úgynevezett jobb lator. A jobb lator pedig, és itt két gondolatot szeretnék nagyon hangsúlyozni.

Sokan most talán azt gondolhatjátok, hogy akkor én most amellett ütök pártot, hogy akkor tehát mondjunk le a saját magunkért való cselekvésről. Az ember valóban semmi mást nem tehet, a jobb lator is ezt mondta: „Hát Uram, akkor emlékezz meg rólam, hát segíts nekem!” Szó sincs róla! Ugyanis a jobb lator az a valaki, aki éppen a végsőkig elmegy abban, hogy mindent megtesz, amit csak meg tud tenni. Amikor önmagunkat akarjuk igazolni, vagy megmenteni, valójában nagyon keveset teszünk magunkért. A lehetőségekből éppen csak egy picit használunk föl, nem is jól, és nem is jót.

A jobb lator azonban az ellenkező irányba indul el. Nem kifelé néz, hogy kit találhatna eszközül saját maga megmentése érdekében. Azt gondolhatnánk: „Hát igen, segítséget kér.” Erről szó sincs. A három csoportban senki sem kér segítséget, eszközként használja a másikat. A jobb lator azonban nem kifelé indul el, hanem befelé, s azt mondja: „Na, azt hiszem, itt az utolsó néhány perc, hogy magamba nézzek. És mikor magába néz, egyrészt találkozik a törvénnyel, és azt mondja: „Igen, a törvényt megszegtem, a büntetésem megfelelő – abban a világban. Azután megy lejjebb, és eljut a lelkiismeretéhez, és azt mondja: „Bizony, a lelkiismeretem nem véletlenül szól. Bizony, van itt mit súlyozni.” De sokkal több történik annál, mint ahogy szoktuk mondani, hogy a jobb lator bűnbánatot tart. Ennél sokkal több történik, mert a jobb lator még eggyel mélyebbre megy a saját szívében, és azt mondja: „Igen, megszegtem a törvényeket, ezért most bűnhődök is. A lelkiismeretemmel szemben is éltem, ennek most átélem az összes fájdalmát. De ha még lejjebb megyek, akkor ott mégis csak arra jutok, hogy élni szeretnék, és arra, hogy ez lehetséges is. Hogy akármekkora bűnös vagyok, szabad élnem. Az lehet, hogy meghalok a kereszten, de vagyok olyan értékes, hogy segítséget kérjek magamért, amikor én már magamért nem tudok cselekedni, mert én most mindent megtettem, amit magamért tudtam, mindent, az utolsó pillanatig. Na most eljutottam oda, hogy segítséget kell kérnem.” De az az ember kér segítséget, aki azt mondja: „Vagyok olyan értékes, hogy érdemes rajtam segíteni. Jó, hogy vagyok, és szeretnék is lenni. Uram, ha eljutsz a te országodba, emlékezzél meg légy szíves rólam!”

A három csoportba mikor beállunk, mi magunk kifelé indulunk, és megrekedünk ott, hogy bűn, és normaszegés, és rossz, és mulasztás, és a többi. Nem jutunk el a szívünk mélyéig. És ahogy a magunk szíve mélyéig nem jutunk el, a másikat is csak eszköznek látjuk. Nem véletlen, hogy miért látjuk ilyenkor eszköznek a másikat, mert saját magunkat sem látjuk igazi emberi értékeinkben. Akkor láthatnánk a másikat is úgy, de magunkat sem látjuk úgy. Ezért aztán nem gazemberségből állunk be a három csoportba, hanem odasodor bennünket valami.

A következő gondolat, tehát a zárómondat így szól: A jobb lator éppen hogy mindent megtesz magáért, és így jut el addig a pontig, hogy most szükségem van arra, hogy valaki megmentsen. Előbb-utóbb, a halálban ehhez a ponthoz mindenki elérkezik. A halál az a végső pillanat, ahol ha addig nem is, pontosan megéljük azt, hogy a saját életünk elmegy belőlünk, és szükségünk van arra, hogy bennünket megmentsen valaki. Ez kikerülhetetlen pillanata az életnek.

De a másik gondolat: Jézus miért nem menti meg magát? (Utolsó 1 perc.) Miért nem menti meg magát? Azért, mert ha Jézus megmentené magát, akkor elszakadna tőlük. Ha Jézus megmentené magát, akkor valami olyasmit tenne meg magáért, amit mi nem tudunk megtenni magunkért. Ha Jézus megtenné magáért, hogy leszáll a keresztről, most szól az angyaloknak, hogy mentsék meg, akkor valami olyasmit tenne meg magáért, amire mi sosem leszünk képesek. Akkor kiszakítaná magunkat a velünk való közösségéből. Ezért megrendítő az, hogy Jézus olyasmit is megtesz minden nehézség nélkül, fönntartás nélkül, értünk, amit mi sosem tudunk egymásért megtenni. Ő minden emberi, isteni tehetségével értünk nagyon sok mindent megtesz, olyasmit is, amit mi nem tudunk. Magáért azonban semmi olyat nem tesz meg, amit mi nem tudnánk magunkért megtenni. Ezért nem menti meg magát, mert tudja, hogy az emberi létezés olyan, hogy mindig van majd egy pont, ahol az ember magát megmenteni nem tudja. Mindent megtehetünk magunkért, amit csak tudunk, de egy ponton túl rászorulunk arra, hogy bennünket valaki megmentsen. Jézus azért, hogy el ne szakadjon tőlünk, minden árat hajlandó megfizetni. Ezért, hogy egy lehessen velünk, meg nem menti magát, mert nem akar olyasmit tenni, amit mi sem tudunk. Őneki minden ár is belefér abba, hogy velünk egy maradhasson.