Miért nem élünk kapcsolatban 2.
2010.11.30.
Az alkalom
Isten hozott benneteket, köszöntök nagyon mindenkit!
Belecsapok akkor… Emlékeztek, hogy a múlt alkalommal ott jártunk, hogy befejeztük és megnéztük, hogy hogyan tudnánk leírni, most nagyon egyszerűen szólva… És akkor itt mondok is egy történetet gyorsan. Ez pedig arról szól, hogy egy előadást tartottam néhány nappal ezelőtt, és rájöttem, hogy milyen izgalmas volna, megpróbálnám 50 perc alatt elmondani azt, amit itt két alkalommal mondtam el, hogy vajon az úgy továbbadható-e. Sikerült elmondanom 50 perc alatt, de hát hihetetlenül koncentráltnak kellett lennem, és azután próbáltam nagyon lényegre törő lenni, és láttam, hogy ez a 12 pont, amit a múlt alkalommal mondtunk, ez 50 percbe sűrítve is nagyon izgalmas tud lenni. Aztán befejeztem, és ránéztem a hallgatóságra, egy kisebb csoportban ültünk, és kérdeztem, hogy „Na, van-e valamilyen kérdés?” Az első kérdés így szólt: „Hát ez hihetetlenül izgalmas volt… és mi a cím?” Emlékeztek erre a történetemre, hogy ez velem valahogy kísértetiesen megtörténik újból és újból, ezt Rákoskeresztúron a gimnáziumban éltem meg, amikor a nem t’om én, talán kilencedikeseknél tartottam életem egyik legjobb óráját, s megkérdeztem, hogy „Na, na? Összeállt?” S akkor kérdés: „Igen tanár úr. Mi a cím?” És hogy ezt kellett újból átélnem, teljesen joggal persze, miért nem határoztuk meg, hogy mi a címe. Hát azért valamennyire meghatároztuk, hát így folytatom most az első mondatomat, hogy mit is néztünk akkor meg? És ki kellett préselnem magamból valami címet, nem volt elég a 12 pont, kiderült, hogy cím is kell. Mennyire tökéletlen vagyok! Tehát a cím valahogy így szól: A személyiségfejlődésünk, vagy az érett személyiséggé válásunk útja a családi összefüggésben, vagy a családi összefüggésből kiindulva, de a spiritualitásra koncentrálva. Mit szóltok? Lehet, hogy még lehet pontosabban, de én már nem bírom, tehát ti molyoljatok el vele, ha akartok. Hát nyilván ez a három elem a fontos, hogy hát nyilván valahogy a személyiségfejlődésünk, az összefüggés a család, az anya, az apa, a testvér és önmagunk, és amire kihegyeztük, amire fókuszáltunk – állítólag ez már egy magyar szó – ez pedig az, hogy a spiritualitás, és akkor a meggyőződések. Így jutottunk el oda – mert hogy hiszen most a családról, a család összefüggés-rendszeréről, a család, mint élő rendszer – tulajdonképpen erről beszélünk, de elkezdtük Ádámtól, Évától. Az nem is olyan rossz. Ádámtól, Évától… Azért, hogy minél árnyaltabban, valóban a maga teljes összefüggésében - Teljes! Hát már amennyire most meg tudjuk ragadni. – láthassuk azt, hogy mit jelent egy családban élni, vagy mit jelent családot alapítani. Vagy mit jelentenek aztán a házastársi konfliktusok, a családi életciklus-váltások, családi krízisek, hogy mindezt aztán egy tágabb alapból, összefüggésből lássuk. Ezért indulunk Ádámtól-Évától, és megnéztük akkor ebben az összefüggésben a spiritualitásra kihegyezve a saját személyiségfejlődésünk lehetséges állomásait, és így jutottunk el oda, hogy (Ó… már nem bírtad, most már eleged volt, hogy nem beszélek, csak ismétlek, semmi új dolog nincs, csak ez a … - Melegem van. Pedig itt Szahara van, ott csak egy pampa. Szóval…)
Így jutottunk el oda, hogy akkor nézzük meg, hogy mi a nulladik lépés. Tehát milyen összefüggéseket, fölismeréseket volna érdemes kimondanunk a tapasztalatból, a szakirodalomból kiindulva, hogyha arra kérdezünk rá, hogy mi történik azokkal, akiknek nem sikerül. Mi történik azokkal, mi lehet a hátterében annak, hogyha valaki szeretne megházasodni, de ez sosem sikerül neki. Hogy van vágya egy tartós, meghitt kapcsolatra, és valahogy, valahogy ő maga azt éli meg, hogy „Nem értem, hogy mi történik velem. Hát itt vagyok, benézek a tükörbe, elég jól nézek ki.” És tényleg így van. Egy nő benéz a tükörbe, nyugodtan mondhatja, hogy „Szép vagyok.” Ezt nyugodtan, mindegy, hogy hogy néz ki. De té…, de ko…, ezt nagyon így gondolom, hát ha…, ezt nagyon így gondolom. Hát belenézel egy másik embernek a szemébe, ott visszanéz egy mikroteosz. Hát hogyne volna az szép! Hát lehetetlen, lehetetlen, hogy ne nézhessek a magam szemébe úgy, hogy szép vagyok. A többiről nem is beszélek. Ugye a szép az valahogy az értékek teljességét ragadja meg. Jó is, igaz is, értékes is, az egyszerre: szép. (Ó… Na! Jó.) (06:00)
Mi történik akkor, hogyha valaki nem érti, hogy ővele mi történik. Én erről szeretnék itt nagyon beszélni, és ez a bevezető számomra nagyon fontos. Lehet, hogy azért is keringtem ítt egy picit, így a mondatok, úgy a mondatok, mert hát hiszen itt az élettörténetünkről lehet szó. Éppen most mondjuk így, ahogy szoktuk mondani, a sorsunkról. Hát szó sincs róla, hogy énbennem itt bármiféle kritika akarna lenni, vagy hogy egy olyan összefüggésbe helyeznénk ezt, hogy „Na, nekik nem sikerült.” Hát éppen mi vagyunk ezek, adott esetben, akiknek nem sikerült. Énnekem az a acélom, hogy miután találkozom sokakkal, akik nem értik, hogy velük mi történik, akiknek nem csak az a nehézségük, hogy nem tudnak valahogy eljutni egyáltalán oda, hogy egy tartós kapcsolatban éljenek. Vagy esetleg sikerült azon a nagy lépésen átjutniuk, hogy jó, tudnak házasságban élni, de hamar elváltak, fél év után elváltak, egy év után elváltak, vagy válnak, válnak, válnak, válnak. Hát e mögött csak van valami! Hát éppen hogy az a szándékom, hogy ne azt mondjuk, hogy ők rosszak, bénák, bűnösek, nem t’om én, lehetetlenek, alkalmatlanok, szerencsétlenek, éppen nem ezt akarom. Hát akkor magamra is nézhetek, „Na, te is, Feri, hát miért nem házasodtál meg, na, na? Hol akadtál el, kispajtás?” Hát teljesen legitim a kérdés. Hát világos, hogy éppen ebben a témában a magam módján én is érintett vagyok. Ezt legkomolyabban mondom, a legkomolyabban. Hát ezeknek az összefüggéseknek egy-egy száláról már úgyis beszéltem nektek. Hogy mennyire nem szívesen idealizálom a saját papságomat. Miért kéne azt idealizálni? Hogy látom, nem csak erények, sebzettségek is, nem csak az isteni meghívás, hanem az emberi gyöngeségek is hozzájárultak a papi hivatásomhoz. Hogy ezek így együtt alkották és tették lehetővé, hogy én pap legyek. Nem csak a jó dolgok, a fájdalmas dolgok is, az elakadásaim is benne vannak a papi hivatásomban. Tehát, tudjátok, ezt nagyon fontosnak tartom, mert nehogy egy plusz terhet rakjunk egy olyan valakire, akinek egyébként is van már. Ugye, ez az életnek egy rettenetesen fájdalmas tapasztalata, hogy valaki úgy érzi, hogy van már, és még, őrá még… (Hú, de szenvedélyes lettem! Assz’em nem most lettem szenvedélyes, de most csak kitört belőlem, hogy, tehát…) Azt akarom ezzel nagyon hangsúlyozni, hogy én abból a fájdalmas tapasztalatból indulok ki, ahogyan emberek azt fogalmazzák meg nekem sokszor, hogy „De szeretném, és nem tudom, mi történik. Nem értem, hogy mi van. Hát mi, mi van itt, mi az átok ez? – Ugye, most mondjuk így. – „Mi az átok ez itt?” Tehát ahhoz szeretnék megközelítéseket adni, bizonyos utakat, hogy valaki esetleg azt mondja, hogy „Na, lehet, hogy énvelem is talán ez… Lehet, hogy valami ilyesmi énvelem is, lehet hogy ez, lehet hogy az?” Hogy éppen hogy fölszabaduljunk az alól a teher alól, hogy magunkat minősítjük egy életen át, vagy azt gondoljuk, hogy nálunk nyomorultabb ember nincs a világon. (09:30)
Ültem egy csoportban néhány héttel ezelőtt, és ez egy milyen csoport volt…? Te jó ég, annyiféle csoport van már, azt se tudom, milyen csoport volt. Valami, valami nagyon okos, okos csoport volt. Workshop csoport, vagy nem t’om milyen továbbképző csoport, ott képződtem, és akkor csupa segítő foglalkozású, és akkor a csoportvezető volt a nagyon segítő foglalkozású, és nagyon sokat tanultunk. Tényleg sokat tanultunk! És eljutottunk da, hogy mi történik akkor, hogyha egy kliens – már elnézést a szóért, ez szép szó, legalább magyar – átél egy mély vágyat, egy beszélgetés során egyszer csak eljut oda, akár könnyek között, vagy fájdalmak között, vagy fölismerések között, vagy akármi között, hogy „De szeretném ezt!” Hogy eljut egy mély vágyáig, és mi történik akkor, ha azt látjuk, hogy az neki nem valósul meg. Hát hogy van akkor tovább a történet? Hogy elég-e eljutni egy mély vágyig? S nagyon …, mint a szentírásban, hogy minden szem rászegeződött. Ugye, hogy „Na, erre mit mond a nagy ember?” S akkor azt mondta, hogy: „Az a tapasztalatom, hogy érdemes akkor is eljutni egy mély vágy fölismeréséig, vagy kimondásáig, ha az sosem teljesedik be.” Mert ha már meg tudtam nevezni és ki tudtam mondani, akár az egész összefüggését megértettem, könnyebb róla lemondani, akkor reálisabbá válik egy mély vágynak az elengedése. (11:25)
Emlékeztek az első pontra? Ott is sok mindent összeraktunk egyetlen pontba összegyúrtuk. Hűség valamelyik szülőhöz, ugye emlékeztek, hűség a testvérhez, egy nagyon erős hűség vagy kötődés vagy kötelék vagy ragaszkodás vagy elköteleződés a családhoz, mint egységhez. Ugye, hogyha például nekem a családban egy nagyon fontos szerepem volt. Emlékeztek, ez volt az első pont. Nem csak személyekhez lehetünk hűségesek nagy erővel, úgy, hogy nem tudjuk az életünket ebből a szempontból tovább vinni, hanem a hűségünk erősebbnek bizonyul, hanem egy családhoz is, többekhez is tudunk ugyanígy viszonyulni. Ugye, ez is egy továbblépés a nagyon egyszerű ok-okozati gondolkozásmódhoz képest. Most képzeljünk el valakit, aki azt mondja, ül és gondolkozik ezen és azt mondja: „Te jó ég, assz’em ez pont én vagyok! Húha! Ú, most azt se tudom, hogy érzem magam. Most ez fáj vagy nem fáj, dühös vagyok, vagy csalódott, vagy szeretnék kimenni, vagy hogy érzem magam?” De hogyha én fölismerek egy ilyet, akkor akár hozhatok egy olyan szabad döntést, hogy eddig csak nyomorultnak éreztem magam, aki vágyik valamire és ez nem tud neki sikerülni, és hibáztattam az anyámat mondjuk, vagy a családomat, vagy az örökséget, vagy magamat… De ha azt mondom, hogy „Ó, igen, azt gondolom, énbennem van egy mély hűség és kötődés az édesanyámhoz, vagy a családomhoz.”, akkor már hozhatok egy szabad döntést arról, hogy „Igen, én akkor így élem az életet.” Ez se lesz rosszabb, mint bármelyik másik emberi élet, nem lesz rosszabb. Mitől lenne rosszabb? Akkor lehet hozni egy – úgyis csak ilyet tudunk – relatív szabad döntést. Hát az ember nem tud teljesen szabad lenni, senki sem szabad teljesen. Relatív szabadságunk van, fölismerjük, vagy fölismerhetünk bizonyos összefüggéseket, és azt mondhatjuk: „Igen, most eljutottam ahhoz a szabadsághoz, hogy igent, igent tudok mondani, hogy az életet így éljem le.” Vagy el tudok oda jutni, hogy most ráláttam, nem akarom most akkor már tovább így. És mind a kettő nagyon szép döntés tud lenni. Nekem kifejezetten megnyugtató, ha valaki, aki sosem házasodik meg, s egy fölismerés után azt mondja, hogy: „Feri, én úgy döntöttem, hogy maradok most már így.” Így, most ezzel a relatív szabadsággal, ami nem több, nem kevesebb, mint sokaké. Végig tudom így élni az életem, és megnézem, hogy milyen szép kincsek, értékek tudnak abból kijönni. Itt is van nyereség és veszteség. Ennyi. Úgyis van mindig nyereség és veszteség. Hogy megelégedettek tudunk lenni akkor is, ha elakadásaink vannak. Ha egy neurózisunk nem gyógyul meg, úgy is lehet teljes életet élni. Ez ugye a vesszőparipám, hogy nem muszáj meggyógyulni ahhoz, hogy teljes életet lehessen élni. Jó dolog meggyógyulni, de nem föltétele. Megtanulhatunk a sebeinkkel is együtt élni. (14:40)
Olyan gyönyörű az a történet, emlékeztek, hogy egy zsidó történet, hogy milyen a Messiás. A sebzett gyógyító története. Nem t’om, ezt ismeritek-e? Hát nem ismeritek? Hát hogy-hogy? Nem jártatok elsőbe? Szóval, ugye hogy a kérdés így szól: „Hogyan fogjuk megtudni azt, hogy ki a Messiás?” S a történet a válasz. (Hogy ki a messiász az, ki a… - na, ez megint ilyen mit sütsz kis szűcs…) Megtudni, hogy ki a messiás, azt úgy lehet, hogy elmegyünk Jeruzsálembe – mondja ez a történet. Körbe megyünk Jeruzsálem falain, és nézzük az összes kaput, mert a kapuk mentén ott ülnek a sebzett emberek, és a sebeiket kötözik át. Mindenki fogja, leveszi a kötelék… - kötelékeket… szóval, hogy mondják, hát… - kötéseket. Ez az, igen. Ez a kötelék – látszik már, hogy rajta vagyok a témán. Leveszi a kötéseket, és kicsit ápolja, kicsit kenegeti, gyógyítgatja, hát ahogy azt kell. A Messiás annyiban lesz rendkívüli, hogy rajta kívül mindenki úgy igyekszik átkötni a sebeit, hogy a sebeket, fogja és leveszi az egyik kötést, a másikat, a harmadikat, a negyediket, föltárja a sebeit, és utána kezdi el egymás után bekötni. Egy valaki nem így fog eljárni, ő a Messiás. A Messiás is ott ül Jeruzsálem egyik kapujánál, és őneki is vannak sebei. A Messiás azonban az a valaki, aki egyszerre mindig csak egyetlen seb kötelékét oldja meg és kötözi újra, azért, ha szól neki az Isten, tudjon menni. Csak ez a különbség. Talán ebben a történetben akkor el tudom mondani, hogy egy milyen szemléletmódban szeretnék akkor erről beszélni. (17:00)
Ó, oké, ez nekem nagyon fontos volt, nagyon. Még egy mondat, főleg ha valaki nem volt itt, vagy nem emlékeztek rá vissza, hogy természetesen az is érdekes lehet, hogy esetleg nem többé, hanem kevésbé, de valamennyire érvényes lehet ránk valamelyik szempont, vagy gondolat. És azt is izgalmas lehet fölfedezni, ha akarunk egy nagyobb szabadságot, és egy relatív szabadságból dönteni. (17:30)
Az elsőt már nem ismétlem, tehát egy nagyon erőteljes hűség, kötődés, kitartás, elköteleződés szülőhöz, családhoz, testvérhez – 1. pont volt.
2. Hűség az első szerelemhez. Vagy az első nagy szerelemhez, vagy hűség az első férfihez és nőhöz, akivel szexuális kapcsolatom volt, egészen odáig, hogy hűség akár ahhoz a valakihez, akivel olthatatlan szerelemben voltam, bár abból semmi nem valósult meg. És itt mindegyiket érdemes volna külön-külön is egy picit megnézni. Igenis van az úgy, hogy valaki az első szerelméhez olyan erőteljesen kötődik, hogy nem tud onnan továbblépni. Sokan tovább tudnak, néhányan nem tudnak továbblépni. Óriási jelentősége tud lenni főleg egy olyan első szerelemnek, amelyikben ha az erős, és volt benne szexualitás. Mert a szexualitással és azzal, hogy valaki az első, annak olyan belső ereje van, hogy az szinte fölbecsülhetetlen, általában az fölbecsülhetetlen. Ha valakinek egészséges a lelke, valamennyire, annak az első biztos, hogy nagyon fontos, főleg, ha van szexuális kapcsolat is. Nem tud nem fontos lenni, és ezt két helyzetben látjuk nagyon erőteljesen, hát vagy három. Mondjuk az első, akik rögtön hozzá is mennek az elsőhöz. Ugye, hát az akkor nyilvánvaló, hát látszott, hogy ott fontos dolgok történtek. Hogy mennyire fontos tud lenni az első, annyira fontos tud lenni az első, hogy sokszor ő nem is a legalkalmasabb partner, na de ő az első, és ez annyira fontos tud lenni, hogy ripsz-ropsz mennek tovább a dolgok, és utána van csak annak a munkának a része, hogy „Hát, ha én hozzámentem az elsőhöz, ennek is van ára.” Van ára, mert nem néztem körül, hogy nincs-e valaki olyanabb, ilyenebb, vagy amolyanabb. Azt gondolom, hogy kulturálisan nagy megerősítést is nyert bizonyos korokban az első. De ennek nem csak kulturális összetevői vannak, hanem nagyon mélyen lelkiek is, mert hogy az első tényleg nagyon fontos. Tehát kulturálisan valami olyasmit erősítettünk -tek meg, aminek a lélektani részét csak most sejtjük, vagy most látjuk, hogy ez mennyire így van. (20:40)
Ha valaki nem az elsővel kötötte össze az életét, akkor azt nyilván nagyok komolyan el érdemes gyászolni, és hogy ez mennyire nem könnyű, és mennyire nem egyértelmű, itt mondok akkor egy másik mondatot, mert legalább három indoka van. Mikor csatangoltok a facebook-on, már kinőve az iwiw-et, mert már nem az a trendi, már túl vagyunk rajta…, s egyszer csak, ki tudja miért, mi vezeti a klikkelő ujjatokat… „Mi is van az én elsőmmel? De érdekes is ez! Olyan jó dolog ez a facebook.” És klikk-klakk, egyszer csak ott van. „Jaj, de érdekes, hogy…! Hehh!” A történéseknek a dandárja teljesen tudattalan – nyilván. Újabb klikk-klakk, újabb gondolatok, csak a helyzet bonyolultságát próbálom érzékeltetni. „Én assz’em találkoznék vele. Végül is, hát miért ne? Tök érdekes! Mi lehet vele?” Tulajdonképpen hát mi? Én élem az életemet, ugye, itt jönnek ez… mikor elkezded magyarázni. Miért magyarázod akkor? „Tulajdonképpen nagyon a helyemen vagyok, nagyon rendben vagyok, teljesen, van egy gyönyörű férjem, nagyszerű gyerekem, két nagyszerű gyerekem, három férjem…” Teljesen oké vagyok, most… „Milyen érdekes… mi lehet vele? Csak úgy, csak úgy… Hát aznap moziba is megyek, délelőtt dolgozok, és a kettő között csak úgy…” Aha, aha! De nem csodálom, hogy naivak vagyunk, de ez valami nagyon nagy naivitás szokott lenni. Hát az első kapcsolatoknak, minél erősebb volt az „Ő az első!” élményem, ha volt szexuális kapcsolata, ha nem volt, akkor is, ha ez volt hogy „Ő, ő, ő a valamiképpen ott valami ő!” Hát annak olyan ereje van. És általában miután az fiatalon történik meg velünk, nagy kérdés, hogy azt elsiratjuk, elgyászoljuk, hogy ott valami komplexebb folyamat történik-e. Hát éppen, mert hogy fiatalok vagyunk. Megy tovább az élet, azt gondoljuk, hogy öö… Nem t’om, érthető ez? Most úgy érzem, egy kissé ilyen ősemberre… ez a legősibb nyelvünk, nem, tehát kiabálunk, mozdulatok vannak. A nyelv egyébként sem arra készült, hogy a legmélyebb lélektani rezdüléseinket általa kifejezzük. Ezért beszélek már tíz éve. S ha a nyelvet arra találták volna ki, hogy így, akkor minek itt tíz évig krrr-zsrrr-gg, ez a rengeteg szó, minek? Hát mindig körözünk, nem? Valahogy hogy lehetne már, puff rátalálni? És aztán nem lehet, de azért nagyon körözünk. A nyelvet arra találták ki, hogy „Dől a fa!” Ennyi, három szó, ez körülbelül elég is. Tedd ide, hozd ide, vigyázz, lő, mitt’om én, lőj, lő, ezek. Tényleg, egy-két betű elég hozzá. A férfi… na szóval… és tulajdonképpen sok számra sincsen szükség, tehát archaikus népeknél bizonyos népektől olvassuk: egy-kettő-sok. Aztán, ezen nincs mit… Meg azok a férjek jutottak eszembe, apák, akik azt mondják már hogy túl sok a név – már a gyerekeik nevéről gondolkodom – és azt mondja: „Egyeske, ketteske, hármaska…” és akkor így. (25:00)
Jaj, meséltem egy keresztelési történetet? Ahh! Nem tudom, hogy meséltem-e. Képzeljétek el, jön egy kedves ismerősöm, azt mondja: „Feri, mind a hat gyerekünket te keresztelted meg.” Nem meséltem ezt nektek? Hát ezt, ezt mindenképp, csak nektek! Azt mondja: „Mind a hat gyerekünket te keresztelted meg. Most összegyűjtöttünk még négyet, és – tényleg, így… - és azt szeretnénk, hogy őket is te.” Tíz gyerek, és mind a tízet én kereszteltem. Hát ez már nagy dolog, tehát egészen családtagnak érzem magam, s akkor elmentünk hozzájuk, egy vidék… és akkor megkereszteltem a négyet. de mi ebben a sztori? A gyerekek ilyen sípként, ugye mindegyiket én kereszteltem, nézték, hogy „Ez keresztelt minket, és most a többi négyet is…” A szertartásban szokásos, hogy megkérdezem, hogy „Mi a gyermek neve?” S akkor tük-tü-tükk-tü-tük. „Mit kérsz az egyháztól? – A keresztséget. – Vállalod-e a keresztséggel együtt járó föladatokat? – Vállalom. – Kedves keresztszülők, ígéritek-e, hogy a szülőket segítitek vállalt föladataik teljesítésében? – Ígérjük.” Hát így szokott lenni. Jó, hát a válaszok nincsenek a szertartáskönyvben, de, benne vannak azok is. Hát, hogy lehessen tudni, hogy mi a jó válasz. Az szép dolog, nem? Tehát ez nem egy ilyen, „Legyen ön is milliomos”, vagy… jó, hogy lehet, és akkor na, itt van négy kérdés, ugye, legalább 50%-ot el kell érni, különben „Hát, kedves anyuka, hiába jött.” Nem, hát ez ott a válasz, és azért egy kicsit egyszerűbb így. Na és akkor kérdezem, de ugye, hát bennem van a rutin, nézek a…, de úgy ültek, ugye, mert nem úgy volt, hogy… Hát hogy szokott ez lenni? Apa, anya, legföljebb egy-két gyerek még, aki van, meg a keresztszülők. Na de itt nem így volt, egy egész sort töltöttek meg, és azért, hogy valamennyi relatív rend legyen, az anya ott ült, az apa meg ott. Tehát nem tudtam egyszerre rájuk nézni. Ugye, és ahogy mondom, hogy „…és akkor kedves szülők, mi a gyermekek neve?” És ahogy így éppen az apa felé fordulok, és apa így… Az első hat is sok volt neki, tehát ő azt vállalta, hogy eltartja őket, nem azt, hogy… most mindent olyan pöpec módon tud, főleg ilyen váratlanul, egy ilyen… Ugye, stressz hatására fölmegy a pulzusszám, ismerjük ezt, tehát a pszichés képességeink elkezdenek töredezni, hát kicsit zavarba jött, de hát végül is családiasan voltunk. Tehát tényleg így voltunk, tíz gyerek az nagyon családias, s akkor azt mondja: „A feleségem tudja, ő.” Még ilyen keresztelőn nem voltam soha. Akkor átléptem, olyan 15 métert kellett menni, és akkor: „Tehát akkor mi azoknak a gyerekeknek a neve, ott az apa mellett?” De a feleség tudta, végig tudta mondani mind a tízet, itt meg elég volt csak az utolsó négy. De látszott, hogy ez a kapcsolatot nem érinti, a gyerekek ott ültek az apukánál, meg jöttek, meg mentek, meg minden… Na, óh. (Hogy jutottam ide? Segítség! Igen, az iwiw-től, onnan szárnyaltunk ide, az iwiw, meg a facebook…) (29:00)
Nem egy, nem kettő, nem nyolc, nem tíz történetet hallottam már most, az iwiw dicsőséges fönnállása óta, hogy hogyan tudnak emberek egészen megkavarodni érzelmileg attól, hogy lehetőségük van megint az elsővel találkozni. Ez nagyon jól mutatja számomra, hogy az elsőnek érzelmileg milyen nagy szerepe tud lenni az életünkben. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet továbbmenni az elsőtől, és utána nem lehet szépen, úgy élni, ahogy ti akartok, vagy szeretnétek, vagy nem t’om. Hát úgy, ahogy akartok, úgy nem lehet, de mondjuk, azért mégiscsak jól. Hát ahogy akarunk, hát ez az élet nem olyan, most hogy én így akarom, és akkor az úgy van. Hanem azt, hogy az elsővel valamiképpen valamit csinálni kell… most ha ez érthető. Tehát nyilván annak összefüggésében, ahogy az föladatot jelent nekünk. (30:15)
Ez a fajta, nagyon mély kötődésünk, vagy nagyon mély, nehéz is mit mondani, ugye én…, a nyelv nem erre készült, hogy erre rájöttünk, tehát „Vigyázz, dől a fa!” ez ez, hogy nem is tudom én ezt most megfogalmazni, hogy ezt hogy hívjuk, de ott valami nagyon erős köteléket hordunk aztán magunkban. És de nagy dolog az, hogyha annak minden értékét, és aztán az elengedésnek minden fájdalmát merjük magunkra venni. Ennek aztán, mondjuk a gyakorlati élet szempontjából más jellegű összefüggésekben is van üzenete, mikor egy nő azt mondja: „Na, ha már lefeküdtem vele, akkor már csak hozzámegyek.” Ez egy kultúrából is jöhet, valamiképpen egy keresztény szemléletmódból is lehet. Tehát itt nagyon sokfelől láthatjuk azt, hogy az elsőnek nagyon nagy szerepe van. Így, úgy, vagy amúgy, de nagy szerepe van, és ami a legfurcsább lehet, hogy az elsőnek akkor is nagy szerepe lehet, hogyha abból semmi nem teljesedett be, de én itt belül valahogy mégis elköteleződtem mellette. Lehetséges egyoldalúan, itt belül valaki mellett elköteleződni úgy, hogy ő akár nem is tud erről semmit, úgy is lehetséges. Nagyon mély belső elköteleződéseket tudunk vállalni úgy, hogy az számunkra is adott esetben egyáltalán nem is tudatos. Van egy része, amit föl tudunk tárni, ki tudunk mondani, nagyobb részéről mi magunk se tudunk. Ez lehetséges, én ezt csak mondom, hogy ez is lehetséges. (32:15)
Ide hoznám azt is, éppen nem is olyan régen beszélgettem valakivel, hogy – még mindig az elsőnek a témája, az elsőnek a fontossága – olyan is van, hogy valakinek van egy nagy első, utána az a kapcsolat tönkremegy, vagy valami történi vele, nem tud tovább folyni, vagy kibontakozni, és az illető ehhez a múltbéli megélt valamihez ragaszkodik nagyon hűségesen. Azt mondja: „Én már most akkor itt maradok.” Az azt jelenti, hogy 50-60 évig él egyedül. Valójában az sokszor hűség az elsőhöz. Ismerek olyan valakit, aki egész pontosan meg tudta fogalmazni. Ő hűséges az elsőhöz, de nagyon akart gyereket, ezért azért hozzáment egy másikhoz, de ő az elsőnél tart. Képzeljük el annak a kapcsolatnak a belső dinamikáját. Valójában mind a két fél nagyon boldogtalan. Rettenetes, kimondott és ki nem mondott fájdalom és teher lehet az, hogy úgy élek valakivel, hogy vagy sejtem vagy tudom, hogy nem tudok leülni a legfontosabb férfi vagy nő székére. tehát lehetséges, hogy valaki eggyel még valami miatt tovább tud lépni, és ott, ott kering a férfi vagy a nő, és nem, nem bír leülni a társa mellé, egyszerűen nincs ott hely, mert ott érzelmileg valahogy nagyon sajátosan ott egy elköteleződésben van. Ilyen létezik, csak mondom. S ezért a másik… és sokszor ugye itt aztán mi történhet például? Az, hogy nem tud leülni, ezt hogyan fejezi ki? Hát ha az egész nem is tudatos, hogy ő igazán nem is tud oda leülni, akkor mit érzékel? Hogy nem tud közel kerülni, vagy nem tud az a megfelelő intimitás létrejönni, amit ő nagyon vágyik. Vagy nem t’om én, zavarok a szexuális életben. És akkor panaszkodik, vagy szidja a másikat, provokálja, vagy dühöng, és akkor fölszalad a felszínre az egész probléma, és akkor csak annyit látunk, hogy valahogy nem, nem működik ez egyáltalán. Akkor ők vagy együtt maradnak, vagy végül azt mondják, ez lehet rövid idő is, egy hónap, egy év, stb.: „Á, nem, nem tudunk élni, hát látni való, hogy nem.” Esetleg akkor utána van vége a párkapcsolati történetnek. Csak azt akarom ezzel mondani, hogy van ilyen.
Ez volt akkor a 2. Hűség az elsőhöz. Az első szerelemhez, az elsőhöz, akivel szexuális kapcsolatom volt, a nagy Ő-höz, aki vagy beteljesült, vagy nem, a nagy Álomhoz, mm… (35:15)
3. Erről néhány évvel ezelőtt beszéltem egy történet kapcsán. Például az a családi örökség, amikor valaki otthonról – ugye otthonról nem csak azt hozzuk, hogy ki vagyok én, ki vagy te, ki a férfi, ki a nő, milyen a kapcsolat, hanem hogy mit gondoljunk a világról. Arról, ami odakint van, a család falain kívül. Nagyon nagyszerű dolog az, van egy család, van egy határozott határ, s azon belül van egy jó világ, és a szülők erőnek erejével közvetítik és képviselik: odakint nem így vannak a dolgok. Az „én házam, én váram” filozófiája, hogy „Addig jó neked, ameddig itthon vagy velünk.” Vagy az, ahogy az apa megy, és a kisfia, vagy a lánya azt látja, hogy az apa amikor megy el otthonról, betáraz. Fegyverek, bozótvágó kés, tőr, s megy harcolni a világba. És hogyha erről nem is esik szó, de azt tanulja meg, hogy „Itt biztonság van, odakint nem.” Most itt két lehetséges út van, most nagyon egyszerűen, nyilván sok van…
(Egészségedre! Ahh… engedned kell. – Háápciii! – Ez az! Ahh! De drukkoltam. Jaj de… nekem esett jól. Ne, ne fogjátok be az orrotokat, nem, az nem jó. Hihetetlen erővel passzírozzátok be a trutymákot ide a homloküregbe, meg az arcüregbe. Így tél feé ilyet ne csináljatok magatokkal. Azt mondják a bölcsek… de nem ez, nem ez… ez a jó módszer állítólag, így, ez a legjobb: ÁÁááhhhűűű! Ez, mert utána, ugye ez nagyon jó, én nagyon vigyázok a többiekre, Ááákkcííí, és akkor… viszontlátásra! Hát így ez… jó, hát akkor, most beiktattunk egy állomást a kettő közé, de úgy nagyjából ugyanott vagyunk.) (37:40)
(Hol tartok? Tessék? A két, a két… de minek a két? Két lehetőség, de minek a két lehetőség? De most nem hülyéskedek, ja, ja, ez az, köszönöm. Ági, köszönöm.) A belbiztonságról beszélünk, hogy ugye könnyen lehet az, hogy valakiben úgy áll össze akkor az élet, hogy: „Áhá, tehát a család az a hely, ahol az ember biztonságban tud lenni.” A külvilág az zűrös, vagy esetleg nagyon veszélyes vagy nagyon fenyegető, otthon az ember azonban biztonságban van. Ezért, mikor huszonéves, nem t’om, azt mondja: „Na, csináljunk akkor egy új ilyet.” Ez az egyik lehetőség. Hogy azt mondja: „Igen, a szüleim megtanítottak arra, ilyet kell mindenképp csinálni.” Na de az is lehet, hogy valaki nem erre a nem tudatos következtetésre jut, hanem azt mondja, hogy „Ez az egyetlen olyan, ahol biztonság van.” Hogy arra nem látok módot, hogy én csináljak egy ilyet, mert ez az egyetlen, hát a szüleim nem csak azt mondták, hogy „Itt, itt…”, nem csak a családra utaltak, hanem erre a családra utaltak. Hogy kiben ez hogy áll össze, egészen esetleges tud lenni, de bizony, megint csak eszembe jutnak azok, akik arról beszéltek, hogy igen, nekik ez akadály volt. Kifejezetten akadály volt. Miért is, mi a – most nagyon egyszerűen – logikája? Azért, mikor keresek egy pasit, vagy egy nőt, ő abból (úáá, most majdnem leestem… ez pont kifejezi, amit mondani akarok), hát ő csak abból a veszélyes világból van, ő egy idegen. Értitek ezt? Egy idegen. Abból a világból, amiben azt láttam, hogy apám bozótvágó kés, tőr, pisztolyok. Hát ő onnan jön. Hát huszonötször meggondolom, hogy én egy idegennel…, Egy idegen, egy lény! Erről jó pár amerikai film szól. Ajánlom őket a helyzet elmélyítésének megértése okán. A lények. Na jó.
Ez a gondolat így szól: az is nagyon meg tud bennünket akadályozni, hogy azt gondoljuk, hogy az eredeti család az az egyetlen biztos és biztonságos hely, ahol úgy lehet élni, ahogy. (40:20)
4. Negatív viszony az ellentétes nemű szülővel. Mondok klasszikusokat, amelyek ilyen sztereotípia formájában fejezik ki ezt a helyzetet. „A férfiak mind disznók. – Minden férfi csak azt akarja. – A férfiak tulajdonképpen nem is érző lények. – A férfiak nem jók semmire. – Ha igazi emberi kapcsolatra vágysz, egy nőre van szükséged.” De ez egy nőnek, a férfiak nem azok a lények, tehát ők is valahogy lények, de… A férfiakból pont az hiányzik, amiről egy nő azt gondolja, hogy az ember Ember. Na, ez hiányzik a férfiakból. Ennek rengeteg… „A férfiak előbb-utóbb mind alkoholisták lesznek. – Egyetlen férfiban se bízzál meg. – A férfiak megbízhatatlan lények.” Ennek aztán akkor ágas-bogas, rengeteg, rengeteg verziója lehet. Ha valakinél ez nagyon erős, egy örök ellenállást szül, hogy ezekkel a furcsaságokkal, amit férfinak hívnak, egyáltalán próbáljon valamit is. (41:45) A nőkkel ugyanezt lehet. „A nők nagyon veszélyesek.” Egytől egyig, azért, mert nőből vannak. „A férfi mindig hazudik.” Ez ugye a férfi világ… „Egyszerűen nem lehet bízni egy férfiban, mert hazudnak.” A nők nem hazudnak, hanem kertelnek. „Egy nőtől sose tudhatod meg, hogy hogy vannak a dolgok, nem mondja el. A nő ilyen. A nőben ezért nem lehet megbízni, a nő mind…, a nők kavarnak, a nők csábítanak.” Na és akkor aztán vannak ilyen kultúrkeresztény… ez az… „Minden nőben ott lakik az ördög.” Hát voltak ilyen korszakok, hát nem, nem mondom, hogy nagyon dicsőséges korszakot húzunk magunk után. Tehát tudjátok, a papnevelő intézetben nekem az egyik legnagyobb szenvedésem ez volt. Hogy ilyen naivul, azt mondja: „Ó, milyen jó, keresztény vagyok, Jézus, közösség, izé…” S akkor egyszer csak úgy néztem, de mi van mögöttem? A nemjóját, ez a kétezer év! Ú, jaj-jaj-jaj-jaj! A legkomolyabban, rájöttem, hogy egy olyan púpot kapok, azt ott lehet akkor hordozni, ha fölszenteltek. A szép mellé ott van a csúnyája is. Hát nem lehet csak a szépet vinni. Hát akkor az teljesen, nem, a csúnyája is ott van. Az nekem külön, kifejezetten, döntést igényelt, hogy én vállaljak nagyon sajátosan, pusztán az által, hogy pap vagyok, valamiféle, valamiféle közösséget azzal, ami ott a púpban van benne. Puttonyban, na. Puttony, az van. Hogy nem lehet csak így, lerakni, ugye, ki kell venni, megnézni, úú-áá, na hát ennek egy eleme. A puttonyból kiveszed, na, akkor van benne egy ilyen. „A nők érzéki lények.” A férfiak nem, ugye? Hát ismerjük ezeket, hogy, szóval… „A nők csalfák.” Na, és még ha csak az lenne! Szóval csak érzékeltetni akartam, hogy egész döbbenetes repertoárja van annak, ahogy egy ellentétes nemű személyre rá tudunk nézni, és hozunk örökséget arról, hogy egyáltalán ez a másik fajta, ez milyen, milyen is. Itt nagyon negatív örökségünk tud lenni. (44:45) Egy kedves ismerősöm rendszeresen jár Ukrajnába, Kárpátaljára, és aztán tovább Oroszországba, volt Szovjetunió tagköztársaságokba, és azt mondja, hogy ott szinte, annak a világnak egy népbetegsége, hogy a rettenetes férfihiány, a sok háború miatt ugye, halomra haltak a férfiak, maradtak egyedül a nők. Aki férfi éppen megmaradt, az alkoholista lett. Most nagyon durván mondom, de hát tudjuk, hogy Oroszországban mi megy. Hát ilyen döbbenetes számok vannak, hogy a csecsemőknek talán 6%-a alkoholbetegként születik Oroszországban. Tehát, szóval fölmérhetetlen. Tehát a nőknek meg kellett tanulni nagyon keménynek lenni, hát generációk hiányoznak férfiből sok családban. Mert aki nem halt meg valamelyik háborúban, az meghalt valamelyik Gulagon, ezért a nőknek keménynek kellett lenni, kibírni. Akkor látták, hogy a férfiak, hát tudjátok, egy háború után, egy Gulag után, nem csoda, hogy akkor alkoholbeteg lesz. Biztos, hogy lehet másként is, de nem csoda. Mi történt? Nemzedékek női szocializálódnak másodlagos szocializációval, meg elsődlegessel is úgy, hogy a férfiakra tulajdonképpen nem lehet építeni. Hát a férfi az egy ilyen…, tehát vagy meghal, vagy nincs, vagy alkoholista. Nem, ez, tehát ennyi, ennyit lehet róluk tudni. Tehát úgy kell élni, hogy férfi nélkül. Na, ha van, van, ha nincs, nincs, de meg kell tanulni férfi nélkül lenni. Ez döbbenetes innen nézve. És mennek ezek a terapeuta ismerőseim, és azt mondják, hogy hát mi innen ezt… valamit azért mi is kaptunk ebből. De hát ott az ipari méretekben van jelen. És hogy ennek aztán kultúr verziói, hogy csak egy legyintés a férfivilágra. „Mi, milyen férfi? Ki tud itt arról történetet, hogy egy férfi vitte? Hát deh…, vitte a fegyvert, 500 km-rel odébb, meg 5000, azt tudjuk. De hogy értünk mit tett? Család? Hát…” (47:15)
Na, tehát ez a pont az, hogy az ellentétes nemű világgal egy rettenetesen, valaminek az okán, negatív kapcsolat, negatív szemléletmód, és sokszor nem tudatos, nagyon mély előítéletek, sztereotípiák, amelyeket egyébként meg szégyellni szoktunk. Tehát lehet, hogy 1 liter bort kell meginnod ahhoz, hogy úgy kibukjon belőled egy ilyen, s akkor te magad rájöhetsz, hogy „A nemjóját! Mit is mondtam?” Ezt én mondtam, ez valószínű, hogy akkor bennem van. Nem is tudtam róla, hogy azt gondolom itt belül, hogy minden férfi gazember. Vagy azt gondolom, hogy minden nő fenyegető, hogy a nők elnyelik a férfiakat, hogy a nő az egy olyan, hogy elnyeli a pasit. Ezt most nem is folytatom. (48:25)
Ahol nagyon erős anyák vannak, kialakulhat ez a gondolat, hogy a nők nagyon súlyos lények. Tehát ott nagyon óvatosan, nagyon. Nem tudjuk, hogy meddig ölel. Úúú, hát még, legyen még 3 centi így befelé, és az…, hát azért, inkább csak úgy… Tehát nem kell, hogy reális legyen a félelem, egyáltalán nem kell, attól még maga a félelem reális, mert hogy van. (49:00)
5. Amikor nem azt mondanám, hogy negatív a viszony az ellentétes nemű szülőhöz, hanem nagyon ambivalens, vagy távoli, töredezett. Már most fölnőtt egy-két ilyen nemzedék közöttünk, akiknek ezt a terhet kell viselnie. Ezt én tudom a saját történetemből. Ez az, amikor például nagyon korán elválnak a szülők, vagy akkor elválnak már a szülők, amikor én még nagyon érzékeny korban vagyok. Mi történik például? Hogy egyszer csak a, mondjuk az első néhány évet leszámítva az a tapasztalata egy nőnek az apáról, hogy az apa vagy van, vagy nincs. Kéthetente van, és akkor 12 napig nincs. 27 napig nincs, 2 napig van. Önmagában az, hogy valaki egy olyan világba nő bele, ahol az apa nem az a valaki, aki a világom része, hanem egy olyan valaki, és én ebbe növök bele, nekem ez akkor a természetes, hogy az apa picit van, sokáig nincs, picit van, sokáig nincs, picit van, sokáig nincs. Ez a minta nagyon mélyen belénk tud ivódni. Sokszor azt látjuk, hogy ennek nyomán találkozik egy ilyen hátterű nő egy férfivel, és akkor pár napig olyan nagyon szép, és kezdi tolni magától, ez sok neki. Nincs, nincs, tehát ő odáig tudja az életet, hogy két napig van. A 3-4. nap, úgy „Mit keres még itt? Hát nem értem, vagy nem, sok már belőle. Ez nem, erre nincs…” Értitek, na. És a belső logika ez. Vagy eleve olyan férfit találni, aki sokat nincs, keveset van. Például hogy valaki sokáig el tudja fogadni a szerető státuszt, az éppenséggel megfelel annak az örökségnek, hogy sokat nincs, kicsit van, sokat nincs, kicsit van. Éppen megfelel annak az eredeti tapasztalatnak, hogy az apa, a legfontosabb férfi így érhető el. Sokat nincs, picit van. És ő a fejében mondhatja azt „Hát persze, azért nagyon jó lenne, ha meg tudnánk házasodni.” vagy „Várom, hogy elváljon a feleségétől, ezt nagyon várom.” Mondja itt. Olyan is van, aki már csak nem is várja, hanem azt mondja „Nekem az élet valahogy nem, nem értem, hogy mit, ez az egyház tanítása, ez egy marhaság, életre szóló kapcsolat… De én nagyon jól vagyok.” És bizonyos szempontból igaz is, mert egy megszokottban van. Éppen azt éli, amit ő nagyon megtanult, hogy az úgy megy. Ez ugye érthető? (52:10)
Hát ha most látjuk azt, hogy mennyire generációknak problémája az apátlanság, vagy hogy sokat nincs, kicsit van, akkor nem egy nagy fantáziát igénylő dolog, hogy elképzeljük, hogy egy kimutatható százalék megmarad ebben a dinamikában.
A házastársi veszekedésekről beszéltünk már. A házastársi veszekedéseknek sokszor a háttérlogikája nem az, hogy van egy probléma, amit nem tudunk megoldani, hanem hogyan lehet eltávolítani magamtól a páromat, vagy a társamat. Egyszerűen túl közel van hozzám, ezért kipattintok egy veszekedést, és ezzel sikerül őt eltávolítani. Veszekedésre mindig van ok, hát lehetetlen, hogy valahogy ne lehessen… „Kinn hagytad a tejet, és nem raktad be a hűtőbe.” Hát ilyen mindig történik, hogy hol van a zoknid, meg a többi, hát ezek… Családterapeuták írják ezt le, ez már több évtizedes tapasztalat. Jönnek: „Rettenetesen tudunk ezen veszekedni.” Ugye akkor fognak, bemosakodnak a terapeuták, hogy ne, akkor ezt megoldjuk. Tényleg megoldják, mi a következménye? A párkapcsolatban két másik helyen óriási problémák támadnak, ugyanis a veszekedés fönntartotta a rendszert. Éppen akkor tudta például a férfit eltávolítani, amikor a nő nem tudatosan úgy gondolta, hogy el…, „távoli férfi, távoli férfi, azt értem, azt tudom, úgy tudok élni…” Akkor közel engedi őt – túl sok az intimitás neki, ő abba nem nőtt bele, az neki túl sok. Egyszer csak például szexuális problémáik lesznek. „Akkor inkább veszekedjünk a tejen!” Mert akkor a nő eldönti, hogy ő ismeri azt a logikát, hogy kéthetente van apa, vagy havonta, akkor legyen hetente szex. Még abba szépen bele is tud menni, „De nehogy ám nagy intimitásban, itt minden nap…! Hát ennél rettenetesebbet el sem tudok képzelni. Dehogy! Minden nap? Hát az apám nem volt ott egy héten keresztül minden nap. Hát nem, nem, ez túlnövi azt a világot, amibe belenőttem. Ezt, ezt nem.” A veszekedéseknek tehát nem egyszer nagyon fontos eltávolító funkciója van. És milyen érdekes ez, ugye itt megint gyakran azt gondoljuk, hogy a nő akar inkább közel, meg a nő a meghittség… lári-fári. Ez is egy előítélet, mert azt gondoljuk, hogy a férfinek nincs igénye a meghittségre. „Ő csak azt akarja.” Láttatok már férfit? Hogy volna már ez így? Dehogy van ez így! Nézzük a statisztikákat. A férfiak a megelégedettségben az első három közé azt teszik, hogy van egy társam, van, van valaki, van valakim, van valaki, akivel lehet egy bensőséges viszonyban lenni. Nem a nők mondják az első három közé, ők is, de… Jó, jó, azért nektek nem nagy kunszt, ugye, így vagytok huzalozva. A férfiaknak is ez ugyanúgy fontos, és sokszor a férfiak hihetetlen módon szenvednek ennek a hiányától. Nagyon, a férfiak nagyon tudnak ettől szenvedni, csak nem hozzák ezt állandóan szóba. Nekik ez… tényleg így van, ez nekik egy nehéz téma. Tényleg, mert a nyelv…, hát ők, ők férfi módon használják a nyelvet, tehát eleve kb. 1/3 karaktert beszélünk. Ugye, most akkor ez, ez…, tehát már… a szavak…, a mennyiségnek a 95%-át a munkahelyen elmondtam. „8-as kulcsot add ide! 6-os mehet vissza. 10-40-es olaj kell.” Ugye, hát ez…, hát ez. „Hát ez hengerfejes.” Ugye, hát ezeket el… és … most ehhez képest elkezdeni mondani, hogy „Te, tudod, nekem az… és hogy …” Hát a nő két ügyes trükkel elpöckölt magától. Ugye, hát bele se kezdek, mondom „Á, akkor lehet, legközelebb 10-50-est nyomok neki, aztán… nem érdekel, legyen hengerfejes az autója.” (57:10)
Ezzel szerettem volna egy sztereotípiára, vagy előítéletre… Dehogy, dehogy van az úgy, hogy ezt így ki lehetnek osztani szerepszerűen, már férfi-nő szerűen, dehogyis van úgy. És hogy ez… na. Sokszor alkalmatlanná tehet az bennünket, hogy tovább tudjunk lépni, és mi alapítsunk családot, hogy annyira távoli lehet az anya is annyira távoli. Hogy azt mondjuk, hogy „Nem, nem is, el se tudom képzelni, hogy lehet egy nővel megismerkedni.” Tudjátok, hogy vannak férfiak, akiknek ez rettenetes szenvedés? Vannak olyan férfiak, akik nem úgy, mint átlagban valaki 15 évesen, vagy 13, hogy „Most ha egyedül maradok egy nővel, akkor mit kell csinálni?” És ugye, ezt meg kell tanulni. Van akinek meg kell, van akinek jön, van aki tanulja. És akkor azt mondja: „Ú, most nagyon tetszik nekem a Rozi, és most csinálunk majd egy olyat, hogy …, de viszek három témát, jaj, el ne felejtsek, három téma, három téma, három téma… és akkor úú, elakadunk, akkor gyorsan mondom, három téma: az autók, a Csillagok háborúja és …” Ugye nem csoda, hogy nem nagyon rügyezik ki ez a kapcsolat, de hát őneki ez, ez… és hogy nem csak 12 évesen lehet ezt így. Ugye, aki… (Tessék? – Mi a harmadik?) Hát a harmadik téma a nők, de arról nem mer beszélni, mert éppen 12 éves, ugye, mert a nővel sem tud beszélni, nemhogy a nőről. Ezt a toporgást, hogyha valakinek távoli a női világ, akkor lehet felnőttként is, minden nehézség nélkül lehet, hogy úgy elakadok, és ugye van egy randi, és ti nők azt mondjátok: „Hát micsoda egy unalmas pasi! Hát itt, itt eszik…, hát, hát…” Ugye, simán leírtok egy ilyen férfit? Jól, jól sejtem? Simán, simán. Hát ha csak nincs egy sajátos örökségetek, mert akkor meg nagyon bejön. Vagy azt mondod, hogy „Ú, de jó, én úgyis szeretek sokat beszélni, szerintem így lesz egyensúly.” Hát az is 100%, hogy 99-1, tehát úgy is, úgy is, úgy is kijön. (60:00)
Szóval ha ismeritek azt a kínt, ahogy kisfiúként, vagy kislányként, mert a kislányok is sokszor addig ügyesek, amíg úgy… egy picit úgy megmutatják magukat. Ugye, de már mikor úgy közelebb van, akkor azért ott is beállhat az ideg! Hogy na, akkor hogy van tovább? Ha ismerjük ezt gyerekkorból, akkor csak mondom nektek, van, aki felnőttként is így van vele, van bizony. Nagyon jó vígjátékok szólnak arról, ahogy felnőttek tudnak bénázni. Ugye? Hát hány ilyen, minden évben sok vígjáték készül ilyen, és bemegyünk, és nézzük, és nagyokat nevetünk. Persze…persze… jaj, de jó, nem én vagyok egyedül, ó! Akkor mégsem volt ciki 10 éve, mikor azt csináltam, hogy… ú… Na, jó. (61:25)
6. Hát ez aztán fájdalmas. Mikor valamiféle tilalom alatt vagyunk az élet továbbadásával kapcsolatban. Tehát tilalom az élet továbbadására. A szülői gátló parancsok, szülői tilalmak. Ugye, ezekről beszéltünk éppen múltkor is, idézgettem ezeket: „Ne létezzél! Ne kérdezzél! Ne érezzél!” és a többi, és a többi. Ezeket összefoglalóan most így neveztem meg, hogy „Tilalom az élet továbbadására.” „Ne légy közel! Ne találkozz! Ne zavarj! Ne kezdeményezz! Ne cselekedj!” Ezek ha nagyon erősen ott vannak valakiben, egyáltalán azt az utat, ahogy valaki valakivel találkozik, megismerkedik, az tovább szövődik, ami sokatokban, akiknek jó örökségetek van általában úgy éljük, hogy megy magától. Ugye, és főleg a szerelem, és tehát ez iszonyú. 10 órát tudunk együtt lenni, és akkor 5 percre beszalad pogácsát venni, és már rosszul vagyok. Ugye, hát nincs ezzel semmi baj, megy ez, mint a karikacsapás. De van az úgy, hogy ezek a természetesnek tűnő lépések valakinél elakadási pontokká válnak, és akkor ott látjuk, hogy rengeteg elakadási pont lehet. „Ne kérdezz! Ne érezz! Ne légy közel! Ne kezdeményezz! Ne cselekedj! – Ne légy egészséges! Ne légy boldog!” Nagyon sok ilyen gátló parancs tud egészen erősen életet meghatározó lenni. Ha csak kicsit, akkor van párkapcsolat, csak nem érzem benne jól magam. Ha nagyon, el se jutunk odáig. Ugye ide érdemes azt is hozni, amikor (Nagyon meleg van, ugye? Sz’al úgy, úgy… a fülemen érzem. Itt fönn, mikor érzem, hogy bevörösödik a fülcimpám itt fölül, akkor tudom, hogy itt az idő.) Ugye, ide lehet, hogy tilalom az élet továbbadására, ha nagyon erős parancsot kaptunk arra, hogy fizesd vissza nekünk azt, hálásnak kell lenned azért, amit mi adtunk neked. Ez nem gátló parancs, ez egy parancs. Csak a hátoldala gátló. Kulturálisan ismerjük azt, a magyar kultúra is ismeri, a paraszti kultúra: sok gyerek van, egy megy papnak, egy az egyházé, egy a hazáé, az megy katonának, a többi dolgozik, vagy csinál, amit akar. És mi van a legkisebbel? A legkisebb marad ápolni a szüleit. Ez a bizonyos korszakokban, vidékeken a paraszti kultúrának része volt. A legkisebbnek az a sorsa, hogy ő egy szál magában, bizonyos szempontból a testvérei helyett visszafizeti azt, amit a szülők adtak a többieknek is. Vagy ha nem is visszafizeti, az a kötelessége, mert hogy nincsen nyugdíjrendszer, és kész. (Ez a… hogy így lesz ez most is…) Most ez azért jó, mert egy gyerek születik, tehát a… hamar kipurcantjuk magunkat. Az átlag Magyarországon 1,3. Ugye, hát akkor egy gyerek marad a szülőnél, és akkor az a 0,3 meg próbál társat találni magának. Nem lesz könnyű, ugye, ilyen 0,7-et kell keresnem, most ez így… Na, jó, most sikerült alulmúlnom magam. (65:40)
Ide írtam még a tilalmak közé: „Ne légy kreatív! Ne légy spontán! Ne találd föl magad! Neked az a dolgod, hogy tedd meg, amit az apád mond.” Ugye, minek ide a kreativitás? „Ne gondolkozz! Ne érezz!” Tehát hú… na, kezd is rosszul, rosszul esni már. (Még akkor egyet!) (66:10)
7. Erről is esett szó, mikor valaki bűnhődik, vezekel, vagy jóvátételt ad, valamelyik családtagjáért, vagy az egész családért, valakinek a bűnéért vezekel a családban, ebben a formában. Egy ki nem mondott szerződést köt, és azt mondja, hogy: „Igen, az én apám sose ment el – most egyszerűen mondom – nem látom rajta, hogy megbánta valaha is, amit tett. Akkor majd én jóvá teszem, majd én vezeklek.” Én akkor magamtól megtagadom mondjuk a világnak azt a részét, amiben az apám a bűneit elkövette.” Az apámban azt láttam, hogy az apám egymás után ment, és hajtotta a nőket, az anyám pedig boldogtalan maradt. Akkor én azt a világot, amiben az apám a bűneit elkövette, arra azt mondom, hogy „Na, akkor én azt megtagadom magamtól.” Így egyensúlyt hozok létre, mert az apám ezt sosem teszi meg, vagy nem tette meg. Nem kért bocsánatot, nem fejezte ezt ki, látom anyám boldogtalanságát, majd akkor én… Ez valamiképpen szól az apámért, -ról is, meg az anyámért, -ról is. (Ez szép volt aztán! Ezt, ezt nagyon sikerült iderakni.) Tehát az apám helyett vezeklek, de ezt az anyámért teszem. (68:00)
Ilyen fölállásokat aztán kitalálhatunk sokfélét. Olyan érdekes ez, hogy amilyen, amilyen sokszor gőggel, vagy olyan megvetéssel: „vezeklés, jóvátétel”, micsoda ez…, már az egyház hagyományából is irtsuk ki, ilyen nevetsége dolgok, attól a lélek ezt ismeri. A léleknek tud ilyen működésmódja, vagy törvényszerűsége lenni, hogy keresi az egyensúlyt, és az igazságosság helyreállítását. És egy család történetében erre általában szükség szokott lenni. Nem mindenki érez nem tudatos késztetést az igazságosság helyreállítására, de van, aki igen. S akkor ő azt mondja: „Na, akkor én így maradok, ezzel létrehozom a családi egyensúlyt.” Érdekes tehát az, hogy amit a fejünkkel nagyon idejétmúltnak tudunk tekinteni, az az emberi léleknek akkor még erősebb, nem tudatos működésmódjává tud válni. Mert ameddig tudatosan vezeklek, és van mondjuk a kereszténységnek egy kulturális kontrollja a vezeklés, a jóvátétel világára, az nagy hasznomra tud lenni, hogy ne vezekeljek túl. Hogy a jóvátétel arányos legyen. Most az egészre azt mondjuk, hogy mese habbal, hogy egy megnyomorító dolog, még tudattalanabbá válik a léleknek ez a működésmódja. Ahogy nem csak úgy keresünk egyensúlyt a családban, hogy konkrétan hogy benne vagyunk, egyensúlyozik egy gyerek, mondjuk ahogy ezekről beszéltünk, vagy a szülők, hanem úgy is, hogy nem kell, hogy ott legyenek a szülők, itt bent is él a család, és én itt bent is átélem, ennek a rendszernek a részeként élek. Azt mondom, itt bent akkor én kitalálom ezt az egyensúlyt. Látjátok, ez olyan érdekes, hogy sokszor a mi nyugati kultúránk felől valami avíttnak és nem t’om milyen lehetetlen dolognak tűnik, annak a logikájára mélyen rájövünk, és azt mondjuk: „Hát hiszen ennek valami érdekünkben való kontrollfunkciója van!” Az más kérdés, hogy lehet, hogy már nem működik jól. Az más kérdés, hogy az az intézményesült kontrollforma már nem működik jól. Azt gondolom egyébként, az egyház tanításában a házasságkötés előtti szexuális életnek a teljes szerelmi egyesülésre vonatkozó nagyon világos mondatára, hogy ne legyen házasságkötés előtt teljes szexuális egyesülés, hogy annak tulajdonképpen egy lelket óvó kultúrfunkciója van. Most mi alkottunk egy másik kultúrát, máshova helyeztük a súlypontokat, rettenetesen kritikusak lettünk ezzel. Mi a következménye? Tudattalanná vált a lelkünknek az a mély működése, hogy „az első”, meg hogy mit jelent az, hogy valakivel lefekszem, hogy annak micsoda ereje van a későbbi életem szempontjából, és ezt már csak sebződés formájában tudatosítjuk utólag. Tehát kívülről már csak kultúrkritika, belülről sebződés. (71:30)
Ezt nem egy dologgal látjuk, mert az egyház ezt a gyógyítóan kontrolláló funkciót nagyon jól gyakorolta. Ugyanilyen – mondok egy példát – a bosszúállás. Ugye, az Ószövetségben mikor azt halljuk, hogy szemet szemért, fogat fogért, akkor az tulajdonképpen a bosszúállásnak egy kontrollja. Amikor megszületik az Ószövetségben a szemet szemért, fogat fogért elv, az tudjátok, hogy mire adott válasz? Arra, hogy a bosszú ne lendüljön egy túlzott mértékben, túlzott mértéken túl, mint ami a sérelem volt. Ezért, amikor azt mondja az ószövetségi törvény, hogy szemet szemért, fogat fogért, akkor nem azt mondja, hogy „Na, ha kaptunk, akkor üssünk vissza!”, hanem azt mondja, hogy „Nehogy jobban üss vissza!” Ez egy kontroll-funkció. És hogyha ezt a kontroll-funkciót kivesszük, mert azt mondjuk, hogy „Jaj, micsoda hülyeség!”, és tudattalanná válik, akkor elkezdjük egymást tönkretenni. De érdekes ez! Ezen el kell gondolkodnom. (72:50)
Na, jól van, hirdetek. Buli van! Ennyi. Szombaton, szombaton… 2 éves szülinap. Azért ez jó, a szülinapokat meg szoktuk ünnepelni. Jó, akar-e valaki hirdetni? (73:10)