2010. december 5. – Advent 2. vasárnapja – A év Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya
Olvasmány (Iz 11,1-10)
Vessző kél majd Jessze törzsökéből, és hajtás sarjad gyökereiből.
Rajta nyugszik az Úr lelke: a bölcsesség és az értelem lelke, a tanács
és az erősség lelke, a tudásnak és az Úr félelmének lelke; és kedve
telik az Úr félelmében. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, és nem
aszerint dönt, amit a fül hall, hanem igazságosan ítéli majd a
gyengéket, és méltányosan dönt a föld szegényeinek érdekében; megveri a
földet szája vesszejével, és ajkának leheletével megöli az istentelent.
Igazságosság lesz derekának öve, és a hűség csípőjének kötője. Akkor
majd a farkas a báránnyal lakik, és a párduc a gödölyével heverészik;
borjú és oroszlánkölyök együtt híznak, és kisgyermek terelgeti őket.
Tehén és medve együtt legelnek, együtt heverésznek kölykeik, és az
oroszlán szalmát eszik, mint a tehén. A csecsemő a vipera fészkénél
játszik, s az áspiskígyó üregébe dugja kezét az anyatejtől elválasztott
gyermek. Nem ártanak és nem pusztítanak sehol szent hegyemen, mert tele
lesz a föld az Úr ismeretével, mint ahogy a vizek betöltik a tengert. Ez
történik majd azon a napon: Jessze sarja a népek zászlajaként áll, őt
keresik a nemzetek, és lakóhelye dicsőséges lesz.
Szentlecke (Róm 15,4-9)
Márpedig mindazt, amit előre megírtak, okulásunkra írták meg, hogy
reménységünk legyen az Írásokból származó béketűrés és vigasztalás
által. A béketűrés és a vigasztalás Istene pedig adja meg nektek, hogy
Jézus akarata szerint egyetértés legyen köztetek, hogy egy lélekkel és
egy szájjal dicsőítsétek Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak Istenét és
Atyját. Fogadjátok el tehát egymást, ahogyan Krisztus is elfogadott
titeket Isten dicsőségére. Azt mondom ugyanis, hogy Krisztus Jézus a
zsidók szolgája lett, hogy bebizonyítsa Isten igazmondását, megvalósítva
az atyáknak tett ígéreteket; a pogányok azonban irgalmasságáért
dicsőítik Istent, amint meg van írva: ,,Ezért magasztallak, Uram, a
pogányok között, és zengek dalt nevednek' [Zsolt 18,50].
Evangélium (Mt 3,1-12)
Azokban a napokban eljött Keresztelő János, és hirdette Júdea
pusztájában: ,,Térjetek meg, mert elközelgett a mennyek országa.' Ő az,
akiről Izajás próféta beszél: ,,A pusztában kiáltónak szava:
,,Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit'
[Iz 40,3].
Jánosnak teveszőrből volt az öltözete és bőröv a csípője körül, az étele
pedig sáska volt és vadméz. Akkor kiment hozzá Jeruzsálem, az egész
Júdea és a Jordán egész környéke. Megkeresztelte őket a Jordán folyóban,
és megvallották bűneiket. Amikor pedig látta, hogy a farizeusok és a
szaddúceusok közül sokan jönnek, hogy felvegyék a keresztségét, ezt
mondta nekik: ,,Viperák fajzata! Ki tanított titeket menekülni a jövendő
haragtól? Teremjétek hát a megtérés méltó gyümölcsét. És ne
gondoljátok, hogy azt mondhatjátok magatokban: ,,Ábrahám a mi atyánk.
Mert mondom nektek, hogy ezekből a kövekből is képes az Isten fiakat
támasztani Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát
ugyanis, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek. Én
vízzel keresztellek titeket a megtérésre, de aki utánam jön, erősebb
nálam: a saruit sem vagyok méltó hordozni. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog
megkeresztelni titeket. Szórólapátja a kezében van már, és meg fogja
tisztítani szérűjét: összegyűjti búzáját a magtárba, a pelyvát pedig
olthatatlan tűzzel elégeti.'
Szentbeszéd
„Ki indított benneteket arra, ki tanított benneteket arra, hogy
fussatok a közelgő idők vagy napok elől?” Ezt a kérdést teszi föl
Keresztelő János. Főleg hogyha a fülünkben cseng az, ahogyan megszólítja
azokat – írástudókról, farizeusokról, szadduceusokról van szó – akiknek
a megszólítása így hangzik: „Viperák fajzata!” Arra gondoltam, hogyha
mondjuk az újszövetségi szentírásban volna olyan mondat, amire azt
gondolom, hogy nem vonatkozik rám, akkor az ez. Nem hinném, hogy
Keresztelő János éppen nekem mondja, hogy „Viperák fajzata!”. Miért is
mondaná nekem, természetesen miért is mondaná nekünk? És aztán úgy arra
gondoltam, hogy talán – mondhatjuk így – rutinból ezt a mondatot
szívesen átugrom, és aztán nézzük a többit. Hogy akkor mi lenne, hogyha
nem ugornám át rutinból, azt mondva könnyedén, hogy „Nahát ez énrám
biztos nem vonatkozik.”, hanem akkor pont ezt a mondatot vegyük elő,
különböztessük meg, hogy van aközött különbség, hogy Jézus mond-e
valamit, vagy Keresztelő János mond-e valamit, ezért az nem ugyanaz,
főleg talán a megszólítás szempontjából egyáltalán nem ugyanaz.
Mondhatjuk, hogy ez a megszólítás inkább egy prófétai hevületet tükröz,
mintsem mondjuk az Úr akaratát, ahogyan az embert látja, de most ez
mindegy is. Nézzük ezt a mondatot!Mit jelenthet számunkra az, hogy mi és ki indított benneteket
arra, hogy meneküljetek valaki vagy valami elől? És ráadásul ez a
helyzet egy nagyon sajátos helyzet, hiszen ezek a szadduceusok és
farizeusok hova menekülnek a közelgő napok elől? Hát a keresztelésbe
menekülnek, hát éppen az alámerítkezésbe menekülnek, egy vallási
cselekvésbe menekülnek, egy szimbolikus istenkapcsolatot tükröző
cselekvésbe menekülnek el. És erre mondja azt Keresztelő János, hogy „Ki
tanított meg benneteket, hogy éppen ide meneküljetek?” Szeretnék négy
gondolatot hozni, hogy honnan lehet ismerős, énnekem mindenképpen honnan
ismerős az, hogy képes vagyok olyan irányba menekülni, ahova úgy
egyébként azt gondolnám, nahát abba az irányba biztos nem szalad és nem
menekül senki se.
(1) Menekülni, vagy megfutamodni valami és valaki elől. Hogyne ismernénk
azt, hiszen múlt héten erről beszéltünk is, hogy éppen az elől
menekülünk el, amire a legnagyobb szükségünk van. Éppen az elől
menekülünk el, akire a legjobban rászorulunk. Múlt héten úgy került elő
ez a gondolat, hogy minden csoport és közösség, sőt még az intézmények
is előszeretettel, szinte mondhatjuk így, hogy ösztönös módon ki akarják
rekeszteni és kizárni éppen azokat, akikre a legnagyobb szükségük lenne
hosszú távon. Hogyne volna jellemző nem csak a csoportokra, hanem
miránk, egyes emberekre is az, hogy éppen azt a valakit, vagy valamit
akarjunk kirekeszteni, vagy pedig éppen az elől próbáljunk a lehető
leginkább elfutni, akire és amire a legnagyobb szükségünk van. Ha – most
persze leegyszerűsítve a kérdést – a hit felől nézzük. Nyugodtan
mondhatjuk azt, hogy Istenre éppenséggel nagy szükségünk van. Hogy
Istenre éppenséggel mindenkinek nagy szüksége van, mégis azt látjuk,
hogy Isten elől milyen sokan futnak és menekülnek, miközben mi rájuk
nézünk, és azt mondjuk: pedig biztos hasznukra, javukra volna az a
találkozás. De ők mégse így gondolják, és talán főleg mégse így érzik.
De hadd hozzak egyszerű példákat.A gyerekkorom jutott eszembe. Mikor köhögtem úgy, mint ti
sokszor, és akkor minden fél percben egy köhögés, akkor anyukám szegény
megunja, és hát jót akar nekem, és azt mondja: „Na, kisfiam, hozok
mindjárt orvosságot.” Na hát ez mi volt? Ezt tudjuk, jól: egy jó nagy
kanál – főleg a kisgyerekhez képest nagy – s tele van valamivel, amihez
semmi kedvem. És hát ismerem már az ízét, s akkor anyukám jön, és a
kockák kinagyítódnak, és jön, jön, jön felém az a kanál, tele azzal a
lehetetlen löttyel, és hiába mondja az én édesanyám – azt nem mondja,
hogy finom, azért azt nem, de azt mondja, hogy orvosság, gyógyít, nem
fogsz köhögni. Most amikor a legközelebb van hozzám a kanál, akkor van a
legnagyobb menekülhetnékem. Dehogy akarom én azt, ami benne van! Amikor
köhögök, azt mondom: de kéne valami segítség. Mondom az anyukámnak is:
„Anya, segíts nekem!” De mikor jön az az orvosság, akkor menekülhetnékem
támad.Aztán eszembe jutott erről az, ahogy lázas voltam, s ha ti itt
vagytok édesapák, édesanyák, vagy pedig a gyerekkorotokra
visszaemlékeztek. Nálunk alkut kellett kötni. Anyukám azt mondta: 39,
jön a priznic. Nincs mese, jön, karra, lábra. Aztán azt mondta 39,5
fölött: engedem a hideg vizet. Hát kinek volt ahhoz kedve? Hát hiába
tudtam, az eszemmel én is beláttam gyerekkoromban is, hogy bizony, ez
komoly dolog, veszélyes, anyukám nagy türelemmel elmondta, hogy 40 fok
fölött kicsapódik a fehérje – valami ilyesmit mondott. Nem nagyon
értettem, de azt igen, hogy látszott az arcán, hogy ez valami komoly
dolog lehet, hogy az azt csinálja. És akkor mentem be a kádba, hát kinek
volt ahhoz kedve? Hát biztos, hogyha engedte volna, elmenekültem volna.Tudom, megmosolyogtató példák, de mégis, talán egészen
gyerekkorunktól kezdve föl tudjuk tárni, látjuk azt, ahogyan éppen attól
menekülünk leginkább, amire nem hogy szükségünk van, amire a legnagyobb
szükségünk van. Sőt, amire éppen a legnagyobb szükségünk van. Ezért
amikor Keresztelő János azt mondja: „Hát ki indított benneteket, ki
tanított benneteket arra, hogy meneküljetek valaki elől, vagy valami
elől? Hát, egy kicsit legyinthetünk, és mondhatjuk: Nem kellett ezt
senkitől se megtanulni, ilyenek vagyunk. Éppen az emberi természetünkhöz
tartozik hozzá, hogy ezt minden nehézség nélkül meg tudjuk tenni.(2) Hajlamosak vagyunk olyasmi elől menekülni, ami elől meg nem
lehet elmenekülni. Most megkíméllek benneteket attól, hogy gyerekeknek a
válaszait idehozzam, pedig nagyon tanulságos volt. De az egyiket muszáj
elmondanom. Ült ott fönn, kisgyerek, apukája, s akkor egyedül volt,
jelentkezett. Azt mondja: „Hát ha az a kérdés, hogy ki elől szeretnék
menekülni, aki elől nem lehet, akkor ő a testvérem.” Egyetértettünk,
mélységesen jó példának tartottam. A többit már nem is mondom.Hát hogyne ismernénk azt, hogy elkezdünk menekülni valaki és
valami elől, ami elől azért értelmetlen menekülni, mert legjobban
tennénk – és így szólt a kérdés – hogyha megbarátkoznánk vele. Hogy
olyasmivel kapcsolatosan is menekülőre szoktuk venni a dolgot, ahol
sokkal inkább az hozna valamit az életünkbe, hogyha megbarátkoznánk
vele. Talán ismeritek azt a keleti történetet, nem annyira keleti,
közel-keleti történet. Valaki él, mégpedig nem is akárhol, Medinában. De
az élete sok kívánnivalót hagy maga után, de ő ezzel nem sokat törődik.
És mi történik? Egyszer csak lefekszik aludni, és álmában megjelenik
neki a halál. Azt mondja: „Hát, ide figyelj, azt hiszem, hogy
elközelgett az idő, én nemsokára bekopogtatok hozzád.” Az illető
fölriad, tele van izzadsággal: „Na, ennek fele se tréfa!” S rögtön ott
hajnalban nekiáll gondolkodni, hova lehetne elmenekülni, valahova el
kéne bújni. S azt mondja: „Hát hova, hova, hova…? Hát elmegyek Mekkába.
Hát ha van hely, ahol jól el lehet bújni, úgy, hogy a halál ne ismerjen
meg, ne tudja, hogy hol vagyok, az egyetlen hely Mekka. Rögtön fogja is
magát, összeszedi az összes pénzét, bérel egy tevét, és már megy is át a
sivatagon, megy, megy, hogy el tudjon menekülni, el tudjon bújni
Mekkában. S mi történik? Találkozik a vándorral. A vándor kérdezi: „Te,
hova, így, így tevehalálában?” S akkor azt mondja, hogy: „Hát énnekem
nincs időm ezt neked elmondani, de csak annyit mondok, a halállal van
nagyon komoly ügyem.” Úgyhogy már megy is el. Éppen csak, hogy elül a
homok mögötte, jön valaki pej lovon, nagyon halálos nyugalommal. Vele is
találkozik a vándor, s kérdi: „Hát te ki vagy? – Hát én a halál vagyok,
s éppen megyek Mekkába. – Hát milyen érdekes, az előbb is valaki itt
eltevegelt, nagy sietve, és mondja, hogy éppen előled menekül.” Legyint a
halál, és azt mondja: „A…, látod, ezért vagyok én ilyen nyugodt, mert
mire én odaérek, ő már ott lesz, nekem egy picit se kell várni.”Ezt a sort hosszan lehetne folytatni, mikor az életünket bizonyos
szempontból mindenképpen egy értelmetlen menekülésben töltjük valaki és
valami elől, ami elől nem lehet elmenekülni. Amivel kapcsolatban talán
leginkább a gyerekekkel lehetett beszélgetni. Érdemes volna föltenni azt
a kérdést: „Hogyan lehetne teveled megbarátkoznom?”(3) Hát ha már menekülhetnékünk van, vagy pedig szeretnénk
megfutamodni valami vagy valaki elől, hát nyilván szeretnénk biztonságba
helyezni magunkat… Igen ám, de itt is van egy nagyon sajátos jellemzője
az életünknek. Ez pedig az, hogy általában mikor menekülhetnékünk van,
és arra is fogjuk a dolgot, akkor szeretnénk biztonságban érezni
magunkat. S mikor valaki biztonságérzetet keres, nem egyszer éppen a
legnagyobb bizonytalanság felé halad. Mondanék egy példát.Mikor a mai világban valaki stressztől jó alaposan megnyomorítva,
aggódva a megélhetés és egyebek miatt úgy először úgy dönt, hogy
napközben egy felest azért lehörpint, és aztán este pedig már úgy
különösebben döntenie se kell, a rutin ott van a kézben, lehörpint még
egyet. Nagyjából úgy fest ez, minél több feles, annál nagyobb
biztonságérzet, s annál kevesebb biztonság. Sokszor, hogy biztonságban
érezzük magunkat, az éppen az ellentétes irányban van, hogy magunkat
biztonságba helyezzük. A kettő néha éppen ellenkező irányban van. Mi
nagyon könnyen ezt a kettőt összemossuk, és azt gondoljuk, van
biztonságérzet, van biztonság is. Közben lehet, hogy éppen távolodunk
tőle.És hogyha Keresztelő János megkérdi tőlünk, a megszólítást
elhagyhatjuk: „Hát most ki tanított benneteket erre?” Hát legyintünk, és
azt mondjuk, erre sem kellett, hogy különösebben megtanítson bennünket
bárki is, ezt örököltük, ezt láttuk. Hát nem tanított minket erre senki
se.(4) Talán ez a legelgondolkodtatóbb. Mikor egy olyan helyre
menekülünk, ami egy jó hely, egy igaz hely, egy értékes hely, csak éppen
nekünk nem ott van a helyünk. Attól az még jó hely, csak nekünk nem ott
van a helyünk. Mondok erre néhány példát.Mert hiszen 2000 évvel ezelőtt a farizeusok és a szadduceusok
éppen a Jordán folyóhoz menekültek, hogy ott az alámerítkezésbe bújjanak
el. Mondjuk talán, maguk elől, a lelkiismeretük elől, vagy Isten elől.
De érdekes, hogy a keresztelésbe is el lehet menekülni, s oda el lehet
bújni ahelyett, amire a keresztelés való. De hát 2000 évvel ezelőtt ez
történt. És akkor hozhatnánk a párhuzamokat.Nemde ismerjük azt, mikor valaki például a gyónásba menekül a
megtérés elől. Inkább jöjjön a rutinos gyónás, de ne kelljen
megváltozni. Mikor a gyónás is az élet rutinjához tartozik már, és
tulajdonképpen egy jó erős építőköve annak az életnek, amin érdemes
volna azért ezt-azt megváltoztatni. Hogyne tudnánk azt, sokszor a
tanácstalanságunk miatt is, hogy a gyónásba meneküljünk a megtérés elől.
Itt nagyon egyszerűen, a megtérés talán túl nehéz szó, valamiféle
változás elől.Aztán hogyne ismernénk azt, amikor vallásos megnyilatkozásainkba,
vallásgyakorlatunkba menekülünk a hit elől. Hát persze, hogy sokkal
könnyebb eljönni egy roráte misére, mint a hitünk nagy kérdéseivel
elkezdeni foglalkozni, vagy a bizalmunkat megerősíteni és elmélyíteni.
Hát sokkal könnyebb egy vallásos megnyilatkozásba menekülni a hit nagy
kérdései és kihívásai elől éppen. Nem szeretném magunkat szidni ezzel
kapcsolatban, csak ki szeretném mondani azt, hogy igen, ez egészen
természetesen jellemző tud ránk lenni.
Aztán hogyne ismernénk azt, amikor valaki az igazságba menekül, az
igazság zászlaját lobogtatja. És éppen mi elől menekül? Hogy
szembenézzen azzal, hogy nehéz neki szeretni. A szeretet elől
előszeretettel menekülünk az igazság nagyon erőteljes képviseletébe.Ezt a sort igazán, igazán nagyon hosszan lehetne folytatni.
Minden esetre 2000 évvel ezelőtt talán még könnyebb is volt a helyzet.
Azért, mert ahogy ezt ma szoktuk mondani, az értékeknek volt valami
világos hierarchiája. Mégiscsak Isten volt az értékek csúcsa, kétség
kívül. És hogyha az értékeknek van valami hierarchiája, valami
alá-fölérendelő viszonya, akkor azért az értékeknek valamiképpen a
helyét az ember sejthette. Legalábbis egy adott kultúrában,
társadalomban, csoportban pláne hogy sejthette. Ma azonban az értékek
általában a közgondolkodásunkban nem valami hierarchia alapján
rendeződnek el, hanem minden érték valahogy egymás mellé rendelő
viszonyba került, ezért mindig értékek között választunk. Ez
fantasztikus lehetőséget adott nekünk arra, hogy az egyik érték elől egy
másik értékbe bújjunk el, hogy egy egyik érték elől a másik érték felé
meneküljünk, és ez sosem derül ki. Mert – és itt Hamvas Bélának van egy
egészen megrázó gondolata, ő azt mondja – a XX. századi ember már régen
nem a sötétségbe és a hazugságba menekül, sokkal jobbat tud, a XX.
századi ember a vakító fénybe áll, és nem hazugságokat mond, hanem
föltárja magát, és azt mondja: „Ez van!” Mennyivel látványosabb, és
mennyivel kevésbé föltűnő kiállni a fénybe, azt mondani: „Ez van!”
Hamvas Béla erre azt mondja: „A XX. század embere már régen nem
hazugságba és sötétségbe menekül, hanem a vakító fénybe és a
vallomásaiba.” De attól az még menekülés.Hát hogyne ismernénk azt, hogy valaki például valamiféle
őszinteségbe menekül el a felelősségvállalás elől. Nem 25-ször ki
kellene mondania, hogy ez vagy az, hanem felelősséget kellene vállalnia
azért, amire azt mondta, hogy ez vagy az. Amióta az értékekben nagyon
önkényesen, de minden esetre egy saját döntés alapján jelenítünk meg
valamiféle hierarchiát, azóta értékek elől értékekbe menekülni semmilyen
nehézséget nem okoz nekünk. Ezzel a helyzetünk csak nehezebb lett, mert
ezt a sajátos működésmódunkat már szinte semmi nem is leplezi le.Minden esetre meglepő az, hogy 2000 évvel ezelőtt Keresztelő
János azt mondja prófétai hevülettel, talán kicsit túlozva is, a
megszólításban mindenképp, hogy „Miért van az, hogy ti éppen a
megkeresztelésnek, az alámerítkezésnek ebbe a gyönyörű világába
menekültök valaki és valami elől?” És mi pedig nagyon jól tudhatjuk erre
a választ, még ha nagyon sok mindent nem is tudunk, de azért ezt
nyugodtan tudhatjuk és mondhatjuk. Tudod, kedves Keresztelő János ez
azért van, mert ilyenek vagyunk. Különösebben tanulni se kellett, ilyen
az emberi természetünk, és hogyha ezt elfogadjuk és látjuk, azért az már
egy nagy lépés ahhoz, hogy legalább föltegyük a kérdést, nem lehet-e,
hogy itt valakivel, valamivel inkább megbarátkoznunk érdemesés nem
menekülőre fogni.
