Miért nem élünk kapcsolatban 3.

Az alkalom Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit!Nem csak a bulin tudunk találkozni, hanem itt is. Óh, nagyon jól esett az a szombat este, remélem nektek is. Minden esetre, amíg még nem felejtem el: december 21. kedd – ha jól sejtem – és akkor is leszünk. Leszünk, hát még olyan… hát akkor még ó… szóval december 21. akkor még lennénk. Két ünnep között persze nem, ugye van jobb dolgunk is, ahogy mondani szoktam: beigli-mámorban fogunk fetrengeni, sok kiló túlsúllyal – szóba se jöhet, hogy itt legyünk, és azután januárban rögtön az első adandó kedden megint kezdenénk. Tehát csak a két ünnep között marad ki. Az akkor 4.-e. Na, ennyi, ennyi fontos információ. (01:05)Ott tartunk ugye, hogy egyrészt azon kedvéért, akiknek nehézségük van egy párkapcsolat elindításával, vagy egy tartós kapcsolatban való maradással, és azután mindannyiunk érdekében, mert hiszen az, ami nagy elakadást jelenthet olyanoknak, akiknél azt látjuk, hogy az életük ebből a szempontból nem tud elkezdődni, valahogy nem tud elindulni, azok a jellemzők kisebb mértékben ránk is érvényesek lehetnek. Tehát szó sincs róla, hogy csak néhányakról beszélünk, hanem ezekben az ismérvekben kisebb mértékben, de egyébként az életünket, a kapcsolatainkat, a házasságunkat döntő mértékben befolyásoló szempontokra találhatunk rá. Azt is mondhatnám, ugye egymás után vesszük, talán 13 pont, hogy mi az, ami adott esetben el tudja lehetetleníteni azt, hogy egyáltalán valamilyen tartós kapcsolatban tudjunk lenni, és még a meghittségről nem is beszéltem. A meghittség az már valami minőség is benne. Itt most egyáltalán arról, hogy valaki képes-e egyáltalán valakihez úgy kötődni és tartozni, hogy abból valami tartós kapcsolat tudjon kialakulni. (Nagyon visszhangos, Kübi. Tudsz egy kicsit segíteni? Tinektek is visszhangos volt? Nem hallottátok, csak én valahogy, nem tudom. Köszi. Köszi. Volt egyvalaki, aki még hallotta. Akkor normálisak vagyunk, nem baj, mi ketten normálisak vagyunk, ez a lényeg. Ez a lényeg, és a többiek mind süketek… Szóval!)Úgy is fogalmazhatnám meg ezt a témát, hogy tulajdonképpen mindenképpen van valami oka, valami megrendítően nyomós oka annak, ha valaki nem tudja realizálni az életét egy párkapcsolat szempontjából, hát annak nyomós oka van. Azt is lehetne mondani, hogy az illetőnek még mielőtt egy – legalábbis a tartósságot lehetővé tevő – személyiségre vagy kapcsolatra tudná rászánni magát, azelőtt úgy tűnik, hogy valami nagy dolga még van. Tehát egyfelől mondhatjuk azt, hogy ez egy elakadás, másfelől úgy is fogalmazhatnánk, hogy őneki még most valami dolga van. Valami olyan fontos dolga van, amit hogyha valahogy nem old meg, nem rágja át magát rajta, akkor addig a pontig nem tud eljutni. Nagyon izgalmas lehet tehát a kérdést így föltenni, nem úgy, hogy ülök este mondjuk – hát a kedd az kivétel – legyen a szerda, ugye… (Nem t’om, nem tudok jól nekitámaszkodni semminek.) Mondjuk ülök szerdán így… este 9-kor, már tévézni sincs kedvem, számítógépezni sem, az egész rettenetes, már így ülök, félhomály, az körülbelül ki is fejezi, hogy hogy érzem magam, ülök így este fél 10-kor, iszonyatosan sajnálom magam, nagyon – van is okom rá egyébként, tehát nem irreális, nem irreális, de nagyon-nagyon, nagyon… - „Ez az élet nagyon izé!” Ide más jelzőket is lehetne tenni, ezt mindenki helyettesítse be a vérmérséklete és vallási meggyőződése alapján, „…hogy ez nagyon izé!” És mielőtt elmenne az összes életkedved, és azt mondanád, hogy tulajdonképpen a tengerimalacon kívül nem nagyon van élőlény, akihez valamiféle szorosabb és tartósabb kötelék fűz, és éppen megdöglött a malac… (Annyira gennyes tudok lenni, sz’al annyira!) Hogy nem arról van szó, hogy semmi nem jön össze, hogy teljesen béna vagyok, hogy az életem egy nagy kudarc. Mi lenne, ha úgy tennéd föl a kérdést: Milyen nagy témám van? Milyen óriási nagy föladatom van? Trendieknek, Cosmopolitan olvasóknak, FHM fogyasztóknak, Playboy megtekintőknek, kívülről… Úgy is mondhatnám, hogy egy kihívás vár még rád. Ma az a trendi. Van egy kihívás, és először a kihívással kell valamit kezdeni, és ha azzal kezdtél valamit, vagy kezdtünk valamit, na utána akkor be tud indulni az életnek ez az iránya. Egyszerűen van még előtte valami dolog, szerintem ez így érthető. (06:15)Jaj, eszembe jutott, gyerekekkel beszélgettem – hát mindig beszélgetek velük, már mit csinálnék velük, hát… – és akkor ahogy beszélgetek, azt kérdezem tőlük, hogy „Na most tudjátok-e, hogy vannak olyan dolgok, ami elől menekülni szoktunk, pedig arra van a legnagyobb szükségünk? Menekülünk előle, pedig a legnagyobb szükségünk van rá. Mondjatok példákat!” A gyerekek nagyon jó példákat mondtak. Orvos mama gyereke az orvosságot mondta, és így tovább, nagyon jó példákat mondtak. Azt mondták például: „Lehet, hogy meg kellene barátkoznom a matematikával, mert még 8 évig biztos tanulni fogom, – mondta egy első osztályos – pedig nekem menekülhetnékem van, jobb lenne vele megbarátkozni.” Fönn a tribünön jelentkezett egy kisfiú, azt mondta: „Az a kérdés – egy okos kisfiú – hogy szükségem van rá, de menekülök előle, és jobb lenne megbarátkozni vele? Ez volt a kérdés? – Igen, igen, ez volt a kérdés. – Akkor a testvérem.” Beazonosította, és hát valami ilyesmire gondolok itt. Tehát itt vagyunk, és valami, amit lehet, hogy éppen a legjobban utálunk, ami miatt éppen nagyon sajnáltatjuk magunkat, és nagyon joggal hordunk valami sebet. És az, hogy sajnáltatjuk magunkat, a mögött valami általában valami realitás, valami fájdalom van, nyilván való. Hogyha azt mondanánk, hogy igen, van itt valami, amivel valamiképpen meg kéne küzdenünk, bizonyos értelemben meg kellene vele barátkoznunk, hogy utána tovább tudjon menni az élet. Egyszerűen azért, mert kikerülhetetlenül ott van az életemben, nem tehetek úgy, mintha nem lenne. Jó, bevezetés vége. (08:15)Mondom akkor a pontyokat, ugye amit eddig mondtunk:Hűség a szülőkhöz, családhoz, testvérhez. Hűség az első szerelemhez, hűség az elsőhöz, akivel szexuális kapcsolatom volt, vagy hűség az elsőhöz, akivel sosem teljesedett be a szerelmem, vagy sosem teljesedett be a szerelmi kapcsolat a szexualitást is beleértve. Hűség ehhez a valakihez, ilyen értelemben elsőhöz. Az a háttér, hogy az otthon az egyetlen biztos hely, ezért a világ idegen – beleértve minden férfit és nőt. Negatív viszony az ellentéte neműekkel, és aztán ennek hátterében mondjuk az alaptapasztalatom az édesapámmal vagy az édesanyámmal. A férfiak disznók, a nők pedig elnyelik a férfiakat. Ez egy érdekes kép, ha összerakjuk. Tehát a nők szeretik Dezsőt, ezt tudnám akkor így… Nagyon távoli ellentétes nemű szülő. Emlékeztek, hogy ide aztán milliószámra csatlakozhatunk. Főleg, ahol elvált szülők gyerekeként növünk föl, hát ott hogyne az volna az alapélményünk, hogy nagyon távol van a férfi, a nő, a legfontosabb férfi, a legfontosabb nő, amikor növök föl, ezért számomra ez a mintája, az alapmodellje annak, hogy kapcsolatban lenni egy ellentétes nemű fontos személlyel, vagyis távol lenni tőle. Vagy ha nem mindig távol lenni tőle, akkor nagyon ambivalens viszonyban lenni tőle, csak hétvégén vele lenni, csak, csak, csak nagyon ritkán. (10:05) 6. Tilalom az élet továbbadására. Ide mindenféle gátló parancsok, szülői tiltó parancsok tartoznak. „Ne létezz! Ne légy nő! Ne lény férfi! Ne kérdezz! Ne kapcsolódj! Ne légy közel! Ne érezz! Ne gondolkozz!” És a többi. Ha ez nagyon súlyosan sebez valakit, alkalmatlanná teheti őt arra, hogy egyáltalán egy kapcsolat tudjon realizálódni. Nyilván ide az is tartozhat, hogy valaki egyszerűen csak mindig azt hallja az apjától, amikor nő létére viszi haza élete leendő potenciális párját, hogy: „Ezt jól meggondoltad? Ez nem véletlen, nem egy pogácsára hívtad föl? Nem egy hajléktalan ember, hogy…?” A szüleink hihetetlen finoman is tudják nagyon következetesen közvetíteni azt, hogy pont azok a pasik nem jók, akikkel mi el tudnánk képzelni, pont azok. Másokat el tudnak képzelni, ha szabad így mondanom, elvileg nincs kizárva, hogy képes lehessél egy normális pasival, de eddig valahogy nem sikerült neked. Ez egészen brutális is tud lenni, és itt az édesapák is meg tudnak bolondulni, egészen meg tudnak bolondulni, a nők is természetesen édesanyaként meg tudnak bolondulni, és olyan mértékben tudják lenézni azokat, akiket én választok, hogy a szüleimhez való – adott esetben nem is tudatos – lojalitásom és kötődésem megakadályoz abban, hogy akkor egy olyan valakivel kössem össze az életem, akiről annyira nyilvánvalóan látom, hogy az apám vagy az anyám, az apám és az anyám, az apám, az anyám, a nagyanyám, a nagypapám, és a nagymamám és a nagypapám oly egyértelműen azt közvetítik, hogy „Ne, hát fiam, fiam! Fiam! Én fiam! Enyém fiam! Mi fiunk! Hova tetted a szemed? Van neked szemed egyáltalán?” (12:15)És itt egy nagyon érdekes dinamika tud kialakulni, ilyennel is találkoztam, nem egy, nem kettő, hogy valaki azt mondja: „Annyira el tudok távolodni a szüleimtől, attól, ahogyan ők látják, hogy ki való nekem, hogy na, olyat nem választok.” Mert ugye olyan is van, hogy egy szülő nagyon erőltet valakit. Mert hát kinézi. Nem kinézi, hanem kinézi. Mm? És mikor kinézi… (Hát ez most… na jó, jó, tehát ezt nem lehet, ezt most abbahagyom itt.) Szóval a szülők ki tudnak választani valakit, akire én azt mondom, hogy „Na, az utolsó pasi, akihez hozzámegyek, az utolsó!” Ezért sikerül nemet mondani, de annyit nem tudok eltávolodni a szüleim rólam elképzelt tervétől, hogy közben azt az ugrást is megtegyem, hogy viszont választok egy olyan valakit, aki nekem jó lesz. És a kettő között tulajdonképpen nem megházasodni egy nagyon sajátos kompromisszumos megoldás. El is jöttem valamennyire a szüleimtől, ezáltal képes is vagyok valamennyire a függetlenségemet kidolgozni, de annyira mégse, hogy még egy lépést tegyek. De azzal, hogy annyira mégse, hogy még egy nagy lépést tegyek, ami bizonyos szempontból egy ugrás, egy határátlépés, a szülői ház küszöbét át kell lépni, aközben tulajdonképpen meg is tudom tartani a lojalitásomat a szüleim felé. Azt mondom: „Látod, apa, látod anya! Nem mentem olyanhoz, akit nem akartatok.” De magamat is ki tudom fejezni: „Nem mentem olyanhoz, akit akartatok!” és így a senki földjén lehet rekedni. Ez, ha szabad így mondanom, a lélek számára egy elfogadható megoldás. Tulajdonképpen ez jó, autonómia is van, lojalitás is megmarad, hát csak… (14:30)Emlékeztek, mikor a férfi archetípusokról beszéltünk, ott volt szó a harcosról. Ugye, a király kiadja a parancsot: „A határ ott van!” De a harcos azt mondja: „Ó, de hát nem, nem merem, nem merem!” Sokszor egy sajátos felnőtté avatási, beavatási pillanat, nem tudatos, nem akaratlagos beavatási pillanat az, amikor a szüleink tiltása ellenére egy határt átlépünk. Főleg, ha egy ilyen határt, mikor azt mondom: „Nagyon fontosak vagytok, nagyon sokat kaptam tőletek, rohadt nagy bűntudatom van, iszonyatosan szorongok is miatta, el is mentem gyónni, hogy apámat, anyámat nem tisztelem, a többiről ne is beszéljünk, akkor is a Panni, Peti! Akkor is!” Na, ez nagy dolog. Az illetőnek volt elég vér ott, ahol kell, hogy legyen, hogy egy határt átlépjen, konfliktust vállaljon, és akár nyíltan is szembeszegüljön azokkal, akiktől sokat kapott, akiken keresztül az életet kapta. Nem egyszer e nélkül nem lehet otthonról eljönni. Így, punktum. Nem lehet e nélkül otthonról eljönni. És itt nagyon akadályozni tud bennünket – nem véletlen, hogy mondtam ezeket, hogy meg is gyóntam, bűntudatom is van, sőt még szégyellem is – ilyenkor tombolni tud bennünk a neurotikus bűntudat. Miért? Mert mikor pici gyerekek vagyunk, megtanultunk valamit. Érzelmekből tanulunk, az érzelmek alapján tájékozódunk a világban. Vagyis ha anya sír, akkor elgondolkodom azon, hogy mit csináltam rosszul. Ha anya boldog, örül, akkor biztos jó kisfiú vagyok. Hát a legerőteljesebb támpontot nem a szavak jelentik, hanem az érzések és az érzelmek. És a jót és a rosszat egy gyerek nem elsősorban a szavakhoz, a mondatokhoz köti, hanem ahhoz, hogy anya örül: az jó, anya szomorú: az rossz. Ha anyát megbántottam, az rossz. Ha anyának örömet okoztam, az jó. Hogy ennek van-e köze bármiféle erkölcsi rendhez, ekkora kérdőjel! Hát hogy ne volna olyan, hogy mi felnőttként is ezt a gyerekkorban nagyon hasznos belső iránytűt használjuk. S akkor, hogyha azt látom, hogy amikor éppen az autonómiámat dolgoznám ki, de azért, hogy utána kötődni és kapcsolódni tudjak valakihez, és megházasodni, mikor éppen ezt dolgozom ki, az anyám szomorú. Hát őneki egy természetes vesztesége van, mert nem ő lesz a legfontosabb nő az életemben, ez egy természetes veszteség. (Lángol a fülem. Azt a betyárját!) Ez egy komoly természetes veszteség. Mit látok? Hogy az anyám szomorú, és belül egy nem tudatos program beindul, és így szól: „Hát az anyám szomorú, szomorítom az anyámat, elszomorítottam az édesanyámat, rosszat tettem, rossz vagyok.” Hát akkor úgy tűnik, ilyet nem lehet csinálni, mert ha az anyám szomorú, akkor ott egy bűnt föltételezek, emiatt bűntudatom van. (18:20)És mikor, nem t’om én, 40 évesen, mikor a teljes elkeseredésem már semmi másra nem ad nekem erőt, mint hogy nem t’om, lerogyok az édesanyám mellé, s akkor anyukámnak földerül az arca, és azt mondja: „Látod, fiam! Hát csak itt a legjobb neked.” Az emberi lélek nagyon sajátosan, ugye mindig viszi magával az előző korszakok tapasztalatát és tudását, de közben állandóan föl vagyunk rá szólítva, hogy valamit felül is múljunk abból. Emlékeztek, ezért a 12 pont, valamit el kell engedni, valamit elvinni, megint elengedni, megint el… Azok, akik például megházasodnak – úgyis jön a karácsony, mm, kedvenc témám. Abból a szempontból, hogy amikor megházasodik egy férfi és egy nő, akkor óriási téma, de ezt ismeritek, mert ezt szoktam mondani: „Hol lesz az első Karácsony?” Ez egy akkora téma, mert itt hihetetlen pontosan lehet látni, hogy hogy vannak az erővonalak. És hogyha a nő azt mondja, hogy „Hát mindenképpen megyünk haza. – vagyis az ő családjához – Hát én azt el se tudom képzelni, hogy ne a szüleimmel karácsonyozzak!” Akkor a férfi tiltakozik, akkor a nő kompromisszumra kész, és azt mondja: „Jó, ameddig nem születik gyerek, akkor addig.” S akkor megszületik az első baba, akkor azt mondja: „Hát pont, amikor itt ez a pici baba, hát hogy örülnek neki a szüleim. Hát micsoda öröm az, hogy Karácsonykor most én viszem haza, és ott van, és a nagy család ott van, hát nem szép ez? Hát Szenteste!” „Nem szép.” – mondja a férje. „Nem, egyáltalán nem szép, nem szép!” Azt nem mondja, hogy csúnya, de „Nem szép!” Szóval, amikor megtanuljuk az érzéseink alapján azt, hogy jó és rossz. Nem az erkölcsi rend alapján, a nekünk fontos személyek alapján. Innen már csak egy lépés, hogy az még jobban elmélyüljön és azt mondja, hogy „Jó vagyok vagy rossz vagyok?” (21:00)Képzeljünk el egy fiatalembert, hiába 30 éves, vagy 50, ha ő belül végül is egy helyzetet, amikor azt mondja, hogy „Karácsonykor elhagyom az apám és az anyám, pont Karácsonykor, pont Szenteste nem vagyok otthon, pont.” Hát a szeretet ünnepe, ne is haragudjatok! Nem? Állítólag, mondanak ilyet. Hogy én pont a szeretet ünnepén nem vagyok az apámmal meg az anyámmal, akik hát egyre idősebbek, egyre kiszolgáltatottabbak. Nekik már szinte csak ez az öröm, amikor mi megyünk. Hát akkor pont Karácsonykor nem? Ilyenkor, akármilyen furcsán is hangozhat ez akárkinek, mit élek meg? Ha nem megyünk Karácsonykor haza, akkor rossz vagyok. Hát rossz vagyok! Hét… és ki akar rossz lenni? Senki. Hát jók akarunk lenni. Jók akarunk lenni, de van nem tudatos mondatunk: „Ha nem megyek haza, rossz vagyok.” Mert fájdalmat okozok apának, anyának, akkor bűntudatom van, és bűntudat mire utal, a bűnre. Közben az egész rendszer az erkölcsi rend szempontjából teljesen fals. (22:15)De tudjátok, olyan érdekes ez, most biztos van köztetek olyan, aki ebben érintett. Amit mondok, hiába mondom, ugyanis ez a gyerekkortól és gyerekkorból elmélyült és megtanult rendszer, hogy az érzések, és akkor ez a jó, az a rossz, és jó vagyok és rossz vagyok, olyan mélyen gyökerezik bennünk, hogy sokszor kifejezetten sok éves, belső, tudatos munkára van szükség, hogy a meglévő bűntudatommal, és még rosszabb esetben a szégyenemmel együtt képes legyek a jövő felé tájékozódni és ott kialakítani egy új családot. Sokszor meg kell tanulnom együtt élni a bűntudattal, sőt a szégyennel, annak a tudatával, hogy rossz vagyok. Nem, nincs így, de ezt élem meg. Hát hogyne volna természetes, hogy valaki mindent elkövet ezért, hogy ne kelljen magát rossznak tartania? Így azonban jónak tarthatja magát, az ár, amit fizet érte, (Nem az áram. Az ár, amit fizet érte… Jaj! Az ár, amit fizet érte… ajj, de kár, hogy itt vagytok, akkor tudnék ezen játszani. Most teljesen elvonjátok a figyelmemet egy jó szójátéktól.) Szóval az ár, amit fizet érte az az, hogy vagy nem alakul ki az új párkapcsolat, az új család, vagy pedig ha ki is alakul… Na, ez volt tehát még mindig a hatos pont. (24:00)7. Bűnhődés, vezeklés, jóvátétel. Akár valamelyik szülő élete miatt, akár az összes családtag élete miatt. Megnézzük, hogy ezért vezeklek, azért bűnhődök, azért jóvátételt fizetek, mert nagyon mélyen van bennünk egy családi egyensúlyt fönntartó törekvés. Ebben az az érdekes, hogy van, aki úgy tartja fönn a családi egyensúlyt, hogy közvetít, van, aki úgy, hogy ő az „engem üssetek”, valahogy áldozattá lesz, és van, aki úgy tartja fönn a családi egyensúlyt, hogy elmegy a családból, és egy teljesen más életet él, mint a család, mert úgy is föl lehet tartani a család nagyobb egyensúlyát. Ugye érthető, hogy miért? Erről beszéltünk. Tehát látszólag teljesen más életutakat követünk, valójában azt lehet látni, hogy mindezek mögött létezik egy belső motiváció, hogy a család egyensúlyát őrizzük meg. (25:10)8. (Na most a következő.) Idealizálás és az ideálok ereje. Óriási nagy tud lenni. Néhány évvel ezelőtt beszéltem is erről, a mesékben nem véletlen, hogy egyáltalán létezik egy mesetípus. A mesetípus az a királykisasszony, aki fönt él a magas toronyban, a legmagasabb szobában, megközelíthetetlen magasságban, és az apja mi mást is tenne, mint hogy fogadja a kérőket, akiket természetesen három teljesíthetetlen feladat elé állít, ez jó az apának is, lány marad. A lánynak nem jó, de per pillanat éppen megfelel annak, ahol tart, s akkor a lány a megközelíthetetlen magasságban, ott a padlásszoba magasságából néz, s nézi, hogy a férfiak feje a porba hull. És ez nem szadizmus. Az illető, aki elvarázsolt királykisasszonyként egyszerűen nem ér le a realitások világába, nem ér le. Az, hogy az apa dönti…, még az apa néz, és az apa vágatja le a fejeket, vagy pedig hogy a királykisasszony azt mondja, hogy: „Igen, haljon!” s az apa megteszi ezt, ahogy mondja, elég kóros egyensúlynak tűnik. A szentírásban Salome-vel kapcsolatban ismerünk ilyen történetet. Sajátos családi egyensúly. Az apának nem ez lenne a dolga, hogy pattog úgy, ahogy a lánya mondja neki, hanem az apának jó király módjára az lenne a dolga, hogy áll két lábbal a földön és azt mondja: „Ide figyelj, Brünhildám! Tudhatod, hogy nagyon szeretlek, de ha nem jössz le onnan abból a fölső padlásszobából, hát kapsz két akkora pofont, hogy nyekkensz tőle.” És akkor legalább utálhatja az apját, s máris elindult az autonómia világa felé. (Szóval, ezt most csak úgy hülyéskedve mondtam, de…) De vannak olyanok, akiknek egyszerűen 20-25-30-35-40 évesen se ér le a lába a földre. Ott élnek elvarázsolt királykisasszonyként abban a nagyon sajátos szobában. (27:50)Az ideáloknak hihetetlen ereje tud lenni. Az ideálok egészen megszállva tudnak lenni, és nem engedik, hogy a realitásokat válasszuk. Éppen valamelyik kedd alkalom után elmentem vacsorázni. Beültem egy helyre, nem árulom el, és ott ücsörgök, egyszer csak tőlem két asztallal két fiatal nő beszélget. Hát nem egyszer csak, mert ők már régóta beszélgettek, csak én érkeztem oda… és más nem történt, mint hogy ők elég hangosan beszélgettek, belehevültek, mert a pasikról beszélgettek, és megszűnt a környezet számukra, vagy legalábbis úgy tűnt, és én miközben a palacsintámat eszegettem, aközben hallom, hogy miket mondanak. Most szeretnék idézni egy mondatot. Nem tudom, hány éves lehetett ez a nő, de már jócskán 20 fölött, s a következő mondatot mondja: „Te tudod, ez nagyon érdekes!” (Egy kicsit magasabb hangon mondta.) „Képzeld el, (Ez meg olyan Hofis volt…) hogy itt volt ez a Töhötöm, minden paramétere megfelelt az elvárásaimnak…” Így mondta, ezt most szó szerint idéztem, az ember az ilyen mondatokat egy életre megjegyzi. „Töhötöm minden paramétere megfelelt az elvárásaimnak…” Na, most ha ez egy gyerekmise lenne, akkor megkérnélek benneteket, hogy folytassátok a mondatot.Jaaaaj, jaj! Most egyfelől azt mondom: jók vagytok!, másfelől: ennyi? Ennyi? Most ezzel, ezzel? Hát persze, hogy de! Hát ne haragudjatok! Hát ez belépő a vizsgához. De! Hát persze, hogy de. De – De nem szerette. – Tessék? – De nem szerette. – De nem szerettem. Ú, ez szomorú viszont, ilyen reális viszont nagyon, igen. Szomorú és reális. – A lányokhoz vonzódott. Ennél még kicsit… - Tessék? De még egy kicsit élni szeretnék… - Nem volt meg a szikra. – De mi az, egy gáztűzhely? Én a gázos bácsinak szoktam mondani: „Gázos bácsi, nincsen szikra, csináljon vele… - De ne, várjál, nem az analitikusával beszélt, csak … de, de igaz, igaz, csak hülyéskedek, na, igaz, igaz, mindegyik jó volt, a szikrás is jó vol, jó volt. tényleg jó volt. Csak… - De mégsem kell. – De mégsem kell. – Szegény volt. – Ú, ez a, milyen érdekes, hogy ez a népmesei motívum a szocializmus szendergésének évtizedei után ismét életre kapott. Igen, akár ezt is mondhatta volna. Nem mondom, hogy rossz helyen keresgéltek, azért… – De nem szabad. – Jaj, ez a… igen, hát nagyon reálisakat mondotok, nagyin, mind egytől egyig reális. Hát most már csak húzlak benneteket, mert annyira jópofa, hogy én tudom, hogy hogyan fejeződött be és ti meg nem, és ez nagyon jól esik, és akkor…Úgy fejezte be, de köszönöm, köszönöm, hogy mondtátok a mondatokat. Nagyon, jó, jó… Így fejezte be: „Töhötöm minden paraméterében megfelelt az elvárásaimnak, de nem tudtam vele élni. Egyszerűen nem ment vele az élet.” És utána hozzátette, mint aki úgy egyszerre fölismert valamit, és egyszerre még a fájdalomnak a velejét éli, hogy: „Pedig olyan magas volt, amit szerettem.” Ezt még olyan fájdalmasan hozzátette, hogy még a mérete is megvolt pedig hozzá. „Nem tudtam vele élni.” Ez például egy húszéves nőnél óriási fölismerés. Hogy tehát akkor ez úgy tűnik, hogy nem azon múlik, hogy keresek egy pasit, aki minden ideális paraméternek, amit elvárok tőle, megfelel. Hogy egy kapcsolat, főleg egy hosszú távú kapcsolat, egy tartós kapcsolat, most a meghitt kapcsolatról ne is beszéljünk, egyszerűen nem erre a rugóra jár. Hogy elvárásaim vannak, és most megfelelsz-e neki, vagy nem. Vagy hogy ideáljaim vannak és megfelelsz-e neki vagy nem. Az, hogy elvárások, vagy ideálok, ezzel egyvalamit lehet tenni: elfelejteni. Most a szó jó értelmében, hát ezek a realitást tönkreteszik, megölik az összes…, mindent megölnek, amitől egy kapcsolat jó. Az elvárások, meg az ideálok, amiket támasztok egy másik ember felé. Nagyon nagy dolognak tartom, hogy 20 évesen valakinek lett egy ilyen sajátos élettapasztalata, úgy tűnik más rugóra jár ez a történet, hogy férfi-nő. Na, úgy megörültem neki. Igen, igen. (34:20)Szóval az ideáloknak hihetetlen ereje tud lenni, és sokan úgy döntenek – nem tudatos döntés –: vesszen az élet. Szenvedjen vereséget az élet és a realitás, vagy a valóság, és kitartok az ideálok mellett. Tudjátok, hogy mi szokott egy svédcsavart hozni ebbe a dinamikába? Az, hogy van egy olyan valaki, aki ebben a királykisasszonyi valamiben él, például önmagát is idealizálhatja. Nem muszáj, hogy a pasit idealizálja, és lehetetlen elvárásai legyenek, ezért hullanak a fejek a porba. Hát önmagát is idealizálhatja természetesen. „Nincs az a pasi, aki énhozzám méltó. – Körbenézek… – Hát ho…!” És mi szokott nem egyszer történni? Hogy mondjuk ez egy közösség, s a közösségben hát azért egy királykisasszonynak van vonzása. Tehát ő aztán tudja az állát tartani, megfelelő szögben. Az ott van, ahol kell. Ugye azért ez tud vonzó is lenni? Na hát én nem tudok, tehát ahogy… tehát ezt nem, de a… És mi történik? A fiúk egymás után: szerelem, lepattannak, szerelem, lepattannak. Egy közösségben az összes férfi, aki át tudott lépni egy küszöböt, az nekiáll. Ugye mindenki lepattan, s akkor úgy kezdenek már legyinteni, s akkor ez a nő eltűnik abból a közösségből, ez is mindig így szokott lenni, hát eltűnik, hát… Körbenézett, hpp-hpp-hpp…, körbenéz, és egyszer csak halljátok a hírt: elvette őt egy olasz pasi. Ez az archetipikus történet folytatása. Egy olasz pasi, EU-s pasi, valamilyen EU-s pasi, ha még cifrább, akkor brazil pasi, argentin pasi, és ha még-még-még, arab világból, arab pasi. Az aztán kr-krr. Miért történik így? Azért, mert az illető nincs a realitásban. Egy idealizált világban él, és annak a realitása, hogy férfi-nő, nem elvárások, nem dieálok, realitások. Kivel tudok élni, együtt élni? Kivel lehet az életet megosztani? Én is esendő, ő is esendő… ezért választ egy teljesen más világból valakit, más világból, akit ezért lehet idealizálni. Egy olasz pasi - krokodilbőr cipőben. Brazil pasi - capoeira. Arab pasi - „Salem Alejkum!” Épp a megfelelő valaki, hogy az idealizálásnak és az ideáloknak a világát lehessen úgy továbbvinni, hogy a realitás kap egy akkora pofont. Mi szokott ebből kijönni? Hogy szokott folytatódni a történet? Ezek a történetek úgy szoktak folytatódni, mint a mesében? „…és aztán egymáséi lettek…” Na hát ez nem így folytatódik, s akkor: „Boldogan éltek, míg meg nem haltak.” Na, persze. Hát ilyen mesét még nem írtak, nem. Elkezdtek élni, és kiderül az, amit a húszéves nő az étteremben a saját bőrén megtapasztalt, hogy „Nem tudok vele élni.” Ebből rettenetes fájdalmak, sebek… Valaki, tudjátok, hogy… minél nagyobb az ideálok ereje, egyfajta megszállottság, idealizálás, magamé vagy a másiké, vagy egy világé, egy elképzelt kapcsolatról, egy elképzelt gyönyörű, romantikus valamiről, egy nagyon rendkívüli, elképzelt, nagyon romantikus, nagyon elképzelt romantikus, annál nagyobbnak kell lennie a bukásnak. Hát a magas toronyszobából nagyot esünk. Kisebb – kisebb esés, ha meg valaki kijön az utcára, nem esik el. Vagy ha elesik, föl tud állni. Amikor valaki onnan esik le, az pont olyan is. Valaki úgy tanul az életből ilyenkor, hogy az egész életének a romjait aztán viszi maga után. És de nagy dolog, ha tanul belőle és azt mondja: „Jó, akkor ez történt velem, ez, meg ez, meg ez – akkor itt a sebeit lehet listázni – jó, akkor most megtanultam valamit.” Na most akkor, akkor… hajrá realitás! (39:55) Azok, akik ebben az idealizálásban akadnak el, ez is egy sebzettség. Sokszor ennek a sebzettségnek óriási ára van, amit nem kívánok senkinek, hogy azt kelljen megélnie, senkinek. Épp elég ilyen történetet hallottam. Mikor valaki belekezd egy ilyen történetbe, már összeugrik a gyomrom. Olyan fájdalmasak tudnak ezek lenni… nagy magasság, nagy esés.Az idealizálás úgy is megtörténhet, hogy az apukámnak vagy az anyukámnak, vagy valamelyik nekem nagyon fontos szülőnek a szeretetét idealizálom. Tehát nem magamat, nem a másikat, nem csak rettenetes elvárások, hanem azt mondom: „Az biztos, hogy senki nem fog úgy szeretni, mint ahogy Apa.” Ez reális is, mert úgy senki nem fog szeretni, úgy. De szerethet valaki nagyon téged, de nem úgy. Ez tényleg így van. Most ha statisztikát kell vonnom, a nők ezt inkább ki szokták mondani, a férfiak inkább nem. Hogy kiben mennyire tudatos, ezt nem tudom. Sokszor nők úgy mondják ki, hogy az az érzésem, hogy akkor se tudatos, hogyha beszélnek róla. Tehát hogy ilyen is lehetséges, hogy valaki beszél róla és mégsem tudatos. „Hát azért, tényleg, azért az Apa, hát az Apa… Hát az apám? Hát három napig tudnám a történeteket mondani, hogy milyen csodálatos gyerekkorom volt. Hogy az apám hogyan húzott télen a szánkón… Hát az felejthetetlen! Ahogy kacagott bele a télbe… Hát nincs az a pasi, aki úgy tudna belekacagni a hóesésbe, mint az én apám. Aki hát hatalmas volt és erős, és én pici voltam és olyan kis…, jaj, és ő úgy szeretett engem.” Hát ezt lehet reprodukálni? Hát hogy lehetne már? Hát egy felnőtt nő vagy, hát nem tud akkora lenni. Most képzeld el, tehát azért a King-Kong történeteknek most eljutottunk a rejtett pszichodinamikájára. Hogy miért van az, hogy ott van a Jessica Lange, hatalmas King-Kong, és ahogy száll a két New York-i felhőkarcoló között, és a nők szíve megdobban. Na még szerencse, hát különben most… Hogy azért van ebben valami nagyon, nagyon izé, nem, ahogy ott tartja a szőrös karjában. Azért az valahol nagyon…, az nagyon bejön. De ez rendben is van, ért… na, most „Na, a pap teljesen már…” Nem t’om, hát haragudjatok rám, vagy nem t’om, utáljatok, vagy nem t’om, ahogy jól esik nektek. (43:25)A szülői szeretetet tudjuk annyira idealizálni, hogy a székre le tud ülni egy másik pasi, van neki ott hely, csak amit csinál, sose elég jó. Egyszerűen nem tudja úgy csinálni. Nőktől ilyet gyakran hallok, miközben az az érzésem, hogy nem tudja, mit mond. Hát hogy annak van következménye, vagy az akkor mit is jelent. A férfiak az édesanya szeretetét nagyon idealizálják, hát van ilyen, talán kevésbé mondják ki. Kicsit olyan m-hmm, inkább csak csinálják. A férfi nem beszél róla, csak megy haza az anyjához. Na, szerintem továbbmegyek. Már nem innen el, csak a témában. (44:25)Igen, éppen talán egy negyedévvel ezelőtt az alkalmaknak a legelején említettem az idei évben, hogy Hellinger kifejezetten egy vitriolos mondatot mond erről. Azt mondja, hogyha valaki azt akarja, hogy őt úgy szeressék, ahogy az apja vagy az anyja szerette őt, menjen hozzá az apjához vagy az anyjához. Látjátok, ez az, amikor egy terapeuta nem vacakol. Egy pont után azt mondja: „Csinálhatunk 50 ülést, s akkor azt nagyon megbeszéljük, menj hozzá!” Milton Ericksonnak volt ilyen, szóval ő egy ilyen zseniálisan intuitív ürge volt, ő pszichiáter volt és terapeuta, és jött hozzá valaki és azt mondja, hogy „Én vagyok Jézus.” Nagyon mély meggyőződéssel gondolta, és Milton Erickson azt mondja: „Jaj, várjon egy picit!” Elment valakihez, fogta, és azt mondta: „Jézus, hadd mutassam be neked Jézust.” Mert az osztályon volt már egy Jézus, és egymásnak bemutatta őket, s állt a két Jézus egymással szemben, nem állt neki, hogy akkor beszéljük meg, ez lesz egy olyan fél év körülbelül. Nem, bemutatta őket egymásnak, aztán elment, vagy nem t’om mit csinált. De volt egy másik is, két ilyen Jézusos története is volt. Valakivel beszélgetett, és egyszerűen nem, tehát ezt a téveszmét, azt mondta „Én vagyok Jézus, és én azért jöttem, hogy…” S akkor nézett ki az ablakon, és ott éppen állványozták az épületet, s azt mondja: „Jaj, de nagyszerű! Hát én úgy tudom, hogy maga ács, na, akkor menjünk át, és akkor kicsit krampácsoljon itt fönn…!” Ő egy ilyen zseni volt, egy pillanatot képes volt nagyon úgy… - de hát nyilván ezt nagyon tudatosan tette. Intuitív is volt, és hát mögötte volt valami nagy. Ezt most csak azért akartam idehozni, hogy egy picit védjem magam. Hogy most itt hülyéskedtem, meg minden, de nem akart a károtokra lenni. Olyan érdekes, ezt minden alkalommal elmondom. Tényleg, az utóbbi hetekben, hónapokban nem t’om, úgy meg tudtam rendülni egy-egy beszélgetés nyomán, hogy mi mindent hordoztok magatokban, s hogy úgy megrendültem, és mindig amikor egy ilyen négyszemközti beszélgetésben megrendülök, akkor tudjátok arra gondolok, hogy majd itt állok, és majd beszélek, akkor azt gondolom: Ne, ezt ne, nem, inkább ki se nyitom a szám. Ne, hát hogy ne, nem, nem… Nem, hát mindenki sebekkel ül, hát ho…, mi, mit képzelsz te, mit mondasz te bármit? Szóval úgy… és akkor ilyen rossz érzéseim tudnak támadni, ugye, hogy és akkor itt mondom, mondom, és hát te észreveszed, hogy emberek ülnek itt, te! És akkor szidom magam, aztán elmúlik. De minden esetre meg akartam osztani ezt a dinamikát veletek, hogy, hogy, sz’al nem, nem t’om, lehet, hogy majd mikor hetven évesen tartom az alkalmakat, micsoda jövőkép, de legalább van. Nem, az is nagyon, legalább van. Hogy akkor lehet, hogy meg tudom azt tenni, hogy mind a nem tudom én, hány perc egy alkalom – 75 perc – hogy mind a 75 percben átmegy az együttérzésem is, az lehet, de most még csak ugri-bugri. Ennyit akkor az ideálokról, s annak az erejéről, és jöjjön a kilencedik… (48:15)9. Egy erős sebződés a bizalomban, közelségben, intimitásban. Megnéztem „A tetovált lány” című filmet. Láttátok? Hahh! Feltétlenül! Nagyon szép példája annak, hogy van egy nagyon erős sebződés a közelségben, a bizalomban, a védettségben, a közel levésben, és az illető hiába fekszik le ott a főhőssel, végül úgy dönt, hogy nem él vele, hogy nem tud vele élni, nem akar vele élni. A film abból a szempontból nagyon jó, hát nem egy művészfilm, de hát mindegy. Abból a szempontból nagyon jó, hogy átjön azért az, hogy a nőnek talán sosem lesz olyan fontos férfi-kapcsolata, mint az, akit elhagy, és úgy dönt, hogy nem él vele. Ugye, ettől ilyen nagyon szívbemarkoló, hogy pontosan érezzük, hogyha van pasi, akivel ennek a nőnek együtt kéne vagy lehetne élni, az pont az a valaki, akivel nem fog együtt élni. Hát nézzétek meg! Első részt, mert a második csak onnan érthető, hogy az elsőt is megnézitek. (49:55)Tehát lehetséges az, hogy valakiben igenis megvan az intimitás, a közelség, vagy egy tartós kapcsolat iránti vágy, de a sebzettsége pontosan ezekben a területekben, a bizalomban, az önátadottságban, és a többi, és a többi, ezt lehetetlenné teszi, mert amikor nagyon közel van, akkor rettenetes félelmei támadnak, vagy annyira ismeretlen számára az az élet… Egyszerűen mi történik ilyenkor? Visszajut oda, ahol a sebei keletkeztek. Mert valaha ő is egy olyan pici baba volt, és csecsemő volt, aki gondolkozás nélkül bízott, de a bizalmát kizsákmányolták, a kiszolgáltatottságával visszaéltek, ezért számára nagyon sajátosan visszatérni ebbe az állapotba annak a rémséges fenyegetettségével is együtt jár, hogy megint megtörténhet velem az, ami már egyszer megtörtént. Bizalom, és kiszolgáltatottság, rászedés. Bizalom, odaadottság és kizsákmányolás, és, és, és… Ezért inkább a legelső ponton abbahagyja, a bizalomadásnál. Nagyon érthető ez. Nagyon logikus, hogy van valaki, aki annyira tud sérülni, hogy inkább megvédi magát. A lélek bennünk sokszor egy nagyon önálló utat jár. Hiába gondolok én valamit a fejemmel: „De jó lenne egy szép kapcsolatban élni!” Hiába gondolom én ezt itt, a lélek azt mondja: „A gazdi már egyszer nagyon pórul járt. Én tudom, még hogyha ő hülyeségeket is gondol. Én vagyok az, aki vigyázok rá.” Ezt mondja a psziché. „Én vagyok az, úgyhogy ő mondhat akármit, hogy így szeretne megházasodni, meg úgy lenne jó… majd én megvédem.” És leállítja a folyamatot a legelején. (52:00)Nagyon sokhelyütt most ez egy nagyon közkeletű modell, sokat beszéltem én is róla, könyvben is benne van, nem akarom itt ragozni: a kötődési elmélet. A kutatók azt mondják: az embereknek nagyon óvatos és nagyon optimista becslések szerint jó, ha 50%-a tud biztonságosan kötődni. Másik 50%-unknak már az eleve problémát okoz, hogy valakihez tartozzon, hogy valakihez tartósan kötődjön. Ez egy nagyon jóindulatú, optimista megközelítés, hogy két emberből egynek ezzel már ad ovo problémája van. Ugye, itt akkor visszatérek az előadás elejéhez; bizonyos szempontból énnekem tehát akkor például a kötődési zavarommal is kell valamit kezdeni, mert hiába kezdek el kötődni, utána elkezdek szorongani. Hiába kezdek el kötődni, utána eltaszítom azt, akihez kötődni kezdtem. (53:05)Ugye, sokféle dinamika van. Vagy valamennyire kötődök, de minél inkább kötődök, annál inkább szorongok, vagy kötődök aztán eltaszítom, kötődök és eltaszítom, vagy egyáltalán nem is kötődök. Először a kötődési alappozíciómmal is valamit kéne kezdeni. Két emberből legalább egy, ez a realitás. Sokkal jobb, ha belátjuk, hogy…, vagy belátom, vagy belátod, hogy énnekem itt elakadásom van, minthogy egy kapcsolatba bevisszük ezt a teljesen nem tudatos és föltáratlan dinamikát és szidjuk a másikat. És leverjük, hogy „Te, mert ilyen vagy, meg olyan vagy… Veled nem lehet élni, te ezt csinálod…” Hát mennyivel egyszerűbb egyszer leülni, egy kedd este egy előadás után, leülök… „Igen, nekem kötődési zavarom van. Hát ennyi.” Tényleg. És akkor… na… jól van, leért a lábad a földre. Hát sokkal egyszerűbb, mint mindig nézni valakit és szidni… De erről olyan sok szó esett már, ezt nem akarom, nem akarom. Persze óriási belső ellenállásunk van, hogy ilyesmit beismerjünk, nagyon. Olyan, minthogyha egy billogot krr! nyomnának ránk. Kimegyek az utcára, úgy este rájöttem, hogy én assz’em nem tudok biztonságosan kötődni, és kimegyek, és minthogyha egy UFO lennék. Megyek, és ezt mindenki látja rajtam, itt van egy bélyeg, tulajdonképpen egy szégyen-táblát is hordhatnék: „Kötődési zavar” Csak mondom nektek, nem t’om, hogy ez jó-e nektek, hát biztos nem jó, de én sem tudok biztonságosan kötődni. Nem tudok. Ez nekem is egy nagy feladatom. Baráti kapcsolatokban pl. (55:00)Ezzel azt is akartam mondani, hogy attól, hogy valaki nem tud biztonságosan kötődni, attól még van élet. És én nem azon az alapon beszélek, hogy „Háh!” hanem hogy „Őőőúúú!” Tehát ezen az alapon beszélek, hogy „Őőőúúú!”, úgyhogy ismerem belülről ezt, és azért is tudom mondani belülről, hogy mikor valaki arra a pontra eljut, hogy úgy maga előtt beismerje, hogy „Hát assz’em, hogy én itt, itt nem…”, hogy az mekkora belső tiltakozás, ellenállás tud lenni, tulajdonképpen érthető módon, de értelmetlenül. Érthető, mert olyan, amikor ezt beismerjük vagy belátjuk, mint hogyha azt mondanánk magunkról, hogy rosszak vagyunk, alkalmatlanok vagyunk, bénák vagyunk, lehetetlenek vagyunk. Hát ki szeret ilyesmit látni? Ugye, egyikünk sem. Tartani akarjuk magunkat a világban, és … Szóval… ugye, és akkor itt lehetne nyugodtan beszélni az intimitástól való félelemről, de hát erről nem, mert ezt tudjátok olvasni, meg minden. (56:20)10. Túlzott énközpontúság. Megkülönböztetem ezt a többi témától. Például egy nárcisztikus személyiség – mondjuk ezt. Ugye, ez egészen személyiségzavar is tud lenni. Egyszer azt mondta egy nő, hallottam, már igen, tehát igen…, és akkor azt mondja, hogy: „Jaj, hát volt nekem egy body builder hapsim. Ú, aztán volt neki teste!” Az biztos. „Megpróbáltam vele élni.” (Van köztetek body builder? Nem kell jelentkezni, csak … Igen, máris van! Más az, hogy egy kicsit építgetsz, az nem, hogy … csinálsz tíz izét, jól van, csináljál… Na, de mikor valakinek ez az életformája.) Azt mondja, hogy: „Hát igen, próbáltam vele élni, és egyszer csak volt egy pillanat, amikor megvilágosodtam, hogy ez nem fog menni. Ez a pillanat az volt, amikor én feküdtem az ágyban, és ahelyett, hogy a párom mellettem feküdt volna, és valami jó, jó dolog lett volna köztünk, ehelyett azt látom, hogy a párom fölkel mellőlem, kimegy a fürdőszobába, és nézi a saját testét. (…) Mikor nézem, hogy ez a férfi szerelmesebb magába, mint belém. Akkor rájöttem valamire, hogy ez így nem lesz jó.” Na ez az, amikor valaki tud az életből tanulni. Amikor valaki annyira nárcisztikus, hogy sokkal fontosabb neki a saját teste, a saját személy…, a saját, a saját-saját valamicsodája, az mindegy, hogy most éppen a teste, ez egy példa csak. Hát akkor te legföljebb csak a második lehetsz. De hát inkább ötödik… mert a dobogós helyeken ő van. Persze, először győztem, aztán voltam második is, meg harmadik is, és a negyedik helyre – az se jó, de egy világversenyen az is elmegy. Ugye, tehát akkor te ötödik. A túlzott énközpontúság, a nárcizmus hát ellehetetleníti azt, hogy egy tartós, meghitt, valódi kapcsolatban tud lenni. (58:50)Ide hozhatom nyugodtan azt is, erről is nagyon sok szó („szok só” – na megint ez a mit sütsz kis szűcs…) esett, (sok szó, szok sóó, … zokszó… Na, zokszó nélkül sok szó esett. – taps) De miről? Úgyhogy most nagyon… Elnézést, a nárcizmusom egy kicsit most el… el-elvonta a figyelmemet az előadásról. De tényleg, most elvesztettem a fonalat. A miről? Jaj, Csaba, de genyó vagy! Nem emlékszem… jól van, akkor segíts magadon, Feri. Tessék. Ott tartottál, hogy… úgy van! Látjátok? Hogy erről már sok szó esett, hogy a társas én kidolgozatlansága. Egyszerűen annyira hihetetlenül egyoldalúan csak az individualitásába eresztette a gyökereket, hogy mindent csak ezen keresztül képes látni. Egyszerűen nem is, nem az, hogy nem értékeli, belül nem is dolgozta azt ki, hogy mit jelent ő akkor, ha azt mondom, hogy „ÉN, mint valakinek a testvére”, „ÉN, mint valakinek a fia”, „ÉN, mint valakinek a lánya”, „ÉN, mint valakinek a barátja”, tehát hogy én, mint valakinek, vagy valaminek a része. Hogy ez egyáltalán nincs benne kidolgozva. Hogy „ÉN, mint magyar ember”, „ÉN, mint keresztény”, „ÉN, mint katolikus”, „ÉN, mint nem tudom”. Hogy egyáltalán nincs ez kidolgozva. Ott akkor megint csak az alapokra is rákérdezhetünk, hogy ő egyáltalán képes-e társként lenni. Miben? Hát ha valaki csak azt tudja mondani ismételten, hogy ÉN, ÉN, mint individuum, nem teremtődnek meg a MI-nek a föltételei. Ők megházasodhatnak, és akkor két individuum örökös öldöklő, kompromisszumkereső harca dúl. De erről sok szó esett, úgyhogy ezt nem akarom már. De ennek ma nagyon… Na most. (61:25)Most ide hoznám azt is, hogy olyan érdekes, férfiakon szoktam ezt látni, hogy van, akit tulajdonképpen (Egészségedre!) vagy egy nagyon erős énközpontúságon, vagy egy nagyon erős nárcizmuson, vagy egy nagyon erős elakadáson végül is a természet ereje tud csak kisegíteni. Ez pedig akkor tud megtörténni, amikor egy férfi az élete közepére ér. Ma egyre több ilyen férfi van, mert az individualitásába eresztette a gyökereket, egy individuális életutat igyekszik fejleszteni és fejleszti is. Karrier, sok pénz, vagy élvezetek… és nem t’om, akármi. Nincs kidolgozva a társas én, aki tud kapcsolódni, kötődni, valakinek, valaminek a részeként lenni, ez nincs kidolgozva. A természet kegyesen a segítségére siet, ezért van ma nagyon sok olyan esküvő, én már csak tudom, mert ott szoktam állni, 40 fölötti pasik, 50 fölötti pasik kelnek el. Bizony. Miért válik lehetővé, hogy egy 45-50 éves pasi egyszer csak megházasodjon? Pl. – nyilván sok oka lehet – de például azért, mert az élet és a természet úgy működik benne, hogy ha akarja, ha nem egyszerűen kezd leáldozóban lenni az individualitás. A személyiségfejlődés megy a maga kérlelhetetlennek tűnő útján. Vagyis egyszer csak középkorú emberként elkezdjük magunkat roppant kényelmetlenül érezni, hogy nem alkottunk semmit, nem adtunk tovább semmit. Hogy jön egy szorongás, hogy végül is előbb-utóbb én is meghalok, az életemnek nagyobb részét leéltem, nem marad utánam semmi. Az élet közepének a nagy témája, hogy az ÉNközpontúságból, amire azért is szükség van, mert el kell tartani a családot. Ugye, tehát meg kell tudnunk állni ebben a világban, kiállni magunkért, kiállni a családért. Ez az egyik, de a másik, hogy közben meg tartozni is valakihez. Tehát nem véletlen, hogy egy fiatalember hajlamos az énközpontúságra. Az kell is, valamennyi kell belőle. Hát ha nincs valamennyi autonómia, énközpontúság, az illető meg sem házasodik, hanem marad otthon. Tehát valamennyire szükség van, de a természet úgy rendezte, hogy olyan 40-50 éves kor körül rájövünk, hogy ez a világ egyszerűen bennünket már nem elégít ki, egyszerűen nem. Most még elutazhatunk oda, ahol nem voltunk, meg még megnézhetünk egy Csendes-óceáni szigeten egy (Egészségedre! Ez, ez. Ahol nem pusztít a nátha, nincs allergia), egy tengerbe pottyant kis mennyország, s azt mondjuk, hogy most a 125-dik búvár kalandomat éljem át? Most 747-dik gyertyafényes vacsorámat egyem meg? 145-dik szép nőt szedjem föl a 147-dik szép bárban? Szóval előbb-utóbb ez az élet, ha valakinek van azért egy valamennyire egészséges lelke, kifut az ember alól. Egyszerűen így, így, és akkor az ileltő rájön, hogy „Ó, ó, ó a nemjóját!” és akkor alkalmassá válik, hogy megházasodjon, vagy hogy egy tartós kapcsolatot találjon, vagy keressen. Addig nem. Tehát itt ez nagyon érdekes, ahogy a természet segít pasik segítségére… Vagy mit mondtam? A természet siet… hát ez, ez… krrrssz! A természet siet pasik segítségére. Azért ez nem, nem… mire vállalkoztam? Nem rossz dolog, ha valaki 40-50 évesen megházasodik, nem rossz. Egy pasinak tulajdonképpen, mm… A gyerekeinek már kevésbé mm… De legalább lesznek, ugye az is milyen nagy dolog. A gyerek azt mondja: „Igen, ez kár, kár… de legalább vagyok!” Jó. Nem jó, jó, nem tudom… 11-es pont. (66:15)11. Ajjajjajjaj! Ezt úgy határoztam meg, teljesen szalonképtelen kategória… Most ez micsoda, tulajdonképpen? Rettenetes sebződések. Ezt csak így írtam. Mikor valaki azért éli meg magát alkalmatlannak, vagy azért nem tud kapcsolódni, mert olyan rettenetes sebei vannak, amik őt bizonyos értelemben alkalmatlanná teszik – így mondom – bizonyos értelemben. A szexuális bántalmazás mondjuk a sor elején van, egészen biztosan. Hogyha valaki súlyos szexuális vagy fizikai erőszak, verbális erőszak – lásd szülői gátló-tiltó parancsok. Ha nagyon sok erőszakot szenvedett el valaki, főleg szexuális bántalmazás. Akkor ez nem egyszer nagyon nagy akadályt jelent abban, hogy ő tudjon kapcsolódni, tartós, pláne meghitt viszonyra jutni valakivel. A nagy sebződések nagy gyógyulást igényelnek, sok gyógyulást. (67:35)Én ide veszem mindenképp azt is, amikor valaki a pszicho-szocio-szexuális fejlődésében akad meg. Tehát például a homoszexualitás témáját ide tartozónak érzem, ott sebződés történik akkor is, hogyha ma nem trend azt mondani, amit én mondok. Ugye tudjuk, hogy homoszexualitásért felelős gén nincs, nincsen, ilyet nem találtak meg. A homoszexuális életvitelt folytató férfiaknak a lélektanát elég jól föltárták már, nagyon hasonló néhány tipikus pszicho-szocio-szexuális fejlődési állomás jellemző rájuk. Sebződések, elakadások. Én ezt is elakadásnak tartom, és a… S tudjátok, ma például a pszichológiai irodalomban ezt nem lehet kimondani, nem lehet kimondani. Gondoljátok, hogy az egyház a legnagyobb tabu, meg (Drága… hát ez… nagyon, elrakod, jó, jó lesz úgy. – Mi volt ez, egy diktafon??? szerk.) Hogy ugye még mindig ilyen rettenetesen az egyház dogmatikus, az egyház így zszszs… Hát a ma kultúrája ugyanúgy megtermi a maga tabuit, a maga kimondhatatlan mondatait, miközben ott realitások pusztulnak. Ma az Egyesült Államokban például azért tüntetnek emberek, hogy a homoszexuális beállítottságuk okán kaphassanak pszichoterápiás segítséget. Hát hogy van, aki szeretne kérni pszichoterápiás segítséget, és nem kap, mert azt mondják, hogy ennek semmi köze se betegség, se elakadás, se…, semmi. Ez pontosan ugyanúgy, mint egy másfajta beállítódás. Hát akkor minek a terápia? Most amit mondok, ez például most a jelenkori pszichológiának, nem t’om én terápiának a világában ez engem szalonképtelenné tesz. Fütyülök rá. Mégpedig azért, mert ha van olyan, aki itt föl tudja ismerni, hogy mi történt vele, milyen sebek, milyen elakadások, milyen történések, mi minden vezetett oda… S tudjátok, miért akadémikus ez a …, óriási lufi, ezt mindig… a médiában ezt viszik, és akkor ott röptetik ezt a lufit, hogy azonos neműek házasságkötése. Azonos nemű férfiak között a statisztika azt mutatja, hogy gyakorlatilag nem létezik tartós kapcsolat. Nincs tartós kapcsolat. Tehát olyan van, hogy valaki úgy dönt, hogy azonosul a homoszexuális beállítódásával, és így nagyon sok pszichés tehertől megszabadul. Ilyen lehetséges. Így a pszichés terheinek egy részétől ő meg tud szabadulni, mert azonosul valamivel, amivel szemben addig küzdött, vagy ami számára problémát okozott. Az azonosulás tehát sok nehézséget megold. Egy valamit azonban biztos nem old meg, az összes olyan témát vagy kérdést, ami oka volt annak, hogy ő homoszexuális beállítódású legyen. Azokat éppen egyáltalán nem oldja meg, ezért aztán nem is véletlen, hogy nem létezik tartós, hosszú távú kapcsolat férfiak között, nem létezik. Ezért tehát ez egy lufi, mert a személyiségnek azok a tulajdonságai, adottságai, amelyek egy tartós kapcsolatra lehetővé tesznek bennünket, és ebből a szempontból mondhatnánk, hogy tökmindegy, hogy férfivel vagy nővel, egyáltalán alkalmassá tesznek bennünket, éppen ott is történnek az elakadások. Ez statisztikai kérdés, ezen… akkor is, hogyha ez egyáltalán nem trendi. (72:40)Az interneten nagyon ajánlom nektek Ruth Vonholdt munkáit, ő Németországban egy intézetet hozott létre. (Ruth Vonholdt, …dt a vége. Ruth v-vel Vonholdt.) És itt megint akkor átlépek egy picit, hogy… Van nem egy olyan ismerősöm, akinek vagy homoszexuális késztetései vannak, vagy homoszexuális életvitelt folytat. Hogyne tudnám őket megérteni, hát naná, hogy meg tudom őket érteni. Vagy ne tudnék velük együttérző lenni, tudok együttérző lenni. Itt egyszerűen csak felelőtlennek tartanám, hogy van egy bizonyos fajta elakadása sokaknak, amit a ma kultúrája úgy old meg, hogy nagyon sok feszültségtől meg tudsz szabadulni, ha azonosulsz ezzel a beállítódással. Ez így is van, valóban sok feszültségtől, belső dinamikáktól meg tudsz szabadulni, de az, ami a háttérben van, azzal nem történt semmi, ezért a problémát tulajdonképpen eltávolítottuk, és nem adtunk valódi megoldást. És én a magam részéről ebbe biztos, hogy nem megyek bele, tehát hogy úgy, úgy … óh… (74:20)Súlyos sebződés történhet úgy is, hogy szenvedélybeteg, alkoholbeteg van a családban. Súlyos sebződés lehet az is, hogy pszichiátriai beteg van a családban. Ezek a családtörténetek sokszor olyan terhet jelentenek a családtagoknak, vagy valamelyik családtagnak, amit egy életen keresztül ő nem tud kiheverni. Azt tudjátok, hogy a tartósan beteg embert ápolóknak több mint 10%-a traumatizálódik. Tehát abban, ahogyan éveken keresztül napi 24 órában és nagyon odafigyelve, akár mély belső meggyőződéssel segít egy családtagjának, abba nagyon brutálisan lelkileg bele lehet betegedni. Ezzel nem azt mondok, hogy akkor ezt akkor ne csináljuk, csak azt mondom, hogy több mint 10%-a a súlyos, tartósan beteget ápoló emberek közül traumatizálódik. Az nagyon durva dolog. Tehát nem az, hogy sebződik, vagy nehéz, vagy veszteségei lesznek, hanem olyan érzelmi traumát él át, amin egyedül nem nagyon lehet segíteni. Az, az ilyen. Azt tudjátok, szívinfarktust átélteknek is több mint 10%-a traumatizálódik. (76:00)Na, most jó, jól… a nehezénél hagyom abba. Hmm. Következő alkalommal kevesebben leszünk. A kritikusok távoznak. Akar-e valaki hirdetni? (76:20)