2011. január 16. – ÉVKÖZI 2. Vasárnap – Ökumenikus Imahét Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya
Olvasmány (Iz 49,3.5-6)
Így szólt hozzám: ,,Szolgám vagy, Izrael, benned fogok megdicsőülni.'
Most pedig így szól az Úr, aki az anyaméhtől fogva szolgájának alkotott
engem, hogy visszavezessem hozzá Jákobot, és Izrael hozzá gyűljön; mert
becses vagyok az Úr szemében, és Istenem lett az én erőm; ezt mondta:
,,Kevés az, hogy szolgám légy, hogy helyreállítsd Jákob törzseit, és
Izrael maradékát visszatérítsd; a nemzetek világosságává teszlek, hogy
eljusson üdvösségem a föld végéig.'
Szentlecke (1Kor 1,1-3)
Pál, Jézus Krisztusnak Isten akaratából meghívott apostola, és
Szosztenész testvér, Isten korintusi egyházának, a Krisztus Jézusban
megszentelteknek, a meghívott szenteknek, mindazokkal együtt, akik
segítségül hívják a mi Urunk Jézus Krisztus nevét, minden helyen, náluk
és nálunk. Kegyelem nektek és békesség Istentől, a mi Atyánktól, és az
Úr Jézus Krisztustól.
Evangélium (Jn 1,29-34)
Másnap látta, hogy Jézus közeledik hozzá. Erre így szólt: ,,Íme, az
Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét! Ő az, akiről mondtam: Utánam
jön egy férfi, aki megelőz engem, mert előbb volt, mint én. Én nem
ismertem őt; de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy őt megismertessem
Izraellel.' János tanúságot tett és azt mondta: ,,Láttam, hogy a Lélek,
mint galamb, leszállt az égből és rajta maradt. Nem ismertem őt, de aki
azért küldött, hogy vízzel kereszteljek, azt mondta nekem: ,,Akire látod
a Lelket leszállni és rajta maradni, ő az, aki Szentlélekkel keresztel.
Én láttam, és tanúságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.' Szentbeszéd
Az ökumenikus imahét kezdő napján, illetve hát az elején vagyunk, s
ezért arra gondoltam, hogy szeretnék röviden, hogy aztán a
képmeditációra maradjon figyelmünk és gusztusunk még, szólni, mégpedig
egy nagyon sajátos megközelítésből. Ez pedig az, hogy mit mondhatunk el a
Krisztus-hívők egységével kapcsolatos feladatainkról, vagy
lehetőségeinkről, cselekvési térről abból a szempontból, hogyha
önmagunkat most nem az egyediségünkben, hanem a közösségi, a társas
önazonosságunkban látjuk? Hogy akkor tulajdonképpen azt kell mondanunk,
és rögtön ezt a kijelentést szeretném megkockáztatni előttetek, hogy az
ökumené nagyon fenyegető dolog. Nem csoda, hogy ez alatt a kicsit több,
mint 100 év alatt oda jutottunk csak, ahova, hogy csak addig értünk el,
ameddig elértünk. Mert az egységre való törekvésnek van egy nagyon
sajátosan fenyegető jellege. Merem ezt mondani nektek, ismerjük egymást
annyira, hogy főleg hogyha egy pár perc alatt ezt kifejtem, akkor nem
fogjátok félreérteni.Különben is, volt egyszer egy valaki, ezt a következőképpen
oldotta meg. Mindig azt mondta: „Most mindenkit arra kérek, hogy értse
úgy, ahogy mondom.” Most fölszólítlak benneteket, hogy értsétek úgy,
ahogy mondom.(1) Az első gondolat, amit sokszor hangsúlyoztunk már, hogyha
önmagunkat a társas önazonosságunkban látjuk, hogy mit jelent az, amikor
arra a kérdésre, hogy „Ki vagyok én?” azokat a teljesen természetes és
evidens válaszokat adjuk, hogy én valakinek a férje vagyok, valakinek a
felesége, vagy az egyháznak a papja vagyok, vagy azt mondom, hogy
valakinek a gyereke, vagy édesapja, és a többi, hogy ez tulajdonképpen
az alapvetően társas természetünkről szól, ami lényegileg tartozik az
ember voltunkhoz. Na már ha lényegileg tartozik hozzánk a társas
természetünk, akkor ez nem jelenti-e azt, hogy énvelem egység, az
egységre való törekvésünk, amely csak akkor tud megvalósulni, hogyha a
saját társas, csoportos, felekezeti, közösségi világunkat valamiképpen
képesek vagyunk túlhaladni. Ráadásul úgy tudjuk csak biztonságosan
túlhaladni az egyetemesség irányába, a saját közösségi és társas
önazonosságunkat, ha közben nem kell félnünk attól, hogy azt
elveszítjük. Most a kérdésem az az, hogy kell-e tőle félni, vagy nem?
Persze könnyű lenne azt mondani: „Miért kéne attól félni?”Csakhogy attól még félünk. Sőt nemcsak, hogy félünk, hanem
sokszor egészen rettegünk tőle. Nem egyszer döbbenetesen bizonytalanná
is tesz minket ez. Nagyon is természetes, hogy ez így van. Hiszen amikor
az egység felé való törekvésünkben valamiképpen az egyetemesség felől,
és főleg, más csoportok, felekezetek és közösségek felől kérdés
intéződik mifelénk, a saját közösségünkre, felekezetünkre, egyházunkra
nézve, hát ez éppen lényegileg érinti az önazonosságunkat, az
önbecsülésünket, az ezzel kapcsolatos önértékelésünket. Hát hogyne
érintene az éppen legbelül bennünket? Ezért miközben a gondolatainkban,
majd a döntéseinkben könnyen kimondjuk, hogy nagyon nagy érték az
ökumené, mikor annak a konkrét kihívásaival nézünk szembe, ez valójában
mindig rá fog kérdezni az önazonosságunkra. És ennek kapcsán az
önbecsülésünknek és az önértékelésünknek arra a részére, amely a társas
világunkból fakad. Márpedig annak a zöme a társas világunkból fakad.Ezért aztán az ökumené nagyon sajátosan, és ez az első gondolat,
kikerülhetetlenül, ha mi azzal valóban szembenézünk, és valóban
engedjük, hogy a kérdések elég mélyen megszólítsanak bennünket, ez
kérdést intéz – nem a vallásgyakorlatunk, vagy elvek, vagy teológiai
irányzatok bennünk élő világa felé, hanem – a személyes önazonosságunk
és önértékelésünk felé. És egyikünk se szereti, hogyha megpiszkálnak
bennünket, és kívülről megkérdőjeleznek ezt-azt bennünk, ahogyan mi
éppen vagyunk, vagy ahogyan mi magunkat értékesnek tartjuk, vagy éljük
meg. Ezt senki se szereti. Ezért a fejünkkel, vagy az imádságainkban
sokkal könnyebb igent mondani az ökumenéra, de amikor benne vagyunk, az
sokszor kifejezetten fenyegető tud ránk nézve lenni, és ezt kár is
tagadni. Azért, mert ez a sajátosan vett fenyegetettség, ez az emberi
természetünkből fakad.(2) A második gondolat úgy szól, hogy… és egyre rövidebben fogom
mondani a gondolatokat, alig várom a… szóval a második gondolat az úgy
szól, hogy: Ráadásul azt is tudjuk a társas természetünkből, hogy hogyan
tudjuk leginkább megerősíteni magunkat a valahova tartozásunkban, az
önbecsülésünkben és a társas önazonosságunkban. Hát nagyon egyszerű,
kell választani egy másik csoportot, és szembe kell vele helyezkedni.Hogy ez a történelemben, ha szabad így mondanom, ipari módon
hogyan szokott megvalósulni, ezt pontosan tudjuk, nem kell nekünk
bemutatni. Az emberi természetünk úgy tűnik, hogy már csak olyan, hogy
éppen az szilárdít meg bennünket leginkább a társas önazonosságunkban,
és abban, hogy tudjuk, hogy kikhez tartozunk, hogy ott a helyünket meg
tudjuk határozni, hogy szemben állunk másokkal. Erre lehet mondani, hogy
jó, lehet mondani, hogy rossz. Először is ez így van.Hadd hozzak egy nagyon egyszerű példát. Mikor bekapcsoljuk a
televíziót és megnézünk egy focimeccset, és történetesen a nemzeti
válogatott játszik. Hát nemde, amikor nézzük, hogy sikerül-e mondjuk a
finneknek belőni a gólt, akkor ott nagyon magyarnak tudjuk érezni
magunkat. És minél inkább drukkolunk, hogy mi győzzünk, ez sajátosan,
tulajdonképpen egy másik csapat rovására történik. És amikor mondjuk egy
olimpiai aranyéremnek örülünk, s alig várjuk, hogy azt a gyönyörű
himnuszt elénekelhessük, hát akkor ennek a történetnek nagyon is vannak
vesztesei, éppen az összes többi résztvevő. Mi pedig ott állunk könnyes
szemmel, és azt mondjuk: „Micsoda megható, gyönyörű pillanatok ezek.”
Fantasztikus, ahogy átjár bennünket annak az öröme, hogy „Ez igen!
Magyarok vagyunk.” De nagyon sajátosan, a sport világában ennek az
örömnek, sőt még a könnyeknek is a szemünk sarkában elég komoly ára van a
többi nemzet fiainál és lányainál. Milyen sajátosan, erre egyébként
éppen mert azt mondjuk, hát a sport ilyen, hát ez a természetes, néha
győzünk, néha vesztünk, tulajdonképpen ennek a jelentőségét nem is
szoktuk különösebben tudatosítani.A második gondolat így szól: Az emberi természetünkből ráadásul
az is adódik, hogy a szembenállás adja a legtágabb terét annak, hogy
magunkat megerősítsük, és hogy jól meg tudjuk mondani, hogy kikhez is
tartozunk mi igazán.(3) Ráadásul nagyon hajlamosak vagyunk arra, mert hogy a
közösséghez, a csoportunkhoz, a felekezeteinkhez való tartozás valóban
az önazonosságunknak a része, hogy meg tudjuk mondani, hogy ki vagyok
én, kikhez tartozom és hol a helyem, hogy természetesen azt, ahova
tartozunk, azt a csoportot vagy közösséget szívesen idealizáljuk.
Nyilván egyszerű ennek a logikája, hogyha én egy jó társaság tagja
vagyok, az rám nézve is jó fényt vet. Ha én azt mondom: „Őhozzájuk és
őhozzájuk tartozom.”, hát akkor máris kihúzom magam, mert én, én ott
vagyok. Ezért aztán, mert szeretjük – akármennyire is néha nem úgy
tűnik, hogy így van – idealizálni azt a világot, aminek a részei
vagyunk, és ahova tartozunk.Ez nyilván nagyon sok negatív következménnyel is tud járni.
Például azzal, hogy az idealizálásban – mert minél inkább idealizálunk
valamit, vagy valakit, annál inkább – elléptünk a realitásoktól. A
realitásvesztés pedig nem szokott jót tenni a kommunikációnak, vagy az
egymás megértésének.(4) Aztán a negyedik gondolat… ez kapcsolódik nagyon a
harmadikhoz. Nagyon gyakran azt is látjuk, hogy persze fölismerjük, hogy
„Na, nem vagyunk mi annyira ideálisak, na azért…, azért nem csinálunk
mi mindent annyira jól.” Mi történik könnyen ilyenkor? Tulajdonképpen
még e mögött is az lehet, hogy azt gondoljuk, hogy „De jól kéne
csinálni!”, hogy folytathassuk önmagunk idealizálását. Ezért aztán az a
fajta kritika, amit gyakran befelé viszünk, az nem egyszer egyébként azt
az egységet is elég komolyan tudja veszélyeztetni, aminek az érdekében
egyébként elkezdtük a kritikánkat gyakorolni.(4) Most aztán, a következő. Ez a mi világunkra, az egyházi
világunkra még sokszorosabban jellemző. Minél inkább egy olyan
közösséghez, vagy csoporthoz tartozunk, amely nagyon világosan valósít
meg komoly emberi értékeket, minél inkább egyetemes értékeket valósít
meg, annál inkább hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy a MI az egyenlő a
Mindenkivel. Hát hogy mi nagyjából, mi vagyunk a mindenki, és a többiek
meg már úgy szép lassan megérkezhetnének, vagy fölfoghatnák, hogy itt a
helyük. Mert hát mi itt egyetemes értékeket élünk meg, és Jézusra
hivatkozva nyilvánvaló, hogy egyetemes értékeket élünk meg. És éppen
ennek okán tulajdonképpen egy sajátos csapdába is tudunk kerülni. Minél
jobban működik egy közösség, abból a szempontból, hogy értékeket valósít
meg, és azok egyetemes érvényűek, annál könnyebben gondolhatja azt,
hogy ő a Mindenki. És ezért egy sajátos logikai ellentmondásba kerülünk:
A MI azt gondolja, hogy a Mindenki az ő része. Csak ennek még most
valahogy realizálódnia kell. Hát miközben nyilvánvaló fordítva van ez,
hogy a MI a Mindenkinek a része, és MI sosem leszünk a Mindenki.(5) És azután van itt még egy sajátos dolog, ez pedig az, hogy
minél inkább egy kisebbséghez tartozunk, az annál jobban megerősít
bennünket az önazonosságunkban. Ha valaki a többséghez tartozik, hadd
mondjam itt a példát. Mikor a polgárjogi küzdelmek a tetőfokukra hágtak
az Egyesült Államokban, akkor valaki a következő kijelentést tette. „Az
Egyesült Államokban fehérnek lenni, az azt jelenti, hogy egyáltalán nem
kell foglalkoznunk azzal, hogy fehérek vagyunk. Az Egyesült Államokban
négernek lenni azt jelenti, hogy folyton azzal kell foglalkozni, hogy
négerek vagyunk.”És mi ebből a szempontból, katolikusként nagyon sajátosan mind a
két létezést ismerjük. Ismerjük azt, hogy mit jelent kisebbségben lenni,
mert a mai magyar társadalomban kisebbségben vagyunk, ez egészen
nyilvánvaló. Még akkor is, ha különböző keresztelési statisztikákat
tudunk mondani, akkor is kisebbség vagyunk. És nagyon is érezzük, hogy a
kisebbséghez való tartozásunk az elég jól és elég világosan meg tudja
mondani, hogy mi is a különbség MI, a kisebbség, és úgy általában a
többiek között. Ennek nagyon nagy ereje tud lenni befelé, mert elég jól
meg tudunk szilárdulni közben. De például, hogy mást ne mondjak, a
keresztény missziónak nem tesz jót, hogy mi a kifelé való kritikus
pillantásunkkal nagy örömmel vesszük tudomásul, hogy mi aztán meg tudjuk
mondani, hogy kik vagyunk, de ez valamiképpen a többséggel szembe tud
állítani bennünket, vagy hogy az ő bőrükön mondjuk meg, hogy mi kik is
vagyunk, és ennek nagyon tudunk örülni.És aztán a keresztény felekezetek összefüggésében pedig mi
vagyunk a többség. Többségben lenni nagyon gyakran azt jelenti, hogy
érzéketlennek lenni a kisebbség felé. Fehérnek lenni azt jelenti, nem
kell vele foglalkozni. Ezért tulajdonképpen még azt is kellene
mondanunk, hogy mindenféle keresztény kisebbségeknek és felekezeteknek
hazánkban az erős szavát nekünk sokkal nagyobb toleranciával kellene
fogadnunk, egyszerűen azért, mert ez a kisebbségi létezés logikájából
fakad. De nagy dolog lenne az, hogyha ezek alapján az ismérvek alapján
egy nagyon természetes, nagyon a realitásokat figyelembe vevő
látásmóddal, egyszerűen tudomásul tudnánk venni azt, hogy ezek tényszerű
dolgok, és hogy az ökumené az kifejezetten kihívásokat intéz felénk,
mégpedig éppen ott, ahol bizonyos szempontból a legkevésbé szeretjük
ezeket a kihívásokat, mert ott van szükségünk a legnagyobb stabilitásra,
és önazonosságra, és önbecsülésre.Ezért aztán szerintem az egységre való törekvésünknek a témáját,
vagy a nehézségét egyáltalán nem érdemes idealizálni. Hogy milyen komoly
föladat ez, és hogy a föltételeket magunkban volna érdemes alapvetően
elkezdeni megteremteni, az éppen az ökumenikus mozgalom picit több, mint
100 évének a történetéből jól látható. Hogyha az egyszerűbb lenne, már
régen előrébb tartanánk. De úgy tűnik, egyáltalán nem egyszerűbb, mert
éppen nagyon sajátosan, lényegileg érint minket. De nagy dolog lenne
tehát az, hogy az önbecsülésünket, az önértékelésünket, a valahova
tartozásunkat, azt alapvetően tudnánk olyan rugalmasan és szilárdan
viselni, és állítani, hogy ne legyen szükségünk ehhez a másokkal való
szembenállásra, a másokkal való konfrontációra, mert hogy az a nélkül is
elég biztos, elég világos és elég szilárd bennünk.
