Mt 5,13-16 - ÉVKÖZI 5. Vasárnap, A év.

2011.02.06.

Megosztom
Elküldöm

2011. február 6. – ÉVKÖZI 5. Vasárnap – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Iz 58,7-10)

Íme, törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a bujdosó szegényeket vidd be házadba! Ha mezítelent látsz, takard be, és testvéred elől ne zárkózz el! Akkor majd előtör, mint a hajnal, világosságod, és sebed gyorsan beheged; színed előtt halad igazságod, és az Úr dicsősége zárja soraidat. Akkor majd, ha szólítod, az Úr válaszol, ha kiáltasz, így szól: ,,Íme, itt vagyok!' Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a hamis beszédet, ha lelkedet adod az éhezőért, és a meggyötört lelket jóllakatod, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod olyan lesz, mint a déli verőfény.

Szentlecke (1Kor 2,1-5)

Én is, amikor hozzátok mentem, testvérek, nem a beszéd vagy a bölcsesség fölényével mentem, hogy hirdessem nektek Isten titkát. Mert nem akartam másról tudni köztetek, mint Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. Gyöngeségben, félelemben és nagy rettegésben voltam nálatok. Beszédem és igehirdetésem nem a bölcsesség meggyőző szavaiból állt, hanem a Lélek és az erő bizonyságából, hogy hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Isten erején nyugodjék.

Evangélium (Mt 5,13-16)

Ti vagytok a föld sója. De ha a só ízetlenné válik, mivel sózzák meg? Semmire sem jó többé, mint hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem lehet elrejteni a hegyre épült várost. Lámpát sem azért gyújtanak, hogy aztán a véka alá tegyék, hanem a lámpatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.

Szentbeszéd

(Jöjjetek egy picit közelebb, kérlek! S akkor az ajtók közötti szorultság megszűnhet.)

Világosság és sötétség, fény és árnyék. Olyan mélyen belénk ivódhat ez a kettősség szimbolikus jelentése, a világosságnak és a sötétségnek. Talán bizony olyan ősi lehet, mint amilyen ősi, ahogyan egyáltalán jelekben, jelképekben, szimbólumokban gondolkodunk, látunk, vagy egyáltalán kifejezünk valamit a megtapasztalt valóságból. 2000 évvel ezelőtt a világosságnak és a sötétségnek a szimbolikája egész nyilvánvalóan már egy nagyon kiérlelt, kifinomodott szimbolika volt.

Talán ti is tudjátok, hogy Jézus korában az esszénusz szekta – jobb híján talán nevezzük így, hogy szekta – egy megújulási mozgalomról van szó a korabeli zsidóságban, de egy olyan mozgalomról, amely nagyon nagy hatást gyakorol azok felé is, akik a mozgalomnak nem tagjai. Ők például egészen messze mentek ebben a szimbolikában, s magukra úgy tekintettek, hogy „mi vagyunk a világosság fiai”. S a világosság fiaiként készültek egy hatalmas küzdelemre, tulajdonképpen kozmikus küzdelemnek és kozmikus csatának képzelték ezt el a sötétség fiaival szemben. És ők aztán, mint a világosság fiai készültek arra, hogy természetesen ezt a küzdelmet egyedül, vagy csupán csak a maguk erejére bízva nem fogják tudni megvívni, ezért várták a Messiást. A Messiás lett volna az a valaki az elképzelésük szerint, aki azután a világosság fiait győzelemre segíti a sötétség fiaival szemben. Aztán tudjuk a korabeli leírásokból, hogy azt is elképzelték már, hogy természetesen a Messiás a világosság fiaival győzni fog a sötétség fiai fölött, és már azt is elképzelték, hogy hogyan fog történni az a hatalmas lakoma, ahogyan ezt a győzelmet meg fogják ünnepelni. Annyira komolyan vették a győzelmüket a sötétség fölött, hogy még az ülésrendet is meghatározták előre, már csak a Messiásra kellett várni az általuk elképzelt győzelem beteljesedésére.

Miért mondom ezt így? Azért, mert a korabeli zsidóság szempontjából egy megújulást hozó mozgalom is tulajdonképpen a világosságot szembeállítja a sötétséggel, mégpedig radikális módon szembeállítja. A kettőt ütközteti egymással, és így képzel el valamit abból, ahogyan az Isten országa megvalósulhatna a földön. És ehhez képest, még ehhez képest is Jézus, ahogyan a világosságról és a sötétségről beszél, az egy egészen más viszony. Mert Jézus, a mai evangéliumban különösen is a világosságot nem szembeállítja a sötétséggel, hanem azt mondja, a sötétségnek szüksége van a világosságra. A sötétség rászorul a fényre, a világosságnak pedig nem diadalmaskodnia kell a sötétség fölött, hanem a világosságnak az a dolga, hogy átjárja a sötétséget. A világosságnak az a szerepe, a küldetése, egyáltalán attól és azért világosság, hogy a sötétséget átjárva, a sötétség meg tudjék legalábbis valamiképpen szűnni, vagy legalábbis tudjon az ereje enyhülni. Ez egy teljesen más viszony. (1) Itt a sötétség és a világosság valamiképpen egymáshoz rendelő formában jelennek meg. Nincs szó küzdelemről és harcról, hanem arról van szó, hogy még egyszer kiemeljem ezt a mondatot, a sötétség rászorul a világosságra. A világosság pedig nem legyőzi a sötétet, hanem átjárja a sötétséget. Miért olyan nagy jelentőségű – a mai szóval élve – ez a szemléletváltás? Egyrészt azért – nyugodtan mondhatjuk, hogy egyrészt azért – mert 2000 évvel ezek után a gondolatok után is még mi keresztény emberek is hallatlanul szeretünk ószövetségi ember módjára gondolkodni, és a világosságot szembeállítani a sötéttel, és semmi mást nem tudni elképzelni, mint hogy akkor a sötétség rossz, a világosság jó. És természetesen mi vagyunk a jó oldalon, mi vagyunk a jók, és akkor körbenézünk, sötétség rossz, s akkor már csak embereket kell nézni. Az Ószövetség mit mondott? Ha majd abbahagyjuk az ujjal való mutogatást, akkor van esélyünk, hogy elérkezzen közénk az Isten országa. De ameddig a világosságot másképpen sem képzeljük el, mint a sötétséggel szemben, addig tulajdonképpen az Ószövetség világában élünk.

Hogyha még egy lépést teszünk, akkor ez azt jelenti, hogy akkor egészen nyilvánvaló, hogy mi az önazonosságunkat, hogy kik is vagyunk, és ezen belül aztán, hogy mi a küldetésünk, mi a szerepünk, vagy a föladatunk, azt nem a sötétséggel szemben – most mondhatjuk így akár – nem a „világgal” szemben határozzuk meg, nem a rosszal szemben határozom meg azt, hogy mit jelent, hogy én ilyen vagyok, vagy olyan vagyok. Hogyha mi a világosságot kizárólag szembeállítani tudjuk a sötéttel, majd pedig a saját önazonosságunkat és önbecsülésünket a sötéttel szemben határozzuk meg, ennek tudjátok, mi a következménye? Az, hogy az evangelizáció, az örömhírnek a hirdetése alapvetően kérdőjeleződik meg. Mert akkor ez körülbelül azt jelenti, mintha Jézus azt mondta volna: „Menjetek el az egész világra, és szidjatok mindenkit! Menjetek el északról délre, és mindenkire olvassátok rá, milyen sötétek! És aztán menjetek keletről nyugatra, és panaszkodjatok!” Mert körülbelül minthogyha valami ilyen élményünk lenne saját magunkról. Hát az nem az evangélium hirdetése, hogy szidunk másokat, az sosem volt az evangélium hirdetése. De hát érthető, hogy miért futunk bele ebbe a zsákutcába. Azért, mert hogyha az önazonosságunkat a sötétséggel szemben határozzuk meg, „ők ilyenek – mi ilyenek, na tessék, mi ilyet nem csinálunk, mint azok”. Ugye, már csak a mutató névmás van. Ha ez így történik, akkor egészen lehetetlen módon határoztuk meg magunkat éppen azokkal szemben, akikhez a küldetésünk szól. Hát milyen evangelizáció fakad akkor ebből?

Az első gondolat így szól: Mi az önazonosságunkat és az abból fakadó keresztény önbecsülésünket a Jézushoz való tartozásunkból vesszük. Hogyha krisztusiak vagyunk, keresztények, ez azt jelenti, az önazonosságunk, az Istennel való kapcsolatunkból fakad. Onnan, hogy Jézus a testvérünk, onnan, hogy Isten a teremtőnk, onnan, hogy a Szentlélek szentel meg bennünket, innen vesszük az önazonosságunkat. És mert innen fakad az önazonosságunk, ez lehetővé teszi azt, hogy mehessünk a sötétség felé ne a sötétséggel szembe, hanem a sötétség érdekében, a sötétségért. Nem azért, hogy nagyobb legyen a sötét, hanem hogy a sötétség oszladozzék, hogy a világosság átjárja a sötétséget. Ez egy teljesen más szemléletmód, mint ahogyan általában a világosságot ütköztetjük a sötéttel, s utána nem értjük, nem értjük, vajon ez miért nem olyan vonzó, pedig napnál világosabban ide tettük a világosat. Hát jó, de milyen áron?

(2) A panaszkodásainkból érdemes volna egy csomagot készíteni, jól átkötni, és föltenni a padlásra. Ugyanis a sopánkodásainkkal, a panaszkodásunkkal, persze amit szívesen megszentelünk és úgy hívjuk, az egyház jövője iránti aggodalom. Hát azt is nyugodtan át lehet kötni szép madzaggal és föltenni a padlásra. Mégpedig azért, mert ha azt a kérdést intézzük magunkhoz, milyen föltétele van az evangélium szolgálatának? Vagyis, milyen föltétele van annak, hogy a másik embert szolgáljuk? A válasz: a másik ember szolgálatának nincsen semmilyen föltétele, semmilyen föltétele nincs. Nem tudunk elképzelni olyan élethelyzetet, miben valamiféleképpen, a keresztény önazonosságunkból és önbecsülésünkből kiindulva ne volna lehetséges a másik ember szolgálata. Ha lehetne ilyen helyzetet találni, az evangélium roppant erőtlen lenne, jaj lenne nekünk. Hát ez a csodás az evangéliumban, hogy az evangélium hirdetése = a másik ember szolgálata, semmilyen föltételnek nem kell, hogy megfeleljen. Vagyis, ezt a mondatot rosszul fejeztem be, mert nem így pontos, hanem úgy pontos, hogy nincsen semmilyen föltétele.

Itt két dolgot össze szoktunk keverni. Ez pedig, hogy más az, hogy az evangélium hirdetésének a föltétele, vagy az emberek szolgálatának a föltétele, és azok az eszközök, amelyekkel a másik embert szolgáljuk. Ez két külön dolog. Nagyon is látjuk, hogy bizonyos eszközök néha rendelkezésre állnak, néha nem. Néha azt látjuk, hogy de jó lenne, ha ilyen eszközeink lennének, akkor így és így tudnánk mások javára lenni. De ezek az eszközök néha vannak, és néha nincsenek. De a föltétele annak, hogy mi valamiképpen, ahogyan éppen lehetséges, szolgáljunk egy másik embert, ilyen föltétel márpedig nincsen. Ezért a másik ember szolgálatának a föltételeit különböztessük meg azoktól az eszközöktől, amelyek segítségünkre vannak a szolgálatban. Már csak azért is, mert ismerjük ezt a mondást: „A ma embere az egész életét arra szánja, hogy az élet föltételeiről gondoskodjék.” Majd pedig az élet föltételeivel kapcsolatos gondoskodásba teljesen elveszve szinte elfelejt élni. Egy kedves ismerősöm, egy vidéki kicsi faluban a következő mondatot mondta erről. „Mi szegények vagyunk itt, de jól élünk.” Mikor valaki rendelkezhet akármivel, beleesik ebbe a világba, hogy mindig az élet föltételeit akarja biztosítani, szép lassan elfelejt élni. Nem hogy jól, egyáltalán élni. Ezért gondolom azt, hogy az összes megszentelt aggodalmunkat az egyház jövőjével kapcsolatban nyugodtan szép díszcsomagolásba lehetne rakni, masnival átkötni, és mehet föl a padlásra, vegyük elő, ha kell. Én nem mondom, hogy dobjuk ki, elővesszük, oszt’ kiderül, hogy szükség van rá. De hát nincs föltétele annak, hogy egy másik embert szolgáljunk.

Akkor itt megint az aggodalmainkból szokott valami ilyesmi fakadni: „Jaj-jaj-jaj, de hát ezt is elvehetik tőlünk, meg azt is. Meg most ez sincs, meg az sincs. Meg régen így… meg úgy…” Összetehetnénk a kezünket, hogy befellegzett annak az időnek, amikor azt hitethettük el magunkkal, hogy az evangéliumot úgy is lehet hirdetni, hogy az nem jár együtt a másik ember szolgálatával. Mert úgy tűnik, a történelemnek voltak olyan korszakai, amikor elhitethettük ezt magunkkal, hogy ki lehet kerülni a másik ember szolgálatát, anélkül is terjed az evangélium. Hát, hogy ez milyen evangélium, meg hogy, ebbe most nem akarnék belemenni. Hála Istennek, hogy ma egy olyan világban élünk, ahol ha az evangélium hirdetése nem a másik ember szolgálatával kezdődik, majd abban áll, majd azzal végződik, akkor az emberek azt mondják, hogy nem kell. Ez csak jót hozhat nekünk, kifejezetten jót, mert megszabadít bennünket minden felesleges, lehetetlen elképzeléstől, azoktól a kerülőutaktól és zsákutcáktól, hogy nem lehetséges úgy hirdetni az evangéliumot, hogy olyan nagyon ne kelljen a másikért létezni, hogy olyan nagyon azért ne kelljen bevetni magunkat, hogy olyan nagyon-nagyon… Hála Istennek, hogy úgy tűnik, hogy ez a világ leáldozott már. Ez olyan világosságot hozhat az életünkbe, amitől pontosan látjuk, hogy mi az, ami valóban az evangélium hirdetése, és mi az, ami nem.

Nem tudom, mit szóltok ti ahhoz, hogy Jézus azt mondja: „Ti vagyok a világ világossága.”? Mert én azt látom, szívesebben hallanánk valami mást. Nemde sokan azt mondják „Jaj de jó lett volna, azt mondja Jézus: Ti vagytok Isten világossága.”, de nem ezt mondja, hanem azt mondja, hogy „A világ világossága vagytok.” Eszembe jutott az, itt vagyunk ebben a templomban, s itt van ez a két gyertya. Nem sok szerepük van. Most azon túl, hogy van egy szabály, hogy két gyertyának legalább égnie kell az oltáron, és úgy kell elkezdődnie a misének, hát tudjátok… Nehogy megbotránkoztasson ez benneteket, de ennek a két gyertyának a szerepe, és a fénye majdnem olyan, hogy nem oszt, nem szoroz, dísz. A keresztény ember ma nagyon könnyen ilyen szerepbe kerül, hogy olyan díszei leszünk a világnak. Mert ugyanis ezeknek a gyertyáknak a szerepe akkor világos, hogyha elvisszük őket a sötétbe, ha leoltjuk a villanyokat, akkor kiderül, hogy mi a szerepük. És mi sokszor inkább valahogy a világ díszei lenni, mintsem hogy belemerészkedni a sötétbe, és ott világítani.

Hát milyen nagy dolog az, ahogyan erről beszéltünk néhány héttel ezelőtt is. A sötét a világosságot nem tudja eloltani, nincs olyan hatalma. A sötét a világosságot nem képes eloltani, a világosság azonban a sötétet képes átjárni… akkor, hogyha van bennünk egy keresztény önazonosság és önbecsülés, ami nem a sötétséggel szemben, hanem Isten melletti helyünkből fakad és forrásozik.

Szent Benedek regulájában van egy gyönyörű mondat, az apátra vonatkozik. „A kolostor apátja vegye tudomásul, hogy itt, a kolostorban, ha apátnak választották őt meg, akkor a beteg lelkek gyógyítását bízták rá, nem pedig az egészségesek fölötti uralmat.” Ez így bőven elég nekünk, ebben az egy mondatban pontosan benne van, hogy mit jelent a világosság, a sötétség, és a többi. Ezért tehát egyáltalán nem érdemes az egyház jövőéért aggódni, mert ami kell ahhoz, hogy mi a világ világossága legyünk, az éppen mind a kezünkben van, minden a kezünkben van. De nagy dolog az, hogy belemerészkedhetünk a sötétbe, és tapasztalhatjuk azt, ahogyan ott, a sötétben oszladozik a homály. Ez óriási örömünkre lehet. És milyen jó az, hogy ez ma már kifejezetten és kizárólag csak a szolgálat alapján tud történni, és nem tud más alapján történni. Ebben én úgy látom, sokkal inkább fölfedezhetjük az Isten tervének, az Isten akaratának a megvalósulását, mintsem hogy könnycseppeket kelljen hullatni valami olyasmiért, ami végre sokkal világosabbá teszi a helyzetünket és a dolgunkat ebben a világban.