Az érett szerelem 2.
2011.02.22.
Megosztom
Elküldöm
(…)Lehet, hogy valami olyasmi történt, hogy sikerült félelmet keltenem, de enyhült a szorongás. Szerintem ez nem rossz csere. Tehát ha a megragadhatatlan szorongásainkat jól kézben fogható félelmekre cseréljük, szerintem az elég jó. Mondjuk egy apróhirdetésnek se hangzik rosszul: „Valami jól megragadható és kezelhető félelmet keresek, és ezt becserélném rettenetesen kinyomozhatatlan szorongásaimra.” Nem rossz csere, és mindez mögött persze ott volt a saját személyes tapasztalatom, hogy amikor a papi életem 15 évében újból és újból rájöttem, hol vannak az elégtelen motívumai annak, hogy pap vagyok, a nem elégséges motívumai, a negatív és hiánymotivált szempontjaim hol vannak, én mindig megijedtem. Ezt nagyon mondtam nektek múltkor. Mindig megijedtem, s fölkiáltottam, és volt egy ilyen borúlátó mondatom: „Akkor elrontottam az egészet! Ú, akkor elrontottam az életem!” És akkor mindig, ahogy lehiggadtam, és már nem szólt a telefon, akkor rájöttem, hogy „Na jól van, jól van, Feri, az élet azért ennél sokkal ágasabb-bogasabb, sok minden van még itt, lehet újra döntést hozni, most nagyobb szabadság van, hogy ez természetes és … normális.” Jó, akkor ez. És így jutottunk el oda, hogy ahogy leírtuk ezt a 11 pontot, mindezt természetesnek, normálisnak tartva, eljutottunk oda, hogy azt mondjuk… valaki azt mondta a múltkori alkalom után: „Feri, mondjál valami pozitívat is!” Hát most ezért ezzel kezdtem, tehát hogy a szorongásainkat félelemre cseréltük. Ez, ez a legjobb hírem a mai napra. (02:05)
Innen jutottunk el oda, hogy kimondjunk két nem könnyű mondatot – főleg azért, mert az egyik, talán mondhatjuk így hogy két kultúrkereszténységbe vastagon beleágyazott mondatot – az egyik inkább a kultúrába, a másik inkább a kereszténységbe ágyazottan bukkan föl. (Micsoda mondat! Jó, ezt, ezt majd átgondolom, kérek egy kis időt… jövő hétig.) És akkor a két mondatunk így szólt: „A szerelem nem elég.” ez inkább a kultúrára vonatkozó mondat, a kultúránk roppant idealizálja a szerelmet. „Ha szerelem van, minden van.” Tehát a szerelem nem elég, és a második mondat az inkább a kereszténység felére esik: „A szeretet sem elég.” Tehát egy tartós, boldog párkapcsolathoz sem a szerelem nem elég, sem a szeretet nem elég. Az egyik a kulturális jóérzéseinket kezdi ki, a másik a keresztény ideáljainkat kezdi ki, és így aztán most itt állunk lábtalanul. Úgy szeretném folytatni ezt a mondatot, és ennek a két mondatnak a hátterét most bővebben szeretném megvilágítani, több alkalmat szeretnék erre szánni. Nyilván, hogy… nem mindegy, hogy ki szerelmes, és nem mindegy, hogy hogyan szeret. (03:40) Ebbe tudnám összefoglalni. Nagyon szép, hogy van szerelem, nagyon szép, hogy azt mondod: „Soha senkit nem szerettem így, mint téged.” és azt gondoljuk, hogy az „így” szócska az egyszerűen csak egy mellékszereplő. Az „így” szócskának éppen döntő jelentősége van. Mikor én azt mondom: „Brünhildám – és már most ismerjük a hátteret, tehát máris poligámiára is kaphatónak tűnök – én téged úgy szeretlek, még mint senki mást a földön.” És ha Brünhilda eléggé járatlan a szerelem ügyeiben, és meghallja azt, hogy „téged”, már ott elalél. De ahogy meghallja azt, hogy „szeretlek”, azt mondja: „Nem kell több, nem kell több…” és megbújt egy rohadt kis szó, hogy „úgy, ahogy még senki mást”. Na, ott van látjátok egy rohadt nagy eb eltemetve. Egy óriási bernáthegyi, s onnan csahol: úúúgy, úúúgy! Ezt, ezt csinálja. És ezt hadd ütköztessem a spirituális világunkból származó nagyon értékes mondattal, amikor Jézus azt mondja: „Szeressétek egymást úgy, ahogyan én szerettelek titeket. Szeressétek egymást úgy, ahogy én szeretlek benneteket.” És hogyha éppenséggel majd esketek valakit közületek, csak óvatosan, ezek után, akkor lehet, hogy már nem fogok visszaemlékezni rá, hogy ezt éppen egy keddi alkalommal mondtam nektek, mert nem egyszer a beszédnek a veleje az, hogy ennek az egész mondatnak, még a jézusi mondatnak is a kulcsa az, hogy „úgy”. Az „úgy” a kulcsa, de mi megrészegedünk attól, hogy „téged” és „szeretlek”, és szerelem, és még senki mást így-úgy-úgy-amúgy, na, tehát a mondat hátterében ez van, hogy nem mindegy, hogy ki szerelmes, és nem mindegy, hogy hogyan szeret. Hogyha a két illúziónkat elvesztjük, szerintem nagyon jól járunk. Második jó hír mára. „Két izmos, combos illúziómat elcserélném soványka realitásra.” S akkor lehet zárójelbe tenni: realitásaim életképesek. Ugye, boldogságra hangolt realitásokat elcserélem combos illúzióimmal – szerintem ez is jó csere. (07:00)
Az érett szerelem
Ismétlés
És akkor így jutottunk el oda, hogy beszéljünk arról, hogy akkor milyen az, amikor egy valamennyire érett szerelemről beszélünk. Persze egy érett szerelem mögött egy valamiképpen érett személy áll. Nyilván nem önmagában a szerelem érett, de mégis izgalmas, hogyha most a szerelemről beszélünk, mint érett szerelemről, hogy annak akkor milyen ismérvei vannak. Tehát önmagában az, hogy szerelmes lettem beléd… Ugye, látom az arcodon, tehát ez egy mim…, hát ki…, igen, mindig emlegetem nektek a Mikulás puttonyát. Hát az, hogy én most szerelmes lettem beléd, ez is, mint a Mikulás puttonya, gőzünk sincs benne, hogy mit rejt. Valakinek egy csomó virgács van benne, az is a puttonyban van. Így akkor tehát az érett szerelem összetevői, gyorsan ismételgetek:
Kötődésre indít. Nem pillanatnyi érintkezésre, találkozásra, egy valódi kötődésre indít.
Törődésre motivál, hogy törődjek azzal, akibe szerelmes vagyok. Ugye itt rögtön megkülönböztethetjük ezt a nárcisztikus szerelemtől. „Annyira, annyira szeretek szerelmes lenni, hogy szinte te el is törpültél. A lényeg, hogy ez nekem annyira jó most.” és akkor te vagy az asszisztencia.
Az érett szerelem az intimitás irányába visz engem, ugye aminek ismérveit bőségesen tudjuk.
Az érett szerelemben van valamennyi szenvedély. Azt is mondhatnám, hogy nem gátolt a szenvedély benne. Nem egyformán vagyunk szenvedélyesek, de valamennyi meg tud jelenni.
Az érett szerelem éppen azáltal, hogy egy valódi kötődés felé indít engem, máris az elköteleződés útjára terel. Aha! (6. A személyem egészét érinti.) Most visszalépek az 5-öshöz, ezt ugye, csak még egyszer el akarom nektek ismételni, hogy akkor az elköteleződés három dimenziója, ez szerintem elég jól pályára tesz bennünket: személyes, morális és strukturális elköteleződés. Szerelmes vagyok beléd, én rád nagyon-nagyon igent mondok, nagyon…, de másra is. Ugye hát van, aki ezt nagyon tudja…, „Amikor teveled vagyok, rád mondok igent, és akkor teljesen rád mondok igent, mikor veled vagyok, mindig rád mondok igent, de… egy másik este meg egy másik valakire mondok ugyanolyan nagy igent, és tulajdonképpen ez így nagyon szép nekem.” Van személyes igen, de nincsen erkölcsi igen, nincs erkölcsi elköteleződés. Mit jelent a strukturális elköteleződés? Hát egyrészt azt, hogy az emberi természetben ott van az, hogy együtt szeretjük a gyerekeinket. Ez úgy valamennyire bennünk van, állítólag, mondják…, de ráadásul az is benne van, hogy a személyed felé elköteleződök, erkölcsileg elköteleződök, de nem tartjuk el egymást. „Ja, de pénz az nincs, hát nem t’om, majd lesz valahogy, vagy…” Tehát ha kifarolok abból, hogy ennek az elköteleződésnek strukturális világot is teremtsek, ez akkor hogy?
A személy egészét érintő. Ezt most szeretném egy más oldalról is megközelíteni. Mit jelent akkor az, hogy a személy egészét érinti a szerelem, vagyis hogy a személyiséget kezdi valamiképpen szervezni, és strukturálni. Ennek megint csak egy csomó dimenziója van, például biológiai dimenziója is. Amikor valaki nagyon szerelmes, kevesebb alvással is beéri. Látszólag mondhatjuk azt, hogy hát nagyon szerelmes vagyok, és alszom 10 órákat. Az már akkor valami tünet. Hát ha valaki halálosan szerelmesen is tízkor hazamegy, mert neki 10 óra kell, hogy normális legyen, hát akkor ott kérdőjeleket pötyögtetünk el. Tehát hogy az érett szerelem a személyiség egészét szervezi, egészen a biológiai dimenziótól, tik-tik-tik. De itt mondanék egy megközelítést, ami megint érdekes lehet nekünk, hogy úgy tűnik, az emberi természet alkalmassá vált arra, hogy három dimenziót vagy egységbe hozzon, és egységbe szervezve éljen meg, vagy teljesen külön. Kötődés, szerelem, szex. A ma világának három óriási témája. Mondom a klasszikus esetet: a férfi, aki azt mondja a feleségének „Te vagy az életem párja, téged szeretlek a legjobban, nélküled nem tudok élni, neked köszönhetem, hogy… de egy másik nőbe vagyok szerelmes. Bocsi. De én téged szeretlek, én nagyon-nagyon téged. Téged nagyon.” De a szerelem leválik a kötődésről, az egy másik valaki felé megy. Majd pedig az illető, ahogy a feleségétől a szerelme felé megy, hogy ott egy éjszakát eltöltsön vele, a metrón utazva meglát egy jó nőt, azt mondja: „Hoppácska! Huhuhú!” és eltölti őt a szexuális vágy. Azt mondja: „A…, még utazok egy megállót.” Ezzel annyit szeretnék mondani, hogy a ma embere sokat bajlódik azzal, hogy ezt a három dimenziót a saját személyében – nem odakint, mert az ott kezdődik, hogy idebent. Hogy a személyiségem elégé integrált és érett-e ahhoz, hogy ezt a három dimenziót egyvalaki felé tudjam megélni. Mert úgy önmagában, ha csak a természetünkre bízzuk, akkor ezt a hármat tudjuk három különböző személy felé vinni, a szexualitást illetően pedig ezt kitágíthatjuk sokfelé. Ha a szerelem egy érett szerelem bennem, akkor akibe szerelmes vagyok, abba az irányba indul el az, hogy kötődni tudok felé, s elindulok az elköteleződés felé, és a szexualitás, a szexuális vágy is ott megjelenik. S a három valamiképpen itt benn, bennem is egységben van, és képes egy ember felé irányulni. Ez nem azt jelenti, hogy természetesen a személyiségem elég érett ahhoz, hogy ezt én 1 ember felé vigyem, hogy közben ne lehetne szexuális vágyam itt, ott, amott. Hogy ne lehetnék szerelmes 5 évenként valakibe, na jó, 10, egyeseknek 3. Természetesen ez normális emberi adottságainkból adódik. A kérdés, hogy elég érett vagyok-e ahhoz, hogy miközben ezek vinnének engem ide, oda, amoda, aközben én ezt egy egységben tudom magamban megélni, egy egységben tudom tartani. Hát ha ezt csak a biológiára bízzuk magunkban, nem sok jó, jó…, nem, nem annyira jó, jó… (15:35)
Egymás iránti vonzalom, vágy és szenvedély, szexualitás az érett szerelemben benne van, ezt ugye most akkor ragoztuk.
Egymás életében játszott központi hely és szerep. Ahogyan valakibe szerelembe esek, és ez megy előre, egyszer csak elkezd egy központi helyet és szerepet betölteni. A kutatók mindig hozzák ezt a kifejezést, ami nem ismeretlen a számunkra, így szól, hogy: „barátság”. Megjelenik a barátság köztünk. Hogy ugyanaz a személy, akibe képes vagyok szerelmes lenni, ő képes a barátommá lenni, és én az ő barátja lenni, s a barátok a szívünkben nagyon központi helyen vannak. Az is nagyon problémás, valaki nagyon képes szerelembe esni valaki felé, s a barátságot erről teljesen leválasztja. Mások a legjobb barátai, a szerelme meg csak a szerelme, áá…, az úgy nehéz akkor, akkor az nagyon megnehezíti a tartósságot, hogyha az nem tud bennem egy egységben lenni. Hmm.
Egymás melletti biztonság, vagy biztonságérzet, megérkezettség – szemben azzal, hogy van aki, vannak olyan párok, akik szerelembe esnek egymással, és egy szakadatlan küzdelem veszi kezdetét. Tehát ők a féltékenységnek, a jeleneteknek, a játszmáknak és a kiúttalan, kilátástalan drámaképzésnek az útjára lépnek, s egyáltalán nem biztonságot adnak egymás mellett. De ő úgy szerelmes, tehát ha megkérdezzük, hogy ő szerelmes-e vagy nem, azt mondja, hogy soha ennyire még nem voltam szerelmes. Ennyire, így. (17:35)
10. Egy érett szerelemben csökken az én-központúság, az éretlenben meg nő
Egy éretlen szerelemben az én-központúság nő, az érettben meg csökken. Ezért jön valaki, és „Szerelmes lettem! – én-központúság. Majd ha válaszol, akkor én is. Jó. Mert ha az én-központúság növekszik, akkor növekedni fog a birtoklási vágy, növekedni fog a függőségre való késztetés, az ellenőrzés utáni vágy, és ezer dolog. Jó, ezt ismerjük. (11. Ez nagyon szép, ezt fogjátok szeretni.)
11. Egy érett szerelemben kölcsönösen növekszik az önbecsülésünk
Mert valaki szeret bennünket, és ez azt jelenti, hogy mi értékesek vagyunk. Hát ha szeret valaki, akkor napnál is világosabb, hogy szerethető vagyok. Ha márpedig szerethető vagyok, akkor az azt jelenti, hogy értékes vagyok, szerethető értékes vagyok. Hogy mondják ezt a szerelemmel? Nem szerethető, hanem… ezt kéne képezni. Szerelmhető? Szerelemhető? Szerelmeshető? Na jó, tehát az önbecsülésünk növekszik. (19:25)
Biztos ismertek olyan párokat, 100% hogy nem ti vagytok ezek, tehát semmiképp se gondolkodjatok most magatokról, azt semmiképp, tehát nem ezért beszélünk, vigyétek a gondolataitokat ismerőseitek felé, hogy bölcs belátásra jussatok, és növekedjék az önbecsülésetek, hogy „Hát ööö…”. Vagyis hogy ismertek-e olyan párt, akik azt mondják, hogy ők nagyon szerelmesek, fontosak egymásnak, és egymást szapulják? Egymást nyomják le a víz alá, beszólnak egymásnak, lenyomják egymást. Másoktól… ilyet szoktam látni. Tehát az érett szerelemben az önbecsülés növekszik, s ezzel párhuzamosan nyilván a másik megbecsülése is. Hát ha szerethetőnek látlak, akkor megbecsüllek, nem? Elég problémás egy… na jó. (20:30)
12. Növekszik a boldogság
…ilyen egyszerűen, az érett szerelemben a valakihez tartozás élménye önátadással és magamra találással együtt. Tehát a valakihez tartozás élménye – ebben benne van az önátadás és a magamra találás egyaránt – és ettől boldog tudok lenni. (13. Egy picit a fonákjáról nézve…) (21:00)
13. Félek az elvesztésétől
Az érett szerelemben, s a szerelemhez hozzátartozik, hogy nem szeretném elveszteni. Ez nagyon normális. De hogyha ez nem egyszerűen csak egy természetes félelem, hanem egy rettenet, és már megvásároltad a gázpisztolyt, vagy a kutyamérget, patkánymérget, a légyfogót, légycsapót, patkányfogót, egércsalit, akkor ez már túlment egy egészséges mértéken. Valószínű.
Tanultam sokat egy német pszichoterapeutától, és ő azt mondta, hogy „Tudjátok…” – egy csoportban voltunk, és mondja, hogy hangosan gondolkodott, mert előjött egy téma. Azt mondja: „Tudjátok, hogy egyszer egy nagyon sajátos fölismerésre jutottam, hogy mely terápiás kapcsolataim azok, amelyek igazán gyógyítóak, amelyekben igazán tud történni valami fejlődés.” És azt mondta: „Rájöttem, hogy ezek szinte kivétel nélkül olyan kapcsolatok, amelyekben szoktam félni. Fölmerül annak a félelme, hogy most ezt jól tettem, vagy nem; hogy azt tettem-e amire szüksége volt, vagy nem; hogy most a helyemen vagyok, vagy nem; hogy elég jól megéreztem-e őt, vagy nem.” Ennek a félelme nagyon természetes, és közben benne van az is, hogy ez a kapcsolat neki fontos, ezért tudja félteni. Tudja félteni, és tud félni attól, hogy igen, ez elrontható. Azt mondta: „Azok a terápiás kapcsolataim, amelyekben ülök halálosan lazán, megy ez nekem…, pszichoterápia…, höhh, egy kliens, ezek nem szoktak igazán gyümölcsözőek lenni.” Ezért az, hogy féltem, hogy elveszítem, és megjelenik bennem egy természetes félelem, hogy nem akarok nélküle lenni, ez nagyon egészséges és normális. Hogyha ez a félelem nincs, ez inkább kötődési zavarra utal, hogy az illető nem tud kötődni. Ezért neki ha a kapcsolat elvész, akkor neki úgy is jó. Tehát a félelem tud nagyon, nagyon hasznos lenni. (24:00)
Egyszer valakit megkérdeztek, az a passziója, hogy az Amazonason és egyéb gigantikus folyókon jön lefelé egyedül, és akkor azt kérdezte tőle a riporter: „Hát maga az egyetlen ember, aki nem t’om milyen szakaszon egyedül le tudott evezni. Hát lehet, hogy maga nem is fél?” Erre ő azt mondta: „Nézze, abban a pillanatban, ahogy nem félnék, abbahagynám az evezést. Ha én ettől a víztől nem félnék, soha többet nem mennék a vízre. (24:50)
Igen, itt mondok két rizikófaktort, fog nektek tetszeni. Az derült ki, hogy a házasság tartóssága szempontjából negatív következménye van annak, ha valaki halálos magabiztossággal azt mondja: „Mi biztos, hogy nem válunk el.” Az rizikófaktor, mert az illetőben egy természetes, egészséges félelem nincs, ami azt a realitást hordozza, hogy bárki elválhat ezen a kerek világon. Hogyhogy ő azt nem félti? Tehát ha valakit megkérdezünk, és ezt azért is mondom nektek, mert kultúrkeresztény berkeinkben szokott lenni egy naivitás, ugye, hogy annál szebbet kimondani, mint a papnak a jegyescsoportban, hogy „Márpedig mi egy kicsit se félünk attól, hogy elváljunk, mi biztos, hogy nem válunk el.” Nekem fölvillan a piros lámpa, és azt mondom: „Ajjajjaj-jaj-jaj! Jó, hogy itt vannak, még van két alkalmam, hogy megijedjenek, s elkezdjék félteni a kincseiket…, Már csak egy alkalmam van, úgyhogy…” És a másik rizikófaktor, amikor valaki azt mondja, megint csak a kultúrkeresztény világunkban, és a statisztika ezt nagyon megerősíti. Azt mondja, hogy: „Teljesen rendben van a kapcsolatunk, hiszen egy életre szól. Ez egy életre szóló kapcsolat, akkor itt jól vannak a dolgok, egy életre szólóan elköteleződtünk, ez akkor teljesen rendben van.” Sokaknál az életre szóló elköteleződésnek a következménye az, hogy nem dolgoznak a kapcsolatért. „Mert úgyse válsz el… az a dolgod, hogy elviselj, hogy kibírjál.” Gyerekkorunkban, ahogy a városmajori grundon mondtuk: „Ami ragad, tapad.” Így, így. Tehát például focicsapatot választottunk, és akkor ugye felváltva ment. „Laci… nem, nem, nem… Peti!” S akkor öten fölkiáltottak: „Nem, ami ragad, tapad. Laci van itt.” Tehát ez két komoly rizikófaktor. Mi sose válunk el, és egy életre szóló kapcsolatban vagyunk. (27:25) A termeszek szokták úgy szétrágni a fát, hogy már csak a külső váza marad meg? Hehe! Van egy gyönyörű fa, ó milyen szép. Nekitámaszkodsz, és 100m fenyő prrr-ssrrr-ssz.
14. Egy érett szerelem a másik megismerésére motivál
Frommnak van az a gyönyörű gondolata, hogy a szeretetnek része az, hogy ismerlek, és meg akarlak ismerni téged, és minél inkább ismerek valakit, annál jobban tudom őt szeretni, és minél inkább szeretem, annál inkább meg akarom őt ismerni. És akkor ez egy jó kört tud előhozni. Miközben azért is fogyhatatlanul van bennem egy vágy, hogy megismerjelek téged, mert azt is belátom, hogy egy micsoda föltárhatatlan titok vagy, hogy valójában sosem foglak tudni megismerni. Milyen szépen fejezi ki a magyar nyelv, hogy valaki, aki lemond arról, hogy a társát megismerje, azt szokta róla mondani, hogy „Már kiismertelek téged.” Teljesen más dolog, hogy én azt mondom, hogy „Kiismertelek, már nekem nem tudsz újat mondani.” vagy hogy valakit megismerek. Megismerni, az egy fogyhatatlan, végeláthatatlan… olyan… (29:00)
Valaki azt kérdezte tőlem néhány nappal ezelőtt: „Feri, te nem unod még a lakásszenteléseket?” Látjátok, ilyen együtt érző, és mélyen szíven döfött a kérdés. Ugye az autó kesztyűtartójában egész évben: szenteltvíz hintő, kréta, zsírkréta. Sose tudhatjuk, mikor kell egy lakást megszentelni. Autókról nem is beszélve. Most eszembe jutott egy nagyon régi történet. Jött hozzám valaki vasárnapi mise után, és azt mondja: „Feri, szeretném, ha megszentelnéd az autómat, egészen új, egy hetes. Megyek erdélyi körútra, szenteld meg légy szíves! – Semmi akadálya.” Ftty-ftty, ftty-ftty. Imát is mondtam hozzá, tisztességesen, rendesen, ahogy kell. Egy hét múlva, vagy kettő, jön vissza az illető. „Feri, baj van. Az úton két defektet is kaptam, valami nem működött. Nem mondanál egy másik imát?” És akkor rájöttem, hogy van defekttűrő ima, és nem defekttűrő ima, s akkor mondtam, hogy „Jó, most akkor egy erősebb ima jön.” Azóta nem jött vissza. Azóta azt az imát használom, ez bejött. (31:10) Éppen most néhány, néhány nappal ezelőtt, hogy a másik megismerésére motivál, hogy – elnézést, ha önismétlésekben vagyok – annyira bennem él az, ahogyan 17 évesen biológiára fakultálva azt kérte tőlünk a biológia tanárnő, hogy akkor a következő két órára mindenki hozzon valami kevésbé jó cuccot, mert hogy egy békát fogunk fölboncolni, már mindenki egyet, és az úgy… lehet, hogy fröcsög valami, tehát úgy… Diolen Mobi iskolaköpenyt nyugodtan vegyétek föl. Ismeritek ezt? Diolen Mobi. Tehát vannak azért kortársaim… és odamentem a biológia tanárnőhöz, és azt mondtam, hogy én ezen a két órán nem fogok részt venni, mert nincs az a pénz, hogy én egy békát fölboncoljak, egyszerűen nincs az a pénz. Mert hogy ami a békában a legértékesebb, az az, hogy él. Ezt tehát teljesen fölösleges boncolni. Láttam, hogy nem ért velem egyet, de hát ez biztos neki valami szakmai ártalma volt, hogy békát látott és szikét ránt. Tehát ez egy ilyen, neki már egy ilyen reflex-szerű dolog. Nem, hagy kvartyogjon. Tehát a másik megismerésére motivál. Tudjátok, a,lélektan, itt a papírjaink, rettenetes szikeként vagdosnak bele a másik testébe, ahogyan egymást elemzitek, diagnosztizáljátok, lekomplexusozzátok egymást, rettenet. Erről már kifejtettem sokat, sokat a véleményemet. Hogy régen azzal bántottuk egymást, hogy „Te bűnös és erkölcstelen briganti!” most meg azt mondjuk, hogy „Te gyógyíthatatlan anyakomplexusos, kisebbrendűségi érzéssel megvert valaki! Melletted csak boldogtalannak lehet lenni.” (33:35)
15. Egy érett szerelem közel hoz, megértővé és együtt érzővé tesz
Alkalmassá arra, hogy a másik igazát elfogadjuk, vagy legalábbis belássuk. Hogy van egyáltalán olyan, hogy „a másiknak igaza”. Az nem azt jelenti, hogy neki van igaza, hanem van neki olyan, hogy az ő igaza. Érzékelhető a különbség? Nem, nem kell rögtön letenni az összes fegyvert, de hogy van neki igaza, és nekem is van igazam, s akkor ezzel valamit próbálunk kezdeni. Egyébként a párkapcsolathoz ez a harmadik brutális mondatom: „Az együttérzés nem elég.” A megértésről nem is beszélve. Az, hogy „Megértelek, de hülye vagy.” ugye ez… „Nagyon megértelek, de fütyülök rád, nagyon megértelek, de…” Na, tehát a megértésről ne is beszéljünk. Az együttérzés se elég, a mély együttérzés se elég, akármilyen mély együttérzés se elég, mert egy párkapcsolathoz arra van szükség, hogy tudjam látni tefelőled az életet. Mert amíg együtt érző vagyok, az olyan, hogy én itt ülök, s nézem a Károlyt, és azt mondom: Hát, de tudok együtt érező lenni a Károllyal, ott a fal mellett, igen, igen… Nagyon együtt érző vagyok vele, de én itt maradok. Amikor tudom az életet nézni onnan, ahol ő van, akkor innen szépen elmegyek, odaülök és azt mondom: „Egy pillanatra hadd üljek oda, megnézem innen, hogy milyen ez a Feri. Hú, innen de másképp fest! A nemjóját!” Amikor én odaülök az ő helyére, akkor nem együtt érző vagyok vele, onnan magammal lehetek együtt érző, s onnan magamat láthatom egészen más színben. Tehát egy érett szerelemben nem együtt érzők vagyunk, mert az nem elég, hanem képesek vagyunk a másik helyéből, a másik nadrágjából, cipőjéből – különböző szólásokat használjátok – látni. (36:05)
16. Az érett szerelemben örömtelivé lesz az együttlét
Mikor valaki azt mondja: „Nem vagyok boldog melletted.” Legtöbben azt mondják: „…tehát nem te vagy az igazi.” A másik irányba a következő mondat van: „Lehet, hogy nem is vagyok alkalmas a boldogságra.” Miért vesszük evidenciának azt, hogy alkalmasak vagyunk a boldogságra? Hát éppen azt látjuk, hogy nagyon sokan önsorsrontó életet élnek. Szeretnek fájni, nem szeretnek meggyógyulni, játszma-nyereségeikhez ragaszkodnak, mint a kutya a vacsorájához. Ezért mikor az mondom: „Nem vagyok melletted boldog.”, föl kellene tennem ezt a kérdést: „Miért, alkalmas vagyok rá?” A legtöbb ember magát ténynek veszi. „Nyilvánvaló, hogyha te elég jó fej lennél, akkor én most boldog lennék.” Igen? Nem törékeny az a boldogság, ami teljesen azon múlik, hogy te milyen lábbal keltél föl? (Ma olyan jó kedvem van, osztom nagyon, ugye? Ehh!) (37:40)
17. Az érett szerelemben a különbségek lecsiszolódnak
Elkezdünk összeilleszkedni éppen a különbözőségeink mentén. Háhá! Kölcsönösségre indítanak a különbözőségek, kiegészítő jellegűvé válnak a különbözőségek. Voltam lakásszentelésen. Megint, megint, tehát… és mi történt? A férj főzött, a feleség meg beszélgetett velem. „Helyes!” Ugye, ez a…? És a feleség olyan 10 percenként megdicsérte a férjét. „Helyes!” Micsoda szép kölcsönösség! És akkor elkezdtünk erről beszélgetni, hogy milyen érdekes, van, aki amikor a különbözőségeket tapasztalja – az egyik tud főzni, a másik nem; az egyik gyors, a másik lassú; az egyik megfontolt, a másik kalandvágyó; és a többi – hogy van, aki az élete átkának tekinti a különbözőségeket. A másik meg azt mondja, hogy: „De hálás vagyok az életnek, hogy én nem tudok jól főzni, de itt a férjem. Úgy főz… cupp!” S akkor a férfi kihúzta magát – nem láttam, mert a konyhában volt, el tudtam képzelni. Szóval hogy egy érett kapcsolatban hogyan tudják a felek egymás különbözőségét dicsérni, miközben az a különbözőség olyan árnyékot vet rájuk, amitől meg lehet bolondulni. Mert lehetséges, hogy ez a nő szombaton nem a vasárnapi ebédhez szeretne vásárolni, hanem valami más programra vágyik, de a férje azt mondja: „Nem, nem, szombat délelőtt megyünk a piacra. Feri jön lakást szentelni, megfőzzük a makarónit, stb., stb., ez, ez, ez.” A feleség akkor szereti a férje különbözőségét, ha szombat délelőtt értékeli, hogy elmegy vásárolni ahelyett, hogy vele valami jobb dolgot csinálna. Vannak, akik a különbözőségeket utálják, gyűlölik, miközben azok a különbözőségek jelenthetnék a kiegészítést. Nagyon termékennyé tud bennünket tenni a kiegészülés, ezt a biológiai szinten is értjük. (40:50)
18. Egy érett szerelem a korábbi kapcsolatok átrendezésére motivál
Ez jelenti apuci-anyuci, nagymama-nagypapa, ebbe az irányba, de amit kevésbé szoktunk hangsúlyozni, előző szerelmek. Egy érett szerelemben az előző kapcsolatokat le tudom rakni, és kedvem szottyan lezárni őket. Nagyon sokan vannak olyanok, akiknek nem szottyan kedve lezárni az előző kapcsolataikat. Nem, nem szottyannak: „Sose lehet tudni… végül is elég snájdig, elég karcsú, de azért az előző se volt rossz, és… tulajdonképpen, végül is…” Ilyen is csak mással szokott előfordulni, mivelünk nem. Adjátok át ezt azoknak, akik ilyesmit csinálnak, hogy nem zárják le az előző kapcsolataikat. (És aztán, amit biztos nagyon szeretünk…) (42:15)
19. A csúcsélmény
Hát a szerelem valami csúcsélmény is, valami, amiért érdemes embernek lenni. Na nem? Ú, de jó. Erre mondta Frankl: „Egy viszonzatlan szerelem is értékes dolog, mert átélheted, hogy szerelmes vagy.” (Hmm. Erre iszunk egyet. Na jó.) És ezért a csúcsélményben, az érett szerelemben valamiképpen, valami spirituális mélység is meg szok’ nyílni. Szok’, szok’, szok’… Ha nincs spirituális mélység, hát akkor szerződéskötés lesz a vége. Ez volt az érett szerelem 19 pontja. És most… (Elemcsere – szerk. – Működik? Á…, ó… hát látjátok, csak ennyi, hogy átváltsunk a pozitív életszemléletre. Egy elem kell csak hozzá.) (43:35)
A tartós párkapcsolat
1. Az identitás három dimenziója
Annyival továbbmennénk ebben a témában, mint ahogyan általában szokták, hogy ahhoz, hogy egy leendő családban az egy tartós és boldog családi kapcsolatrendszer lehessen, három dimenziót különböztessünk meg, és nézzük meg, hogy annak milyen ismérvei és föltételei vannak: az egyéni, a kapcsolati és a családi dimenziót. Ahhoz ugyanis, hogy valaki boldog tudjon lenni egy általa alapított családban, meg a gyerekek boldogok tudjanak lenni egy a szüleik által alapított családban, ahhoz mind a három dimenzióban valamiféle jártasságunk kellene, hogy legyen. Ez az, amit nem szoktunk elégségesen hangsúlyozni, mert vagy azt mondjuk, hogy a személyiségjegyeken múlik… Lehet, hogy valakinek nagyszerű személyiségjegyei vannak, a kapcsolati, a társas intelligenciája pedig gyönge. Például egy olyan valaki, aki hallatlan zseniális üzletkötő, nagyon bírja a stresszt a tárgyalás során, zseniálisan képes az erőforrásait megtalálni, nagyon jó önreflexiós képessége van, hihetetlen jól figyeli meg és értelmezi a helyzetet, ami történik, stratégiákat tud készíteni, helyén van az esze, a szíve, a feneke, mindene, személyiségében tipp-topp. És az egészet mire használja? Hogy sok pénzt keressen vele, miközben a kapcsolataiban meg boldogtalan. Hmm? Hát ahhoz, hogy egy boldog, tartós kapcsolatban tudjunk lenni, vagy egy ilyennek az alapját teremtsük meg a gyerekeink számára, a három dimenziót egyben kell látni. Van, aki nagyon jó kapcsolati készségekkel rendelkezik, de nem tud rendszerben jól létezni. Ő külön-külön a kapcsolatait jól viszi, de rendszerszinten nem működik jól. Ezek külön dimenziók, ezért ezt a három dimenziót érdemes külön kidolgozni egy picit. Tehát a személyes, a kapcsolati és a család- vagy rendszerszintűt, mert ott különböző ismérvekkel írhatjuk le azt, hogy mi az, amikor valaki ott hatékony tud lenni. Vagyis milyen föltételei vannak annak, hogy azt tudjuk mondani, hogy van szerelem, van szeretet, és hogy az elég legyen. (46:25)
Az elég jó szeret. Most találtam ki. Micsoda jó! Az elég jó szerelem és az elég jó szeretet, vagyis hogy ne fájjon csak ez a mondat, hogy a szeretet nem elég, vagy a szerelem nem elég, vagy az együttérzés nem elég, hanem nézzük meg, hogy akkor mi kell hozzá. Az nem elég, de akkor mi az, ami kell hozzá? Végy először is egy érett szülőpárt – nem lehet mindenhol kapni őket. Nyugodtan nevezhetjük így, hogy érett szülőpár, ugye máris a teljes rendszerben gondolkodunk, ez azt jelenti, hogy van nekik egy viszonylag érett személyiségük. Viszonylag, nem kell, hogy érett legyen még, mert még csak huszonévesek. 20 évesen nem kell bölcsnek lenni, azt hagyjuk a zen mesterre. 20 évesen lehetünk még kajlák, de valamennyire, az életkorunknak megfelelő érettségen érdemes lenni, vagy legalább abban az irányban élni. Tehát egy valamennyire már megszilárdult és egységes identitással, önazonossággal kellene rendelkeznünk. Egy valamennyire érett személyiség, és egy valamennyire már megszilárdult önazonossággal. Ebbe úgy egy egész univerzum van benne. Ugye látjuk az éppen a keresztény házasságokban és családrendszerben – most direkt ebbe az irányba sarkítom. Miért mondom így? Mert bennünket, keresztényeket előszeretettel szocializálnak arra, hogy az individualitásunkat helyezzük háttérbe a társas kapcsolati csoportérdekek mögé. Ugye, erre, erre nagyon szocializálnak bennünket: „Ne légy önző kisfiam, add oda a játékodat a testvérednek.” „Az nem csak a tiéd, kínáld meg a nagymamát! – Grr!” És akkor nagyon könnyen – keresztény házasságokban 35-40-45-50 évesen ébrednek az individualitásukra a szülők. Egyszer csak ott nyílik meg nekik ez a világ. És már egy működő kapcsolati rendszerben, amit most családnak hívunk, ott nagyon nehéz 40-45 évesen elkezdeni az individuális önazonosságomat kiharcolni, meg kiverekedni, meg megteremteni, meg kinöveszteni. Ott, ott az nehéz már nagyon. Hát abból egy csomó természetes konfliktus fog majd fakadni. Tehát jó lenne az, hogy valamennyire nekem az már van, amikor belépek oda. Nyilván a másik fele is érvényes, hogy hát… (49:30)
Hogy tud egy kapcsolat úgy működni, hogy nincsen már egy valamennyire kiérlelt társas önazonosságom? Ugye, hogy hallatlan jól kidolgozott individuális világom van, nagyon pöpec, és a társas önazonosságomban meg óvodás vagyok, és még úgy nézem, hogy érdemes egyáltalán olyat, hogy… te vegyél először a levesből? „De mi lesz akkor, hogyha a másik vesz először a levesből? De érdekes, még ilyet nem csináltam soha. Mindig volt nekem saját leves, saját kanál, saját villa, saját kés, saját szalvéta, saját asztal, saját viaszos vászon terítő. Volt saját, s most itt ül velem szemben egy nő, és egy tál van. Azt a betyárját! Hú, a nemjóját, itt biztos valaki először fog szedni, az már biztos.” Rögtön ilyen harci állapotba kerülsz: „Hú, most itt dől el minden! Ha most engedek neki, a fejemre nő.” Hát, gratulálok. Ez egy jó kapcsolati filozófia. Nem, és akkor bevezetjük: két merítőkanál. Két merítőkanál, és a kéz az asztalon van, a viaszos vászon terítőn, s egyszerre indulunk neki. Azért, mert ki tudja, lehet, hogy páratlan számú répa van a levesben. Hát az… most ráérünk arra, hogy pont elfelezzük? Nem, azért azt látjuk, ott úszkálnak, már nézem a… „Hoppácska, ez öt darab!” És gyerek még nincs is, de már nagyon, nagyon… Megsül az almás pite. Ki veszi ki a szélét? Harc a közepéért, küzdelem a sok almáért. Na, ezzel a magam végtelenül „primkó” módján próbáltam leírni, hogy lehet, hogy valakinek a maga individualitásában hallatlan erősségei vannak, a társas kapcsolati intelligenciája pedig hmm, hmm… Nem, nem, hát hallottam én ilyeneket, mikor azt… én olyan érdekes, nem t’om, itt találkoztam már hét alkalommal, még soha semmi szépet nem mondtál a társadról. – Hát nem akarom elkapatni.” Ezt tudjátok, hányszor hallottam? Nem mondja a társának, hogy „Szép vagy.”, mert még a fejébe száll a szépség, ugye, aztán lemegy az arcáról, és akkor… Akkor ott lesz az agyában a szépség, és akkor hogy, hogy… fölmegy neki, hát azt csak óvatosan. Kedvesek vagytok, de most nem tudjátok még miért, de hogy hányszor szoktam olyat hallani, hogy jön valaki és azt mondja: „Na nem akarlak a szemedbe dicsérni…” Miért nem? De most miért nem? Tehát ha dicsérhetnéked van, azt mondod: „Feri, te tök jó vagy, nagyon köszönöm!” Hát mondjad, hát itt vagyok, hát mondtam én, hogy ne, vagy úgy tűnök, hogy kikérem magamnak, vagy félek tőle? Nyugodtan. És én is megdicsérlek – hát ha adsz rá okot persze. Na, na jól van. (53:25)
Tudjátok, mi a jó arány a dicséret meg a kritikus megjegyzés között? „Tíz az egyhez.” Nem, ennyire nem rossz a helyzet. Tehát alacsony önbecsülésűeknél 10:1… Ugye, de hát minél alacsonyabb az önbecsülés, annál nagyobb az arány, ugye végül már egymillió az egyhez. Tehát egy egészséges személyiségnél is, egy egészségesnél, házastársi kapcsolatban legrosszabb esetben… „3” Mi három? Hát ez… hát ez nagyon jó. Három. Mennyi? Ja így, így, hogy egy… 3:1 – csípi. Jó, jó, jó, ez necces, hogyha sólyomszemet kérnél, akkor ez már benn lenne. „5:2” Azért fontos, hogy öt a kettőhöz, mert a három az egyhez, jó, akkor három lesz. „Hát ugyanaz! De drágám, hát hogy érezd, hogy legalább öt.” Azért öt a kettőhöz. Nem, tudjátok mit? Nem, tíz a négyhez nektek. 10:4. Nehogy elkezdjél osztogatni! Nem, napi tíz a négyhez. Na jó, jól van, azért jól elvagyok. (55:20)
Hogy az illetők egy elég érett személyiségűek legyenek, egy elég stabil identitással. De az identitásuknak legyen indi-vidi, társas, meg egyetemes része is. Jó.
2. Legyetek felelősségteljesek és megbízhatóak
Egyszerűen felelősségérzet nélkül nem lehet kapcsolatban lenni. Ilyen egyszerű dolgokat lehet mondani. Megbízhatóság nélkül nem lehet tartós boldog kapcsolatban élni. Olyan gyönyörű az, ahogyan Jézus azt mondja és iszonyatosan nehezen értelmezhető, azt mondja: „Legyetek tehát tökéletesek!” Umm, umm… Valami kis árengedmény szokott lenni? Valami, valami tavaszi vásár, vagy ilyesmi, ez nem szokott lenni? Mert akkor, akkor jelentkez… Valaki egyszer kérdezte: „Te hogy vagy?” Azt mondja: „Ne is mondd, a téli depresszióból most haladok a tavaszi fáradtság felé.” Szóval ez, hogy legyetek tökéletesek, gyönyörű szép a görög szó. A görög szónak az elsődleges jelentése az az, hogy valaki elég önálló és felelősségteljes. Tehát az a teljes, az a tökéletes valaki, aki elég önálló és felelősségteljes. E mögött a gyerek-felnőtt összefüggés áll a korabeli gondolkodás szerint. Azt mondja: a gyerek tökéletlen, a felnőtt tökéletes. A gyerek még nem jutott valahova, a felnőtt viszont igen. És főleg, ha ennek a spirituális dimenzióját is nézzük, ez azt jelenti, hogy a felnőtt az a valaki, aki beavatást nyert a felnőtt létezésbe. Tehát ő már felnőtt, beavatták a felnőtt létbe. Ez nagyon nagy dolog. Felnőttnek lenni egy párkapcsolatban végeláthatatlan, egész életre szóló feladat, tudni felnőttnek lenni egy párkapcsolatban. 40 évesen felnőttnek lenni a szüleimmel való kapcsolatban – óriási teljesítmény. Tudni felnőttnek lenni a gyerekeimmel kapcsolatban – óriási teljesítmény. (58:10)
Elnézést, hogy ezt most megismétlem, mert vasárnap erről beszéltem, de a paptársaimmal beszélgettünk erről, arról a mondatról, hogy mit tesz velük az, mikor valaki odalép hozzájuk, és azt mondja: „Jaj, atya, van itt egy nagyon nehéz problémám. Légy szíves akkor mondd meg, hogy mit kell csinálni!” Ezt… milyen viccesnek tűnik. Paptársam azt mondja: „Ez egy rettenetes mondat. Mikor én ezt a mondatot hallom, elkezdek összezsugorodni. Úhy ilyen kisgyerek leszek, így ú-úú… Nekem ezt meg kéne tudni mondani, hogy mi…? Hát biztos meg kéne, hát végül is pappá szenteltek. Ú-úú… Hát ezt…, igen, ezt nekem akkor ezt tudnom kéne, te jó ég! De assz’em háromszor beteg voltam a hat év alatt, ezt biztos akkor, szerintem akkor tanultuk, mikor…” Tehát egyetlen mondattól egy pap kisgyerekké tud válni. Ezt… ú, összeszorult a gyomra… ez az egyik csoport. Másik csoport: „Jaj atya, akkor mondd meg, mit csináljak! – Ülj csak le! Hát szóval… kicsikém, először is…” És ő egy ilyen szuperszülővé avanzsál, s ő aztán úgy megmondja, hogy mit kell csinálni, és… Kakukk, kakukk, hol a felnőtt? Nem, felnőtt az itt nincs. Van egy ilyen szuperszülő, felnőtt sehol. Hogy egyetlen mondattól képesek vagyunk gyerekbe menni, vagy megmondós szülőbe. Ez, ez is egy vesszőparipám, hogy felnőtt…, az ember nem felnőtt, hanem folyamatosan csinálja a felnőttséget, valahogy ez egy életre szóló dolog. Legyetek tökéletesek. Azt jelenti, hogy elég önálló és felelősségteljes tudok lenni. Gyönyörű szép ez a magyar nyelvben, hogy felelősségteljes. Tökéletes, meg felelősségteljes. A… szóval e nélkül, e nélkül úú… (60:40)
Írtam a gyerekeknek egy mesét, hogy megértsék ezt, és elmondom nektek, de lesz egy poén is benne, különben minek mondanám. Mert azt szerettem volna, hogy a gyerekek ezt megértsék, hogy tökéletesnek lenni, az valami olyasmi, ami Jézus szóhasználatában valami használható dolog, nem pedig valami frusztráló dolog. A történet valahogy így szólt… csak nagy vonalakban mondom. Egy vándor, aki rettenetesen szomorú attól, hogy tökéletlen, nagyon, s az izgatja őt, hogy hogyan lehetne tökéletes. És akkor álmában jön egy angyal, angyal mindig jön, jön, és azt mondja: „Majd én megmutatom neked a tökéletesség útját.” És megy a vándor, és útkereszteződésekhez ér, s mindig kiválasztja, hogy melyik úton kell mennie, és akkor esik az eső, esik a hó, fúj a szél, hideg van és meleg, és éjszaka és nappal, és ő megy az úton. Egyszer csak megjelenik az angyal és azt mondja: „Ez tökéletes.” A gyerekek így néztek (…) Hát látjátok, ezért mondom, itt, itt álltunk meg. Miért mondja ezt az angyal? 20 mp múlva jelentkezett egy fiú, és azt mondja: „Azért, mert a vándor a jó úton van.” Mehetünk tovább. A vándor, ahogy megy ezen az úton, találkozik egy őzikével, akinek eltörött a lába. Fogja, bekötözi, türüdü-düdű…, nem ragozom, s mindaddig gondját viseli, ameddig egyszer csak nagy óvatosan meg nem jelenik az édesanyja, hogy elvigye. Megörül, kisántikál az anyukájával, egyszer csak megjelenik az angyal és azt mondja: „Ez tökéletes.” Na de nem sokáig néztek így a gyerekek, mert rögtön jelentkezett valaki, és azt mondja: „Azért, mert megtett érte mindent, amit tudott. – Tökéletes.” Igen ám, de a vándorunk elérkezik egy város felé vezető úton egy hatalmas folyóhoz. Nagy áradás van, a révész nem bírja egyedül, ezért azt mondja: „Te, csapj már a markomba, vigyük át ketten az embereket, ketten elboldogulunk. – Rendben van, ráállok.” És akkor telnek a napok, a folyó csak nem apad, és dolgoznak, ha kell, és pihennek, ha nem kell… hát normálisak, és egyszer csak, egész váratlannak tűnő módon megjelenik az angyal és azt mondja: „Hát, ez tökéletes.” Igen ám, de jön egy gyerek, és rögtön jelentkezik, és azt mondja: „Azért mondhatja ezt az angyal, mert éppen tette a dolgát.” A vándor éppen azt tette, ami a dolga volt, akkor az tökéletes. Jól van, mehetünk tovább. Megállapodnak a bérben, szépen leapad a folyó, azt mondja mármost a vándor: „Na akkor, kedves révész, fizesd ki a jussom!” De csak fele pénzt kap. Hú, de dühös a vándor, de még ha csak dühös lenne, de a következőt mondja a révész neki: „Ide figyelj, vándor! Rendben van, sokat segítettél, rendes ember vagy, én meg csak ennyit fizetek, de mondok én neked még valamit. Mégpedig azt, hogy van nekem egy beteg feleségem, odafönn fekszik az emeleti szobában, annyira beteg, már a saját lábán nem jön le. Te meg egy jó erős ember vagy, itt énmellettem erősödtél meg, úgyhogy én azt mondom neked, gyere el, lehozzuk a feleségemet ágyastul. Én egyedül nem bírom.” Gyerekek… Hát, a vándor meg azt mondja: „Tudod mit, megyek.” és bekopogtat az ajtón, és kinyílik az ajtó, és ki áll ott? (Szeretlek! Ez a… igen.) Igen, az angyal áll ott, és azt mondja: „Ez tökéletes.” De tudjátok, hogy mit mondott az első kislány, hogy ki áll ott? Az mondja: „A felesége.” Nagyon ráállt az agya a szemétkedésre, rögtön úgy gondolta, hogy a feleség is benne van a szemétkedésben, nem csak a férje, s most ahogy kinyitja az ajtót, akkor elkezdődik egy horror történet. De föltettem negyedszer is a kérdést, hogy: „Na, akkor most mondjátok meg, mégis csak ez a legfogósabb helyzet, mire mondja, miért mondja az angyal azt, hogy ez tökéletes?” Jelentkezik egy gyerek, nagyon csúnyán rám néz, és azt mondja: „Mert ez az angyal csak ezt tudja mondani.”
Na, jól van, tehát ezt szerettem volna elmondani nektek, mit jelent, hogy felelősségteljes, vállalja a felelősséget, elég önálló. Jó, nagyon köszönöm, nem akarok már többet beszélni. Hanem hát van-e valaki, aki szeretne hirdetni? (66:20)