Mire van szükség egy boldog házastársi kapcsolatban 1.

2011.03.01.

Megosztom
Elküldöm
Köszöntelek benneteket, Isten hozott titeket!

Folytatjuk, ahol abbahagytuk. Itt elöl még vannak fapados helyek, mint az indiai vonaton – még ide lehet… Legalább akkor teszek egy most már véglegesnek mondható bejelentést, mégpedig azt, hogy április és májusban a Millenárison leszünk már. Tehát április és május. (taps) Minden részleteket, egyebeket majd a honlapról megtaláltok, elolvashatjátok, de különösebben nem kell ezt részletezni, mert ott leszünk, tehát április és május. Ha már itt tartok, akkor március 15-e kedd, tehát akkor nem leszünk se itt, se sehol. Jó, tehát akkor április-május: Millenáris.

Ismétlés, bevezető

Mi is a témánk? A témánk az az, hogy elindultunk onnan, most persze nem Ádámtól-Évától akarom mondani, hogy megnézzük, hogy ha elsősorban visszafelé tekintünk az életünkre, akárhány évesek is vagyunk, de akkor láthatjuk azt, hogy a párkapcsolatainknak, vagy a párkapcsolatunknak, vagy a házastársi kapcsolatunknak milyen motívumai voltak. Láthatjuk azt, hogy bizonyos motívumok nem állják ki az életnek, a nehézségeknek, a kihívásoknak a próbáját, hanem éppen az élet-adta természetes nehézségekben gyöngének bizonyulnak. Éppen az élet nagyon jól rá szokott mutatni arra, hogy a társválasztásunknak, vagy a házasságkötésünknek a motívumai nem voltak elégségesek, és hogy ilyenkor nem válóokokról érdemes beszélni, hanem arról, hogy rálássunk, hogy ezek a motívumok ott és akkor az életünk részei voltak. Hogy elfogadhatjuk magunkat, hogy ott és akkor így tudtuk a döntésünket meghozni. Hogy ott és akkor ezek is szerepeltek abban, ahogyan igent mondtunk a másikra, tehát elfogadhatjuk magunkat az elégtelen motívumainkkal együtt. Bőségesen elfogadhatjuk magunkat, de közben pedig éppen ezek a helyzetek lehetőséget adnak arra, hogy mélyebb, és a kapcsolatot boldogítóbb és megszilárdítóbb motívumokhoz tudjunk eljutni. Ez persze sokszor egyáltalán nem könnyű. De mondta azt valaki, hogy könnyű lesz? (03:10)

Innen indultunk, és így jutottunk oda, hogy mondtam három, meg most mondok majd még egy negyedik fájdalmas mondatot, ami valamiképpen a kultúránkhoz is nagyon kapcsolódik, mint valamiféle téveszme. Az első mondat így szólt, hogy „A szerelem nem elég.” ha valaki azt gondolta volna, hogy az elég. Akkor a második így szólt, hogy „A szeretet nem elég.”, itt kezdtetek el gyanakodni, hogy talán megőrültem, vagy csak nagyon szenyó vagyok, tehát a szeretet nem elég. És aztán volt egy harmadik is, hogy „Az együttérzés sem elég.” És most mondok hozzá egy negyediket, és akkor így mennénk tovább, hát hogy teljes legyen a lista úgy valamennyire legalább. A negyedik mondat így szól:
A szex sem elég

Ezt a mondatot bőségesen lehetne fejtegetni, de minek. Szerintem teljesen minek. A szex önmagában nyilvánvalóan nem elég. Sok mindenre jó, sok mindenre elég, egy tartós és boldog kapcsolatra, amiből gyerekek születnek… arra a szex nem elég. Ezért aztán lehet játszadozni és kísérletezni, hogy van-e szexuálisan hozzám illő pár. (Nem, te nem vagy az!) Tehát lehet ezzel játszadozni, rengeteget, hogy összeillünk-e. És akkor emlékeztek arra a fiatal nőre, akivel együtt vacsoráztam, bár nem voltam vele együtt, mert én az egyik asztalnál ültem, ő meg a másiknál, és hogy a barátnőjével beszélgetett, én meg a banánturmixommal. És ahogy azt mondja mélységes fölismerésektől vezetve (vezettetve, vezetve, vezettettetve… tetve? csak nem!). S akkor azt mondja: „Hát, ez milyen érdekes, hogy itt volt ez az Ödön, és hogy Ödön minden paraméterében megfelelt az elvárásaimnak, csak élni nem tudtam vele.” Ez egy ifjú hölgytől éppen életkorának megfelelő fölismerés. Most ha minden paraméterében megfelelő Ödön – szerintem adjuk meg neki ezt az esélyt, tehát a jóhiszeműség és az ártatlanság vélelme illesse meg Ödönünket – jó a szexben is, hogy összeillett ezzel a nővel, cuppra összeillettek. Egymásnak ők voltak cupp az éjszakában, és összeillettek, és a nyálkahártyák közé már semmi sem fért el, ahogy az kell. Na és aztán? Hát ez az, látjátok, na és aztán, an és aztán, az meg az élethez kevés. Tehát lehet ezt így-úgy keverni-kavarni, a szerelem nem elég, a szeretet nem elég, az együttérzés nem elég, és a szex sem elég. Hmm, és most, hogy már nagyon utáltok, és már csak azért jártok, hogy a gyűlölettel teli indulataitokat rám vetítsétek, most akkor folytatom. (07:10)

A címünk most valahogy így hangzik, hogy nagy piszokság lenne a részemről, hogy elmondom ezt a négy mondatot, hogy mi az, ami nem elég, majd továbbmegyünk. Ugye, azért ez hagyna némi kívánnivalót maga után, ezért most akkor nézzük meg, de reményem szerint egy kicsit árnyaltabban, mint ahogy általában szoktuk, hogy akkor mire van szükség. Ugye, ez a cím: Mire van szükség? Ez nem jó cím, mert nem mondtuk meg, hogy miben mire van szükség, hát mondjuk egy boldog, tartós, kiegyensúlyozott életet adó, továbbadó házastársi kapcsolatban mire van szükség, de még mielőtt odaállnék. Ez benne a trükk, hogy nagyjából mi mindenre van akkor szükség. (08:05)
Mire van szükség egy boldog házastársi kapcsolatban

Három dimenziót nézünk. Nem elég a személyes dimenzió, illetve inkább úgy mondanám, az egyéni dimenzió. Nem elég, hogy valakinek hihetetlen jó kommunikációs képességei vannak. És ha utálja a feleségét, mit csinál vele? Akkor zseniális-fordulatosan kommunikálja, hogy „hülye vagy”? Tehát egyénik képességek, egyik dimenzió, második dimenzió a kapcsolati képességek, szükségletek, mire van arra, hogy én egy olyan kapcsolatban tudjak lenni, amilyenben szeretnék, és aztán a családi kapcsolat-rendszerből adódó követelmények, mondhatjuk akár így is. Tehát ezt a három dimenziót néznénk meg. Mit érünk azzal, hogy valaki hallatlan finoman rá tud hangolódni a másikra, és közben mindig a szónak rossz értelmében „elveszti magát”. Vannak olyan nők, zseniálisan csinálják: „Úgy érzem, hogy már ketten vagyunk itt benn.” Hát ez… már nagyon szép érzés, hú… Hú, ezt hogy csinálta? De azt az árat fizeti, hogy ott meg már nincsen senki se. Hát ez akkor elég komoly ár. Tehát (Egészségedre!) akkor ezt a három dimenziót szeretnénk megnézni, akkor „Mire van szükség…” ez a cím. (09:45)

1. Érett szülőség föltételei


… vagyis van saját identitás, van saját önazonosság. Legalább azt lehet mondani, az életkoromnak megfelelő önazonosságra eljutottam. Valamennyi olyan szilárd önazonosságra, és ebből fakadó nyilván akkor önbecsülésre, amennyi az életkoromnak úgy megfelel többé-kevésbé. Ugye ide azt is mondhatnám, hogy valamennyire az életkoromnak megfelelő érettséggel rendelkezik a személyiségem. Nem kell, hogy 20 évesen bölcs legyek, ezeket nagyon szeretem mondani. Tudjátok miért? Mert én ezt jól elrontottam, aztán én ezért nagyon tudom. Huszonéves koromban szerettem volna bölcs lenni, elég hülyén mutattam, mikor ezt úgy próbáltam csinálni. Hát huszonévesen az ember ne legyen bölcs, hát legyen érett korára bölcs, tehát huszonévesen nem, igazán nem kell bölcsnek lenni. Egy gyerek meg amikor bölcs, az nagyon nagy baj. Egy gyerek meg pláne ne legyen bölcs, nem kell neki bölcsnek lenni, legföljebb egy gyerek fején tudja találni a szöget. Az más, hogy valahogy hihetetlen pontosan ki tud fejezni, ez nagyszerű, de bölcsnek nem kell lennie. Tehát életkorunknak megfelelő érettsége a személyiségünknek. Ez azt jelenti, hogy fejlődőképesek is vagyunk. (Ez volt akkor az első.) (11:25)

2. Felelősségteljesség és megbízhatóság

Ez olyan… mindig elkezdek gyönyörködni azon, hogy előveszek valami komoly lélektani irodalmat, és egyszer csak olyan dolgok jönnek elő, amelyekről még 20-30-40-50 évvel ezelőtt is szívesen mondták azt, hogy ez nem tartozik a lélektan körébe. Hagyjuk a moralizálást! És kiderül, hogy igenis hogyha most arról beszélünk, hogy egy tartós és meleg, elégedettségre alkalmas kapcsolat és személy, akkor ez hozzá tartozik. Tehát felelősségteljesség és megbízhatóság. És emlékeztek, itt hoztam az ószövetségi, a zsidó gondolkodást. Egyszerűen csak mint valami nagyon szépséget és érdekességet. Hogy ott azt mondja, ahogyan Jézus fölszólít bennünket, hogy legyetek tökéletesek, legyetek teljesek, ugye, hogy ennek a szónak az egyik alapjelentése az volt: legyetek felnőttek. A korabeli gondolkozásmódban a gyerek éretlen, nem elég autonóm, nem elég önálló és ezért nem is tud elég felelős lenni, szemben a felnőttel, aki elég önálló, ezért elég megfelelő szabadsága van, és ezért felelős is tud lenni. És ráadásul emlékeztek, hogy ez milyen fontos volt: felnőtt az a valaki – a zsidó gondolkodás szerint – aki beavatást nyert a felnőtt létbe. Beavatták őt oda, ezért ő mármost felnőtt. Ez akkor azt jelenti, hogy a második gondolat, hogy elég belső szabadsággal és önállósággal rendelkezik, hogy felelősséget tudjon vállalni, és hogy képes legyen alakulni és fejlődni. Van olyan tapasztalatotok, hogy egy párkapcsolatban a másikat igyekeztek megváltoztatni? „Nekünk ilyen nincs.” Gondoljunk az ismerőseinkre, akik rendszeresen elszúrják a dolgaikat, és hogy láttunk olyat, hogy ők meg akarják változtatni egymást. Tulajdonképpen ez ugye a rossz irány. Ez a megváltoztatlak téged… (14:00)

Most mondok egy olyasmit, ami talán még szépnek is hangozhat. Sokszor azért akarjuk egymást megváltoztatni, hogy közel lehessünk a másikhoz. „Azt gondolom, hogy ameddig te olyan vagy, addig nem tudok elég közel lenni hozzád, mert hát olyan vagy. Ha azonban megváltoznál, te kis ateista, te egy kicsit megkeresztelkednél, máris közelebb lennénk egymáshoz. Én katolikus, te katolikus, az már nagyon közel van.” „Ha tehát megváltoznál, én… rendszerető, te nem. De ha te is rendszerető lennél, de közel lennénk egymáshoz, együtt rakhatnánk rendet, és együtt élveznénk a közös rendrakás szépségét. Sőt, tulajdonképpen átélnénk annak a furcsa bizsergető érzését, hogy már nincs is mit rendbe rakni, mert mind a ketten ezt csináljuk, s hogy úgy elfogy, s ezért, csak úgy huncutságból egy kis rendetlenséget csinálnánk néha. És aztán így élveznénk az életet, két rendrakó.” Na most ez a szép olvasatom, hogy azért akarjuk megváltoztatni egymást, hogy közel lehessünk a másikhoz. Ez azonban, ha szabad így kifejeznem, elég elfuserált módja a közeledésnek. Ez körülbelül olyan, hogy egy nagy szablyával jövök, és azt mondom: „Hopp, ahol kinőttél, ott leváglak.” Hát úgy…, tehát az egymáshoz való közeledésnek, vagy közel levésnek az, hogy te változz meg és legyél olyan, mint én, nem kielégítő módszere. Ezt lehet nagyon finoman mondani.

Azonban… ezt már ezerszer ragoztuk, úgy finoman idehozom, hogy a másiknak az elfogadása úgy, hogy ő másik, másik. Értitek? Ha én elfogadom, hogy ő egy másik, nem pont olyan, mint én, akkor más is. Na jó. Ez az egymáshoz való termékeny közellevésnek úgy tűnik, hogy az első lépése. Az elfogadás egyébként sosem elég, de erről már sok szó esett. Elfogadni valakit az nem elég, az egy jó lépés valaki felé, de egy kapcsolathoz nagyon kevés. (Na, jöjjön a harmadik pont.) (17:15)

3. Reális igények és elvárások

Reális igényeim és elvárásaim vannak a kapcsolatban. Feléd. A kapcsolattól. Mondok néhány klasszikus irreális igényt és elvárást, ami a kapcsolatra, vagy a másikra tud vonatkozni. Az első, ez az egyik vesszőparipám, ezt mindig mondom, már unjátok is: A házasság, vagy a párkapcsolat nem boldogság-intézmény. Egyszerűen nem azért van, hogy egy kapcsolatban akkor majd te engem boldoggá fogsz tenni. Egyszerűen nem erre van. A romantikus szerelem illúziójától fűtötten a házasságot szívesen tartjuk boldogság-intézménynek. Ez egy illuzórikus elvárást támaszt a kapcsolat felé is, meg a társam felé is, ugyanis ez eszköziesíti a másikat is, meg a kapcsolatot is, és azt mondja: „Addig vagy fontos nekem, ameddig boldoggá teszel.” Ráadásul, ráadásul a boldogság az meg itt van. Ez azért olyan rettenetes számomra, mert képzeljük el, hogy a házastársunk depressziós lesz. Hogy teszed boldoggá? Mit fogsz csinálni? És ha ő azt várja, hogy „Én most depressziós vagyok, de a házasság egy boldogság-intézmény, úgyhogy eleve nem is megyek szakemberhez, mert hát ott vagy te, és te majd kisimogatod belőlem a boldogságot.” Tehát egyetlen ember sem születik azért a világra, hogy az legyen a dolga, hogy egy másik embert kelljen boldoggá tennie. Ilyen életprogram nincsen. Lehet, hogy valakiknek a fejében van, de odaföntről ilyen programot nem kaptunk, hogy énnekem most az a dolgom, hogy téged boldoggá tegyelek. De lehet ezzel nem egyetérteni. Mondok még. (19:43)

Egy irreális elvárás az, hogy megkapom azt tőled, amit az élettől eddig nem kaptam meg. Pláne: majd te úgy fogsz engem szeretni, ahogyan az apám nem szeretett, majd te szeretsz engem úgy, ahogyan az anyám engem sosem szeretett. És milyen jó a párkapcsolat, két legyet ütünk egy csapásra, te szeretsz, mint feleség és szeretsz, mint anya. Hehh! A szeretetben benne van az anyai is, de a feleségem szeret anyai módon, a feleségem nem tud úgy szeretni, mint „az anyám ahogy nem szeretett, de ahogy szeretnie kellett volna”. Nem tudunk más helyett szeretni, nem tudunk, az képtelenség. Olyan egyszerű dolgokat mondok, kicsit szégyellem magam. Hát itt marha sok… de ez ilyen egyszerű, nem tudunk más helyett szeretni. Hogy? Az is rettenetes, mikor valaki arra vállalkozik: „Majd én megadom neked azt, amit az apádtól sose kaptál. Majd én vezetlek az élet rögös útján. Bízd rám magad.” Állj már meg! Hát vezesd magadata az élet rögös útján. Hát mivé teszed magad? Tehát mindenki a maga nevében tud szeretni, egy más ember nevében és helyett nem tudunk szeretni. Ezt elvárni egy másiktól, vagy megpróbálni ennek az elvárásnak megfelelni: egy kész kudarc. (21:45)

Illuzórikus elvárás az, hogy „Ha együtt leszünk, akkor könnyebb lesz az élet.” Együtt egyáltalán nem lesz könnyebb az élet. Egyszerűen azért nem, mert az élet nehéz. Hát ha az élet nehéz, attól hogy együtt vagyunk, nem lesz könnyebb. Az élet nehéz. Ezért ha együtt vagyunk, akkor egy óriási lehetőségünk van arra, hogy az élet tartalmasabb legyen, teljesebb legyen, jobban bontakozzon ki. De könnyebb? Hát nem tud könnyebb lenni, ha annyi, amennyi. Most ezt, ugye… „együtt az élet könnyebb”, hát akkor: bigámia. „Hát húszan meg még könnyebb, húszan, az már… 19, ó hát nekem csak ennyi maradt, ez tök jó.” Hát hogy? Látom, most úgy csinálok, mintha fölháborodtam volna valamin, csak lehet… tudjátok, egy picit értelmezem magam, hogy… olyan nehéz titeket meghallgatni. Hogy tudjátok, óraszámra, félnapszámra, egész nap számra hallgatok, hallgatok, mert tudom, hogy hallgatni kell, tudom, hogy az a jó, mert fontos, hogy a saját autonómia és szabadság és felelősség és minden ki tudjon bontakozni. De befelé annyi mondatot nyelek le, hogy úgy tűnik, hogy most kitüremkednek ilyen kiáltások formájában. Hogy: „Hahóóó!! Nem lesz könnyebb!”, de nem is az a dolga. Az életet nem lehet megkönnyíteni, hogyha ez mond nektek valamit. Egyszerűen nem lehet megkönnyíteni. Hát ha (Egészségedre!), aki az életet meg akarja könnyíteni, egy valamit ér el, hogy felszínes lesz. Az élete tartalmatlanná válik. (Egészségetekre! Hát látszik, ezt nehéz bevenni, ugye? Egy ilyen tssáhhtyúú… nyugodtan trüsszentsetek le.) Legfinomabban is, hogy ilyen kecske-káposzta, hogy ne kelljen túl nagyot ugrani, azt tudjuk mondani, hogy egy párkapcsolattól, egy házastársi kapcsolattól az élet egyszerre lesz könnyebb és nehezebb. Na ennyit hajlandó vagyok engedni. Van, amiben könnyebb lesz, és van, amiben nehezebb. (De tényleg, na, most köhögjetek, köhögjetek, tessék. Köhögési szünet. Most kider… ti is mennyi mindent tartottatok vissza. Pisi szünetet rendelek el, menjetek, menjetek, áradjon az élet, ahogy akarjátok. Most arra gondolok, 11 éve vagyunk együtt, és én még soha nem hiányoztam betegség miatt. Ez jutott eszembe. Amióta úgy egyben vagyok, nem, nem vagyok beteg se. Ehhez mit szóltok? /taps/ Na jól van. Ez miért érdekes nektek? Szerintem nem t’om. Na.) (25:40)

A következő illúzió – de ezeket… egy irgalmatlan hosszú sort lehetne írni, én most csak tik-tik… – „Azért jó együtt lenni, mert együtt meg tudjuk oldani az élet nehézségeit. Az élet problémáit együtt meg tudjuk oldani. Az ember egyedül kevés és gyönge, botladozik csak, és esendő, de talál valakit, és együtt… az élet problémáit majd meg tudjuk oldani.” Tudjátok ez mi? Az élet súlyos lenézése. Aki azt gondolja, hogy az élet problémáit meg lehet oldani, lenézi az életet. Az élet nem egy matematika példa: fogom, leülök, „Na nézzük csak, számok. Hát, ez ismerős, hehh!” Hát az életnek egyszerűen nem ez a természete, hogy fogom és megoldom. Tehát az az illúzió, hogy egyedül nagyon izé… de majd együtt sokkal könnyebb lesz, és főleg azért lesz könnyebb majd mert megoldjuk az élet problémáit… Az élet néha kegyeskedik megoldódni nekünk, körülbelül ez. Most ezt nagyon a fonákjáról mondtam. Az élet problém… na jó. (27:30)

Összes olyan mondatunk, hogy MINDIG és SOHA. „Azért jó, hogy végre rád találtam, mert így sosem leszek egyedül.” Most eszembe jutott egy páros WC képe, „Gyere drágám velem, ez a vágyam, hogy mi sosem leszünk egyedül, én sose. Gyere velem, tarts velem!” Mi az, hogy sose leszek egyedül? Hát tényleg, most úgy csinálok, mintha nem t’om… Feri, huhú! Mondok egy másik példát. Hát persze, hogy tudunk egyedül lenni, hát hogyne tudnánk egyedül lenni, tudunk, meg vagyunk is. Hozzátartozik az élethez. A másik, mondjuk ezt, hogy soha nem leszek egyedül: „Te mindig mellém fogsz állni, mindig.” Hogy tudna egy másik ember mindig a másik mellé állni? Ez lehetetlenség. Néha tudok melléd állni, néha meg nem. Tehát az összes ilyen igényünk, elvárásunk, hogy „soha”, meg „mindig”. Jegyespárokat szoktam kérdezni arról: „Kérlek írjatok le olyasmit, hogy mi az, amit nem, nagyon nem szeretnétek a kapcsolatban!” És akkor szoktak ilyen mondatok születni. Nem azt mondja, hogy „Nagyon nem szeretném, hogyha te megcsalnál engem.” hanem „Sose történhet meg!” De igen, megtörténhet, épp elég nagy baj, hogy megtörténhet, de attól még megtörténhet. A múltkori alkalomnak a gondolatait nem hozom ide, hogy rizikófaktor az, ha azt gondolod, hogy nem történhet meg, és hogy… (30:05)

4. Önmagunk, magatartásunk, helyzetünk észlelése pontos

Hát ezt realitásnak is hívhatjuk, hát önmagunk, a magatartásunk pontos észlelése, beleértve az önreflexiós képességet. Mondok ide is példákat. A kommunikáció kapcsán például, hogy képes vagyok fölismerni azt, hogy amit most csinálunk, az sehova se vezet. Hogy amit most csinálunk, ez már egy lehetetlen valami. Ezt most csináljuk 78-adszor, és jól lehet tudni, hogy éppen a semmibe fogunk eljutni vele. Hogy képes vagyok reflektálni arra, hogy amit csinálok, ez nem jó se neked, se nekem, se a kapcsolatnak és semminek nem jó. Bizonyos nyereségei vannak, de nem jó. Van, aki 78 ezredszer is belezuhan valamibe, és nem lát ki belőle. Egy gyönyörű kérdést tett föl egyszer egy férfi. Reggel az öltöztetés, öltözködés és egyebek kapcsán ment a balhé. Gyerekek, feleség, férj, helyzet. S a feleség elkezdte mószerolni, bántani a férjét. A férj a következő kérdést tette föl neki: „Most meg akarod oldani ezt a helyzetet, vagy veszekedni akarsz?” És erre egy nagyon reális válasz, hogy veszekedni akarok. Tehát önmagam pontos észleléséhez hozzátartozik, hogy „Most, hogy kérded, most már biztos, hogy veszekedni akartam. Eddig még úgy tudtam magam előtt is csinálni, hogy én nem, de most hogy kérd…, rájöttem, hogy igen, veszekedni akartam, igen, beléd akartam rúgni, igen, tök jól esett, hogy látom, hogy milyen béna vagy, és tök jól esett ezt kifejezni.” Tehát a magatartásunk, a helyzetünk, a realitás viszonylag pontos észlelése. Amerikai terapeuta, minden évben szoktam őt kétszer idézni. Azt mondta: „Elgondolkodtam azon, mi a közös szál az összes kliensemben, akármilyen témával is jönnek. Egyvalamire egész biztonsággal találtam rá: realitásvesztésben vannak.” Azt is mondhatnánk, hogy ahol megoldhatatlan problémáink támadnak, és nem tudjuk őket se megoldani, se fölülmúlni, ott gyanakodhatunk némi realitásvesztésre. (Mondok még, csak olyan pici betűvel írtam, nem tudom miért csinálom ezt. Emlékeztek, már fél évvel ezelőtt is ezen. Feri, nem látod, hát nem látod. Ugye, itt állsz, minden, most akkor így mit csinálsz itt? Na.) (33:20)

Egyik legsúlyosabb realitásvesztés az, amikor a helyzetben nem látom meg a saját szerepem, hogy én hogyan járulok ahhoz hozzá, hogy azt gondolom, hogy te vagy a hibás. Ez nagyon szemét mondat volt. Amíg, tudjátok a neves amerikai családterapeuta, (Ugye ez olyan jó ez a szó, hogy neves, és nem kell mondani a nevet. Neves és…) ő azt mondja, hogy a sehova, csak a pusztulatba vivő kommunikációnak az egyik klasszikus ismérve, hogy valaki állítja, hogy a kialakult helyzetért kizárólag a másik a felelős, és ő nem felelős érte. Ez ez. Tehát a realitás pontos, viszonylag pontos észlelése az, hogy akármiben is vagyunk, abban én is benne vagyok, és én is része vagyok. Én is valamiképpen hozzájárulok, hogy az a helyzet fönnáll. De nem abban az értelemben, hogy „Én mindent megtettem azért, hogy jobb legyen…” Mondok egy következőt. (34:45)

Sokszor elsőre nagyon világosnak látszik egy összefüggés. Például jönnek hozzám: férfi, nő; nő, férfi. A sorrend nem számít. „Megint a férfit mondta először…” És a nő kifejezetten kommunikatív, és mondja, és nyitott, a férfi meg ül és… „Kóla nincs?” és úgy elsőre azt mondjuk: Ó, itt van egy nyitott nő, meg van egy olyan, ó, egy olyan zárt pasi. Azt mondjuk könnyen: Ó, ez a klasszikus fölállás. Mindaddig, míg egyszer csak például el nem jutunk egy mélységig, s akkor a férfi elkezd beszélni, és sokkal mélyebbről beszél, mint a nő, és a nő kezdi el keresni a kólát. Nem tudom, megfigyeltétek-e azt, hogy az életben a különböző jelenségek sokszor rétegszerűen vannak. A felszínen úgy tűnik, te vagy a nyitott és én a zárt, lejjebb megyünk, pont fordítva van. Ez a csere nagyon érdekes, ha megfigyeljük. Sokszor amikor nyilvánvalónak tűnik valami: „Azért nincs gyerekünk, mert te nem akarsz.” Amikor ezt olyan nagyon nyilvánvalóan mondja valaki, mindig elkezdek gyanakodni, hogy mi van a mélyebb szinten. A mélyebb szinten sokszor fordítva van. „Az a baj, hogy te nem köteleződtél el mellettem.” S nagyon, egészen úgy tűnik, hogy tényleg, ez egész világos, hogy így van. Elkezdek gyanakodni, mi van egy mélyebb szinten? Sokszor ezek ilyen sajátos cserében, párban járnak, és ez a realitáshoz hozzátartozik. Valaki azt mondja: „Én itt most mindent megtettem.” Mélyebbre megy, és azt mondja: „Ú, dehogy is. Ott, azon a ponton pontosan tudtam, hogy azt nem csinálom meg.” Hmm. Jó, akkor… hát, igen, cíí, mondok egy mesét. (37:30)

A mese a vándorról szól. Megy a vándor, megy, megy úttalan utakon, fogytán a vize, az élelme, és nagyon egyedül van. Ahogy megy, egyszer csak lát egy házat, a házikón kéményt, a kéményen meg vidáman száll a füst. Azt mondja: Hát, ahol füst van, ember is van. S akkor alig várja, hogy este, azt a sok-sok napi magányát megossza valakivel, kapjon egy pohár jó vizet, talán valami élelmet is, de főleg, hogy beszélgethessen valakivel. Odamegy, tényleg, ott a lemenő napban még éppen kapálgat a férfi, megszólítja: Adnál-e nekem egy kis vizet? Szó szót követ, minden esetre isznak is, esznek is, ülnek a verandán. Azt mondja a vándor: „Te tudod-e, hogy itt vándorolok hetek óta és rájöttem valamire. Van nekem egy társam, sosem hagy el engem. Ha megállok, megáll velem, ha megyek, jön velem tovább. Hogy így egyedül megyek, rájöttem, van egy társam, aki mindig velem van, megáll, ha megállok és jön velem akkor, hogyha megyek. Mit gondolsz, ki az?” (Most én iszom. Mondjatok ötleteket! – Árnyék. Hó, hát ez jó. Tessék? – A félelem. Ó. – Gondolat. Mit mondana erre egy buddhista szerzetes? – Esti Kornél? – Na, még! – Aha, Isten. H-hm. Igen, nagyon, többen nagyon bólogatnak, ennyit látok. A-ha.) Na, hát a vándor azt mondja: „Hát, ha te kedves házigazda nem tudod kitalálni, hogy ki az, aki mindig megáll, mikor én is megállok, és jön velem, mikor elindulok, elmondom neked, a halál az. Egész életemben leghűségesebb társam.” Szerintem erre a történetre több jó befejezés is van, de ez az egyik. És eljutottam ahhoz a mondathoz, mert hogy a realitásokról beszélünk: Aki nem tiszteli a halált, nem becsüli az életet. Aki nem tudja tisztelni a halált, az nem tudja megbecsülni az életet. Egy kapcsolatban ha valaki nem tiszteli azt, hogy az idő múlik, és hogy ma megtehetek valamit, holnap már nem biztos. Aki az időt, a múlandóságát nem tudja tisztelni, hogy fogja megbecsülni az együtt töltött időt? Nagyon problémás lesz. Úgy fogunk egymás mellett élni, mint hogyha akármennyi időnk lenne. Nincs akármennyi idő, nincsen, és egy kapcsolatot tönkre lehet tenni. Ez egy realitás. Ha ezt nem tiszteljük, akkor nem fogjuk egymást megbecsülni. Ezért a történetnek van egy ilyen befejezése: „Kedves házigazda, a halál az.” Nincs ebben semmi nekrofília a részemről. Hmm. (42:30)

5. Az érzelmek megfelelő kifejezésére való képesség

Képes vagyok az érzelmeimet megfelelő módon kifejezni. Szeretnék itt tükröt tartani magamnak. Belenézek a tükörbe, s a következőre jutok. Főleg, egy olyan konyha-lélektantól átitatott illattal könnyen gondoljuk azt, hogy amikor ordítok veled, és azt mondom: „Te szemét! Te vagy az oka! Te semmirekellő! Tudtam, hogy veled elrontom az életem!” Az illető azt mondja: igen, mert egy puha kötéses, viszonylag drága könyvben olvastam, hogy egy kapcsolatban nagyon jó, ha az érzelmeinket kifejezzük. Most ebben mi volt az érzelem kifejezése? Nagyon sok… tudjátok, hogy legtöbben, amikor azt gondolják, hogy az érzelmeiket fejezik ki, az érzelem a tálca. S a tálcán átnyújtják a megvetésüket, az ítéletüket, a lenézésüket, a kritikájukat, és ezer dolgot. Az érzelem csak az átvivő anyag. Ezt csináljuk, és közben azt gondoljuk, ez most nagyon jó, ez nagyon építő, legalább engem, mert én most kifejeztem az érzésemet. De hát nem azt fejezted ki, hanem haragosan ítélkeztél, gyűlölettel minősítettél valakit, bosszúvággyal elítéltél valakit. Ez történt, nem az érzésedet fejezted ki, az érzésedet fölhasználtad, vagy az érzés fölhasznált téged, vagy az érzelem fölhasznált téged, hogy kifejezd az ítéletedet, a megvetésedet, és egyéb rettenetes dolgokat. Ahhoz, hogy én úgy tudjak belépni egy párkapcsolat világába, hogy az jó legyen, ahhoz tudnom kell az érzéseimet megfelelő módon kifejezni. Minden érzésemet kifejezhetem megfelelő módon, de az akkor egy érzelem kifejezése, nem pedig a feletted való rettenetes megvetésemnek a kinyilvánítása. Érzékelhető ugye a kettő közt a különbség? Jó. Ez azért jó, ha érzékelhető, mert a legtöbb ember számára nem az, tehát akkor ti nagyon nyerők vagytok. (45:45)

6. Az új családdal való lojalitás erősebb, mint az eredeti családdal

Képes vagyok lojálisabb lenni mármost férjemhez és a feleségemhez, mint az eredeti családomban az apámhoz és az anyámhoz. A Szentírás egyszerűen csak úgy fejezi ki ezt, hogy: „És fogja a férfi magát, és elhagyja apját és anyját.” Erre a férfiak meg azt szokták mondani: „És hogy fogja a nő magát, és elhagyja apját és anyját.” Hát nyilván nem csak a férfire vonatkozik. Képes vagyok lojálisabb lenni a férjemmel és a feleségemmel. Nem az apámmal szemben, nem kell lojálisnak lenni bárkivel szemben, hanem csak megmaradok a lojalitásomban valaki mellett. Egy nagyon fontos mondat tud az lenni, hogy amikor házasságkötés utáni első Karácsonyon azt mondom anyámnak: „Te anya, én nem jövök haza 24-én, nem, nem. Van nekünk műanyag fánk, és egyéb kellékeink, ezért aztán 24-e nálunk is tud lenni.” S erre az anyám fölsikolt: „Ááá…” Hát már gyönge, tehát látszik, hogy már önmagában ez a közlés elgyöngítette. „Mi lesz velem akkor, édes fiam?!” vagy „Ilyen még sose volt!” Hát persze, mert házas se volt még. Vagy: „Akkor már tán nem szeretsz engem?” S akkor a férfi azt tudja mondani: „Édesanyám, szeretlek, ez nem ellened van. Amikor én 24-én az én kis Brünhildécskémmel a műanyag fa árnyékában, kézen fogva, lemezről hallgatjuk a Kiskarácsonyt, az nem ellenedre van. Se a műanyag fa, se a lemez, se a Kiskarácsony, se a feleségem. Nem ellenedre van. Átment?” Hát ugye vagy átmegy, vagy nem. (Igen. Mennyi a idő? Hogy múlik. Meg kellene becsülnöm. Na jó, Feri, következő…) (49:10)

7. A legnehezebb helyzetekben is képes a pozitívumot meglátni

Ahhoz, hogy tudjak egy olyan párkapcsolatban lenni, szükségem van arra, hogy a legnehezebb helyzetekben is tudjam a pozitívumot meglátni. De most megint, ez nem egyenlő az optimizmussal, és nem egyenlő a pozitív életszemlélettel. Mi az, hogy optimizmus? Az optimizmus a realitásvesztés egy gusztusos formája. A pozitív életszemlélet egyetlen megküzdési stratégia túlterjeszkedése. Egyáltalán nem szükséges optimista szemlélettel élni. Most olyanokat mondok ma, ez, ez nagyon… Amikor én – hát nem én, hát te, csak úgy mondom – amikor „mink” rájövünk arra, hogy a legnehezebb élethelyzetben milyen kincsek vagy értékek rejlenek, akkor nem optimisták vagyunk, hanem reálisak. Az a realitás, hogy van egy nagyon nehéz élethelyzet, és van benne valami kincs is, van benne valami misztérium is. Van egy rettenetes fájdalom, és ez valamiképpen az életemet tudja szolgálni. Nem optimistának kell lenni, meg pozitív életszemlélettel élni, ezzel rengeteg kárt okozunk magunknak. Minél optimistább valaki, annál irreálisabb is. A pozitív életszemlélet nagyon egyszerűen egy indirekt megküzdési stratégia, és van megküzdési stratégiából kilenc. Hát… tudjátok, emberek például egészen lehetetlen helyzeteken se változtatnak, mert nagyon optimisták, és nagyon meg tudják benne látni a pozitívot, nagyon, ők nagyon. Érthető lett? S tudjátok, látok barátaimat, paptársaimat, és rengeteg embert látok, és ő az egész spirituális arzenált működteti ahhoz, hogy bent maradjon egy lehetetlen, hülye helyzetben, ahonnan el kéne jönnie így. Nem, ő már a Mennyei Atya kegyelmét kéri, a Szentlélek összes ajándékát próbálja valahogy mozgósítani azért, hogy egy lehetetlen helyzetet is tudjon még, képes legyen… Kakukk! Ezt nem tudom jobban elmondani. Embereket látok teljesen értelmetlenül szenvedni. Értelmetlenül szenved, hahó! Drágám, az életben mindenképp van szenvedés is, úgyse tudod kikerülni, hát akkor ezt most minek? „Azért, hogy amikor majd úgyis kell szenvedni, már ne legyen olyan ismeretlen. Most edzek. – Jól van, jól van.” Na jó. (53:30)

8. Képes vagyok építő visszajelzéseket adni

Építő visszajelzés. Amikor kritizállak, az nem építő visszajelzés. Az építő visszajelzés… Ismeritek azt a történetet…? Á, persze, néhány héttel ezelőtt pont a misén mondtam, nyilván azért jutott eszembe… ilyen egyszerű, hogy találkozik két ember az utcán, és ahogy találkoznak, az egyik azt mondja: „Jaj, te, ezt hallgasd meg! – Á-óó, álljunk csak meg! Lenne egy kérdésem. Igaz-e, amit mondani akarsz? – Hááttt-türűű… hát, hogy így kérdezed, assz’em, hogy nem. – Na jó, akkor lenne egy második kérdésem. Nem igaz, nem igaz. Javára lesz valakinek, ha elmondod? – Hí-daríra-ríra… (Ugye nehéz, mert ezt a kérdést nem szokta föltenni. Ugye, így váratlanul éri őt ez a kérdés, hogy egy közlés az javára van-e a másiknak vagy nem.) Azt hiszem, hogy nem. – Akkor van egy harmadik kérdésem. Legalább alkalmas arra, hogy az élet derűsebb legyen általa? Mert ha még arra se alkalmas, akkor el ne mondd.” Most így a közléseink 50-60%-át sikerült leradíroznom, de jóindulatú vagyok, szokás szerint. Tehát nem fog kelleni akkora sávszélesség a neteteken, nem kell, nem kell… a „neteteteken”, nem kell, teljesen lassabb is elég, mert mire elkezded írni, rájössz, hogy ez se írom meg, azt se, azt se… (55:35)

Tudjátok, eszembe jutott valami. Találkoztam valakivel. Azt mondja: „Szia Feri! Olvastam a neten a kritikus dolgokat, amiket rólad írtak, hogy milyen kritikusan írtak rólad kritikusan kritikusak. – Aha.” Nem értette, hogy mi az, hogy Aha. „Igen, nagyon kritikusak voltak, és én egyet értek a kritikákkal. – Aha. – Miért, te nem értesz egyet a kritikákkal? – Aha.” Erre azt… a következő mondatot mondja: „Akkor én meg foglak téged támadni.” Mhh. (Hogy nevetsz te ezen, milyen jó vicces.) Ezek hallatlanul érdekes helyzetek. Áll mellettem, előttem valaki, s vérbe forog a szeme: „Meg foglak támadni!” Mire lesz ez neked jó? Mi, mit vársz tőle? Te egy ilyen támadós vagy? Hát a focimeccsen vannak támadók, ott elöl. Attól függ persze, milyen fölállásban játszik a csapat. Úgyhogy most meg vagyok fenyegetve, meg leszek támadva. Biztos nagyon, nagyon előrébb megy az élet tőle. Azt mondja… Tehát képes vagyok-e a véleményemet, a gondolataimat, az érzéseimet úgy visszajelezni, hogy az valamiféle építő jellegű? Tehát, építő visszajelzés. 9… aj, és akkor el is mondom az egyedi jellemzőket. (57:55)

9. Nagyon nagy segítség, ha van bennünk legalább egy morzsányi humorérzék

Ha a feszültségeket képesek vagyunk legalább néha egy picit humorral is oldani, az nagyon jó. Azt mondja… egy terapeuta története ez, férj és a feleség ülnek egymás mellett, és „Mi a probléma?” kérdezi. Ekkor egy 45 perces monológ veszi kezdetét, nem az, hogy ez vagy az, s az illető elkezdi mondani a sérelmeit. Elkezdi mondani, hogy „Már a házasságkötés előtt is megtörtént az, hogy te amikor azt mondtad, hogy ez a sütemény citromos, akkor narancsos volt, és különben is…” S akkor egy ilyen 45 perces monológ, összes sérelem. Hát nyilván nem az összes, hát hogy lenne már az összes, csak ami úgy kikívánkozik, ami úgy hamarjában, úgy szinte úgy buggyan kifelé, tehát csak ami itt nagyon elöl van. 45 perc. Tr-gr-tk-tk… A terapeuta a következő mondatot válaszolja: „Nem tudom, te tudod-e azt, hogy a szeretet feledékeny? Nem jó az emlékezőtehetsége a szeretetnek. Tudod?” Na jó. Hmm, miket nem mondok. (60:00)

10. Stabil értékrend és erkölcsiség


Lélektani szakirodalomból hozva. Stabil értékrend és erkölcsiség. Emlékeztek, az elköteleződés szintjei: személyes, erkölcsi és strukturális. Ezt… megint csak a vesszőparipámat mondom: ha azt kérem tőled, hogy bízzál bennem, ennek arányában megbízható kellene, hogy legyek. Különben h-hm-hm… (és akkor utolsó…) (60:35)

11. Spirituális érzékenység


Böszörményi-Nagy Iván, a családterápia magyar származású atya-mestere 2002-ben ünnepélyesen, ha jól emlékszem Szegeden bejelentette, hogy a család életének van egy 5. dimenziója is. Úgy nevezte: az ontikus dimenzió. Ontológia, lét, a létezéssel összefüggő dimenzió, ezt nyugodtan nevezhetjük spirituális dimenziónak. Alapvetően a létezéssel összefüggő dimenzió, ami meghatározza és befolyásolja a kapcsolatot. Mondok egy mesét a spiritualitásról, vasárnap találtam ki. (61:45)

A mese a vándorról szól. De ez a mese egy kis vándorról szól, egy fiatal vándorról, nem az általunk oly sokat emlegetett vándorról, hanem egy fiatal vándorról, mégpedig Vándorfalvából. Képzeljétek el, van Vándorfalva. Vándorfalva azért Vándorfalva, na nem azért, mert a falu vándorol, hanem mert ott mindenki vándor. Aki oda születik, vándor lesz belőle. Így aztán a fiatal fiúk már nagyon készülnek arra, hogy ők is vándorútra keljenek. Mi történt? Volt ott egy 18 éves is elmúlt fiatalember, az egész korosztálya már vándorútra kelt, kivéve őt. Siratta a nagy szerencsétlenségét, éjszakánként nem tudott aludni, hüppögött 18 éves feje. „Nem mertem elindulni vándorútra, oly sok mindentől félek.” És ahogy ott hüppög a vándor, háh, vándornak alig nevezhetjük, mert még nem indult el, egyszer csak megjelenik az ablak mellett a bölcs bagoly. A bölcs bagoly huhhint egyet-kettőt, s azt mondja: „Hát, te ifjú vándor!” Mire hatalmas zokogásba tör ki a fiú, azt hiszi gúnyolódik vele a bölcs bagoly. „Hát te miért nem indultál még el? Min sírsz itt? – Nem merek elindulni, annyi mindentől félek. Félek, nagyon sok mindentől félek. – Hát mitől félsz te? – Hát én attól félek, hogy el fogok tévedni a sűrű sötét erdőben, aztán ha eltévedek, jahaaj, beleesek egy verembe. De attól is félek, beleesek a verembe, ott a sűrű sötét éjszakában, sűrű sötét erdőben, ott kell nekem éjszakáznom. Jáj, de félek, nem merek elindulni.” Erre a bagoly, na, kicsit gondolkodik, majd huhhint megint egyet-kettőt, és azt mondja: „Ide figyelj, te vándor, ne félj te egyet se, mert amiért te félsz, sose történik meg.” Hát egészen szakasztottan úgy tűnik, hogy ennek az ifjú vándornak, aki még sosem mert elindulni vándorútra, csak erre lett volna szüksége. Lélekszakadva lemegy a földszintre, fölrázza az édesanyját meg az édesapját: „Édesanyám, édesanyám, most izibe’, süssed a hamuba sült pogácsát!” Az apjától meg, aki szegény még ott félálomban van: „Apám, apám, ide a bugylibicskát! A fiad elindul vándorútra. Kérem a pogácsát meg a bicskát! Anélkül nem megyek.” Hát gondoljátok, az egész hát… gyújtják a gyertyát, a mécsest, máris készítik, reggel már úton is van a fiú. Megy, megy, megy, megy, néha látja a baglyot, a bagoly nagyon-nagyon, szinte cinkosan huhhint mindig egyet, s már tudják, hogy miről van itt szó, megmondta, hogy „Te vándor, amiért te félsz, sose történik meg.” És mi történik? Látom, már ismertek. Hát az történik, hogy egyik útkereszteződést se jól, jól…, a másikat se… Úgy eltéved a vándorunk, ahogyan csak kell. Eltéved, kezd leszállni az este. Fogja a fejét az ifjú vándor, nagy szorongásában megeszi az összes hamuban sült pogácsát, s jön a bagoly. „Te vándor, amiért te félsz, sosem történik meg.” Ha maradt volna pogácsa, odahajította volna, az biztos, a bagolyra, de nem maradt már pogácsa, ezért csak rázta az öklét, „Rútul átvágtál engem! Na hát, ha leszállt az éj, innen valahogy ki kell keverednem, hát nem, nem, hát annyira félek attól, hogy itt maradok az erdőben, sötétben nem, nem, megyek, kikeveredek.” Na hát, az úttalan utakon mi történik? Beesik a verembe, be bizony. Akkorát nyaklik-nyeklik, épp hogy épp csak hogy leért, és még a puffanás is ott visszhangzik az erdőben, mikor jön a bagoly. „Huhú! Mondtam én, hogy amiért te félsz, nem történik meg.” Hát, tudjátok, azt gondolja az ifjú vándor, ha már volt a földön pofátlan bagoly, hát az ő baglya az, és… de hát most már sokat dühöngeni nincs idő, mert ahogy kezd leszállni az éjszaka, bizony besötétedik, hideg van… Hát mit csinál a mi vándorunk? Hát szerencsére ilyen gödör, gödör, csapda, csapda, beleesik sok ág, sok gally, sok levél, amivel be volt fedve ugye az a verem, ezért aztán betakargatja magát vele, úgy éjszakázik. Reggel fölvirrad, nagyokat kiált, meghallja az erdőkerülő. Ahogy meghallja, odamegy, segít neki kijönni a veremből, megmutatja neki a jó utat, hú…, meg egy kis innivalót-ennivalót is kap, és aztán visszatalál a jó útra, leül a vándor. Azt mondja: „Ú, ez aztán meredek volt.” és ahogy ezen lamentál, jön a bagoly. „Ide figyelj, vándor! Mondanék én valamit, huhú. Mondtam én, hogy amiért te félsz, sose történik meg.” Mire a vándor azt mondja: „Minden megtörtént, amitől féltem.” Mire a bagoly annyit mond: „Én azt nem is mondtam, hogy nem történik meg, amitől féltél, én azt mondtam, amiért te félsz, az nem történik meg. Na, szevasz!” (68:00)

Most föltártuk az ontikus dimenziót ’álá Böszörményi-Nagy Iván. Az életünket végigféljük, rengeteg mindentől félünk. Félünk és félünk, hogy majd eltévedünk. S néha eltévedünk? Stty! Mint a sicc. Majd el fogunk esni. Elesünk? Ftty! Az biztos. Néha olyan helyen köll lennünk, ahol nem szeretnénk, mondjuk a munkahelyen? Hát, ez a mai verem. Úgy bizony. De amiért félünk, ha elmegyünk a legvégére, azt merem állítani nektek, amiért az ember fél, sose történik meg. Amitől félünk, az nem egyszer megtörténik, de amiért az ember fél, az soha. Ezt nem szívesen magyarázom meg. Amitől félünk, nagyon gyakran megtörténik, amiért, az soha. Aki tudja, hogy ennek mi a jelentése, háhá, zen tanítvánnyá lesz. Befejeztem. (69:42)

Segíts,

hogy ez a hanganyag másokhoz is eljusson.

Hogyan segíthetsz? Támogasd az alapítványt. Oszd meg a hanganyagot azokkal a barátaiddal, ismerőseiddel, akiket érdekelhet. Add tovább!

Megosztom
E-mailben küldöm

Köszöntelek benneteket, Isten hozott titeket!

Folytatjuk, ahol abbahagytuk. Itt elöl még vannak fapados helyek, mint az indiai vonaton – még ide lehet… Legalább akkor teszek egy most már véglegesnek mondható bejelentést, mégpedig azt, hogy április és májusban a Millenárison leszünk már. Tehát április és május. (taps) Minden részleteket, egyebeket majd a honlapról megtaláltok, elolvashatjátok, de különösebben nem kell ezt részletezni, mert ott leszünk, tehát április és május. Ha már itt tartok, akkor március 15-e kedd, tehát akkor nem leszünk se itt, se sehol. Jó, tehát akkor április-május: Millenáris.

Ismétlés, bevezető

Mi is a témánk? A témánk az az, hogy elindultunk onnan, most persze nem Ádámtól-Évától akarom mondani, hogy megnézzük, hogy ha elsősorban visszafelé tekintünk az életünkre, akárhány évesek is vagyunk, de akkor láthatjuk azt, hogy a párkapcsolatainknak, vagy a párkapcsolatunknak, vagy a házastársi kapcsolatunknak milyen motívumai voltak. Láthatjuk azt, hogy bizonyos motívumok nem állják ki az életnek, a nehézségeknek, a kihívásoknak a próbáját, hanem éppen az élet-adta természetes nehézségekben gyöngének bizonyulnak. Éppen az élet nagyon jól rá szokott mutatni arra, hogy a társválasztásunknak, vagy a házasságkötésünknek a motívumai nem voltak elégségesek, és hogy ilyenkor nem válóokokról érdemes beszélni, hanem arról, hogy rálássunk, hogy ezek a motívumok ott és akkor az életünk részei voltak. Hogy elfogadhatjuk magunkat, hogy ott és akkor így tudtuk a döntésünket meghozni. Hogy ott és akkor ezek is szerepeltek abban, ahogyan igent mondtunk a másikra, tehát elfogadhatjuk magunkat az elégtelen motívumainkkal együtt. Bőségesen elfogadhatjuk magunkat, de közben pedig éppen ezek a helyzetek lehetőséget adnak arra, hogy mélyebb, és a kapcsolatot boldogítóbb és megszilárdítóbb motívumokhoz tudjunk eljutni. Ez persze sokszor egyáltalán nem könnyű. De mondta azt valaki, hogy könnyű lesz? (03:10)

Innen indultunk, és így jutottunk oda, hogy mondtam három, meg most mondok majd még egy negyedik fájdalmas mondatot, ami valamiképpen a kultúránkhoz is nagyon kapcsolódik, mint valamiféle téveszme. Az első mondat így szólt, hogy „A szerelem nem elég.” ha valaki azt gondolta volna, hogy az elég. Akkor a második így szólt, hogy „A szeretet nem elég.”, itt kezdtetek el gyanakodni, hogy talán megőrültem, vagy csak nagyon szenyó vagyok, tehát a szeretet nem elég. És aztán volt egy harmadik is, hogy „Az együttérzés sem elég.” És most mondok hozzá egy negyediket, és akkor így mennénk tovább, hát hogy teljes legyen a lista úgy valamennyire legalább. A negyedik mondat így szól:
A szex sem elég

Ezt a mondatot bőségesen lehetne fejtegetni, de minek. Szerintem teljesen minek. A szex önmagában nyilvánvalóan nem elég. Sok mindenre jó, sok mindenre elég, egy tartós és boldog kapcsolatra, amiből gyerekek születnek… arra a szex nem elég. Ezért aztán lehet játszadozni és kísérletezni, hogy van-e szexuálisan hozzám illő pár. (Nem, te nem vagy az!) Tehát lehet ezzel játszadozni, rengeteget, hogy összeillünk-e. És akkor emlékeztek arra a fiatal nőre, akivel együtt vacsoráztam, bár nem voltam vele együtt, mert én az egyik asztalnál ültem, ő meg a másiknál, és hogy a barátnőjével beszélgetett, én meg a banánturmixommal. És ahogy azt mondja mélységes fölismerésektől vezetve (vezettetve, vezetve, vezettettetve… tetve? csak nem!). S akkor azt mondja: „Hát, ez milyen érdekes, hogy itt volt ez az Ödön, és hogy Ödön minden paraméterében megfelelt az elvárásaimnak, csak élni nem tudtam vele.” Ez egy ifjú hölgytől éppen életkorának megfelelő fölismerés. Most ha minden paraméterében megfelelő Ödön – szerintem adjuk meg neki ezt az esélyt, tehát a jóhiszeműség és az ártatlanság vélelme illesse meg Ödönünket – jó a szexben is, hogy összeillett ezzel a nővel, cuppra összeillettek. Egymásnak ők voltak cupp az éjszakában, és összeillettek, és a nyálkahártyák közé már semmi sem fért el, ahogy az kell. Na és aztán? Hát ez az, látjátok, na és aztán, an és aztán, az meg az élethez kevés. Tehát lehet ezt így-úgy keverni-kavarni, a szerelem nem elég, a szeretet nem elég, az együttérzés nem elég, és a szex sem elég. Hmm, és most, hogy már nagyon utáltok, és már csak azért jártok, hogy a gyűlölettel teli indulataitokat rám vetítsétek, most akkor folytatom. (07:10)

A címünk most valahogy így hangzik, hogy nagy piszokság lenne a részemről, hogy elmondom ezt a négy mondatot, hogy mi az, ami nem elég, majd továbbmegyünk. Ugye, azért ez hagyna némi kívánnivalót maga után, ezért most akkor nézzük meg, de reményem szerint egy kicsit árnyaltabban, mint ahogy általában szoktuk, hogy akkor mire van szükség. Ugye, ez a cím: Mire van szükség? Ez nem jó cím, mert nem mondtuk meg, hogy miben mire van szükség, hát mondjuk egy boldog, tartós, kiegyensúlyozott életet adó, továbbadó házastársi kapcsolatban mire van szükség, de még mielőtt odaállnék. Ez benne a trükk, hogy nagyjából mi mindenre van akkor szükség. (08:05)
Mire van szükség egy boldog házastársi kapcsolatban

Három dimenziót nézünk. Nem elég a személyes dimenzió, illetve inkább úgy mondanám, az egyéni dimenzió. Nem elég, hogy valakinek hihetetlen jó kommunikációs képességei vannak. És ha utálja a feleségét, mit csinál vele? Akkor zseniális-fordulatosan kommunikálja, hogy „hülye vagy”? Tehát egyénik képességek, egyik dimenzió, második dimenzió a kapcsolati képességek, szükségletek, mire van arra, hogy én egy olyan kapcsolatban tudjak lenni, amilyenben szeretnék, és aztán a családi kapcsolat-rendszerből adódó követelmények, mondhatjuk akár így is. Tehát ezt a három dimenziót néznénk meg. Mit érünk azzal, hogy valaki hallatlan finoman rá tud hangolódni a másikra, és közben mindig a szónak rossz értelmében „elveszti magát”. Vannak olyan nők, zseniálisan csinálják: „Úgy érzem, hogy már ketten vagyunk itt benn.” Hát ez… már nagyon szép érzés, hú… Hú, ezt hogy csinálta? De azt az árat fizeti, hogy ott meg már nincsen senki se. Hát ez akkor elég komoly ár. Tehát (Egészségedre!) akkor ezt a három dimenziót szeretnénk megnézni, akkor „Mire van szükség…” ez a cím. (09:45)

1. Érett szülőség föltételei


… vagyis van saját identitás, van saját önazonosság. Legalább azt lehet mondani, az életkoromnak megfelelő önazonosságra eljutottam. Valamennyi olyan szilárd önazonosságra, és ebből fakadó nyilván akkor önbecsülésre, amennyi az életkoromnak úgy megfelel többé-kevésbé. Ugye ide azt is mondhatnám, hogy valamennyire az életkoromnak megfelelő érettséggel rendelkezik a személyiségem. Nem kell, hogy 20 évesen bölcs legyek, ezeket nagyon szeretem mondani. Tudjátok miért? Mert én ezt jól elrontottam, aztán én ezért nagyon tudom. Huszonéves koromban szerettem volna bölcs lenni, elég hülyén mutattam, mikor ezt úgy próbáltam csinálni. Hát huszonévesen az ember ne legyen bölcs, hát legyen érett korára bölcs, tehát huszonévesen nem, igazán nem kell bölcsnek lenni. Egy gyerek meg amikor bölcs, az nagyon nagy baj. Egy gyerek meg pláne ne legyen bölcs, nem kell neki bölcsnek lenni, legföljebb egy gyerek fején tudja találni a szöget. Az más, hogy valahogy hihetetlen pontosan ki tud fejezni, ez nagyszerű, de bölcsnek nem kell lennie. Tehát életkorunknak megfelelő érettsége a személyiségünknek. Ez azt jelenti, hogy fejlődőképesek is vagyunk. (Ez volt akkor az első.) (11:25)

2. Felelősségteljesség és megbízhatóság

Ez olyan… mindig elkezdek gyönyörködni azon, hogy előveszek valami komoly lélektani irodalmat, és egyszer csak olyan dolgok jönnek elő, amelyekről még 20-30-40-50 évvel ezelőtt is szívesen mondták azt, hogy ez nem tartozik a lélektan körébe. Hagyjuk a moralizálást! És kiderül, hogy igenis hogyha most arról beszélünk, hogy egy tartós és meleg, elégedettségre alkalmas kapcsolat és személy, akkor ez hozzá tartozik. Tehát felelősségteljesség és megbízhatóság. És emlékeztek, itt hoztam az ószövetségi, a zsidó gondolkodást. Egyszerűen csak mint valami nagyon szépséget és érdekességet. Hogy ott azt mondja, ahogyan Jézus fölszólít bennünket, hogy legyetek tökéletesek, legyetek teljesek, ugye, hogy ennek a szónak az egyik alapjelentése az volt: legyetek felnőttek. A korabeli gondolkozásmódban a gyerek éretlen, nem elég autonóm, nem elég önálló és ezért nem is tud elég felelős lenni, szemben a felnőttel, aki elég önálló, ezért elég megfelelő szabadsága van, és ezért felelős is tud lenni. És ráadásul emlékeztek, hogy ez milyen fontos volt: felnőtt az a valaki – a zsidó gondolkodás szerint – aki beavatást nyert a felnőtt létbe. Beavatták őt oda, ezért ő mármost felnőtt. Ez akkor azt jelenti, hogy a második gondolat, hogy elég belső szabadsággal és önállósággal rendelkezik, hogy felelősséget tudjon vállalni, és hogy képes legyen alakulni és fejlődni. Van olyan tapasztalatotok, hogy egy párkapcsolatban a másikat igyekeztek megváltoztatni? „Nekünk ilyen nincs.” Gondoljunk az ismerőseinkre, akik rendszeresen elszúrják a dolgaikat, és hogy láttunk olyat, hogy ők meg akarják változtatni egymást. Tulajdonképpen ez ugye a rossz irány. Ez a megváltoztatlak téged… (14:00)

Most mondok egy olyasmit, ami talán még szépnek is hangozhat. Sokszor azért akarjuk egymást megváltoztatni, hogy közel lehessünk a másikhoz. „Azt gondolom, hogy ameddig te olyan vagy, addig nem tudok elég közel lenni hozzád, mert hát olyan vagy. Ha azonban megváltoznál, te kis ateista, te egy kicsit megkeresztelkednél, máris közelebb lennénk egymáshoz. Én katolikus, te katolikus, az már nagyon közel van.” „Ha tehát megváltoznál, én… rendszerető, te nem. De ha te is rendszerető lennél, de közel lennénk egymáshoz, együtt rakhatnánk rendet, és együtt élveznénk a közös rendrakás szépségét. Sőt, tulajdonképpen átélnénk annak a furcsa bizsergető érzését, hogy már nincs is mit rendbe rakni, mert mind a ketten ezt csináljuk, s hogy úgy elfogy, s ezért, csak úgy huncutságból egy kis rendetlenséget csinálnánk néha. És aztán így élveznénk az életet, két rendrakó.” Na most ez a szép olvasatom, hogy azért akarjuk megváltoztatni egymást, hogy közel lehessünk a másikhoz. Ez azonban, ha szabad így kifejeznem, elég elfuserált módja a közeledésnek. Ez körülbelül olyan, hogy egy nagy szablyával jövök, és azt mondom: „Hopp, ahol kinőttél, ott leváglak.” Hát úgy…, tehát az egymáshoz való közeledésnek, vagy közel levésnek az, hogy te változz meg és legyél olyan, mint én, nem kielégítő módszere. Ezt lehet nagyon finoman mondani.

Azonban… ezt már ezerszer ragoztuk, úgy finoman idehozom, hogy a másiknak az elfogadása úgy, hogy ő másik, másik. Értitek? Ha én elfogadom, hogy ő egy másik, nem pont olyan, mint én, akkor más is. Na jó. Ez az egymáshoz való termékeny közellevésnek úgy tűnik, hogy az első lépése. Az elfogadás egyébként sosem elég, de erről már sok szó esett. Elfogadni valakit az nem elég, az egy jó lépés valaki felé, de egy kapcsolathoz nagyon kevés. (Na, jöjjön a harmadik pont.) (17:15)

3. Reális igények és elvárások

Reális igényeim és elvárásaim vannak a kapcsolatban. Feléd. A kapcsolattól. Mondok néhány klasszikus irreális igényt és elvárást, ami a kapcsolatra, vagy a másikra tud vonatkozni. Az első, ez az egyik vesszőparipám, ezt mindig mondom, már unjátok is: A házasság, vagy a párkapcsolat nem boldogság-intézmény. Egyszerűen nem azért van, hogy egy kapcsolatban akkor majd te engem boldoggá fogsz tenni. Egyszerűen nem erre van. A romantikus szerelem illúziójától fűtötten a házasságot szívesen tartjuk boldogság-intézménynek. Ez egy illuzórikus elvárást támaszt a kapcsolat felé is, meg a társam felé is, ugyanis ez eszköziesíti a másikat is, meg a kapcsolatot is, és azt mondja: „Addig vagy fontos nekem, ameddig boldoggá teszel.” Ráadásul, ráadásul a boldogság az meg itt van. Ez azért olyan rettenetes számomra, mert képzeljük el, hogy a házastársunk depressziós lesz. Hogy teszed boldoggá? Mit fogsz csinálni? És ha ő azt várja, hogy „Én most depressziós vagyok, de a házasság egy boldogság-intézmény, úgyhogy eleve nem is megyek szakemberhez, mert hát ott vagy te, és te majd kisimogatod belőlem a boldogságot.” Tehát egyetlen ember sem születik azért a világra, hogy az legyen a dolga, hogy egy másik embert kelljen boldoggá tennie. Ilyen életprogram nincsen. Lehet, hogy valakiknek a fejében van, de odaföntről ilyen programot nem kaptunk, hogy énnekem most az a dolgom, hogy téged boldoggá tegyelek. De lehet ezzel nem egyetérteni. Mondok még. (19:43)

Egy irreális elvárás az, hogy megkapom azt tőled, amit az élettől eddig nem kaptam meg. Pláne: majd te úgy fogsz engem szeretni, ahogyan az apám nem szeretett, majd te szeretsz engem úgy, ahogyan az anyám engem sosem szeretett. És milyen jó a párkapcsolat, két legyet ütünk egy csapásra, te szeretsz, mint feleség és szeretsz, mint anya. Hehh! A szeretetben benne van az anyai is, de a feleségem szeret anyai módon, a feleségem nem tud úgy szeretni, mint „az anyám ahogy nem szeretett, de ahogy szeretnie kellett volna”. Nem tudunk más helyett szeretni, nem tudunk, az képtelenség. Olyan egyszerű dolgokat mondok, kicsit szégyellem magam. Hát itt marha sok… de ez ilyen egyszerű, nem tudunk más helyett szeretni. Hogy? Az is rettenetes, mikor valaki arra vállalkozik: „Majd én megadom neked azt, amit az apádtól sose kaptál. Majd én vezetlek az élet rögös útján. Bízd rám magad.” Állj már meg! Hát vezesd magadata az élet rögös útján. Hát mivé teszed magad? Tehát mindenki a maga nevében tud szeretni, egy más ember nevében és helyett nem tudunk szeretni. Ezt elvárni egy másiktól, vagy megpróbálni ennek az elvárásnak megfelelni: egy kész kudarc. (21:45)

Illuzórikus elvárás az, hogy „Ha együtt leszünk, akkor könnyebb lesz az élet.” Együtt egyáltalán nem lesz könnyebb az élet. Egyszerűen azért nem, mert az élet nehéz. Hát ha az élet nehéz, attól hogy együtt vagyunk, nem lesz könnyebb. Az élet nehéz. Ezért ha együtt vagyunk, akkor egy óriási lehetőségünk van arra, hogy az élet tartalmasabb legyen, teljesebb legyen, jobban bontakozzon ki. De könnyebb? Hát nem tud könnyebb lenni, ha annyi, amennyi. Most ezt, ugye… „együtt az élet könnyebb”, hát akkor: bigámia. „Hát húszan meg még könnyebb, húszan, az már… 19, ó hát nekem csak ennyi maradt, ez tök jó.” Hát hogy? Látom, most úgy csinálok, mintha fölháborodtam volna valamin, csak lehet… tudjátok, egy picit értelmezem magam, hogy… olyan nehéz titeket meghallgatni. Hogy tudjátok, óraszámra, félnapszámra, egész nap számra hallgatok, hallgatok, mert tudom, hogy hallgatni kell, tudom, hogy az a jó, mert fontos, hogy a saját autonómia és szabadság és felelősség és minden ki tudjon bontakozni. De befelé annyi mondatot nyelek le, hogy úgy tűnik, hogy most kitüremkednek ilyen kiáltások formájában. Hogy: „Hahóóó!! Nem lesz könnyebb!”, de nem is az a dolga. Az életet nem lehet megkönnyíteni, hogyha ez mond nektek valamit. Egyszerűen nem lehet megkönnyíteni. Hát ha (Egészségedre!), aki az életet meg akarja könnyíteni, egy valamit ér el, hogy felszínes lesz. Az élete tartalmatlanná válik. (Egészségetekre! Hát látszik, ezt nehéz bevenni, ugye? Egy ilyen tssáhhtyúú… nyugodtan trüsszentsetek le.) Legfinomabban is, hogy ilyen kecske-káposzta, hogy ne kelljen túl nagyot ugrani, azt tudjuk mondani, hogy egy párkapcsolattól, egy házastársi kapcsolattól az élet egyszerre lesz könnyebb és nehezebb. Na ennyit hajlandó vagyok engedni. Van, amiben könnyebb lesz, és van, amiben nehezebb. (De tényleg, na, most köhögjetek, köhögjetek, tessék. Köhögési szünet. Most kider… ti is mennyi mindent tartottatok vissza. Pisi szünetet rendelek el, menjetek, menjetek, áradjon az élet, ahogy akarjátok. Most arra gondolok, 11 éve vagyunk együtt, és én még soha nem hiányoztam betegség miatt. Ez jutott eszembe. Amióta úgy egyben vagyok, nem, nem vagyok beteg se. Ehhez mit szóltok? /taps/ Na jól van. Ez miért érdekes nektek? Szerintem nem t’om. Na.) (25:40)

A következő illúzió – de ezeket… egy irgalmatlan hosszú sort lehetne írni, én most csak tik-tik… – „Azért jó együtt lenni, mert együtt meg tudjuk oldani az élet nehézségeit. Az élet problémáit együtt meg tudjuk oldani. Az ember egyedül kevés és gyönge, botladozik csak, és esendő, de talál valakit, és együtt… az élet problémáit majd meg tudjuk oldani.” Tudjátok ez mi? Az élet súlyos lenézése. Aki azt gondolja, hogy az élet problémáit meg lehet oldani, lenézi az életet. Az élet nem egy matematika példa: fogom, leülök, „Na nézzük csak, számok. Hát, ez ismerős, hehh!” Hát az életnek egyszerűen nem ez a természete, hogy fogom és megoldom. Tehát az az illúzió, hogy egyedül nagyon izé… de majd együtt sokkal könnyebb lesz, és főleg azért lesz könnyebb majd mert megoldjuk az élet problémáit… Az élet néha kegyeskedik megoldódni nekünk, körülbelül ez. Most ezt nagyon a fonákjáról mondtam. Az élet problém… na jó. (27:30)

Összes olyan mondatunk, hogy MINDIG és SOHA. „Azért jó, hogy végre rád találtam, mert így sosem leszek egyedül.” Most eszembe jutott egy páros WC képe, „Gyere drágám velem, ez a vágyam, hogy mi sosem leszünk egyedül, én sose. Gyere velem, tarts velem!” Mi az, hogy sose leszek egyedül? Hát tényleg, most úgy csinálok, mintha nem t’om… Feri, huhú! Mondok egy másik példát. Hát persze, hogy tudunk egyedül lenni, hát hogyne tudnánk egyedül lenni, tudunk, meg vagyunk is. Hozzátartozik az élethez. A másik, mondjuk ezt, hogy soha nem leszek egyedül: „Te mindig mellém fogsz állni, mindig.” Hogy tudna egy másik ember mindig a másik mellé állni? Ez lehetetlenség. Néha tudok melléd állni, néha meg nem. Tehát az összes ilyen igényünk, elvárásunk, hogy „soha”, meg „mindig”. Jegyespárokat szoktam kérdezni arról: „Kérlek írjatok le olyasmit, hogy mi az, amit nem, nagyon nem szeretnétek a kapcsolatban!” És akkor szoktak ilyen mondatok születni. Nem azt mondja, hogy „Nagyon nem szeretném, hogyha te megcsalnál engem.” hanem „Sose történhet meg!” De igen, megtörténhet, épp elég nagy baj, hogy megtörténhet, de attól még megtörténhet. A múltkori alkalomnak a gondolatait nem hozom ide, hogy rizikófaktor az, ha azt gondolod, hogy nem történhet meg, és hogy… (30:05)

4. Önmagunk, magatartásunk, helyzetünk észlelése pontos

Hát ezt realitásnak is hívhatjuk, hát önmagunk, a magatartásunk pontos észlelése, beleértve az önreflexiós képességet. Mondok ide is példákat. A kommunikáció kapcsán például, hogy képes vagyok fölismerni azt, hogy amit most csinálunk, az sehova se vezet. Hogy amit most csinálunk, ez már egy lehetetlen valami. Ezt most csináljuk 78-adszor, és jól lehet tudni, hogy éppen a semmibe fogunk eljutni vele. Hogy képes vagyok reflektálni arra, hogy amit csinálok, ez nem jó se neked, se nekem, se a kapcsolatnak és semminek nem jó. Bizonyos nyereségei vannak, de nem jó. Van, aki 78 ezredszer is belezuhan valamibe, és nem lát ki belőle. Egy gyönyörű kérdést tett föl egyszer egy férfi. Reggel az öltöztetés, öltözködés és egyebek kapcsán ment a balhé. Gyerekek, feleség, férj, helyzet. S a feleség elkezdte mószerolni, bántani a férjét. A férj a következő kérdést tette föl neki: „Most meg akarod oldani ezt a helyzetet, vagy veszekedni akarsz?” És erre egy nagyon reális válasz, hogy veszekedni akarok. Tehát önmagam pontos észleléséhez hozzátartozik, hogy „Most, hogy kérded, most már biztos, hogy veszekedni akartam. Eddig még úgy tudtam magam előtt is csinálni, hogy én nem, de most hogy kérd…, rájöttem, hogy igen, veszekedni akartam, igen, beléd akartam rúgni, igen, tök jól esett, hogy látom, hogy milyen béna vagy, és tök jól esett ezt kifejezni.” Tehát a magatartásunk, a helyzetünk, a realitás viszonylag pontos észlelése. Amerikai terapeuta, minden évben szoktam őt kétszer idézni. Azt mondta: „Elgondolkodtam azon, mi a közös szál az összes kliensemben, akármilyen témával is jönnek. Egyvalamire egész biztonsággal találtam rá: realitásvesztésben vannak.” Azt is mondhatnánk, hogy ahol megoldhatatlan problémáink támadnak, és nem tudjuk őket se megoldani, se fölülmúlni, ott gyanakodhatunk némi realitásvesztésre. (Mondok még, csak olyan pici betűvel írtam, nem tudom miért csinálom ezt. Emlékeztek, már fél évvel ezelőtt is ezen. Feri, nem látod, hát nem látod. Ugye, itt állsz, minden, most akkor így mit csinálsz itt? Na.) (33:20)

Egyik legsúlyosabb realitásvesztés az, amikor a helyzetben nem látom meg a saját szerepem, hogy én hogyan járulok ahhoz hozzá, hogy azt gondolom, hogy te vagy a hibás. Ez nagyon szemét mondat volt. Amíg, tudjátok a neves amerikai családterapeuta, (Ugye ez olyan jó ez a szó, hogy neves, és nem kell mondani a nevet. Neves és…) ő azt mondja, hogy a sehova, csak a pusztulatba vivő kommunikációnak az egyik klasszikus ismérve, hogy valaki állítja, hogy a kialakult helyzetért kizárólag a másik a felelős, és ő nem felelős érte. Ez ez. Tehát a realitás pontos, viszonylag pontos észlelése az, hogy akármiben is vagyunk, abban én is benne vagyok, és én is része vagyok. Én is valamiképpen hozzájárulok, hogy az a helyzet fönnáll. De nem abban az értelemben, hogy „Én mindent megtettem azért, hogy jobb legyen…” Mondok egy következőt. (34:45)

Sokszor elsőre nagyon világosnak látszik egy összefüggés. Például jönnek hozzám: férfi, nő; nő, férfi. A sorrend nem számít. „Megint a férfit mondta először…” És a nő kifejezetten kommunikatív, és mondja, és nyitott, a férfi meg ül és… „Kóla nincs?” és úgy elsőre azt mondjuk: Ó, itt van egy nyitott nő, meg van egy olyan, ó, egy olyan zárt pasi. Azt mondjuk könnyen: Ó, ez a klasszikus fölállás. Mindaddig, míg egyszer csak például el nem jutunk egy mélységig, s akkor a férfi elkezd beszélni, és sokkal mélyebbről beszél, mint a nő, és a nő kezdi el keresni a kólát. Nem tudom, megfigyeltétek-e azt, hogy az életben a különböző jelenségek sokszor rétegszerűen vannak. A felszínen úgy tűnik, te vagy a nyitott és én a zárt, lejjebb megyünk, pont fordítva van. Ez a csere nagyon érdekes, ha megfigyeljük. Sokszor amikor nyilvánvalónak tűnik valami: „Azért nincs gyerekünk, mert te nem akarsz.” Amikor ezt olyan nagyon nyilvánvalóan mondja valaki, mindig elkezdek gyanakodni, hogy mi van a mélyebb szinten. A mélyebb szinten sokszor fordítva van. „Az a baj, hogy te nem köteleződtél el mellettem.” S nagyon, egészen úgy tűnik, hogy tényleg, ez egész világos, hogy így van. Elkezdek gyanakodni, mi van egy mélyebb szinten? Sokszor ezek ilyen sajátos cserében, párban járnak, és ez a realitáshoz hozzátartozik. Valaki azt mondja: „Én itt most mindent megtettem.” Mélyebbre megy, és azt mondja: „Ú, dehogy is. Ott, azon a ponton pontosan tudtam, hogy azt nem csinálom meg.” Hmm. Jó, akkor… hát, igen, cíí, mondok egy mesét. (37:30)

A mese a vándorról szól. Megy a vándor, megy, megy úttalan utakon, fogytán a vize, az élelme, és nagyon egyedül van. Ahogy megy, egyszer csak lát egy házat, a házikón kéményt, a kéményen meg vidáman száll a füst. Azt mondja: Hát, ahol füst van, ember is van. S akkor alig várja, hogy este, azt a sok-sok napi magányát megossza valakivel, kapjon egy pohár jó vizet, talán valami élelmet is, de főleg, hogy beszélgethessen valakivel. Odamegy, tényleg, ott a lemenő napban még éppen kapálgat a férfi, megszólítja: Adnál-e nekem egy kis vizet? Szó szót követ, minden esetre isznak is, esznek is, ülnek a verandán. Azt mondja a vándor: „Te tudod-e, hogy itt vándorolok hetek óta és rájöttem valamire. Van nekem egy társam, sosem hagy el engem. Ha megállok, megáll velem, ha megyek, jön velem tovább. Hogy így egyedül megyek, rájöttem, van egy társam, aki mindig velem van, megáll, ha megállok és jön velem akkor, hogyha megyek. Mit gondolsz, ki az?” (Most én iszom. Mondjatok ötleteket! – Árnyék. Hó, hát ez jó. Tessék? – A félelem. Ó. – Gondolat. Mit mondana erre egy buddhista szerzetes? – Esti Kornél? – Na, még! – Aha, Isten. H-hm. Igen, nagyon, többen nagyon bólogatnak, ennyit látok. A-ha.) Na, hát a vándor azt mondja: „Hát, ha te kedves házigazda nem tudod kitalálni, hogy ki az, aki mindig megáll, mikor én is megállok, és jön velem, mikor elindulok, elmondom neked, a halál az. Egész életemben leghűségesebb társam.” Szerintem erre a történetre több jó befejezés is van, de ez az egyik. És eljutottam ahhoz a mondathoz, mert hogy a realitásokról beszélünk: Aki nem tiszteli a halált, nem becsüli az életet. Aki nem tudja tisztelni a halált, az nem tudja megbecsülni az életet. Egy kapcsolatban ha valaki nem tiszteli azt, hogy az idő múlik, és hogy ma megtehetek valamit, holnap már nem biztos. Aki az időt, a múlandóságát nem tudja tisztelni, hogy fogja megbecsülni az együtt töltött időt? Nagyon problémás lesz. Úgy fogunk egymás mellett élni, mint hogyha akármennyi időnk lenne. Nincs akármennyi idő, nincsen, és egy kapcsolatot tönkre lehet tenni. Ez egy realitás. Ha ezt nem tiszteljük, akkor nem fogjuk egymást megbecsülni. Ezért a történetnek van egy ilyen befejezése: „Kedves házigazda, a halál az.” Nincs ebben semmi nekrofília a részemről. Hmm. (42:30)

5. Az érzelmek megfelelő kifejezésére való képesség

Képes vagyok az érzelmeimet megfelelő módon kifejezni. Szeretnék itt tükröt tartani magamnak. Belenézek a tükörbe, s a következőre jutok. Főleg, egy olyan konyha-lélektantól átitatott illattal könnyen gondoljuk azt, hogy amikor ordítok veled, és azt mondom: „Te szemét! Te vagy az oka! Te semmirekellő! Tudtam, hogy veled elrontom az életem!” Az illető azt mondja: igen, mert egy puha kötéses, viszonylag drága könyvben olvastam, hogy egy kapcsolatban nagyon jó, ha az érzelmeinket kifejezzük. Most ebben mi volt az érzelem kifejezése? Nagyon sok… tudjátok, hogy legtöbben, amikor azt gondolják, hogy az érzelmeiket fejezik ki, az érzelem a tálca. S a tálcán átnyújtják a megvetésüket, az ítéletüket, a lenézésüket, a kritikájukat, és ezer dolgot. Az érzelem csak az átvivő anyag. Ezt csináljuk, és közben azt gondoljuk, ez most nagyon jó, ez nagyon építő, legalább engem, mert én most kifejeztem az érzésemet. De hát nem azt fejezted ki, hanem haragosan ítélkeztél, gyűlölettel minősítettél valakit, bosszúvággyal elítéltél valakit. Ez történt, nem az érzésedet fejezted ki, az érzésedet fölhasználtad, vagy az érzés fölhasznált téged, vagy az érzelem fölhasznált téged, hogy kifejezd az ítéletedet, a megvetésedet, és egyéb rettenetes dolgokat. Ahhoz, hogy én úgy tudjak belépni egy párkapcsolat világába, hogy az jó legyen, ahhoz tudnom kell az érzéseimet megfelelő módon kifejezni. Minden érzésemet kifejezhetem megfelelő módon, de az akkor egy érzelem kifejezése, nem pedig a feletted való rettenetes megvetésemnek a kinyilvánítása. Érzékelhető ugye a kettő közt a különbség? Jó. Ez azért jó, ha érzékelhető, mert a legtöbb ember számára nem az, tehát akkor ti nagyon nyerők vagytok. (45:45)

6. Az új családdal való lojalitás erősebb, mint az eredeti családdal

Képes vagyok lojálisabb lenni mármost férjemhez és a feleségemhez, mint az eredeti családomban az apámhoz és az anyámhoz. A Szentírás egyszerűen csak úgy fejezi ki ezt, hogy: „És fogja a férfi magát, és elhagyja apját és anyját.” Erre a férfiak meg azt szokták mondani: „És hogy fogja a nő magát, és elhagyja apját és anyját.” Hát nyilván nem csak a férfire vonatkozik. Képes vagyok lojálisabb lenni a férjemmel és a feleségemmel. Nem az apámmal szemben, nem kell lojálisnak lenni bárkivel szemben, hanem csak megmaradok a lojalitásomban valaki mellett. Egy nagyon fontos mondat tud az lenni, hogy amikor házasságkötés utáni első Karácsonyon azt mondom anyámnak: „Te anya, én nem jövök haza 24-én, nem, nem. Van nekünk műanyag fánk, és egyéb kellékeink, ezért aztán 24-e nálunk is tud lenni.” S erre az anyám fölsikolt: „Ááá…” Hát már gyönge, tehát látszik, hogy már önmagában ez a közlés elgyöngítette. „Mi lesz velem akkor, édes fiam?!” vagy „Ilyen még sose volt!” Hát persze, mert házas se volt még. Vagy: „Akkor már tán nem szeretsz engem?” S akkor a férfi azt tudja mondani: „Édesanyám, szeretlek, ez nem ellened van. Amikor én 24-én az én kis Brünhildécskémmel a műanyag fa árnyékában, kézen fogva, lemezről hallgatjuk a Kiskarácsonyt, az nem ellenedre van. Se a műanyag fa, se a lemez, se a Kiskarácsony, se a feleségem. Nem ellenedre van. Átment?” Hát ugye vagy átmegy, vagy nem. (Igen. Mennyi a idő? Hogy múlik. Meg kellene becsülnöm. Na jó, Feri, következő…) (49:10)

7. A legnehezebb helyzetekben is képes a pozitívumot meglátni

Ahhoz, hogy tudjak egy olyan párkapcsolatban lenni, szükségem van arra, hogy a legnehezebb helyzetekben is tudjam a pozitívumot meglátni. De most megint, ez nem egyenlő az optimizmussal, és nem egyenlő a pozitív életszemlélettel. Mi az, hogy optimizmus? Az optimizmus a realitásvesztés egy gusztusos formája. A pozitív életszemlélet egyetlen megküzdési stratégia túlterjeszkedése. Egyáltalán nem szükséges optimista szemlélettel élni. Most olyanokat mondok ma, ez, ez nagyon… Amikor én – hát nem én, hát te, csak úgy mondom – amikor „mink” rájövünk arra, hogy a legnehezebb élethelyzetben milyen kincsek vagy értékek rejlenek, akkor nem optimisták vagyunk, hanem reálisak. Az a realitás, hogy van egy nagyon nehéz élethelyzet, és van benne valami kincs is, van benne valami misztérium is. Van egy rettenetes fájdalom, és ez valamiképpen az életemet tudja szolgálni. Nem optimistának kell lenni, meg pozitív életszemlélettel élni, ezzel rengeteg kárt okozunk magunknak. Minél optimistább valaki, annál irreálisabb is. A pozitív életszemlélet nagyon egyszerűen egy indirekt megküzdési stratégia, és van megküzdési stratégiából kilenc. Hát… tudjátok, emberek például egészen lehetetlen helyzeteken se változtatnak, mert nagyon optimisták, és nagyon meg tudják benne látni a pozitívot, nagyon, ők nagyon. Érthető lett? S tudjátok, látok barátaimat, paptársaimat, és rengeteg embert látok, és ő az egész spirituális arzenált működteti ahhoz, hogy bent maradjon egy lehetetlen, hülye helyzetben, ahonnan el kéne jönnie így. Nem, ő már a Mennyei Atya kegyelmét kéri, a Szentlélek összes ajándékát próbálja valahogy mozgósítani azért, hogy egy lehetetlen helyzetet is tudjon még, képes legyen… Kakukk! Ezt nem tudom jobban elmondani. Embereket látok teljesen értelmetlenül szenvedni. Értelmetlenül szenved, hahó! Drágám, az életben mindenképp van szenvedés is, úgyse tudod kikerülni, hát akkor ezt most minek? „Azért, hogy amikor majd úgyis kell szenvedni, már ne legyen olyan ismeretlen. Most edzek. – Jól van, jól van.” Na jó. (53:30)

8. Képes vagyok építő visszajelzéseket adni

Építő visszajelzés. Amikor kritizállak, az nem építő visszajelzés. Az építő visszajelzés… Ismeritek azt a történetet…? Á, persze, néhány héttel ezelőtt pont a misén mondtam, nyilván azért jutott eszembe… ilyen egyszerű, hogy találkozik két ember az utcán, és ahogy találkoznak, az egyik azt mondja: „Jaj, te, ezt hallgasd meg! – Á-óó, álljunk csak meg! Lenne egy kérdésem. Igaz-e, amit mondani akarsz? – Hááttt-türűű… hát, hogy így kérdezed, assz’em, hogy nem. – Na jó, akkor lenne egy második kérdésem. Nem igaz, nem igaz. Javára lesz valakinek, ha elmondod? – Hí-daríra-ríra… (Ugye nehéz, mert ezt a kérdést nem szokta föltenni. Ugye, így váratlanul éri őt ez a kérdés, hogy egy közlés az javára van-e a másiknak vagy nem.) Azt hiszem, hogy nem. – Akkor van egy harmadik kérdésem. Legalább alkalmas arra, hogy az élet derűsebb legyen általa? Mert ha még arra se alkalmas, akkor el ne mondd.” Most így a közléseink 50-60%-át sikerült leradíroznom, de jóindulatú vagyok, szokás szerint. Tehát nem fog kelleni akkora sávszélesség a neteteken, nem kell, nem kell… a „neteteteken”, nem kell, teljesen lassabb is elég, mert mire elkezded írni, rájössz, hogy ez se írom meg, azt se, azt se… (55:35)

Tudjátok, eszembe jutott valami. Találkoztam valakivel. Azt mondja: „Szia Feri! Olvastam a neten a kritikus dolgokat, amiket rólad írtak, hogy milyen kritikusan írtak rólad kritikusan kritikusak. – Aha.” Nem értette, hogy mi az, hogy Aha. „Igen, nagyon kritikusak voltak, és én egyet értek a kritikákkal. – Aha. – Miért, te nem értesz egyet a kritikákkal? – Aha.” Erre azt… a következő mondatot mondja: „Akkor én meg foglak téged támadni.” Mhh. (Hogy nevetsz te ezen, milyen jó vicces.) Ezek hallatlanul érdekes helyzetek. Áll mellettem, előttem valaki, s vérbe forog a szeme: „Meg foglak támadni!” Mire lesz ez neked jó? Mi, mit vársz tőle? Te egy ilyen támadós vagy? Hát a focimeccsen vannak támadók, ott elöl. Attól függ persze, milyen fölállásban játszik a csapat. Úgyhogy most meg vagyok fenyegetve, meg leszek támadva. Biztos nagyon, nagyon előrébb megy az élet tőle. Azt mondja… Tehát képes vagyok-e a véleményemet, a gondolataimat, az érzéseimet úgy visszajelezni, hogy az valamiféle építő jellegű? Tehát, építő visszajelzés. 9… aj, és akkor el is mondom az egyedi jellemzőket. (57:55)

9. Nagyon nagy segítség, ha van bennünk legalább egy morzsányi humorérzék

Ha a feszültségeket képesek vagyunk legalább néha egy picit humorral is oldani, az nagyon jó. Azt mondja… egy terapeuta története ez, férj és a feleség ülnek egymás mellett, és „Mi a probléma?” kérdezi. Ekkor egy 45 perces monológ veszi kezdetét, nem az, hogy ez vagy az, s az illető elkezdi mondani a sérelmeit. Elkezdi mondani, hogy „Már a házasságkötés előtt is megtörtént az, hogy te amikor azt mondtad, hogy ez a sütemény citromos, akkor narancsos volt, és különben is…” S akkor egy ilyen 45 perces monológ, összes sérelem. Hát nyilván nem az összes, hát hogy lenne már az összes, csak ami úgy kikívánkozik, ami úgy hamarjában, úgy szinte úgy buggyan kifelé, tehát csak ami itt nagyon elöl van. 45 perc. Tr-gr-tk-tk… A terapeuta a következő mondatot válaszolja: „Nem tudom, te tudod-e azt, hogy a szeretet feledékeny? Nem jó az emlékezőtehetsége a szeretetnek. Tudod?” Na jó. Hmm, miket nem mondok. (60:00)

10. Stabil értékrend és erkölcsiség


Lélektani szakirodalomból hozva. Stabil értékrend és erkölcsiség. Emlékeztek, az elköteleződés szintjei: személyes, erkölcsi és strukturális. Ezt… megint csak a vesszőparipámat mondom: ha azt kérem tőled, hogy bízzál bennem, ennek arányában megbízható kellene, hogy legyek. Különben h-hm-hm… (és akkor utolsó…) (60:35)

11. Spirituális érzékenység


Böszörményi-Nagy Iván, a családterápia magyar származású atya-mestere 2002-ben ünnepélyesen, ha jól emlékszem Szegeden bejelentette, hogy a család életének van egy 5. dimenziója is. Úgy nevezte: az ontikus dimenzió. Ontológia, lét, a létezéssel összefüggő dimenzió, ezt nyugodtan nevezhetjük spirituális dimenziónak. Alapvetően a létezéssel összefüggő dimenzió, ami meghatározza és befolyásolja a kapcsolatot. Mondok egy mesét a spiritualitásról, vasárnap találtam ki. (61:45)

A mese a vándorról szól. De ez a mese egy kis vándorról szól, egy fiatal vándorról, nem az általunk oly sokat emlegetett vándorról, hanem egy fiatal vándorról, mégpedig Vándorfalvából. Képzeljétek el, van Vándorfalva. Vándorfalva azért Vándorfalva, na nem azért, mert a falu vándorol, hanem mert ott mindenki vándor. Aki oda születik, vándor lesz belőle. Így aztán a fiatal fiúk már nagyon készülnek arra, hogy ők is vándorútra keljenek. Mi történt? Volt ott egy 18 éves is elmúlt fiatalember, az egész korosztálya már vándorútra kelt, kivéve őt. Siratta a nagy szerencsétlenségét, éjszakánként nem tudott aludni, hüppögött 18 éves feje. „Nem mertem elindulni vándorútra, oly sok mindentől félek.” És ahogy ott hüppög a vándor, háh, vándornak alig nevezhetjük, mert még nem indult el, egyszer csak megjelenik az ablak mellett a bölcs bagoly. A bölcs bagoly huhhint egyet-kettőt, s azt mondja: „Hát, te ifjú vándor!” Mire hatalmas zokogásba tör ki a fiú, azt hiszi gúnyolódik vele a bölcs bagoly. „Hát te miért nem indultál még el? Min sírsz itt? – Nem merek elindulni, annyi mindentől félek. Félek, nagyon sok mindentől félek. – Hát mitől félsz te? – Hát én attól félek, hogy el fogok tévedni a sűrű sötét erdőben, aztán ha eltévedek, jahaaj, beleesek egy verembe. De attól is félek, beleesek a verembe, ott a sűrű sötét éjszakában, sűrű sötét erdőben, ott kell nekem éjszakáznom. Jáj, de félek, nem merek elindulni.” Erre a bagoly, na, kicsit gondolkodik, majd huhhint megint egyet-kettőt, és azt mondja: „Ide figyelj, te vándor, ne félj te egyet se, mert amiért te félsz, sose történik meg.” Hát egészen szakasztottan úgy tűnik, hogy ennek az ifjú vándornak, aki még sosem mert elindulni vándorútra, csak erre lett volna szüksége. Lélekszakadva lemegy a földszintre, fölrázza az édesanyját meg az édesapját: „Édesanyám, édesanyám, most izibe’, süssed a hamuba sült pogácsát!” Az apjától meg, aki szegény még ott félálomban van: „Apám, apám, ide a bugylibicskát! A fiad elindul vándorútra. Kérem a pogácsát meg a bicskát! Anélkül nem megyek.” Hát gondoljátok, az egész hát… gyújtják a gyertyát, a mécsest, máris készítik, reggel már úton is van a fiú. Megy, megy, megy, megy, néha látja a baglyot, a bagoly nagyon-nagyon, szinte cinkosan huhhint mindig egyet, s már tudják, hogy miről van itt szó, megmondta, hogy „Te vándor, amiért te félsz, sose történik meg.” És mi történik? Látom, már ismertek. Hát az történik, hogy egyik útkereszteződést se jól, jól…, a másikat se… Úgy eltéved a vándorunk, ahogyan csak kell. Eltéved, kezd leszállni az este. Fogja a fejét az ifjú vándor, nagy szorongásában megeszi az összes hamuban sült pogácsát, s jön a bagoly. „Te vándor, amiért te félsz, sosem történik meg.” Ha maradt volna pogácsa, odahajította volna, az biztos, a bagolyra, de nem maradt már pogácsa, ezért csak rázta az öklét, „Rútul átvágtál engem! Na hát, ha leszállt az éj, innen valahogy ki kell keverednem, hát nem, nem, hát annyira félek attól, hogy itt maradok az erdőben, sötétben nem, nem, megyek, kikeveredek.” Na hát, az úttalan utakon mi történik? Beesik a verembe, be bizony. Akkorát nyaklik-nyeklik, épp hogy épp csak hogy leért, és még a puffanás is ott visszhangzik az erdőben, mikor jön a bagoly. „Huhú! Mondtam én, hogy amiért te félsz, nem történik meg.” Hát, tudjátok, azt gondolja az ifjú vándor, ha már volt a földön pofátlan bagoly, hát az ő baglya az, és… de hát most már sokat dühöngeni nincs idő, mert ahogy kezd leszállni az éjszaka, bizony besötétedik, hideg van… Hát mit csinál a mi vándorunk? Hát szerencsére ilyen gödör, gödör, csapda, csapda, beleesik sok ág, sok gally, sok levél, amivel be volt fedve ugye az a verem, ezért aztán betakargatja magát vele, úgy éjszakázik. Reggel fölvirrad, nagyokat kiált, meghallja az erdőkerülő. Ahogy meghallja, odamegy, segít neki kijönni a veremből, megmutatja neki a jó utat, hú…, meg egy kis innivalót-ennivalót is kap, és aztán visszatalál a jó útra, leül a vándor. Azt mondja: „Ú, ez aztán meredek volt.” és ahogy ezen lamentál, jön a bagoly. „Ide figyelj, vándor! Mondanék én valamit, huhú. Mondtam én, hogy amiért te félsz, sose történik meg.” Mire a vándor azt mondja: „Minden megtörtént, amitől féltem.” Mire a bagoly annyit mond: „Én azt nem is mondtam, hogy nem történik meg, amitől féltél, én azt mondtam, amiért te félsz, az nem történik meg. Na, szevasz!” (68:00)

Most föltártuk az ontikus dimenziót ’álá Böszörményi-Nagy Iván. Az életünket végigféljük, rengeteg mindentől félünk. Félünk és félünk, hogy majd eltévedünk. S néha eltévedünk? Stty! Mint a sicc. Majd el fogunk esni. Elesünk? Ftty! Az biztos. Néha olyan helyen köll lennünk, ahol nem szeretnénk, mondjuk a munkahelyen? Hát, ez a mai verem. Úgy bizony. De amiért félünk, ha elmegyünk a legvégére, azt merem állítani nektek, amiért az ember fél, sose történik meg. Amitől félünk, az nem egyszer megtörténik, de amiért az ember fél, az soha. Ezt nem szívesen magyarázom meg. Amitől félünk, nagyon gyakran megtörténik, amiért, az soha. Aki tudja, hogy ennek mi a jelentése, háhá, zen tanítvánnyá lesz. Befejeztem. (69:42)