A családi működés, kapcsolatrendszer adottságai, készségei 4. A mese bölcsessége a párkapcsolat titkáról 1.

2011.05.03.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket, nagyon köszöntök mindenkit!

Egy gyors ismétlés, és utána a mai alkalommal eljutunk oda, amit már két alkalommal ezelőtt is nagyon ígérgettem nektek, hogy egy teljesen más nézőpontból is – nem is talán, hogy gondoljuk át a társkapcsolatnak és a családi kapcsolatrendszernek a témáját, hanem inkább – tekintsünk rá, vagy szemléljük azt, vagy nézzünk rá egy teljesen más megközelítésből. Ez a teljesen más megközelítés pedig a meséknek a bölcsessége és a világa, ahol hallatlanul egyszerű mondatokhoz juthatunk el, mint ilyen esszenciákhoz, és közben pedig ezek a mondatok nem egyszer olyan élettapasztalatot sugallnak és kristályosítottak ki, és foglalnak össze, amire nagyon nagy szükségünk van, pedig milyen hajlamosak vagyunk azt leértékelni, vagy már semmibe venni. Emlékeztek, jó pár alkalommal… (Micsoda visszhangos ez! Nektek is, vagy csak én hallom? Nektek jó. Látjátok, milyen az élet. Mindenkinek jó, csak nekem nem. Ez rettenetes. Tényleg, nekem nagyon visszhangos, de nem t’om, na. A lényeg, hogy nektek jó, nekem csak ez számít… csak ez. Legyen nektek jó, és én majd végigszenvedem ezt a bő egy órát. De ti ne törődjetek vele, csak élvezzétek. Na jó. Tehát, az ismétlés…) (01:40)


Tartalomjegyzék 

A családi működés, kapcsolatrendszer adottságai, készségei
Ismétlés


Onnan indultunk ki – mondom ezt a csúnya mondatot – hogy fölismertük, hogy az interpszichés és az intrapszichés folyamatok egymásnak megfeleltethetők, párhuzamba állíthatók. Ugye, innen indultunk ki? Ezért volt nagyon fontos megfontolásunk az, hogyha egy társkapcsolatban eljutok a neurotikus allergiáig. (… Ez számomra értelmezhetetlen jelenség, ilyennel még nem találkoztam.) Eljutok a neurotikus allergiáig, akkor biztos lehetek abban, hogy itt a társamnak a magatartásmódja, később már a személye, végül aztán már a puszta léte ami bizonyos helyzetekben döbbenetesen irreális irritációt vált ki nálam, hogy annak megfeleltethető itt bent egy kidolgozatlan lélekrész. Mert ha az ki lenne dolgozva, mert hogyha az kézbe volna véve, hogyha azzal rutinszerűen tudnék bánni, akkor nyilván ez a neurotikus allergia azzal a cselekvésmóddal, magatartásformával, személlyel, adott esetben pusztán a létezésével kapcsolatban nem is alakulna ki. (03:05)
Rendszerszemlélet

Innen indultunk, és aztán sok-sok megfontolásra jutottunk, de most nem akarom ezt hosszabban, mert, mert el akarok jutni a mesékig, de még előtte két dolgot el szeretnék mondani. Emlékeztek még, hogyan beszéltünk arról, hogy mármost ha rendszerszemléletben gondolkodunk, akkor milyen más jelentése van annak, amikor a 17 éves fiú vagy lány óriási durranással maga mögött becsapja az ajtót, hogy akkor az édesanyja harmadik mondata után, mikor ez megtörténik, hogy: „Fiam, ne felejtsd el a kabátot fölvenni!” És akkor oda se bökken. „Fiam, hát hányszor mondjam már neked, anyádat arra se méltatod, hogy meghallgasd, vagy válaszolj valamit?!” Ugye, és erre durranással be az ajtó, és hogyha nem rendszerszemléletben gondolkodunk, könnyen mondjuk azt, hogy mi történt: ez a gyerek egyre pimaszabb, és ráadásul egyre idegenebbnek tűnik a családtól. „Ti itt…” (Elnézést. Itt a visszhang mellé úgy látszik más elemek is járulnak. Jaj, most… szegény magyar nyelv, tehát ez egy ilyen vízhang volt. Szóval.) Nagyon könnyen értelmezzük úgy a helyzetet, hogy azt mondjuk: „Ez a kölyök egyre neveletlenebb, pimaszabb, sőt most már agresszív is.” És leül az apa, és leül az anya, és esetleg bevonják a nagytestvért is, és megbeszélik, hogy: „Hát Nórikám, az öcséd teljesen lehetetlen már az utóbbi időben. Most kupaktanácsot tartunk, mert amit Laci csinál, az egyszerűen teljesen idegen attól, ami a mi ars poeticank, a mi családi tudatunkból fakad. Nem értjük, ez idegen a családtól.” És ha rendszerszemléletben gondolkodunk, pont fordítva látjuk. Azt mondjuk: Idegen? Dehogy idegen a családtól! Nem arról van szó, hogy ez a 17 éves kölyök egyre agresszívabb, neveletlenebb, és teljességgel… messze esett a fájától. Nagyon is a fa alatt van, éppen a fa alatt van. És akkor azt mondjuk, hogy: Nem, ebben és ebben az életkorban, éppen a serdülő személyiségfejlődésének a nagyon világos fázisában az anyjának a még mindig ellenőrző és utasító magatartására, amiben észrevesszük, hogy a gyerekét legalább 4-5 évvel fiatalabbnak látja, mint ami az ő valós kora… Ezt mondják a statisztikák is, a szülők általában 3-4-5 évvel fiatalabbnak tartják a gyerekeiket. Ebből már eleve sok konfliktus származik. Tehát akkor rájövünk, hogy nem arról van szó, hogy a gyerek agresszív, bár így is láthatjuk, hanem hogy ebben az életkorban, ebben a helyzetben erre a szülői magatartásra így válaszol. És ez pontosabban leírja a helyzetet. Ez volt az egyik, amit szerettem volna visszaidézni nektek. (06:20)

Nyílt és világok kommunkáció

A másik pedig, emlékeztek, a férfi éppen pakolja föl a karácsonyfára a cuccokat, mászik föl… most ezt nem direkt, másik, és rakja föl, s a feleség pedig szól neki. Mi történik akkor, ha megkérdezzük a nőt, hogy szerinte mi játszódik le ebben a helyzetben? A nő azt mondja: „Hát természetesen az játszódik le, hogy én egyre vészesebb és kiszolgáltatott helyzetben próbálok kapcsolatba kerülni a férjemmel, és a férjem rettenetesen elutasít, pedig hát már szinte magam se tudom, hogy mi mindent vetek be, hogy egyáltalán a figyelmét fölhívjam magamra.” És ennek megnéztük a hátterét, az ő gyerekkori félelmeit. Emlékeztek? Ugye, hogy az apa olyan volt, akit nem lehetett megszólítani, nem lehetett érzelmileg elérni, de bármikor föltámadhatott az agressziója. Ezért a nő megtanulta, hogy állandóan finoman ki kell puhatolni, hogy az apában éppen mi van. Ugye, mert akkor vagyok biztonságban, és ezt a modellt viszi át a férjére. Tehát ha a feleséget kérdezzük, ő mit mond? A feleség azt mondja: +Ez nem igaz, hogy már-már szinte eszköztelen vagyok. Az a rengeteg módon, ahogy próbálom őt megszólítani, meg vele kapcsolatba kerülni… a férjem meg csak elutasít és elutasít.” És hogyha csak a feleséggel beszélgetünk, nagyon megértjük őt. Tulajdonképpen a férfit egyáltalán nem értjük. Ha csak a feleséget hallgatjuk, akkor azt gondoljuk: „Nem igaz, tényleg micsoda szerencsétlen asszonysorsok vannak. Hogy miért, miért kell ilyen történeteket hallani? Hogy lehet egy férfi ilyen? Az a szegény feleség már mit meg nem tett, és az… ő meg csak nem. Miért kell ilyennek lenni?” Na, de akkor kérdezzük meg a férfit. A férfit megkérdezzük: „Kedves Béla, hát mi történik maguk között? – Ne is kérdezze tőlem, ne is kérdezze. A feleségem agyonszekál. Ez egy őrület, tehát hogy Szenteste próbálom megtenni azt, amit egyébként az ő kedvéért csinálok, mert őneki fontos, hogy már reggel kész legyen a fa, ezért állok neki már reggel, pedig én reggel inkább szívesen a füvet nyírnám, az autószerelésről nem is beszélve.” De ő mégiscsak ugye, hát egyszer van Szenteste előtti reggel. És azt mondja: „Elviselhetetlen, hogy a feleségem engem állandóan szekíroz. Nem elég, nem látja, hogy éppen csinálom, éppen a kedvébe akarok járni, nem, ő még szól, és akkor megint szól, és megint szól, egyszerűen nem tudok mást csinálni, egyszerűen csak menekülni tudok. És tudod, mi a döbbenetes, Feri atya? (Ehhez le is jövök.) Tudod, mi a döbb…? (Ezt nem t’om, majd egy ilyen fogót fogok… ) Tudod, mi ebben a döbbenetes, Feri atya? Hogy múltkor lemenekültem a garázsba, lementem a garázsba, mert azt gondoltam: nem, hát oda már csak nem jön utánam, utánam jött, utánam. Szenteste reggelén utánam jött a garázsba, és még neki áll följebb. Atya, higgye el, őszinte vagyok, én egy szót nem mondtam neki. Nem, én semmit, tehát semmi oka nem lehet, direkt, direkt mondtam: ne szólj, ne szólj, Béla, ne szólj. (Béla volt az előbb is? Huhh! Jól van, akkor itt vagyok.) Béla, ne szólj neki, tudod, hogy ezt csinálja. Tudod, már 23 éve ezt csinálja, ne szólj neki, ne… szólj… neki, ne! Egyszerűen a feleségem elviselhetetlen. Hogy lehet valaki olyan, hogy Szenteste előtti reggel, azért annak már van tétje, mert azért a hormonháztartásom mire megnyugszik, már Szenteste van, hogy akkor képes ezt a leg… Egyébként, most olvastam egy okos könyvet, elég olcsó volt, puha papír borítású, és abban van ez a kifejezés, hogy: Játszma. Szerintem játszmázik velem. Atya, mit szólsz ehhez? Mert ha kiderül tényleg, és ha te is azt mondod, hogy játszma, hát akkor, akkor… ezt megmondom neki. Hogy akkor… változzon meg.” (10:45)

Na, ezt halljuk kettejükről. A kérdés akkor az, ha így teszem föl, hogy: Ki az oka ennek a helyzetnek? Máris… addig gondolkodjatok, jó? Ki az oka ennek a helyzetnek? Ha a nőt kérdezzük, azt mondja: a férfi. „Hát ha csak két mondatot mondana, minden meg lenne oldva – Hogy magyarul fejezzem ki magam. – „Két mondat elég lenne, atya. Tulajdonképpen énnekem már olyan kevés is elég lenne. Csak úgy odabökne valamit, hogy: Igen. Hát már meg tudnék nyugodni. De nem, még ezt se. Hát nyilvánvaló, hogy a férjem az oka.” A férfit kérdezzük: „Hát szerinted ennek a helyzetnek ki az oka? Ki okozza ezt a lehetetlen helyzetet Szenteste előtti reggel, amikor már azért van tétje a dolgoknak? – Hát a feleségem. Hát én az ő kedvébe járva raktam föl éppen a csúcsdíszt. Nehéz a csúcsdíszt fölrakni úgy, hogy ne törjön el a kis lábacskája, nagyon nehéz, mert a fa az olyan, kis bütykök vannak a tetején, és akkor ott könnyen eltörik. És én éppen ezt csinálom, és egyszer… addig nem hagyja abba, míg teljesen ki nem készülök. Hát a feleségem az oka.” Ha nem rendszerszemléletben gondolkodunk, akkor a lineáris okságban vagyunk, és mindig azt keressük, hogy ki az oka. Ilyenkor szokott teljesen bedugulni a helyzet, mert mind a kettő egészen világos, tapasztalati meggyőződésből állítja, hogy a másik. És ezer érve van, hogy miért a másik, és ha éppen valamelyiket hallgatjuk, mi is egyet értünk vele. A barátnők nagyon-nagyon egyet tudnak ilyenkor érteni. Annyira… és mondanék ötleteket. Tehát, gesztenyepüré mellett lehet nagyon-nagyon jól egyet érteni, kis tojáslikőr, Bayles mellett nagyon-nagyon jól…, esetleg nyáron a sör. És nagyon-nagyon egyet lehet érteni, és már nincs is vita. Tehát mire a feleség hazamegy, már csak egy állatot lát maga mellett. (13:25)

Cirkuláris okság

Ha rendszerszemléletben gondolkozunk, akkor képesek vagyunk nem csak ezt az ok-okozat, lineáris okság gondolatot és világot magunkban vinni, hanem rájövünk arra, hogy létezik olyan, hogy cirkuláris okság. A cirkuláris okság az olyan, hogy: a feleség azért szól és macerálja a férjét, mert az nem hajlandó reagálni. A férfi azért nem hajlandó reagálni, mert a felesége macerálja. Ezért a felesége még jobban macerálja, hogy reagáljon már. Erre a férfi még inkább hallgat, hogy a feleségét leállítsa, hogy ne macerálja már. Ettől a feleség még idegesebb…, még jobban macerálja, és ezért a férfi még elutasítóbb, és… ez a cirkuláris okság. Az egyik okozza a másikat, a másik az egyiket, dgg-dg-dgg-dzzs-dzs. Hogy ezt paposan fejezzem ki. A párkapcsolatban, családi kapcsolatrendszerben nagyon sok ilyen cirkuláris okságra figyelhetünk föl, és a cirkuláris okságot amikor észrevesszük, ott már a rendszeren belüli változások, amelyek a rendszert nem változtatják meg, nem szoktak eredményre vezetni.

Tehát például, megint csak. Jönnek hozzám, mint paphoz: „Feri atya, szerintem mit kéne nekem tenni?” Most magamba néztem, nagyböjt volt, és akkor én azt mondom, micsoda szép dolog ez. Az édesanyának, vagy az asszonynak elmondom egy olyan 46-7 percben, hogy hát hogyan legyen türelmesebb, hogyan legyen megértőbb, hogyan legyen elfogadóbb. Ha a férfi jönne esetleg, és azt mond…: „Hát, tulajdonképpen azért szeretem a feleségem, csak hát persze elviselhetetlen, ahogy macerál, de úgy, úgy most hát végül is, Húsvét van, most arra gondoltam Pünkösdig megpróbálnék valamit. Aztán lehet, hogy úgy Pünkösddel úgy abba is hagyom, de hát, jó, atya megpróbálnék valamit, atya. Mit tanácsolnál?” Ugye, és akkor engem fölhúznak, mint a …, mint annak idején, tudjátok, a kis mentőautót, a lendkerekeset. s így föl vagyok húzva, és elmondom neki, hogy: „Hát ide figyelj! Tulajdonképpen a feleséged olyan kevéssel is beérné, hát egyszerűen csak mindig kicsit szedd össze magad, főleg az akaraterődet használd, légy szíves, azt nagyon, azt nagyon szeretjük, az akaraterőt. Azt szedd akkor össze légy szíves, nem t’om, hogy honnan, de találd meg addig, s ahogy megtaláltad, na, akkor szépen, ahogy összeszedted magadat, meg az akaraterődet, hát akkor tessék, viselkedj vele rendesen. Hát két-két mondatot igazán mondhatsz neki.” Mennyi az eredmény? Prr-prrr. (Mária rádió kedves hallgatóinak is érzékletessé tettük az éter hullámhosszain, hogy mit gondolunk erről.) Mi hozhat valami eredményt? Eredményt az hozhat, ha nem a rendszeren belül igyekszünk egy kicsit tik-tik-tik, hanem az egész rendszert változtatjuk meg, ami nem azt jelenti, hogy mindent meg kell változtatni, de rendszerszintű változásra van szükség. (17:05)

Mondok még példákat. A klasszikus példám, úgy szíven ütött, egy fiatal házaspár, én eskettem őket, és egy gyönyörű klasszikus, cirkuláris okság helyzetbe kerültek. Azt mondta a férfi… inkább a nő. Igen, a nővel kezdem. A nő azt mondta: „Annyira szeretném, hogyha születne gyerekünk, de ahhoz, hogy gyerekünk szülessen, nekem biztonságra van szükségem. Biztonságra, biztonságérzetre. Én ebbe az egyszobás lakásba nem szülök gyereket. Hát meg se foganok egy ilyen lakásban.” És akkor elmondta a férjének egy keddi este, nem jöttek el, ezért, mert fontos volt a téma, hogy mennyire fontos lenne, hogy már most akkor ő esetleg váltson munkát, de legalábbis hozzon haza több pénzt, az mindegy, azt elintézi majd, és akkor legyen egy nagyobb lakás, és akkor ő sokkal termékenyebb lesz, és akkor… (Tényleg!) kedve lesz hozzá, akkor, akkor majd lesz gyerek. A férfi a következőt mondta: „Én is nagyon szeretnék gyereket, na de én addig nem vállalok több munkát, ameddig nincs gyerek. Én semmire nem állok neki nyelvet lógatni, belet húzni magam után. Nem, azt nem. Legyen gyerek, lesz meló. Nem, ha már van gyerek, nekiállok dolgozni, és akkor lesz lakás.” Tehát a férfi azt mondta: „Ha lesz gyerek, lesz lakás.” A nő azt mondta: „Ha lesz lakás, lesz gyerek.” Lesz gyerek, lesz lakás – lesz lakás, lesz gyerek. Lesz gyerek, lesz lakás – lesz lakás, lesz gyerek. Egy tipikus körkörös ellehetetlenülés történt, és megakadtak, és az élet nem ment tovább. Ilyen helyzetekben rendszerszintű változásra van szükség. Mondok egy másik példát. (19:05)

Férfi és a nő. (Miért ezeket mondom… Jaj, nem szabad a közel…) Azt mondja a férfi: „Énnekem (Hú, ez ragad. Milyen hely ez? Tudjátok! Ilyen… cumik elhagyva, elvetve itt. Ideragadok. Csak hogy halljátok, hogy mi történik itt velem elöl. Most tényleg, itt a mikrofont a lábam közé veszem, azért ez már túlzás. Szóval…) Azt mondja a nő: „A férjem teljesen meg van bolondulva. Képes úgy este 11-kor nekiállni kezdeményezni, hogy feküdjek le vele, hogy előtte két órával még rám se hederített, előtte egy órával éppen üvöltött velem öt mondatot, hogy hogyan lehet az… Hát mi vagyok én? Hát mit képzel ez a férfi, hogy nekem ez így megy? Én egy élő rendes nő vagyok. Hát én nem fekszem így le vele. Hát dehogy, dehogy van szex, dehogy is.” A férfi azt mondja: +Ez egyszerűen elviselhetetlen, ez lehetetlen. A feleségem állandóan elutasít.” (Most hogyha le akarom egyszerűsíteni a kört, akkor itt… hát itt, itt maradok, most akkor így lesz. Majd azt szeretném kérni, hogy egy óra múlva két erős férfi hogyha jönne és… majd próbálok nem izzadni, és akkor az… Húhh. Szóval.) Most ha nagyon le akarnám egyszerűsíteni, idézném egy eléggé kulturálatlan férfitársam mondatát, aki a következőt mondta. „Beszélgetni egy nővel? Nagyon szívesen – szex után. Szex után bármelyik nővel nagyon szívesen beszélgetek.” Most itt a cirkuláris okság hogy áll föl? Klasszikusan. Úgy áll föl: ha beszélgetünk, lesz szex – mondja a nő. A férfi azt mondja: ha lesz szex, beszélgetünk. Ha beszélgetünk, lesz szex – ha lesz szex, beszélgetünk. Lesz szex, beszélgetünk – beszélgetünk, lesz szex. (Ez a lesz szex, ez egy ilyen lessze, lex-ex-ex… Na.) Ez egy cirkuláris okság helyzet. Megoldhatatlan, hacsak rendszerszintű változás nem történik. (21:40)

Rendszerszintű változás

Nézzük most akkor azt meg, hogy mi ez, hogy rendszerszintű változás, vagy mit lehet akkor ilyenkor tenni, mikor azt mondjuk, tg-zzz-zzz… és mindig mutogatunk egymásra, és te vagy az oka, és ezt már minden barátunk tudja. Most például ez a „ha beszélgetünk lesz szex – ha lesz szex, beszélgetünk” dilemmára most csak ötleteket mondok. Az egyik: a terapeuta azt tanácsolja a férfinek és a nőnek, akik motiváltak arra, hogy ezt a lehetetlen helyzetet megoldják, mert azért fontosak egymásnak, és akarnak valami változást. „Szerintem a helyzet úgy oldható meg – mondja például – hogy naponta kétszer kell, hogy szeretkezzetek. Most két hét múlva találkozunk, azt szeretném tőletek kérni: napi két szeretkezést be kell iktatni. Napi kettőt.” (De érdekeseket látok. Sokaknak tágra maradt a szája, szeme, füle, teljesen… Hát ilyet!) Mi történik, ha ezt komolyan veszik? Hát vegyék komolyan, terápiára járnak, hát szedjék össze magukat! Mondjuk, ha egyáltalán nekilátnak ezt megoldani, mert hogy bíznak a terapeutában. Ha ez a megoldás, akkor el… Ha egyáltalán nekilátnak, mondjuk a harmadik nap este azt mondja a feleség 10-kor: „Drágám, még az első se volt meg. Emlékszel, mit mondott a terapeuta? Hát hogy szexnek kell lenni, és egy nem is elég, és nagyon, nagyon jogos volt, amit mondott. Hát most nem t’om hogy csináljuk. Szerintem most nyomjunk egyet, és akkor… Hát igen, igen, most ezen már nincs mit…, nincs mit, hát kilenc óra van. És akkor kicsit kajálunk, majd összeütök valami egyszerűt, és akkor utána jön a második, és akkor megcsináltuk, mert hát megígértük neki. Hát most, most akarunk változást, vagy nem?” Hát erre egy jóérzésű férfi mit mond? Azt, amit egy kedves ismerősöm mondott. (Annyira jó, hogy ilyen sok kedves ismerősöm van. Mindig mondanak valamit.) Azt mondta… Ez egy nem tudatos, ilyen sajátos helyzet volt, ott is fölállt ez a cirkuláris okság, és a feleség mondta, hogy „Nem, nem, nem, nem!” a férfi meg nyomult „De, de, de, de!” – ez a szexre vonatkozik – és végül aztán úgy döntöttek, hogy legyen gyerek, hogy legyen még egy gyerek. A feleség mit csinált? Nézte a naptárat, meg magát. „Türürü-rüm, hoppá! Termékeny időszak.” És magára húzta a férfit. „Most!” Mi történt azzal a férfivel, aki nap nap után a barátaival, ahogy itta a töményet, úgy megosztotta ezt a bánatát, hogy „Hát, tudod, szóval… Nálatok van még szex egyáltalán? – Jaj, ne is kérdezd. Hol lenne már?” (Hú, most erről eszembe jutott egy történet, de ez… Ő azt mondja: nekem is! Ez jó. Jaj! Hát akkor ezt elmondom. Pedig erre…, na erre nem készültem. Azt nem mondom, hogy nem számítottam, mert kicsit hülyén hangzik, nem, hogy én vagyok az előadó, és akkor nem számítottam rá. Mondjuk így, maradjunk annyiban, hogy nem készültem rá. Azt mondja, hogy…) (25:40)

Elmentem Egerszalókra pihenni. Ezt akkor demonstrálom is. Ülök a vízben, nagyon jó, 38 fok, sajátos illatok, nézem a hegyeket. Egyszer csak megérkezik egy férfitársaság, és hát rám ügyet se vetve, ilyen 50-60 közöttiek, elkezdenek beszélgetni. Csupa pasi. Kopasz pasi, izmos pasi, pasi pasi, és úgy beszélgetnek, én meg… S akkor… tudjátok, mi volt a téma? Fantasztikus! Egerszalókra kell járni. A téma a Viagra volt, és a hatásai. Lenyűgöző beszélgetés tanúja lehettem. Ülök, és azt mondja az egyik pasi: „Képzeljétek el, bevettem múltkor, nekem 4 órán keresztül állt.” Többiek bólogattak, másoknak is volt tapasztalata, és erre azt mondja ez a férfi: „Te, és adtam neki!” Hát egy ilyen férfi társaság, hát így, így mondta, hát most mit csináljak, Egerszalókon úgy látszik ez így van, nem t’om. „Te, én adtam neki!” Erre a másik férfi halálos nyugalommal, de ilyen teljes realitásérzékében azt mondja: „Feleségednek?” Hát így beszélgettek Egerszalókba’ a büdösbe’, 38-as büdösbe’. Hát sose gondoltam volna. 20 évesen tudom, miről beszélgettünk, de hogy 50 évesen a Viagrás történetek jönnek elő, ezt, ezt álmomban nem gondoltam volna. Na, hogy jutottam ide? (27:50)

Ugye, tehát fölállt ez a, ugye, hogy, én… („Kész, vége. Nem tudom folytatni.” Mmm, na erre se számítottam. Ez se volt benn az előzetes tervben. Na jó. Na jó. Szóval…) Az egyik megoldás az az, (Most már nem merek szavakat… Lehet, hogy úgy kell előadást tartani, hogy közben gondolkozom is, ez nagyon nehéz lesz. Eddig csak beszéltem, de most akkor ez… Ezt nézzétek el, ebben nincs rutinom, tehát majd… Na jó. Szóval.) Az egyik megoldás lehet ez, hogy azt mondjuk, hogy jó, akkor legyen kétszer naponta. Ja, hogy ez a barátom azt mondta, ugye ez volt az ő mondata, hogy „Nem vagyok én tenyészcsődör.” Ezt mondta. A felesége magára húzta, „Tudod mikor! Nem vagyok én tenyészbika. Nem vagyok tenyészbika!” Ez miért érdekes? Van egy férfi, aki éveken keresztül: „Nincs szex, szex, szex…” de amikor egyszer csak rendszerszintű változás történik, itt spontán módon történt, az élet hozta. Olyat tett a felesége, amit évek óta nem csinált. Azt mondta: „Gyere!” És a rendszerszintű változás tökéletesen átalakította a férfinek a kettejük kapcsolatáról és a szexről gondolt viszonyát. Ez olyan, mint egy kisebb fajta megvilágosodás. (Leesett a viskód.) (29:45)

Mondok más megoldást. Ezek most persze aztán majd egy, egy… na. Az is megoldás lehet, hogy elindulunk a másik irány felől, és azt mondjuk: „Ó, hát érthető ez a helyzet, nagyon nehéz, a következőt tanácsolom, hogy a nőnek énszerintem nagyon igaza van, tehát egyszerűen… Beszélgetés nélkül hogy? Hát a nő az így működik. Ugye, be tudja látni?” És a férfi hát bólogat, „Hát belátom, állítólag tényleg így működnek.” „Hát akkor az a tanácsom, két dolog. Az egyik: minden nap este két órán keresztül kell beszélgetni, de a feleség annyit beszéljen, amennyit csak akar. Tehát ő mondhassa, mondhassa, mondhassa, mondhassa, és tilos a szex. Nem, hát a feleségnek teljesen igaza van, tehát beszélgetni, beszélgetni. Hagyjuk most a szexet, nem, nem, tehát két óra beszélgetés, de órával kell mérni, nem lehet kevesebb, és a szex tilos.” Mi történik? Rendszerszintű változás történik, ilyenkor szokott megesni az, hogy van egy pillanat, amikor maguk se tudják, hogy, egy titkos összekacsintó pillantás, és elkezdenek szeretkezni. S akkor túl vannak rajta, most csúnya szóval élve, akkor azt mondják: „Te, most mit mondunk a terapeutának? Ú, most hazudjunk, vagy ne hazudjunk?” Miközben a terapeuta az igazak álmát alussza és azt mondja: „Remélem, nem tartják be, amit kértem tőlük.”

Most ez az, amikor ilyen nagyon sajátosan, mondjuk egy családterápia kapcsán egy nagyon tudatos, terapeuta által történő beavatkozás történik azért, hogy rendszerszintű változás jöjjön létre. De sokkal egyszerűbb módon is, ha belátjuk, hogy a cirkuláris okságot amikor fölismerjük, és látjuk, ez ellehetetlenít bennünket, mi magunk is most már beláthatjuk, hogy ezekben a helyzetekben nem elég egy kicsit összeszedni magunkat, kicsit rendesebb embernek lenni, kicsit az akaraterőt még, még izmosítani, rendszerszintű változásra van szükség. (32:15)

Elmesélek nektek egy családi történetet, most a saját tapasztalatomból. Nagyon kedves férfi, nagyon kedves nő, nagyon kedves négy gyerek. Mi a történet? Szerintem akiknek van 3-4 gyereke, az biztos, hogy tudja, hogy háromból ez biztos, hogy benne van, közös étkezés. A közös étkezésnél ülnek a családtagok, és mi történik? Van a középső lány. A középső lány, mikor enni kéne, ezt csinálja (…), ez biztos ismerős, ahol vannak gyerekek. Mit kezdenek a szülők? Az apa viszonylag nyugodt, azt mondja: „Ez a feleségem dolga.” Ő nem ártja bele magát, a feleség azonban egy nagyon rendes, nagyon polgári, nagyon tisztességes, nagyon etika, nagyon illem, nagyon rendes családból jön. Ezért aztán kialakul a neurotikus allergiája a saját lányára. S ahogy látja, hogy a lánya piszkálja az ételt, de akármit. „Kislányom, mit ennél? Akkor mondj egy ételt, ami eszedbe jut! – Gumicukor.” De hogyha gumicukrot kap, azt is… Na most az anya, aki egy nagyon tisztességes, nagyon rendes, nagyon pedáns…, megbolondul ettől, megőrül tőle, ez elviselhetetlen. Ahogy beszél, és azt mondja: „Nem bírom elviselni, az én lányom ilyen. Hát hogy lett…? De hát, de hát egy nő, hát most érik nővé, hát ne legyen már ilyen! Ho…, hogy? Nem, egy kulturálatlan, ez elviselhetetlen!” A helyzet úgy szokott továbbfolyni, hogy végül az anya megelégeli, s azt mondja: „Ide figyelj, lányom, most azonnal, azonnal… mész el innen, tessék, menj be a szobádba!” (Letette a mikrofont. – szerk. Hogy ne gerjedjen be. …szobádbaaa!) „Ott, ott turkáljad a gumimacikat, tessék, ott turkáljad!” Visszajön az asztalhoz, mit gondoltok, mi történik? Ahogy lemegy az első haragja, jön a bűntudat. „Most itten, most ott ül, ott… három gumimacival ül ott… az én lelkemen szárad.” Elkezd aggódni, mit csinál ott, meg „Mit tettem a lányommal?” Hát még csak öt éves, vagy hét éves, vagy kilenc. Akkor bemegy, „Jaj, kislányom, hát gyere vissza, akkor egyél…” Akkor itt lehet, hogy még egy jelenet, de az is lehet, hogy akkor, hogyha nagy a bűntudat, akkor azt mondja, hogy „Jaj, ne haragudj, lányom! Ne haragudj! Nagyon ideges vagyok, nehéz az éleeet!” A helyzet elég reményvesztettnek tűnik. Ez a téma. (36:05)

Annyira jó papnak lenni, látjátok, ilyen, ilyen témák jönnek. Ez a téma. Ha a cirkuláris okság szemléletmódját használjuk, akkor azt mondhatjuk, hogy a gyerek azt mondja: „Az anyám minél inkább akar rávenni, hogy így, meg így… annál inkább utálom ezt az egészet, hagyjon engem az anyám, ez nem igaz, hogy nem ülhetek itt rendesen, a testvéreimre sose szól rá. Hadd egyek már azt, ami nekem ízlik.” Az anya azt mondja: „Hát ez elviselhetetlen, ez a gyerek ha nem eszik, hát ha nem eszik, hogy, ez az én felelősségem. Különben is, ne legyen már ilyen.” A következő történt. Megbeszéltük azt, hogy valószínű, itt rendszerszintű változásra van szükség. Mi az, amit el lehet képzelni? Négy dolgot csináltak, és ettől az egész helyzet megváltozott, pedig már évek óta, egészen az ellehetetlenülésig ment minden vacsora, de mindegyik. Az első változás az volt, hogy máshova ültek. Hogy az anya nem ült többé a lány mellé, hanem kettővel odébb. Azért, hogy ne tudjon csak úgy rögtön odanyúlni neki. Már ez hozott változást. Aztán a következő, azt mondtam neki: „Nézd, szerintem annyit megér, próbálj ki úgy egy vacsorát, hogy egyáltalán ne szóljál, egyszerűen csak próbáld ki. Ne azért, mert hogy szerinted így jó, vagy így kell, nem, egyszerűen csak próbáld ki, hogy nem szólsz semmit. Nézd meg, hogy mi fog történni!” Visszajöttek, és azt mondja: „Hát nagyon érdekes dolog történt, nyugodtan vacsoráztunk. Ez nagyon furcsa volt. De hát igazából, közben most ez igaz, hogy nyugodtan vacsoráztunk, tulajdonképpen az volt a problémám, hogy hogyan mennek nálunk a vacsorák. Tulajdonképpen meglepő módon a lányom kevésbé turkálta az ételt, végül elkezdett enni, de ez teljesen a meggyőződésem ellen van.” (38:15)

Ehhez a ponthoz általában el szoktunk jutni, hogy van egy valamiféle meggyőződés, ami általában nem tudatos, és az a meggyőződésünk nagyon ellene feszül annak, hogy valamilyen rendszerszintű változás tudjon történni. Például, mondok egy klasszikust, segítőknél szinte klasszikus ilyen, hogy nem tudok egy olyan embernek segíteni, aki bűnös életet él. „Tehát én azzal nem tudok mit kezdeni, én nem tudok egyet érteni az ő bűnével, az ő bűnös magatartásával, én egy ilyen embernek nem tudok segíteni. Nem, egy ilyen emberrel nem tudok együttérző lenni. Nem, nem tudok se megértő lenni, nem, nem, hát egyszerűen hagyjon föl azzal a magatartásával.” Ugye, ez egy meggyőződés benne, és megakadályozza őt abban, hogy segítségére legyen – most mondjuk így egyszerűen – a kliensének. Miközben hogyha hajlandó lenne elfogadni a kliensét a bűnével együtt, az tenné lehetővé azt, hogy a kliens el tudjon kezdeni változni. Beleértve azt a magatartását is, amit ő erkölcsileg nagyon kifogásol. Érthető ez? De ameddig ő azt mondja: „Én erkölcsileg ezt a helyzetet kifogásolom.” Itt le van húzva a roló, addig nem történik változás. Amint elfogad valamit, ami számára elfogadhatatlan, a változás elkezd megtörténni. Na ezen a szakaszon átmenni nagyon nehéz, ez nagyon megterhelő, mert úgy érezzük, hogy valamit, valamit ilyen gerincből akarnak megváltoztatni, vagy kitépni belőlünk. (40:00)

Ugye, mikor a nő azt mondja: „Jó, akkor legyen napi kétszer szex.” Na hát, ha van valami, ami elképzelhetetlen, akkor ez ez. A férfi is azt mondja: „Két órát hallgatni a feleségem? Na azt nem! Hát nem, nincs az a feleségem, akit két órán keresztül…!” Mert itt előbb-utóbb ilyen egészen bebetonozott, meggyőződésszerű dolgokig jutunk el. És éppen ezek a meggyőződések akadályoznak meg abban, hogy az történjen, amit szeretnénk, és hogy nagyon sajátosan egy utat bejárva tulajdonképpen a meggyőződésünkhöz vissza tudjunk találni, mint egy életképes meggyőződéshez. Érthetően tudtam ezt elmondani? Hát, ha nem, akkor tessék… Na. (40:55)

A rendszerszintű változásban itt, ennél a családnál nem csak ez a két dolog történt. Óriási dolog, amikor azt tudta mondani ez a… A férj mit mondott? „Hát énszerintem azon semmi nem múlik, hogy ki hol ül.” A feleség is azt mondta, hogy „Hát, most ez…” De az, hogy hajlandók voltak mégiscsak ülésrendet változtatni, ez lehetőséget adott a változásra, a rendszerszintű változásra. Ugye, a második elem az az volt, hogy hajlandó volt teljesen, bizonyos értelemben a meggyőződése ellen tenni. Mert a meggyőződése az, hogy a lányomnak jól neveltnek, tisztességesnek, normálisnak kell lennie, mert hát ez a normális emberi magatartás. Ahogy elfogadta, hogy a lánya lehessen másmilyen, ez tette lehetővé, hogy végül normális, tisztességes lány legyen belőle. Vagyis, hogy a meggyőződése mégiscsak valahogyan érvényre jusson. Itt létezik egy paradoxon, amit nehéz kikerülni. Olyan egy ponton túl, mint hogyha éppen a maggyőződésemmel szemben kellene mennem. De erről már beszéltünk a megbocsájtás témájánál például. Ugye, én megengedem a haragot, ami úgy tűnik, hogy éppen szembe megyek azzal, hogy megbocsássak. Azonban (Egészségedre!) ennél még többet is tett ez a két ember. Mert azt mondták, hogy „Tulajdonképpen most elgondolkodtunk azon, hogy miért is zavar engem – kérdezte a feleség, az édesanya – a lányomnak ez a magatartása?” S elkezdtünk erről beszélgetni. Én nem mondtam meg neki, ő maga elkezdett ezen gondolkodni, és azt mondja: „Hát én assz’em, hogy hát tulajdonképpen én szeretném, hogyha ő egy igazi klassz, klassz, igazi szép, rendes nő lenne, egy… (Na, tisztességes, rendes nő!) és hát így meg minden, csak nem az, de én ezt nagyon szeretném, és énnekem elviselhetetlen az, ahogyan azt látom, hogy pont az ellenkezője, hogy neveletlen, hogy udvariatlan, hogy tapintatlan, hogy antiszociális.”

Egyszer csak megállt az édesanya, és föltette ezt a kérdést nekem: „Te Feri, most lehet, hogy az lenne még a megoldása a helyzetnek, hogy én rájöjjek, vagy megpróbáljam megszeretni a kislányomnak ezeket a gyönge oldalait? Hogy ő ilyen neveletlen, meg ilyen béna, meg nem bír normálisan enni. Ezt szerinted nekem meg kéne szeretni?” A helyzet ennél sokkal izgalmasabb, mert őneki nem a kislánya esendőségét, bénaságát, nyomorultságát kell megszeretnie, hanem a sajátját. És ahogy ez szóba került, hogy „Nem, nem, a kislányodat hagyhatod nyugodtan. Itt a probléma abból adódik, hogy te a saját bénaságodat, nyomorultságodat, esendőségedet, sokszor ellehetetlenültségedet én nem tudodm, hogyan látod. Azt hogyan látod?” S akkor azt mondja: „Hát hogyhogy hogyan látom?” Ez volt a családban a kirekesztett rész. Ebben a családban a nők nem lehettek gyengék, bénák, ügyetlenek, esendőek, kulturálatlanok és illem-etlenek, akik nem ismerik a magyar nyelvet. Őneki éppen ezzel a gyönge, esendő, női lélekrészével nem volt megfelelő kapcsolata, ezért neurotikus allergiája volt a saját kislányával, akiben ez mind szépen megtestesült. Tudjátok, az egy gyönyörű pillanat, ahogy látod, hogy ennek az édesanyának az arcán egyszer csak fölragyog az, hogy „A nemjóját! Akkor ezt most megértettem. Áhá! Hogy ez így megy! Most akkor megvan valami.” Ez volt az a belátás, aminek óriási jelentősége van, és utána azt mondta: „Hú, de érdekes! Akkor énnekem, énnekem egyszerűen tényleg, rá kell jönni, a családból egyáltalán hogy volt az én történetem, az esendő, a gyengeség, az elviselhetetlen ügyetlenkedés, hogy nem tudom magamat elfogadni ügyetlennek, bénának, esendőnek. De ha magamat el tudom fogadni, el tudom fogadni a lányomat is.” Ugye, ez az, amivel kezdtük most az ismétlést, hogy ez itt mit jelent. (45:50)

És utána tett még egy negyedik lépést is, és ezt két alkalom alatt megcsinálta ez a pár. A negyedik lépés az volt, „De érdekes, hát akkor ennek biztos van egy másik útja is! Hát akkor…” és a következőt mondja: „Jaj, de jó, hát nekem van egy rokonom, az a rokonom rendelkezik egy teljesen nyomorult kis hülyegyerekkel. Hát annál hülyébb gyereket én nem is láttam. De jó, hogy nekem nincs ilyen. Lehet, hogy nekem őt meg kéne szeretni?” (Orrfújás – szerk.) Most pontosan megtörtént az, amiről beszéltünk. Hogy van egy esendő valaki, aki fújja az orrát. Hmm, és mi őt nagyon szeretjük. De tényleg, lenne egy kérdésem. Hallottátok, hogy mzzzs-zzss, hogy kiben teljesen spontán módon mi indult el? Simán el tudom képzelni, hogy százak voltatok itt: „Ja, most mit, mit most! Ne, ne fújja már, hát mi sem most fújjuk. Itt az első sorban fújja? Hát akkor… még, ha hátul fújná. De hát ha tudja, hogy fújós, akkor üljön hátra, ott fújja.” Ezzel csak azt akartam mondani, hogy lehet bennünk tényleg egy zsigeri ellenállás, egy zsigeri elutasítás azzal, hogy valami esendő történik, valami gyarlóság. (Mit, mit? Nem, itt se vagyok.) (47:45)

Tudjátok, ez a… nagyon…, szentmisén ministráltak a gyerekek. Nem én voltam a pap, én is ministráns voltam, de a pap szeretett hosszan beszélni. És mi történt? Az egyik gyerek úgy puff, úgy elfelejtette, hogy hol van, és elkezdett hintázni. Most ez még hagyján lett volna, mert ugye a pap előtte beszélt, tehát ő… És hát mi történt? Egyszer csak puff, hanyatt vágódott, de pont akkor, amikor a pap éppen úgy, úgy éppen mondta volna azt, amiért beszélt már 38 perce, és a kissrácnak a lába így píífff, így föl. Tehát semmit nem lehetett látni, a két lábát. A pap megfordult, (most akkor így…), és a kisfiú a következő ösztönös mozdulatra ragadtatta magát (…) Hát azért felejthetetlen. (49:10)

Most próbáltam egy nagyon egyszerű, klasszikus, családi ismétlődő élethelyzeten keresztül megmutatni azt, hogy mit jelent, amikor könnyen azt gondoljuk, hogy azért nincsen nálunk normális vacsora, mert van egy lehetetlen gyerek, aki szerintem sose tanul meg normálisan enni. Ugye ez a lineáris okság, hogy „Minden rendben lenne velünk, ha nem lenne ez a lehetetlen kölyök.” A lehetetlen kölyök meg azt mondta: „Ez a család egészen jó lenne, ha nem lennének vacsorakor ezek a lehetetlen izék, hogy nem hagynak engem.” Ő az ok, ő az ok, ő az ok, ő az ok, türüm-dürüm. Azt akartam csak ezzel mutatni, hogy például egy ilyen egyszerű klasszikus, reális élethelyzetben mit jelenthet az, hogy rendszerszintű változás történik. De van még valami még nagyon szép. (50:10) Rendszerszintű változás történhet a fejben is. Hiszen én valahogy látom a családomat, valahogy értelmezem a helyzetet, hogy mi történik. De hogyha én a fejemben egy teljesen más rendszert állítok föl, és teljesen másképp értelmezem, hogy tulajdonképpen mi is történik ott, akkor énbennem történik a rendszerszintű változás. Ha én például kibékülök a saját gyöngeségemmel, esendőségemmel, lehetetlenségemmel, életre nem valóságommal, ha én ezt meg tudom szeretni, akkor énbennem történik egy intrapszichés rendszerszintű változás. Ez nagyon szép. Tehát belül is tud történni rendszerszintű változás, és kint is tud történni rendszerszintű változás. A legszebb, hogyha mind a kettőt egyszerre. Azt mondta nekem egyszer valaki, hogy: „Feri, nekem sokat jelentett, hogy te állandóan mondtad, hogy Virginia Satir…” Hát igen, igen, őróla mondjuk azt, hogy már a neve is bizalmat ébreszt. „Tényleg, ez a Virginia Satir asszony, meg a Böszörményi-Nagy Iván, meg a…, meg a…, hogy milyen jó, hogy ők ezt mondták, hogy három generációban kell gondolkodni. Hogy amióta én megtanultam három generációban látni, egy teljesen más rendszert látok, mint ameddig csak két generációban gondolkodtam, vagy csak egyben. Én, meg a feleségem, és állandóan ezt néztem, és nem értettem, hogy a feleségem miért nem hajlandó már így-úgy. De amióta látom, hogy mi a viszonya a feleségemnek az anyjával és az apjával, és hogy az ő anyja és apja miért lett olyan, mert látom már a nagyszüleit is, teljesen másképp látom azt, ahogyan a feleségem hozzám viszonyul egy adott helyzetben. Itt is a teljes rendszer változik meg, azzal, hogy három generációban kezdek el látni és gondolkodni. (52:20)

Emlékeztek, az egy gyönyörű dolog volt, volt egy házaspár, az egyikük állami nevelőintézetben nőtt föl, és rengeteg hiánnyal élt, és eléggé nehezen elviselhető, egy elég nehéz természetű valaki volt, akiről azt mondhatjuk (Most elindulok.), hogy nagyon sok destruktív, romboló jogosultsága volt, és ezeket igyekezett is beváltani. Ezeket előszeretettel váltogatta be évtizedeken keresztül. Erről néhány évvel ezelőtt sok szó esett. (Szerbusz Csaba! Tudom, itt vagy, itt vagy nekem, nagyon örülök.) És mi történt itt? Tehát volt ez a pár, és a gyerekek meg egyre nőttek. (De itt egy kicsit hűvösebb van, mint ott. Ez de érdekes! Ti meg álltok, ó. Mmm. De én is, ennyit tudok, ez, ez, ígérem, még állni fogok itt 20 percet. Na, és mi történt?) A gyerekei, a nagy gyerekei (Megnézem, jó irányban vagyok-e.) ahogy fölnőttek, elkezdtek rettenetesen kritikusak lenni ezzel a férfivel vagy nővel. (Direkt nem mondom, hogy melyik.) Nagyon kritikusak, és mentek mondjuk az apához, és mondták: „Apa, te hogy bírod elviselni anyát? Hát anya elviselhetetlen. Hát egyszerűen ezt tűrhetetlen. Egyáltalán, miért vetted el?” Nagyon. És a gyerekek elkezdték provokálni a saját édesanyjukat, hogy miért ment hozzá ehhez a férfihez. (Ugye, most direkt mondom így-úgy, mert mindegy.) És akkor a végső érve egy gyönyörű szép mondat volt ennek a házastársnak, aki tényleg jóval többet tett bele a kapcsolatba, de a méltányos igazságosság rendje szerint ez helyénvaló volt, mert többet is hozott. A méltányos igazságosság azt jelenti, hogy mindenki nem 50-50%-ban tesz bele, hanem annak arányában, amilyen arányban otthonról hozott, és az élettől kapott. Így létrejön a méltányos igazságosság. Egy olyan valaki, akinek nincsen apja és anyja olyan értelemben, hogy ők nem voltak fizikailag jelen, érzelmileg elérhetők, ő sokkal kevesebbel megy bele a házasságba, mint valaki, aki egy megfelelő gondoskodásban részesült. Egy ilyen helyzetben például az a méltányos igazságosság rendje – most mondok csak egy teljesen hasra ütés szerűen – hogy aki jó környezetből jön, ő 70%-ot tesz bele a kapcsolatba, aki rosszból, ő csak 30-at, és ez méltányos. Mert magukhoz képest mind a ketten tulajdonképpen ugyanannyit tesznek be, magukhoz képest. Tehát abból, amijük van, ez éppen méltányos. Még az is lehet, hogy az a 30% neki több magához képest, mint a másiknak, ezért a „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség” úgy nem rossz, az óvodában, de azért hogy növünk föl, azért érdemes mindezt egy picit gazdagabban látni. Az egyenlőség nem alkalmas arra, hogy vele az igazságosság kérdése megfelelő módon rendezhető legyen, nem alkalmas az egyenlőség, azon túl kell menni, ez pedig a méltányosság. (De… látjátok, most tartottam egy ilyen 5 perces izét.) Azt akartam csak mondani, hogy amikor a gyerekek már szekírozták a saját anyjukat, vagy apjukat, hogy „De miért, miért…?”, akkor ő a következő mondatot mondta. „Tudjátok, én is látom, hát én is érzem, de ilyenkor mindig eszembe jut az, hogy honnan jött. S mikor eszembe jut, hogy ő honnan jött, akkor elfogadhatóvá válik, ami történik. Nem esik jól, el tudom fogadni, hogy ez történik.” Ez itt tulajdonképpen egy rendszerszintű változás, illetve egy rendszerszemlélet, mert képes kiterjeszteni a házastársának a látását egy egész élettörténet horizontjára. Ezért hogyha egy házastársi kap… (Ú, nézem az időt.) nagyon énközpontúan vagyunk benne, úgy nehéz kitágítani a horizontot, mert ott előbb-utóbb beleütközök az én, én, én… falaiba, és elviselhetetlen, amit csinálsz. Oké. (57:10)

Rendszerszintű gondolkodás

(Na, most jegyzetek elő!) Még egy gondolat, és aztán jönnek a mesék. Illetve hát nem annyira a mesék, csak a meséknek a tanulsága. Ha nem rendszerszinten gondolkodunk, akkor például mit mond egy nő? A nő azt mondja: „Énnekem egy erős, bátor, önmagáért és a családjáért kiállni tudó férfire van szükségem.” Most lehetne olyat játszani, hogy hány nő ért ezzel egyet? Ne, ne tegyétek föl a kezeteket, nem, elég, ha a lábatokkal jeleztek. Ha azt kérdezzük, hogy a férfiak milyen nőt szeretnének. Nagyon egyszerűen mondhatjuk: legyen… – jaj, hát igen, tehát az alak is számít, de azt mondja, hogy – legyen házias, és közben azért szexi, és közben az otthon meleg légkörét tudja teremteni. (Ki az, aki nem ért egyet ezzel? Melyikkel nem? Jó, neked legyen úgy. Na most.) Ha lineárisan gondolkodunk, akkor azt mondjuk: „Én vagyok egy férfi, s én keresem ezt a nőt.” Kis konyhaszag… az sokat elárul. Keresem ezt a nőt, és természetszerűen aztán ideálok, elvárások, katasztrófák. Ugye, körülbelül ide jutunk. Ha rendszerszinten gondolkodom, akkor azt mondom: „Ha énnekem nagyon jól esne egy olyan pasi, aki erős, bátor, van kiállása, és meg tudja védeni a családját, akkor az én dolgom az, hogy alá adjam a pacit.” Tehát amikor a férjem villan egyet, akkor oda kell menni hozzá, s azt mondani: „Ezért szeretlek, ezért, ezért mentem hozzád annak idején 3 hete.” Tehát azzal nem nagyon járunk jól, hogy magunkat bebetonozzuk, és utána az elvárásainkat támasztjuk, hiszen egy kapcsolatban, egy rendszerben vagyunk. És én fölismerem benned, és megdicsérlek téged. Egy férfi naponta kétszer legalább, háromszor, négyszer, ötször, úgy hét-nyolcszor kell minimum, mert arra jön két kritika. Ugye, az egy elfogadható arány, a 8:2, 4-5:2, 5:2. Tehát azt jelenti, hogy a férfiből úgy biztos kibukik legalább két kritika naponta, ez azt jelenti, hogy 10 dicséretet kell mondania naponta. Durva, nem? „De jól nézel ki ma! – Ó!” Vagy reggel fölébredsz, a feleséged is fölébred, hát persze, úgy horkolsz, mint az állat, és akkor… nem is aludt el, s kedvesen odafordulsz és azt mondod: „Te fönn vagy már? Hát de jó nekem veled! Ezért nem kések el soha a munkából.” (61:10)

Ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy nem az igazit kell megtalálni, még csak nem is az igazivá kell válni, ahogy beszéltünk erről, hanem igazivá kell tenni a másikat. És igazivá nem úgy lesz, hogy: „Három napod van rá. Most már ne is haragudj, tehát azért eleget vártam, hát ne szórakozz már! Az egész életemet rád bíztam, te meg itt kócoskodsz?” Hát az elvárásokkal senkit sem lehet igazivá tenni. A dicsérettel, meg a bizalommal lehet. Most, hát nem bírok nem Jézusra gondolni. Hát az a fölháborító, indokolhatatlan bizalom! Tényleg így volt, hát ahogy ő a tanítványaival, ez hihetetlen. Hát ha csak arra… most ezt mondom is. Ha csak arra gondolunk, azt mondja a Szentírás, hát Jézus körülbelül két évet tanított. (Mi történt veletek? Kócos vagy, vagy mi a baj?) Jézus körülbelül két, két és fél évet tanított. És mit mond a Szentírás? Azt mondja, maga előtt küldte el a tanítványait azokba a helységekbe, ahová menni szándékozott. Ez nem megdöbbentő? Hát először elmegyek én, hogy lássák, hogyan kell csinálni. S akkor utána „Hát jó, most kiképeztünk itt valakit, tehát elvégezte ő is, hát még meg se száradt a pecsét a diplomáján, hát akkor most jöjjön ő, de megértem, ha nem leszel nagyon megelégedve vele, most pályakezdő.” Jézus egészen döbb… elküldte a pályakezdőket, és azt mondta: majd én is megyek utánatok. Hát fölfoghatatlan ez a bizalom. Jézusnak zseniális érzéke volt, hogy Zakeus fölmászik a fára, (Hát itt aztán van fa bőven.) fölmászott a fára, (Jaj, ideragadok megint.) ugye a vámosok vezetője, vámosok feje, egy csúcs bűnös csávó. „Zakeus, gyere le hamar, nálad fogok kajálni.” Hát persze, hogy rögtön nekitámadnak és kikezdik. Jézusnak nagyon jó érzéke volt arra, hogy valakit igazivá lásson, igazivá bízzon. (Most tényleg, ez itt már, most megint érzem, hogy egy kicsit az evidenciák felé megyek, de mindegy, ezt már most nem bírom ki.) (64:00) Ott van ez a Péter. „Az én lábamat meg nem mosod!” Ugye, még egy nappal Jézus halála előtt is. „Azt nem, nem mosod meg! – Péter, ide figyelj, most ha nem mosom meg a lábad, nem leszel velem közösségben. – Akkor a kezemet is, fejemet is, mindenütt… – Jaj, Péter drága! Hát nem kell a fejedet megmosni, hát mosakodtál reggel. A lábadon jártál, nem a fejeden, hát drága, hát ne legyél már ilyen! A lábadat add ide, az poros, a fejed nem poros. – Én meg nem tagadlak! – Jó, jó, megtagadsz, de mindegy, gyere, most együnk. Inkább egyél, de…” Jézusban ez a döbbenetes szem, ahogy azt mondja: „Hát te leszel a kőszikla. Leszel? Az vagy. Kőszikla a neved.” Ez olyan, hogy azt mondjuk, ez értelmetlen, érthetetlen, irreális, irracionális, fölfoghatatlan, nem normális. Hát körülbelül a házastársi kapcsolatban is ez a szint. „Az én feleségem szexi? Nahát az, azt nem, az biztos, hogy nem. Az nem, hát az valaki más.” De bizony! Na jó. Jöjjenek a mesék tanulságai. Ezt akartam még: rendszerszemlélet, cirkuláris okság, és a többi. (65:40)

A mese bölcsessége a párkapcsolat titkáról

(Még van 10 perc, azt mondja.) Teljesen más nézőpont, hogy az lehetőséget adjon nekünk rendszerszintű szemléletváltásra. (Ó, most elárultam magam, ezért csinálom az egészet, nem is a meséket szeretem.) A meséknek a…
1. A boldogságért tenni kell, de vannak még csodák
Boldogan éltek, amíg meg nem haltak


Most induljunk ki ebből a mondatból. A mesék, ahogy az archaikus tudást őrzik, a következőt mondják erről. A boldogságért tenni kell. Ugye ez milyen érdekes, a lélektan egy-egy nagy ágyúja ilyen óvatosan elkezdi mondani: „Tudjátok, ez a boldogság az úgy van…” S akkor a flow, s akkor három földrészen kutatjuk, hogy hogyan van a flow, ahelyett, hogy elolvasnánk egy mesét. Ugye, hogy nekiindul, hogy megtalálja a boldogságot, jönnek nehézségek, izé-özöö, és végül megtalálja. Ennyi. Csapó, kész van. Nem kell, nem kell 25.000 embernek kutatást végeznie, PhD-znie, doktorálnia, nem, nincs rá szükség. Tehát a boldogságért tenni kell. Kész. (67:00) Milyen szép az, nem t’om, mindig jönnek ezek az asszociációk, hogy amikor Jézus a csodákat teszi, állandóan cselekvésbe viszi az embereket. Azt mondja: „Tudod mit, most akkor vedd föl az ágyadat és menj! Menj, fogd az ágyad, és menj. – Menj, mutasd meg magadat a papnak! – Mutass be áldozatot a gyógyulásodért! – Menj, kelj föl!” Állandóan a cselekvés, hogy csináld, csinálj valamit. Ez az első. Tehát a meséknek van egy nagyon egyszerű üzenete: Boldog akarsz lenni, tenned kell érte. Kész. (67:40)
Csodák

De van egy kiegészítő igazsága. Emlékeztek? Kiegészítő igazság. Ez pedig az, hogy miközben belátom, hogy neki kell indulnom, hogy a boldogságomért tegyek valamit, aközben lesznek csodák. Ez a mesékben gyönyörű szép. Vagyis, hogy azért mégsem csak magamra számíthatok, hogy a tengerekben vannak aranyhalak, ősz öregemberek néha odaadják egy-egy hajszálukat, néha megjelenik egy-egy tündér, elvarázsolt királyfik hemzsegnek itt-ott. A szónak legjobb értelmében vannak csodák. Az a minimum, hogy nekiállok erőfeszítést tenni, de közben ott lehet bennem az a bizalom és az a nyitottság, hogy az életből néha olyan nagyszerű dolgok tudnak kijönni, amik sose jönnének ki, ha csak én csinálnám. Úgy tudnak dolgok valahogy… ajj, de szép ez! Gyere aranyhal! Tehát a mesék nagyon bíztatóak. Azt mondják: Igen, ez a kettő együtt van. Hogy cselekedned kell azért, hogy boldogan élj, amíg meg nem halsz, a társaddal… (69:05)

Ma fölhívott engem valaki. Kedden szoktak fölhívni. Azt mondja: „X.Y. vagyok, 2 éve voltam ott nálad, nagyon nagy nehézség volt, talán emlékszel. – Tényleg így volt. – Azért hívtalak, mert tök jó minden. Tök jó, együtt vagyunk, szeretjük egymást, nagyon jó! – Hogy? Én nem így engedtelek el titeket. Hát ti mit csináltatok itt?” Szóval gyönyörű az, ahogy egyszer csak, hogyha teszek is érte, de hogy van bennem egy ősbizalom, egy ráhagyatkozás, hogy jöhetnek fordulatok. Nyugi Feri, jöhetnek fordulatok. Mikor nem várod, éppen akkor fog jönni. Ahh, de jó ez! Tehát ez: a boldogságért tenni kell, de vannak csodák. (70:00)

2. A boldogság kegyelmi helyzet

(Ó, egy kicsit fog nektek fájni.) A boldogság nem annyira hosszú és tartós állapot, inkább kegyelmi helyzet. Inkább valami megajándékozottság, valami kegyelmi – hát, nem azt mondanám, hogy pillanat, inkább valami – helyzet. Teljesen szemben azzal a nézőponttal, hogy „Nekünk mi minden jár, és mi mindennek kell lennie? Mit várok én az élettől, és az életnek mi mindent kell megadnia nekem?” Ezzel szemben a mesék azt mondják, na ez az élet nem ilyen. Az életben, mikor megdolgoztál érte, de ráadásul nem is azon múlott, hanem hogy kaptál egyszer csak, na azok kegyelmi pillanatok. És akkor vagy épeszű ember, ha ezeket nagyon megbecsülöd. Veszel egy tortát, meghívsz rá három barátodat, vagy a családodat, rosszabbik esetben, és… és örültök annak, ami egyszer csak bekopogott hozzátok. Ó, tehát a mesék azt mondják erről: s akkor éltek boldogan, míg meg nem haltak – hogy a boldogság valami kegyelmi állapot. Nem jár az embernek, hanem csak bejáratos az emberhez. Nagy különbség. (71:35)

Ezzel szemben ugye a mi gondolkozásmódunk állandóan bűnbak-kereső. Egy hatalmi logikával gondolkodunk a családban is. Lineáris okság, hatalmi logika, ki a bűnbak, ki a hibás, őt meg kell nevezni, őt jól leteremtjük, jól megverjük, jól kiutáljuk, és akkor a dolgok jóra fordulnak. És olyan… minden rosszabbra szokott fordulni. (Oké. Következő.) (72:00)

3. A házastársak titka, hogy hajlandóak elfogadni, megérteni és megbecsülni egymást

Tehát elfogadni, megérteni és megbecsülni egymást, s ebből következik valami. A mesék azt mondják, hogy a férfiak és a nők között egy hatalmas – hogy is mondjuk ezt? – kihívás feszül, hogy megtanulnak-e együttműködni egymással? Hogy egyáltalán képesek-e szót érteni egymással? Hogy egyáltalán egy közös világot tudnak-e alkotni? Ez a kulcsszó. Képesek-e egyáltalán az együttműködésre? A mesék azt mondják, ha két ember megtanul együttműködni, akkor szinte mindent megtanult, ami megtanulható. Ezt például abban a formában látjuk, ahogyan a nő ül egy gyönyörű tó partján, s odajön egy béka. „Brr-kk-brr-kk. Csókolj meg, királykisasszony! – Hát te vagy az utolsó, akit a számba veszek. Tudod, ki csókol meg téged?! Tűnsz el innen, varangy!” Ez szimbolikusan miről szól? Hogy van egy fiatal nő, s teljesen idegen tőle a férfivilág. Nem tud, egyáltalán nincs még bejárása oda, még nincs megszelídítve ez a világ. Még fogalma sincs, hogy vegye kézbe, mit tegyen vele, hogy…, de fogalma sincs. Még lehet, az előítéletek, a félelmek… „A férfiak ilyenek, mind, mind gaz varangy!” Mindegyik csak ezt tudja mondani: „Csókolj meg, királykisasszony!” A mese ezt így mondja el. (És fordítva is van. Igen, de nem most. De ezzel fogom folytatni, Péter, hogy van fordítva. De, de, de, de ezt még hadd fejtsem ki. Gyere, szkanderozzunk egyet!) A mese ezt úgy mutatja be, hogy a nőnek sokszor egy ilyen természetes hozott undorán kell erőt venni, hogy egyáltalán valami viszonya, köze lehessen azzal, amit úgy hívnak, hogy PASI. Ez nem egyszer szimbolikusan egy akkora, akkora lépés, mint egy békát megcsókolni. „Mert minden férfi csak azt akarja, mert a férfiak mind gyengék, mert a férfiak előbb-utóbb mind csak isznak, vagy…” (Hogy mondtad? Ja, hogy ez van. Ez van. Ó, hát nem hiába vagy itt. (Na, akkor most Péter nagy bosszúságára, az összes jelenlévő nőnek kívánok varangyokat éjszakára, és hogy valamit tudjatok kezdeni a varangyaitokkal. Hogy a férfiak mit kezdjenek, ez a következő…) (75:30)