A mese bölcsessége a párkapcsolat titkáról 3.

2011.05.17.

Megosztom
Elküldöm
Isten hozott benneteket, köszöntök mindenkit!

Sajnálom, hogy így vagyunk most, hogy spártaiabban, illetve hogy sokan velem szemben jöttek az utcán, s azt mondták, hogy nem fértek be, nagyon sajnálom. Minden esetre talán annyit lehetne, látom ott hátul zsúfoltan álltok, nem fognak már több embert beengedni. Akkor sem, hogyha foglaltatok helyet. Tehát talán lehetne azt, nem tudom, hány hely van olyan üres, ahova… hogy föntről lejöhettek néhányan, akik álltok, van itt jó pár üres hely, illetve előre lehetne ülni. Szerintem jobban jártok itt elöl ha ültök, mint ott hátul messze álltok, és van néhány szivacs is. Köszönöm, hogy jelzitek, érdemesnek tartom. Nem halljátok? De halljátok. Jó, köszönöm szépen. Nincs mit tenni, akkor elkezdem úgy, ahogy vagyunk, azzal a jövőbe tekintéssel, hogy a következő alkalmak már a megszokott helyen tudnak lenni, bár már nincs sok alkalmunk. Minden esetre hogyan is, honnan is indultunk el? Hú, de hangosak vagytok! Tehát… „Foglalt helyet, és nem engedik be.” Igen, hát nézd… „Ő foglalta nekem a helyet, és nem engedik be.” Sajnálom.


Tartalomjegyzék

A mese bölcsessége a párkapcsolat titkáról
Verena Kast: A kígyó három levele – ismétlés


Onnan indultunk, emlékeztek, hogy a társkapcsolat, házastársi kapcsolat, családi kapcsolatrendszerből indultunk, és így jutottunk el oda, hogy nagyon sok megfontolásunk támadt a lélektan, családterápia összefüggéseiből, és azután hogy mindezt kiegészítsük valami teljesen más nézőponttal, ezért aztán elkezdjük most használni a meséket. A mai alkalommal mindenképpen belemélyedünk az imént említett, múlt héten említett mesének az elemzésébe. Ami nagyon fontos nekünk, mutatom a kötetet, hogyha ti is jobban szeretnétek még kutakodni. Verena Kast: A férfi és nő a mesében. Ebből származik a mese, vagy legalábbis az elemzés főleg innen származik, de az elemzéshez nagyon sok saját szempontot is teszek, teszünk. Mégpedig, milyen fontos szempontokat szeretnénk érvényre juttatni? (03:10)

Az egyik, hogy alkalmaznánk azt, hogy mindegyik szereplővel igyekszünk azonosulni azért, hogy ne történjen kirekesztés, mert már tudjuk, hogy milyen könnyen tudunk kirekeszteni valakit a családból. Tehát próbálunk mindenkivel azonosulni még akkor is, hogyha az nem esik jól nekünk. Ahogyan elmondtam a mesét, többen férfiak jelezték azt, kisfiúk is hallgatták a mesét később, és jöttek az anyukák, és mondták, hogy a fiaik milyen hihetetlenül dühösek voltak a királylányra. Nagyon mérgesek voltak rá. Míg aztán nőkkel is beszéltem, a nők pedig azt mondták: „Hát, hogy ez az öreg király hogy tudott ilyen szemét lenni?” A nőktől inkább ezt a verziót hallottam. Minden esetre hát próbáljuk az értelmezésben használni ezt a gondolatot, hogy ne rekesszünk ki senkit, hanem minden szereplővel tudjunk azonosulni, és közben pedig nézzük meg mindegyik szereplő szemszögéből az életet, ezt a helyzetet, amiben vagyunk. (04:20)

Aztán a másik, hogy nagyon igyekszünk a rendszerszemléletet is érvényre juttatni a megfontolásainkban. Tehát nem egyszerűen csak egyes szereplőt csontig elemezni, hanem megnézni, hogy milyen összefüggések, milyen kölcsönhatások alakultak ki a szereplők között. Azután nagyon szeretnénk valahogy megnézni azt, hogy mi itt a férfi és a nő nagyon sajátos szerepe, és mi az a különbség, amit ők hordoznak. Aztán szeretnénk még azt a szempontot is nagyon előtérbe helyezni, hogy megtanultuk az eddigi történéseinkből azt, hogy az interpszichés és az intrapszichés folyamatok egymással megfeleltethetőségben vannak. Vagyis, hogy egy mese nem kezdi részletesen leírni azt, hogy mi történt és mit élt át a király, a királyfi, vagy a lány. Főleg a kígyó, hát mit tudjuk mi, hogy mit élt át a kígyó. Vagyis egy mese a műfaji sajátossága miatt nem kezdi el ragozni, hogy kiben mi ment végbe, legföljebb annyit mond, hogy nagyon elszomorodott, vagy haragra gerjedt. Ennyiket szoktunk csak tudni. A belső folyamataikról mi árulkodik a mesében? A cselekvésük, hogy mit cselekednek. Tehát a mese elsősorban az egymás közti kapcsolatokból árul el nagyon sokat abból, hogy mi történik a szereplőkben belül. Ezért aztán ami itt nagyon kívül látványosan a mese cselekvésében és a cselekvés szövésében látható, abból következtetéseket fogunk levonni a belső folyamatokra. (06:05)

Az ismétléshez hozzá tartozik, hogy a múlt alkalommal néztük, hogy mit mond el a mese a férfiről és mit mond el a nőről, és a kettejük kapcsolatáról. Nagyon láttuk annak a bölcsességét, hogy a férfi elé olyan próbatételek állnak, hogy a férfinek nagyon határozottnak, világosnak kell lennie. Tudnia kell, hogy mi a dolga, és tudnia kell a céljáért, a feladatáért magát bevetni és küzdeni, meg tudni mondani azt, hogy kiért és miért adja az életet. Hogy a saját életét kinek és minek szánja oda? Ettől nyer beavatást a felnőtt férfi létezésbe. Ezzel szemben pedig a mesékben a nő egy teljesen más érési, vagy beavatási folyamaton megy keresztül, és az ő beavatása éppen nagyon sajátosan olyan helyzeteken keresztül valósul meg, amiben a nő maga sem tudja, hogy pontosan mit kell tennie, vagy nem tudja, hogy a cselekvésének mi lesz a következménye. Vagy maga sem tudja azt, hogy ez most egy próba lesz, még azt sem tudja, hogy ez egy próba lesz, hanem egyszer csak egy sajátos élethelyzetbe kerül, és aztán ott tesz valamit, és később derül ki, hogy annak ott óriási jelentősége volt. Így aztán mondtuk azt, és tudom, ez sokakban fájdalmat okozott, hogy ezért a mesék azt a tanulságot hordozzák a nő beavatására, felnőtté válására vonatkozóan, hogy a nőnek nem logikusnak kell lennie, és elsősorban nem az értelmét kell tudnia használni. Hanem éppen azért nem teljesen tiszta és világos, hogy mi is az, ami a nő előtt áll, mert a nő számára a legfontosabb, ami egy kapcsolatot a részéről élővé, elevenné tudja tenni, hogy képes a külső és a belső természetéhez közel kerülni. Ezt a mondatot mondhatjuk összefoglalásképpen, hogy egy nő akkor tud boldog lenni, és segíteni boldoggá lenni a családját, ha képes megtalálni az utat a külső és a belső természethez. De hogyha valaki a külső és a belső természethez keresi az utat, akkor az éppen nem szabályokon és feladatokon keresztül megy, hanem a belső érzék kimunkálása révén. Ezért nem világos a feladat, sőt sokszor az se lehet tudni, hogy ez éppen egy feladat, vagy éppen egy kihívás, hanem legföljebb később lehet megérteni. (09:00)

Amikor azt mondtam, és szeretnék a nők felé egy… megbecsülésem jelét kifejezni. Én nem leértékeltem azt, hogyha egy nő tudja használni az eszét, amikor azt mondtam, hogy nem a logikára van szükség, és nem az értelemre, akkor természetesen nem valami hímsoviniszta dumát nyomtam, hanem a mesék ősi üzenetéből próbáltam egy kincset megfogalmazni. És éppen nagyon jól látjuk, hogy a kapcsolatokban valóban milyen jelentősége van annak a finom női érzéknek, ahogyan a nő kapcsolódik a külső és a belső természethez. Tehát magával is valamiféle egységben tud lenni, de a külső természettel is. Nem elég, ha csak az egyikkel. Mert látunk nőket, akik az individualitásnak a talaján nagyon megvetették a lábukat, a saját belső természetüknek teljesen kiszolgáltatták magukat, az éppen aktuális belső természetüknek, és a külső természettel elvesztették a megfelelő kapcsolatot. Ilyenkor történhet meg például az, ez egy szimbolikus, de nagyon valóságos helyzet, hogy a nő nagyon sajátosan mindig harmóniában van azzal, amit úgy éppen belül érez, és persze a családtörténet, a sebzettségei, a hiányai és minden egyebe révén hordoz magában, és 50 évesen jut oda el, hogy szüljön. Ő mindig is harmóniában volt az aktuális belső világával, de elszakadt a kapcsolata a külső természettel. Most külső természetnek nevezem azt, hogy van egy biológiai óra, és az ketyeg. Teljesen mindegy, hogy én szubjektíve hol tartok, hogyha az élet 70-80 év, és valameddig vagyok termékeny. Akkor ebből a szempontból ez mindegy, hogy én éppen hol tartok. Tehát itt ha a nő elég bölcs, és tudja a kapcsolatot tartani a külső természettel is, ami persze hát az ő életének része, és ő is része ennek a természetnek, akkor például tud vállalni valamennyi diszharmóniát a között amit ő éppen belül érez, hogy én most kész vagyok-e vagy nem, meg a között, hogy a külső természethez kapcsolódik, és azt mondja: „Ha kész vagyok, ha nem, szülni kell. Ha kész vagyok, ha nem, itt az idő.” És akkor ezt a belső feszültséget képes vállalni, mert nyilván senki sem tökéletes. Tehát ez a mondat nagyon fontos, hogy a mesében a nőnek a föladata, hogy a külső és a belső természetéhez megtalálja az utat, és nem elég, hogyha csak az egyikhez találja meg. (12:00)

Ismerjük a másik helyzetet is, mikor egy nő nagyon pontosan tudja, hogy mikor minek van ott az ideje, de a saját belső világát nem érzi. Ó, olyan kedves, katolikus, keresztény nőket ismerek, akik hihetetlen szépen mérlegelték, hogy mikor kell az első gyereket szülni, aztán mikor kell a többi gyereket szülni, hogy kell a gyerekeket úgy megszülni, hogy a gyerekeknek egymással is jó legyen. Hogy ne legyen túl sok év a gyerekek között, hogy jól tudjanak… Ezt mind nagyon szépen megtartotta, és végül teljesen kiégett, rettenetesen kimerült. Mert a külső természet rendjéhez nagyon tudott igazodni, gyönyörűen igazodott hozzá, de a belsőhöz nem találta meg elégségesen az utat. Annyira a fülemben van egy kedves nő, aki azt mondta, hogy egyszer jött hozzám, és kérdezte, hogy: „Feri, na most már van három gyerekem, de hát az első kettő eléggé egymás után jött, a harmadik úgy külön jött, és úgy kéne neki testvér. Azt gondolom, most kéne neki testvér, de nincs hozzá, nincs hozzá indíttatásom. De kellene neki, és már az életkorom is megvan, nem volna szabad várni.” És hát tőlem, paptól én nem tudom, mit várt, de én biztos nem adtam meg. Akármit is várt, nem kapta meg tőlem. Gondolhatjátok, hogyha én papként tanácsot adok neki, most már látni való, hogy miért követek el nagy merényletet ellene. Hiszen éppen azzal segítem őt, ha a belső természetéhez megtalálja az utat. Ha tanácsot adok neki, mi történik? Pont attól távolodik el. Ó, van itt minden, mint a búcsúban. (14:00)

(Zaj, sistergés – szerk. Úgy tűnik, hogy a mai alkalomnak van egy közös élménye. Akárhol is vagyunk, úrrá kell lennünk a káoszon. Tehát a kintiek is a káoszon, a belső zűrzavaron, mi is, én is. Hülye helyzet. Most valahogy a jó szándékú teremtő erőinkre van szükség, ugye, különben nagyon meg fogunk keseredni. Na, tehát.)

Ennyit utalásképpen arra, hogy hogyan tudnánk összefoglalni, hogy mi is akkor a férfinek a dolga, a férfi beavatás és felnőtt lét, a nőnek a dolga, női beavatás, női felnőtt lét, és aztán ez hogyan tud megalapozni egy meghitt kapcsolatot. Most nézzük akkor a mesét, és próbáljuk elemezni. Nagyon izgatott vagyok, mert annyi fontos dolgot mondhatnánk el. (Most ha itt lent állok, akkor láttok azért? Hátul, hát, úgy so-so… majd akkor néha fölülök. Akkor miattatok ideállok. Ugye ez is egy, emlékeztek erre a gondolatra? Nem mindegy, hogy azt mondom, hogy „miattatok”, vagy hogy „értetek”. Az nagyon nem mindegy, hogy miattatok vagy értetek állok ide. Na, én inkább értetek.) Az első gondolat. Annyit tudunk… most én el nm mondom még egyszer a mesét. Hát aki itt van, az biztos volt múlt alkalommal. Ha nem, Verena Kast: Férfi és nő a mesében. Szerezzétek gyorsan be! (15:50)

Honnan indul el a fiú?

A fiú onnan indul el, hogy nem tudunk semmit sem az anyjáról. Azt tudjuk, hogy az apja van csak, és az apjától indul el, és az apja nem képes már gondoskodni az ő ellátásáról, és ezért is kell útnak indulnia. Itt rögtön két gondolatunk is lehet. Mit jelent szimbolikusan az, hogy nincsen itt az anyai motívum, és az apa nem tudja már táplálni a fiát? Ez két dolgot jelenthet. Az egyik, hogy ennek a fiúnak van egy nagyon nehéz öröksége. Ez a nehéz örökség az, hogy az anyai világból nem kapott eleget, és így kell nekilátni az életnek. A mese igazolja ezt a föltételezést, igen, ez a fiú nem kapott eleget az anyai világból. Az apai világból viszont kapott eleget, és úgy tűnik – ez a második gondolatunk lehet – hogy a mese amikor azt mondja, hogy igen, már az apja azt mondta: „Fiam, egyszerűen eltelt az az idő, hogy én el tudjalak téged tartani.” Tulajdonképpen a fiú, amit az apjától örökségbe kaphatott, megkapta. A mese később igazolja, hogy valóban megkapta, hiszen amikor háború tör ki a király és egy másik ország között, akkor ő egyrészt nemcsak hogy képes fölajánlani a szolgálatait egy királynak – ugye, ez a férfivilág. Tehát hogy ő elégségesen kapott a férfivilágból ez azt jelenti, hogy meg tudta találni a helyét egy idegen világban, de otthonos volt, hogy mit kell tennie a férfinak egy idegen világban. A férfinek az idegen világban a kardját és a szívét oda kell adnia egy királynak, és a hazájának. Ez rendben van, a fiú ezt meg tudja tenni. Tehát a férfi öröksége rendben van. S hogy ráadásul nemcsak eleget kapott, hanem jól tudja használni az örökségét, ami a férfi, az apai világból érkezett, ezt onnan tudjuk a mesében, hogy amikor már mindenki gyáván megfutamodna, akkor ő képes elkiáltani magát: „Gyerünk a hazánkért!”, és így aztán képes megmenteni az országot. (18:00)

De ebben van egy másik fölismerésünk is. Ez pedig az, hogy a fiú egy – most jó értelemben vegyük, rossz értelemben vegyük, ahogy akarjuk – a férfi egy kicsit megszállott. Nekiáll, mikor már mindenki megfutamodna, és elkiáltja magát, hogy: „Gyerünk, a hazánkért!” Van ebben egy kicsi megszállottság. A férfivilág őt lenyűgözte, hatalmában tartja, és ezért fittyet hány az életre. „Inkább meghalok a hazáért.” Valamiképpen lenyűgözte őt a férfivilág, egy ideál, a haza, a szabadság. És az élet, ami az anyai világ része, kevésbé jelenik meg ebben a hősi gesztusában. Sőt, inkább annak a képessége, hogy ezt teljesen képes odavetni. A mese azonban azt mondja, és ez nagyon szép, a mese azt mondja: igen, egy jó apai örökséggel elég jól útnak lehet indulni. Igen, meg tudjuk vetni a lábunkat ezen a földön, meg tudjuk nyerni azt az állást, egy állásinterjún képesek vagyunk győzni, bár mások azt mondják, hogy „Neeem! Ó, ez rettenetes, milyen szemét dolog egy állásinterjú.” Mi azonban kiverekedjük a jó helyet magunknak. Igen ám, de hiába vagyok sikeres a cégben, a női és az anyai világ énbennem nincs kidolgozva, és elégséges örökségem nincs. (Most nézzük a következőt!) (19:45)

Kihívás, a férfivilág mintája

Ez a fiú szerelembe esik azzal a bizonyos királykisasszonnyal. Azt gondoljuk, hogy ez a szerelem, teljességgel az életnek, a szerelemnek valahogy a női résznek egy megnyilvánulása benne? Kétlem. Bár a mese azt mondja, szerelembe esik, de itt sokkal inkább minthogyha egy férfinek a nagyon sajátos férfiszerelméről lenne szó, amit egyszer valaki úgy mondott nekem, hogy én tulajdonképpen nem is a társamba szerettem bele, hanem abba a kihívásba, amit a társammal való kapcsolat jelentett. Mintha ez a királyfi nem is annyira ebbe a nőbe lenne szerelmes, hanem talán abba a kihívásba, amit egy olyan valakinek a keze elnyerése jelent, aki egy egészen lehetetlen, teljesen életellenes szabályt és kritériumot állít föl. Ha ennek a fiúnak lenne elég – ugye most majdnem azt mondtam, elég esze, de nem erről van szó. Ha az életet teljesen belülről eléggé tudná értékelni, becsülni és tisztelni, akkor valószínű, hogy megfutamodna. Akkor azt mondaná: „Hát ilyen áron nem. Hát nagyon hamar én is el fogok pusztulni. Hát akkor mi, mi értelme ennek?” Akkor talán lenne benne egy óvatosság: „Na, nem, nem, keresek én egy nőt, lesz más is.” Azt gyanítom, hogy itt ez a fiatalember nem csak a nőbe szerelmetesedik bele, hanem még mindig a férfilogikájával azt mondja: „Ez nekem való kihívás! Összes kérő elbukott? Összes kérő megfutamodott? Nekem már van egy ősélményem, ott a csatában már mindenki futott, és én azt mondtam: Gyerünk előre!” És ő ezt a mintát viszi tovább. Ó, ebben a mintában ő nagyon erős. Azt mondja: „Igen, én már tudom, az életet így kell élni, nagy sikerek várnak rám a feleségem oldalán.” De nagyot téved, mert ez itt kérem szépen már egy másik világ, ez itt egy másik helyzet és másik föladat. Ezért ebben a fiúban van valami vakság, és van valami gőg, mert nem látja, hogy itt más értékekre és erényekre lesz majd szükség. (22:20)

Ismeritek azokat a férfiakat, akik nagyon tehetségesek, korán, nem tudom én, elég jól megy az életük, jó állásuk van, 30 évesen a nők tapadnak rájuk. „Ez micsoda jó parti!” És a fiú, jól megvetve a lábát a férfivilágban ügyesen tud udvarolni is. Elég ügyes, de minden, ami az ő erőssége a férfivilágból jön és nem a nőiből. Nem érti a nőt, hanem meghódítja, az nagyon nagy különbség. Hogy érti és érzi a nőt, és egy kapcsolat indul, vagy pedig azt mondja: meghódítom ezt a nőt. Az egy teljesen más dolog. És a nő lépre csalódik – most így mondom – és azt gondolja, hogy „Ó, hát meseszép csávó, jó kiállású, bőrgatyás, nyáron motoros!” (Hú, most biztos van ilyen, na mindegy.) „Már 30 évesen sokat keres, vidám karrier elé néz, micsoda kiállása van, s ahogy nézem a férfiak társaságában, ő az alfahím, látni való, ahogy ott megy, és még a férfiak is tisztelik. És ahogy udvarol… ez lesz a tuti.” És közben a nő sem veszi észre, hogy ha nincs útja a belső természetéhez, hogy a fiú még mindig a férfierényeket csillogtatja, és éppen hódít, nem pedig megérez valakit, aki a felesége lesz. Á, milyen nagy különbség ez! És egy nő, akiben nincsen meg ez a természetes bölcsesség, könnyen lépre megy. (24:05) Aztán ismeritek talán azokat a házastársi kapcsolatokat, van nagyon-nagyon férfias férfi, van nagyon-nagyon nőies nő, és köztük az űr lakik. És úgy kölcsönösen, tulajdonképpen nem is vesznek részt egymás világában, valami sajátos szerződés köti őket össze. Nevelik a gyerekeket, és megegyeznek dolgokban. (24:35)

A nő, a királylány, a női világ

Mi van a nővel? Híha! Mit mondhatunk el a nőről? A nőről azt mondhatjuk el, hogy nagyon sajátosan hasonló az öröksége, mint a fiúnak. Emlékeztek, azt mondtuk, a tudattalan motívumok között az egyik legerősebb: hasonló a hasonlóhoz. Hasonlót éltem meg, hasonló szerepben voltam az eredeti családban, a származási családban, ezért mi félszavakból megértjük egymást. Ez a nő ugyanúgy nem rendelkezik a női természet kidolgozottságával. Nincsen a történetben királynő, csak király van. És van egy hihetetlen erőteljes szabály, amiről szinte nem is tudjuk eldönteni, hogy ezt a lány hozza-e, vagy ezt a szabályt a király akarja. A lány szájából halljuk: annál rosszabb. Mert ha az történne, hogy a király kihirdeti: „Az én lányomat csak az a valaki veheti el, aki hajlandó utánahalni, ha ő is meghal, akkor még valami reménysugarunk lehet, hogy a királylány nem gondolja így. És hogy talán majd a királylány az ifjú királyfival összefog és kicsit az apjuk ellen, valahogy az életnek teret tudnak adni egy szabállyal szemben. De itt úgy tűnik, hogy teljes azonosulás van a király és a király által képviselt szabály, rend, törvény és apai világ, és a királylány között. Ezért a királylány mondja azt, gőgösen, dölyfösen, hogy aki ennek a szabálynak nem felel meg… (26:15)

Milyen érdekes, azt gondolnánk, hogy – ugye a mese azt mondja – „Beleszeretett a fiú a királylányba.” A mese fél betűvel sem említi, hogy a királylány beleszeretett volna a fiúba. Ezért a királylány az apai világ hatása és ereje alatt áll, őneki sem eléggé kidolgozott a női világgal – ebből a szempontból az élettel, belső-külső természettel, annak tiszteletével – való viszonya. Tulajdonképpen – és itt jön egy nagyon fájdalmas megjegyzés – fogok majd erre utalást tenni, ez a mese számomra többek között a patriarchális kultúrkeresztény összefüggésrendszernek egy tipikus meséje. Hogy a fiú is az apai, a rend, a törvény, a szabály, küzdeni, Haza, és a nő is ez alatt a befolyás alatt áll. Na. (27:25)

Mi a fájdalmas megjegyzésem? Hogy amikor a férfi azt mondja: „Igen, hajlandó vagyok téged elvenni ezekkel a föltételekkel is.” akkor gyaníthatjuk, hogy itt nem biztos, hogy csak, vagy hogy a nő iránt érzett szerelme a domináló, hanem inkább a kihívásba szeret bele. Ő lesz megint az egyetlen, a rendkívüli férfi, aki még ezt a próbát is kiállja. És mi van a nővel? A nő maga is megfogadja ezt a törvényt, hogy „Ha a férfi halna meg előbb, én is utánad fogok halni.” (Ez minek a – most nagyon, hú, de most akkor csúnyán mondom, ajjajjaj! Mária Rádió kedves hallgatói! Itt komoly értelmezésre van szükség, miután elmondom a következő mondatot. Ne telefonáljanak be a szerkesztőségbe. A mondat pedig így hangzik.) Könnyen valami gyönyörű szép, hihetetlen mély elköteleződést sejthetnénk itt, valójában talán inkább valami szabálytisztelet és törvénytisztelet, vagy akár a nőnek valami rettenetes birtoklásvágya az, ami az elkötelezettség és a húség ruhájába öltözködött. Mindez talán valami eget érintő döbbenetes mélységes elköteleződésnek tűnik, s mögötte azt gyanítjuk, vagy valami rettenetes birtoklásvágy van itt, vagy pedig egy olyan rettenetes törvény- és szabálytisztelet, aminek mindent hajlandó beáldozni. Így már akkor nem fekszik olyan szépen a baba. (29:15)

Az sem véletlen, hogy a kapcsolatuk terméketlen. Azt mondja a mese, hogy „…és igen, így éltek, éltek…” És hol van az utód? Egy ilyen kapcsolat terméketlen, mert a törvényre és a birtoklásra, és a szabály tiszteletére épül, nem születik belőle semmi. Sőt, éppen ellenkező irányba halad, a kriptába. De most, ugye ezt nagyon megígértem nektek, nézzük… váltunk nézőpontot. (29:50)

Életre-halálra

Mi történik akkor, hogyha a nőt most egy teljesen más színben látjuk, és azt mondjuk: Igaz, hogy ennek a nőnek nincsen meg az útja a küldő-belső természethez, apai befolyásolás alatt áll, tehát törvény, szabály és birtoklás. E mögött két dolgot sejthetünk. Egyrészt rengeteg félelmet. Valójában ebben a nőben ott vannak azok a zsigeri félelmek. Hol van a nőben a bizalom? De közben pedig a vágy nagyon erősnek tűnik két dolog után. Az egyik, hogy tényleg lehessen egységre jutni egy férfivel, és lehet, hogy a nő ezt nem tudja másképpen kimondani és képviselni, csak egy ilyen rettenetes szabály állításával. Ismeritek ezt, ahogy a nő állandóan a férfinek: „Így, de így csináld, így csináld, úgy csináld, m’ér úgy csinál…, mondtam, hogy ne úgy csináld, miért zzzzz-zzzzz! Ezt ki rakta ide? Ezt is te raktad ide.” És a nőnek, vagy a feleségnek, vagy az asszonynak a teljesen lehetetlen férfiszekírozása mögött ott van két dolog. A félelem, hogy „Mi van, ha a férjem nem teszi úgy, hogy egyszer csak talán az derül ki, hogy nem vagyok neki fontos, és majd egyedül maradok, és mi lesz akkor énvelem?” Hát a birtoklás, a hatalomvágy mögött mi más van, mint hogy az illető sebződött a bizalmában? A bizalom a női világ része. Nem tud bízni a nő, de nagyon vágyik az egységre, nagyon vágyik rá. És hát hogy tudja ezt képviselni? Ahogy tudja. hát a férfivilág örökségéből jön, és valahogy úgy képviseli ezt a vágyát, ahogyan ezt megtanulta az apjától. Rend, törvény, szabály. Hát csinál akkor egy szabályt. De mögötte énszerintem nagyon érdemes látni azt a mély vágyat, és a mély vágy fölött azt a rettenetes félelmet, amiből fakad, hogy birtokolni, hogy törvény, hogy szabály, és ha nem felelsz meg, akkor haljál velem. Van ebben tulajdonképpen egy gyönyörű mélység. Együtt lenni életben és halálban. Igen ám, de az Élet fele hiányzik belőlük, ezért ez nem a kiteljesedés felé viszi őket, hanem a kripta felé. Hát hiába ott ez a vágy. És itt most mennyire tudnék sok-sok házaspárra gondolni. Hogy nem volt meg eléggé kidolgozva a belső és a külső természet felé az út, ott voltak ezek a mély vágyak, de a mély vágyakig ők sosem jutottak el tudatosan. Még a félelmekhez sem, amelyek a mély vágyak fölött voltak, hanem csak egymásnak állítottak állandóan feladatokat, követelményeket, elvárásokat, és maguk sem tudták, hogy tulajdonképpen mit várnak tőle. És végül a kapcsolatuk belefulladt egy ilyen kölcsönös elvárás és feladatállítás, és persze rengeteg csalódás és kiábrándultság világába. Sem a félelemig, de főleg nem a mély vágyig sosem jutottak el. Egymásig meg egyáltalán nem. (33:20)

A királykisasszonynak tehát ezen rettenetes törvénye, amit látszik, hogy nagyon komolyan vesz, meg az apja is, tulajdonképpen sokkal mélyebb késztetéseket takar. Például egy párterápiában, vagy amikor egy családgondozás történik, óriási jelentősége tud annak lenni, hogy ÉN meglátom-e, hogy milyen félelem, vagy milyen mély vágy lehet ott. Vagy segítünk-e ott annak a két félnek, hogy kimondják először a félelmeiket, majd a félelmeiken keresztül eljussanak a legmélyebb vágyaikig, és ezt meg tudják egymás felé fogalmazni. Mert lehet, hogy soha nem tették meg, mert maguknak sem tették meg, maguk felésem mondták ki. Csak él egy… valami… mi az, amit összetévesztenek a mély vággyal? Ideálok. Ideálok, és idealizálása a kapcsolatnak. „Én arra vágyom, hogy olyan szép legyen minden, hogy legyen olyan nagyon boldog.” És hát persze a dolgok egyáltalán nem így állnak, és akkor csalódás, és kiábrándultság és a többi. Ez nem mély vágy, ez valaminek az idealizálása. Érthető a kettő között a különbség? Az egyik egy felszín, a másik meg maga a mélység. a kettőt ezért könnyű is összetéveszteni. (34:50)

(Nem tudom, hogy ez nektek érdekes-e egyébként. Ezt nem tudom, most…igen érdekes, csak… Én úgy bele tudok ebbe veszni. Tehát teljesen, ez az időérzékemet is elvesztem. Assz’em, hogy titeket is. hogy elvesztem az összes kapcsolatot veletek, annyira így megyek befele, befele. Tudjátok, én egy introvertált pasi vagyok. Hát valaki köpött itt az első sorokban, hát…, hát… most, most azért, mert itt állok és ugrálok. „Kompenzálsz.” Tessék? „Kompenzálsz.” Hát, egyre kedvesebbek vagytok, Péter rögtön leelemzett engem. Igen, ez egy jó kompenzáció. Na jó. Megtanultam kifelé menni, megtanultam ezt a működést, meg, meg… mindjárt sok mindent. De én úgy el tudok egyedül ücsörögni, nem egy napig, egy hétig. Tudjátok, már alig várom a nyarat. De várom, de várom! Nyáron nem csak embermentes napokat fogok tartani, embermentes hetek. Az lesz ám nyáron, augusztus. Embermentes heteket hirdetek. Nem t’om, azt tudjátok-e, olyankor nagyon tudatosan, még csak nem is beszélek. Nem beszélek egyáltalán, több mint két hétig nem nyitom ki a szám, de semmit nem beszélek. És mikor… nagyon érdekes, általában úgy szoktam befutni, hogy tik-tik, a szombat esti misére. Ugye, mert akkor nem kell arra a vasárnapra is papot kérni, hogy helyettesítsen. Tehát elmegy két hét, és beesek szombat este, mise, és ott kezdek el beszélni, és nem jön ki a hang rendesen a torkomon. Hát két hétig nem használtam itt semmit. Nagyon furcsa szokott lenni, ezért ott rövid beszédeket szoktam tartani, mert elmegy a hangom. Na, hjaaj, becsukom a szeme, és olyan, mintha nem lennétek itt. Jaaj, lehet, hogy ez a terem az én tudattalan bosszúm. Nem gondoljátok? Az én tudattalan, introvertált természetem bosszúja ellenetek. Na jó.) (37:15)

Mondanék itt egy történetet, mászkálok egy kicsit. Tudjátok, leült velem egy nagyon kedves 18 éves lány, azt mondja: „Feri, szeretnék veled beszélni.” Ugye én rá vagyok állva arra, hogyha valaki beszélni akar, akkor az azt jelenti (Most a királykisasszonyról beszélek, jó? Csak hogy értsétek.), megszoktam azt, hogy akkor ő hoz egy problémát. Ugye probléma, nehézség, és akkor ütjük-vágjuk. Nagyon okos volt a lány, belső érzék, leült, és azt mondta: „Tudod, Feri atya, én nem akarok semmi különösebbet, csak el akarom mondani, hogy mi van velem.” Háhá! Halljátok ezt a mondatot? Ez egy nagyon szép mondat. Egy nő, aki elmegy egy apafigurához, s egyszerűen csak be akar számolni önmagáról, az életéről, hol tartok. Nem kérek megoldást, választ, tanácsot, pénzt, semmit nem kérek, csak szeretnék egy férfi szemében tükröződni. Csak elmondom, hogy mi van velem. Ez nagyon nagy megtiszteltetés, amikor valakit megbíznak azzal, hogy lehetsz az a valaki, akinek én elmondom, hogy mi van velem. És az más, mint amikor valaki csak fecseg-locsog, az más. És miért, ha egy 18 éves lány fecseg-locsog az baj? Az se baj. Na most. Itt ez a 18 éves lány, és akkor, hát ugye 18 éves, érettségi. hosszan-hosszan mondja, hogy „Jaj, Feri atya, ez az érettségi!” Így az érettségi, úgy, hát ilyen nehéz, olyan nehéz – erről beszél fél órát. És aztán akkor (Fölülök.) sóhajt egyet, és azt mondja: „Hát, és a fiúkkal se könnyű.” Nyilván a könnyebb témával kezdte, ugye aztán eljutott a lényegesebbhez, a fiúk. Ahogy sóhajtott, kijött belőle egy teljesen természetes mondat. (Hát ehhez le kell jönni, ezt nem lehet ugye a dobogóról.) Azt mondja, sóhajt egyet, és azt mondja: „Hát, tudod, Feri, azért olyan nehéz egy olyan fiút találni, aki minden kívánságomat teljesíti.” 18 éves, háhá! Hát azért itt, igaz, hogy arra voltam megbízva, hogy hallgassak, de azért itt nem bírtam. Nem, tehát, tehát azért egy apa is néha…, tehát akkor ha már ez a szerep, akkor én is élő maradok és eleven, nem vagyok egy gép, hogy csak úgy hallgassam őt. Mondtam neki: „Nahát! Hát ez több is, mint a mesékben! Hát ott a három kívánság is elég szokott lenni.” Látjátok, nagyon nagy különbség, hogy valaki eljut a mély vágyáig, vagy valamit idealizál, s akkor azt mondja: „Én azt a férfit keresem, aki minden kívánságomat teljesíti.” Ez a férfi, aki lenyelt öt aranyhalat című mese. (41:00)

Most akkor ugye ott tartunk, hogy a nőben ott lehet a zsigeri félelem, ameddig azonban sosem jut el, mert a törvények és szabályok éppen azt segítik benne, hogy a félelemtől is megóvják. Hát ha minden úgy megy, ahogyan a törvényben kell mennie, akkor nem támad zavar, és ha nem támad zavar, nem kell átélnem, hogy félek. Ezért aztán nagyon szabályozunk, törvényekbe foglalunk mindent, mert így még magától a félelemtől is megóvjuk magunkat. Miközben a félelemnek van egy, és lehetne egy óriási előnye, hogy a félelem mélyén tárul föl az igazi vágy, és ott tudnak nagyon nagyszerű fordulatok történni. Lássátok a mesét! Hát a mesében is pontosan ugyanez történik a királyfi… (Hát nem is tudom, királyfinak mondjuk, vagy hát már megházasodtak, akkor fiatal király? Hős. Na de az más, nem, nem nevezhetjük hősnek, mert az a meseirodalomban egy külön kategória. Az nem, nem hős nem, mert ez nem egy, egy hős, hős mese. Nem, nem, legyen… f… férj. Hát ez! Jó, jó, legyen királyfi, na. Tehát mostantól kezdve királyfizom. Mert hát még az öreg király él, akkor királyfi. Trónörökös, ifjú király. Ifi. Atlétikában volt ifi, ezt nem t’om, na, tehát, legyen királyfi, és akkor értük, amit értünk.) Mi történik a mesében? Most csak ugrok, hogy a logikánkhoz hozzá tudjunk tenni valamit. (42:55)

Elkötelezettség

Éppen, amikor bezárva a kriptába, már fogytán az élelem, és jön az egyik kígyó és levágja a kígyót ott a legmélyebb félelmében, hogy ennek már most fele se tréfa, jut eszébe a királyfinak az, hogy talán itt valami fordulat is történhetne. Talán az életadó levelekkel lehetne valamit kezdeni. Addig még csak a lehetőséget sem veszi észre. Tehát a szabály és a törvény megóv bennünket a félelemtől, a félelem azonban nagy segítségünkre lehetne hogy egyszer csak valami élet innen belülről, egészen a természet mélyéről, hogy élni akarok, hogy ebből innen valami el tudjon indulni, és tudjon születni. Ettől meg akar menekülni a királykisasszony, és sikerül is neki. Mi az ára? A kapcsolatuk elsorvad, elhervadnak. Sajnos, megint csak egy utalás – ez most fájdalmas, az árnyékból való utalás – kultúrkeresztény házasságokra, ahol nagyon erőteljes motívum volt az elkötelezettség. Tulajdonképpen az elkötelezettség, most már látjuk, nem biztos, hogy a másik személye felé szólt, bár úgy tűnt. Valójában egy törvény felé köttetett meg. Egy törvénynek akartak hűségesek lenni, nem pedig egymás felé. Az nagyon-nagyon nagy különbség. Ha én nagyon mély belső vágyból osztom az életem, adom és ajándékozom, és hűséges vagyok hozzád, az egy más természetű élet, mint ha azt mondom: márpedig én az oltárnál örök hűséget fogadtam és én ehhez tartom magam. Akkor mihez tartom magam? Nem hozzád, nem azt mondom, hogy olyan mélyen tartozom hozzád, hogy ezért hajlandó vagyok az áldozatokat vállalni, hanem tartom magam a törvényhez. Ezért sokszor, amikor az elkötelezettség ilyen nagyon piedesztálra van téve, és tulajdonképpen a szabály felé vagyunk hűségesek és nem a társunk felé, nem ugyanaz a világ dolgozódik ki bennünk, hanem éppen a törvénytiszteletet erősítjük egyre jobban. Ennek pedig mi lesz a következménye? Az élet még inkább kifogy belőlünk. Pont az, amitől az életet várnánk, hogy szabálytisztelet, törvénytisztelet, normakövetés, éppen az nagyon sajátosan nem segíti kidolgozni belőlünk az életet. (45:50)

Hát ha a feleség kutakodik a férfi email-jei, SMS-ei, s mindene után – márpedig kutakodik – és ha a férfi kutakodik a nő cuccai után, hát ebből nem látom, hogy élet fakad. Ezek a momentumok alkalmasak a törvény megtartására rászorítani a másikat, és nem a mély félelemig eljutni, ami nagyon hasznos lehetne, hanem félni a lebukástól. Abból nem nagyon fakad élet, csak megerősödik bennünk a törvény tisztelete. Érzékeli, hogy teljesen más életet élünk így vagy úgy, de közben meg gondolhatjuk azt, hogy ennyi a világ. Ugye, ez a világ, most vagyunk jó úton, most tesszük pont azt, amit kell, ennél többet nem is lehet. Hát ennél többet nem lehet, hűségesek vagyunk, és… valójában egy törvényhez tartjuk magunkat, és nem a másikhoz tartozunk. Na, ez nagy különbség. (46:50)

Azután a nő életében van itt még egy másik szépség. Szépség ez, árnyéka is van. Ez pedig az, hogy amikor azt mondja, hogy a férfinek is velem kell halnia, tulajdonképpen van benne egy kívánság, hogy egy férfin keresztül az élethez eljutni. Egy férfin keresztül a megváltásig elérni. És a mesékben ennek van létjogosultsága. Emlékeztek, ezt mondtam múlt alkalommal, hogy arra vágyunk, és a mese ezt kifejezi, hogy egymás révén váltódunk meg. A szónak most nem keresztény teológiai értelmében, hanem egy átvitt, emberi értelmében. (47:40)

A király – generativitás

A lány nagyon erősen kötődik az apához, a kettő azonosul vele, törvény, szabály és tisztelet. Itt érdemes egy megjegyzést tenni. Nem gyanús-e nektek az, hogy az apa, amikor a lánya megbetegszik és meghal, milyen készségesen őrizteti a királyfit. Nem gyanús? Tehát hogy a mesében lehetne egy olyan fordulat, hogy „És ahogy telik-múlik az idő, az öreg király egyre jobban megszerette a vejét. (Úgy mondják?) Egyre jobban. És ahogy idősödött és nőtt a szakálla, és egyre több ősz szám volt benne, már azon gondolkodott, mikor is adja át a trónt ennek az érdemes fiatalembernek.” Azonban itt egy egyoldalú férfivilágról van szó, és ha nincs benne a női világ, ha csak az egyoldalú férfivilág van, mi annak a következménye? Az idősödést és az élet átadásának a természetes útját és idejét a férfi hatalomvesztésnek éli meg. Ismertek olyan férfiakat, akik, amikor már elmúltak 40-45-50, az ha a női világgal kapcsolatuk lenne, ezért a külső-belső természethez tudnának tartozni, azt mondanák: „Itt a generativitás ideje. El kell kezdenem átadni mindent, amit fölhalmoztam az életemben, mert szép lassan meg fogok halni. Most még át tudom adni. Most ráadásul még pozícióban is vagyok, most van itt a szent idő.” (49:33)

Meséltem nektek egy kedves terapeutát…? Assz’em mondtam. A terapeuta most már közel van 70-hez, egy német terapeuta és pszichodramatikus, és jön Magyarországra, és mármost negyedik workshop-ján voltam ott, hihetetlen sokat tanultam tőle. Pszichiáter, pszichoterapeuta és pszichodramatikus. Egy… egy csúcs. És akkor előjött, hogy ki mit kapott attól, hogy most már negyedik alkalommal, négy nap reggeltől estig nyomtuk. S azt mondja ez a 70 éves pszichoterapeuta: „Tulajdonképpen én önzés miatt vagyok itt. Ez a négy nap az én önzésem.” nézünk, hát eljött ide, fél áron csinálta…, tényleg így csinálta, fél áron jött, és adta és izzadt, és szenvedett velünk. És akkor azt mondja: „Azért az én önzésem, mert én évekkel ezelőtt rájöttem, én bármikor meghalhatok. Én át akarom adni, amit tudok, én most keresem azokat, akiknek át tudom adni az összes tudásom. Ez nekem jó, mert én rájöttem, hogy ezt kell csinálnom, ez a belső természetem. Ha nem adom át, elsorvadok. Nem adom át, boldogtalan leszek. Nem adom át, nem megy bennem tovább az élet. Ne adom át, nem, nincs értelme az életemnek. Ezért, hogy én jövök, és fél áron nyomom nektek, ez az én önzésem.” Ezt egy olyan férfi tudja mondani, ki jóban van a belső természetével, a női világgal. Hát azért pszichoterapeuta férfiként legyen jóban a női világgal. Ugye? De ő jóban is van. Ezért azt mondja: „Nem kell engem dicsérni, önzésből vagyok itt. Kaptam az élettől négy napot, hogy át tudtam adni, ami megfeküdné a gyomrom. Hánykolódnék éjszaka: kinek adtam át ebből a sok mindenből, ami itt, itt… agyon fogja nyomni a szívemet, ha nem adom át.” (51:35)

Ahol egy ilyen rettenetes kard-ki-kard férfivilág van a női világ nélkül, ott, amikor eljön az idő, hogy kezdjünk valamit továbbadni és átadni, azt a férfi hatalomvesztésnek éli meg. Az apa a saját fiának a serdülőkorát a saját hatalomvesztéseként éli meg. Amikor a fia elkezd…, elmegy az egyetemre, ezt képes a saját hatalomvesztéseként megélni. Hogy az apa képes nekiállni a saját fiával rivalizálni, hogy az apa képes a saját fiát, akinek úgy bontakozna ki az élete, minduntalan lenyomni a víz alá, és lealázni. Mert a fiának a kibontakozását hatalomvesztésként éli meg, és nem tudja úgy átélni, megy az élet, az én életem ott megy tovább benne. Ennél szebbet el se lehet képzelni, mert túl fog engem élni. De ha ő engem túlél, akkor belőlem valami túléli a halálomat. A fiamban ott van az örökkévalóságom. Az én fiamban ott van az én örökkévalóságom. Hát azt támogatom most. Ha magamat támogatom, viszem a sírba, ha a fiamat, adtam valamit a fiamban, a fiamon keresztül az örökkévalóságnak. Vagy az örökkévalóságnak adva adtam valamit a fiamnak. De micsoda szép dolog ez! És azt látjuk, hogy a király erre teljességgel érzéketlen. Örül neki, hogy az utódot ki lehet nyírni, örül neki. (53:20)

Menjünk be a sírboltba!

A sírboltban szimbolikus dolgok történnek. És a sírbolt felé mi vezet? Hogy pusztán csak törvénytisztelet, szabálytisztelet, normatisztelet és birtoklás van, a mély félelmekig nem mernek eljutni, a mély vágyakig nem érkeznek el. Ezek a mély vágyak csak szimbolikusan, a törvénytisztelet formájában és logikája szerint tudnak megjelenni, ezért nem adnak életet. Ezért hiába él a férfi a nővel együtt, az életük egyre jobban elszárad, egyre sivárabbá lesz. Ez megint csak egy fájdalmas utalás. Kultúrkeresztény házasságokban sokszor látjuk, hogy óriási érték az elkötelezettség. Nem egymás felé hűségesek első sorban, hanem egy szabálynak, vagy egy törvénynek felelnek meg sírig. (54:50)

Hát tudjátok, ezért hihetetlenül kritikus vagyok azzal, akik a zászlajukra helyezik és lobogtatják ezt a kifejezést: „sírig tartó hűség”. Ezt rettenetesnek tartom. Ezt a kifejezést én rettenetesnek tartom. Nem véletlen, hogy kultúrkeresztény berkekben ezt a zászlót sokan lobogtatják. Dühödten, kritikával, megvetéssel az úgynevezett „világ” felé, és közben rettenetes viaszos arccal, élettelen fehér tekintettel, s azt mondják: „A mai világban már semmit nem jelent ezeknek a sírig tartó hűség!” Ez úgy szíven üt engem. Nem azt látjuk, ugye valami, ami ebben a családban óriási érték: elkötelezettség, értékek, kitartás, önátadás, áldozathozatal; de mindez, mert egyoldalú, önmaga sajátos paródiájává válik, nevetség tárgya lesz. Rettenetesnek tartom a sírig tartó hűség értékét. Ha valaki azt mondja: „Én annyira szeretlek téged, hogy ameddig csak élek ezen a világon, téged akarlak szeretni. Ameddig élek, én magamat szeretném neked ajándékozni úgy, hogy az neked ajándék legyen. Ameddig élek, olyan ajándék, hogy azt te ajándéknak tudd tartani. Olyan, ameddig csak élek. Úgy szeretnék elmenni ebből a világból, hogy az utolsó pillanatomban bárcsak Isten megadná, hogy foghassam a kezed. Még utoljára szeretném megsimogatni, úgy szeretnék elmenni.” Ez nem a sírig tartó hűség. Érthető a különbség? Amikor mi keresztény emberek olyan hihetetlenül kritikusak vagyunk kifelé, ugye, és hogy ez a szó, hogy „világ”, ez olyan, mint hogyha nem is az Isten teremtése lenne. Ugye, tehát Isten megteremtette, de hát aztán már látszik, hogy ’oszt úgy elkurvult, hát már nyomokban se felel meg az isteni teremtésnek, nyomokban sem. Már nyom se vezet oda. Az egész már egy ilyen elkurvult sötétség. (De tetszik neked ez!) Aki ezt mondja, hát hol látja akkor a Teremtő Isten keze nyomát? Ezt ő nem látja? Hát nem látja, valószínű. Ez megint nagyon jó utalás arra, hogy a külső-belső természettől elszakadtunk. És a – direkt mondom ezt az egyszerű gondolatot – hogy ezt a külső és belső természetet a kegyelem nem járta át benne, hanem kirekesztésre került. Én a – most így mondom – Jézushoz a papságomban nem kívánok sírig tartóan hűséges lenni. Eszemben sincs. Eszemben sincsen! Hát ha ezt a képet meglátom magam előtt, hogy: …és én fekete reverendában az üres sír felé… sírig tartó hűség egy fogadalomnak. Egyszerűen elborzadok ettől, elborzadok tőle. De ez egy kicsit se jelenti azt, ugye ezt most nem kell elmondanom…? Mária Rádió kedves hallgatói! Nem a sírig kell hűségesnek lenni, hanem egy életen keresztül valakihez. Az más. (na jó. Nem, itt hátha, hátha valami püspök ül rejtjelben és… Ugye azt mondja a meg… időérzékemet is elvesztettem, teljesen kész vagyok. ) (59:30)

Tudjátok, olyasmiről álmodoztam, még mikor fiatal voltam, olyan álmaim voltak, hogy ülök a szobában, és végigkommentálom a meseirodalom gyöngyszemeit. Aztán megelégedtem volna a legfontosabb mítoszokkal. Végül pap lettem. (Ezt most csak nem bírtam ki, ezt, tessék, ez a felszínesség…! Péter azt mondja: Biblia nem elég? De nekem elég Péter, ez az egy könyv elég az életre. Nem, nem a könyv elég, egy könyv egyáltalán nem elég. Nem elég egy könyv, egyáltalán, akármennyi könyv se elég. Hát… de Péter, tudom, jó… Jó, igen, igen. Péter, gyere, adj egy pacsit! Na, szóval.) (60:35)

Ott vagyunk a sírban, és mit mond a szerző a kollektív bölcsességből kiindulva? Van ott négy gyertya, négy boros flaska, négy van mindenből. A négy sajátosan valamiféle teljességet szimbolizál, ezért amikor valaki azt mondja, hogy sírig tartó hűség, ebben – most átmegyek a másik oldalra – ott van a teljesség, csak túlságosan statikus. Ott van a teljesség, csak nincs benne elég élet. Egy eléggé, túlságosan megszilárdult teljesség ez a négyesség. És mi történik? Amikor jön a kígyó, a kígyó hát zseniális, nyilván, mert hát egy keresztény kultúrkörben vagyunk. Tehát amikor a kígyó jön, mi a fiúnak a gondolata? Ha emlékeztek, azt mondja: „Na azt már nem engedem, hogy a feleségem holttestéről lakmározzon.” Azért szép ez a tisztelet, de van benne valami, picit olyan… szóval… hát az egy holttest, az egy holttest ott. De a felesége már nem ott van. De rendben van, érezzük a kettő közt a párhuzamot, s akkor azt mondja: „Nem engedem, hogy a kígyó ezt csinálja.” Közben a kígyó egy életet hozó kígyó. A férfivilágból valami kirekesztésre került, és meg van bélyegezve. A kígyó hozza az élet három levelét. A fiúnak a kígyóról mégis mi az asszociációja? Hát ő az, aki lakmározik a holttestből, tehát nyilván a sátánnak, a kísértőnek egy nagyon sajátos szimbóluma. Ez hihetetlen finom pontossággal fejezi ki szimbolikusan azt, amiről beszéltünk most alkalomról alkalomra, hogy a család kirekeszt egy értéket, megveti, megbélyegzi és démonizálja. Ezért annak az értéknek az érték volta látszik, csak mindig lekezelő, lebecsmérlő, kirekesztő megközelítésben látjuk. Mindig csak önzésről beszélünk, de sosem látjuk a mögött, hogy valaki képes önmagáért kiállni, vagy önmagát képviselni, vagy a saját szükségleteivel törődni. Erre mindig azt mondjuk, hogy önzés. A mese ezt úgy fejezi ki, hogy egy kígyó jön, hogy egy kígyó hozza az életnek a három levelét. Ez a fiúnak a látásmódja, meg a férfivilágé. Kirekesztjük az életet, és azt mondjuk, hogy ez rettenetes kígyó. S azt gondoljuk, hogy pusztítani jön, még a holttestet is el akarja tüntetni. Közben pont fordítva van, ő hozza az életet. (63:50)

Emlékeztek, ahogyan azt mondta az édesanya… Ültek a vacsoránál, emlékeztek, és akkor elmondta, az előadás után jött: „De hát nem az a dolgunk, hogy neveljük a gyerekeinket?” Fenyegetőnek, pusztítónak tartotta ez a valaki azt, hogy a gyereke egyszerűen csak úgy legyen ott, ahogyan az neki jó. Azt ő fenyegetőnek, pusztítónak látta. (64:20)

Mi hozza a fordulatot? Erre már tettünk utalást. Egyszer csak elkezd a fiú nem hadonászni gondolkozás nélkül az előítéleteiből kiindulva, hanem észreveszi, megfigyel valamit. A szemlélődés a női világ része. Egyszer csak szemléli, hogy amiről én eddig azt gondoltam, hogy kígyó, hogy rettenet, még a holttestet is elpusztítja, az valami egész mást csinál. Nézzük csak meg, mi is lesz belőle? Emlékeztek, hogy a terapeuta azt mondja: „Egyszerűen csak próbálják ezt ki. Nem kell benne hinni, csak nézzék meg, hogy mi fog történni. Változtassanak valamit, és nézzék, hogy változik-e az élet.” És ez persze valami mély meggyőződésszerűvel ütközik. A fiú egyszerűen csak nézi, a királyfi, hogy mi is történik, és valami gyönyörű dolog történik. Ugye, ké… most nem mondom. Ráteszi a szemére és a szájára. És azt kérdi a királykisasszony: „Istenem, hol vagyok?” Nagyon szép. És élet költözik bele. (65:40)

Hát itt szeretnék egy egyszerre fájdalmas, megrendítő élményemet elmondani a múlt hétből. Ugyanis az történt, hogy el kellett temetnek egy 17 éves fiatalembert. A 17 éves fiatalember egészen váratlanul halt meg. Most el lehet képzelni, hogy egy édesanya mit él át akkor, amikor a 17 éves fia váratlanul meghal. Hogy ő akkor mit él át. Eljött hozzám, hogy eltemetném-e. Hát persze, hogy igen. Hát, és akkor ott voltam persze előbb a temetőben, és odajött hozzám az édesanya, s a következőt mondja: „Feri, én szeretnék néhány szót szólni majd a koporsója előtt. Szabad? - Hát persze, hogy szabad.” Ha én egy törvénytisztelő férfilogika… mondhattam volna, hogy „Nem, nincs benne a szertartáskönyvben.” Azért izgultam, hát ez hogy lesz? Én azt gondoltam, hogy hát ebből vagy lesz beszéd, vagy nem lesz beszéd. És direkt, én elmondtam a magam mondókáját, énekeltünk, hogy úgy talán egy picit az első sokk… és akkor végül hát eljött az idő, már szólítanom kellett őt, és mondtam, hogy most akkor, a fiúnak mondtam a nevét, az édesanyja szeretne néhány szót szólni. S mi történt? Elkezdett zokogni. Hát mi más történt volna, gondolod, hogy nem kiállt és elmondott egy beszédet, hát elkezdett zokogni. És akkor álltunk, és megvártuk, amíg ő sír, és zokog, és aztán ilyen óvatos mondatot mondtam, hogy „Hát vagy tud hozzánk szólni, és a fiához, vagy nem, várunk most egy kicsit.” S akkor ott álltunk, és végül akkor, amennyire képes volt, összeszedte magát az édesanya, és átadtam neki a mikrofont, már a mikrofon előtti helyet, és akkor, hát rettenetesen sírva, alig lehetett hallani, amit mond, a következőt mondta. És ennek két elemét szeretném veletek megosztani. Azt mondja, ott állt, és azt mondja: „Fiacskám, ha nekem most három kívánságom lehetne, én csak egyet használnék, és azt, hogy te legyél itt. Én a másik kettőt nem kérném. Ha nekem lehetne három kívánságom, csak azt az egyet, hogy legyél itt.” (Edénycsörgés a háttérben – szerk.) Milyen megrendítő nekem, hogy az életnek egy nagyon, szavakkal kimondhatatlan rettenetes fájdalma van, akkor mosogatnak, de az mindegy, és hogy akkor, akkor mi történik. Valaki egy mesei motívumhoz nyúl. Nem véletlen, nem véletlen. Nem, nem az okosság, a logika, mint mond erről nem t’om, Elizabeth Kübler-Ross terapeuta asszony a gyász fázisaiban. Hogy is… és kiállok, és „Kedves fiam! Most az első és második fázis között állok, a kontrollált szakasz és a föltörő érzések határán mondom, amit mondok.” Hát értitek, hát szó s… nem, hanem nyúlok a mesékhez, mert a meséken keresztül valamit ki tudok fejezni. „Ha három kívánságom lenne, csak egyet használnék.” És ezt hozzátette: „A másik kettőt nem is kérném.” Ez nem gyönyörű? „Nem kérném a másik kettőt, csak ezt az egyet, hogy legyél itt.” És aztán beszélt még, mondott ezt-azt, és utána egy döbbenetes befejezéssel zárta le, amit mondott, miközben nyilvánvalóan a szívéből beszélt, és nem a fejéből. Ott egyetlen szó nem hangzott el fejből, hát ott minden innen jött. A következő fordulattal fejezte be: „De fiam, most akkor én azt kívánom neked, hogy legyél nagyon boldog ott, ahol most vagy! Fiam, én azt kívánom neked, hogy akkor legyél nagyon boldog ott, ahol most vagy!” (Most én… de lehet, hogy először hallgatnom kéne.) Az asszony ebben a legmélyebb fájdalmában. (Edénycsörgés. Az életnek… mondom, ma a káoszon kell úrrá lennünk. Milyen… szimbolizálja az életet, ugye?) Hogy amikor az asszony a záró mondatát mondja, akkor tulajdonképpen visszatér a mesei motívumhoz, mert azt mondja: „Akkor én azt kívánom neked…” Halljátok ezt? Nem ő kér valamit most az élettől, hanem tulajdonképpen ő kíván valamit a fiának. Ez egy döbbenetesen gyönyörű dolog. És ez akkor lehetséges csak, ha valakiben a spiritualitás megnyílik. „Nem én várok most az élettől valamit, hanem én itt vagyok, és én kívánok neked valamit. Vagyis képes vagyok most a saját fájdalmamon túl téged látni, ebben a pillanatban is, bár nekem fáj, de én most téged látlak, és kívánom, hogy te nagyon boldog legyél.” Ezt egyszerűen hát, lenyűgözően gyönyörűnek tartom. Lenyűgözően. És ugye ez a különbség, mikor a férfi kiáll, mondjuk egy pap képében, és azt mondja: „Adj Uram örök nyugodalmat neki, az örök világosság fényeskedjék neki, nyugodjék békességben! Amen.” És mikor az anya kiáll könnyek között, és azt mondja: „Fiam, ahol most vagy, legyél ott nagyon boldog!” Ez tulajdonképpen ugyanaz, csak az egyik a férfi változata, szertartáskönyvbe öntve, a másik meg a női változata. (73:00)

Az, ahogyan a… na, elmondok egy másik történetet. A másik történet, most kicsit sétálok is hozzá… (Tudjátok… juj, itt az idő. Nem, ház semmi, fél van, semmi másik történet. „De megígérted!” De! Megígérted, ez jó, ez jó. Erre hallgatok, tehát kimondtad a varázsigét. Így, ez, így, így, ez a varázsige.) Elsőáldozás volt most vasárnap nálunk, 19 gyerek volt elsőáldozó, és kérdezgettem őket. Azt kérdeztem tőlük: „Tudjátok, az elsőáldozás, beszélgettünk erről, találkozás Jézussal. Tulajdonképpen most ha egyáltalán csak arra gondoltok, hogy találkozni valakivel, akkor nektek miért jó dolog találkozni valakivel?” A gyerekek jelentkeztek, és nagyon érdekes dolgokat mondtak, hogy miért jó dolog egyáltalán valakivel találkozni. Egy kisfiú ült elöl, azt mondja: „Találkozni azért jó valakivel, mert az lehetővé teszi, hogy valakinek jót tegyek. Ha valakivel jót teszek, akkor ő a barátom lesz. Ha valaki a barátom lesz, akkor – ezt a kifejezést használta – bekukkanthatok az életébe.” És még nem ezzel volt vége, mert azt mondja: „És ha bekukkantok valakinek az életébe, akkor valamit megérthetek.” Ez egy 9 éves kisfiú. Mondtam, hogy na, én ezt nem bírom elismételni, elmondanád? S akkor kiállítottam az oltár elé, s akkor elmondta, hogy „…akkor bekukkanthatok az életébe”. Hát értitek, hát már megvolt, ami kell, az már megvolt. És akkor vége volt a misének, s a kisfiú fehér ruhában – a többiek már mentek, hogy tízórai, meg kakaó, meg… nem t’om én, pogácsa – a kisfiú nem. A kisfiú kivárta a sorát, fehér ruhában, azt mondja: „Feri atya! - ehát ugye körülbelül így, így… - Feri atya! Azt hiszem, eljött az idő, hogy mi négyszemközt is beszélgessünk.” Halálosan komoly arccal. „Azt hiszem eljött az idő, hogy mi négyszemközt is beszélgessünk.” Mondtam neki: „Peti, jövő héten, a fél 10 órai mise után mi elvonulunk.” Azt mondta: „Jó.” Majd a gyónási titoktartás… nem gyónni akar, de a gyónási titoktartás figyelembe vételével lehet, hogy megosztok majd valamit ebből.” Miért akartam ezt idehozni? Ugye itt van egy elsőáldozás, ez egy beavatás. Az elsőáldozás után találkozás az élő Istennel, valami beavatás, valami megváltozik, valami történik. És ezt a kisfiú, hogy ő beavatódott valamibe, nagyon sajátosan itt Krisztus életébe, döbbenetes frissességgel áttette, és azt mondta: „Eljött az idő, hogy négyszemközt beszélgessek veled.” Érzitek ezt, hogy ez milyen gyönyörű? Hogy pontosan átélt valamit abból, ami egy 9 éves gyerek elsőáldozásán keresztül valami beavatási szertartásból következhet. „Eddig egy gyerek voltam a sok közül, most valaki vagyok.” És most egy valaki egy másik valakivel fog találkozni. Ez csodálatos. (77:35)

És azért hoztam ezt ide, mert ez azt jelenti, hogy itt a mesében történik egy fordulat, és életre kel a királykisasszony, és valami, valami történhetne… és majd a következő alkalommal meglátjuk, hogy mi történt, és hogy talán miért, és mi nem történt, és talán hogy miért. Köszönöm a mesebefejezéseket. Köszönöm, jó párat kaptam, jó párat föl is fogok olvasni, és elmondom a sajátomat is. Jó. Nagyon köszönöm. (78:20)