Jn 14,1-12 - HÚSVÉT 5. vasárnapja, A év.

2011. május 22. – HÚSVÉT 5. Vasárnapja – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya 

Olvasmány (ApCsel 6,1-7)

Azokban a napokban a tanítványok számának megszaporodtával zúgolódás támadt a görögök között a zsidók ellen amiatt, hogy özvegyeiket elhanyagolják a mindennapi kiszolgálásnál. A tizenkettő egybehívta tehát a tanítványok sokaságát, és így szóltak: ,,Nem volna rendjén, hogy az asztaloknál szolgáljunk, s közben elhanyagoljuk az Isten igéjét. Azért testvérek, szemeljetek ki magatok közül hét jó hírű, Szentlélekkel és bölcsességgel teljes férfit, s bízzuk rájuk ezt a feladatot. Mi meg majd az imádsággal és az ige szolgálatával foglalkozunk.' Ez a beszéd tetszett az egész sokaságnak. Kiválasztották tehát Istvánt, akit eltöltött a hit és a Szentlélek, továbbá Fülöpöt, Prohóroszt, Nikánort, Timont, Parmenászt és Miklóst, az antióchiai prozelitát. Ezeket az apostolok elé állították, és ők imádság közben rájuk tették kezüket. Az Úr igéje pedig terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megszaporodott Jeruzsálemben, sőt a papoknak is nagy tömege hódolt meg a hitnek.

Szentlecke (1Pét 2,4-9)

Járuljatok hozzá, mint élő kőhöz, akit az emberek elvetettek ugyan, de Isten kiválasztott és megtisztelt [Iz 28,16G]. Ti is, mint élő kövek, épüljetek fel rajta lelki házzá, szent papsággá lelki áldozatok bemutatására, amelyek kedvesek Istennek Jézus Krisztus által. Azért áll az Írásban: ,,Íme, kiválasztott, értékes szegletkövet teszek le Sionban; aki hisz benne, meg nem szégyenül' [Iz 28,16G]. Ez nektek, hívőknek, tisztesség, a nem hívőknek pedig ,,ez az a kő, amelyet az építők elvetettek, és mégis szegletkővé lett' [Zsolt 118,22]. Ezenkívül ,,a botlás köve és a botrány sziklája' [Iz 8,14] mindazoknak, akik megütköznek az igén, és nem hisznek benne, pedig erre rendelték őket. Ti pedig választott nép, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok, hogy hirdessétek annak erényeit [Kiv 19,5kG; Iz 43,20k], aki a sötétségből meghívott titeket az ő csodálatos világosságára.

Evangélium (Jn 14,1-12)

Ne nyugtalankodjék szívetek. Higgyetek Istenben, és bennem is higgyetek. Atyám házában sok hely van. Ha nem így volna, mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni számotokra? És ha már elmentem és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Hiszen ismeritek az utat oda, ahova én megyek.' Tamás erre azt mondta neki: ,,Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat?' Jézus azt felelte neki: ,,Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam. Ha engem megismertetek volna, Atyámat is ismernétek. De mostantól fogva ismeritek és láttátok őt.' Ekkor Fülöp kérte őt: ,,Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!' Jézus így válaszolt neki: ,,Annyi idő óta veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem látott, látta az Atyát is. Hogyan mondhatod hát: ,,Mutasd meg nekünk az Atyát? Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem? Az igéket, amelyeket én mondok nektek, nem magamtól mondom, hanem az Atya, aki bennem lakik, ő cselekszi a tetteit. Higgyetek nekem, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem. Ha másért nem, hát legalább a tetteimért higgyetek. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi majd végbe, amelyeket én teszek, sőt nagyobbakat is tesz majd azoknál, mert én az Atyához megyek.

Szentbeszéd

Fülöp azt kéri Jézustól, hogy „Mutasd meg nekünk az Atyát!” és erre Jézusnak ez a válasza „Hát Fülöp, hát ha engem látsz, akkor látod az Atyát is.” Mit jelent ez nekünk? Most nagyon egyszerűen mondhatjuk azt, hogy Jézus az a valaki, aki szemléli az Istent, aki néz az Isten felé, aki nézi és látja az Istent. Valamiképpen az a valaki, akit ő néz, aki neki annyira fontos, hogy rá tekint, ez a valaki elkezd tükröződni az arcán. Most nagyon egyszerűen, a mi emberi fogalmaink, és emberi megközelítéseink közül válasszuk ki ezt az egy szálat.

Nemde úgy van ez, hogy akire nézünk, az a valaki bizonyos értelemben elkezd megjelenni a mi arcunkon. Hát hogyne volna így, amikor az édesanya kezébe veszi a pici babáját, s ránéz, és tulajdonképpen nem csak az édesanyát látjuk, hanem látjuk azt is, akit néz. Sokszor ahogy nézünk egy édesanyát, nem is kell tudnunk látni azt, hogy mit fog a kezében, mert az arcán látjuk, hogy kit fog a kezében. Ott az arcán, abban a kapcsolatban, ahogyan ránéz a pici babájára, tükröződik a szemén és az arcán az, akit néz. Hát itt a tavasz. Ezzel nem mondtam semmi kinyilatkoztatás értékűt, csak hát szerelmesek néznek egymásra, hát nem csak őt magát látjuk, hanem hát ahogyan néz, azt is… hát biztos a szerelmét nézi, elég látni az arcát. Valamiképpen a szerelmesnek ott tükröződik nem csak a saját vonásai az arcán, hanem a szerelme is ott tükröződik rajta.

Talán még meg is fordíthatjuk ezt, arról is van tapasztalatunk, hogy ahogyan mi nézünk, az visszatükröződik ránk a másik ember arcából. Annyira szép dolog számomra, ahogyan gyerekek önfeledten tudnak köszönteni valakit. Meglátnak messziről – mi ezt már régen nem csináljuk, hogy odarohannánk valakihez, de a gyerek rohan. A gyerek rohan, és kezdi kitárni a karját, és egyszer csak, ahogyan ő ezt megteszi, a mi arcunkon is ez tükröződik. De fordítva is igaz ez, hogy amikor mi kezdünk el így köszönteni valakit, és megörülünk valakinek, a másik arca földerül, és ahogy földerül ennek a másik embernek az arca, tulajdonképpen a mi arcunk tükröződik rajta.

Ebből a gondolatból szeretnék kiindulni, hogy Jézus, ahogyan nézi az Atyát, és szüntelenül szemléli őt, ez elkezd tükröződni az arcán, s ahogy elkezd tükröződni az arcán, ez elkezdi őt alakítani és egészen a szíve mélyéig hat az, akit ő néz. Nem mindegy tehát, hogy kit nézünk. Egyáltalán nem mindegy, hogy az életben mit nézünk. Mert minél inkább nézünk valamit és valakit, ő először elkezd tükröződni az arcunkon, majd megy beljebb és beljebb, és szép lassan az egész valónkat átalakítja és meghatározza az, akit és amit nézünk. És ezért szeretnék néhány egyszerű példát hozni erről.

(1) A legtöbben hajlamosak vagyunk a problémákat nézni, a problémát, és a problémát, és végül egy olyan probléma-tudattal élünk, hogy egy két lábon járó problémává leszünk mi magunk. Az egész életet már egy hatalmas problémának éljük meg. Reggel fölébredünk, kinyitjuk a szemünket és „Milyen problémák várnak ránk?”, és aztán a nap semmi mást nem hoz számunkra, mint problémát és problémát. Hát mi magunk végül már tükröződünk ebben a probléma-tudatban, és milyenné válunk mi magunk? Hát tudjuk, hogy milyenné leszünk. Ezzel szemben lehetséges volna kipróbálni egy másik nézőpontot, hogy ne a problémákat lássuk, miközben ne tagadjuk el a problémákat, de a probléma helyett érdemes nézni a személyeket.

Ha személyeket nézünk, és nem problémákat, egyszer csak minden másképpen kezd alakulni körülöttünk. Hogyne ismernénk azt, hogy valaki azt mondja „Ekkora és ekkora nehézségem és problémám van, most mit csináljak ezzel? – Ó, ezt értem, de én most nem akarok a problémával foglalkozni, azt kérdezném tőled, hogy teveled mi van? Most ne a problémáról beszéljünk, beszéljünk egy kicsit rólad. Te hogy éled ezt meg? Mi történik ilyenkor veled?” És aztán föltehetjük ezeket a végtelenül egyszerű kérdéseket, hogy „Mire lenne szükséged? Most hagyjuk a problémát. Mire lenne szükséged? Mi esne neked jól? Mi jelenthetne neked valamiféle kapaszkodót, vagy erőforrást?” És amikor elkezdünk valakiről beszélni a probléma helyett, egyszer csak minden kezd úgy átrendeződni, hogy a probléma – mondhatjuk azt – ugyanott marad, nem változik meg, de én megváltozok közben. És egyszer csak, minthogyha teljesen másképpen viszonyulnék ahhoz, ami addig egy elviselhetetlen probléma, vagy nehézség volt.

Hát nem ismerjük azt, ahogyan a feleség este elkezdi mondani a problémáit, és a legtöbb feleség este, amikor elkezdi mondani a problémáit, akkor a férjétől nem a probléma megoldását várja, hanem azt, hogy hallgassa őt meg. És milyen nagy dolog, egy bölcs férfi, aki hallja a problémákat egymás után, de nem foglalkozik velük, a feleségével foglalkozik, s azt mondja: „Ó, tudom, még legalább négyet el fog mondani, ez neki nagyon fontos, hogy mondhassa a problémákat, s mire van szüksége? Hogy meghallgassam.” S milyen bölcs az a férfi, aki tudja, hogy az a dolga, hogy a felesége legyen neki fontos, és meghallgassa, amit a felesége mond. De tényleg legyen ott, s mikor tényleg meghallgatja, a felesége azt mondja: „De jó, ez nagy segítség volt.” A férfi kisujjával meg se bökte a problémákat, az egyiket se, és mégis, azt mondjuk: „De jól esett ez, hát ezt nagyon köszönöm neked.”

Az első gondolat így szól: Nem biztos, hogy állandóan a problémákat kell nézni, lehet sokkal inkább a személyeket. És magunk felé is föltehetjük ezt az egyszerű kérdést „Jó, nekem most van egy óriási problémám. Mire lenne szükségem? Tulajdonképpen mi esne nekem jól?” És lehet, hogyha azt megadom magamnak, vagy kérem, és az megadatik, egészen más lesz a viszonyom a problémával is.

(2) Hajlamosak vagyunk a rosszat nézni. És most nem akarom nagyon tudatosan, nézzük a jót. Nyilván ezek egyszerű gondolatok, egy picit menjünk tovább. Ha már annyira a rosszat van kedvünk nézni, akkor érdemes föltenni azt a kérdést: „De van-e benne valami kincs? Ebben a rosszban van-e valami érték?” Ne is azt, hogy jó, mert az nincs benne, jó, nem kell, hogy legyen benne valami jó, de valami kincs van-e benne?

Beszélgettem egyszer egy középkorú hölggyel, és a családtörténetéről beszélt, és arról, hogy alkoholbeteg volt az apja, és nagyon mondta és mondta, hogy milyen rettenetes sérelmei, fájdalmai és hiányai vannak az apjával való kapcsolatában. Aztán a szó átterelődött arra, hogy „Látsz-e az édesapádban valami értéket?” S nagyon meglepődött a kérdésen, és akkor azt mondja „Hát tulajdonképpen, most ha nagyon belegondolok, érdekes, azt hiszem, hogy az apámnak legalább, legalábbis egy értéke van, ő tudta élvezni az életet.” S akkor továbbment ezen a nyomon, és azt mondja „Tulajdonképpen az a legérdekesebb, azt hiszem az egész családunkban az apám volt az egyetlen, aki tudta élvezni az életet. És most, ahogy így tovább gondolom, milyen érdekes, az apámat szerették a faluban. Az igaz, hogy alkoholista volt, de tényleg, milyen érdekes, az apám élvezni tudta az életet. Hát ez az, én meg nem tudom. Hát akkor az apám tudott valamit. Akkor az apám életében volt valami érték és kincs.”

A második gondolat így szól: Ha már annyira hajlamosak vagyunk a rosszat nézni, hát tegyünk még egy lépést, és nézzünk annak a rossznak a mélyére. Van-e ott valami kincs? Lehetséges-e, hogy ott van valami érték? És általában meglepődve tapasztaljuk, hogy igen, van.

(3) Nagyon szoktunk foglalkozni azzal, hogy „Ezt nem tudom, ezt nem tudom megcsinálni, egyszerűen erre képtelen vagyok.” Ezt elég sokszor szoktuk hangsúlyozni.

Most eszembe jutott, a fiúk fölmásztak a fára, délután nekiálltak fára mászni, s persze az egyik húzta a másikat, és mentek, mentek följebb, ki az, aki a legbátrabb és a legföljebb ér. És végül persze onnan le is kellett jönni. Szép lassan mindenkinek sikerült lejönni, kivéve egy kisfiúnak, mert a kisfiú fönnrekedt a fán. Lent voltak már a többiek, és kiabáltak neki „Gyere le!” Hát egyszerű, mit kiabáltak volna, s a kisfiú ott volt fönn, már a többiek kicsik voltak, és nagyon nagy volt a mélység, és azt mondta: „Én nem tudok lemenni.” A gyerekek meg: „Gyere le! – Nem tudok.” S eltelt fél óra, s akkor ott leültek, a gyerek fönn a fán, s akkor néha valaki fölállt, hogy „Gyere már le! – Nem tudok.” És eltelt több, mint egy óra. Hogy jött le a gyerek a fáról? Mondhattuk volna ezerszer, hogy „Gyere le!” A kisfiú úgy jött le a fáról, hogy valaki azt mondta: „Én azt megértem, hogy nem tudsz lejönni, olyan magasra másztál, nagyon ügyes vagy. A jobb lábadat meg tudnád-e mozdítani 10 centit előre? – Azt igen. – Most a bal lábadat képes vagy-e hozzázárni a jobb lábad mellé? – Igen. – Most a jobb kezedet előre tudnád-e nyújtani egy kicsit? – Hát igen. – Bal kéz? – Igen. – Fenék? Odébb tud menni? – Odébb tud.” Részekre kellett bontani. Ő onnan magasról, a fáról nem tudott lejönni, de a jobb kezét, a jobb lábát, bal kezét, bal lábát és a fenekét tudta mozgatni, csak lejönni nem tudott.

Olyan gyakran azzal foglalkozunk, milyen, amit nem tudunk megcsinálni, és ezzel szemben mennyire érdemes ezt a kérdést föltenni: Rendben van, ezt nem tudod. Van-e valami, amit meg tudsz tenni? Van-e valami része ennek, amit meg tudnál tenni? És kiderül, hogy mindig van valami része, amit meg tudunk tenni, vagy ha azt nem is tudjuk, hát valamit meg tudunk. És nagyon gyakran az élet van annyira jóindulatú hozzánk, hogy az is elég tud lenni, hogy azzal is meg tudunk békélni. Na ha ezt nem is, de ezt meg tudtad akkor tenni.

(4) (Ez legyen az utolsó.) Amit nagyon gyakran hallok tőletek, hogy mit kellene csinálni. S akkor úgy folytatódik: „De nem megy.” Gyónásokkor sokszor ti már egy monológot folytattok. Elmondjátok a gyónást, utána nem engedtek szóhoz jutni, ami nem is olyan nagy baj, és azt mondjátok: „Tudom, atya, többet kellene imádkoznom. – Én nem mondtam. Én ezt egy szóval nem mondtam. – Gyónom a mindenható Istennek… nem olvasom eleget a szentírást. Tudom atya, tudom, tudom mit mond erre, hogy többet kéne olvasnom. – Én nem mondtam. – Hát most mondtad, hogy többet kellene, és miután ezt nagyon jól tudod, ezzel együtt nem csinálod. Én ezt nem erőltetem.”

Hagyjuk azt, hogy mi az, amit kellene csinálni. Kérdezzük azt meg, hogy mi az, amit meg tudok tenni? Van-e egyáltalán azon a területen, ahol nekem valamit kellene csinálnom, valamihez egy halvány indíttatásom, vagy kedvem is? Egy egész kicsi? És szokott lenni. Teljesen bele tudunk rekedni abba, hogy mit kellene csinálni, utána azt mondjuk, hogy azt nem tudjuk, s az egészet „ad acta” helyezzük, és azon a területen az életünk megfeneklik. Ha azt kérdezzük meg magunktól: „Jó, ezt kellene csinálni, de nem csinálom, nyilván van oka, hogy nem csinálom, miután pedig tudom, hogy kéne. Mi az, amit itt meg tudnék tenni, amihez csak egy pici kedvem is van?” És ki szokott derülni, hogy egy pici kedvem azért ehhez, vagy ahhoz szokott lenni.

Olyan gyakran tapasztalom azt, valaki azt mondja: „Tudom atya, hogy többet kellene imádkoznom, de nincs hozzá időm, meg kedvem.” Én biztos, hogy nem mondom neki, hogy de erőltesse, inkább azt kérdezem: „Létezik-e, el tudsz-e képzelni bármiféle imaformát, vagy módot, amit úgy kedved lenne egy picit kipróbálni? – Hát ezt nem, és ezt se, és ezt se…” Akkor elmond ötöt, amit nincs kedve. „Jó, ez rendben van, és lenne-e olyan, amihez úgy mégiscsak úgy…? – Hát tulajdonképpen úgy kimenni a természetbe, és egy picit csak úgy szemlélődni, és úgy ezt-azt megköszönni, végül is az, na az menne, az jó. – Akkor kezdd onnan.” Akkor kezdjük onnan, ahonnan megy. És értelmetlen azt erőszakolni, amiről tudjuk, hogy kéne, de már 50 éve nem megy.

Jézus azt mondja: „Fülöp, hát ha nézel engem, akkor látod az Atyát is.” Mindezt pedig többek között azért, mert Jézus az Atyát nézi, és az Atya tükröződik az arcán, tükröződik a szívén. Ezért aztán egyáltalán nem mindegy, hogy mit nézünk egy életen keresztül, mert amit nézünk, az először tükröződik rajtunk, aztán pedig a szívünkben is ott lakik.