A mese bölcsessége a párkapcsolat titkáról 5. Év végi kérdések és válaszok
2011.05.31.
Megosztom
Elküldöm
(Mikor beléptem, nem tudtam, hogy ez egy tükörszoba, nagyon furcsa érzés volt, ó. Minden esetre nincs kevesebb hely, sőt több ülőhely is van így, úgyhogy nem jártunk most ezzel rosszul, de vissza fogunk térni majd szeptembertől oda – már hogy én. Vagy oda, nem t’om, valahova, és akkor úgy leszünk, csak most nem tudták gyorsan átrendezni a termet, mert délután más program volt, ez az oka annak, hogy így vagyunk.)
Hjaaahh, lehetetlen helyzetben érzem magam, mert ígértem, hogy próbálom legömbölyíteni a családdal kapcsolatos megfontolásainkat, és közben pedig jött mondjuk 100 kérdés. Cupp nektek! A 100-ban persze lehetett csoportokat találni így-úgy. Próbálnék akkor a kérdésekre nagyon röviden válaszolni. Ez azt jelenti, hogy egy-egy kérdésre valóban röviden fogok reagálni, ne is vegyétek ezt válaszszámba, hanem egyszerűen csak valami reakciónak tekintsétek, ami úgy – valamiféle megfontolás után persze, de – eszembe jutott. Elnézést, hogyha itt nagy kifejtős válaszok nem fognak érkezni. Arról is letettem, hogy ezt a témát úgy zárjam le, hogy aztán szeptembertől valami újba kezdjünk, ez lehetetlen.
Tartalomjegyzék
A 2010-2011-es év lezárása
Tehát nem zárom úgy le, hanem emlékeztek, volt hármas megközelítésünk. A hármas megközelítés így szólt, hogy akkor milyen képességekre, adottságokra, kimunkált készségekre lenne szükségünk ahhoz, hogy tartós, és megelégedett kapcsolatban tudjunk élni. Itt három dimenziót néztünk. Hosszan beszéltünk az egyéni dimenzióról, és aztán a kapcsolati dimenzióról, és ahol most vagyunk, ez a kapcsolati és a családi dimenziónak a határa. Tehát a családi dimenzióra tulajdonképpen nem tértünk még rá, hogy egy családi kapcsolatrendszerben élve milyen adottságok, készségek, szemléletmód, satöbbi kell, de azért állandóan beszéltünk róla. Ezért azt mondanám, hogy ott a határon állunk most, és nem akarok most már belefogni a családi kapcsolatrendszerre vonatkozó fontos adottságokra, készségekre, hanem maradunk akkor itt a határon, és akkor egyszerűen csak valahogy azért legömbölyíteni, egy-két még fontos új dolgot hozzátenni ahhoz, amit mondtunk, és aztán kérdések-válaszok. (02:30)
Verena Kast: A kígyó három levele
(11-ig vagyunk ma, most menjen ki pisilni, akinek az sok, s aztán bezárulnak az ajtók. Na, hát nyilván a kérdésekben jutunk, ameddig jutunk.) A mesével kapcsolatban, hogy azt valahogy lezárni… Verena Kast ír egy nagyon érdekes történetet. Mert ugye arra jutottunk el, hogy itt tulajdonképpen amikor a királykisasszony szerelembe esik, vagy amikor a királyfinak kezd kialakulni egy mély barátsága azzal a szolgával, éppen egy ismeretlen világnak az elemei kezdenek belépni az életükbe. Persze, ahogy belépnek, főleg a királykisasszonynál látjuk, hogy mennyire védtelen ezekkel az új késztetéseivel szemben, amelyek most már megjelentek. De ezekkel az új késztetésekkel szemben – amit persze a mese, amit férfiak mesélnek el egy férfivilágban, hogy a nők tudják mihez tartani magukat – tehát hogy a mese… (Ó, ez a férfivilág valakit megihletett. Azt mondja: úgy is van!) Szóval, hogy a mese persze ezt… (Hát mi történt? Mi? Mit csinálsz?) Tehát hogy a mese persze a férfivilágból születve és férfiak által elmondva nyilván ezt a kifejezést használja, hogy „az asszony bűnös vágyra gerjedt”. Ugye, ez a fényes része, az árnyék része pedig, hogy megjelent benne valami élet, hogy egyáltalán szerelembe esett. Hogy egyáltalán valami úgy elindult benne, ahogy eddig nem. Ugye, ha a színét nézzük, azt mondjuk „bűnös vágyra gerjedt”, ha a fonákját, azt mondjuk: de hát itt valami élet azért most megjelent. És ezt a kettőt milyen nehéz összerakni, ugye, nagyon nehéz egyben látni, összerakni úgy, hogy egyik világ, másik világ se sérüljön, de közben a kettő együtt legyen. Hát nagyon nehéz ez. (04:45)
Verena Kast elmond itt egy történetet a saját terápiás gyakorlatából. Jött hozzá egy férfi és egy nő, mind a ketten nagyon erősen protestáns vallásgyakorlók voltak, és a férfi öngyilkosságot követett el. Az öngyilkossági kísérletnek a hátterében az volt, hogy bűnös vágyra gerjedt egy asszony iránt, aki nem a felesége volt. Úgy próbálta megoldani ezt a helyzetet, hogy inkább önmagát akarta elpusztítani. Ugye ez egy szélsőséges, de nagyon reális helyzet és megoldás ugyanerre a motívumra. A terápiában nagyon érdekes fordulatok történtek. A nő elmondta, hogy ő hajlandó megbocsájtani a férjének ezek után két dolgot is. Egyrészt ezt a halálos bűnt, másrészt pedig hogy bűnös vággyal más nőre tekintett. A férfi pedig hát esdekelt a bocsánatért, és amikor ez ment, a helyzet még rosszabbá vált, kriptahangulat uralkodott körülöttük. Az életet szinte egyetlen megnyilatkozás jelentette ebben a kapcsolatban, a férfi rettenetesen féltékeny lett a feleségére. A felesége többször elmondta, hogy „Hát én? Hát te lettél szerelmes valakibe, hát én teljesen feddhetetlen vagyok.” A terapeuta megfontolása erről az, hogy a férfinek az öngyilkossági kísérlet után könnyebb volt a feleségében meglátni valamilyen bűnös tendenciát, mint saját magában, ezért inkább a feleségére volt féltékeny. Mi történt? Amikor ez a helyzet egyáltalán nem javult, és nem tudtak mit kezdeni ezzel a féltékenységgel, de az élet kezdett teljességgel kiveszni a kapcsolatukból, akkor egy váratlan fordulattal a feleség gyúlt szerelemre egy másik pasi iránt. Maga sem tudta, hogy ez honnan van, vagy honnan jön, minden esetre ez megtörtént, és akkor már ezzel a témával jöttek, és hogy hát most akkor ez hogy van. A férfi mutatkozott nagyon megértőnek, természetesen rögtön kijelentette, hogy hajlandó megbocsájtani a feleségének, amennyiben ezt a lehetetlen kapcsolatot fölszámolja. És mi történt? Végül, hogy mind a ketten átmentek ezen a szerelmen, a feleség rájött, hogy tulajdonképpen ő nagyon szereti a férjét. A férfi pedig rájött arra, hogy mármost ő maga is megváltozott attól, hogy egyáltalán szerelmes tudott lenni valakibe, ő maga is megváltozott attól, hogy képes volt elengedni és megengedni, hogy a felesége is szerelemre gyúljon valaki iránt. A feleség azt mondta, hogy „Akkor én most szeretnék visszamenni a férjemhez, most már őt sokkal elevenebbnek, élőbbnek látom, mint bármikor eddig.” És a férfinek a következő gondolata támadt: „Én pedig nem egyszerűen csak keresztényi megbocsájtással fogadom őt vissza, tulajdonképpen jól jártam, mert a feleségemben van élet.” De ahhoz, ezt a nagyon sajátos utat be kellett járniuk, mind a kettejüknek. Elég komoly árat fizettek érte. A férfi el akarta pusztítani magát, a nőnek majdnem teljesen szétesett az élete, minden, amit gondolt, hogy az életet hogy érdemes élni, hát ő azt elkezdte nem úgy élni. (08:45)
Ezzel nem akarok mást mondani, minthogy nem egyszer megtörténik az, hogy amikor valaki egy egyéni személyiségfejlődésbe kezd, az ideig-óráig nem tesz jót rövidtávon a kapcsolatnak, nem tesz neki jót. Ezt ki kell mondani: nem tesz neki jót. Olyan problémákat, nehézségeket, konfliktusokat szül, amelyek nem voltak addig a kapcsolatban. És hogyha mind a két fél nekilát ennek, ajjajjaj. De hogy éppen itt mondhatjuk azt ki, hogy milyen óriási dolog az, hogyha ezt előre látjuk, előre tudjuk, és ezért nagyon ragaszkodunk a kapcsolathoz is. Én egészen mernék merészkedni oda eljutni, hogy azt mondjam, hogy tulajdonképpen a férfinek nem csak a feleségét kellene, vagy volna érdemes szeretnie, hanem a kapcsolatot is. És a feleségének nem csak a férjét kellene, vagy volna érdemes szeretni, hanem a kapcsolatukat is. Természetesen másképpen szeretek egy élő személyt, meg egy kapcsolatot, de vajon jutott-e ez így eszetekbe, hogy „Én szeretem a veled való kapcsolatot, szeretem a kapcsolatunkat, ahogyan egy kapcsolatot lehet szeretni. Én ezt szeretem. Most így megyek, úgy megyek, bizonytalan vagyok, de én ezt a kapcsolatot… én ezt…, ez nekem annyira fontos, én ezt szeretem.” (10:25)
Tovább itt ezek persze nagyon nehéz dilemmákat fognak hozni, és én nem mondtam, hogy megoldásokat képes lennék megfogalmazni. Le tudom írni ezt a helyzetet, és van bennem egy nagy kérdőjel arra vonatkozóan, hogy a kultúrkereszténységben az élettelenséget, azt, hogy nem merjük adott esetben vállalni azt a kockázatot, ami persze a kapcsolatot is meg fogja próbálni, ezt szeretjük idealizálni. Azt mondani, amikor valaki élettelenül, boldogtalanul, szinte reményvesztetten belepusztul valamibe, hogy ez nagyon krisztusi. De én nem látom, hogy itt egy önátadás történt volna. Hát Krisztus nem egyszerűen csak úgy belepusztult valamibe, hanem az életét odaadta, ő magáról azt mondta: „Zöldellő fával ezt teszik.” Ő nem belepusztult, nem kiment belőle minden élet, hanem megölték. Ez nagy különbség. Ott egy…, az életnek az átadása történt. Miközben a másik oldalon nyilván való, hogy mi magunk is úgy leülünk, és úgy „Jó, jó, de hogyha kiengedjük a szellemet a palackból, mi lesz annak a következménye?” Hogy nem tudható, hogy mi lesz a következménye. Hogy van benne kockázat. Hogy sokszor éppen, ahogy kiengedjük a szellemet a palackból, akkor jövünk rá, hogy a kapcsolatnak a fönntartásához, vagy fönntartásáért olyan készségeket kell kimunkálni magunkban, amelyek eddig nem voltak. Hogy a személyiségfejlődésemnek van egy olyan területe, ami a kapcsolatra kellene mármost hogy vonatkozzon. Mert ahogyan eddig tudtam kapcsolatban lenni, az mármost nem lesz jó és nem lesz elég. Ezek nagyon nehéz dilemmák, én csak ki akarom ezeket mondani. (12:30)
Krízis
Egy rövid gondolat a krízisről. Mert hiszen itt krízisről van szó, ezek kríziseket, nagyon gyakran komoly, mély válságokat jelentenek. Érdemes a válságoknak ezt a három dimenzióját is jól látni. Élek egy családban, van férjem, feleségem, gyerekeim. Az egyéni életemnek ott vannak a természetes válságai, vagy krízisei, beleértve a normatív válságokat, például az életközepi válság, vagy amikor nyugdíjba megyek, vagy éppen amikor elvesztem a legjobb barátomat, ezek az én személyemre vonatkozó válságok. Igen ám, de közben kapcsolati életciklusokat is élünk, és minden kapcsolati életciklus-váltáskor nehézségek elé kerülünk. Például, amikor összeköltözünk, az egy kapcsolati életciklusnak a befejezése és aztán kezdete. Ott könnyű válságba kerülni, mert nem biztos, hogy azt tudjuk, hogy kell csinálni. Nagyon jól tudtunk találkozni heti háromszor, de most együtt kéne élni, hát gőzöm sincs, hogy azt hogy kell csinálni. S máris… most kezdődött a közös életünk, és válsággal kezdtük. Egyáltalán nem abnormális válsággal kezdeni a házasságot. Ez teljesen normális, csak úgy mondom. Hát éppen valami teljesen újat kellene megtanulni. Ráadásul egy csomó veszteség van benne, amit meg nem szoktunk mondani. De a párkapcsolati életciklus, és a családi életciklusok is ahogyan mennek, állandóan életciklus váltópontokhoz érünk el. (14:15)
Ilyen, amikor megszületik az első gyerek. Ott a kapcsolatban is minden át fog rendeződni. Mikor már két gyerek van, akkor is átrendeződik minden. Amikor az első gyerek elmegy oviba, amikor elmegy iskolába, amikor serdülő lesz, amikor elköltözik otthonról, amikor valamelyik szülője meghal, ezek mind, mind krízisek lehetnek. Ezért tulajdonképpen válságba kerülni egyéni, kapcsolati, vagy családi kapcsolatrendszer szinten, az teljesen normális, teljesen normális. Ezért aztán érdemes arra gyúrni, hogy a válság természetes, normális, mit kell akkor csinálni. Miközben a válságban éppen nem tudjuk, hogy mit kell csinálni. „A, hát ezt ismerem, ez a válság, ilyenkor nincs gőzöm se arról, hogy éljek. Ja, hát ez a válság, jaj de ismerős. Nyugi, nyugi, most halok bele.” Jó, erről ennyit. (15:20)
Gyakorlat: Gyermekkori nehéz helyzetek és válaszok
Egy gyakorlatot szeretnék nektek mondani. Ezt a gyakorlatot nagyon hasznos gyakorlatnak tartom. Emlékeztek, beszéltünk a párválasztás tudattalan motívumai… most el nem mondom az egész listát, de hogy vannak kidolgozatlan részeink, illetve bizonyos dolgokra nagyon neurotikusan tudunk reagálni. A gyakorlat a következő – érdemes megcsinálni. Leülsz – hát muszáj, le kell ülni hozzá, tehát az… mindenkinek megy – le kell ülni. Állva is lehet, aki most direkt lázadsz, akkor álljál. Le kellene írnod, ahogy visszaemlékszel a gyerekkorodnak olyan helyzeteit, amelyek számodra nagyon megterhelőek voltak. Nehéz helyzeteket, de elég konkrétan. Nehezeket, amiket nagyon nehezen éltél meg, s főleg olyanokat, amik ismétlődtek. „Keveset láttam az apámat, pedig nagyon szerettem volna vele többet lenni. – Az anyám sosem kért meg kedvesen engem, mindig azt mondta: Még ezt se tudod? – Az apám nem dicsért meg soha, pedig annyira szerettem volna, és emlékszem, egyszer ötöst hoztam, és akkor se. – Annyira szerettem volna, hogyha az apám egyszer azt mondja (mondjuk egy lánygyerek vagyok) hogy: Szép vagy, lányom! De nem. – Fiúgyerek voltam, és mindig vágytam rá, hogy az apám azt mondja: Ügyes vagy, fiam, ezt jól csináltad. De nem.” Amikor megvan ez a listád, á-á, ez nem elég, akkor sok-sok könnyet elcsöpögtetsz, és sehova se jutottál.
A papír másik felére el kellene kezdened leírni azt, hogy ezekre a gyerekkorban számodra nagyon nehéz élethelyzetekre tulajdonképpen ott gyerekkorban, vagy gyerekkortól kezdve milyen válaszokat tanultál meg adni. Nem tudatosan, nem is akaratlagosan, egyszerűen elkezdtél valamilyen választ adni. Azért, hogy túléld, hogy kibírd, hogy elviseld, hogy valami szeretetmorzsához juss, valami érzelmi biztonsághoz – milyen válaszokat találtál erre? Saját életemből mondok egy példát. Ötéves voltam, a sztorit nem mondom már el, mert már annyiszor elmondtam, tehát ezért nem mondom el. A veleje az, nem a történetnek, hanem a tanulságának, hogy ötéves koromban, gyerek fejjel persze lemondtam arról, hogy a szüleim engem megértsenek. Ezt így, ahogy mondom, hát valószínűleg ezért is vannak itt ezek az alkalmak. Ez egy frusztrációra adott kreatív válasznak tekinthető, és erre iszunk. (18:40)
(Lehet, hogy ezért szoktam néha megkérdezni, hogy: „Értitek? Átment?” Ugye, mert egy csomó anya, meg apa ott ül, és így néznek… De nehéz az élet! Szóval. Arra a nehéz élethelyzetre ahogy próbálom valahogyan közvetíteni magamat, a szükségleteimet, sőt egyáltalán zsigeri szinten azt, hogy „Itt vagyok!” Én itt akadtam el. Tehát egy kisfiú, aki: „Itt vagyok!” és ott téé-rőő, az élet meg zajlik körülötte. „De én itt vagyok!” Villamosok mennek, buszok mennek… Ötéves koromban hoztam erre a tapasztalatomra egy választ, csak úgy mondom nektek, 5-6-7 éves korunkban életre szóló döntéseket tudunk hozni. Döbbenetes erejű, életre szóló döntéseket hozunk. Ez külön megérne egy istentiszteletet. Cupp-cupp az ökumenének.) (19:50)
Tehát megvan a lista. Az én listámon ott van, ötéves koromban lemondtam arról, hogy a szüleimnek tudjam közölni magamat, és ők megértsék, és hogy így köztünk valami ki tudjon alakulni. Ez rendben van, így döntöttem, lemondtam erről, de milyen magatartásmódot vettem föl, mit találtam ki, hogy akkor mit lehet csinálni? Én azt találtam ki, hogy hát akkor különösebben neki se állok, inkább visszahúzódok, akkor nem ér egy újabb csalódás. Legjobb ilyenkor, akkor én visszahúzódok. (Ú, de nehéz ez már… s nem lehet megfogni. Egy fület kérek rá. Szóval. Nincs egy zug itt? Ez nagyon… rettenetesen…) Visszahúzódok így-úgy… és így elkezdem kitalálni a magam belső életét, a magam belső világát. Most amikor azóta, 15 évesen, 25 évesen, 35 évesen, 45 évesen még nem, próbálom közölni magam, és ez valahogy falakba ütközik, én zsigerileg tudom ezt a választ adni. „Ja nem, hát, jól van akkor…” És akkor kész. (21:20)
Ha megírjátok ezt a listát, miért érdekes? Mert egy óra alatt egy döbbenetes tükre kiviláglik annak, hogy milyen begyakorlott magatartásformákat, cselekvési módokat hordoztok magatokban olyan élethelyzetekre, amelyek számotokra nagyon nehezek. De ezek az élethelyzetek meg fognak ismétlődni a párkapcsolatban. Nem hogy fognak, már most is ismétlődnek. És ha nem, akkor azokat a helyzeteket ilyennek tekintitek. Vagy emlékeztek, kiprovokáljátok őket. Vagy ha semmi olyan nincs, akkor is így értelmezitek. Akkor is visszahúzódtok, amikor egyáltalán nem kéne, de megvan a begyakorlott válasz. Ezt a gyakorlatot, ha semmi mást nem csináltok nyáron, jó, van rá három hónapotok egy nyomorult lapra, értitek. S akkor aztán boldogan éltek! Nagyon érdemes tudatosítani magunkkal azt, hogy hol vannak azok az érzékeny pontjaink, azok a helyzetek, amelyben zsigerből tulajdonképpen olyan válaszokat adunk, amelyek lehet, hogy ellehetetlenítik a kapcsolatunkat, boldogtalanná tesznek minket. Vissza-visszacsúszunk ilyenkor valami gyerekkori sérülésbe. De közben azért is megyünk ide vissza, mert így megtanultunk élni. „Elvonultam, nem baj, nem baj, ezt ismerem. Egyedül már kibírtam az életet, tudom, egyedül megy. Adnak párizsit, kiflit két csücsökkel… ennyi elég. Valahol elaluszkálok, és így oké.” De hát így mi van a kapcsolattal? Hát az enyémmel semmi. Na jó. Ez akart a gyakorlat lenni. Nagyon sokat tud ez hozni a konyhára, ha megcsináljátok. Szóval lehet róla beszélgetni, és húha… Jó. Hát, jól van. Oké. (23:40)
Gyarkorlat: Adjatok közös címet!
Még egy gyakorlatot elmondok, az egyik kedvencemet, és akkor megyünk a kérdésekre. (Kólával lehet, nyugodtan.) A gyakorlatnak az a címe: adjatok közös címet egy helyzetnek, egy eseménynek, egy történésnek. Sokat beszéltünk arról, hogy milyen fontos, hogy legyen egy közös világ. Például a mai alkalom után ültök itt férj-feleség, barát-barátnő, akárhogyan. És akkor le kéne ülnötök, és azt… (Nem, nem, nem bírom megfogni. Uaaa, uaa…! Láttátok? Hát ezt magam se hittem el.) Tehát leültök, s a következő a gyakorlat. Te mit mondanál, hogy a mai alkalom miről szólt? Adj címet a mai 1 óra 15 percnek! Az egyikőtök azt mondja: „Háát… mit t’om én… tájékozódási verseny a sötétben.” Másikótok azt mondja: „Ennél rosszabb már nem lehet.” És akkor ebből a kettőből alkossatok egy közös címet. Addig nem fekhettek le, nincs vacsora, ameddig nem találtok egy közös címet. És az derül ki, ültök: „De, ez egész jó volt. – Igen, szerintem is.” És már esztek, meg alusztok. Nana! Nana! Hedonista banda! Sehol egy közös cím, ti meg ott már az illúziókba ringatjátok magatokat, hogy valamit közösen átéltetek? Na jó. Nagyon izgalmas gyakorlat és játék pároknak. Egy filmet megnéztek együtt: adjatok közös címet. Elmentetek anyósodékhoz: közös címet! Nem könnyű feladat, közös címet. Addig kell nyúzni, pofozni, míg az egy közös cím… Azt mondja: Igen, ez történt, ez, ebben benne van, ezt el tudom fogadni. (Mondjad? Igen? Mi igen? „Mondj egy példát erre!” Egy példát? „Anyóshoz elmenni ketten.” Ja, az anyóshoz elmegyünk ketten? Mi ketten az anyóshoz? De várjál, nem lehetetlent kell. Adjunk közös címet ennek az első fél órának, mi ketten! „Én kezdjem, vagy te?” Te, te, hát te kezdd, mert te… (csönd – szerk.) Ezzel én is egyet értek! Szerintem ez… oké, jó. Jó, kérdések, kérdések. Jó, köszönöm, hogy elgondolkoztál rajta. Köszönöm, hogy bele… De tényleg, ez nagy dolog. Hogy komo…, hogy belementél, ez jó, ez jó. Hát itt kezdődik, hogy egyáltalán belemegyünk-e. Na, nézzük.) (27:00)
Év végi kérdések és válaszok
Olyan kicsi betűk, most ezt nézzétek meg! Hát én nem vagyok normális, tehát ez… csak így tudtam kinyomtatni, úgyhogy le kell ülnöm és közel rakni, hogy akkor el tudjam olvasni. Azt mondja… Mi ez a káosz itt?
„Laudetur! Kedves Feri! Mi a véleményed az Enneagrammról? Richard Rohr írt róla, máshol meg okkultnak tartják. Ez a determináltság nem mond-e ellent a keresztény- és főleg a keresztény tanításnak?”
Tudtommal az enneagramm, mint minden tipológia, vagy karakterológia nem determináltságról beszél, hanem az „itt és most”-ot próbálja valahogyan leírni. Nem, nincs szó determináltságról, hogy te így születtél, vagy így vagy, és akkor ahogy esik, úgy puffan. Richard Rohr pedig egy nagyszerű valaki. Ezt tudom erre. (Ez most így fog menni. Hát nem tudom, ez… Jól van, majd kevesebben… mire fölnézek, mindig húszan elmentek. „Ez biztos.” Ezt mondták. Jó, hát majd valamit kitalálunk. Nem t’om, assz’ongya. Főleg, ha el se bírom olvasni a kérdést.) (28:40)
„Mennyire segít a kibontakozásban az új, rettentő méretű színpad?”
Nem vagyunk ez közös világban, ez mármost látszik. Minden esetre az a színpad, az roppantul inspirál. Semmi retteneteset nem érzek benne, inkább kedvet, hogy belakjam. Nem, nem, nekem nem rettenetes, de ezt sajnálom, hogy nekem…
„Lelkiismeret, önismeret kapcsán épp legjellemzőbb hibáinkat, vétkeinket nem vesszük figyelembe. Mi a legbiztosabb módja, hogy valóban fölismerjük ezeket?”
Hát egyszerű dolgokat tudok mondani. Önreflexió, „önösmeret”. Mi a nehéz benne? Hogy nyilván, van bennünk egy teljesen természetes, érthető, normális én-védelem, önvédelem. Utáljuk, hogyha valaki az énképünket piszkálja, beleértve magunkat is. Nem szeretjük a saját magunkról alkotott képet vakargatni, piszk… Szépen be van rakva, vitrin. Hagyják azt! Tulajdonképpen amikor lelkiismeret-vizsgálatot tart valaki, akkor történik egy olyan folyamat is, hogy ezeket az énvédő… (Nagy puffanás. Taps. – szerk.) Most látjátok, erről beszélek. Tehát hogy az énvédő mechanizmusokat kicsit elengedjük. Tehát kicsit megengedem magamnak, hú, egy picit ez most biztos fájni fog. Vagy: „Ó, 5 percig nem leszek jól. Óó… 50 percig nem leszek túl jól. Úóó… 5 napig nem leszek túl jól. Ha ezt magamhoz közel engedem, úúóóó, nem leszek túl jól, nem t’om meddig nem leszek túl jól.” Igen, van egy ilyen ára, van. Ezért érdemes ugye mindig megtalálni az önbecsülésemnek a forrását. Nem véletlen, hogy a katolikus lelkiség azt mondja: A lelkiismeret-vizsgálat nem azzal kezdődik, hogy milyen bűnöm van, hanem azzal, hogy a Szentlélek segítségét hívom. A Szentlélek Isten erőterébe helyezem magam. A Szentlélekkel ha valaki kapcsolatba kerül, most egy tudatos, nyílt, ápolt kapcsolat, az meg tud engem erősíteni. Isten teremtménye vagyok, az ő gyermeke, akkor is, hogyha gazemberséget csináltam. És ez bátoríthat arra, hogy elengedjek egy-két énvédő mechanizmust, és tudjak magammal zöld ágra vergődni. Nagyon sokat segítenek a reflexiók. Nagyon jó reflexiókat kaphatunk. Még a rosszakon is érdemes elgondolkozni. Sokszor egy-egy teljességgel igazságtalannak tűnő megjegyzés is igazán komoly önismereti folyamatokat tud beindítani. Erre mondta egy pap ismerősöm, már nem él, de ez nem érdekes… Nem azért nem él, mert ezt csinálta. De emlegettem is nektek, azt mondta: „Én a 25. vagy 50. pappá szentelésem aranymiséjén, az aranymisén először is az összes ellenségemnek fogok köszönetet mondani.” Azt nem mondta, hogy név szerint-e, vagy hogy… Azt mondta, hogy: „Ők inspiráltak az életben nagyon-nagyon, nekik rengeteget köszönhetek.” Tehát a lelkiismeret, vagy a saját gyengeségeink belátásához mondjuk ilyen halálveszélyen kívül, vagy módosult tudatállapoton kívül egy valamennyire megfelelő önbecsülésre van szükség. Mert akkor tudjuk tartani magunkat akkor is, amikor kinyitjuk itt belül. Hát először tudd megmondani, hogy nem, nem a semmibe zuhanok, ha kiderül rólam, hogy nem is vagyok olyan jó. (33:10)
„Honnan tudhatom, hogy a Jóisten milyen feladatot szánt nekem? Úgy érzem, hogy hiába keresem, nem találom, az unalmas munka közben viszont úgy érzem, hogy nem élek igazán.”
Itt érzek egy ilyen kettősséget, mint hogyha az Isten akarata, vagy terve az emberre valami külső akarat, vagy terv lenne, amit az ember aztán most vagy elfogad, vagy nem fogad el, vagy lázad, vagy ilyesmi. Nem biztos, hogy ezt csak így lehet látni. Nagyon érdemlegesnek tartom azt a megközelítést, hogy Isten akarata a legmélyebb vágyainkon keresztül mutatkozik meg. Hogy nem csak úgy képzelhetem el Isten akaratát, mint ami kint van, én meg bent, és akkor a kettő között valami nem stimmel, vagy azt, hogy én ezt akarom, ő meg azt, vagy azt, hogy nem hallom, amit mond, de a legmélyebb vágyakig eljutni az egyáltalán nem olyan könnyű. (Majd itt lesz egy olyan kérdés, ami éppen erre vonatkozik.) A legmélyebb vágyaim, a legmélyebb érzéseim és érzelmeim – ez akár lehet szomorúság, félelem is – nagyon jó támpontot nyújtanak az Istennel való kapcsolatban. Ha túljutunk a parazita érzéseinken, az oda nem való érzéseken, és a valódi, mély érzéseinket a helyzetnek, önmagunknak megfelelő érzelmeket átéljük, az nagyon sokat árul el Isten tervéből. Ezt tudom mondani. Az lehet félelem is, lehet harag, sok minden lehet. Ezt a keresztény szakirodalom úgy hívja, hogy vigasztalás. Például hogyha én bűnt követek el, s egyszer csak nagyon mélyről egy igazán fájdalmat okozó bűntudat tör föl, az vigasztalás, mert éppen a helyemre kerülök. Ez éppen megfelel nekem, a helyzetnek, a tetteimnek, pont erre van itt szükség, s ez egybevág Isten tervével. Érdemes valamit elővenni, amit nagyon negatív fényben szoktunk sokszor látni. Ez pedig, hogyha nem belülről indul, hogy hol vannak az ideáljaink? Van-e valami, amiért képes vagy lelkesedni? Amire azt mondod, hogy „Na ez igen! Ez szép.” Oké. (35:50)
„Biztos vagy-e benne Feri, hogy a világi lét és a világi pszichológia elvezet a szív és a lélek szerinti élethez, vagy csupán az elme, az agy szerinti, már elfogadhatóhoz? Képes vagy-e mindezt összekapcsolni az istentudattal? Van-e terved arra, hogy olyan jellegű rendszeres előadásokat is tarts, ahol a mélyebb meditációban fölfedezett igazságtöredékek által mutass utat?”
Ez nagyon érdekes kérdés. Nem bontom ilyen mereven ketté a világot, hogy ilyen világi, evilági lét, meg spirituális lét. Jézus végtelenül egyszerű példabeszédeket mondott; madarakról, akik csipegetik a magokat, szőlőművesről – végtelenül egyszerű történeteket. A Szentírásnak, az Újszövetség, az Evangéliumoknak 60%-a sztori, példabeszéd műfaj. Jézus Isten fia, nem átallott ilyen madaracskákról, magokról és egyebekről történeteket mondani. Énszerintem abban nagyon nagy spiritualitás van. Nem bontom ezért külön a kettőt. Hogyha egy párkapcsolatról, abból a mélységből beszélünk, amit a spiritualitás termékenyít meg, énszerintem az rendben van.
Mondanék még egy gondolatot itt. A kereszténységnek van egy óriási kincse. Ez pedig az, hogy nincs benne titkos tanítás. Ez egy hihetetlen nagyszerű dolog. A szavainkban, amikor férfiről, nőről, akármiről beszélünk, vágyakról, én a teljes valómban benne vagyok. Benne vannak az imádságaim, az elmélkedéseim, a szentmiséim, az ott mind benne van. Nekem nagyon gyönyörűséges az, hogy a kereszténység… Mi a kereszténység tanítása? S akkor fogsz egy Szentírást, most csak fogod a Szentírást: „Te, ez itt van. – És valami bennfenteseknek? Jó, ezt értem, hát ezt olvassa a nép. Elitek kapnak-e ilyen… titkos cuccot?” A kereszténységben egyszerűen nincsen ilyen. Én ezt lenyűgözőnek tartom. Nincs ilyen piramis, hívő-hívőbb-leghívőbb, hívőknek ilyen öntyöm-pöntyömöt mondunk, a hívőbbeknek már egy kis misztika is, de csak úgy finoman, nehogy megfeküdje a gyomrukat, a nagyon hívőket meg beavatjuk a… Nincs ilyen, nincs. Be akarsz avatódni? Hát tessék, van víz… Én ezt gyönyörűnek tartom. Nincs elit, nincs, nincs, nincs. (Jó ez így? Ú, nem vagytok meggyőzőek. Nehéz félóra vár rátok.) (39:30)
„Szeretnék férjhez menni, (Nem én mondom ezt.) de eddigi barátaim közül egyikhez sem mentem férjhez, mert ők nem akarták. (Ne… hát, de tényleg, ez olyan… tudtam, hogy előbb-utóbb ez megtörténik, hogy valaki… Ugye, hogy úgy valaki… ez egy fontos kérdése valakinek, és mégis. Ez egy olyan nehéz helyzet. Hát aki a kérdést föltette: ne bántódj meg ezen! Ilyenek. Ha az segít neked, a következő kérdésnél nevess te is majd. Tehát.) Szeretnék férjhez menni, de ők nem akarták. Általában azt az indokot hozták föl, hogy ők nem szerelmesek belém. Mit tegyek?”
Két gondolatom van. Az egyik, hogy… persze nagyon egyszerűen, hogy nagyon ismétlés-szaga van itt ennek, amit mondasz. Hogy akkor három kapcsolatod volt, és mind a három fiúval úgy voltál, hogy egyik se volt szerelmes beléd? Ez vajon miért történik így? Engem ez nagyon érdekelne, hogy ez vajon miért történik így. A másik, hogy így fogalmaztad, hogy „Mind a hárman azzal az indokkal nem vettek el, hogy <<nem vagyok beléd szerelmes>>.” De érdekel engem ez a szó: indok. Ha ez volt az indok, szerinted mi volt az ok? Ezt mondták, de szerinted…? Szerinted miért történt így? Nagyon izgalmasnak találom, hogyha úgy mész, mész, és akármi is jön elő, azt kimondod magadnak. Ez volt az indok, de szerinted miért volt így? Jó. Látjátok, így, így élünk. (41:35)
„A mese elemzésének első felében szó volt róla, hogy mind a fiú, mind a kislány életéből hiányzott a kidolgozott női világ, az anyai motívum. Elgondolkodtatott, amit mondtál, mondhatni magammal kapcsolatos fölismeréseket tettem. A kérdésem az lenne, hogyha már az ember életében ilyen hiányok vannak örökségében, de legalábbis nő létére erősen férfivilágban él, a férfivilág sokkal kidolgozottabb benne, mit lehet tenni a női motívumok megszerzésére és erősítésére?”
Először is érdemes ezeket fölfedezni. Nevezd őket meg! Tudod, hogy ez milyen forradalmi változást tud előidézni valakiben, aki a férfivilágban él? Azt mondja: „Női motívumok: kecses.” A nemjóját! Ránézel a Tisza cipődre, farmergatyádra – kecses. Önmagában az, hogy te kimondod, hogy te mit tartasz a női világnak fontos, értékes elemének. Nem is kell, hogy értékes legyen. Ne, egyszerűen csak az, hogy „Szerintem ezek.” Máris adtál magadnak három évre való föladatot. Cipőbeszerzés, lábidomulás, járás tanulás. Tehát először is – nem hülyéskedek ezzel. Hogy ez óriá… annak már, hogy én magam magamnak kimondtam azt, hogy „például a kecsesség”. Kimondom ezeket, utána elkezdem őket valahogy tisztelni, mert még egyáltalán nem biztos, hogy tisztelem. Mindig lenéztem: „Jaj, azok a szőke cicák! Ugyan már… tipp-tipp-tipp… ugyan már! Hát én nem vagyok ilyen, nem.” Először kimondom és elkezdem valahogy közel engedni magamhoz. „Lehet, hogy ez is jó lehet? Hát mi lenne, ha kipróbálnám?” Így, ilyen, ilyen egyszerű. Ránézel a lábadra: „De érdekes lenne!” Tehát először kimondani, aztán elkezdeni elfogadni, értékelni, megbecsülni. Na, és akkor utána jöhet a gyakorlás, a kidolgozás. ez, ezt gondolom. Serdülő korban elkezdünk döntést hozni arról, hogy milyen férfiak, vagy milyen nők legyünk. Gyerekként a pszichoszociális fejlődésünkben úgy ráébredünk, hogy van kuki. „Ú, nekem van, nővérkémnek nincs…” Ugye, ez rögtön egy ambivalens helyzetet hoz, mert büszke vagyok, hogy van, és elkezdhetek félni, hogy stty… Lehet, hogy neki is volt valamikor, ezt nem tudjuk… Hát de, hát gyerek vagy, mit tudjuk mi, hogy az hogy volt? Hát néha susmorgott az anyával, hát ezt sose lehet tudni. Vagy ha rossz kisfiú vagy, akkor van a nyissz. Hát nem, erről nem esett szó, attól még ijesztőbb. Igen ám, de azért serdülő korban ezek az alap infók már megvannak, és akkor hozunk döntést, hogy „Jó, most akkor Feri, milyen férfi akarsz lenni?” Van egy repertoár: motoros, entellektüel, olyan praktikus kemény csávó (Lehet, lehet…), és sokakkal az történik, hogy valamilyen okoknál fogva serdülőkor végén végül is kitalálod, hogy te egy milyen ürge akarsz lenni, vagy milyen nő akarsz lenni, és akkor azt viszed végig. Közben a nőiségnek, meg a férfiasságnak egy egész repertoárja létezik. Óriási dolog, azt mondod: „Nagyon fontos, hogy én a sokféle női karaktert kidolgozzam magamban.” A férjed is fog neki örülni. Fog. (46:10)
„A jókislányságnak milyen árnyéka van gyerekkorban és felnőttkorban?”
A jókislányság alatt azt értettem, amikor valaki túlságosan is abba az irányba fejlődik, hogy elvárásoknak meg kell felelni, követelményeknek meg kell felelni, mindig jól kell teljesíteni. Mindennek az ára pedig az, hogy nem érdekel, most mit érzel, nem érdekes, mi van veled, nem érdekes, nem érdekes. Az ára az, hogy nagyon könnyen egészen elszakadunk a belső világunktól. Tudunk így nagyon tisztességes, becsületes emberek lenni, de sokszor kimegy belőlünk az élet. Elfáradunk, örömtelenné válunk, felszültté, tüdödöm-türöröm. Ez, ez az ára, elég súlyos ár. (47:15)
„Nem tartod-e szükségesnek utánpótlás kiképzését?”
Hát tessék, itt, itt… hát most csinálom éppen.
„Cirkuláris okságból kivezető utak. Ha nem akaszkodom a barátomra, többször fölhívna magától, de én meg azt érzem, ha többször fölhívna, nem akaszkodnék rá. (Köszönjük ezt…, ez gazdagító.) Eddig úgy gondoltam, milyen jó lenne, ha megértené, hogy nekem ez mennyire fontos, és nem csak úgy nyafogok, de lehet, hogy neki is fontos az ő oldaláról. (Ó, ez de nagy gondolat!) Lehet, hogy neki is fontos? Ez csak egy egyszerű példa, de nem lenne rossz valami megoldási javaslat. Hívjak fel mást őhelyette, mikor úgy érzem, hogy nem bírom?”
Én azt ajánlom, hívjál föl valaki mást, s mondd meg: „Ez a rohadék nem hív föl!” Jó, ezt most nem bírtam kihagyni. De hogy nagyon sok feleség jutott el arra a bölcsességre, hogyha valakinek mondani akarja az életét, akkor arra vannak a barátnők. Erre a bölcsességre sok nő eljutott már, és az ő kapcsolatuk stabilabb szokott lenni ennek okán. Ezt most a legnagyobb jóindulattal mondom. „A jó barátnő – írta Verena Kast.” Nagy bölcsesség az, így van. Volt nő, aki azt mondta: „Feri, rájöttem, én már mondom, mondom, a férjemnek már csak a zanza jön, zanza. Azt a 4-5 mondatot megkapja, még bír is figyelni.” Ténylegesen nagyon fontos megkérdezni akkor, amikor megvan ez a frusztráltságunk, hogy tulajdonképpen milyen szükségletemről van itt szó? De menj a végére, mert az nem, hogy „Arról, hogy beszélj velem!” Nem, mondd meg, hogy mi ez a szükséglet, menj a végére, azt mondod, hogy „Na, e mögött már nincsen más szükséglet. Az, hogy tulajdonképpen annyira jól esne, hogy valaki meghallgatna. Hogy annyira jól esne, hogy valakinek mondhatnám. Vagy valaki azt mondaná, hogy: Menni fog ez neked, Brünhildácskám! Tulajdonképpen ez.” Hát persze, hogy jól esne, ha pont a férjem mondaná, persze, hogy jól esne. De most megkeresem azokat a legitim utakat, ahol ezeket a szükségleteimet ki tudom elégíteni. Legitim utakat. Sokkal jobb, mint a szamurájkardot élesíteni két gyerekböfiztetés között. Megjön, és „Nem hallgatsz meg?! Azsazsaa!” Kill Bill. És persze, akkor lehet mondani, hogy „Nézd, én nagyon sokat megpróbáltam. A dolgaim 90%-át a barátnőimmel beszélem meg, de a 10%-ot veled kell.” És hogyha én egy okos férfi vagyok, látom a változást, s azt mondom: „Hú, hát mennyi mindent megtett értem ez a nő! (Feleségnek hívják, de…) Mennyi mindent! Tényleg, jogos, a 10% az jogos. Hát a kapcsolatot én is szerettem, s de nagy dolog, hogy a feleségem tesz a kapcsolatért.”
Döbbenetes kutatások vannak egyébként, hogy olyat… (Hú, azért egész jól sodrom!) Feleségeket kértek meg arra, hogy szüntessék be a férjeikkel való kommunikációt. A kutatásnak a célja: a férfiak mikor eszmélnek rá, hogy a… (Ugye, ha lenne sok időnk, megvárnám, míg kitaláljátok.) Általában több nap volt az átlag, de az 1 hét is jelentős százalékra volt jellemző. 1 hét, míg a férj… 1 hét. Mert először az van: „Milyen nyugi van.” Második nap is ez még kitart: „Hát ezt meg is mondom a feleségemnek, hogy milyen… de nem zavarom – már magamat.” (52:50)
Hú, itt van egy nagyon hosszú kérdés, ezt most nem olvasom el. Elmondom csak a választ, és aki megkérdezte, úgyis tudja, hogy neki szól, szerintem. A válasz, hogy: csak így tovább! Na jó, komolyan.
„Egyszer szerepelt az a fölvetés, hogy miért van a Mi atyánk-ban, hogy „Ne vígy minket kísértésbe!”, de nem fejtettük meg. Feladtad házi feladatnak, de én azóta sem tudtam megoldani. Tehát a kérdés: miért? Az Istennek érdeke talán kísértésbe vinni bennünket? Ez lenne akkor most egy házi feladat neked.”
Nem, Isten nem visz kísértésbe. Ez a válaszom. Nem, nem visz. (53:45)
„Mi a deja vu? Volt-e erről Carl Gustav Jungnak, vagy a jungi álomértelmezésnek valami tézise, hipotézise?”
Igen, olvasd el a szinkronicitás címszó alatt található összes dolgot, s akkor biztos lesz ilyen élményed, hogy „Ezt már olvastam.” (Taps – szerk.) Károly, azt szeretném kérni, hogy így kicsit kezdd el fölemelni a kezed, ha már nagyon ciki vagyok, jó? (54:25)
„Kettesben úgy ahogy megy az élet, társaságban párja megalázza, elmondja a bizalmas dolgokat is, nevetségessé teszi. Miért van ez, és mit tehetek?”
Hú, ez nagyon fájt ez a kérdés. Az itt a kérdésem, hogy miért nem véded meg magad valamilyen formában? Tehát mi akadályoz meg téged abban, hogy a szónak – most mondjuk így első megközelítésben bármilyen értelmében – kiállj magadért, de első sorban hogy megvédd magad? Nekem ez a kérdésem erről, hogy mi az akadálya ennek. Miért lehetséges az, hogy ezt veled ennyire meg lehet tenni? Szabad magunkat megvédeni. (55:15)
„Mondjak fontos könyveket!”
Augustus Y. Napier: A törékeny kapcsolat
Harville Hendrix: Pár-bajok és békés megoldások
Virginia Satir összes művei
Önismeretre például: F. Várkonyi Zsuzsanna kötetei. Több is megjelent már, ezek mind nagyszerűek.
„Mi az élet értelme?”
Ez egy jó kérdés, de általában a semmibe visz. Ezt a kérdést érdemes úgy föltenni, hogy mi az életem értelme. Az élet értelme ugyanis minden egyes személy számára személyes és konkrét. Az élet értelme nem általános és elvont, hanem személyes és konkrét. Ezért az a kérdés, hogy mi az élet értelme, énszerintem, még ha meg is válaszolható, nem visz előre. Az élet értelme: gyerekeket szeretetben fölnevelni, ez teljesen jó. Az én életem… Én akkor most mit csináljak? Az élet értelme tehát személyes, és konkrét. szerintem a kérdést így kéne föltenni: „Mi az életem értelme?” Ha ez még így túl elvont, akkor pedig azt, hogy: „Miért érdemes az életet élnem? Kiért és miért érdemes az életemet odaadni?” Az az életem értelme.
Habár lehet… ja nem. Jövőre folytatjuk a mesézést? Nem tudom. Nem tudom előre, nem tudom, nem tudom. Nyár, nyaralok, pihenek, s akkor majd elválik. (57:30)
„40 éves nő vagyok, és eddig még csak két meglehetősen rövid, és nagyon kudarcos párkapcsolatom volt, pedig kamaszkorom óta rettenetesen vágyom egy boldog párkapcsolatra, és az anyaságra. Pár éve elmúlt az anyaság iránti vágyam, de a társ utáni vágy még nem. Csakhogy emberileg úgy tűnik, semmi esélyem sincs, hogy megtaláljam a párom. Évek óta senki nincs a környezetemben, akihez egymáshoz illőek lennénk, vagy ha netán mégis feltűnik valaki, ennek még richtig nem tetszem. Ez azt jelentené, hogy még nem értem meg egy párkapcsolatra? És mit tehetnék, hogy megérjek rá?”
Én azt gondolom, hogy egy ilyen helyzetben érdemes valakivel konzultálni. Elmenni valakihez, picit ránézni, hogy mi is van teveled. Ezt, ezt gondolom. Tehát 40 évig már ezt így csináltad, kérjél segítséget, és valakivel nézd át ezt, hogy mi is lehet itt. Szerintem érdemes. (58:35)
„Egy hosszabb és komolyabb kapcsolatom 4 évvel ezelőtt ért véget, azóta próbáltam mást keresni, de mivel nem volt szerelem, ezért végül minden kezdődő kapcsolatot hagytam. Apátia következett, azt gondoltam, ez így is jó, és majd jön a nagy Ő. De átvertem magam, és persze a nagy Ő se jött, sőt, kicsi se.”
Valami olyan sejtésem volt, ahogy elolvastam ezt a kérdést sokszor, hogy te azt az előző kapcsolatot eléggé elgyászoltad-e? Hogy az úgy le van-e rakva? Rögtön próbálkoztál… le van-e az rakva? Aztán van olyan szerelem, ami nem villámcsapásszerűen alakul ki, hanem szép lassan. Hát azért, mert rögtön nem jött az a… Lehet, más…, sokféleképpen lehetünk szerelmesek. (59:30)
„Azt szeretném kérdezni, hogy hogyan juthat el az ember odáig, hogy minden kicsinyességétől megszabadulva mindent látó gyermekké alakuljon vissza?”
Sehogy. Nem, az ember nem juthat el oda, ha engem kérdezel. Nem, minden kicsinyességtől nem tudunk megszabadulni, én nem tudok legalábbis, ezért utat se nagyon látok ilyet.
„A családból hozott viselkedési problémamegoldó férfi-női minták mennyire írhatók fölül tudatos tanulással, jobb minták elsajátításával?”
Nagyon is! Különben értelmetlen volna itt beszélni, meg ülni. Nagyon, fantasztikus sokat tudunk fejlődni. Idős korunkban óriási nagyot tudunk fejlődni. Csodás történeteim vannak, de nincs rá idő. (Igen, annyit kérdeztetek, hát akkor így.)
„Lehet-e elvárni azt a párunktól, hogy nézzen szembe a félelmeivel, és kezdjen el dolgozni rajtuk, amikor mind a ketten tudjuk, hogy a félelmei sok bonyodalmat és nehézséget okoznak a kapcsolatunkban? Lehet-e ebben a másik embernek segíteni, vagy ez teljesen rajta múlik, és ha ő inkább menekül, megfutamodik, esetleg kilép, a szembenézés helyett akkor azt nyugodtan lehet-e annak a jelének tekinteni, hogy ő nem az igazi?”
Énszerintem lehet a párunknak segíteni, ha nem várjuk el az eredményt. Lehet, sokat lehet segíteni, de azt problémásnak tartom, hogy azért segítek, mert fönntartom ezt az elvárásomat, „És most már vedd észre, hogy mármost segítek is! Hát egyedül nem ment, most én is húzom…” Nem ilyen természetű. Beszéltünk erről, hogy természetesen egy kapcsolatnak, főleg, hogyha az egy valódi, mély, tartós, satöbbi kapcsolat, hát annak vannak föltételei, ezeket érdemes az elején tisztázni. De aztán a kapcsolatban újabb, újabb és újabb elvárásokat támasztani, ez nekem mindig gyanús. Gyanús, gyanús, gyanús, nem szokott jót tenni, de erről sokat beszéltünk. Az elvárások általában azt az utat futják be, hogy van valami szükséglet, ez a szükségletem nem elégül ki, beindul bennem egy rettenetes félelem vagy csalódottság, de ezzel nem tudok mit kezdeni, és elvárások formájában igyekszem magamon segíteni. De mindezt akkor úgy közlöm, hogy én mármost nem tehetek mást, neked most már meg kell változni. Ez azonban beindítja a tanult tehetetlenség köreit. „Minden rajtad múlik, hogy én boldog legyek, de te nem csinálsz semmit, pedig neked semmiből se múlna, és egyébként is ez egy minimális dolog, és mindenki beláthatja, hogy ezt meg lehetne értem tenni, és ha szeretsz, akkor ezt megtennéd értem, és akkor, ha nem teszed meg, akkor nem szeretsz, akkor minek legyek veled…” Szóval az elvárások mögött vágyak, szükségletek vannak. Én inkább ezekkel foglalkoznék, miközben nem tagadható le, hogy a kapcsolatnak, főleg egy házastársi kapcsolatnak, ahol gyerekek vannak, ott vannak föltételei, vannak. Emlékeztek, az elköteleződésről beszéltünk: személyes, morális, strukturális elköteleződés. Az például alapja. „Nagyon szeretlek benneteket, de nem akarok veletek élni.” Én ezt nem elvárásnak tekintem, hanem ez a kapcsolatnak föltétele. Tehát ha nincs strukturális elköteleződés, akkor most miről beszélünk? De ez most csak egy példa ebből az irányból megközelítve. (63:40)
„Párkapcsolatban, házasság előtt hogyan lehet megélni tisztán a testi vonzalmunk kifejezését? Józannak lenni csak a körülmények megválasztásában lehet, de nem tudhatom, hol lehet kettesben maradni úgy, hogy ne essünk kísértésbe.”
A válaszom, hogy szerintem ess kísértésbe. (Taps – szerk.) Én nem azt mondtam, hogy bűnbe, kísértésbe. Hátha te a szerelmeddel négyszemközt maradsz, évek óta együtt vagytok, és készültök a házasságra, ess kísértésbe. Jó jel. Ez a megkülönböztetés elérkezett hozzátok, ugye? Hogy ne bűnbe, kísértésbe. Jó. De szép is az, mikor majd megdöglök érted, az jó, hát az jó. Ránéz a nő a férfire, és látja, hogy a férfi… Ez rendben van. (Jó. Hoppá! Össze-vissza kevertem. Igen, elnézést… Egészségedre! Ezt fejből mondom.) (65:30)
Volt valaki, aki azt kérdezte, hogy hogyan van az, hogy – és nem tartok-e attól, hogy – a szavaimat nagyon könnyű félreérteni? Lásd az előző példát! Hogy olyanokat mondok, amiket könnyen félreértenek. Katolikusok félreértenek, nem keresztények félreértenek, buzdításnak veszik mindenféle erkölcstelenségre. Hogy nem híven tükrözik a katolikus egyház tanítását, hogy ide bűnös emberek járnak. Hát olyanok, akik úgy látszik, mint hogyha azt természetesnek vennék, és mint hogyha éntőlem kapnának bátorítást ahhoz, hogy továbbra is úgy tegyék.
Ez egy nagyon fontos kérdés, egy nagyon izgalmas kérdés, ezt jó, hogy valaki megfogalmazza. Mondanék erre egy történetet. Vasárnap a következő történt. Reggel, a 8 órai mise előtt a sekrestyébe lejött egy ismerősöm, aki történetesen skizofrén, és egy pszichotikus mélyrepülésben van, és azt mondta, hogy: „Feri, tudnál velem beszélni?” 2 perccel a mise előtt. Mondtam neki, hogy „Nem, mise után igen.” Erre elkezdte mondani. De egy pszichotikus betegtől nem várom azt, hogy ezt rögtön megértse, hogy: nem. Hát nagy dolog, hogy egy kérdéssel kezdte. Tehát itt… tényleg nagy dolog. Hát az, hogy realitásérzékből volt neki, hogy érezte, hogy itt egy helyzet van, én pap vagyok. Mi történt azonban? Elkezdődött a mise, elkezdett egy szál magában énekelni. Nézték nagyon. Azután, mikor fölment az ambóhoz, aki a szentleckét fölolvassa, ő hátulról ment, és leült a helyére. Senki nem a szentleckét hallgatta, hanem azt, hogy mi lesz, amikor az illető lejön, és nincs hely. Majd pedig amikor elolvastam az evangéliumot, ő mondott egy alleluját, majd pedig följött egészen hozzám, s elkezdett velem beszélgetni. Ez történt. Én pedig átkaroltam őt, és beszélgettünk ott egy picit. És végül azt mondta nekem: „Feri, azt hiszem nekem már most jobb lesz, ha kimegyek a templomból. Kint friss levegő van, én ott jobban fogom érezni magam.” De így, így, én átöleltem, s mondtam neki: „Jó. Ez szerintem is egy jó ötlet.” Ő kiment, s amikor az áldozásra került a sor, akkor bejött, s a kertből hozott nekem egy virágot. Ezt odaadta nekem. Majd amikor vége volt a misének, és mindenkivel beszéltem, akkor odajött hozzám, és azt mondta: „Feri, most szeretnék neked egy dalt elénekelni.” Én ezt a dalt meghallgattam, nagyon szép volt.
Ezek után két csoportba tudom osztani azokat, akik hozzám jöttek reflexiókkal, hogy ők mit éltek meg. Így volt, ahogy mondom. Az egyik csoportba azok tartoztak, akik azt mondták: „Feri, ez szép volt.” A másik csoportba a döbbenettől, a fölháborodástól, a botránytól izzó tekintettel, hogy „Ez már aztán mindennek a teteje. Itt egy közösség akarna ünnepelni, hát ilyen nincsen, hogy te vasárnap, a szentmise közepén ahelyett, hogy elkezdenéd a beszédet, te itt beszélsz négyszemközt, fél percet beszélgettél valakivel. Hát ez hova fog vezetni? Ez mi? Tehát ez már minden határon túl van! Hát egyetlenegy emberért most háromszáz ember ott… Hát beszélgetnek, hát beszélgetnek. A mi papunk most beszélget. A szentmise közepén nekiáll beszélgetni. Hát… hát…” Szerintem mind a kettő érthető. Én ezt egy a kérdésre vonatkozó szimbolikus válasznak szánom. Mert lehet olyat, hogy kiállok, és azt mondom: „Skizofrének menjenek ki! Hát már csak azért, mert… hát felelős vagyok, jobb a biztonság. Hát ne, én azt nem t’om megállapítani, hogy ő mikor megy a mélyrepülésbe. Ne, inkább menjen mind ki. Hát akkor nyugodtan tudunk ünnepelni.”
Elmondom egy másik megrázó élményemet. Vasárnap könyveket árusítottunk. Mégpedig azért, mert a könyvárusítás bevételének 20%-a a rászoruló gyerekek táborozását segíti, s akkor annyival is több nagycsalád, gyerekek tudnak jönni a táborba. Egy ilyen árnyalt kínálatot próbáltunk összeválogatni. A 8 órai mise után elfogyott, egyetlen mise után 35 darab olyan könyv, ami kifejezetten párkapcsolati téma. Párkapcsolat, család – 35 ilyen. Ott voltak II. János Pál pápa könyvei, gyönyörűek – nem kívül, belül. A test teológiája, Férfi-nő, A szerelem. Egyet vettek meg, egyet. Most avatták boldoggá. Hát ezt se? Engem ez szíven üt. Egyrészt azért, mert én elolvastam II. János Pál pápának a könyveit, és hát csodálatosak, gyönyörűek. De nem egy bármilyen közegben nem veszik meg a könyvét, hanem a 8 órai szentmiséből kijövő katolikus, vasárnapi szentmisén… „Pápa nem. Nagyon tiszteljük, ő a mi pápánk, boldoggá is avatták, hivatkozunk rá, nem olvassuk.” Ez is egy szimbolikus válasz.
Gyakran úgy érzem magam, magunkat, de… hogy olyanok vagyunk, mint az a valaki, aki az egy talentumot elássa. Biztos, ami biztos. Ha nagyon nekiállunk vele, így, még, még valami, valami bajba kerülünk, még valami, valami… Erre azt tudom mondani, hogy én szoktam tévedni. Képzeljétek, szoktam, szoktam, még bűnöket is elkövetek. Nem esik jól ezt kimondani, de ez megtörténik. De hogy azt a talentumot én nem, egyszerűen nem akarom elásni. Akkor se, hogyha az támadási felület, vagy félreérthető, félreértelmezhető, akárki akárhogy hivatkozhat rá, bárhogy lehet értelmezni, kiragadni. Ezt tudom erre mondani. Hogy azt a lányt a templomból nem zavarom ki. Egyszerűen, egyszerűen nem, nem, nem. Nem! És, hát ezt, ezt tudom erre, ezt. Akkor, na, így vagyok ezzel. Cuppantom a búrátokat, befejeztük.(75:00)
Hjaaahh, lehetetlen helyzetben érzem magam, mert ígértem, hogy próbálom legömbölyíteni a családdal kapcsolatos megfontolásainkat, és közben pedig jött mondjuk 100 kérdés. Cupp nektek! A 100-ban persze lehetett csoportokat találni így-úgy. Próbálnék akkor a kérdésekre nagyon röviden válaszolni. Ez azt jelenti, hogy egy-egy kérdésre valóban röviden fogok reagálni, ne is vegyétek ezt válaszszámba, hanem egyszerűen csak valami reakciónak tekintsétek, ami úgy – valamiféle megfontolás után persze, de – eszembe jutott. Elnézést, hogyha itt nagy kifejtős válaszok nem fognak érkezni. Arról is letettem, hogy ezt a témát úgy zárjam le, hogy aztán szeptembertől valami újba kezdjünk, ez lehetetlen.
Tartalomjegyzék
A 2010-2011-es év lezárása
Tehát nem zárom úgy le, hanem emlékeztek, volt hármas megközelítésünk. A hármas megközelítés így szólt, hogy akkor milyen képességekre, adottságokra, kimunkált készségekre lenne szükségünk ahhoz, hogy tartós, és megelégedett kapcsolatban tudjunk élni. Itt három dimenziót néztünk. Hosszan beszéltünk az egyéni dimenzióról, és aztán a kapcsolati dimenzióról, és ahol most vagyunk, ez a kapcsolati és a családi dimenziónak a határa. Tehát a családi dimenzióra tulajdonképpen nem tértünk még rá, hogy egy családi kapcsolatrendszerben élve milyen adottságok, készségek, szemléletmód, satöbbi kell, de azért állandóan beszéltünk róla. Ezért azt mondanám, hogy ott a határon állunk most, és nem akarok most már belefogni a családi kapcsolatrendszerre vonatkozó fontos adottságokra, készségekre, hanem maradunk akkor itt a határon, és akkor egyszerűen csak valahogy azért legömbölyíteni, egy-két még fontos új dolgot hozzátenni ahhoz, amit mondtunk, és aztán kérdések-válaszok. (02:30)
Verena Kast: A kígyó három levele
(11-ig vagyunk ma, most menjen ki pisilni, akinek az sok, s aztán bezárulnak az ajtók. Na, hát nyilván a kérdésekben jutunk, ameddig jutunk.) A mesével kapcsolatban, hogy azt valahogy lezárni… Verena Kast ír egy nagyon érdekes történetet. Mert ugye arra jutottunk el, hogy itt tulajdonképpen amikor a királykisasszony szerelembe esik, vagy amikor a királyfinak kezd kialakulni egy mély barátsága azzal a szolgával, éppen egy ismeretlen világnak az elemei kezdenek belépni az életükbe. Persze, ahogy belépnek, főleg a királykisasszonynál látjuk, hogy mennyire védtelen ezekkel az új késztetéseivel szemben, amelyek most már megjelentek. De ezekkel az új késztetésekkel szemben – amit persze a mese, amit férfiak mesélnek el egy férfivilágban, hogy a nők tudják mihez tartani magukat – tehát hogy a mese… (Ó, ez a férfivilág valakit megihletett. Azt mondja: úgy is van!) Szóval, hogy a mese persze ezt… (Hát mi történt? Mi? Mit csinálsz?) Tehát hogy a mese persze a férfivilágból születve és férfiak által elmondva nyilván ezt a kifejezést használja, hogy „az asszony bűnös vágyra gerjedt”. Ugye, ez a fényes része, az árnyék része pedig, hogy megjelent benne valami élet, hogy egyáltalán szerelembe esett. Hogy egyáltalán valami úgy elindult benne, ahogy eddig nem. Ugye, ha a színét nézzük, azt mondjuk „bűnös vágyra gerjedt”, ha a fonákját, azt mondjuk: de hát itt valami élet azért most megjelent. És ezt a kettőt milyen nehéz összerakni, ugye, nagyon nehéz egyben látni, összerakni úgy, hogy egyik világ, másik világ se sérüljön, de közben a kettő együtt legyen. Hát nagyon nehéz ez. (04:45)
Verena Kast elmond itt egy történetet a saját terápiás gyakorlatából. Jött hozzá egy férfi és egy nő, mind a ketten nagyon erősen protestáns vallásgyakorlók voltak, és a férfi öngyilkosságot követett el. Az öngyilkossági kísérletnek a hátterében az volt, hogy bűnös vágyra gerjedt egy asszony iránt, aki nem a felesége volt. Úgy próbálta megoldani ezt a helyzetet, hogy inkább önmagát akarta elpusztítani. Ugye ez egy szélsőséges, de nagyon reális helyzet és megoldás ugyanerre a motívumra. A terápiában nagyon érdekes fordulatok történtek. A nő elmondta, hogy ő hajlandó megbocsájtani a férjének ezek után két dolgot is. Egyrészt ezt a halálos bűnt, másrészt pedig hogy bűnös vággyal más nőre tekintett. A férfi pedig hát esdekelt a bocsánatért, és amikor ez ment, a helyzet még rosszabbá vált, kriptahangulat uralkodott körülöttük. Az életet szinte egyetlen megnyilatkozás jelentette ebben a kapcsolatban, a férfi rettenetesen féltékeny lett a feleségére. A felesége többször elmondta, hogy „Hát én? Hát te lettél szerelmes valakibe, hát én teljesen feddhetetlen vagyok.” A terapeuta megfontolása erről az, hogy a férfinek az öngyilkossági kísérlet után könnyebb volt a feleségében meglátni valamilyen bűnös tendenciát, mint saját magában, ezért inkább a feleségére volt féltékeny. Mi történt? Amikor ez a helyzet egyáltalán nem javult, és nem tudtak mit kezdeni ezzel a féltékenységgel, de az élet kezdett teljességgel kiveszni a kapcsolatukból, akkor egy váratlan fordulattal a feleség gyúlt szerelemre egy másik pasi iránt. Maga sem tudta, hogy ez honnan van, vagy honnan jön, minden esetre ez megtörtént, és akkor már ezzel a témával jöttek, és hogy hát most akkor ez hogy van. A férfi mutatkozott nagyon megértőnek, természetesen rögtön kijelentette, hogy hajlandó megbocsájtani a feleségének, amennyiben ezt a lehetetlen kapcsolatot fölszámolja. És mi történt? Végül, hogy mind a ketten átmentek ezen a szerelmen, a feleség rájött, hogy tulajdonképpen ő nagyon szereti a férjét. A férfi pedig rájött arra, hogy mármost ő maga is megváltozott attól, hogy egyáltalán szerelmes tudott lenni valakibe, ő maga is megváltozott attól, hogy képes volt elengedni és megengedni, hogy a felesége is szerelemre gyúljon valaki iránt. A feleség azt mondta, hogy „Akkor én most szeretnék visszamenni a férjemhez, most már őt sokkal elevenebbnek, élőbbnek látom, mint bármikor eddig.” És a férfinek a következő gondolata támadt: „Én pedig nem egyszerűen csak keresztényi megbocsájtással fogadom őt vissza, tulajdonképpen jól jártam, mert a feleségemben van élet.” De ahhoz, ezt a nagyon sajátos utat be kellett járniuk, mind a kettejüknek. Elég komoly árat fizettek érte. A férfi el akarta pusztítani magát, a nőnek majdnem teljesen szétesett az élete, minden, amit gondolt, hogy az életet hogy érdemes élni, hát ő azt elkezdte nem úgy élni. (08:45)
Ezzel nem akarok mást mondani, minthogy nem egyszer megtörténik az, hogy amikor valaki egy egyéni személyiségfejlődésbe kezd, az ideig-óráig nem tesz jót rövidtávon a kapcsolatnak, nem tesz neki jót. Ezt ki kell mondani: nem tesz neki jót. Olyan problémákat, nehézségeket, konfliktusokat szül, amelyek nem voltak addig a kapcsolatban. És hogyha mind a két fél nekilát ennek, ajjajjaj. De hogy éppen itt mondhatjuk azt ki, hogy milyen óriási dolog az, hogyha ezt előre látjuk, előre tudjuk, és ezért nagyon ragaszkodunk a kapcsolathoz is. Én egészen mernék merészkedni oda eljutni, hogy azt mondjam, hogy tulajdonképpen a férfinek nem csak a feleségét kellene, vagy volna érdemes szeretnie, hanem a kapcsolatot is. És a feleségének nem csak a férjét kellene, vagy volna érdemes szeretni, hanem a kapcsolatukat is. Természetesen másképpen szeretek egy élő személyt, meg egy kapcsolatot, de vajon jutott-e ez így eszetekbe, hogy „Én szeretem a veled való kapcsolatot, szeretem a kapcsolatunkat, ahogyan egy kapcsolatot lehet szeretni. Én ezt szeretem. Most így megyek, úgy megyek, bizonytalan vagyok, de én ezt a kapcsolatot… én ezt…, ez nekem annyira fontos, én ezt szeretem.” (10:25)
Tovább itt ezek persze nagyon nehéz dilemmákat fognak hozni, és én nem mondtam, hogy megoldásokat képes lennék megfogalmazni. Le tudom írni ezt a helyzetet, és van bennem egy nagy kérdőjel arra vonatkozóan, hogy a kultúrkereszténységben az élettelenséget, azt, hogy nem merjük adott esetben vállalni azt a kockázatot, ami persze a kapcsolatot is meg fogja próbálni, ezt szeretjük idealizálni. Azt mondani, amikor valaki élettelenül, boldogtalanul, szinte reményvesztetten belepusztul valamibe, hogy ez nagyon krisztusi. De én nem látom, hogy itt egy önátadás történt volna. Hát Krisztus nem egyszerűen csak úgy belepusztult valamibe, hanem az életét odaadta, ő magáról azt mondta: „Zöldellő fával ezt teszik.” Ő nem belepusztult, nem kiment belőle minden élet, hanem megölték. Ez nagy különbség. Ott egy…, az életnek az átadása történt. Miközben a másik oldalon nyilván való, hogy mi magunk is úgy leülünk, és úgy „Jó, jó, de hogyha kiengedjük a szellemet a palackból, mi lesz annak a következménye?” Hogy nem tudható, hogy mi lesz a következménye. Hogy van benne kockázat. Hogy sokszor éppen, ahogy kiengedjük a szellemet a palackból, akkor jövünk rá, hogy a kapcsolatnak a fönntartásához, vagy fönntartásáért olyan készségeket kell kimunkálni magunkban, amelyek eddig nem voltak. Hogy a személyiségfejlődésemnek van egy olyan területe, ami a kapcsolatra kellene mármost hogy vonatkozzon. Mert ahogyan eddig tudtam kapcsolatban lenni, az mármost nem lesz jó és nem lesz elég. Ezek nagyon nehéz dilemmák, én csak ki akarom ezeket mondani. (12:30)
Krízis
Egy rövid gondolat a krízisről. Mert hiszen itt krízisről van szó, ezek kríziseket, nagyon gyakran komoly, mély válságokat jelentenek. Érdemes a válságoknak ezt a három dimenzióját is jól látni. Élek egy családban, van férjem, feleségem, gyerekeim. Az egyéni életemnek ott vannak a természetes válságai, vagy krízisei, beleértve a normatív válságokat, például az életközepi válság, vagy amikor nyugdíjba megyek, vagy éppen amikor elvesztem a legjobb barátomat, ezek az én személyemre vonatkozó válságok. Igen ám, de közben kapcsolati életciklusokat is élünk, és minden kapcsolati életciklus-váltáskor nehézségek elé kerülünk. Például, amikor összeköltözünk, az egy kapcsolati életciklusnak a befejezése és aztán kezdete. Ott könnyű válságba kerülni, mert nem biztos, hogy azt tudjuk, hogy kell csinálni. Nagyon jól tudtunk találkozni heti háromszor, de most együtt kéne élni, hát gőzöm sincs, hogy azt hogy kell csinálni. S máris… most kezdődött a közös életünk, és válsággal kezdtük. Egyáltalán nem abnormális válsággal kezdeni a házasságot. Ez teljesen normális, csak úgy mondom. Hát éppen valami teljesen újat kellene megtanulni. Ráadásul egy csomó veszteség van benne, amit meg nem szoktunk mondani. De a párkapcsolati életciklus, és a családi életciklusok is ahogyan mennek, állandóan életciklus váltópontokhoz érünk el. (14:15)
Ilyen, amikor megszületik az első gyerek. Ott a kapcsolatban is minden át fog rendeződni. Mikor már két gyerek van, akkor is átrendeződik minden. Amikor az első gyerek elmegy oviba, amikor elmegy iskolába, amikor serdülő lesz, amikor elköltözik otthonról, amikor valamelyik szülője meghal, ezek mind, mind krízisek lehetnek. Ezért tulajdonképpen válságba kerülni egyéni, kapcsolati, vagy családi kapcsolatrendszer szinten, az teljesen normális, teljesen normális. Ezért aztán érdemes arra gyúrni, hogy a válság természetes, normális, mit kell akkor csinálni. Miközben a válságban éppen nem tudjuk, hogy mit kell csinálni. „A, hát ezt ismerem, ez a válság, ilyenkor nincs gőzöm se arról, hogy éljek. Ja, hát ez a válság, jaj de ismerős. Nyugi, nyugi, most halok bele.” Jó, erről ennyit. (15:20)
Gyakorlat: Gyermekkori nehéz helyzetek és válaszok
Egy gyakorlatot szeretnék nektek mondani. Ezt a gyakorlatot nagyon hasznos gyakorlatnak tartom. Emlékeztek, beszéltünk a párválasztás tudattalan motívumai… most el nem mondom az egész listát, de hogy vannak kidolgozatlan részeink, illetve bizonyos dolgokra nagyon neurotikusan tudunk reagálni. A gyakorlat a következő – érdemes megcsinálni. Leülsz – hát muszáj, le kell ülni hozzá, tehát az… mindenkinek megy – le kell ülni. Állva is lehet, aki most direkt lázadsz, akkor álljál. Le kellene írnod, ahogy visszaemlékszel a gyerekkorodnak olyan helyzeteit, amelyek számodra nagyon megterhelőek voltak. Nehéz helyzeteket, de elég konkrétan. Nehezeket, amiket nagyon nehezen éltél meg, s főleg olyanokat, amik ismétlődtek. „Keveset láttam az apámat, pedig nagyon szerettem volna vele többet lenni. – Az anyám sosem kért meg kedvesen engem, mindig azt mondta: Még ezt se tudod? – Az apám nem dicsért meg soha, pedig annyira szerettem volna, és emlékszem, egyszer ötöst hoztam, és akkor se. – Annyira szerettem volna, hogyha az apám egyszer azt mondja (mondjuk egy lánygyerek vagyok) hogy: Szép vagy, lányom! De nem. – Fiúgyerek voltam, és mindig vágytam rá, hogy az apám azt mondja: Ügyes vagy, fiam, ezt jól csináltad. De nem.” Amikor megvan ez a listád, á-á, ez nem elég, akkor sok-sok könnyet elcsöpögtetsz, és sehova se jutottál.
A papír másik felére el kellene kezdened leírni azt, hogy ezekre a gyerekkorban számodra nagyon nehéz élethelyzetekre tulajdonképpen ott gyerekkorban, vagy gyerekkortól kezdve milyen válaszokat tanultál meg adni. Nem tudatosan, nem is akaratlagosan, egyszerűen elkezdtél valamilyen választ adni. Azért, hogy túléld, hogy kibírd, hogy elviseld, hogy valami szeretetmorzsához juss, valami érzelmi biztonsághoz – milyen válaszokat találtál erre? Saját életemből mondok egy példát. Ötéves voltam, a sztorit nem mondom már el, mert már annyiszor elmondtam, tehát ezért nem mondom el. A veleje az, nem a történetnek, hanem a tanulságának, hogy ötéves koromban, gyerek fejjel persze lemondtam arról, hogy a szüleim engem megértsenek. Ezt így, ahogy mondom, hát valószínűleg ezért is vannak itt ezek az alkalmak. Ez egy frusztrációra adott kreatív válasznak tekinthető, és erre iszunk. (18:40)
(Lehet, hogy ezért szoktam néha megkérdezni, hogy: „Értitek? Átment?” Ugye, mert egy csomó anya, meg apa ott ül, és így néznek… De nehéz az élet! Szóval. Arra a nehéz élethelyzetre ahogy próbálom valahogyan közvetíteni magamat, a szükségleteimet, sőt egyáltalán zsigeri szinten azt, hogy „Itt vagyok!” Én itt akadtam el. Tehát egy kisfiú, aki: „Itt vagyok!” és ott téé-rőő, az élet meg zajlik körülötte. „De én itt vagyok!” Villamosok mennek, buszok mennek… Ötéves koromban hoztam erre a tapasztalatomra egy választ, csak úgy mondom nektek, 5-6-7 éves korunkban életre szóló döntéseket tudunk hozni. Döbbenetes erejű, életre szóló döntéseket hozunk. Ez külön megérne egy istentiszteletet. Cupp-cupp az ökumenének.) (19:50)
Tehát megvan a lista. Az én listámon ott van, ötéves koromban lemondtam arról, hogy a szüleimnek tudjam közölni magamat, és ők megértsék, és hogy így köztünk valami ki tudjon alakulni. Ez rendben van, így döntöttem, lemondtam erről, de milyen magatartásmódot vettem föl, mit találtam ki, hogy akkor mit lehet csinálni? Én azt találtam ki, hogy hát akkor különösebben neki se állok, inkább visszahúzódok, akkor nem ér egy újabb csalódás. Legjobb ilyenkor, akkor én visszahúzódok. (Ú, de nehéz ez már… s nem lehet megfogni. Egy fület kérek rá. Szóval. Nincs egy zug itt? Ez nagyon… rettenetesen…) Visszahúzódok így-úgy… és így elkezdem kitalálni a magam belső életét, a magam belső világát. Most amikor azóta, 15 évesen, 25 évesen, 35 évesen, 45 évesen még nem, próbálom közölni magam, és ez valahogy falakba ütközik, én zsigerileg tudom ezt a választ adni. „Ja nem, hát, jól van akkor…” És akkor kész. (21:20)
Ha megírjátok ezt a listát, miért érdekes? Mert egy óra alatt egy döbbenetes tükre kiviláglik annak, hogy milyen begyakorlott magatartásformákat, cselekvési módokat hordoztok magatokban olyan élethelyzetekre, amelyek számotokra nagyon nehezek. De ezek az élethelyzetek meg fognak ismétlődni a párkapcsolatban. Nem hogy fognak, már most is ismétlődnek. És ha nem, akkor azokat a helyzeteket ilyennek tekintitek. Vagy emlékeztek, kiprovokáljátok őket. Vagy ha semmi olyan nincs, akkor is így értelmezitek. Akkor is visszahúzódtok, amikor egyáltalán nem kéne, de megvan a begyakorlott válasz. Ezt a gyakorlatot, ha semmi mást nem csináltok nyáron, jó, van rá három hónapotok egy nyomorult lapra, értitek. S akkor aztán boldogan éltek! Nagyon érdemes tudatosítani magunkkal azt, hogy hol vannak azok az érzékeny pontjaink, azok a helyzetek, amelyben zsigerből tulajdonképpen olyan válaszokat adunk, amelyek lehet, hogy ellehetetlenítik a kapcsolatunkat, boldogtalanná tesznek minket. Vissza-visszacsúszunk ilyenkor valami gyerekkori sérülésbe. De közben azért is megyünk ide vissza, mert így megtanultunk élni. „Elvonultam, nem baj, nem baj, ezt ismerem. Egyedül már kibírtam az életet, tudom, egyedül megy. Adnak párizsit, kiflit két csücsökkel… ennyi elég. Valahol elaluszkálok, és így oké.” De hát így mi van a kapcsolattal? Hát az enyémmel semmi. Na jó. Ez akart a gyakorlat lenni. Nagyon sokat tud ez hozni a konyhára, ha megcsináljátok. Szóval lehet róla beszélgetni, és húha… Jó. Hát, jól van. Oké. (23:40)
Gyarkorlat: Adjatok közös címet!
Még egy gyakorlatot elmondok, az egyik kedvencemet, és akkor megyünk a kérdésekre. (Kólával lehet, nyugodtan.) A gyakorlatnak az a címe: adjatok közös címet egy helyzetnek, egy eseménynek, egy történésnek. Sokat beszéltünk arról, hogy milyen fontos, hogy legyen egy közös világ. Például a mai alkalom után ültök itt férj-feleség, barát-barátnő, akárhogyan. És akkor le kéne ülnötök, és azt… (Nem, nem, nem bírom megfogni. Uaaa, uaa…! Láttátok? Hát ezt magam se hittem el.) Tehát leültök, s a következő a gyakorlat. Te mit mondanál, hogy a mai alkalom miről szólt? Adj címet a mai 1 óra 15 percnek! Az egyikőtök azt mondja: „Háát… mit t’om én… tájékozódási verseny a sötétben.” Másikótok azt mondja: „Ennél rosszabb már nem lehet.” És akkor ebből a kettőből alkossatok egy közös címet. Addig nem fekhettek le, nincs vacsora, ameddig nem találtok egy közös címet. És az derül ki, ültök: „De, ez egész jó volt. – Igen, szerintem is.” És már esztek, meg alusztok. Nana! Nana! Hedonista banda! Sehol egy közös cím, ti meg ott már az illúziókba ringatjátok magatokat, hogy valamit közösen átéltetek? Na jó. Nagyon izgalmas gyakorlat és játék pároknak. Egy filmet megnéztek együtt: adjatok közös címet. Elmentetek anyósodékhoz: közös címet! Nem könnyű feladat, közös címet. Addig kell nyúzni, pofozni, míg az egy közös cím… Azt mondja: Igen, ez történt, ez, ebben benne van, ezt el tudom fogadni. (Mondjad? Igen? Mi igen? „Mondj egy példát erre!” Egy példát? „Anyóshoz elmenni ketten.” Ja, az anyóshoz elmegyünk ketten? Mi ketten az anyóshoz? De várjál, nem lehetetlent kell. Adjunk közös címet ennek az első fél órának, mi ketten! „Én kezdjem, vagy te?” Te, te, hát te kezdd, mert te… (csönd – szerk.) Ezzel én is egyet értek! Szerintem ez… oké, jó. Jó, kérdések, kérdések. Jó, köszönöm, hogy elgondolkoztál rajta. Köszönöm, hogy bele… De tényleg, ez nagy dolog. Hogy komo…, hogy belementél, ez jó, ez jó. Hát itt kezdődik, hogy egyáltalán belemegyünk-e. Na, nézzük.) (27:00)
Év végi kérdések és válaszok
Olyan kicsi betűk, most ezt nézzétek meg! Hát én nem vagyok normális, tehát ez… csak így tudtam kinyomtatni, úgyhogy le kell ülnöm és közel rakni, hogy akkor el tudjam olvasni. Azt mondja… Mi ez a káosz itt?
„Laudetur! Kedves Feri! Mi a véleményed az Enneagrammról? Richard Rohr írt róla, máshol meg okkultnak tartják. Ez a determináltság nem mond-e ellent a keresztény- és főleg a keresztény tanításnak?”
Tudtommal az enneagramm, mint minden tipológia, vagy karakterológia nem determináltságról beszél, hanem az „itt és most”-ot próbálja valahogyan leírni. Nem, nincs szó determináltságról, hogy te így születtél, vagy így vagy, és akkor ahogy esik, úgy puffan. Richard Rohr pedig egy nagyszerű valaki. Ezt tudom erre. (Ez most így fog menni. Hát nem tudom, ez… Jól van, majd kevesebben… mire fölnézek, mindig húszan elmentek. „Ez biztos.” Ezt mondták. Jó, hát majd valamit kitalálunk. Nem t’om, assz’ongya. Főleg, ha el se bírom olvasni a kérdést.) (28:40)
„Mennyire segít a kibontakozásban az új, rettentő méretű színpad?”
Nem vagyunk ez közös világban, ez mármost látszik. Minden esetre az a színpad, az roppantul inspirál. Semmi retteneteset nem érzek benne, inkább kedvet, hogy belakjam. Nem, nem, nekem nem rettenetes, de ezt sajnálom, hogy nekem…
„Lelkiismeret, önismeret kapcsán épp legjellemzőbb hibáinkat, vétkeinket nem vesszük figyelembe. Mi a legbiztosabb módja, hogy valóban fölismerjük ezeket?”
Hát egyszerű dolgokat tudok mondani. Önreflexió, „önösmeret”. Mi a nehéz benne? Hogy nyilván, van bennünk egy teljesen természetes, érthető, normális én-védelem, önvédelem. Utáljuk, hogyha valaki az énképünket piszkálja, beleértve magunkat is. Nem szeretjük a saját magunkról alkotott képet vakargatni, piszk… Szépen be van rakva, vitrin. Hagyják azt! Tulajdonképpen amikor lelkiismeret-vizsgálatot tart valaki, akkor történik egy olyan folyamat is, hogy ezeket az énvédő… (Nagy puffanás. Taps. – szerk.) Most látjátok, erről beszélek. Tehát hogy az énvédő mechanizmusokat kicsit elengedjük. Tehát kicsit megengedem magamnak, hú, egy picit ez most biztos fájni fog. Vagy: „Ó, 5 percig nem leszek jól. Óó… 50 percig nem leszek túl jól. Úóó… 5 napig nem leszek túl jól. Ha ezt magamhoz közel engedem, úúóóó, nem leszek túl jól, nem t’om meddig nem leszek túl jól.” Igen, van egy ilyen ára, van. Ezért érdemes ugye mindig megtalálni az önbecsülésemnek a forrását. Nem véletlen, hogy a katolikus lelkiség azt mondja: A lelkiismeret-vizsgálat nem azzal kezdődik, hogy milyen bűnöm van, hanem azzal, hogy a Szentlélek segítségét hívom. A Szentlélek Isten erőterébe helyezem magam. A Szentlélekkel ha valaki kapcsolatba kerül, most egy tudatos, nyílt, ápolt kapcsolat, az meg tud engem erősíteni. Isten teremtménye vagyok, az ő gyermeke, akkor is, hogyha gazemberséget csináltam. És ez bátoríthat arra, hogy elengedjek egy-két énvédő mechanizmust, és tudjak magammal zöld ágra vergődni. Nagyon sokat segítenek a reflexiók. Nagyon jó reflexiókat kaphatunk. Még a rosszakon is érdemes elgondolkozni. Sokszor egy-egy teljességgel igazságtalannak tűnő megjegyzés is igazán komoly önismereti folyamatokat tud beindítani. Erre mondta egy pap ismerősöm, már nem él, de ez nem érdekes… Nem azért nem él, mert ezt csinálta. De emlegettem is nektek, azt mondta: „Én a 25. vagy 50. pappá szentelésem aranymiséjén, az aranymisén először is az összes ellenségemnek fogok köszönetet mondani.” Azt nem mondta, hogy név szerint-e, vagy hogy… Azt mondta, hogy: „Ők inspiráltak az életben nagyon-nagyon, nekik rengeteget köszönhetek.” Tehát a lelkiismeret, vagy a saját gyengeségeink belátásához mondjuk ilyen halálveszélyen kívül, vagy módosult tudatállapoton kívül egy valamennyire megfelelő önbecsülésre van szükség. Mert akkor tudjuk tartani magunkat akkor is, amikor kinyitjuk itt belül. Hát először tudd megmondani, hogy nem, nem a semmibe zuhanok, ha kiderül rólam, hogy nem is vagyok olyan jó. (33:10)
„Honnan tudhatom, hogy a Jóisten milyen feladatot szánt nekem? Úgy érzem, hogy hiába keresem, nem találom, az unalmas munka közben viszont úgy érzem, hogy nem élek igazán.”
Itt érzek egy ilyen kettősséget, mint hogyha az Isten akarata, vagy terve az emberre valami külső akarat, vagy terv lenne, amit az ember aztán most vagy elfogad, vagy nem fogad el, vagy lázad, vagy ilyesmi. Nem biztos, hogy ezt csak így lehet látni. Nagyon érdemlegesnek tartom azt a megközelítést, hogy Isten akarata a legmélyebb vágyainkon keresztül mutatkozik meg. Hogy nem csak úgy képzelhetem el Isten akaratát, mint ami kint van, én meg bent, és akkor a kettő között valami nem stimmel, vagy azt, hogy én ezt akarom, ő meg azt, vagy azt, hogy nem hallom, amit mond, de a legmélyebb vágyakig eljutni az egyáltalán nem olyan könnyű. (Majd itt lesz egy olyan kérdés, ami éppen erre vonatkozik.) A legmélyebb vágyaim, a legmélyebb érzéseim és érzelmeim – ez akár lehet szomorúság, félelem is – nagyon jó támpontot nyújtanak az Istennel való kapcsolatban. Ha túljutunk a parazita érzéseinken, az oda nem való érzéseken, és a valódi, mély érzéseinket a helyzetnek, önmagunknak megfelelő érzelmeket átéljük, az nagyon sokat árul el Isten tervéből. Ezt tudom mondani. Az lehet félelem is, lehet harag, sok minden lehet. Ezt a keresztény szakirodalom úgy hívja, hogy vigasztalás. Például hogyha én bűnt követek el, s egyszer csak nagyon mélyről egy igazán fájdalmat okozó bűntudat tör föl, az vigasztalás, mert éppen a helyemre kerülök. Ez éppen megfelel nekem, a helyzetnek, a tetteimnek, pont erre van itt szükség, s ez egybevág Isten tervével. Érdemes valamit elővenni, amit nagyon negatív fényben szoktunk sokszor látni. Ez pedig, hogyha nem belülről indul, hogy hol vannak az ideáljaink? Van-e valami, amiért képes vagy lelkesedni? Amire azt mondod, hogy „Na ez igen! Ez szép.” Oké. (35:50)
„Biztos vagy-e benne Feri, hogy a világi lét és a világi pszichológia elvezet a szív és a lélek szerinti élethez, vagy csupán az elme, az agy szerinti, már elfogadhatóhoz? Képes vagy-e mindezt összekapcsolni az istentudattal? Van-e terved arra, hogy olyan jellegű rendszeres előadásokat is tarts, ahol a mélyebb meditációban fölfedezett igazságtöredékek által mutass utat?”
Ez nagyon érdekes kérdés. Nem bontom ilyen mereven ketté a világot, hogy ilyen világi, evilági lét, meg spirituális lét. Jézus végtelenül egyszerű példabeszédeket mondott; madarakról, akik csipegetik a magokat, szőlőművesről – végtelenül egyszerű történeteket. A Szentírásnak, az Újszövetség, az Evangéliumoknak 60%-a sztori, példabeszéd műfaj. Jézus Isten fia, nem átallott ilyen madaracskákról, magokról és egyebekről történeteket mondani. Énszerintem abban nagyon nagy spiritualitás van. Nem bontom ezért külön a kettőt. Hogyha egy párkapcsolatról, abból a mélységből beszélünk, amit a spiritualitás termékenyít meg, énszerintem az rendben van.
Mondanék még egy gondolatot itt. A kereszténységnek van egy óriási kincse. Ez pedig az, hogy nincs benne titkos tanítás. Ez egy hihetetlen nagyszerű dolog. A szavainkban, amikor férfiről, nőről, akármiről beszélünk, vágyakról, én a teljes valómban benne vagyok. Benne vannak az imádságaim, az elmélkedéseim, a szentmiséim, az ott mind benne van. Nekem nagyon gyönyörűséges az, hogy a kereszténység… Mi a kereszténység tanítása? S akkor fogsz egy Szentírást, most csak fogod a Szentírást: „Te, ez itt van. – És valami bennfenteseknek? Jó, ezt értem, hát ezt olvassa a nép. Elitek kapnak-e ilyen… titkos cuccot?” A kereszténységben egyszerűen nincsen ilyen. Én ezt lenyűgözőnek tartom. Nincs ilyen piramis, hívő-hívőbb-leghívőbb, hívőknek ilyen öntyöm-pöntyömöt mondunk, a hívőbbeknek már egy kis misztika is, de csak úgy finoman, nehogy megfeküdje a gyomrukat, a nagyon hívőket meg beavatjuk a… Nincs ilyen, nincs. Be akarsz avatódni? Hát tessék, van víz… Én ezt gyönyörűnek tartom. Nincs elit, nincs, nincs, nincs. (Jó ez így? Ú, nem vagytok meggyőzőek. Nehéz félóra vár rátok.) (39:30)
„Szeretnék férjhez menni, (Nem én mondom ezt.) de eddigi barátaim közül egyikhez sem mentem férjhez, mert ők nem akarták. (Ne… hát, de tényleg, ez olyan… tudtam, hogy előbb-utóbb ez megtörténik, hogy valaki… Ugye, hogy úgy valaki… ez egy fontos kérdése valakinek, és mégis. Ez egy olyan nehéz helyzet. Hát aki a kérdést föltette: ne bántódj meg ezen! Ilyenek. Ha az segít neked, a következő kérdésnél nevess te is majd. Tehát.) Szeretnék férjhez menni, de ők nem akarták. Általában azt az indokot hozták föl, hogy ők nem szerelmesek belém. Mit tegyek?”
Két gondolatom van. Az egyik, hogy… persze nagyon egyszerűen, hogy nagyon ismétlés-szaga van itt ennek, amit mondasz. Hogy akkor három kapcsolatod volt, és mind a három fiúval úgy voltál, hogy egyik se volt szerelmes beléd? Ez vajon miért történik így? Engem ez nagyon érdekelne, hogy ez vajon miért történik így. A másik, hogy így fogalmaztad, hogy „Mind a hárman azzal az indokkal nem vettek el, hogy <<nem vagyok beléd szerelmes>>.” De érdekel engem ez a szó: indok. Ha ez volt az indok, szerinted mi volt az ok? Ezt mondták, de szerinted…? Szerinted miért történt így? Nagyon izgalmasnak találom, hogyha úgy mész, mész, és akármi is jön elő, azt kimondod magadnak. Ez volt az indok, de szerinted miért volt így? Jó. Látjátok, így, így élünk. (41:35)
„A mese elemzésének első felében szó volt róla, hogy mind a fiú, mind a kislány életéből hiányzott a kidolgozott női világ, az anyai motívum. Elgondolkodtatott, amit mondtál, mondhatni magammal kapcsolatos fölismeréseket tettem. A kérdésem az lenne, hogyha már az ember életében ilyen hiányok vannak örökségében, de legalábbis nő létére erősen férfivilágban él, a férfivilág sokkal kidolgozottabb benne, mit lehet tenni a női motívumok megszerzésére és erősítésére?”
Először is érdemes ezeket fölfedezni. Nevezd őket meg! Tudod, hogy ez milyen forradalmi változást tud előidézni valakiben, aki a férfivilágban él? Azt mondja: „Női motívumok: kecses.” A nemjóját! Ránézel a Tisza cipődre, farmergatyádra – kecses. Önmagában az, hogy te kimondod, hogy te mit tartasz a női világnak fontos, értékes elemének. Nem is kell, hogy értékes legyen. Ne, egyszerűen csak az, hogy „Szerintem ezek.” Máris adtál magadnak három évre való föladatot. Cipőbeszerzés, lábidomulás, járás tanulás. Tehát először is – nem hülyéskedek ezzel. Hogy ez óriá… annak már, hogy én magam magamnak kimondtam azt, hogy „például a kecsesség”. Kimondom ezeket, utána elkezdem őket valahogy tisztelni, mert még egyáltalán nem biztos, hogy tisztelem. Mindig lenéztem: „Jaj, azok a szőke cicák! Ugyan már… tipp-tipp-tipp… ugyan már! Hát én nem vagyok ilyen, nem.” Először kimondom és elkezdem valahogy közel engedni magamhoz. „Lehet, hogy ez is jó lehet? Hát mi lenne, ha kipróbálnám?” Így, ilyen, ilyen egyszerű. Ránézel a lábadra: „De érdekes lenne!” Tehát először kimondani, aztán elkezdeni elfogadni, értékelni, megbecsülni. Na, és akkor utána jöhet a gyakorlás, a kidolgozás. ez, ezt gondolom. Serdülő korban elkezdünk döntést hozni arról, hogy milyen férfiak, vagy milyen nők legyünk. Gyerekként a pszichoszociális fejlődésünkben úgy ráébredünk, hogy van kuki. „Ú, nekem van, nővérkémnek nincs…” Ugye, ez rögtön egy ambivalens helyzetet hoz, mert büszke vagyok, hogy van, és elkezdhetek félni, hogy stty… Lehet, hogy neki is volt valamikor, ezt nem tudjuk… Hát de, hát gyerek vagy, mit tudjuk mi, hogy az hogy volt? Hát néha susmorgott az anyával, hát ezt sose lehet tudni. Vagy ha rossz kisfiú vagy, akkor van a nyissz. Hát nem, erről nem esett szó, attól még ijesztőbb. Igen ám, de azért serdülő korban ezek az alap infók már megvannak, és akkor hozunk döntést, hogy „Jó, most akkor Feri, milyen férfi akarsz lenni?” Van egy repertoár: motoros, entellektüel, olyan praktikus kemény csávó (Lehet, lehet…), és sokakkal az történik, hogy valamilyen okoknál fogva serdülőkor végén végül is kitalálod, hogy te egy milyen ürge akarsz lenni, vagy milyen nő akarsz lenni, és akkor azt viszed végig. Közben a nőiségnek, meg a férfiasságnak egy egész repertoárja létezik. Óriási dolog, azt mondod: „Nagyon fontos, hogy én a sokféle női karaktert kidolgozzam magamban.” A férjed is fog neki örülni. Fog. (46:10)
„A jókislányságnak milyen árnyéka van gyerekkorban és felnőttkorban?”
A jókislányság alatt azt értettem, amikor valaki túlságosan is abba az irányba fejlődik, hogy elvárásoknak meg kell felelni, követelményeknek meg kell felelni, mindig jól kell teljesíteni. Mindennek az ára pedig az, hogy nem érdekel, most mit érzel, nem érdekes, mi van veled, nem érdekes, nem érdekes. Az ára az, hogy nagyon könnyen egészen elszakadunk a belső világunktól. Tudunk így nagyon tisztességes, becsületes emberek lenni, de sokszor kimegy belőlünk az élet. Elfáradunk, örömtelenné válunk, felszültté, tüdödöm-türöröm. Ez, ez az ára, elég súlyos ár. (47:15)
„Nem tartod-e szükségesnek utánpótlás kiképzését?”
Hát tessék, itt, itt… hát most csinálom éppen.
„Cirkuláris okságból kivezető utak. Ha nem akaszkodom a barátomra, többször fölhívna magától, de én meg azt érzem, ha többször fölhívna, nem akaszkodnék rá. (Köszönjük ezt…, ez gazdagító.) Eddig úgy gondoltam, milyen jó lenne, ha megértené, hogy nekem ez mennyire fontos, és nem csak úgy nyafogok, de lehet, hogy neki is fontos az ő oldaláról. (Ó, ez de nagy gondolat!) Lehet, hogy neki is fontos? Ez csak egy egyszerű példa, de nem lenne rossz valami megoldási javaslat. Hívjak fel mást őhelyette, mikor úgy érzem, hogy nem bírom?”
Én azt ajánlom, hívjál föl valaki mást, s mondd meg: „Ez a rohadék nem hív föl!” Jó, ezt most nem bírtam kihagyni. De hogy nagyon sok feleség jutott el arra a bölcsességre, hogyha valakinek mondani akarja az életét, akkor arra vannak a barátnők. Erre a bölcsességre sok nő eljutott már, és az ő kapcsolatuk stabilabb szokott lenni ennek okán. Ezt most a legnagyobb jóindulattal mondom. „A jó barátnő – írta Verena Kast.” Nagy bölcsesség az, így van. Volt nő, aki azt mondta: „Feri, rájöttem, én már mondom, mondom, a férjemnek már csak a zanza jön, zanza. Azt a 4-5 mondatot megkapja, még bír is figyelni.” Ténylegesen nagyon fontos megkérdezni akkor, amikor megvan ez a frusztráltságunk, hogy tulajdonképpen milyen szükségletemről van itt szó? De menj a végére, mert az nem, hogy „Arról, hogy beszélj velem!” Nem, mondd meg, hogy mi ez a szükséglet, menj a végére, azt mondod, hogy „Na, e mögött már nincsen más szükséglet. Az, hogy tulajdonképpen annyira jól esne, hogy valaki meghallgatna. Hogy annyira jól esne, hogy valakinek mondhatnám. Vagy valaki azt mondaná, hogy: Menni fog ez neked, Brünhildácskám! Tulajdonképpen ez.” Hát persze, hogy jól esne, ha pont a férjem mondaná, persze, hogy jól esne. De most megkeresem azokat a legitim utakat, ahol ezeket a szükségleteimet ki tudom elégíteni. Legitim utakat. Sokkal jobb, mint a szamurájkardot élesíteni két gyerekböfiztetés között. Megjön, és „Nem hallgatsz meg?! Azsazsaa!” Kill Bill. És persze, akkor lehet mondani, hogy „Nézd, én nagyon sokat megpróbáltam. A dolgaim 90%-át a barátnőimmel beszélem meg, de a 10%-ot veled kell.” És hogyha én egy okos férfi vagyok, látom a változást, s azt mondom: „Hú, hát mennyi mindent megtett értem ez a nő! (Feleségnek hívják, de…) Mennyi mindent! Tényleg, jogos, a 10% az jogos. Hát a kapcsolatot én is szerettem, s de nagy dolog, hogy a feleségem tesz a kapcsolatért.”
Döbbenetes kutatások vannak egyébként, hogy olyat… (Hú, azért egész jól sodrom!) Feleségeket kértek meg arra, hogy szüntessék be a férjeikkel való kommunikációt. A kutatásnak a célja: a férfiak mikor eszmélnek rá, hogy a… (Ugye, ha lenne sok időnk, megvárnám, míg kitaláljátok.) Általában több nap volt az átlag, de az 1 hét is jelentős százalékra volt jellemző. 1 hét, míg a férj… 1 hét. Mert először az van: „Milyen nyugi van.” Második nap is ez még kitart: „Hát ezt meg is mondom a feleségemnek, hogy milyen… de nem zavarom – már magamat.” (52:50)
Hú, itt van egy nagyon hosszú kérdés, ezt most nem olvasom el. Elmondom csak a választ, és aki megkérdezte, úgyis tudja, hogy neki szól, szerintem. A válasz, hogy: csak így tovább! Na jó, komolyan.
„Egyszer szerepelt az a fölvetés, hogy miért van a Mi atyánk-ban, hogy „Ne vígy minket kísértésbe!”, de nem fejtettük meg. Feladtad házi feladatnak, de én azóta sem tudtam megoldani. Tehát a kérdés: miért? Az Istennek érdeke talán kísértésbe vinni bennünket? Ez lenne akkor most egy házi feladat neked.”
Nem, Isten nem visz kísértésbe. Ez a válaszom. Nem, nem visz. (53:45)
„Mi a deja vu? Volt-e erről Carl Gustav Jungnak, vagy a jungi álomértelmezésnek valami tézise, hipotézise?”
Igen, olvasd el a szinkronicitás címszó alatt található összes dolgot, s akkor biztos lesz ilyen élményed, hogy „Ezt már olvastam.” (Taps – szerk.) Károly, azt szeretném kérni, hogy így kicsit kezdd el fölemelni a kezed, ha már nagyon ciki vagyok, jó? (54:25)
„Kettesben úgy ahogy megy az élet, társaságban párja megalázza, elmondja a bizalmas dolgokat is, nevetségessé teszi. Miért van ez, és mit tehetek?”
Hú, ez nagyon fájt ez a kérdés. Az itt a kérdésem, hogy miért nem véded meg magad valamilyen formában? Tehát mi akadályoz meg téged abban, hogy a szónak – most mondjuk így első megközelítésben bármilyen értelmében – kiállj magadért, de első sorban hogy megvédd magad? Nekem ez a kérdésem erről, hogy mi az akadálya ennek. Miért lehetséges az, hogy ezt veled ennyire meg lehet tenni? Szabad magunkat megvédeni. (55:15)
„Mondjak fontos könyveket!”
Augustus Y. Napier: A törékeny kapcsolat
Harville Hendrix: Pár-bajok és békés megoldások
Virginia Satir összes művei
Önismeretre például: F. Várkonyi Zsuzsanna kötetei. Több is megjelent már, ezek mind nagyszerűek.
„Mi az élet értelme?”
Ez egy jó kérdés, de általában a semmibe visz. Ezt a kérdést érdemes úgy föltenni, hogy mi az életem értelme. Az élet értelme ugyanis minden egyes személy számára személyes és konkrét. Az élet értelme nem általános és elvont, hanem személyes és konkrét. Ezért az a kérdés, hogy mi az élet értelme, énszerintem, még ha meg is válaszolható, nem visz előre. Az élet értelme: gyerekeket szeretetben fölnevelni, ez teljesen jó. Az én életem… Én akkor most mit csináljak? Az élet értelme tehát személyes, és konkrét. szerintem a kérdést így kéne föltenni: „Mi az életem értelme?” Ha ez még így túl elvont, akkor pedig azt, hogy: „Miért érdemes az életet élnem? Kiért és miért érdemes az életemet odaadni?” Az az életem értelme.
Habár lehet… ja nem. Jövőre folytatjuk a mesézést? Nem tudom. Nem tudom előre, nem tudom, nem tudom. Nyár, nyaralok, pihenek, s akkor majd elválik. (57:30)
„40 éves nő vagyok, és eddig még csak két meglehetősen rövid, és nagyon kudarcos párkapcsolatom volt, pedig kamaszkorom óta rettenetesen vágyom egy boldog párkapcsolatra, és az anyaságra. Pár éve elmúlt az anyaság iránti vágyam, de a társ utáni vágy még nem. Csakhogy emberileg úgy tűnik, semmi esélyem sincs, hogy megtaláljam a párom. Évek óta senki nincs a környezetemben, akihez egymáshoz illőek lennénk, vagy ha netán mégis feltűnik valaki, ennek még richtig nem tetszem. Ez azt jelentené, hogy még nem értem meg egy párkapcsolatra? És mit tehetnék, hogy megérjek rá?”
Én azt gondolom, hogy egy ilyen helyzetben érdemes valakivel konzultálni. Elmenni valakihez, picit ránézni, hogy mi is van teveled. Ezt, ezt gondolom. Tehát 40 évig már ezt így csináltad, kérjél segítséget, és valakivel nézd át ezt, hogy mi is lehet itt. Szerintem érdemes. (58:35)
„Egy hosszabb és komolyabb kapcsolatom 4 évvel ezelőtt ért véget, azóta próbáltam mást keresni, de mivel nem volt szerelem, ezért végül minden kezdődő kapcsolatot hagytam. Apátia következett, azt gondoltam, ez így is jó, és majd jön a nagy Ő. De átvertem magam, és persze a nagy Ő se jött, sőt, kicsi se.”
Valami olyan sejtésem volt, ahogy elolvastam ezt a kérdést sokszor, hogy te azt az előző kapcsolatot eléggé elgyászoltad-e? Hogy az úgy le van-e rakva? Rögtön próbálkoztál… le van-e az rakva? Aztán van olyan szerelem, ami nem villámcsapásszerűen alakul ki, hanem szép lassan. Hát azért, mert rögtön nem jött az a… Lehet, más…, sokféleképpen lehetünk szerelmesek. (59:30)
„Azt szeretném kérdezni, hogy hogyan juthat el az ember odáig, hogy minden kicsinyességétől megszabadulva mindent látó gyermekké alakuljon vissza?”
Sehogy. Nem, az ember nem juthat el oda, ha engem kérdezel. Nem, minden kicsinyességtől nem tudunk megszabadulni, én nem tudok legalábbis, ezért utat se nagyon látok ilyet.
„A családból hozott viselkedési problémamegoldó férfi-női minták mennyire írhatók fölül tudatos tanulással, jobb minták elsajátításával?”
Nagyon is! Különben értelmetlen volna itt beszélni, meg ülni. Nagyon, fantasztikus sokat tudunk fejlődni. Idős korunkban óriási nagyot tudunk fejlődni. Csodás történeteim vannak, de nincs rá idő. (Igen, annyit kérdeztetek, hát akkor így.)
„Lehet-e elvárni azt a párunktól, hogy nézzen szembe a félelmeivel, és kezdjen el dolgozni rajtuk, amikor mind a ketten tudjuk, hogy a félelmei sok bonyodalmat és nehézséget okoznak a kapcsolatunkban? Lehet-e ebben a másik embernek segíteni, vagy ez teljesen rajta múlik, és ha ő inkább menekül, megfutamodik, esetleg kilép, a szembenézés helyett akkor azt nyugodtan lehet-e annak a jelének tekinteni, hogy ő nem az igazi?”
Énszerintem lehet a párunknak segíteni, ha nem várjuk el az eredményt. Lehet, sokat lehet segíteni, de azt problémásnak tartom, hogy azért segítek, mert fönntartom ezt az elvárásomat, „És most már vedd észre, hogy mármost segítek is! Hát egyedül nem ment, most én is húzom…” Nem ilyen természetű. Beszéltünk erről, hogy természetesen egy kapcsolatnak, főleg, hogyha az egy valódi, mély, tartós, satöbbi kapcsolat, hát annak vannak föltételei, ezeket érdemes az elején tisztázni. De aztán a kapcsolatban újabb, újabb és újabb elvárásokat támasztani, ez nekem mindig gyanús. Gyanús, gyanús, gyanús, nem szokott jót tenni, de erről sokat beszéltünk. Az elvárások általában azt az utat futják be, hogy van valami szükséglet, ez a szükségletem nem elégül ki, beindul bennem egy rettenetes félelem vagy csalódottság, de ezzel nem tudok mit kezdeni, és elvárások formájában igyekszem magamon segíteni. De mindezt akkor úgy közlöm, hogy én mármost nem tehetek mást, neked most már meg kell változni. Ez azonban beindítja a tanult tehetetlenség köreit. „Minden rajtad múlik, hogy én boldog legyek, de te nem csinálsz semmit, pedig neked semmiből se múlna, és egyébként is ez egy minimális dolog, és mindenki beláthatja, hogy ezt meg lehetne értem tenni, és ha szeretsz, akkor ezt megtennéd értem, és akkor, ha nem teszed meg, akkor nem szeretsz, akkor minek legyek veled…” Szóval az elvárások mögött vágyak, szükségletek vannak. Én inkább ezekkel foglalkoznék, miközben nem tagadható le, hogy a kapcsolatnak, főleg egy házastársi kapcsolatnak, ahol gyerekek vannak, ott vannak föltételei, vannak. Emlékeztek, az elköteleződésről beszéltünk: személyes, morális, strukturális elköteleződés. Az például alapja. „Nagyon szeretlek benneteket, de nem akarok veletek élni.” Én ezt nem elvárásnak tekintem, hanem ez a kapcsolatnak föltétele. Tehát ha nincs strukturális elköteleződés, akkor most miről beszélünk? De ez most csak egy példa ebből az irányból megközelítve. (63:40)
„Párkapcsolatban, házasság előtt hogyan lehet megélni tisztán a testi vonzalmunk kifejezését? Józannak lenni csak a körülmények megválasztásában lehet, de nem tudhatom, hol lehet kettesben maradni úgy, hogy ne essünk kísértésbe.”
A válaszom, hogy szerintem ess kísértésbe. (Taps – szerk.) Én nem azt mondtam, hogy bűnbe, kísértésbe. Hátha te a szerelmeddel négyszemközt maradsz, évek óta együtt vagytok, és készültök a házasságra, ess kísértésbe. Jó jel. Ez a megkülönböztetés elérkezett hozzátok, ugye? Hogy ne bűnbe, kísértésbe. Jó. De szép is az, mikor majd megdöglök érted, az jó, hát az jó. Ránéz a nő a férfire, és látja, hogy a férfi… Ez rendben van. (Jó. Hoppá! Össze-vissza kevertem. Igen, elnézést… Egészségedre! Ezt fejből mondom.) (65:30)
Volt valaki, aki azt kérdezte, hogy hogyan van az, hogy – és nem tartok-e attól, hogy – a szavaimat nagyon könnyű félreérteni? Lásd az előző példát! Hogy olyanokat mondok, amiket könnyen félreértenek. Katolikusok félreértenek, nem keresztények félreértenek, buzdításnak veszik mindenféle erkölcstelenségre. Hogy nem híven tükrözik a katolikus egyház tanítását, hogy ide bűnös emberek járnak. Hát olyanok, akik úgy látszik, mint hogyha azt természetesnek vennék, és mint hogyha éntőlem kapnának bátorítást ahhoz, hogy továbbra is úgy tegyék.
Ez egy nagyon fontos kérdés, egy nagyon izgalmas kérdés, ezt jó, hogy valaki megfogalmazza. Mondanék erre egy történetet. Vasárnap a következő történt. Reggel, a 8 órai mise előtt a sekrestyébe lejött egy ismerősöm, aki történetesen skizofrén, és egy pszichotikus mélyrepülésben van, és azt mondta, hogy: „Feri, tudnál velem beszélni?” 2 perccel a mise előtt. Mondtam neki, hogy „Nem, mise után igen.” Erre elkezdte mondani. De egy pszichotikus betegtől nem várom azt, hogy ezt rögtön megértse, hogy: nem. Hát nagy dolog, hogy egy kérdéssel kezdte. Tehát itt… tényleg nagy dolog. Hát az, hogy realitásérzékből volt neki, hogy érezte, hogy itt egy helyzet van, én pap vagyok. Mi történt azonban? Elkezdődött a mise, elkezdett egy szál magában énekelni. Nézték nagyon. Azután, mikor fölment az ambóhoz, aki a szentleckét fölolvassa, ő hátulról ment, és leült a helyére. Senki nem a szentleckét hallgatta, hanem azt, hogy mi lesz, amikor az illető lejön, és nincs hely. Majd pedig amikor elolvastam az evangéliumot, ő mondott egy alleluját, majd pedig följött egészen hozzám, s elkezdett velem beszélgetni. Ez történt. Én pedig átkaroltam őt, és beszélgettünk ott egy picit. És végül azt mondta nekem: „Feri, azt hiszem nekem már most jobb lesz, ha kimegyek a templomból. Kint friss levegő van, én ott jobban fogom érezni magam.” De így, így, én átöleltem, s mondtam neki: „Jó. Ez szerintem is egy jó ötlet.” Ő kiment, s amikor az áldozásra került a sor, akkor bejött, s a kertből hozott nekem egy virágot. Ezt odaadta nekem. Majd amikor vége volt a misének, és mindenkivel beszéltem, akkor odajött hozzám, és azt mondta: „Feri, most szeretnék neked egy dalt elénekelni.” Én ezt a dalt meghallgattam, nagyon szép volt.
Ezek után két csoportba tudom osztani azokat, akik hozzám jöttek reflexiókkal, hogy ők mit éltek meg. Így volt, ahogy mondom. Az egyik csoportba azok tartoztak, akik azt mondták: „Feri, ez szép volt.” A másik csoportba a döbbenettől, a fölháborodástól, a botránytól izzó tekintettel, hogy „Ez már aztán mindennek a teteje. Itt egy közösség akarna ünnepelni, hát ilyen nincsen, hogy te vasárnap, a szentmise közepén ahelyett, hogy elkezdenéd a beszédet, te itt beszélsz négyszemközt, fél percet beszélgettél valakivel. Hát ez hova fog vezetni? Ez mi? Tehát ez már minden határon túl van! Hát egyetlenegy emberért most háromszáz ember ott… Hát beszélgetnek, hát beszélgetnek. A mi papunk most beszélget. A szentmise közepén nekiáll beszélgetni. Hát… hát…” Szerintem mind a kettő érthető. Én ezt egy a kérdésre vonatkozó szimbolikus válasznak szánom. Mert lehet olyat, hogy kiállok, és azt mondom: „Skizofrének menjenek ki! Hát már csak azért, mert… hát felelős vagyok, jobb a biztonság. Hát ne, én azt nem t’om megállapítani, hogy ő mikor megy a mélyrepülésbe. Ne, inkább menjen mind ki. Hát akkor nyugodtan tudunk ünnepelni.”
Elmondom egy másik megrázó élményemet. Vasárnap könyveket árusítottunk. Mégpedig azért, mert a könyvárusítás bevételének 20%-a a rászoruló gyerekek táborozását segíti, s akkor annyival is több nagycsalád, gyerekek tudnak jönni a táborba. Egy ilyen árnyalt kínálatot próbáltunk összeválogatni. A 8 órai mise után elfogyott, egyetlen mise után 35 darab olyan könyv, ami kifejezetten párkapcsolati téma. Párkapcsolat, család – 35 ilyen. Ott voltak II. János Pál pápa könyvei, gyönyörűek – nem kívül, belül. A test teológiája, Férfi-nő, A szerelem. Egyet vettek meg, egyet. Most avatták boldoggá. Hát ezt se? Engem ez szíven üt. Egyrészt azért, mert én elolvastam II. János Pál pápának a könyveit, és hát csodálatosak, gyönyörűek. De nem egy bármilyen közegben nem veszik meg a könyvét, hanem a 8 órai szentmiséből kijövő katolikus, vasárnapi szentmisén… „Pápa nem. Nagyon tiszteljük, ő a mi pápánk, boldoggá is avatták, hivatkozunk rá, nem olvassuk.” Ez is egy szimbolikus válasz.
Gyakran úgy érzem magam, magunkat, de… hogy olyanok vagyunk, mint az a valaki, aki az egy talentumot elássa. Biztos, ami biztos. Ha nagyon nekiállunk vele, így, még, még valami, valami bajba kerülünk, még valami, valami… Erre azt tudom mondani, hogy én szoktam tévedni. Képzeljétek, szoktam, szoktam, még bűnöket is elkövetek. Nem esik jól ezt kimondani, de ez megtörténik. De hogy azt a talentumot én nem, egyszerűen nem akarom elásni. Akkor se, hogyha az támadási felület, vagy félreérthető, félreértelmezhető, akárki akárhogy hivatkozhat rá, bárhogy lehet értelmezni, kiragadni. Ezt tudom erre mondani. Hogy azt a lányt a templomból nem zavarom ki. Egyszerűen, egyszerűen nem, nem, nem. Nem! És, hát ezt, ezt tudom erre, ezt. Akkor, na, így vagyok ezzel. Cuppantom a búrátokat, befejeztük.(75:00)