Mt 28,16-20 - URUNK MENNYBEMENETELE.

2011. június 5. – URUNK MENNYBEMENETELE

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (ApCsel 1,1-11)

Az első könyvben, Teofil, szóltam mindarról, amit Jézus tett és tanított kezdettől fogva addig a napig, amelyen felvétetett, miután a Szentlélek által parancsot adott apostolainak, akiket kiválasztott. Kínszenvedése után élve megmutatta magát nekik, számos csalhatatlan jellel bizonyította be számukra, hogy él, és negyven napon át megjelenve Isten országáról beszélt nekik. Amikor együtt étkezett velük, meghagyta nekik, hogy ne távozzanak el Jeruzsálemből, hanem várjanak az Atya ígéretére: ,,Azt hallottátok tőlem, hogy János csak vízzel keresztelt, ti azonban néhány nap múlva Szentlélekkel fogtok megkeresztelkedni.' Erre az egybegyűltek megkérdezték tőle: ,,Uram, talán most állítod helyre Izrael országát?' Ő azonban azt mondta nekik: ,,Nem a ti dolgotok, hogy ismerjétek az időket és a korszakokat, amelyeket az Atya saját tetszése szerint határozott meg. A Szentlélek eljövetele pedig erővel tölt majd el benneteket, hogy tanúságot tegyetek rólam Jeruzsálemben és egész Júdeában, Szamariában, egészen a föld határáig.' Miután ezeket mondta, a szemük láttára felemelkedett, és felhő takarta el a szemük elől. S miközben nézték őt, amint az égbe ment, íme, két férfi állt meg mellettük fehér ruhában. Így szóltak: ,,Galileai férfiak, miért álltok és néztek az égre? Ez a Jézus, aki felvétetett mellőletek, úgy jön el ismét, ahogy az égbe felmenni láttátok.'

Szentlecke (Ef 1,17-23)

hogy Urunk, Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt. Világosítsa meg lelki szemeteket, hogy tudjátok, milyen reményre hívott meg titeket, milyen gazdag dicsőséges öröksége a szentek számára, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, akik hiszünk. Hatalmas erejének hatékonyságát Krisztusban mutatta meg, amikor feltámasztotta halottaiból és jobbjára [Zsolt 110,1] állította a mennyekben, minden fejedelemség és hatalmasság, erő és uralom, és minden név fölé, amelyet nemcsak ezen a világon említenek, hanem a jövendőben is. Mindent a lába alá vetett [Zsolt 8,7], s megtette őt mindenek fölött álló főnek az egyházban, amely az ő teste, és annak a teljessége, aki mindent mindenben betölt.

Evangélium (Mt 28,16-20)

A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába, arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. Amikor meglátták őt, leborultak, bár egyesek még kételkedtek. Jézus odament és azt mondta nekik: ,,Nekem adatott minden hatalom a mennyben és a földön. Menjetek tehát, és tegyetek tanítvánnyá minden népet. Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket arra, hogy megtartsák mindazt, amit parancsoltam nektek! És íme, én veletek vagyok minden nap a világ végéig!'

Szentbeszéd

A mai evangéliumi szakasznak, aminek a végső kicsengése az, hogy a tanítványok küldetést és megbízatást kapnak, és hogy nyilvánvaló, ez valami óriási jelentőségű dolog, személy szerint az ő számukra is. Mégis csak van egy olyan nagyon sajátos mondata, ami hatalmas kérdéseket vethet föl. Ez a mondat pedig így szól: „Egyesek még mindig kételkedtek.” Tulajdonképpen ennek a történetnek éppen a középpontjában ez a mondat áll. „Egyesek még mindig kételkedtek.” Mi az, ami közrefogja ezt a mondatot? Az előzménye az, elmennek oda, ahová Jézus rendelte őket, majd pedig amikor meglátják, leborulnak előtte. Utána pedig megkapják a küldetést, mind a tizenegyen, hogy menjenek el, s minden nemzetet tegyenek tanítvánnyá. S mi van a kettő között? Hogy „Egyesek még mindig kételkedtek.”

Tulajdonképpen ez egészen megdöbbentő, hogy úgy tűnik, hogy a kételkedés két irányba sem lehetetlenítette el a tanítványok életét. Az egyik, bár egyesek még a hegyre való fölmenetel és a leborulás után is kételkednek, a kételkedés nem lehetetleníti el azt bennük, hogy elmenjenek oda, ahova Jézus rendeli őket, és a hitetlenségük, vagy a kételkedésük azt sem akadályozza meg, hogy leboruljanak Jézus előtt. Majd pedig, bár egyesek még mindig kételkednek, az ő sajátos hitetlenségük, vagy kételkedésük azt sem teszi lehetetlenné, hogy elmenjenek, és a küldetésükben járjanak. Ez szerintem elgondolkodtató. Mert akkor valami nagyon sajátos dologra csodálkozunk rá. Ez pedig az, hogy bennünket is, éppenséggel, mert hogy a hitünk az egész életünket végig kíséri, nyilvánvaló, hogy jellemez a hitnek a hullámzása. Hát semmi sem töretlen bennünk, semmi sem úgy maradandó és állandó, hogy abban semmi változás ne történne. Hát természetesen ott van akkor a hitünkben is a hullámzás. Néha nagyon hiszünk, néha nagyon nem. Néha van bennünk bizalom, néha megrendülünk a bizalmunkban. Néha van erős meggyőződésünk, és néha kételkedünk, és úgy tűnik, hogy ez nem akadálya a kereszténységünknek. Hogy ez nem teszi lehetetlenné a Jézussal, az Istennel való kapcsolatot.

Tehát akkor van egy olyan mozgása is az Istennel való kapcsolatunknak, hogy kételkedünk, nem hiszünk, ahogyan éppen Tamás nem azt mondta, hogy „én kételkedem”, nem, Tamás azt mondta: „Én nem hiszem.” Azért az elég erős kifejezés, azt mondta: „Nem hiszem… ameddig csak a kezemet nem érintem a sebek helyéhez.” Tehát van a helyzet, amikor kételkedünk, és nem hiszünk, és aztán vannak azok az állapotaink, amelyekben küldetésben tudunk lenni, és van erős meggyőződésünk, és bizalmunk, és tudunk hinni.

Mi az, ami át tudja kötni, mi az, ami meg tudja teremteni bennünk a folytonosságot onnan, hogy nem hiszek, onnan, hogy kételkedek, onnan, hogy elvesztettem a bizalmam oda, hogy van erős meggyőződésem és hiszek? Mi segít bennünket? Mert úgy tűnik a mai evangélium kapcsán, hogy ez nem akadály. A kétely, a bizalomvesztés, hogy néha nem hiszünk, ez nem lehetetlenít el bennünket.

Még most bevezetésként hadd mondjak el néhány választ a gyerekektől. A gyerekeket úgy kérdeztem erről: „Mondjátok meg nekem, hogy mi az, ami titeket segít abban, hogy itt legyetek vasárnap a misén, akkor is, ha kételkedtek benne, hogy ez a legjobb program, amit vasárnap reggel megtehettek. Hogyha van bennetek egy kétely arra vonatkozóan, hogy <Hát, énnekem most nincs kedvem…> vagy <Jobb programot is tudnék.> vagy, vagy, vagy… Kétely, és hitetlenség, és mégis eljöttök. Mi köti össze ezt a két pontot bennetek?” A szép válaszokat nem mondom el, mert arról akarok beszélni, azt majd akkor felnőtt módjára mondom inkább, de minden esetre egy kisfiú ült ott az első padban, és azt mondta: „Engem akkor, amikor kételkedek, és nincs kedvem, és azt mondom, hogy nem, apám szokott kényszeríteni.” És akkor ott ült középtájon egy másik kisfiú, ő pedig roppant egyszerűséggel egyetlen szót ejtett ki a száján: „Fagyi.”, ami őt a szentmise után várja, amiért hajlandó volt, méltóztatott elfáradni a közösség ünneplésére. Tehát nyilván, hogy most nem gyerek válaszokra van szükségünk. De jó, hogy már bennünket nem kényszerít senki, de jó! Jó, hogy nem kényszerít senki. De jó, hogy felnőttként nem a fagyi az, ami ösztönöz minket, hogy valahogy mélyebbről is van bennünk valami.

Mondanám akkor a példákat. Három példát szeretnék a szentírásból hozni, és aztán három példát pedig élettörténetekből. De azért mondjuk el azt, hogy éppen az a két elem, hogy Jézus parancséra, utasítására fölmentek a hegyre, és a másik, hogy amikor meglátták Jézust, leborultak előtte, ez máris két nagyon fontos helyzet, mert ez azt jelenti, hogy nem hiszek, kételkedek, de képes vagyok engedelmeskedni valakinek. Itt az engedelmesség köti át ezt a két pontot. A másik esetben pedig valami élményszerű tapasztalat. Kételkedek és nem hiszem, de egyszer csak látok valamit, egyszer csak észreveszek valamit, átélek valamit. Ettől nem lesz rögtön hitem, de valami, ami ott megtapasztalhatóvá válik, átköti a kételyt és a hitet.

(1) Szíriai Námán törtétene. Amikor azt mondja neki a próféta: „Námán, meg kell fürödnöd, háromszor merülj alá itt ebben a folyóban.” S Námán azt mondja: „Ebben a folyóban? Hát Szíriában gyönyörű, bő vizű folyamok vannak, hát ez meg csak itt egy kis folyócska.” És nem akarja megtenni, pedig leprás beteg. És akkor a prófétának van egy nagyszerű gondolata. A gondolat így szól: „Námán, értem én, hogy mi az, ami miatt te arra hivatkozol, hogy nem teszed meg. De kérdeznék akkor tőled valamit. Mi az, ami miatt azt tudod mondani, hogy miért ne tegyem meg? Miért ne tegyem meg? Hát semmiből nem áll, háromszor kell belemerítkezni, hát miért ne tegyem meg? Tudsz erre valamit mondani?” Mire József Attila: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!; Mért ne legyek tisztességes? Kiterítenek úgyis.” S ahogy a Szíriai Námán átgondolja ezt az egyetlen szempontot, „Tulajdonképpen mi mond az ellen, hogy én most itt belemerítkezzem? Végül is…” És a hitetlenségét és a gyógyulását átköti egy jó gondolat.

(2) Amikor emlékeztek, persze, hogy mindannyian emlékszünk, mikor Péter apostolnak azt mondja Jézus, mikor már reggel van, hogy „Most menjünk ki és vessük ki a hálót halfogásra.” Péter nem hisz Jézusnak, nem hisz neki. Hát azt mondja: „Uram, egész éjszaka fáradoztunk, hogy volna már ez egy értelmes dolog?” Nem hisz abban, amit mond neki, de azért a következőt mondja, ott a szent író ezt pontosan kimondja, hogy mi köti át a két pontot, a hitetlenség és a hit közötti szakadékot. Az, hogy „A te szavadra megteszem.”

A feleségekkel, sokatokkal volt már olyan, hogy a férjetek azt mondta „Menjünk erre!” és ti nem hittetek benne, de aztán, mégis csak abba az irányba mentetek. És tudjátok, mi az érdekes? Lehet, hogy jó irány volt, és lehet, hogy nem, de a lényeg talán mégsem az, hogy az volt a jó irány, vagy az nem volt jó irány, hanem az, hogy együtt voltatok. Hogy a férj átélhette azt, hogy a feleség azt tudja mondani: „Jó, ha azt mondod, hogy arra menjünk, menjünk arra. Mert hogy az, hogy együtt megyünk, lehet, hogy többet ér annál, mint hogy igazam van, vagy hogy kiderül, hogy ez a jó irány, vagy az a jó irány. És nyilván fordítva is. Nem akarok több példát mondani.

Tehát ez akkor a második rész, hogy itt a hitetlenséget és a hitet azt köti át, hogy „A te szavadra megteszem. Nem hiszek benne, szerintem nem úgy jó, nem úgy kéne, de a te szavadra…” és ez átköti ezt a két pontot.

(3) A harmadik éppen Tamásnak a története. Miért lehetséges az, hogy Tamás egy héttel az után, hogy azt mondja „Én nem hiszem.”, mégis csak egy nagyon sajátos bizonyosságra tud jutni? A válasz tulajdonképpen egyszerű. Mert bár nem hisz benne, ott van a többi apostollal, ahol azok is ott vannak. Ezen múlik, azt mondja: „Hinni nem hiszem, de nem szeretnék leszakadni rólatok. Nem, nem szeretnék elszakadni tőletek. Nem, veletek szeretnék lenni.” Hogy sokszor a kételyeinket, a hitetlenségünket és a hitet azt köti át például, hogy „Nem baj, azért vasárnap eljövök. Nem hiszek Istenben, de azért eljövök.” Valaki ezt úgy fejezte ki: „Nem hiszek Istenben, de azt tudom, hogy Szűz Mária az anyukája.” Valamiképpen ez ez. „Nem, most éppen kételkedek, és nem hiszek, na de vasárnap van.” és akkor eljövök. Mert még mindig jobb kételkedni itt, mint otthon. Ezt se akarom hosszabban, hosszabban mondani.

A szentírásból akkor láttuk itt legalább három dolog van, meg az az előző kettő, ami a kételyt, a hitetlenséget és a hitet képes átkötni. Nem a hit, egyre nagyobb hitre jutás köti át a két pontot, hanem valami más, amire képesek vagyunk akkor is, amikor hitetlenek vagyunk, vagy kételkedünk. És most három élettörténet.

1. Néhány nappal ezelőtt egy idős néninél voltam beteglátogatóban, s azt mondta: „Ó, Feri, hát most így beszélgetünk, eszembe jutott egy élményem, mit kaptam 10. házassági évfordulómra a férjemtől. Hát tudod, 10. házassági évfordulónk volt, s a férjem odaállt elém, és azt mondta: <Én már nem szeretlek téged.> Ez volt a házassági évfordulón az ajándék, hogy <én már nem szeretlek téged>” S akkor azt mondta ez az asszony, nyilván most már visszaemlékezve: „Na ebben a pillanatban megértettem, mit mond a szentírás, mikor azt mondja, hogy a szívedet tőr járja át. Na most akkor ezt értettem, hogy az mi. Az én szívemet tőr járta át. És utána jött egy gondolatom. A gondolat így szólt, egyetlen mondat: A szerelem múlik, én maradok.” Az asszony ezt mondta. „A szerelem múlik, én maradok.” Volt aranylakodalma ennek a párnak, több, mint 50 évet éltek együtt. A szerelem múlik, ők maradtak. Ebben az esetben azt a rettenetes bizalomvesztést, bizalmi válságot, ami az asszonyban volt, és azt, ami után évtizedekkel később azt mondták, hogy igen, mi valóban egy pár vagyunk, ami átkötötte ott, abban a helyzetben, az nyilvánvaló az asszony elkötelezettsége volt, meg finoman hozzáteszem, a bölcsessége.
2. Mikor családgondozóhoz, vagy terapeutához megy a férfi és a nő, férj és a feleség, s azt mondják, „Kihűlt a kapcsolat. Már érzések se nagyon vannak, de azért valahogy fontosak vagyunk egymásnak. Mit lehetne tenni?” S a segítő nem egyszer azt kéri tőlük, „Akkor azt kell csinálni, hogy a férjedtől, feleségedtől kapsz egy listát, hogy mit szeretne tőled kapni, és minden nap tegyél meg egyet. S kölcsönösen csináljátok, minden nap egyet.” És a segítők a leggyakrabban ez után a javaslatuk után a következő gondolatokat szokták kapni. „Hát hogy tudnám én azt megtenni? Hát nem érzem. Hát énbennem semmi ilyen… érzelem nélkül én azt nem, különben se volna hiteles.” S a segítők azt szokták mondani: „Nem kell érezni, nem kell érezni, csinálni kell.” S a tapasztalat az, hogy eltelik két hét, s jönnek az érzések. Van, hogy csinálni kell, és nem érezni.
3. Egy olimpiai bajnok úszó megnyerte az olimpiát, s kérdezi tőle a riporter. „Hát négy évente van olimpia. Hitt abban, hogy meg fogja tudni nyerni?” Mire az olimpiai bajnok úszó azt mondja: „Néha hittem, néha nem.” Ezen eléggé meglepődött a riporter, „Hát néha igen, néha nem… és akkor… mi volt akkor, amikor nem hitt benne?” S akkor az úszó azt mondja: „Akkor az edzőm hitt bennem.”

Ezzel szeretném lezárni. Néha itt van a hitetlenségünk, ott van, amikor tudunk hinni, és a kettőt pedig ami összeköti, hogy Isten bízik bennünk. Vagy hogy vannak emberek, akik bizalommal, reménytelien tekintenek ránk. Nem a mi hitünk köti össze a két pontot, mások irántunk való bizalma. Nagyon hálás vagyok Istennek, hogy úgy teremtett meg bennünket, hogy amikor kételyeink is vannak, sőt egészen azt mondjuk, hogy nincs is hitünk, vagy elvesztettük, vagy bizalomválságban vagyunk, hogy ez nem lehetetlenít el bennünket. Az istenkapcsolatunkat sem lehetetleníti el, és a küldetésünket sem. De nagy dolog az, hogy egy ilyen világot teremtett, ahol annyi minden át tudja ívelni azt a szakadékot, ami a hitetlenség és a hit között van.