Mt 11,25-30 - ÉVKÖZI 14. Vasárnap, A év.

2011.07.03.

Megosztom
Elküldöm

2011. július 3. – ÉVKÖZI 14. Vasárnap – A év

Kövi Szűz Mária templom – Pál Ferenc atya

Olvasmány (Zak 9,9-10)

Felette örvendezzél, Sion leánya; ujjongj, Jeruzsálem leánya: íme, bevonul hozzád királyod, igaz ő és megszabadít; szegény ő és szamáron ül, szamárkanca fiatal vemhén. Kiirtom én a harci szekereket Efraimból, s a lovakat Jeruzsálemből; széttöröm a harci íjakat, és békét hirdet ő a nemzeteknek; és uralkodik tengertől-tengerig, és a Folyamtól a föld határáig.

Szentlecke (Róm 8,9.11-13)

Ti azonban nem testi, hanem lelki emberek vagytok, ha valóban Isten Lelke lakik bennetek. Akiben viszont nincs meg Krisztus Lelke, az nem az övé. S ha annak Lelke lakik bennetek, aki feltámasztotta Jézust halottaiból, akkor Ő, aki feltámasztotta Jézus Krisztust halottaiból, életre kelti halandó testeteket is a bennetek lakó Lelke által. Ennélfogva, testvérek, nem vagyunk a test lekötelezettjei, hogy a test szerint éljünk. Ha ugyanis a test szerint éltek, meghaltok, de ha a lélekkel megölitek a test cselekedeteit, élni fogtok.

Evangélium (Mt 11,25-30)

Abban az időben így szólt Jézus: ,,Áldalak téged Atyám, menny és föld ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilatkoztattad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked! Mindent nekem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya, s az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú ki akarja nyilatkoztatni. Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, és én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok és alázatos szívű -- és nyugalmat találtok lelketeknek [Jer 6,16]. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű.'

Szentbeszéd

„Magasztallak téged, Mennyei Atyám, mert kinyilatkoztattad ezt a kicsinyeknek.” S ez az egyetlen mondat magában foglalja azt, hogy tulajdonképpen, ami úgy általában az emberi életünkben, a hétköznapi életvitelünkben, vagy egy életút során előnynek tűnik föl számunkra, valami olyasmi, amire úgy gondolunk, hogy ez föltétele az életnek, de legalábbis föltétele a növekedésnek, az előrejutásnak, és a többinek, hogy mindezek az Isten országa szempontjából, és azon belül is az Istennel való kapcsolatunk szempontjából egyszerűen teljességgel lényegtelenek. Mondhatnám ezt úgy, hogy egy püspök atya egyetlen milliméterrel sincsen közelebb Istenhez, mint bármelyikünk, attól, mert hogy ő püspök. És azt is mondhatjuk ezek után, már nem egy nagy kijelentés, hogy egyetlen pap sincs közelebb Istenhez egy hajszálnyival sem, mint bármelyikőtök pusztán azért, mert pap.

Ebből a szempontból megszűntek az előjogok, megszűnt minden olyasmi, amire egyébként azt szoktuk gondolni, vagy úgy szoktunk tekinteni, hogy „Na, azért ezek némi kis előnyt tudnak biztosítani. No azért hogyha ebből úgy jól bespájzolunk, akkor azért az mégiscsak közelebb visz Istenhez. És közben pedig nincsen így, hogy attól, hogy valaki tanult 6 év teológiát, és után még olvashat 60 év teológiát, egyetlen mákszemnyivel sem van közelebb Istenhez, mint bárki más. Sőt, egyébként éppen azt tapasztaljuk, az a sok teológia tanulás nem egyszer elvadít bennünket a minket szerető Istentől. Tehát éppenséggel mindaz, amire úgy tudunk tekinteni ebben a világban, hogy az valamiféle előny, vagy előjog, az Istennel való kapcsolat szempontjából tökéletesen lényegtelen.

Ezt így is mondhatnánk, hogy az Isten Fia sohasem mondta nekünk azt, hogy „Na nagyon szedjétek össze magatokat, és aztán legyen mindig igazatok!” Azt mondta: „Legyetek igazak!” Ez nagyon nagy különbség. Nagyon nagy különbség, hogy abba az irányba visszük-e az életünket, hogy legyen mindig igazunk, vagy hogy törekedjünk arra, hogy igazak legyünk. És annak semmi akadálya, és ilyen értelemben föltétele sincs, hogy az ember igazzá lehessen, és hogy ezért Isten bőségesen, hallatlan végtelen lehetőségét adja annak, ahogyan Ővele találkozhatunk, és vele eggyé forrhatunk. Ebből a szempontból semmiféle alá-fölé rendelés nincsen. Még akár azt a kijelentést is megkockáztathatjuk, hogy Istennél nincs demokrácia, annál sokkal jobb van. Azért, mert a demokrácia mégiscsak valamiféle mennyiségi elven alapul, a többségnek jelenti valamiféle uralmát – hát itt, Istennél éppenséggel nincs többség és kisebbség, mert egyszerűen mindenki őhozzá tartozik ugyanazon az alapon és ugyanabban a mélységben.

Nem véletlen tehát, hogy erre föl is mondhatja Jézus: „Hát akkor gyertek hozzám, mert én szelíd vagyok, és alázatos szívű, és nyugalmat talál a lelketek.” Igen ám, csak most az a kérdés, hogy amikor Jézus előttünk áll a maga személyében, és aztán persze ismerjük a tanítását, és látjuk azt, és fölismerhettük, hogy hogyan mutatja meg nekünk a Mennyei Atyát, hogy ahogyan Jézust szelídnek és alázatos szívűnek tapasztaltuk, és aztán ott vannak a példabeszédei, ott van az egész élete, és ahogyan az Istenről beszél, hogy mármost mindez, ami ténylegesen föltárja számunkra, hogy Isten szelíd és alázatos szívű, és ahogy beszéltünk erről, hogy Isten életet éltető Isten, és Tápláló Isten, hogy vajon az, ahogyan egyébként nagyon sokféle elképzelés és gondolat belekarcolódott a szívünkbe, és talán még ezt a kifejezést is használhatjuk, és tépdesi a szívünket, hogy az vajon megfelel-e Jézus személyének, és annak, amilyennek ő a saját Istenét bemutatta és megtapasztalta? Mire gondolok egészen konkrétan?

Arra, hogy elképzelhető-e, hogy Jézus a maga személyével, és aztán ahogyan Istent kinyilatkoztatja, egy olyan Istent mutat-e be nekünk, és ez az óriási kérdésünk ma, hogy egy olyan Istent mutat-e be nekünk, aki az ószövetségben véres állatáldozatokon keresztül engesztelődik ki, mígnem aztán amikor a bűn elhatalmasodik, akkor semmi más nem tudja őt kiengesztelni és megbékéltetni velünk emberekkel, mintsem a Fiú véres halála? Hogy lehetséges-e az, hogy Jézus a személyében, és ahogyan az Istenről beszélt, egy ilyen Istent nyilatkoztat-e ki? Egy olyan valakit – most nagyon egyszerű emberi szavakkal élve – hogy egy olyan Istent, aki egyre dühödtebben nézi az emberiséget, és azt mondja, hogy „Ez mármost annyira fölháborító, ez mármost annyira mindenen túl van, hogy engem mármost semmi meg nem békéltet, és az én igazságérzetemet mármost semmi valahogyan helyre nem tudja hozni, csak hogyha a saját fiam véres kínhalált szenved.”

Ez az elképzelés szívet tépdeső gondolatsor, szívet szaggató képzelet. És nem lehetséges-e az, hogy akkor ha most Jézus személyére gondolunk, ez a másik, ami tépdesheti a szívünket, hogy látjuk Jézust, ahogy itt volt a földön, és azt mondta: „Szelíd vagyok, és alázatos szívű.” De aztán elindulnak a gondolataink és a képzeteink, és azt mondjuk: „Na, de majd odaát! Föltámadt, elfoglalta Isten jobbján a helyét, lesz majd haddelhadd! Itt volt szelíd és alázatos szívű, aztán majd megnézhetjük magunkat.” Hogy Jézus a személyében, és ahogyan az Istenéről beszél, vajon ezt a képet hozta-e el, vagy egy másfajta Istennek a képét?

Az, ahogyan szinte belénk szakítódott, vagy belénk maródott ennek az Istennek az elképzelése, aki a saját fiát akarja áldozatként látni, hogy Ő a maga haragjától és a maga – adott esetben még szinte – igazságosságra hivatkozó bosszúszomjától is elálljon, nem úgy tűnik, mint ahogyan Jézus tűnt föl akkor, amikor ebben a világban volt. Mert hogyha Isten ilyen lenne, akkor egy olyan Istent kellene elképzelnünk, vagy egy olyan Istenről kellene tovább gondolkodnunk, aki tulajdonképpen egész világában a bűnnel van elfoglalva. Hogy akkor az Ő életében a bűn van a középpontban, és hogy a bűnnel törődik, és tulajdonképpen az, amikor elküldi Jézust ebbe a világba, az egy reakció az ember bűnös életére és bűnös magatartására.

Hát ennél Isten sokkal szabadabb, Isten sokkal nagyvonalúbb, Isten sokkal és sokkal határtalanabbul szeret bennünket, és vágyik a velünk való egységre és közösségre, mintsem hogy úgy lenézne erre a világra és azt mondaná: „Nahát azért ez már sok! Most már valamit csinálni kell.” És hogy akkor, mintegy mentőövként küldené el a fiát, hogy ez válasz legyen az emberi bűnre. Hát Isten ennél végtelenül és sokkal meghívóbb módon szeret, örök érvényűen. És ezért a fia nem a bűnre való válaszként érkezik el, hanem egyszerűen, hogy kitárja a mennyország kapuját, és azt mondja, hogy Isten végtelenül szeret bennünket, szelíd és alázatos szívű. És vár bennünket oda, és aztán vágyik arra, hogy ez bennünket alakítson persze, és formáljon, hogy ennek aztán az életünkben nyilván látszatja legyen, hogy mi tanítványai lettünk egy szelíd és alázatos szívű Jézusnak.

Ha azt a rettenetesen fájó, mardosó elképzelést visszük és éltetjük magunkban tovább, tulajdonképpen egy nagyon sajátos képzelethez jutunk. Ez pedig így szól: Akkor Jézusnak azért kellett eljönnie, hogy megváltoztassa Isten elgondolását és elképzelését mirólunk, mert Isten nagyon dühös volt ránk, nagyon kiábrándult bennünk, nagyon csalódott volt, és jön Jézus, mint tudjátok, mikor a családban van egy szigorú apa, s vannak a gyerekek, aki élik a maguk gyerek világát, s közvetít az anya. És az anya, mikor úgy az apa úgy egészen jól van, s úgy egészen megszólítható, és úgy tűnik, hogy lehet neki adagolni egy-két finom mondatot, akkor az anya úgy odasugdossa, úgy nagyon finoman, nehogy fölbőszítse a szigorú apát, s azt mondja: „Tudod, azért a gyerekek nem olyan rosszak, azért van bennük jó.” Hát így tudjuk elképzelni Jézusnak ezt a közvetítő szerepét, hogy odasugdos a Mennyei Atyának, hogy „Ne, ne bántsd őket annyira! Hát úgy volt azért bennük valami kicsi jó.”

Hát erről szó sincs, hogy Jézus azért jönne el ebbe a világba, hogy a Mennyei Atya elképzelését az emberiségről megváltoztassa. Hát a helyzet éppen fordítva van. Jézus azért jön el erre a földre, hogy az ember elképzelését megváltoztassa Istenről. Nem Istennek kell megváltoztatni a gondolatát mirólunk a fia által, hanem éppen fordítva. És hogy ezt az elképzelést képesek vagyunk-e magunkba fogadni, ez itt nagyon nagy kérdés. Mert annyira belénk vésődött, karcolódott, belénk szaggatódott egy olyan Istenről való elképzelésünk, akit Jézus személye egyáltalán nem mutat föl, és nem igazol. És ahogyan Ő a Mennyei Atyáról beszélt, az nem nyer igazolást, és ezért nagyon nehezen szabadulunk ettől.

Talán most lehet köztetek olyan valaki, aki azt mondja: „Oly de jó, akkor ez olcsó lesz! Ó, hát akkor jól van, van egy szelíd és alázatos szívű Jézusunk, van egy megbocsájtó és irgalmas Mennyei Atyánk, hát, talán jövő héten már nem is jövök. Ez így éppen jó lesz, ezt köszönöm szépen, jól van, majd hivatkozom Feri atyára.” Ez éppenséggel fordítva van. Mert hiszen, hogyha Istent eddig olyannak is tudtuk látni, mint egy haragvó, az igazság és az én igazam mindenek fölött, és a bosszútól épp csak valami véres áldozattal visszatántoruló Isten. Hát ha Istent ilyennek láttuk, hogy valami szent erőszakra vetemedne, és szinte úgy kell visszafogni a kezét az áldozattal, hát ha ilyennek láttuk Istent eddig, ez alá, és e mögé a kép mögé a mi erőszakosságunk is nagyon jól elfért, nagyon jól. És ezért mindig, amikor úgy kiáltottunk, hogy „Én igazam, és igazság, és Isten, és vallás, és egyház…” Na e mögé, hogyha megvoltak ezek a karcos szívmarkoló, szívet tépdeső elképzeléseink Istenről, hát e mögé a mi saját erőszakosságunkat, bosszúszomjunkat, hatalmi törekvéseinket és mindent jól el lehetett rejteni, minden ott jól elfért.

Nem véletlen, hogy Jézus azt mondja: „Akkor most jöjjetek, és tanuljatok tőlem, mert én szelíd vagyok, és alázatos szívű.” Mert ha mi ennek a szelíd és alázatos szívű Jézusnak leszünk a tanítványai, akkor úgy hirtelenjében sok tanulnivalónk lesz. Mert amit el lehetett rejteni a szívet tépő képzeleteink mögé Istenről, aki maga is, mint valami megszentelt erőszakos valaki lebegett a világ fölött, hát most már akkor ezt nem lehet e mögé elrejteni, egyszerűen akkor ez többé már nem fog menni. És amire eddig azt mondtuk, hogy „Ez belefér!” az mármost nem fog beleférni. Ezért tehát amikor Jézus azt mondja: „Jöjjetek hozzám, tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű!”, ez éppen nem azt jelenti, hogy valami haj de laza lett ezután, hanem azt jelenti, hogy sokkal finomabbá vált, és sokkal-sokkal mélyebben van szükségünk arra az isteni kegyelemre, és arra a megérintődésre, és arra az egységre, amit Isten éppen minden föltétel nélkül mindenkinek fölkínál.

De nagy dolog lenne az, hogyha – most mondjuk így 2000 évvel később, hogy Jézus föltámadt itt a halálból – mi ténylegesen ennek a szelíd és alázatos szívű Jézusnak a tanítványai tudnánk lenni.